Lefekvés előtti gondolatok és ima – Krisztus Király szelíd uralma alatt

Krisztus a Világmindenség Királyának ünnepe

Ahogy este lecsendesedik körülöttünk a világ, talán könnyebb meghallani azt, amit nappal a zaj elnyom: hogy Krisztus Király ma is halkan, erőszak nélkül kopogtat a szívünk ajtaján.

Nem aranykoronával, nem félelmet parancsolva, hanem a keresztről felénk hajló szeretettel.

A mai nap végén érdemes megállni egy pillanatra és megkérdezni:

• Hol tudott ma Jézus uralkodni az életemben?
• Melyik szavamban, gesztusomban ragyoghatott át az Ő irgalma?
• És hol vannak még bennem területek, ahol félelmek, aggodalmak vagy sebzettségek ülnek a trónra?

Jézus királysága belül kezdődik – ott, ahol végre el merjük hinni, hogy a szeretet erősebb a sebeinknél, és a bocsánat nagyobb a múltunknál.

A megtérő lator ma is a fülünkbe súgja: „Ő nem bukott Király, hanem az Élet kapuja.”

Talán a napunk tele volt rohanással, fáradtsággal, küzdelemmel.

Talán ma is volt bennünk olyan pillanat, amikor elestünk.

De Krisztus Király pont ott vár:

ahol elfáradtunk, ahol beesteledett, ahol már csak az Ő fénye maradt.

Ma este bízzuk rá:

• a családunk terheit,
• a szívünk csendes sebeit,
• a holnap bizonytalanságait.

És kérjük, hogy legyen Ő a mi szívünkben is Király – a béke, a fény és az irgalom Királya.

---

Esti ima – Krisztus Királyt kérve

Uram Jézus Krisztus,

a világmindenség Királya,

köszönöm neked a mai nap minden ajándékát —

és minden nehézségét, amelyben formáltál.

Köszönöm a szeretetet, amit adhattam,

és azt is, amit elfogadhattam.

Köszönöm azokat a pillanatokat,

amikor közelebb húztál magadhoz.

Uram, ma este eléd teszem

minden örömömet és minden aggodalmamat.

Mutasd meg, hol szeretnél uralkodni a szívemben,

hol vársz arra, hogy átadjam neked

a félelmet, a haragot, a fáradtságot, a sebzettséget.

Uralkodj bennem —

a gondolataimban, a döntéseimben, a kapcsolataimban.

Uralkodj a családomban —

hozd el a békét, ahol feszültség és háború van,

a vigaszt, ahol fájdalom él,

és a reményt, ahol sötétség telepedett meg.

Uralkodj ebben a világban,

amely ma is szomjazza a fényt és a békét.

Légy Te a holnapom Ura,

hogy a Te országodat építsem

apró jótettekkel, csendes hűséggel,

mindennapok egyszerű jóságával.

Maradj velem az éjszaka csendjében,

őrizd álmomat,

és holnap is Te vezess —

most és mindörökké. Ámen.

„A Király, aki a kereszten uralkodik – Krisztus országa a szívünkben” – 34. évközi vasárnap

Az egyházi év végén ma ismét megállunk, hogy megvalljuk: Jézus Krisztus a világmindenség Királya.

Benne egy olyan Király előtt hajtunk térdet, aki nem félelmet kelt, nem parancsolgat, és nem a hatalom pompájával uralkodik, hanem a szeretet erejével, a kereszten kitárt karok alázatával, a szívünket megszólító jóságával.

A mai evangélium (Lk 23,35–43) különös, mégis mindent megvilágító képet tár elénk: Krisztus Királyt a kereszten.

A töviskorona diadém, fejék, a kereszt trónus, a felirat (INRI) királyi cím, de minden kifordítva, megcsúfolva. A nép bámészkodik, a főtanács gúnyolódik, a katonák kinevetik. Az egyik lator átkozza, a másik viszont felismeri benne azt, akitől életet és irgalmat lehet remélni.

És Jézus – ebben a legnagyobb megalázottságban – mégis királyi módon uralkodik:

nem bosszúval, hanem bocsánattal;
nem erővel, hanem önátadással;
nem ítélettel, hanem megmentéssel.

