Nem azért adunk hálát, mert mindent értünk, hanem mert Isten velünk volt – hálaadás 2025

Szent János apostol leveléből ezt hallottuk az imént felolvasva: „Gyermekeim, itt az utolsó óra.”

Ez a mondat első hallásra talán nyugtalanító. Pedig Szent János evangélista nem ijesztgetni akar. Nem a világ végét hirdeti, hanem ébreszt fúj. Azt mondja: vegyük komolyan az időt, amelyben élünk. Vegyük komolyan, hogy Isten most szól, most van jelen, most cselekszik.

Ezt így év végén különösen is értjük. Mert mindannyian érezzük: lezárult valami, elfáradtunk, nem minden sikerült, nem minden lett olyan, amilyennek terveztük, ahogyan elképzeltük és szerettük volna. Pedig mi mindent megtettünk lelkiismeretesen – talán erre szokták mondani: ember tervez, Isten végez. És mégis itt vagyunk. Ez már önmagában kegyelem.

Az „utolsó óra” nem a félelem ideje, hanem az igazságé. Annak az igazságnak az ideje, hogy nem mi tartjuk kézben az időt, de Isten végig jelen volt benne. Akkor is, amikor erősek voltunk, és akkor is, amikor gyengék, amikor nem úgy sikerültek a dolgok ahogy szerettük volna.

Szent János azt is mondja: „Ti azonban a Szentlélek kenetében részesültetek, és ezt mindannyian tudjátok. Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az igazságból.”

Ez nem néhány kiválasztottnak szól. Ez a közösségnek szól. Azoknak, akik itt vannak. Azoknak, akik talán csendben, sokszor fáradtan, de hűségesen megmaradtak a hitben. Akik igénylik a szentmisét, a szentgyónást, az Eucharisztiát. Akik nem csupán megszokásból vannak jelen a templomban, hanem öntudatosan vannak jelen a szentmisében.

Szent János nem azt mondja, hogy mindenki mindent ért. Azt mondja, hogy a Szentlélek kenete ott van bennünk. Ez a kenet nem hangos, nem látványos, nem erőszakos. Sokszor csak annyiban mutatkozik meg, hogy az ember érzi: ide tartozom, itt kell lennem, most szükségem van Istenre. És ez már az igazság ismerete.

Ebben a világban, ahol annyi hang akar bennünket irányítani, János emlékeztet: az igazság nem kívülről ránk erőltetett eszme, hanem belülről megvilágosító kegyelem. Ez az, ami segít különbséget tenni igaz és hamis között, remény és illúzió között, hit és puszta megszokás között.

Ezért adunk ma hálát azokért, akik megmaradtak ebben a csendes, de kitartó hitben. Mert ez a hűség nem magától értetődő. Ez a Szentlélek munkája bennünk.

Igen, ma este értetek is hálát adunk. Mert nem mi papok vagyunk a hit egyetlen hordozói. Egymást hordozzuk: papok és hívek, szerzetesek és családosok, idősek és fiatalok. Ez a kölcsönösség a kegyelem tere.

Az evangéliumban pedig ezt hallottuk: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”

Vagyis, Isten nem elmélet maradt. Nem távoli gondolat. Belépett egy helyre, egy időbe, egy közösségbe. Ez a megtestesülés titka.

És ebben az évben mi ferencesek is beléptünk egy helyre. Egy kolostorba. Egy városba. Egy templomi közösségbe. Mindannyiunknak új állomás ez, akik most itt élünk e kolostorban: Hugó, Zoltán, Péter testvérek, jómagam Szilveszter és Mihály testvér, aki egészségi okok miatt még távol van tőlünk, valamint János atya, aki betegsége és időskora miatt állandó ápolásra szorul, és az itteni papi otthonban él.

Ez az új kezdet számunkra nemcsak feladat, hanem tanulás is. Tanuljuk ezt a helyet, ezt a közösséget, egymást. Ahogyan Krisztus sem kívülről váltotta meg a világot, úgy mi sem kívülre kaptuk a küldetésünket. Közétek küldettünk.

Ezért ma este hálát adunk elődeinkért is. Azokért a ferences testvérekért, akik előttünk éltek és szolgáltak itt, és akik átadták a stafétabotot: Antal, Kristóf, Sebestyén és Fülöp testvérekért. Amit mi folytatunk, azt ők is kapták, és hűséggel adták tovább. Ez a ferences jelenlét láncolata.

Hálát adunk mindazokért, akik szolgálatunkban segítségünkre vannak: Ilyés Levente kántor úrért, aki lelkes és hűséges kántori szolgálatával és sokrétű segítségével támogatja testvéri közösségünket.

Szappanos Magdolnáért, aki gondoskodik arról, hogy templomunk tiszta és szépen díszített legyen.

Kolostorunk és a ferences kollégium szakácsnőiért: Hidi Ibolyáért, Györffy Gyöngyvérért és Sebestyén Éváért, akik mindennapi szolgálatukkal teszik élhetővé a közösségi életet.

Hálát adunk a Mallersdorfi Ferences Nővérekért és ferences világi rendi testvéreinkért, akik lelki és anyagi támogatásukkal, imáikkal és közelségükkel kísérnek bennünket.

És külön hálát adunk e templomi közösségért, a városból és a környékről ide járó hívekért. Azért a szeretetért, befogadásért, imáért és támogatásért, amellyel igénylik papi és szerzetesi szolgálatunkat. Azokért, akik tanúságtevő módon gyakorolják hitüket, és ezzel minket is hűségre hívnak.

