„Isten a szívet nézi – és az emberért van az ajándék” - Szentmise Páduai Szent Antal közbenjárását kérve

 2. évközi hét, kedd  

Szentírási alap: 1Sám 16,1–13; Mk 2,23–28

A mai szentmise igeliturgiája nem a rendkívüli emberekről szól, hanem rólunk: az egyszerű, sokszor fáradt, kérdésekkel és terhekkel élő hétköznapi emberekről. Olyan üzenetet hoz, amely nem megijeszt, hanem megnyugtat; nem elvárásokkal terhel, hanem reményt ébreszt.

Az első olvasmányban Sámuel próféta Isten parancsára királyt keres Saul helyébe. Jesse fiai sorra megjelennek: erősek, jó kiállásúak, tekintélyt parancsolók. Emberi szemmel mindegyik alkalmasnak tűnik. Isten azonban újra és újra azt mondja: „Nem ő az.” És ekkor hangzik el a döntő mondat: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Végül előhívják Dávidot, a legkisebbet, a pásztorfiút, aki eddig szinte észrevétlen maradt. Ő lesz a kiválasztott.

Ez az ige sokunk számára felszabadító. Mert hányszor érezzük magunkat „kicsinek”: nem elég jónak, nem elég ügyesnek, nem elég fontosnak. Talán másokhoz hasonlítjuk magunkat, vagy úgy gondoljuk, Istennek is csak a „nagyok”, a „tökéletesek” kellenek. A mai olvasmány azonban azt üzeni: Isten lát téged ott is, ahol mások nem. Látja a hűségedet, a jó szándékodat, az imáidat, még akkor is, ha azok hiányosak, töredezettek. Őt nem a látszat érdekli, hanem a szív.

Az evangéliumban Jézus még közelebb hozza ezt az igazságot. A tanítványok éhesek. Nem lázadnak, nem tiszteletlenek: egyszerűen kalászokat tépnek, szétmorzsolják, és megeszik a búzaszemeket. A farizeusok azonban csak a szabályt látják, nem az embert. Számukra ez a szombati munkatilalom megszegése. Jézus válasza megrendítően emberi és felszabadító: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” Isten nem ellenünk van a törvényeivel, hanem értünk. Nem azt akarja, hogy összeroppanjunk a megfelelés terhe alatt, hanem hogy éljünk.

Ez ma is nagyon aktuális üzenet. Körülöttünk – és sokszor bennünk is – ott él egy csendes szorongás: elég jó keresztény vagyok-e? Elég sokat imádkozom? Elég türelmes vagyok? Nem vétkezem-e túl gyakran?

Sokan hordoznak lelkiismereti terheket, amelyek nem Istenhez visznek közelebb, hanem inkább elbátortalanítanak. Úgy érzik, Isten inkább figyel, számonkér és méricskél, mintsem, hogy megértene és felemelne.

Pedig Jézus egészen mást mutat nekünk. Amikor tanítványai éhesek, nem prédikációt tart nekik a szabályokról, hanem kiáll mellettük. Nem mondja: „Most kibírjátok.” Nem mondja: „A törvény az törvény.” Hanem kimondja azt, amit talán nekünk is újra és újra hallanunk kell: az irgalom az első. Isten szíve nem kemény, hanem együtt érző. Nem távoli bíró, hanem irgalmas Atya.

A törvény – legyen szó egyházi szabályról, erkölcsi elvről vagy lelki elvárásról – akkor tölti be a szerepét, ha az életet szolgálja. Ha segít növekedni, gyógyulni, szeretni. Ha viszont félelmet szül, bűntudatba zár, vagy elveszi az örömünket, akkor elveszíti igazi értelmét.

Jézus nem eltörölni jött a törvényt, hanem megtölteni szeretettel. Megmutatni, hogy Isten nem azt nézi, hányszor estünk el, hanem azt, hogy fel akarunk-e kelni, és merünk-e vissza térni hozzá.

Ez különösen fontos üzenet azoknak, akik elfáradtak a küzdelmeikben. Akik próbálnak helytállni a családban, a munkában, a betegségek, veszteségek vagy a magány terhei alatt. Isten nem plusz súlyt akar rájuk tenni, hanem megpihenést adni. Jézus ma is ezt mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok.” Nem a tökéleteseket hívja, hanem a megterhelteket.

Ebben a fényben értjük meg igazán Páduai Szent Antalt is. Ő nemcsak nagy tudású tanító volt, hanem együtt érző testvér is.

