vasárnap, április 28, 2024

Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok - Húsvét 5. vasárnapja

Kép forrás helye itt érhető el
Az imént felolvasott evangéliumi szakaszban mondja Jézus: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves… Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn. 15, 1. 4.).
Elképzelhető ennél személyesebb és bensőségesebb kapcsolat Isten és ember között? A szőlővesszők és a szőlőtő rostjai azonosak. Az életképesség, az erő és a tápanyag akadály nélkül és folyamatosan jut a gyökérből a vesszőkbe. Ilyen kellene, hogy legyen az öntudatos kereszténynek Krisztussal való kapcsolata is, amennyiben Benne lakozik, és Tőle veszi táplálékát.

De hogyan történik az igazi szőlőtő életének, éltető nedvének átáradása a szőlővesszőkbe, vagyis belénk? – tehetjük föl a kérdést. Először is a személyes hit gyakorlásán keresztül: "Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni..." (Zsid 11:6), mert a hit az, ami összeköt bennünket az isteni erővel és tesz alkalmassá a sötétség erőivel való küzdelemre. "Az a győzelem, mely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4).

Másodszor az Ige, vagyis a Bibliában leirt krisztusi tanítás által: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn. 15, 4) – mondja Jézus. Azután válaszul gazdagon kapja az élet nedvét az imádságra: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok”(Jn. 15. 8) – állítja az Úr. És az Ő követői elsősorban, és mindennek felett Őt akarják, Őt kérik, mint az emmauszi tanítványok, hogy maradjon náluk, maradjon őbennük.

Végül, ha nem is szól róla a felolvasott evangéliumi részlet, de már maga a szőlőtő képe is emlékeztet rá, hogy szinte el sem képzelhető mértékig és gazdagságban adja Krisztus Urunk az Ő életét – a kenyér és a bor külső színe alatt – az utolsó vacsorán, az oltáriszentségben a vesszőknek, azaz követőinek, akiket a keresztségben önmagába oltott.

Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban erőteljesen hangsúlyozza, hogy nincs megváltás, nincs természetfeletti élet, nincs kegyelem másképp, csak Őbelé oltva, Őbenne és Őáltala élve. Mindannyian jól tudjuk, hogy a szőlővesszőben nincs élet, gyümölcsöt sem hozhat, ha nincs eleven, élő kapcsolatban a szőlőtővel. Ehhez hasonlóan, az emberek üdvösségének és megszentelődésének elengedhetetlen feltétele az a rendkívüli szoros kapcsolat, amelyet Jézus akart teremteni önmaga és az emberek között. „Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”, vagyis: minél szorosabban egyesül a hívő ember Krisztussal, tudniillik a szentségek vétele, a bensőségesen végzett ima, a szeretet és a jócselekedetek gyakorlása által, Krisztus annál inkább benne marad, és általa dicsőíti meg a Mennyei Atyát.
 
A keresztény így nemcsak élő szőlővessző lesz, hanem gazdagon termi az életszentség gyümölcseit, vagy Pál apostol szavaival élve, a Lélek gyümölcseit, ami nem más, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal. 5,22). Mindegyik gyümölcsről külön himnuszt lehetne zengeni, hisz belőlük él a világ, s mi mindannyian. Épen ezért tudatosítanunk kell, hogy ha egyszer egészen kifogynának a világból ezek a gyümölcsök, akkor ez a világ, siralomházzá válnék. Ellenben, ha arra törekszünk, hogy a Lélek gyümölcseit teremjük, és bő termést hozzunk, akkor ezzel megdicsőítjük a Mennyei Atyát is. „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok”(Jn 15, 8).
 
Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni és teremni mindazokat a gyümölcsöket, amelyek után ma is milliók vágyakoznak! És ne ijedjünk meg, hogyha ennek érdekében meg kell ismerkednünk a szőlőmetsző kés okozta fájdalommal. Mert mindazt a szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, előbb megtisztítják, hogy még több termést hozzon. A metszőkés használata fájdalommal jár, nyomában kibuggyan a szőlővesszőn is a „könny”. De az áldása, a még több gyümölcs.
Tehát a Szőlőművesnek, a mi Mennyei Atyának nem a lemetszett és tűzre vetett szőlővesszőkben telik öröme, hanem azokban, amelyek sok gyümölcsöt teremnek.

Május Királynőjének, az Esztelneki Madonnának és templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására, az Isten kegyelme óvjon bennünket, hogy akár a baj és szenvedés, akár a túlságos gondtalanság vagy közömbösség hatása alatt terméketlen szőlővesszőkké váljunk.

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 5. vasárnapján



 

péntek, április 26, 2024

Seminarium Incarnatæ Sapientiæ jelenleg itt van: Szent Mihály Római Katolikus Székesegyház - Gyulafehérvár

 „Istenem! Te megvizsgáltál és jól ismersz engemet...” – 139 (138). zsoltár a nagyszombati liturgiában.