Végül hálát adunk minden jótevőnkért, akik adományaikkal és segítőkész támogatásukkal könnyebbé teszik itteni életünket és szolgálatunkat. Isten fizesse vissza mindannyiuk jóságát százszorosan.

Testvérek, ma este nem azért adunk hálát, mert mindent értünk.

Sok kérdésünk maradt. Vannak események, döntések, betegségek, veszteségek, amelyekre nem kaptunk választ. És talán nem is fogunk.

De azért adunk hálát, mert Isten velünk volt ezekben is. Nem kívülről nézte az életünket, hanem belülről hordozta.

Ez az év nem volt tökéletes. Voltak benne elmulasztott lehetőségek, megfáradt hitek, félbehagyott szándékok. Ez az új kezdet sem lesz az. Nem lesz hibátlan, nem lesz mentes a küzdelmektől.

De, Kedves Testvérek, az Ige ma is testté akar lenni közöttünk. Vagyis Isten ma is bele akar lépni a mindennapjainkba: a kapcsolatainkba, a szolgálatunkba, a közösségünkbe, legyen szó akár a családunkról, szerzetesei vagy templomi közösségeinkről.

Nem erővel, nem látványosan — hanem akkor, ha helyet adunk neki: figyelemmel, bizalommal, egymás iránti türelemmel.

Ezért most felállva, adjunk hálát, és bízzuk rá magunkat arra, aki kezében tartja az időt, az életünket és a közösségeinket is.

Testvérek, ma este nem azért állunk Isten előtt, mert mindent értünk.

Nem azért, mert minden kérdésünkre választ kaptunk.

Hanem azért, mert itt vagyunk.
Mert megőrzött bennünket. Mert végig velünk volt.

Ez az év nem volt tökéletes. Ez az új kezdet sem lesz az.

De hisszük, hogy az Ige ma is testté akar lenni közöttünk.
A mi életünkben.
A mi közösségeinkben.
A mi mindennapjainkban.

Most ezért csendben mindannyian mondjunk köszönetet azért, amit magunkkal hoztunk ebből az évből,
és csendben bízzuk rá Istenre azt is, amit már nem tudunk tovább hordozni.

Ámen. 

✨ „Csendes bizalommal a 2026-os új esztendő küszöbén”

„Újévi köszöntő a remény zarándokainak”

Az idő újra ajtót nyit előttünk.

Egy esztendő bezárult, egy másik most tárja fel küszöbét.

Nem tudjuk, mit hoz az új év,

de tudjuk, Kinek a kezében van.

Ez a tudás nem elvesz a komolyságból,

hanem reménnyel tölti meg az indulást.

Karácsony csendjéből lépünk át az új esztendőbe.

Abból a csendből, amely nem üresség, hanem jelenlét.

Abból a titokból, hogy Isten nem üzent – eljött,

nem magyarázott – megszületett,

nem fölénk helyezkedett – közénk jött.

Ez a karácsonyi kegyelem kísérjen végig 2026 útjain is.

Ezért nem zajos örömmel,

hanem csendes bizalommal lépünk át az új év küszöbén,

és kérjük az Urat a zsoltárossal együtt:

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat,

hogy bölcs szívhez jussunk.”

(Zsolt 90,12 – Biblia)

Taníts minket, hogy ne csak több napunk legyen,

hanem tartalmasabb életünk.

Hogy a napok ne elszaladjanak mellettünk,

hanem megteljenek értelemmel, imával, szeretettel.

Krisztus világossága legyen előttünk az úton:

világosság a döntéseinkben,

erő a megpróbáltatásban,

irgalom a találkozásokban,

és béke ott is, ahol eddig békétlenség volt.

Segítsen minket az új esztendőben szívvel látni:

„Jól csak a szívével lát az ember.

Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Szívvel látni egymásban az embert.

Szívvel meghallani a kimondatlan imákat.

Szívvel felismerni, hol kér tőlünk többet az Isten:

több türelmet, több bátorságot, több hűséget.

Legyen 2026 a csendes hűség éve.

A mindennapi jóságé.

Az egymásért mondott imáé.

A reményé, amely nem hangos, de kitartó.

És amikor elfáradunk – mert lesz ilyen –,

ne szégyelljünk megállni.

Emlékezzünk a költő szelíd tanácsára:

„…s ha végképp nem bírod tovább,

állj meg egy percre – s imádkozz.”

(Reményik Sándor)

Az új esztendő nem ígér könnyű utat,

de ígéri az Isten velünk-járását.

Ez elég.

Ez mindenre elég.

Az új évet Isten oltalmába ajánlva

kívánok áldott, békességes, kegyelemmel teljes Új Esztendőt!

a Szilveszter Barát Blog,

a Barátok Temploma – Székelyudvarhely,

a Csíksomlyó kegyhely

minden olvasójának, zarándokának, testvérének,

és minden jószándékú, jót akaró embernek.

Maradjunk továbbra is

a remény zarándokai – együtt.

---

✍️ Baráti szeretettel és imádsággal:

Szilveszter Barát

📍 Székelyudvarhely, Barátok Kolostora

📅 2026. január 1. 

„Itt az utolsó óra!” – Remény és világosság az év végén – reggeli üzenet

Kép forrás helye itt

Liturgikus nap: Karácsonyi idő – december 31.