Tudta, mit jelent elveszettnek lenni: elveszett dolgokkal, iránnyal, reménnyel. Ezért fordulnak hozzá ma is olyan sokan. Nemcsak kulcsokat és iratokat keresünk, hanem békét, megoldást, kapaszkodót. Szent Antal nem elítél, hanem segít visszatalálni – Istenhez és önmagunkhoz.

Ő is azt hirdette életével, amit ma az Ige tanít: Isten közel van az egyszerű emberhez. Ott van a mindennapi gondokban, a munkában, a családi nehézségekben, a csendes imákban. Nem azt kérdezi, mennyit teljesítettünk, hanem azt: bíztunk-e benne?

Kedves Testvérek, a mai nap üzenete talán ez: engedjük, hogy Isten úgy szeressen minket, ahogy vagyunk. Merjünk embernek lenni Isten előtt. Kérjük Páduai Szent Antal közbenjárását, hogy szívünk nyitott maradjon, és hogy ne kemény szabályok, hanem élő szeretet vezessen minket.

Mert ahol szeretet van, ott Isten cselekszik.

És ahol Isten cselekszik, ott mindig van remény. Ámen.

Egy Test – egy szívvel, egy szeretettel - 31. évközi hét Szent Antal keddje

📖 Róm 12,5–16a

Szent Pál apostol ma egy nagyon fontos igazságra irányítja a figyelmünket: egy Testhez tartozunk: Krisztus titokzatos Testéhez, az Egyházhoz. Ez nem elmélet vagy szép hasonlat, hanem valóság. Ahogy a testben minden tagnak megvan a maga szerepe, úgy a keresztény közösségben is mindenki pótolhatatlan.

Nincs olyan, hogy valaki „csak egy egyszerű hívő”! Isten szemében mindenki fontos.

Szent Pál mai üzenete azt mondja: a hit ne csak vasárnapi ünneplés legyen, hanem a hétköznapok szívdobbanása.

Hogyan látszik meg rajtunk, hogy Krisztushoz tartozunk? Elsősorban nem a nagy szavakból, hanem abból, hogyan viselkedünk egymással – a családban, a munkahelyen, az iskolában, az utcán, az élet apró helyzeteiben.

Szent Pál ezzel kapcsolatosan nagyon gyakorlati és konkrét tanácsokat ad, a mai szentleckében, amelyeknek megvalósításához nem kell teológiai diplomát szerezni, csak szívből élni őket:

• A szeretet legyen őszinte. Ne csak szóban szeressünk, hanem tettekkel, figyelemmel, jelenléttel.

• Legyetek szívélyesek! Egy mosoly is számít – néha többet, mint gondolnánk.

• Legyetek egymás iránt gyengédek! A világ tele van durvasággal, keménységgel és ítélettel; bennünk Krisztus szelídsége legyen látható.

• Ne lankadjatok a buzgóságban! Tegyünk jót akkor is, amikor fáradtak vagy kedvetlenek vagyunk. A fényes vasárnapok mellett a szürke keddnek is van értéke.

• A reményben legyetek vidámak! Ne engedjük, hogy a baj elvegye a derűnket – Krisztus velünk van.

• Az örömben legyetek derűsek, a szomorúságban kitartóak. Ha Krisztus mellettünk van, minden teher elviselhetőbbé válik.

• Segítsetek a szükséget szenvedőkön! Ha tudsz: adj! Ha nem tudsz: imádkozz! Minden jótett számít.

• Áldjátok azokat, akik üldöznek benneteket, és bocsássatok meg azoknak, akik ellenetek vétettek! A szeretet győz, nem a bosszú. Itt válik igazán láthatóvá, hogy Krisztushoz tartozunk-e vagy sem.

Ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor az Ő tanítványai vagyunk. Ha nem, akkor hiába minden érv, sértettség vagy magyarázkodás — nincs harmadik út. Krisztus szeretete nem alkudozik.

Kt. Így lesz a hit valósággá, így válik életünk az evangélium élő tanúságtételévé. Ugyanis Krisztus szeretete nem a templom falain belül akar maradni – hanem rajtunk keresztül ki akar áradni a mindennapokra.

Mai, Szent Antal tiszteletére bemutatott szentmisén különösen is érezzük: nem vagyunk egyedül a terheinkkel.

A szentek - köztük Szent Antal - velünk együtt könyörögnek.

Ő rengeteg bajban szenvedő embernek volt menedéke. Mi is sebekkel, félelmekkel, kérésekkel. jövünk hozzá. És Isten meghallgat minket - még ha nem is úgy, ahogy elsőre szeretnénk.