Jellegzetesen közép-európai, de leginkább erdélyi szokás a nagyszombati vigília keretében az eucharisztia liturgiáját és a szentáldozást követő szent sírnál történő feltámadási szertartás, amelynek keretében felcsendül a zsoltárok egyik legszebbje, a 139 (138). zsoltár.

A csíkmadarasi Petres Mónika férjével együtt énekelt egy nagyon régi Máriaéneket.


csütörtök, április 25, 2024

Sárkányölő Szent György vértanú – Ferences templom és kolostor védőszentje – Esztelnek

A fölséges és dicsőséges Isten kegyelméből megünnepelhettük templomunk, kolostorunk és templomi közösségünk védőszentjének, Sárkányölő Szent György vértanúnak a napját. Szerény ünneplésünk lényegére az evangélium szavai világítanak rá: „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Mt 10,32)

Április 24-én, a délelőtt 11 órakor kezdődő búcsús szentmisén, több mint 20 egyházmegyés és ferencespap, valamint szerzetes volt jelen, a főesperes úrral és a tartományfőnök atyával az élen. A hívek jelenléte eléggé visszafogott volt, bár idegenből, más településekről is érkeztek zarándokok, a község elöljáróival és a megyei szenátorral az élen. 

A szentmise főcelebránsa a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója, Erik testvér, ünnepi Ige hirdetője pedig Székelyudvarhelyről Csáki Fülöp testvér volt. Az ő búcsús beszédét olvashatjuk az alábbiakban. Hálás köszönet neki az értékes és megfontolandó gondolatokért. Adja az Úristen, hogy szívünkbe gyökeret verjenek és a mindennapi életben „sárkányainkat” legyőzve gyümölcsöt teremjenek. 

 +++

Főtisztelendő Paptestvérek; Krisztusban kedves Hívek! 

Kép forrás helye 
Ma e ferences templom és közösség védőszentjét Szent Györgyöt ünnepeljük és kérjük az ő közbenjárását. Minden ünnep egyben arra is hív, hogy a rohanásban megálljunk és elgondolkodjunk gyökereinken, hagyományainkon. 

Szent György a 3. században élt és életéről elég kevés adat maradt fenn (magas rangú katonatiszt volt, aki előre léptetés árán se volt hajlandó megtagadni hitét és ezért kivégezték), tisztelete, már a 4. századtól élő és népünk körében is nagy tiszteletnek örvend (Székelyföldön is több templom és közösség védőszentje). Meglepő, hogy egy 1700 évvel ezelőtt élt szentet ma is tisztelünk, évek alatt nem kopott ki a hozzá való fohászkodás. 

Van-e ma, a 21.sz emberéhez, hozzánk üzenete? Keresztény, hitvalló élete tud-e inspirálni? 

Szent Györgyöt szokás sárkányölőnek is nevezni, mert a legenda szerint legyőzve a sárkányt és így megszabadította Silena város lakóit.

Legenda: Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor az fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Hogy eldöntsék, ki legyen az áldozat, sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. 

A leány könnyezve ment a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: „Jó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!” – és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: „Ne félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.” Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembe lovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. A király és a város népe is megtértek Szent György hitét látva. 

Kétségkívül, a mi világunkban és életünkben is vannak ilyen sárkányok, amik sokakat elnyelnek, amik a békét, az egyetértést nyelik el. A függőségek, amelyek időt, kapcsolatokat, házasságokat nyelnek el. Ideológiai áramlatok, amelyek nemcsak embereket, hanem népeket sodornak magukkal. Van bőven, a mi életünkben is sárkány. 

Lelki fejlődésünk, lelki életünk szempontjából két erős sárkány:

1.  Sátán (Diabolosz)

Katekizmus: Gonosz nem valami elvont fogalom, hanem személyt jelent, a Sátánt, a Gonoszt jelenti, az angyalt, aki szembeszegül Istennel. (2852) hazug és a hazugság atyja (Jn 8,44), "Sátán, aki félrevezeti az egész földkerekséget" (Jel 12,9) 

Neve is mutatja, hogy milyen a gonosz - A görögben dia-bolosz, az, aki szétszór, össze vissza dobálja azt, ami együtt volt, ami egységben volt "keresztbe fekszik" Isten terve és a Krisztusban beteljesedett "üdvözítő mű" útjában (2851). 

A diabolosz, a gonosz azon munkálkodik, hogy keresztbe tegyen, hogy szétszórja, ami egyben van. Szétdobálja az ember és Isten kapcsolatot, az ember és ember közötti kapcsolatot. Állandóan azon dolgozik, hogy elszakítson Istentől és egymástól. Egyedüli célja, hogy elfordítson Istentől. Nem kell annyit foglalkozni Istennel, legyen minden fontosabb, mint az Istennel való kapcsolat. Nincs idő megállni Isten előtt, nincs idő elgondolkodni, futni kell, tenni kell, megfelelni kell. Mindig valami olyanra tereli a figyelmet, ami nem a legfontosabb. (vö. Varga László: Főparancs) Érezzük, tapasztaljuk, hogy nemcsak a világban zajlik háború, hanem egy szellemi harcnak is a részesei vagyunk. A gonosz szétdobál, káoszt kelt az élet minden területén: harc folyik az élet ellen, abortusz, eutanázia, Harc folyik az identitás ellen, férfi vagy nő, a család ellen, a torz szabadság nevében csak növekszik a függőségek tárháza és a függőséggel küszködők száma. Mintha minden esne szét darabjaira: az ember, a család, a közösségek, az egyház, a világ. 