Szent: Szent I. Szilveszter pápa
Bibliai olvasmányok: 1Jn 2,18–21; Jn 1,1–18

Az év utolsó reggelén az apostol szava ébreszt: „Itt az utolsó óra!” (1Jn 2,18). Nem ijesztgetés ez, hanem kijózanító hívás. Arra emlékeztet, hogy az idő ajándék, és minden óra számít – különösen az, amelyet Isten világosságában élünk meg.

Szent János levele figyelmeztet a hamisságra, amely el akarja homályosítani a Krisztusról szóló igazságot. A keresztény ember azonban nem bizonytalanságban él: „Ti ismeritek az igazságot” – mondja az apostol. Az igazság nem elvont eszme, hanem élő kapcsolat: Jézus Krisztus. Amikor hűségesek maradunk hozzá, felismerjük, mi vezet életre, és mi térít le az útról.

Az evangélium az egész karácsonyi idő csúcsa: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1). Az Ige, aki Istennél volt, belépett a mi időnkbe. A világosság nem maradt távoli; testet öltött, közénk költözött. Az év utolsó napján ez különösen erős üzenet: bármi is történt az elmúlt hónapokban, a világosság erősebb a sötétségnél. És ez a világosság ma is ragyog.

Az „utolsó óra” nem a kétségbeesés ideje, hanem a döntésé. Döntés az igazság mellett, döntés Krisztus mellett. Ahogy lezárul egy naptári év, Isten nem lezár, hanem megnyit: új kezdetre hív. Aki befogadja az Igét, „hatalmat kap, hogy Isten gyermekévé legyen” (Jn 1,12).

Imádság:

Urunk Jézus Krisztus, Te vagy az Ige, aki világosságot hozol minden időbe. Az év végén taníts minket bölcsen számba venni napjainkat, és add, hogy az új esztendőt Veled, az igazságban és szeretetben kezdjük el. Ámen.

Áldott, békés évzáró reggelt!

A szív fiatal marad az Istenben - esti gondolat és ima - Karácsonyi idő – december 30., kedd

Szentírás: 1Jn 2,12–17; Lk 2,36–40

A nap végén, amikor elcsendesedik körülöttünk a világ, különösen is érezzük:

mennyi minden volt ma is múlandó. Szavak, gondolatok, feszültségek, tervek – mind letesszük őket az éjszaka küszöbén.

Szent János apostol figyelmeztetése most nem vád, hanem iránytű:

„Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van.”

Nem azt kéri, hogy megvessük az életet, hanem hogy ne engedjük, hogy a mulandó irányítsa a szívünket.

Az ember szíve könnyen elfárad, ha mindig csak a szemek kívánságát, a siker utáni vágyat, az önigazolást keresi.

De ami Istentől van, az nem fáraszt ki – hanem életet ad.

Ma este Anna prófétanő alakja áll mellettünk.

Idős volt, mégis fiatal szívű.

Nem a múltba kapaszkodott, nem panaszkodott az elmúlásra, hanem figyelt, várt, imádkozott.

És ezért felismerte Krisztust ott, ahol mások talán csak egy gyermeket láttak.

Ez a mai este kérdést tesz fel nekünk is:

• mi volt ma az, ami csak elfoglalt, de nem éltetett?
• és mi volt az, amiben Isten csendesen jelen volt?

A szív nem az évektől öregszik meg,

hanem attól, ha bezárul.

És fiatal marad akkor,

ha nyitott marad Isten akaratára.

Most, az év utolsó előtti napján, nem kell mindent megoldanunk.

Elég, ha átadjuk a szívünket –

és hagyjuk, hogy Isten rendet tegyen benne.

Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,
a mai nap végén csendben eléd állunk.

Köszönjük mindazt, ami ma ajándék volt,
és eléd hozzuk mindazt, ami nehézséget, fáradtságot hagyott bennünk.

Taníts minket Szent János tisztánlátására,
hogy felismerjük: ami nem Tőled van, az elmúlik,
de ami a Te akaratodból fakad, az megmarad.

Add meg nekünk Anna prófétanő hűségét,
hogy a mindennapok egyszerűségében is
kitartóan keressünk Téged,
és nyitott szívvel várjuk érkezésedet.

Urunk Jézus Krisztus, kérünk:
segíts elengedni mindazt, ami nem Hozzád vezet,
és add, hogy szívünkben újra Te legyél az első.

Őrizd álmunkat ezen az éjszakán,
tisztítsd meg gondolatainkat,
és tartsd fiatalon a szívünket
a Te szeretetedben.

Ámen. 

A szív fiatal marad - Karácsonyi idő – december 30., kedd reggel

Szentmise olvasmányai:

1Jn 2,12–17
Lk 2,36–40

A karácsonyi idő csendes napjai arra hívnak, hogy ne csak visszatekintsünk az ünnepre, hanem engedjük, hogy az megszólítson és formáljon bennünket. János apostol levele ma világosan szól: ne ragadjunk bele abba, ami mulandó, ami csak pillanatnyi vágyakat elégít ki. Isten szeretete nem fér meg a világ önző csábításaival. Ami Istentől van, az maradandó – minden más elmúlik.

Lukács evangéliumában Anna prófétanőt látjuk, aki idős kora ellenére „fiatal szívvel” él. Nem a múltba kapaszkodik, hanem figyel, vár, és amikor eljön a pillanat, felismeri a Gyermeket: benne látja meg Isten ígéreteinek beteljesedését.