De amíg várunk a segítségre, nem függeszthetjük fel a szeretetet. Nem mondhatjuk: „Most nekem van bajom, majd, ha jobban leszek, segítek másnak.”

Sokszor épp akkor jön a vigasz, amikor mi magunk válunk vigasszá mások számára.

Gondoljunk Borromeo Szent Károlyra, a püspökre, a mai nap szentjére: amikor ő maga is gyenge volt, mégis a szenvedők mellé állt.

Amikor pestisjárvány pusztított Milánóban, nem zárkózott be püspöki palotája biztonságába, hanem az utcákon járva vigasztalta a betegeket. Árvákat mentett, imádkozott a haldoklók mellett, és végül mindene, amit adni tudott a Krisztusból fakadó szeretet volt.

Ő felismerte: akkor szolgáljuk igazán az Urat, amikor egymást szeretjük – cselekvő, bátor, buzgó szeretettel.

Ez a mindennapok szentsége: egy jó szó, egy odafordulás, egy kis segítség, egy megbocsátás… apró lángok, amelyek világossággá állnak össze Krisztus Testében.

Kedves Testvérek! Minden jóság, amit ma megteszünk - bár kicsinek tűnik - Isten országát építik a mai szürke hétköznapokban is.

Egy kedves szó a családban.

Egy kis türelem a boltban vagy az autóban.

Egy telefonhívás valakihez, aki magányos.

Egy fohász valakiért, aki beteg.

Ez mind-mind azt mondja: élek a hivatásom szerint — mint Krisztus Testének élő tagja.

Merjük ma alázattal kimondani: „Uram, engem is küldesz valakihez. Mutasd meg, kihez menjek!”

És higgyük el: az a szeretet és jóság, amit ma Krisztusért odaviszünk valakihez, holnapra visszatér hozzánk — mint Isten áldása, Szent Antal közbenjárásával is.

Ne feledjük: A szeretet, amelyet ma másoknak adunk, holnap Isten ajándékaként tér vissza az életünkbe.

Ima:

Urunk Jézus Krisztus!

Köszönjük, hogy összetartozunk Benned,

és feladatot bízol ránk a szeretet útján.

Nyisd meg a szívünket, hogy észrevegyük,

kihez küldesz ma minket.

Adj bátorságot a szolgáló szeretethez,

és szelíd erőt, amikor nehéz megbocsátani.

Segíts, hogy ma valakinek

a Te irgalmas jóságodat vigyük tovább,

és így lehessünk az evangélium élő tanúi a hétköznapokban. Ámen. 

Napi gondolatok: Szent Antal kilenced 7. kedd

A korábbi elmélkedéseinkben arról beszéltünk, hogy Szent Antal közbenjárását kérve, az egyik legfontosabb kincset, értéket az „ÉLŐ HIT”-et! - kellene visszaszereznünk, vagy felfrissítenünk. Elmondtuk azt is, hogy Krisztus követéséhez nem elég a pillanatnyi, felszínes lelkesedés! Akinek csak felszínes a hite, az nem fog Krisztus mellette kitartani. Ha hűségesen ki akarunk tartani mellette, akkor el kell mélyítenünk, élővé kell tennünk a hitünket, akkor hitünknek hatással kell lennie életünkre, mindennapjainkra, mert hitünk őszinteségének fokmérője az, ahogyan az életünket leéljük.

Hitünk felfrissítésében, elmélyítésében, élővé tételében, illetve megőrzésében óriási szerepet játszanak a szentségek. Különösen a bűnbánat, amelyben újra és újra leellenőrizhetjük magunkat, hogy hányadán állunk a hittel, hogy milyen a hitéletünk. A bérmálás, amely nagykorúvá és bátorrá tesz a tanúságtevő hitéletben és annak megvallásában. A házasság és az egyházi-rend szentsége, amely segít eligazodni és kitartani a hitélet útvesztőjében és megpróbáltatásaiban. A betegek kenete, amely erőt ad a kereszt, a szenvedés hordozásához és nem utolsó sorban az oltáriszentség, az eukarisztia, amely a szürkehétköznapok energia forrása az öntudatos, gyakorló katolikus ember számára.

Minden túlzás nélkül bátran kijelenthetjük, hogy Szent Antal nagyságának titka, életszentségének forrása is az Oltáriszentség, az Oltáriszentségben igazi, valódi és lényegi módon jelenlévő, élő és dicsőséges Krisztus.