2. (sárkány) Középszerű, lanyha kereszténység

Nagyon erős sárkány és egyre inkább veszélyesnek tűnik... 

Karl Barth mondta valahol, hogy „az evangéliumra (és így a hiteles kereszténységre) a legnagyobb veszélyt nem az jelenti, hogy elutasítják, hanem hogy kényelmesen elfogadják, mint minden mást, és birtokolják, mint minden mást, amit birtokolunk”. Az evangéliumra nézve a legnagyobb veszély az, hogy megszelídítjük és irányítjuk, és saját önző vágyaink és céljaink szolgálatába állítjuk. Így elveszti a vágó élét; unalmassá válik. 

A keresztény értékeinkre büszkék vagyunk, ha szóba kerül, de az életünkön ez már nem látszik. Büszkék vagyunk épített örökségünkre, templomainkra, de egyre üresebbek a templomok, nincs ki megtöltse (lásd. nyugat templomai: kocsma, hotel...). Mintha félnénk keresztények lenni, megvallani hitünket. Sodor el az ár, popkultúra, a média. Inkább a világnak akarunk tetszeni, mint Istennek. Nagy átlagban langyos keresztények vagyunk, vagy ahogyan Ferenc pápa fogalmaz: fotel keresztények, akik kényelemben éljük a kereszténységünket. 

A ma hallott evangéliumot párhuzamba hozva a valóságunkkal elgondolkodtatott. pl. Európa sok országban eltávolították a kereszteket a falakról, hogy más vallású embereket ne sértsen. Vajon, az életünkből is nem távolítottuk el egészen a kereszteket? A mai evangéliumban (Lk 9,23-26) Jézus azt mondja, „aki követni akar, tagadja meg önmagát és vegye fel mindennap keresztjét.” Mintha egyre inkább távolodnánk Krisztus keresztjétől, már nem igazán vonz, hogy Krisztus tanítványai legyünk, egyszerűbbnek tűnik egy langyos, világgal megalkuvó élet, mint Krisztussal megélt, hiteles keresztény élet. Hasonlóan a pogányokhoz, sok keresztény számára is botrány lett a kereszt, pedig nincs más út az üdvösségre...

Kedves Testvérek! Két veszélyes sárkány a világunkban, az életünkben, a mindennapjainkban: a Sátán és a lanyhaság. Nagyon egyértelműek Jézus szavai a mai evangéliumban: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát azonban elveszíti, és romlásba dönti? Aki ugyanis szégyell engem és szégyelli tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja.” 

Nem annyira akarjuk észrevenni, de nagy harcban állunk mi is, sok sárkány tör, a mi életünkre is. Szent György bátorságára és hitére egyre nagyobb szükség lesz, hogy merjünk szembeszegülni, harcolni. Ha meg akarjuk vallani az Emberfiát, akkor elkerülhetetlen, hogy ne kerüljünk mi is szembe a politikával, a fősodrú médiával, olykor testvéreinkkel. Mert, aki másképp mer gondolkodni, azt kizárják, megbüntetik, félelmet keltenek benne. Aki ugyanis szégyell engem és szégyelli tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja.

Mennyire aktuális ma is Sárkányölő Szent György példája, aki Krisztus nevében harcba mert szállni a sárkánnyal, hogy másokat is megmentsen. Erre a harcra bátorít Szent György, hogy ne féljünk és ne szégyelljük a hitünket, hanem merjünk, szembe szállni a sárkányainkkal. 

Kérjük Szent György közbenjárását, hogy legyen harcainkban bátorítónk és védelmezőnk, hogy mi is egykor győztesen kerülhessünk ki ebből a harcból, elnyerve a győztesnek járó jutalmat, ami maga az Isten. 

Sárkányölő Szent György könyörögj érettünk. 

Kárpát-medence - Gyertyános, Esztelnek egykori csángótelepe 2022.02.13

kedd, április 23, 2024

Sapientia Szabadegyetem 2024. 04. 11. – Dr. Holló László: TORDAI VALLÁSSZABADSÁG ÉS A KATOLIKUS AUTONÓMIA

Leírás

A Magyar Országgyűlés a 2018. évi I. törvényében január 13-át a vallásszabadság napjává nyilvánította annak emlékére, hogy az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata, a világon először foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, illetve a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Ez a törvény alapozta meg az akkorra valamelyest már elkülönült négy erdélyi vallásfelekezet (római katolikus, evangélikus, református, unitárius) számára a bevett vallás (religio recepta) státusát.  