Élete tanúság: aki kitartóan Istent keresi, az nem fárad bele a reménybe.

Ez a reggel kérdést tesz fel nekünk is: mi az, amihez túlságosan ragaszkodunk, pedig múlandó? És mi az, amit érdemes lenne újra Isten elé vinni, hogy megtisztuljon és életet adjon?

Imádság:

Urunk, taníts minket Anna hűségére és János tisztánlátására. Segíts, hogy ne a mulandó dolgok irányítsák a szívünket, hanem a Te szereteted. Add, hogy ma is felismerjünk Téged a mindennapok egyszerű jeleiben. Ámen.

Itt lakozik az Úr - Esti naplójegyzet Karácsony utócsendjében – egy telefonbeszélgetés nyomán

Örökmécses - kápolna - Esztelnek 

A nap végén csend vesz körül.

A lement nap természetes fényét az esti mesterséges világítás próbálja felváltani. Nem baj ez – csak nem ugyanaz. A szavak elcsitulnak, az ablakon beszűrődő városi zaj lassan elhalkul, a teendők félbeszakadnak, és előtérbe kerül a szív.

Az esti csendben a szív mélyéről sok minden felszínre kerül: gondolatok, kérdések, vágyak.

Ma este Simeon prófétai szavai visszhangzanak bennem:

„Az ellentmondás jele lesz ő… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai.”

(Lk 2,34–35)

Az „ellentmondás jelének” fényében időzve eszembe jut egy délelőtti telefonbeszélgetés egy kedves ismerőssel. Az ünnepek elmúltáról beszélgettünk, azokról a finom, nehezen megfogható „utórezgésekről”, amelyek Karácsony után még bennünk maradnak. Sok minden elhangzott, de igazából egyetlen dolog maradt meg bennem: az a féltő, aggódó szeretet, amely a hangjából és a kérdéséből kiérződött – a köztünk élő, Szentségi Jézus iránt.

„Képzeld – mondta –, Karácsony napján azon gondolkodtam, vajon létezik-e a világon még egy olyan templom vagy kápolna, ahol a szentségházban őrzött Urat, születése napján senki sem látogatja meg, senki sem köszönti.”

Majd csendesen hozzátette: „Másnap elmentem hozzá, és egy ideig ott időztem.”

Meglepett ez a kérdés. Meg is állított. Azóta is foglalkoztat.

Talán nem is az a legnyugtalanítóbb ebben a kérdésben, hogy létezik-e ilyen hely, hanem az, hogy bennem megszülethetett. Hogy Karácsony ünnepi fényei után ilyen könnyen elhalványulhat a figyelem. Hogy miközben a Betlehem melegéhez szívesen odalépek, a csendes, rejtett jelenlét előtt olykor megállás nélkül elhaladok. Simeon szavai ekkor nem vádként szólnak, hanem tükröt tartanak: mi az, ami valóban napfényre kerül bennem, amikor minden más elcsitul?

A választ nem igazán tudom.

Ma este azonban, az esti dicséretet végezve a kolostor kápolnájában, a zsolozsma imaórája előtt és után mondott imádság közben – amelyet mi, ferencesek, minden imaórát megelőzően és követően elimádkozunk – hirtelen világossá vált bennem valami. Csendesen, szinte észrevétlenül érkezett a felismerés: Szent Ferenc atyánk milyen előrelátóan gondoskodott erről is.

Az általa ránk hagyott ima így szól:

„Imádunk téged, legszentebb Urunk Jézus Krisztus,

itt és a világon lévő minden templomodban,

és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”

Ha fizikailag nem is, de lelkileg mégis: minden templomban és minden kápolnában imádjuk az Urat. Így Karácsony szent napján is. Őt, aki annyira szeretett bennünket, hogy nemcsak testté lett értünk, hanem kenyérré is – hogy közöttünk maradhasson, ígérete szerint, a világ végezetéig.

Ima Szent Ferenc szavaival

Uram,

most, az esti csendben, már nem keresem a választ.

Elég tudnom, hogy itt vagy.

Valóságosan jelen,

csendben és hűségesen

a Szentségház rejtekében.

És elég az is,

hogy a kápolna örök mécsesének

imbolygó, pislákoló piros fénye

csak odamutat.

Nem helyettesít,

nem magyaráz,

csak jelez.

Mint szegény jel a Szegény Úr mellett.

A sötét falon keresztként kirajzolódó fény

némán tanúsítja:

itt maradtál,

itt vársz,

itt ajándékozod magad.

Ezért most Szent Ferenc szavával

egyesül az esti csendünk:

Imádunk téged,

legszentebb Urunk Jézus Krisztus,

itt, ebben a kápolnában,

és a világon lévő minden templomodban,

és áldunk téged,

mert szent kereszted által

megváltottad a világot.

Uram, Jézus,

taníts meg ennél a jelnél megállni,

és azon túlra nézni.

Taníts meg nem a fényhez ragaszkodni,

hanem ahhoz,

akire a fény mutat.

Add, hogy szívem csendje

méltó hajlék legyen jelenlétedhez:

szegény, üres,

és egészen a Tiéd.

Ámen.

Az ellentmondás jele fényében - Esti gondolat és ima – Karácsonyi idő – december 29.