Ugyanis Szent Antal vallotta és átélte az Eukarisztiával, az Oltáriszentséggel kapcsolatosan, azt a nagy igazságot, amit Jézus mondott a jelt, a csodát követelő írástudóknak és farizeusoknak, hogy „itt és most – az Ő személyében – nagyobb valaki van, mint Jónás… itt nagyobb van, mint Salamon”(Mt 12, 38-42). Ez a két határozószó, most és itt, megértette vele, és meg kell értesse velünk is, hogy a kenyér és bor átváltoztatásától kezdődően, itt és most, vagyis abban a pillanatban, és azon a helyen amelyen az átváltoztatás szavai elhangzanak, nagyobb valaki van, mint Jónás próféta, mint Salamon király, nagyobb mint Ábrahám, nagyobb mint Mózes: az élő, az igaz Isten Fia!

Kt. A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn. A II. Vatikáni Zsinat - hangsúlyozza, hogy a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik.

A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában is hat, mégis a hit hiányában terméketlen maradhat.

Talán csodálkozunk azon, hogy az Eucharisztia, vagy a bűnbánat szentsége, amihez gyakran járulunk, nem alakítanak át bennünket, nem hoznak látható eredményeket a lelkiéletünk fejlődésében. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy nincs meg bennünk a kellő hit, a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, vagy talán nem készülünk fel kellőképpen a szentségek fogadására.

Valahogy úgy kellene tennünk, mint adventben, amikor az Egyház heteket szentel a Jézus eljövetelére való imádságos várakozásra, mert azt akarja elérni, hogy növekedjék bennünk a vágy, amellyel Jézust és az Ő eljövetelét várjuk. Hiszen annak mértékében, hogy milyen erős bennünk ez a szomjúság, ez a vágy, Jézus eljövetele, újbóli megszületése után, annak mértékében szűnik meg szomjúságunk és válik valóra vágyakozásunk. Tehát végső soron hitünk mértékében működnek szívünkben a Karácsony kegyelmei.

Ha nem éljük át kellőképpen az Adventet, akkor nem leszünk képesek igazán átélni a Karácsonyt sem. Ha nem éljük át az Adventet és nem tudatosan várakozunk Jézusra, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a Karácsony anélkül múlik el, hogy bármilyen nyomot is hagyna a szívünkben.

És ahogyan Jézus Karácsonyi eljövetelét megelőzi az adventi várakozás, ugyanúgy Jézusnak az Eucharisztiában való eljövetelére is várakoznunk kell. Jézus nap, mint nap alászáll az oltárra, szüntelenül megszületik ott, és ezt az oltáron történő megszületését is várakozásnak - eucharisztikus adventnek - kellene megelőznie.

Kt. Az eucharisztikus advent mindenekelőtt a hit magatartása, hit a ránk váró Jézus szeretetében. Nagyon fontos, hogy higgyük: Jézus vágyva vágyik arra, hogy betérhessen a szívünkbe, ezt Ő maga fogalmazta meg Szent Lukács evangéliumában: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek”(Lk 22,15). Ő vágyódik a velünk való találkozásra, a Szentáldozásunkra, mivel a legszentebb Oltáriszentség, minden kegyelmek fő forrása által teljesen nekünk akarja adni Önmagát. Mi vágyódunk a Vele való találkozásra?

Kt. Az ember egyik legalapvetőbb lélektani szükséglete az elfogadás és a szeretet utáni vágy, amit Ady Endre a nagy költő így fogalmaz meg: „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, Lennék valakié”… azonban vigyázzunk, elsősorban ne az emberektől várjuk ezt a szeretetet és elfogadást, mert bennük gyakran csalódni fogunk. A hit arra tanít, hogy igazából csak egyvalakinek – Krisztusnak az elfogadására számíthatunk, és igazából erre van szükségünk, Ő pedig mindig elfogad bennünket, ahogy Boldog II. János Pál pápa mondta: „A szentáldozásban nem annyira te fogadod Jézust magadba, mint inkább Ő téged. Ő fogad el téged olyannak, amilyen vagy. Elfogad, vagyis elismer és szeret.”

A pogány filozófus, Celsus, Krisztus után 178 körül írt keresztény ellenes művében azt mondja, hogy a keresztények őrültek, mivel azt hiszik, hogy Istenük egy lett közülük, s eggyé válhatnak vele egy lakoma keretében. Az ő véleménye szerint ez egyszerűen őrültség. Azonban ennek az álláspontnak éppen a fordítottja igaz - nem a keresztények az őrültek, amikor hisznek abban, hogy Krisztus magát adja nekik a kenyér színe alatt, hanem Isten őrült meg az ember iránti szeretetében; az Eucharisztia, az Oltáriszentség Krisztus őrültségének - az ember iránt, az irántad, irántam érzett őrült szeretetének a jele.

