vasárnap, március 31, 2024

„Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…”

Szentírási rész: Mk 16, 1-7

„A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek”(Mk 16,2) – az asszonyok. Mária Magdolna és a társaságában lévő többi asszony megrémült, amikor Jézus sírját üresen találták. Három nappal ezelőtt Jézust ebbe a sírba temették és most nem tudták elképzelni, mi is történhetett. Istentől jövő kinyilatkoztatás szünteti meg megdöbbenésüket. „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! … Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak…”(Mk 16, 6-7).
Az asszonyok sietve visszatértek az apostolokhoz és elmondták nekik ezt a hírt. Az ő feladatuk, hogy a feltámadás örömhírét megosszák másokkal is, és így hitet ébresszenek bennük. Innen indul el a Jézus feltámadásáról szóló örömhír az Egyházban. Feltámadásának igazságát a későbbiekben elsősorban Jézus megjelenései támasztották alá apostolai előtt.
Kételkedők természetesen soha nem hiányoztak egészen a mai napig. Az apostolok is először üres fecsegésnek tartották az asszonyoktól hallott hírt és nem hittek nekik. Feltámadni a halálból? Ez lehetetlen, ellene mond a természet törvényeinek.
A krisztusi örömhírnek azonban ma is ez a csúcspontja: Jézus feltámadt és legyőzte a halált.
Az azonban ma is igaz, hogy a feltámadt Jézushoz csak a hitünkön keresztül juthatunk el. Azon a hiten keresztül, amely nemcsak tudást, nemcsak hagyományokhoz való ragaszkodást, hanem tettekkel, s életvitelünkkel alátámasztott személyes meggyőződést jelent. Ez a megállapítás igaz az asszonyokra, s az apostolokra, akik látták Jézust feltámadása után, érintették is őt, és vele ettek. Jézus Tamásnak sem azt mondja, most már tudod, hogy feltámadtam, hanem arra biztatja: légy hívő. (Jn 20,27)
Jézus feltámadásának bizonyossága annál erősebb lesz lelkünkben, minél személyesebben fogjuk szívünket megnyitni a kinyilatkoztatás, az Isten éltető Szava előtt, ami egyszerre jelenti az egyházatyák szerint, az Eukarisztiát és a Szentírást.
Kempis Tamás, a „Krisztus követés” című híres lelki olvasmányában két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat (vö. Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – vallja, mert az Eukarisztiában és a Szentírásban Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a lelkierőnket felemésztő félelmeinkben, a nagy fájdalmakban, de ott van a békés lakomáinkon is, amelyeket szeretteinkkel fogyasztunk el. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
A hitünk megélésében példakép a mi számunkra a Boldogságos Szűzanya, akiben Nagypéntek kálváriáján és Nagyszombat sötétségében, kilátástalanságában az egyház egész hite összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
A feltámadt Jézus bennünket is kézen akar fogni, és így akar kivezetni minden sötétségből és reménytelenségből, amely születés és halál, betegség és egészség, szorongás és öröm, önzés és elkeseredés, háború és béke között megszállhatja szívünket.
Ugyanis néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a szívünkbe, lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni…
De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Húsvét hajnalán Krisztus az Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét.
Az asszonyok, akik azon töprengenek, hogy „ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sir bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt”(Mk 16,3-4).
Igen, a fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is legyőzhetjük, ha őszinte szívvel hozzá csatlakozunk!
Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
A hitünkben ragadjuk meg a Feltámadott Úr kezét, ami azt jelenti, hogy új útra lépünk életünkkel. A reménytelenség, az önmarcangolás, az önsajnálat és öntörvényűség útjáról a remény útjára, a halál útjáról az életére, a mulandóság útjáról, az örökre megmaradó világ útjára lépünk.
Ez a tudat a hívőnek új élményeket ad: olyan békét, függetlenséget a világtól, az Istenre való olyan teljes ráhagyatkozást, amelyeket a szenteknél szoktunk megcsodálni.
Jézus halálában és feltámadásában új utat nyitott életünknek. Mindazok, akik azon mennek, egy új öröm, új énekét éneklik. Ez az, az öröm, hogy Krisztussal együtt mi is győzni fogunk a halál fölött, mert „Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…” Ámen. 