A fentiek ellenére a XVI. század első felében még 33 tagú székeskáptalant, 13 főesperesi kerületet, több mint 600 plébániát és 50 kolostort számláló hatalmas Erdélyi Egyházmegye a század végére intézményrendszerében teljesen megsemmisült. A reformáció következtében kialakult országgyűlési többség a katolikus püspököt 150 évre a fejedelemségből „kiigazította”, a kolostorok vagyonát szekularizálta. A káptalan tagjai, a szerzetesek és a klerikusok általában vagy protestáns hitre tértek vagy Erdély földjének elhagyására kényszerültek. Ezen a folyamaton nem változtatott a katolikusok javára a meghirdetett vallásszabadság sem. A katolicizmus így csak a Székelyföldön maradt fenn, minden felső vezetés nélkül, csak mintegy 30 plébánia és a csíksomlyói ferences kolostor szervezésében...

Vágy a találkozásra – beszélgetés Fehérváry Jákó OSB rektorral

Az utolsó vacsora (2021) – Rófusz Ferenc Oscar-díjas filmrendező filmje és az alkotó gondolatai – Sapientia Nap, 2024. 03. 09.

Szent György búcsú - Esztelnek




A Szent György vértanú tiszteletére szentelt kolostor és templom búcsú ünnepét szerdán, április 24-én, de. 11 órakor tartjuk. 
Az ünnepi szentbeszédet Fülöp testvér mondja, aki Székelyudvarhelyről jön hozzánk. 
Szeretettel hívunk és várunk mindenkit az ünnepi szentmisére. 

hétfő, április 22, 2024

Húsvét 4. vasárnapja

 Nagyböjt folyamán egyik legnépszerűbb ájtatosságunk a keresztút végzés, aminek keretében a 14 állomást végig járva elmélkedünk az Úr Jézus szenvedés történetéről. Van egy próbálkozás, bár még nagyon gyerekcipőbe jár, mégpedig az, hogy a húsvéti időben a keresztúthoz hasonlóan, az öröm útjának ájtatosságát végezzük, amelynek állomásai a föltámadt Krisztussal való bibliai találkozások. 

Ezek egyike az Emmauszi tanítványok találkozása a föltámadt Üdvözítővel. Bizonyára ismerős a történet, miszerint a két tanítvány húsvét vasárnap reggel kiábrándultan, kétségbe esetten hagyják el Jeruzsálemet, Emmauszba tartva. Pedig azt remélték, hogy Jézus mellett ők is nagy karriert futhatnak be, de nagypéntek eseményei kiábrándítottak őket. Jézus kereszthalála meghiúsította a jövőre vonatkozó álmaikat, kerékbe törte reményüket. Pedig mi azt reméltük, mondják kétségbeesve. 

De miután az ismeretlen vándor, a nagy idegen alakjában, a föltámadott Üdvözítő elkezd beszélni, s az ószövetségi szentíráson keresztül, a prófétákat idézve, levezeti, hogy a Messiásnak mindezt el kellett szenvednie a megváltás érdekében. Akkor lassan kezdik megérteni a történteket, kezd fölmelegedni a szívük, s a remény újra éled lelkükben, míg végül boldogságuk teljessé válik a kenyértöréskor, amikor megnyílik szemük, s fölismerik a föltámadt Üdvözítőt. Ekkor már nem számít, hogy lemenőbe a nap, hogy sötétben nem ajánlatos utazni, ők mégis lángoló szívvel térnek vissza Jeruzsálembe, csalódásaik színhelyére, hogy a többieknek elmeséljék az örömhírt, a föltámadt Krisztussal való találkozásukat. 

Az Úr Jézus bennünket is hasonló élménybe szeretne részesíteni minden egyes szentmise keretében. A szentmise Ige liturgiájában az olvasmány, a zsoltár, a szentlecke és evangéliumi szakasz segítségével, üdvösségünk, s örök boldogságunk érdekében, szeretné megnyitni elménket, s megértetni velünk mindazt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy felismerjük őt a szentmise áldozati liturgiájában, az átváltoztatás eseményében, a kenyértörés mozzanatában, s még inkább a szentáldozás, a vele való egyesülés pillanatában.

A mai szentmisében is ezt teszi. Az olvasmányban egy beteg meggyógyítása miatt az apostolokat kérdőre vonta a főtanács, hogy miféle hatalommal gyógyították meg a beteget. Szent Péter apostol aki szintén találkozott a Föltámadt Mesterrel, bátran kiáll, s szemére veti a főtanács vezetőinek mondván, hogy „ez az ember annak a Názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszitettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett.” Majd leszögezi az apostol, hogy: „Nincs üdvösség senki másban”, csak Jézus Krisztusban, a Föltámadottban.

Az emberiség azóta is próbálkozik más megváltot keresni, de mint látjuk, tapasztaljuk a minket körülvevő boldogtalan, szenvedésekkel telitett világban, ma sem sikerül. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.