Kt. Ezzel a hittel kell, hogy készüljünk Krisztus eljövetelére, a Vele való találkozásra a szentáldozásban. Nagyon fontos, hogy növekedjen bennünk az Ő szeretetébe vetett hit, a hit abban, hogy éhezve és vágyva vágyik eljönni hozzánk az Eucharisztiában. Amikor valóban elhisszük, hogy mennyire szeret Ő minket és mennyire vár ránk, akkor fogjuk majd megérteni, hogy Isten az irántunk való őrült szeretetében – ha mi késlekedünk – azt az érzést éli át, amit a pszichológia a várakozás gyötrelmének nevez.

Ahogy megérik bennünk, a hit abban, hogy Jézus szeret és vár ránk, úgy ezzel a hittel együtt, vágy és éhség fog jelentkezni bennünk az Eucharisztia iránt; gyötrő vágy a Jézussal való találkozás és az Ő eljövetele iránt. A szeretett személyre való várakozás gyötrelme a szeretet megvetettségének mértékével arányos. Minél jobban szereti egy édesanya a gyermekét - akire hiába várakozik -, annál nagyobb benne a találkozás utáni vágyának szenvedése, kínja. És ha ez a szeretet Isten végtelen szeretete, melyet még elképzelni sem tudunk, akkor milyen mérhetetlen lehet az Ő várakozásának szenvedése, ha hiába vár személyesen rád, rám és mindannyiunkra?

Kt. Amikor Jézus végtelen szeretetébe vetett hit teljessé válik bennünk, amikor felfedezzük a várakozás gyötrelmét, amellyel Jézus vár ránk az Eucharisztikus Asztalnál, akkor többé nem tudunk majd az Eucharisztia nélkül élni. Akkor éhezni fogunk Őrá, forrón vágyakozunk majd az Úrral való találkozásra.

Ne feledjük, ha a hit Krisztus személyéhez való kötődést jelent, akkor a Krisztus befogadását és a Hozzá való kötődésünket teljesen csak az Eucharisztiában való egyesülés fejezi ki, ami nem más, mint a hit forrása és csúcspontja.

A Krisztushoz való kötődés azt jelenti, hogy közösséget vállalunk az Ő áldozatával, átadjuk életünket Neki, hogy az átalakuljon az Egyház és testvéreink szolgálatára. Éppen ezért az Eucharisztia célja, hogy megtérjünk, hogy elforduljunk saját önző akaratunktól és megszabaduljunk mindattól, ami megakadályoz minket a Krisztushoz való kötödés elmélyítésében.

Ennek tudatában próbáljunk úgy jelen lenni a Szentmisén, mint az evangéliumi leprás a templomban, és kérjük, hogy Jézus tisztítson meg minket az önzés leprájától, a gőg leprájától, önmagunk féltésének, a kapkodásnak, a nyugtalanságnak, a pesszimizmusnak és az állandó bánkódásnak, szomorúságnak a leprájától, az evilági ügyek túlzott hajszolásától, mert mindezek lehetetlenné teszik bennünk Krisztus növekedését.

Ne feledjük, a szentáldozáshoz való járulás segít bennünket a megtérésben, ami által mindinkább Krisztus fog uralkodni a szívünkben, s az Ő akarata lesz számunkra a legfőbb érték. Ezért minden szentáldozásunknak erősítenie kell az Ő akaratához való kötődésünket. Vagyis az Eucharisztiának elő kell készítenie, és elő kell segítenie azt, hogy önző énünk elhaljon, s így Krisztus növekedhessen bennünk.

Kt. Ha a hit Krisztusra való ráhagyatkozás és bizalom, akkor az Eucharisztiában minden ügyünket, félelmünket, nyugtalanságunkat át kell adnunk Neki. S ha átadtuk, akkor az Eucharisztia békét hoz majd számunkra. Azt a békét, amely az Úr Jézus áldozatának megváltó erejébe vetett hitből fakad, abból a hitből, hogy Ő megváltott mindannyiunkat a félelemtől, a bizonytalanságtól és a modern idők rákfenéjétől, a stressztől is, vagyis mindattól, ami tönkreteszi lelki életünket vagy a lelki és testi egészségünket.