Homília Szécsényből - Húsvétvasárnap

szombat, március 30, 2024

Nagyszombat: „Ma nincs semmi, vagy inkább: a semmi van.”

Esztelnek - Ferences templom
március 30., szombat
Mk 16,1-7
 

Guba András SP elmélkedése

Nagyszombat van. Az evangélium a holnap reggelről szól. Feltámadási szertartásainkat már szombat estefelé megejtjük: sok minden sürgeti azt, hogy lépjük át ezt a szombatot. Tegnap együtt voltunk Jézussal szenvedésében, holnap együtt leszünk vele a feltámadásban. De mit kezdjünk a mai nappal, a szombattal? Ma nincs semmi, vagy inkább: a semmi van. A zsidó hagyomány szerint ez a nyugalom napja, amikor az Isten is megpihen, nem csinál semmit, vagy most a semmit csinálja.


Ezen a szombaton a semmibe süllyednek a tanítványok, valahol egy teremben kucorognak. A három asszony a Jézussal való közös történetük lezárására készült: illatos olajak, végső érintések, majd mindent átengedni az enyészetnek. Ők hajnalban megmozdulnak, vásárolnak, indulnak, de miért is? Az a kő úgyis kifog rajtuk... Ám egy ifjú várta őket.

Márk így folytatja: „Ekkor kijöttek és elszaladtak a sírtól, mert reszketés és döbbenet fogta el őket. Senkinek sem mondtak semmit. Féltek ugyanis.” (Mk, 16,8)

Ma a semmi rémületének szabad lennie, bennünk is.

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok 

péntek, március 29, 2024

Nagypéntek elhozta számunkra az üdvösség lehetőségét.


március 29., péntek

Jn 18,1-19,42

Tömördi Viktor OFM elmélkedése

„Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid levél) 

A megváltás szenvedés útján valósul meg. Jézus a keresztútján éli át az emberi test szenvedéseit. A szenvedés elfogadása nagyon nehéz. Nagypéntek ünnepi liturgiáján Jézus szenvedése előtt tisztelgünk a kereszthódolattal. Isten Fia ezen a Szent Keresztfán tanulta meg az engedelmességet. A teremtett embert megkísértette a gonosz, az ember beleesett a kísértés csábításába, ezért meg kell őt váltani. A megváltás csak engedelmesség útján teljesedhet be. 

Ahogyan Isten Fia, Jézus Krisztus engedelmesen elfogadta a szenvedést, úgy minden ember akkor nyerheti el az üdvösséget, ha engedelmeskedik Isten Fiának, Jézus Krisztusnak. Ebben az értelemben az emberek, mi is, a Fiúhoz hasonlítunk. A Fiú engedelmes szenvedéséhez hasonlóan mi, „fiak” ajánljuk fel a mi egyéni szenvedésünket a megváltás reményében. Nagypéntek elhozta számunkra az üdvösség lehetőségét. Jézus Krisztus iránti engedelmes életünk a mi üdvösségünk.

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok 

csütörtök, március 28, 2024

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás
március 28., csütörtök
Jn 13,1-15
Galaczi Tibor SP elmélkedése

Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak. Az emberi szeretet gesztusait, az egymáshoz tartozás, vagy akár a legmélyebb egység sugárzó pillanatait sajnos nem tudjuk kimerevíteni az emberi időben, a múlt részeivé válnak. Nagyon nehéz, sőt lehetetlen az emberi világban véglegesen megragadni ezeket a csúcsélményeket: az egymással megosztott élet, az egymás iránti elkötelezettség, az egymásra irányuló jelenlét fénylő mozzanatait. Valamiképpen elmúlnak, de emlékük, mint egy világítótorony a sötét éjszakában, mutatja a partot, az irányt, a fényt.

Az Úr Krisztus utolsó vacsorája pontosan követi az emberi életnek ezt a kettős mintázatát. Az emeleti teremben az utolsó vacsora alapítása történik. Isten művének ezt az egyik legnagyobb csodáját alázatos lábmosás előzi meg. Az Úr, az Istenember velük-létéről és szeretetéről akarja biztosítani az apostolokat, mert tudja, hogy ezt a nagy pillanatot nemsokára homályba vonja az aktuális fenyegető események hosszú sora. Csak sokkal később történik az apostolok megvilágosodása, az összefüggések megértése, a feltámadás, sőt, pünkösd után ismerik fel azt, ami velük történt. Addig ez a lehajló szeretet, amelyben Isten mossa meg az ember lábát, mindössze világítótorony az élet éjszakájában.