Szentmise olvasmányai: 1Jn2,3–11; Lk 2,22–35

A nap végén csend vesz körül. Elcsitulnak a szavak, az ablakon beszüremkedő kocsi zajok, a teendők – és előtérbe kerül a szív. Ma este Simeon prófétai szavai visszhangzanak bennünk:

„Az ellentmondás jele lesz ő… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai.” (Lk 2,34–35)

Jézus nemcsak megvigasztal, hanem megvilágít. Nemcsak felemel, hanem kérdez is. A jelenléte döntésre hív: mi az, ami bennem a világossághoz tartozik, és mi az, amit még elrejtek?

A szeretet, amelyről Szent János beszél, nem elmélet – hanem engedelmességgé váló élet. Olyan szeretet, amely engedi, hogy Isten igazsága formálja a gondolatainkat, a szavainkat, a tetteinket.

Az „ellentmondás jele” azt is jelenti: Jézus nem simul bele minden vágyunkba, de mindig a javunkat akarja.

Néha fáj, amikor a fény ráesik gyengeségeinkre, hibáinkra, mégis ez a fájdalom gyógyító. Este, lefekvés előtt, nem menekülünk el előle – hanem rábízzuk magunkat.

Ez a nap is alkalom volt arra, hogy a szívünk láthatóvá váljon Isten előtt. És ez nem ítélet, hanem irgalom.

Esti ima

Urunk Jézus Krisztus,

Te vagy a világosság, aki nem hagysz a sötétségben.

Ma este eléd tesszük mindazt, ami bennünk volt:

az örömöket és a fáradtságot,

a szeretet pillanatait és az elmulasztott jót.

Te, aki az ellentmondás jele vagy,

világítsd meg szívünk titkait,

hogy ami nem Tőled való, azt el tudjuk engedni,

és ami igaz, azt meg tudjuk őrizni.

Taníts minket engedelmes szeretetre,

amely nem fél az igazságtól,

és nem zárkózik el a fénytől.

Add, hogy Karácsony világossága

a mai éjszakában is velünk maradjon.

Őrizd álmunkat, erősítsd hitünket,

és készíts minket egy új napra Veled.

Ámen.

Fény a szívben – engedelmesség és szeretet - karácsonyi idő – december 29.

Szentmise olvasmányai: 1Jn2,3–11; Lk 2,22–35

Reggeli üzenet

Karácsony fénye még velünk van. Nemcsak az ünnepi gyertyákban, hanem abban a csendes felismerésben is, hogy Isten közel jött hozzánk. A mai olvasmányok ezt a közelséget két szóval ragadják meg: engedelmesség és szeretet.

Szent János apostol emlékeztet: „Aki azt mondja, hogy ismeri Istent, de parancsait nem tartja meg, az hazug.”

Az Isten-ismeret nem elmélet, hanem életforma. Nem elég beszélni róla – meg kell élni. A szeretet ott válik valóságossá, ahol a mindennapok döntéseiben testet ölt: türelemben, megbocsátásban, figyelmességben. A világosságban járni annyit jelent, hogy a másik ember felé fordulok, még akkor is, amikor ez áldozatot kíván.

Lukács evangéliumában Simeon alakja áll előttünk. Egy idős ember, aki egész életében várt – és nem csalódott. Karjába veszi a Gyermeket, és felismeri benne a világ Üdvözítőjét. Simeon öröme mély és békés, de szavai prófétaiak: a világosság fény, ugyanakkor megosztást is hoz. A szeretet mindig döntés elé állít.

Ez a reggel arra hív, hogy őszintén kérdezzük meg magunktól: a világosságban járok-e? Meglátszik-e rajtam, hogy Krisztus közel jött? Ha igen, akkor a szeretet nem marad elvont eszmény, hanem cselekvő erővé válik bennem.

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus, taníts bennünket a szeretet útjára! Add, hogy parancsaidat ne tehernek, hanem életet adó fénynek lássuk, és hogy Simeon hitével felismerjünk Téged a mindennapokban. Ámen.

A Szent Család útja – Meghívás a mindennapok szentségére

Betlehem - Menekülő Szentcsalád - Szilveszter archívum

Talán ma reggel is volt egy pillanat a családban, amikor elfogyott a türelem. Sietni kellett. Valaki késett. Valaki hallgatott, miközben mi már fáradtak voltunk. Egy asztal körül ültünk – mégis távol egymástól.

Ez a tapasztalat nagyon is ismerős mindannyiunk számára. És éppen ide, ebbe a hétköznapi, sokszor feszültséggel teli valóságba szól bele ma Isten, amikor a családról beszél. Nem egy eszményi képet mutat, hanem belép abba az életbe, amelyet élünk – a maga örömeivel és terheivel együtt.

Amikor ma a családról gondolkodunk, két út rajzolódik ki előttünk.

Az egyik a modern, világi út. Ez az út azt mondja: az egyén a legfontosabb. A család addig jó, amíg örömet ad, amíg kényelmes, amíg nem kíván túl nagy áldozatot. Ha elfáradunk, ha nehézzé válik, ha keresztet kell hordozni, akkor tovább lehet lépni, újra lehet definiálni mindent.

Ez az út gyors boldogságot ígér, de gyakran magányba és sebekbe torkollik. Szétesett kapcsolatok, bizonytalanságban felnövő gyermekek, újra és újra kudarcba fulladó próbálkozások maradnak utána – sok fájdalommal és kérdéssel.