Testvéreim! A Csíksomlyói Segítő Szűzanya és Páduai Szent Antal közbenjárására kérjük Istentől az élő hit kegyelmét, amelynek segítségével az Úr Jézus végtelen szeretetébe vetett hit teljessé válhat bennünk, s ami által felfedezhetjük a várakozás gyötrelmét, amellyel Jézus vár ránk az Eucharisztikus Asztalnál. Mert ha ez megtörténik, akkor többé nem tudunk az Eucharisztia, az Oltáriszentség nélkül élni. Akkor éhezni fogunk Őrá, forrón vágyakozunk majd a Vele való gyakori találkozásra. Ámen.

Napi gondolatok: Szent Antalnak imájára…- első kedd

Csíksomlyói Szent Antal oltár

Ma, Szent Antal ünnepére készülőben, az ő tiszteletére ima kilencedet kezdünk. A kilenced tartásának közvetlen oka, célja többféle lehet: készülődés bizonyos ünnepre, rendkívüli eseményekre, vagy egy életbevágóan fontos döntés meghozatala, illetve szükségállapot, segítségkérés…

Azonban tudnunk kell, hogy bármilyen kilencedet végzünk, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöző legyen, akkor nagyon lényeges, hogy mindezt a kegyelem állapotába tegyük. Ez azt jelenti, hogy ha súlyos bűn terheli lelkünket, akkor attól igyekszünk megszabadulni mielőbb a szentgyónásban. Itt talán ki kellene emelnünk a gyűlöletet, a haragot, illetve ennek ellentétét, amit az Úr Jézus az ima meghallgatásának és az isteni megbocsátás feltételeként szab meg, a megbocsátást, de nem csak a látszat, a színbelit, hanem a szívbéli megbocsátást. Aztán járuljunk szentáldozáshoz a szentmise keretében, ahányszor csak tudunk a kilenced alatt, és végezzük el azt az imát, ami az illető kilenceddel kapcsolatos. Természetesen mindezt jó, ha megerősítjük a test imájával, a böjttel és a belőle fakadó jó-cselekedetekkel.

1263. április 13-án, amikor elkészült Szent Antal tiszteletére épített templom Páduában, halála után 32 évvel, koporsóját átvitték az új templomba és felnyitották. A jelenlévők legnagyobb megdöbbenésére a szent nyelvét teljesen épen találták. Szent Bonaventúra, aki jelen volt ennél az eseménynél, a csodától lenyűgözve írta meg azt a himnuszt, amit templomainkban mi is gyakran szoktunk végezni, s amely így kezdődik: „Csodákat kik látni vágytok, Ó, jöjjetek Szent Antalhoz, Fekélyt, nyomort, vétket, halált, Sátánt, elűz, gyógyulást hoz. S a refrénje: Szent Antalnak imájára Tenger enged, bilincs törik, Az elveszett tagot, vagyont, Ifjú és agg visszanyerik…”
„Az elveszett tagot, vagyont, Ifjú és agg visszanyerik…” 

Ennek kapcsán fogalmazódik meg bennünk a kérdés: mit kellene visszanyernünk közösségileg, családilag és egyénileg, Szent Antal imájára? Mit is veszítetünk el? Vagy mi az, amiről azt gondoljuk, hogy a birtokában vagyunk, s ha kissé tüzetesebben kutatnánk utána, rá kellene döbbennünk, hogy már rég nem a miénk, vagy, hogy csak alig rendelkezünk vele, illetve, hogy már nagyon felszínessé, megszokottá vált az életünkben, s ennek következtében nincs is hatással a hétköznapjainkra. Olyan, mint az Úr Jézus által emlegetett só, amely izét veszítette, s kidobták, hogy eltapossák az emberek.
Tehát mi az, amit Szent Antal imájára vissza kellene szerezzünk, vagy el kellene mélyítenünk, hogy a ma kezdődő kilencedünk gyümölcsöző legyen, hogy a mindennapi életünkön meglátszódjon, hogy birtokában vagyunk, s ami Szent Antal életét is jellemezte, formálta és alakította Isten nagyobb dicsőségére, embertársainak javára és saját lelke üdvére?