Erre erősít rá a válaszos zsoltár refrénje is: a kő, amelyet az építők félredobtak íme az lett szegletkővé.

Az értelmes, a bölcs, a hivő ember ma is erre a szegletkőre, Krisztusra épít, mert tudja, hogy életének építmény csak igy lesz időt álló, akár a vihar, a megpróbáltatások idején is.

A szentleckében Szent János apostol azt mondja, hogy Isten gyermekei, akik Krisztusra, a szegletkőre alapozzák életüket, azok színről színre fogják majd látni a mennyei Atyát.

Isten szent neve után a legszebb szavak ezek: édesapa, édesanya, édesfiam, édeslányom. Mennyi tartalom, érzelem, emlék van e szavak mögött. S milyen lélekemelő tudat, hogy Isten a mi Atyánk, s mi az ő szeretett gyermekei vagyunk, hogy életünkben és halálunkban is őhozzá tartozunk. Ezért írja az apostol: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk”.  

Mekkora szeretettel van irántunk az Atya? Olyan naggyal, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Isten Fiát az emberért. Erről tanúskodik a golgota keresztje, hogy mindaz, aki hisz őbenne annak örök élete legyen. Erről tanúskodik az ő szent Fia, aki a mai evangéliumi szakaszban jó pásztornak nevezi magát. Jó pásztornak, aki életét adja juhaiért, aki ismer minket, ismeri gondolatainkat, szívunk mélyét, vágyainkat, bajainkat. Ismer és ennek ellenére, vagy pontosan ezért szeret minket. Annyira, hogy a fehér ostya színébe rejtezik, csakhogy táplálhassa lelkünket, csakhogy velünk maradhasson a világ végezetéig. Annyira szeret, hogy képes a saját életét feláldozni értünk.

Bárcsak mi is: lelkipásztorok és hívek, egyaránt, mindenben követnénk Jézusnak, a Jó Pásztornak példáját. Bárcsak mi is, akik itt jelen vagyunk, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, a kenyértörés, a szent Ostya megtörésének pillanatában felismerhetnénk a föltámadott Krisztust és lángoló szívvel térhetnénk vissza a mindennapok taposó malmába és örömmel újságolhatnánk el, mindenkinek, akikkel összehoz az élet, hogy mi is találkoztunk a föltámadott Üdvözítővel és felismertük őt a kenyértörésben. 

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 4. vasárnapján

.2024. április 21.   


vasárnap, április 14, 2024

Tanú, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést – Húsvét 3. vasárnapja