A másik út a krisztusi út. Ez nem azt ígéri, hogy mindig könnyű lesz, hanem azt, hogy nem leszünk egyedül. A keresztény család nem fogyasztási cikk, hanem hivatás. Nem pusztán érzelmi együttélés, hanem szeretetközösség, ahol emberek egymásért és egymás üdvösségéért felelősek.

Itt a szeretet nemcsak érzés, hanem döntés; nemcsak öröm, hanem hűség; nemcsak ajándék, hanem feladat.

A Szent Család ünnepén az Egyház nem elítél, hanem meghív ara, hogy nézd meg, melyik út ad valódi életet.

Az Egyház ma nem elméletet állít elénk, hanem egy családot: Jézus, Mária és József családját. És fontos kimondani: ez a család sem volt problémamentes. Szegénységben éltek. Meg nem értéssel találkoztak. Menekülniük kellett Egyiptomba. Idegen földön kellett újrakezdeniük az életet. Félelem, bizonytalanság és kérdések vették körül őket.

Mégis szent családnak nevezzük őket. Miért?

Mert életük középpontjában Isten akarata állt.

József nem sokat beszél – de cselekszik. Fél, mégis felelősséget vállal. Félti Máriát, félti a gyermeket, mégis elindul az éjszakában, mert bízik Isten szavában. Nem uralkodik, hanem szolgál. Jelen van, amikor dönteni, dolgozni, áldozatot hozni kell.

Mária nem panaszkodik, nem irányít. Hordoz. Szívében őrzi mindazt, amit nem ért, és újra meg újra kimondja: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Az ő hűséges szeretete csendben formálja a családot.

Jézus pedig – bár Isten Fia – engedelmeskedik szüleinek. Belenő a mindennapok rendjébe, a munkába, a családi élet egyszerű kereteibe. Megszenteli azt az életet, amelyet mi is élünk.

A Szent Család azt tanítja: Isten nem kivesz a hétköznapokból, hanem belép azokba. A szentség nem rendkívüli élményekben születik meg, hanem a mindennapi hűségben.

Sokan gondolhatják: „Szép ez, de csak Jézuséknak volt lehetséges.” A történelem azonban mást tanít. Nemzetünk életében ott áll az Árpád-házi „szent család” tanúsága is. Szent Istvánnak országot kellett építenie nehéz döntések árán. Gizellának idegenként kellett helytállnia egy más kultúrában. Imre herceg fiatalon, tisztaságban és engedelmességben élve halt meg.

Mi kötötte össze őket? Az, hogy a hit nem magánügy volt, hanem a családi élet középpontja. Imádság, felelősség, önfegyelem és szolgálat formálta őket. Ez a család nemcsak saját tagjait vezette közelebb Istenhez, hanem egy egész nemzet jövőjét is.

És nemcsak a történelemben vannak ilyen példák. Gondoljunk egy mai, névtelen történetre is. Egy házaspárra, akik majdnem feladták. Veszekedések, elhallgatások, fáradtság. Aztán egy este – nem nagy elhatározással – csak annyit tettek, hogy együtt elmondtak egy Miatyánkot. Nem oldódott meg minden azonnal. De visszatért a remény. Ma is küzdenek – de már együtt.

Mit jelent mindez ma, a mi családjainkban?

Szentnek lenni nem hibátlanságot jelent, hanem irányt.

Az apák számára a szentség a felelős jelenlét: nem uralkodás, hanem szolgáló vezetés. Az anyák számára az élet hordozása testi-lelki értelemben: sokszor láthatatlan imádság, türelem és újrakezdés. A gyermekek számára az engedelmesség és a tisztelet: nem megalázásként, hanem áldásként.

És közben nem szabad elhallgatnunk azokat sem, akik sebekkel érkeznek közénk. Akiknek a családi története nem úgy alakult, ahogyan remélték. Akik váláson mentek keresztül, egyedül maradtak, vagy olyan családból jöttek, ahol nem volt biztonság és minta.

Fontos kimondani: Isten nem fordul el tőlük. A Szent Család ünnepe nem az „ideális” családok ünnepe. Isten nem lezárt történetekben gondolkodik.

A szentség sokszor nem a múlt tökéletessége, hanem az újrakezdés lehetősége.

Apró lépésekben:
– abban, hogy ma nem ugyanúgy reagálok, mint tegnap;
– abban, hogy kimondom: „hibáztam”;
– abban, hogy nem adom tovább a keserűséget;
– abban, hogy újra tanulok bízni.

Isten ott kezd dolgozni, ahol mi már elfáradtunk. Ott lép be, ahol mi azt mondanánk: „ennek már nincs semmi értelme, jövője”.

Ezért ne pusztán szép gondolatokat vigyünk haza, hanem egyetlen konkrét döntést.

Talán ezen a héten:
– leülünk együtt egy asztalhoz, akár csak tíz percre, telefon és képernyő nélkül;
– vagy elmondunk együtt egy rövid imát;
– vagy kimondjuk azt a két szót, amit sokszor a legnehezebb: „bocsáss meg” vagy „köszönöm”.

Lehet, hogy kicsinek tűnik. De éppen ezekben az apró döntésekben kezd el formálódni a szív. Isten nem a tökéletes családokat keresi, hanem azokat, akik engedik, hogy jelen legyen az életükben.