Az egyik legfontosabb kincs, érték, a vallásos ember életében, amit Szent Antal segítségével föl kellene frissítenünk, vagy éppen élővé tennünk, illetve vissza kellene szereznünk, vagy meg kellene tisztítanunk a hamis és helytelen, az Egyház tanításával ellentétes ráhatásoktól, azaz „ÉLŐ HIT” – mert élő hit nélkül nem lehet senki sem kedves Isten előtt – áll a zsidókhoz irt levélben. Arany János pedig így fogalmaz a fiához címzett versében: „szegénynek drága kincs a hit. Tűrni és remélni megtanít: s néki, míg a sír rá nem lehell, mindig tűrni és remélni kell!”
De miből is áll az élő hit, amit különösen most a HIT ÉVÉBEN kérni szeretnénk Istentől a nagy csodatevő szent közbenjárására?
A Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása alapján „a hit személyes cselekedet: az ember szabad választása az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére” (KEK 166). Istenben hinni azt jelenti, hogy csatlakozunk hozzá, befogadjuk tanítását, és örömmel engedelmeskedünk neki kinyilatkoztatása szerint.

A hit egyrészt "Isten ajándéka", mert mindig Isten kelti, ösztönzi és építi az emberben a maga kegyelme által, ahogy Pál apostol fogalmaz: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka”(Ef 2,8).
Másrészt viszont az ember önként és szabadon adott válasza, állásfoglalása erre az isteni kezdeményezésre. Igen, a hit az egész ember személyes válasza Istennek, aki kinyilatkoztatta magát az embernek a Bibliában. A Bibliában Isten Szava hallhatóvá válik és táplálja a Vele való baráti kapcsolatunkat. A Biblia a hitről beszél nekünk, olyan történetről, amelyben Isten az emberiséghez közeledik, és végül kinyilatkoztatja magát véglegesen Jézus személyében.
„Hinni Istenben egyszerre ajándék és elkötelezettség, (vagyis akiben hiszek, és ahogyan hiszek, úgy kell élnem! Ugyanakkor) isteni kegyelem és emberi felelősség, az Istennel való párbeszéd megtapasztalása, aki szeretetből szól az emberekhez, mint barátaihoz. Azért szól hozzánk, hogy a hitben és a hittel szeretetközösségre tudjunk lépni vele” – mondta a nem rég leköszönt Benedek pápa.
A hit tehát sohasem jön létre Isten kezdeményezése, ön-kinyilatkoztatása, illetve megváltó cselekedete nélkül. Vagyis ISTEN az, aki az indítást adja a hitre. Mindig Ő a kezdeményező, kegyelmi ajándékainak sokfélesége révén.
De ugyanígy elmondhatjuk, hogy a hit sohasem jön létre az embernek, az isteni kezdeményezésre adott pozitív válasza, állásfoglalása, Isten ingyenes ajándékának az elfogadása nélkül. Vagyis az EMBER az, aki befogadja, aki igent mond az Isten akaratára. És a kettő, Isten és ember között van az EGYHÁZ, amely a tanítás és a liturgia által közvetíti számunkra az Isten üzenetét.

Ami a hit jelentőségét illeti, rá kell mutatnunk arra, hogy a hit az igazzá, szentté, az Isten gyermekévé válás egyetlen útja, lehetősége az ember számára, amint a Biblia ezt oly hangsúlyosan kijelenti: „Az igaz ember pedig hitből él”(Róm 1,17) „Az embert nem a törvény szerinti tettek teszik igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit” (Gal 2,16).
Ha pedig az igazzá válás egyetlen útja a hit, akkor az üdvösség, az örök boldogság feltétele is, mivelhogy az igazzá válás az, ami szükséges az üdvösséghez. Ezt szintén határozottan kijelenti számunkra a Szentírás: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16).
A hit azért az igazzá válás egyetlen útja, mert a hit által léphetünk kapcsolatba, köthetünk szövetséget a háromszemélyű egy Istennel. Ahogy már idéztük a zsidókhoz irt levélből: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi” (Zsid 11,6).
Ha viszont a hit összekapcsolja az embert Istennel, akkor Istenben és Isten által munkálkodó ember számára minden lehetséges. Lehetséges a bűnös ember megtérése, azaz igazzá, szentté válása is, ami a legnagyobb csoda. Ezért jelenti ki határozottan Szent János apostol: „Mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot (pontosabban a bűntől áthatott világot). És ez a győzelem - győzelem a világ fölött! - a mi hitünk” (1Ján 5,4).
Ezért a hit a legnagyobb érték és kincs az ember számára, ahogy fogalmaz Szent Péter apostol az ő első levelében. „Örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre” (1Pt 1,7).