Szentírási részek: ApCsel 3,13-15.17-19. // Lk 24,35-48


A mai szentírási részekben kétszer is elhangzik a „tanú” szó. Először Péter ajkán. A béna meggyógyítása után a jeruzsálemi templom kapujánál Péter ezt mondja: „Ti megöltétek az élet fejedelmét, Isten azonban feltámasztotta a halálból, és ennek mi tanúi vagyunk” (ApCsel 3,15). Másodszor pedig a feltámadt Jézus ajkán hangzik el a szó. Húsvét estéjén, amikor megnyitja tanítványai értelmét halálának és feltámadásának titka előtt, ezt mondja nekik: „Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,48).
Az apostolok, akik saját szemükkel látták a feltámadt Krisztust, nem hallgathattak erről a rendkívüli tapasztalatukról. Jézus azért mutatta meg magát nekik, hogy feltámadásának igazsága az ő tanúságtételük által mindenkihez eljusson. Az egyháznak pedig az a feladata, hogy folytassa az időben ezt a küldetést: minden megkeresztelt ember meghívást kapott, hogy szavaival és életével tanúságot tegyen arról, hogy Jézus feltámadt, Jézus él és jelen van köztünk. Mindnyájan meghívást kaptunk, hogy tanúsítsuk: Jézus él!
Feltehetjük a kérdést: ki a tanú?
A jogban a tanú arra a személyre alkalmazzák, aki személyes tapasztalatból tesz kijelentést olyan személyekről, eseményekről, akikkel, illetve amikkel ő maga találkozott. Ezzel szemben a tanúság szó, ami Lukács evangélistánál szintén gyakran szerepel, nem kötődik kifejezetten a joghoz. Zsidó szokás szerint legalább két tanú egybehangzó tanúsága szükséges ahhoz, hogy egy állítást bizonyítottnak fogadjon el a bíróság. Amikor Jézust hamis tanúk segítségével próbálják elítéltetni (vö. Mt 26,59-61, Mk 14,55-59), ezen a ponton reked meg az eljárás, mert a hamis vallomások nem egyeznek.
Tanú tehát az, aki látott, aki emlékezik és elbeszél. Látni, emlékezni és elbeszélni – ez a három határozza meg a tanú önazonosságát és küldetését. Tanú az, aki látott egy valóságot, de nem közömbös szemmel: látta és engedte magát bevonódni az eseménybe. Ezért emlékezik, nem pusztán azért, mert képes pontosan fölidézni a történéseket, hanem azért is, mert azok a történések szóltak hozzá, és ő megértette azoknak az igazi, mély jelentését. Azután a tanú elbeszél, nem hűvösen és távolságtartóan, hanem olyasvalakiként, aki engedte, hogy a történések attól a naptól fogva megváltoztassák az életét. A tanú, jelen esetben olyasvalaki, aki a Föltámadottal való találkozás következtében megváltoztatta az életét.
Ez pedig azért lehetséges, mert a keresztény tanúságtétel tartalma nem valami elmélet, nem is valami ideológia, nem is parancsok és tilalmak bonyolult rendszere, hanem üdvösséget hirdető üzenet, egy konkrét esemény, sőt egy személy: a feltámadt, élő Krisztus, minden ember egyetlen megváltója.
Őróla mindazok tanúságot tudnak tenni, akik őt személyesen megtapasztalták, az imádságban és az egyházban, egy olyan úton járva, amelynek alapja a keresztség, tápláléka az Eucharisztia, pecsétje a bérmálás, és az állandó megtérés útja a bűnbocsánat szentségében ér célba. Ennek az Isten igéje által vezetett útnak köszönhetően minden keresztény tanújává válhat a feltámadt Jézusnak. Tanúságtétele pedig annál hitelesebb, minél inkább megmutatkozik az evangéliumi, örömteli, bátor, szelíd, békeszerető, irgalmas életmódja.
Ha azonban a keresztény engedi, hogy eluralkodjon rajta a kényelemszeretet, a hiúság, az önzés, az irigység, ha süketté és vakká válik sok testvére „feltámadásra” irányuló kérdésére, hogy lesz képes közölni másokkal az élő Jézust, hogy tudja átadni másoknak Jézus felszabadító erejét és végtelen, gyengéd szeretetét, ha ő maga nem veszi komolyan és nem él ezzel?
Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes találkozás és kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás, vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává. Vajon mi rendelkezünk ezzel a meghatározó élménnyel? Ha hitünk időnként gyengének, élettelenek bizonyul, annak oka vajon nem itt keresendő?
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a személyes, élő hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.
Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, amelyen csak lassan értjük meg szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti legyetek tanúi ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúk kell, hogy legyünk.  
Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Viszont minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden megkeresztelt emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni, annak szóban, tettben és krisztusi magatartással kell tanúskodnia a Föltámadottról.

Az Esztelneki Madonna, a mi égi édesanyánk támogasson minket közbenjárásával, hogy korlátainkat elfogadva, de a hit kegyelmével tanúi lehessünk a feltámadt Úrnak, és az embereket, akikkel találkozunk, megajándékozhassuk a húsvét örömével és békéjével.

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 3. vasárnapján

2024. április 14.  



szombat, április 06, 2024

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 2. vasárnapján




 „Minél inkább eltávolodik az ember Istentől és az irgalom misztériumától, s minél inkább elveszíti a világ eszméinek hatására az irgalom szó értelmét, az Egyháznak annál inkább joga és kötelessége, hogy »hathatós kiáltással« forduljon az Isteni Irgalomhoz”

Szent II. János Pál: Irgalomban gazdag Isten kezdetű enciklikából 

.



kedd, április 02, 2024

HÚSVÉT VIGILIÁJA 2024

Foto: fr. Szilveszter ofm

2024. MÁR. 30.

Card. Pierbattista Pizzaballa homíliája

a Szent Sír Bazilikában

 Kedves Testvérek!

Az Úr adjon békét nektek!

 Ez alatt a három, imádságban és liturgiákban gazdag napban minden e körül a kicsiny edikula körül, annak a sírnak a maradványai körül forog, amelyről a mai evangélium szól, és amelyet azóta is itt őrzünk és tisztelünk. A jeruzsálemi liturgia e hely köré épül, akárcsak az egész Egyház liturgiája. Valójában innen merítjük azt a fényt, amely az egész keresztény életet megvilágítja. Mi, a Jeruzsálemi Egyház pedig azok kell, hogy legyünk és azok akarunk lenni, akik elsőként hirdetik ennek a világosságnak az érkezését, és elviszik a világnak. Egyszerű és ünnepélyes módon tettük ezt nem sokkal ezelőtt, amikor a Szent Sírból meggyújtottuk a húsvéti gyertyát. Az üres sírból jövő Fény a húsvéti Bárány világossága, amelyről a Jelenések könyve beszél („templomot nem láttam benne: az Úr, a Mindenható Isten és a Bárány a temploma” – Jel 21,22), amely megvilágítja a Szent Várost és az Egyházat. A Feltámadott fénye az, amivel világossá akarjuk tenni tekintetünket, melyet erre a városra, a Szentföldre, a világra és az Egyházra vetünk. Az a világosság, amely a világban él és növekszik. Szelíd, az Isten művébe vetett derűs bizalommal teli tekintet, mely nem hagy minket a sötétség hatalmában és a halál árnyékában.