Szükség van még valamire ahhoz, hogy a legmélyebb árulásokat, elhagyatásokat túl tudjuk élni: arra, hogy Isten biztosítson minket szeretetéről, és nemcsak egy időre, mert jelenlétének az örökkévalósága nélkül, mi, hívő emberek, nem tudunk élni.

Olyan fényre van szükségünk, amely nem csak világítótorony, amelyet egy vihar homályba vonhat. Az Eukarisztiában Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.

Nagycsütörtök éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a nagy fájdalmakban, de ott van békés vacsorákon is, amelyet azokkal töltünk el, akik számunkra a legfontosabbak a földön. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.

szerda, március 27, 2024

Bevezetés a Nagyhéthez

 2024. már. 27.

Rowan Williams, Canterburyi érseke bevezetése a Nagyhéthez
 
Nagyhét oly sok szempontból valóban a legfontosabb hét a keresztény évben, mivel e héten fedezzük föl, – oly módon, ahogyan bármikor máskor nem – hogy kik vagyunk mi magunk és éppenséggel kicsoda Isten. Az Egyház imádságában tesszük ezt, igen drámai módon; a nagyheti szertartások és liturgiák régi hagyománya egy utazásra hív bennünket. Az út elején azonosulunk azokkal az emberekkel, akik Virágvasárnap szívesen köszöntötték Jézust. Pálmaágakat és pálmalevélből készült kereszteket áldunk meg, lengetjük őket, Hozsannát kiáltunk, s abban a pillanatban mi vagyunk azok, akik Virágvasárnap boldogan látták Jézust és befogadták őt. 


Amikor aztán a hét folyamán meg kell barátkoznunk avval a ténnyel, hogy amikor Jézus ténylegesen megérkezik Jeruzsálembe, végső soron kiderül, hogy mégsem fogadják annyira szívesen, s nekünk meg kell kérdeznünk magunktól, hogy „Mi a helyzet velünk?” Amikor Jézus világunkba érkezik, életünkbe jön, tulajdonképpen örülünk neki, s amennyiben a Nagyhét jól telik, akkor tényleg kezdjük megérteni, miért tűnhet ő föl fenyegetőnek és biztonságunkra nézve veszélyesnek; s mi magunk – akárcsak a jeruzsálemiek az első Nagyhéten – miért utasítjuk őt vissza. Így haladunk előre a történetben; napról-napra halljuk a passió történetének olvasmányait az Evangéliumokból.

Az utolsó néhány évtized óta nagyok sok Egyházban szokássá vált Nagycsütörtök délelőtt egy külön szertartás, amikor az egyházmegye papjai és diakónusai összegyűlnek püspökükkel együtt, hogy megújítsák elkötelezettségüket, megújítsák ígéreteiket, mint az Evangélium szolgái és hogy a püspök megáldja azt az olajat, amelyet sok Egyház kereszteléskor, bérmáláskor és papszenteléskor használ. Nagyhéten ez egy nagyon fontos pillanat az Egyház lelkipásztorai számára. Akárcsak bármely más keresztény, ők is az önfölfedezés említett útján járnak, mivel egy pap vagy diakónus, egy fölszentelt lelkész, egy püspök vagy bárki más számára a lelkipásztori szolgálat részét képezi a tanítványságnak, önazonosságuknak, hogy kik ők, mint Jézus tanítványai. Ezért ígéreteik megújítása e pillanatban jelentős megújítása keresztségi, keresztényi elkötelezettségüknek. Ezért oly csodálatos, hogy alkalom adatik az elkötelezettség megújítására a Nagyhét közepén, akárcsak Húsvét éjszakájának liturgiájában az egész gyülekezet meg fogja újítani keresztségi ígéreteit. Az olaj megáldása pedig emlékezteti az Evangélium szolgáit, először is arra, hogy e világ dolgai, a mindennapi anyagi dolgok, mint a kenyér és bor, olaj és víz szerepe az Egyház életében az, hogy Isten kegyelmét erőteljes, átalakító módokon közöljék és jelképezzék. Azonban, mivel az olaj a Bibliában oly gyakran a fölkenéshez és gyógyításhoz kapcsolódik, emlékezteti az Evangélium szolgáit arra is, hogy azért vannak, mert föl kell kenniük az embereket Krisztus nevében – akinek neve egyszerűen „fölkentet” jelent – és hogy gyógyulást kell vinniük azoknak, akik elidegenedtek Istentől és egymástól és azoknak, akiket betegség és szenvedés szigetel el a közösségtől. Így tehát Nagycsütörtök délelőtt magának a keresztény szolgálatnak központi valóságaiban erősödünk újra meg.