A Zsidókhoz irt levél alapján Ábrahám az első olyan példa számunkra, aki az Istenbe vetett hitről tesz tanúságot. Ábrahám Isten kérése szerint cselekedett, amikor elhagyta szülőföldjét, amikor a hívásra „elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy” (11,8). A kérésre adott engedelmes válaszára ezt az ígéretet kapta: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,2-3).
Az áldás a Szentírásban szorosan kapcsolódik az élet ajándékához, amely Istentől származik. Az áldás elsősorban a termékenységben nyilvánul meg generációról generációra. Emellett az áldás egy biztos talajt is jelent, ahol élni és fejlődni lehet az Istennel kötött szövetséghez hű embereket nevelve. Ábrahám példájából láthatjuk, hogy mindent ajándéknak kell tekintenünk, nem szabad törekednünk a hatalomra és éreznünk kell saját szegénységünket. Ezek azok a spirituális, lelki körülmények, amelyeket el kell fogadnia mindazoknak, akik Isten meghívásának engedelmeskedve, követik Őt. 
„Mit jelent számunkra az, amikor megvalljuk hitünket: Hiszek egy Istenben?” – tehetjük fel végül a kérdést. Ábrahámhoz hasonlóan feltétlen bizalmat jelent, amelyre egész életünket alapozzuk, hagyjuk, hogy Isten tanítása irányítsa mindennapjainkat.
A hit zarándokokká tesz minket itt a földön, az égi haza felé vezetve bennünket. Az Istenbe vetett hit olyan értékek hordozóivá tesz minket, amelyek nem feltétlenül egyeznek a korunk irányzataival, véleményével, divatjával. A keresztény embernek azonban nem szabad félnie attól, hogy az „árral szemben úszik”. Annak ellenére, hogy a mai társadalmak nagy részében Isten nem kap helyet, az evangéliumi üzenet továbbra is tündököl számos hívő ember tevékenységének és bátor tanúságtevő életének köszönhetően.
A hit által megáldott élet, amelyre hivatottak vagyunk, olykor nehéz, számos megpróbáltatást állít elénk, de mégis egy olyan életre nyitott, amelyet a hit által tudunk valóban meglátni és felfedezni. Ezt igazolja István diakónus, az első vértanú esete is, aki dühös ellenségei közepette, kivégzése előtt így kiált fel: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll” (ApCsel 7,51 – 8,1a).
Megvallani, hogy hiszünk Istenben arra buzdít minket, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy megmutassuk azt a bizonyosságot, amely a hitből fakad: Isten jelenlétét a történelemben. Ez a jelenlét életet és megváltást hoz, és az Istennel való életre hív meg, amely nem ismeri a sötétséget.

A mondottak alapján fontoljuk meg, milyen a mi, személyes, hitünk? Tudunk-e áldozatot hozni Istenért, hitünkért, mint Ábrahám, vagy István diakónus? Mi mit teszünk?! Csak azt, ami kötelességünk? Vagy még azt sem? Ne feledjük a legapróbb áldozatnak is melyet Istenért vagy embertársainkért teszünk, hatalmas ereje van, s nem kell hozzá más, mint nyitott és szerető szív, Isten pedig bőségesen megjutalmazza áldozathozatalunkat
Talán nem tagadjuk Isten létét, vallásunk tanítását, de nem is törődünk sokat vele, nekünk „minden mindegy”, annak ellenére, hogy jó katolikusnak valljuk magunkat? Vigyázat, nem elég, ha nem vagyunk hitetlenek, hanem hitünk, vallásunk, Egyházunk tanítása szerint kell élnünk, beszélnünk és cselekednünk! Szemünk előtt tartjuk-e ezt? Vagy ráérünk majd minderre később? De kinek a homlokára van ráírva, hogy mikor kell számot adnunk hitünkről és hitből fakadó életünkről?
„Hiszek egy Istenben” – kezdődik hitvallásunk. Egyszerű kijelentésnek tűnik, mégis az Úristennel való kapcsolatunk végtelen világa nyílik meg általa. Istenben hinni azt jelenti, hogy csatlakozunk hozzá, befogadjuk tanítását, és örömmel engedelmeskedünk neki kinyilatkoztatása szerint, amit az egyház tanítása tár elénk.

Testvéreim, imádkozzunk Szent Antalhoz, hogy esdje ki számunkra Istentől az élő hit kegyelmét, amelynek segítségével igazakká, jókká és szentekké válhatunk és elnyerhetjük az örök üdvösséget.
„Csodákat kik látni vágytok, kik az élő hit birtokába akartok jutni, jöjjetek Szent Antalhoz, mert ő Fekélyt, nyomort, vétket, halált, Sátánt, elűz, gyógyulást hoz. Hiszen Szent Antalnak imájára, tenger enged, bilincs törik, az elveszett tagot, vagyont, ifjú és agg visszanyerik…”Ámen.