Az evangélium, amelyet most hirdettem, valóban szelíd tekintetre hív meg bennünket. A Feltámadott nem kényszerít: győztesen tér vissza a halál elleni harcból, de nem megy, hogy megalázza azokat, akik keresztre feszítették, nem megy, hogy bizonygassa saját igazát. Nem megy azért sem, hogy megfeddje azokat a tanítványokat, akik elárulták, megtagadták és elhagyták. Nem büntet meg senkit, nem kényszerít, nem tér vissza diadalmasan arra a színtérre, ahonnan erőszakkal eltávolították.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus nem is látható, ám jeleket hagy, hogy aki vágyik rá, aki keresi őt, végül újra találkozhasson vele. Ahhoz, hogy találkozhassunk a Feltámadottal, meg kell tanulnunk felismerni jelenlétének jeleit, azt a módot, ahogyan történelmünkbe belép.

Az evangélista elsősorban azt mondja, hogy az asszonyok felemelték tekintetüket (Mk 16,4): ez olyan kifejezés, amely azt mondja, hogy valami új történt, valami, ami nem emberi erőfeszítésektől függött; azt mondja, hogy Isten jelenvalóvá tette magát. Az embernek pedig ahhoz, hogy lássa ezt a csodát, fel kell emelnie a tekintetét, meg kell nyitnia magát az előtt a gondolat előtt, hogy történhet valami új. Ahhoz, hogy meglássuk a Feltámadott jeleit, fel kell tehát emelnünk a tekintetünket. Ez az, amire a leginkább szükségünk van ma: felemelni a tekintetünket. A szörnyű napok, amelyeket átélünk, bezártak bennünket, úgy tűnik, semmissé tették várakozásainkat, minden út zárva, a jövő megsemmisült. Úgy tűnik, még kapcsolataink is beszűkültek, megsérültek a bizalmatlanságtól és meg nem értésektől, sőt, árulásoktól. Úgy tűnik, körülöttünk minden a kudarcról vall, ahogyan Jézus halála is kudarcnak tűnt, az újjászületés, a változás és egy új élet azon gyönyörű terve végének, amelyet a tanítványok reméltek. Ma úgy tűnik, a békére, a megbékélésre és a párbeszédre irányuló szándékaink kudarcot vallottak. És úgy tűnik, hogy a békés élet, a távlatokat nyitó találkozások, a megvalósult igazságosság, az igazság elfogadása utáni vágyunk is kudarcot vallott. Hívő közösségünk élete is jövő nélkülinek tűnik. Röviden, úgy tűnik, minden a végről, a halálról beszél. Pontosan úgy, mint az evangéliumban, amikor az asszonyok elmennek a sírhoz, hogy megsirassák veszteségüket.

Ám ha csak felemelnénk a tekintetünket, ha felhagynánk azzal, hogy önmagunkba, fájdalmunkba zárkózva maradjunk, sziklák által sírunkba zárva, talán mi is, mint a mai evangélium asszonyai, láthatnánk valami újat, valamit, ami megvalósul.

Az asszonyok kora reggel, napkeltekor a sírhoz mennek, és azon tűnődnek, ki segíthetne nekik elhengeríteni a követ, mert látták, hogy a kő nagyon nagy (Mk 16,3). Ott pedig azt látták, hogy a sír nyitva van. Az új dolog, amit az asszonyok megláttak, ami megtörtént, az, hogy a kő már el volt hengerítve (Mk 16,4), vagyis hogy a halál birodalma többé már nincs bezárva, senkit sem tart fogva. Még mindig belépünk a halálba, de többé már nem maradunk ott, túllépünk rajta. Jézus az egyetlen olyan fegyverrel törte be a halál birodalmának kapuját, aminek a halál nem tud ellenállni, a szeretet fegyverével. Ha megmaradunk a szeretetben, akkor többé már nem vagyunk a halál foglyai: a halálnak, amely hatalmában tartotta az embert, amely bezárta őt magányos és néma birodalmába, többé már nincs ereje és képessége arra, hogy bárkit fogva tartson. Ha szeretünk, szabadok vagyunk, feltámadtunk.

Úgy tűnik, hogy néha a mi szívünkre és a mi szemünkre is sírkő kerül. Itt vagyunk ez előtt a sír előtt, hogy kérjük, legyen ez a kő elhengerítve, és világítsa meg újra a Bárány világossága szemünket. Itt vagyunk, hogy annak a szeretetnek a bátorságát kérjük, amelynek van ereje legyőzni a félelmet, amely ma fojtogat és megkötözve tart bennünket. A gyűlöletnek abban a tengerében, amely körülvesz minket, kérni akarjuk a bátorságot, hogy felemeljük a tekintetünket és meglássuk, hogy sírunk köve el van hengerítve, meglássuk a beteljesülő jót, az odaadott életek bátorságát, sok férfi és nő kitartó vágyát békés kapcsolatok építésére, azok bele nem törődő fájdalmát, akik nem mondanak le másokról. Látunk papokat, szerzeteseket, akik elkötelezik magukat amellett, hogy megvédik közösségüket, megvédik azt a félelemtől, bekötözik a sebeit, egységet teremtenek.