Aztán ott van a Lábmosás szertartása. Arra emlékezünk, hogy Jézus a Tanítványaival való utolsó nagy találkozás alkalmával, mint mutatkozik meg szó szerint és teljes értelemben őket szolgálóként. Letérdel, hogy szolgai munkát végezzen értük és ily módon Nagycsütörtök este liturgiájában a jelenlévő rangidős pap megmossa a gyülekezet tagjainak lábát. Emlékeztető ez arra, hogy Jézus evangéliumában, mint kapcsolódik össze mindig a hatalom, tekintély és fontosság a szolgálattal, s hogy ezért keresztény fogalmak szerint nem létezik oly hatalom, amely nem szolgálatban fejeződik ki. Így történt Csütörtök éjjel, amikor a Tanítványok összegyűltek az Utolsó Vacsora asztala körül, megosztva Jézus testét és vérét a Szentáldozás szentségében és megkapva tőle alázata és szolgálata ajándékát. Azután belépünk a virrasztás sötétjébe, ahol Jézussal a Getszemánéban figyelünk, s mint azok az első tanítványok, akik elaludtak, majd elfutottak: megint szembe kell néznünk avval a ténnyel, hogy nem vagyunk hősök, oly sokszor nem vagyunk hajlandók Jézussal a Kereszthez menni, szívesebben volnánk valahol máshol.

Amikor az Eukarisztia véget ér, az Oltárokat lecsupaszítjuk, a díszeket eltávolítjuk, a Templom teljesen mezítelen és így is marad végig Nagypénteken, egészen a Húsvét előtti virrasztás kezdetéig. Olyan ez, mintha e ponton a valódi mezítelenség egy pillanatához érkeztünk volna. Csak az alapvető dolgok maradtak meg számunkra; szembe kell néznünk a saját magunkkal kapcsolatos legalapvetőbb tényekkel: ínségünkkel, szegénységünkkel. S ezért ez nem a virágok és díszítések ideje. Minden lényegtelent elveszünk: puszta falak, üres asztal s mi magunk szemtől szembe Nagypéntek rettentő valóságával.

Azután Nagypénteken sok Egyházban és sok hagyományban, amikor az Evangéliumot hangosan fölolvassuk, a gyülekezetnek kell a jeruzsálemi tömeg szerepét vállalnia és kiabálniuk kell: „Feszítsd meg őt!” Ez a végső pillanata azokkal való azonosulásunknak, akik Jézus halálát akarták. Az a pillanat, amikor bűnösségünk, kudarcunk valóban a maga mezítelenségében mutatkozik meg előttünk, s ezért oly sokak számára Nagypéntek saját maguk mélységes fölfedezésének pillanata, amikor szembe kell néznünk magunkban mindazokkal az indítékokkal, amelyek kétezer évvel ezelőtt oda vezetettek, hogy emberek kiabálva követelték Jézus halálát.

Utunk tehát a Jézust köszöntő fölszínes lelkesedéstől annak fölismeréséig vezet, hogy Jézust veszélyesnek és nehéz embernek érezzük, s hogy oly sokszor elfordulunk tőle.