A Szent Család ünnepe nem visszatekintés egy idealizált múltra, hanem meghívás a jelenre. Ha Krisztust tesszük családjaink középpontjába, nem lesz minden tökéletes – de nem maradunk egyedül. Lesz kereszt – de mellette ott lesz a feltámadás reménye is.

És akkor lassan, sokszor észrevétlenül igaz lesz ránk is: ahol Isten jelen van, ott a család nemcsak túlél, hanem áldássá válik.

Ez a reményünk.
Ez a meghívásunk.
És ezen az úton egyikünk sincs egyedül, mert velünk az Isten. Ámen.

🌙 Esti naplójegyzet, ima – Szent János ünnepén

 

Este van.

A nap már nem kérdez, nem magyaráz. Csak elfárad, és elcsendesedik.
Ma nem volt ragyogó naplemente. Felhők maradtak, hideg, szél. Valahogy ez most őszintébb volt, mint a szépség.

Én is így vagyok.
Nem minden világos bennem.
Vannak kérdések, amikre ma sem kaptam választ.
Vannak érzések, amiket nem tudok rendbe tenni.
És van fáradtság – nemcsak a testemben, hanem a szívemben is.

Ma Szent János jut eszembe.
Nem, mint tanító, hanem mint ember.
Aki ott maradt, amikor mások elmentek.
Aki nem értett mindent, mégis közel maradt.
Aki nem a bizonyosság miatt hitt, hanem a szeretet miatt.

„Látta, és hitt.”

Nem sokat látott. Csak egy üres sírt.

Mégis elég volt neki.

Talán mert emlékezett.

Talán mert a szíve nem engedte el azt, akit egyszer már megszeretett.

Ma este nekem sincs több fényem.

Nincs nagy felismerésem.

Csak ez az egy vágy: maradni.

Nem elmenni a csend elől.

Nem elengedni a kapcsolatot csak azért, mert most nem érzek semmi különöset.

Ha őszinte vagyok, a hitem ma inkább csend, mint erő.

Inkább kérdés, mint válasz.

De talán ez is elég.

Mert a feltámadás fénye nem mindig az égen gyullad ki.

Néha csak annyi történik, hogy nem hagyom, hogy a félelemé legyen az utolsó szó bennem.

És ez már kegyelem.

Most lefekszem.

Nem viszem tovább a terheket az éjszakába.

Amit nem értek, itt hagyom.

Amit nem tudok megoldani, rábízom.

Uram,

nem kérek ma többet.

Csak azt, hogy maradhassak Veled –

ebben a csendben,

ebben a félhomályban,

ebben az egyszerű bizalomban.

És ha holnap világosabb lesz, köszönöm.

Ha nem, akkor is maradok.

Ámen. 🌙

🌙 „Maradni a szeretetben, amikor leszáll az este” - esti gondolat Szent János apostol és evangélista ünnepének végén

Szentírási olvasmányok:

📖 1Jn 1,1–4
📖 Jn 20,2–8

A nap lassan elcsendesedik.

Ma az ég nem engedte meg, hogy a naplemente aranyszínű búcsút vegyen tőlünk. Felhők takarják a fényt, a hideg erősödik, a szél utat keres a kabátunk alatt. Minden arra emlékeztet, hogy a 2025. év vége felé járunk – s talán a szívünkben is van fáradtság, bizonytalanság, kérdés.

És mégis: ezen az estén is van szava hozzánk Szent János apostolnak.

Nem hangos szóval. Nem magyarázattal.

Hanem jelenléttel.

János egész élete tanúságtétel. Amit hirdet, azt előbb megélte:

„amit hallottunk, amit láttunk, amit megérintettünk…” – vagyis: Isten belépett az emberi tapasztalatba. A hit nem elmélet maradt, hanem kapcsolat lett. És amikor eljött a sötétség órája – a kereszt, a sír, a veszteség csendje –, János nem futott el. Ott maradt.

Az evangélium egyetlen mondata ma este különösen mélyen visszhangzik bennünk:

„Bement, látta, és hitt.”

Nem a feltámadt Jézust látta, hanem az üres sírt. Nem a teljességet, hanem a hiányt. Nem értett mindent – mégis hitt. Mert a szeretet emlékezett arra, amit a félelem már elfelejtene. Mert a személyes kapcsolat erősebb volt, mint a bizonytalanság.

Mintha most, az este csendjében János ezt mondaná nekünk:

Nem baj, ha ma nem látsz mindent világosan.

Nem baj, ha a hit inkább csend, mint bizonyosság.

Elég, ha maradsz.

Ez az üzenet különösen fontos most, amikor sok a zaj, sok az elvárás, sok a fáradtság. Könnyű azt gondolni: „nem látok elég fényt”, „nem érzem Istent”, „nem vagyok elég erős”. Pedig a hit nem mindig világos látás. Néha inkább csendes ráhagyatkozás. Nem teljesítmény, hanem hűség.

A feltámadás fénye nem mindig az égen gyúl ki.

Néha a szív legmélyén kezd pislákolni – ott, ahol a szeretet, még kérdésekkel és gyengeséggel együtt is, felülírja a félelmet.

Ezért ez az este nem arról szól, mit értettünk meg, hanem arról, kire bízzuk magunkat, mielőtt lehunyjuk a szemünket. 

🙏 Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,
a nap végén csendben eléd tesszük mindazt,
ami bennünk világos, de azt is, ami homályban maradt.