Jelek ők, akiket megláthatunk és megtalálhatunk, de csak akkor, ha ápoljuk annak a vágyát, hogy keressük őket, ha nem fáradunk bele, hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak. Szelíd jelek, akik nem kényszerítenek, és akik nem engedik, hogy megtaláljuk, hacsak nem keressük őket. A liturgia, amelyet most ünneplünk, szintén tele van jelekkel: az Ige, a fény, a víz, a kenyér és a bor, a sír. Ezek mind olyan jelek, amelyek a halál fölötti győzelemről vallanak nekünk, de amelyek némák maradnak, ha a szívünk nem szabad, ha nem keressük a Feltámadottat, ha többé nem várunk semmit.

Húsvét ünneplése egyben a keresés bátorságának a megújítása is, a megújítása annak, hogy helyes elvárásokkal éljük az életet, hogy szabadon kérdezzük a minket körülvevő jeleket, hogy bizalommal és szabadon felemeljük tekintetünket anélkül, hogy elvárnánk másoktól, hogy ránk emeljék szemüket. Nekünk elég az Ő tekintete, Jézusé.

Íme, tehát az első válasz arra a kérdésünkre, hogy hol és hogyan találkozhatunk a Feltámadottal: minden alkalommal találkozunk vele, amikor a szeretetet és a megbocsátást választjuk, mert a sírunkat lezáró kövek csak így hengerülnek el.

Márk evangélista beszél még egy fehér ruhába öltözött ifjúról, aki felszólítja az asszonyokat, hogy ne féljenek (Mk 16,5–6). Az asszonyok valóban bemennek a sírba, mivel úgy gondolják, hogy megtalálják Jézus testét, de nem lelik. Belépnek azt gondolva, hogy a halált találjákmeg, de a halál már nincs többé. A helyén egy ifjú van, egy kezdődő élet. Öltözete fehér, ami Isten színe. Ahol a halál uralkodott, oda most megérkezett Isten élete.

Az angyal újra arra buzdítja az asszonyokat, hogy lássanak: „Íme, a hely, ahová tették őt.” (Mk 16,6).

Ám azután azért, hogy újra láthassák a Feltámadottat, az asszonyok küldetést kapnak, hogy menjenek a tanítványokhoz, hogy ők is útnak induljanak és elmenjenek Galileába: ott meglátják őt (Mk 16,7).

A Feltámadottal való találkozás helyszíne Galilea, ahol a tanítványok követni kezdték Jézust: ott találkozunk a Feltámadottal, ahol új kezdetet, új elindulást tapasztalunk. Ahol engedjük, hogy az Úr kihozzon minket sírjainkból, és nem hagyjuk magunkat megbénítani félelmeinktől, amelyek megakadályoznának a járásban. Valahányszor legyőzzük a félelmet, minden alkalommal, amikor az emberiesség és a testvériesség új lépése kezdődik, a feltámadott Úr jelen van életünkben.

Ezt kívánom mindannyiótoknak, mindannyiunknak, akik összegyűltünk itt, ezen a szent helyen, az egész Egyházunknak. Hagyjunk fel azzal, hogy a holtak között keressük az Élőt (vö. Lk 24,5), ne vesztegessük az időnket pusztán emberi remények hajszolására, ne kergessük problémáink könnyű megoldásainak ábrándjait, amelyek gyakran keserű csalódásokat előznek meg. Hagyjunk fel azzal, hogy életünk középpontjába csak a mi fájdalmunkat helyezzük, ehelyett az evangéliumi asszonyokhoz hasonlóan újítsuk meg vágyunkat, hogy fölemeljük tekintetünket, hogy ne csak önmagunkat nézzük. Amíg csak magunkra összpontosítunk, addig nem fogunk mást látni, csak önmagunkat és kész, soha nem fogunk jeleket találni, soha nem fogunk fényt látni. Legyen a mai Húsvét egy meghívás, hogy útra keljünk, menjünk ma a mi Galileánkba, keressük az Ő jelenlétének, az élet, a szeretet és a világosság jelenlétének jeleit. Megtaláljuk azokban, akik még mindig képesek a szeretet és a megbocsátás gesztusaira, amire ma jobban szomjazik a világ, mint valaha. Ezt az ajándékot és ezt a kegyelmet kérem mindannyiunk számára, Jeruzsálemi Egyházunk számára, hogy mindig az az Egyház legyen, amely él, remél, szeret és a Bárány világosságában jár.

 Szép Húsvétot!

 Jeruzsálem, 2024. március 30.

+ Pierbattista Card. Pizzaballa

    jeruzsálemi latin pátriárka

 Fordította: Dr. Szatmári Györgyi

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/olvasnivalo/husvet-vigiliaja-2024

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...