Természetesen azonban Nagypénteken nemcsak valami saját magunk számára kellemetlen dolog fölfedezéséről van szó, amint az ősi himnusz mondja: Krisztus felénk kitárt karjait látjuk az élet fáján. Az új remény forrásaként tekintünk Jézusra, mivel áldozati halálában meglátjuk, hogy Isten mire hajlandó értünk. Belátjuk, hogy ő alaposabban ismeri és érti sötétségünket, mint mi magunk, és mégis átölel bennünket s magával visz, és ez teljesen valóságossá és kézzelfoghatóvá válik Nagyszombat és Húsvétvasárnap reggelének eseményeiben.

Nagyszombat este sötétben gyülekezünk. Azért gyűlünk össze, hogy meghallgassuk annak történetét, mint hozott a kezdetek kezdetén Isten világosságot a sötétségbe, s mint vezette népét felhő- és tűzoszlopa a pusztaságon keresztül. Ünnepeljük, hogy miként szabadította meg Isten népét a Kivonulás történetében, és meghallgatjuk mindazokat a próféciákat, amelyek arról szólnak, Isten mennyire sokra becsüli művét és szavát és hogyan teljesíti be Jézusban. S így kerülünk a Húsvét nagy titkának vonzásába, eljutunk addig a pontig, amikor minden fény és gyertya ég s az újra a világra virradó fényt ünnepelhetjük. 

Utazásunk egy teljes héten át vezetett a sötétből a fénybe, saját magunk meg nem értésének sötétjétől addig a fényig, amelyben világosan látjuk Isten arcát és saját magunkat; saját kudarcaink és bűneink fölismerésének sötétségétől a remény és megbocsátás fényébe. S ezért kezdődik Húsvét első Eukarisztiája egészen szó szerint mindenünk bevetésével: az orgona játszik, a harangok szólnak és fölismerjük, hogy e heti utunk, ezúttal, véget ért. Hazaértünk Jézushoz. A föltámadott Jézus Istennel, az Atyával van, aki kiárasztja a Szentlékekben szeretetét a világra, mi pedig csak megállunk ott egy húsvéti pillanatra, befogadva e szeretetet, mondhatnánk, sütkérezünk benne. Utazásunk véget ért, hazaértünk s tudjuk, hogy ez az otthon mindig nyitott számunkra Isten elfogadó, együttérző szeretetében, amely meghozta a végső áldozatot menny és föld kibékítésére.

Fordította: Bakos Gergely OSB

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok

Nagyböjti gondolatok: Keze gyengédségét érzem, mely bátorítón érint...

Esztelnek - Ferences templom
március 27., szerda
Mt 26,14-25

Mervay Miklós elmélkedése

Kicsi gyerekkorom óta megrendültséggel hallgatom a nagyheti szentírási szakaszokat, főként a szenvedő Szolgáról szólókat.

Magam elé képzelem az utolsó vacsora termét, milyen lehetett Jézusnak egy asztalnál ülni árulójával, vendégül látni, megmosni a lábát.

Mindig megdöbbenve olvastam, ahogy a tanítványok egymás után kérdezgetik, csak nem én vagyok az, aki elárul? – és elgondolkodtam, miért is tarthatta fontosnak az evangélista ezt leírni olvasói számára.

Valamikor még bosszantott, hogy hogyan van képe Júdásnak is megkérdezni ezt nyíltan, tudva mire készül. Ma már inkább irigylem a bátorságát.

Én legfeljebb Jézusnak négyszemközt súgom meg ezt, lesütött szemmel. Ő gyengéd mozdulattal felemeli államat, szemembe néz, de könnyeimtől már nem is látom tisztán a tekintetét, csak keze gyengédségét érzem, mely bátorítón érint.


Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok

kedd, március 26, 2024

Nagyböjti gondolatok: „Az irgalom és megbocsátás a tiéd, Urunk és Istenünk.”

február 26., hétfő: Lk 6,36-38

Révay Edit OCV elmélkedése

„Az irgalom és megbocsátás a tiéd, Urunk és Istenünk.”

Valahogy nagyböjt idején mindig különösen nehéz helyzetek köszöntenek ránk és ilyenkor sokszor megadóan magunk elé motyogjuk: nagyböjt van... Így van ez most is. Mintha ezek az embertől emberig érő megpróbáltatások is azt mutatnák, hogy a vállalt nagyböjti lemondásaink mellett többre, nagyobbra szól a meghívásunk, arra, hogy igazán, egzisztenciálisan is súlya legyen annak amit odaadunk, amit elhordozunk, ezzel magunk is beállva Jézus mellé a kereszt súlyát vállunkra venni.