Köszönjük Szent János tanúságát,
aki megtanít bennünket hinni akkor is,
amikor csak az üres sír csendje vesz körül.
Taníts bennünket maradni Veled,
amikor a kérdések hangosabbak, mint a válaszok,
és a szív fáradt.

Add, hogy a szeretet ma éjjel is felülírja félelmeinket,
és csendben, észrevétlenül meggyújtsa bennünk
a feltámadás fényét.
Őrizd álmunkat, békítsd meg szívünket,
és vezess minket holnap is a Te világosságodban.

Ámen. 🌙✨

🌌 Útravaló az éjszakára
Ma nem mindent kell látnod.
Elég, ha a szeretetben maradsz,
és rábízod magad Isten csendes hűségére.

 

„A szeretett tanítvány látása” - Szent János apostol és evangélista ünnepének reggeli üzenete

Bibliai olvasmányok: 1Jn1,1–4; Jn 20,2–8

„Látott és hitt – a szeretet szeme”

Szent János apostol és evangélista alakja különleges helyet foglal el az Egyház emlékezetében. Ő a „szeretett tanítvány”, aki nemcsak hallotta Jézus szavait, hanem szívébe fogadta azokat. Ünnepének szentírási olvasmányai mélyen összekapcsolódnak: a tanúságtétel és a hit tapasztalatát tárják elénk.

Az első olvasmányban (1Jn 1,1–4) János így vall: „amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk… azt hirdetjük nektek.” Ez nem elvont tanítás, hanem élettapasztalat. A keresztény hit nem eszme, hanem találkozás az Élet Igéjével. A tanúságtétel célja pedig az öröm: „hogy örömünk teljes legyen.”

A mai evangéliumban (Jn 20,2–8) János Péterrel együtt fut Jézus sírjához. Előbb ér oda, de nem lép be azonnal, hanem megvárja Pétert, ezzel is tiszteletben tartva küldetését. Amikor végül belép, lát és hisz: az üres sír és az elhelyezett leplek elegendőek számára ahhoz, hogy felismerje Isten feltámadást hozó cselekvését.

A hit itt nem érzéki tapasztalaton vagy bizonyítékon alapul, hanem azon a szeretettel áthatott belső nyitottságon, amely képes Isten művét felismerni a jelekből.

Szent János ma arra tanít bennünket, hogy a hithez nem egyre több magyarázatra van szükségünk, hanem tisztább szívre. Olyan szívre, amely képes észrevenni az üres sírok mögött az új élet ígéretét, a veszteségek mögött a reményt, a csend mögött Isten szavát.

Legyen ez az ünnep meghívás számunkra is:

👉 tanuljunk Jánostól látni – és hinni.

👉 tanuljunk szeretni – és örülni.

Ámen.

🙏 Rövid ima

Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy Szent János példájára tiszta szívvel felismerjük jelenlétedet, és a hitből fakadó öröm tanúi legyünk a világban. Ámen.

🚶 Útravaló gondolat

A feltámadás fénye ott gyúl ki bennünk, ahol a szeretet felülírja a félelmet. 

„Amikor Karácsony bennünk folytatódik” - lefekvés előtti gondolat és ima

Karácsony nem ér véget 24-én.

December 26-án derül ki, mit ér igazán.

A nap végén érdemes megállni egy pillanatra, és visszanézni:

ma hogyan élt bennem tovább Karácsony?

Nem nagy tettekre kell gondolni.

Elég egy türelmesebb szó.

Egy elengedett vita.

Egy figyelmes gesztus.

Egy kimondott vagy kimondatlan megbocsátás.

Szent István nem a halál pillanatában lett hűséges,

hanem az egész életével készült rá.

A mindennapokban tanulta meg, mit jelent Krisztushoz tartozni.

Ma talán nem kövek értek bennünket,

de voltak nehézségek, fáradtság, félreértések.

És ezek között dőlt el,

hogy a karácsonyi fény csak emlék marad-e,

vagy lassan bennünk is világítani kezd.

Most nem kell mást tennünk,

csak rábízni Istenre mindazt, ami sikerült

és azt is, ami nem.

A megnyílt ég ma éjszaka is nyitva van.

🕯️ Családi közös esti ima

Mennyei Atyánk,

hálát adunk Neked ezért a napért.

Köszönjük mindazt a jót, amit ma kaptunk,

és mindazokat, akikkel ma együtt lehettünk.

Köszönjük, hogy Karácsonykor elküldted közénk Fiadat,

Jézust,

aki ma is velünk van

örömben és nehézségben egyaránt.

Bocsásd meg, ha ma türelmetlenek voltunk egymással,

ha megbántottuk a másikat szóval vagy hallgatással,

ha nem figyeltünk eléggé egymásra.

Taníts bennünket arra,

amit Szent István élete mutat:

hogy merjünk szeretni,

merjünk megbocsátani,

és merjünk jót tenni akkor is,

amikor nehéz.

Kérünk, őrizd meg családunkat ezen az éjszakán.

Áldd meg azokat, akik betegek, fáradtak vagy szomorúak.

Adj békét a szívünkbe,

és nyugalmat az álmunkba.

Segíts, hogy holnap

a karácsonyi fényt továbbvigyük:

egymás felé,

a ránk bízott emberek felé,

és mindenki felé, akivel találkozunk.

Rád bízzuk magunkat,

egész életünket és jövőnket.

Ámen.