Mintha a világ az évnek ebben a csendesebb, önmagunkba néző, Istennel egyre szorosabb kapcsolatra törekvő időszakában még inkább próbára akarná tenni Isten iránti hűségünket és szeretetünket… Mégis, ha épp földig is hajolunk a világtól ránk rótt teher súlya alatt, mi tudjuk, nem csak hisszük, hanem tudjuk, hogy eljön a feltámadás, hogy Jézus Krisztus már megváltott minket! Ezért vagyunk képesek magunknak és egymásnak is szívünk mélyéből, biztatóan mondani akkor is, ha emberileg nehéz, hogy: Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. 

Forrás: https://dunapartiiskola.sapientia.hu/nagybojti-gondolatok

hétfő, március 25, 2024

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése – 2024-es nagyheti liturgikus szertartások programja

Kérjük a kedves testvéreket, hogy kedd estig jelentsék a plébánia hivatalban azon személyeket, akik a húsvéti ünnepekre el szeretnék végezni szentgyónásukat és szentáldozásához szeretnének járulni, de az idős kor vagy betegség miatt nem tudnak eljönni a templomba. Nagyszerdán délelőtt 9 órától meglátogatjuk őket, valamint az elsőpéntekes idős és beteg testvéreinket az Oltáriszentséggel...



 

vasárnap, március 24, 2024

Virágvasárnap a Nagyhét kezdete és Húsvét nyitánya

Virágvasárnappal nyitja meg Egyházunk az év legszentebb hetét, a nagyhetet. A templomban gyülekező hívek lélekben már előre arra készülnek, hogy átéljék az Úr húsvéti misztériumát, vagyis szenvedését, kereszthalálát, feltámadását, és megdicsőülését is.
Ezért virágvasárnap olyan, mintha egy nagy zenemű nyitányát hallgatnánk meg, amely összesűrítve minden fontos elemet tartalmaz már. Ünnepélyes esemény, amely kiemeli Jézus messiási nagyságát, és öröm forrása a tanítványok számára. Ezen a napon együtt van az öröm és a fájdalom. Két kép, két jelenet áll előttünk: a Jézust dicsőítve fogadó, hozsannázó tömeg és azok, akik keresztre kívánják. Jeruzsálem kapujában Jézust királyként ünnepelték, örömrivalgásokkal fogatták, pálmaágakat lengettek. 

„Kétes értékű az a fajta rajongás, – mondja Balázs atya – mely egy egész várost magával ragad, még ha látszólag őszintén Jézus Krisztusért lelkesednek is. A háttérben mindig olyan önző, politikai vagy gazdasági érdekek és elvárások húzódnak meg, melyeknek Jézus nem tud és nem is akar megfelelni. A rajongók hada így rövidesen megcsappan – mint mikor az élet kenyerének mondta magát, s ezért sokan megütközve a kemény beszéden elpártoltak tőle –, és győz a tömegvonzás törvénye: a virágvasárnapi ünneplőket a város beszippantja, elnyeli. Sok száj, melyből a mai napon „Hozsanna” hangzik, pár nap múlva már „Feszítsd meg!”-et kiált.”
Ezen a vasárnapon Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepeljük, ahol egyszerre van jelen az öröm és a fájdalom. A szentmise ezt sajátosan jeleníti meg. Kezdődik a barkaszenteléssel, ahol az evangélium Jézus bevonulásáról szól, amelynek jellemzője az örömrivalgás. A szentmise evangéliuma viszont Jézus szenvedés történetét tárja elénk.
Mindez megmozgatja a gondolatvilágunkat, érzéseinket és cselekvésre ösztönöz. Évenként megismétlődve, csodálkozva kérdezzük, hogyan kiálthat ugyanaz a tömeg hozsannát és hogyan kérheti később Jézus keresztre feszítését. Azonban nem nehéz felismernünk az ember ingatag, gerinctelen jellemét, amivel a mindennapi életben mi magunk is találkozhatunk.
A megváltás drámáját szemlélve eszünkbe jut, hogy Jézus szenvedés története tele van összeesküvőkkel, cinkosokkal. A tizenkettő között van Júdás, aki elárulta őt és Péter, aki megtagadta, a választott nép fiai, a zsidók az ellenség, a rómaiak kezére adták őt. Pilátus pedig mossa a kezét, hogy a tömeg „feszítsd meg”-et kiálthasson.

Sajnos a tömegben mi is ott vagyunk. Ott vagyunk virágvasárnap is, örömünkben pálmát lengetve. De ott vagyunk a feldühödött elvakult tömegben is, amikor a nép azt kiáltja nincs királyunk, feszítsd meg őt. Ugyanis van úgy, hogy lelkesedéssel tölt el az Úr Jézushoz való tartozás ténye, a keresztény élet. Máskor éppen az ellentéte próbál eluralkodni rajtunk és nehéznek, fáradságosnak találjuk Krisztus követését, főleg ha valami olyat kér, ami nem egyezik elképzelésünkkel. Jézus szándéka azonban, hogy ne ilyen tömeg, gerinctelen emberek legyünk.

Nem feledhetjük, hogy a mi hivatásunk az, hogy a megváltás fényénél lássuk önmagunkat, a világot, a történéseket. Ugyanis Krisztus kereszt halálának köszönhetően, már nem alaktalan tömeg vagyunk, hanem megváltott személyek. Ha valamit tehetünk azt Cirenei Simon helyéről, tehetjük meg: Hordozzuk Krisztussal együtt a megváltás eszközét, vagy éppen Veronika kendőjével töröljük le a sírók könnyeit. A századossal együtt boruljunk le és valljuk meg, hogy Ő valóban Isten Fia, az életünk szabadító Megváltója.

Így hát lépjünk mi is az Úr nyomába az Esztelneki Madonna kezét fogva, hogy amint kegyelméből társai vagyunk a kereszthordozásban, ugyanúgy feltámadása dicsőségének és örök életének is részesei lehessünk.

Homília Szécsényből - Virágvasárnap

szerda, március 20, 2024

A benned lakó sötét... - Imre atya írása

Ha igazán meg akarod ismerni önmagadat, akkor egyszer-egyszer indulj útra, és vizsgáld meg, mi lakozik benned? Istenem, mennyi szépség, mennyi talentum, mennyi gazdagság, mennyi egyéni, sajátos tulajdonság, mennyi kincs!

Azonban azt is meg fogod tapasztalni, hogy amint a Holdnak egy sötét oldala is van, amelyet innen a földről soha nem látunk, úgy benned is van egy „sötét kamra”. 

Néha ijesztő, mert még Neked sincs mindig kulcsod hozzá. Még Te sem tudsz oda mindig belépni. 

Ha majd legközelebb mégis sikerül, akkor fel fogod fedezni, hogy sötét kamrád egyik-másik „lakóját” már ismered: már találkoztál velük. Ők a Te árnyékaid, bűneid, gyengeségeid, kudarcaid és mindazok a kellemetlen dolgok, amelyek – ha őszinte szívvel rájuk gondolsz – szégyenpírt festenek az arcodra, sőt képesek lelkedet is elveszejteni. 

Ne lepjen meg, ha nem mindig engedelmeskednek Neked...

Vésd eszedbe: ez lesz talán életed egyik legsötétebb és legfélelmetesebb órája.

Sokan megijedtek már tőle és visszafordultak, mert nem tudtak szembenézni önmagukkal. Nem állták ki a próbát, nem viselték el a bennük is rejlő kettősséget, és nem bírták ki a csalódást, amelyet önmagukkal szemben éreztek. 

Sőt, voltak és vannak olyanok is, akik kétségbe vonták, hogy ez a sötét kamra is hozzájuk tartozik. 

Te azonban csak menj tovább!

Tudnod kell, hogy minden embernek van egy sötét kamrája, nem csak neked.

Tudnod kell továbbá, hogy ennek a kamrának a „lakói” emberi természetedhez tartoznak. Jellemed alkotó részei.

Végül tudnod kell azt is, hogy amiket magadban elfojtasz, amiket magad elől is elrejtesz, azok  előbb-utóbb veszélyessé válnak benned. Olyan ketyegő bombákhoz hasonlítanak, amelyek minden percen felrobbanhatnak és mindent tönkre tehetnek benned!

Ezért Te nyísd ki életed sötét kamrájának az ajtaját!

Ismerd meg „lakóit”!

Nézz bátran szembe velük! 

Vezesd őket elő és fogadd el őket!

Szelidítsd meg őket!

Beszélgess róluk Istennel! 

Beszélgess róluk gyóntató atyáddal!

Akkor romboló erejük megszűnik, és Te szabad leszel.

Mert Isten fénye a benned lakó sötétet is meg tudja és meg is fogja világítani...

Stuttgart, 2024. március 20.

Imre atya

(újra olvasva)

A kép lelőhelye: Pixabay, köszönet érte Matthias Böckel-nek.

vasárnap, március 17, 2024

Barsi Balázs OFM - nagyböjti konferenciabeszéd Szécsényből

A keresztény hit és reménység lényege Barsi Balázs atya előadása

Régi székely himnusz Sepsiszentgyörgyön - Ó, én édes jó Istenem

Ha a búzaszem nem hull a földbe… - Nagyböjt 5. vasárnapja


 Szentírási részek: Zsid 5,7-9 // Jn 12,20-33

 Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, húsvét ünnepére készülve, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfija, aki tudja, hogy mi a szenvedés. Az evangéliumi szakaszban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a rá váró szenvedést, mint megdicsőülésének és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát. 

„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma.
A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.
Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?
„Eljött az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.
Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretnénk látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét. És mi? Mi szeretnénk látni Jézust?
Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték.
Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).
Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek őbenne.  
„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.
Jézus egy egyszerű, de nagyon hatásos képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan készek „elveszíteni életüket” Isten és felebarátjaik iránti szeretetből.
Az Úr Jézus megdicsőülése a kereszthalál által történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.
Jézus halálából születik meg Isten új népe, az Egyház, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”
Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.
Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát” Jézus nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.
A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.
A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, nagyon emberi módon ír Krisztus szorongásáról, félelméről: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni kertben, vérrel való verejtékezésekor elhangzottakra és a Kálvária, a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem - jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9). Mi engedelmeskedünk-e neki?
A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét. Vállaljuk-e?

Antiochiai Szent Ignác, a püspök, akit, a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek a megmentéséért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „engesztelő áldozat vagyok értetek”- írja.
Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is.
Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint az a 19 éves (Akash Bashir) fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Azt írják róla, hogy elállta a támadó útját, megölelte és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét. 

Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk áldozatmentes, egyéni, „sajátos” módon megélt keresztény életével?

Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, ha azt akarjuk, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.
Igen „ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.
A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.
De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, ha általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa mutatott úton járni.
 
Mit tehetünk azokért, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azokért, akik keresik Isten arcát, azokért, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, nem tudatosították, sőt talán el is vesztették hitüket, azokért, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal? – Ezeknek az embereknek felkínálhatjuk a krisztusi tanítást, az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét, amelyet a földbe hulló búzaszem szimbolizál. 

Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk tanítását és megismerhetjük vonzó személyiségét.
A feszületet, a keresztet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének ékes szóló jele, tökéletes bizonyítéka.
A hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban, de főként következetes életvitelünkben nyilvánul meg: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink, s mindez mélységes örömmel, leplezetlen derűvel, a gonosz látszólagos győzelme ellenére, Istenben bizakodó optimizmussal tölt el a jelent és jövőnket, örök boldogságunkat illetően. 

Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék! Ámen!

péntek, március 15, 2024

szerda, március 13, 2024

A kereszt alatt álló Szent János apostol: felelősség vállalás - Tempfli Imre atya elmélkedése

 Tempfli Imre atya beszéde híveknek az Esztelnek-i ferences templomban – a nagyböjti lelkigyakorlat második napján, 2024. március 2. (A keretben lévő fehér nyílra kattintva meghallgatható.)

 
.
 
 
.

A kereszt alatt álló Mária - Tempfli imre atya elmélkedése

 Híveknek tartott nagyböjti lelkigyakorlatos beszéd - első nap - 2024. március 1. Esztelnek - Ferences templom.


Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...