Ő így mondja: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Igen, testvérek: az igazi hit itt születik. A megtérő lator szavaiban. Ott, ahol felismerjük Jézusban nem a gyengeséget, hanem a szeretet erejét; nem a bukást, hanem a győzelmet; nem a halált, hanem az élet kapuját.

1. Krisztus királysága: nem kívül, hanem belül, az emberi szívekben kezdődik

Isten országa nem országok határaiban mérhető, nem zászlók színeiben, nem paloták díszében.

Krisztus királyságának területe az ember szíve. Ott akar lakni, ott akar uralkodni.

Mint Dávid király esetében, Izrael népe így vall: „Mi a te csontod és véred vagyunk.”

Ez a mi hitünk szava is: Jézus, hozzád tartozunk. Te vezess minket! Te formáld a döntéseinket! Te gyógyítsd meg szenvedő szívünket!

A közösségeinknek vezetőre van szüksége, különösen most, ezekben a zűr-zavaros időkben. De nekünk, egyenként is szükségünk van Királyra, aki összefogja szétszórt gondolatainkat, vágyainkat, erőinket.

Mert ha Krisztus nem uralkodik bennünk, akkor mások fognak: félelmek, aggodalmak, bűnök, harag, önzés.

És akkor hamar szétesik az életünk.

Krisztus azonban nem erőszakkal, hanem jelenléttel uralkodik. Nem kényszerít, hanem vonz. Nem megfélemlít, hanem felemel.

2. A kereszten ragyog fel leginkább Krisztus dicsősége

Bár a kereszt a világ szemében tragédia, megaláztatás, bukás, Isten szemében: a megváltás trónusa, a szeretet legnagyobb győzelme.

Ott válik kézzelfoghatóvá:

• hogy nincs olyan bűn, amit meg ne bocsátana,
• nincs olyan mélység, ahová le ne jönne utánunk,
• nincs olyan seb, amelyet be ne kötözne,
• nincs olyan halál, amelyen túl ne lenne élet.

A kereszten már felragyog a húsvét fénye,
a sötétség mögött ott dobog a feltámadás hajnala.

Ezért mondja Szent Pál:

„Őbenne teremtetett minden… benne lakik az istenség teljessége.”

Ő a mindenség Királya. Nem részben, nem félig, hanem teljes dicsőségben.

3. Mit jelent ez nekünk, Krisztus királyságának polgáraiként élni?

Nem az uralkodást, nem a parancsolgatást, nem a mások fölé emelkedést.

Hanem a főparancs megélését:

„Szeresd Uradat, Istenedet… és felebarátodat, mint önmagadat!”

Ez Krisztus királyságának törvénye.

Ehhez nem kell korona – csak nyitott szív, hűség, irgalom, nagylelkűség.

Kt. Mindenki ott építi Isten országát, ahol él:

a családban, a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a hétköznapok apró szolgálataiban.

Ahol megbocsátasz, ott Krisztus uralkodik.

Ahol vigasztalsz, ott Krisztus uralkodik.

Ahol türelemmel és szeretettel vagy jelen, ott Krisztus uralkodik.

4. Kt. Krisztus király uralmáért sokan életüket adták, köztük a Cristerók példáját szeretném megemlíteni.

A cristerók egyszerű mexikói hívek és papok voltak, akik az 1920-as években életüket is kockára tették, hogy Krisztus Király uralmáról tanúságot tegyenek egy ellenséges, hitüket korlátozó államhatalommal szemben. „¡Viva Cristo Rey!” kiáltásukkal azt hirdették, hogy Krisztus uralma nem emberi rendeletektől függ, hanem a hívő szívben gyökerezik. A több mint 90 ezer Cristero áldozata arra emlékeztet, hogy Krisztus Király követése ma is bátorságot és hűséget kíván.

Közülük kiemelhetném a mindössze 14 éves fiút, José Luis Sánchez del Ríot, aki kínzások között sem tagadta meg hitét, és utolsó szavával így kiáltotta: „Viva Cristo Rey!” – „Éljen Krisztus Király!”

Ő megmutatta: nem a földi élet megmentése a legnagyobb cél, hanem az, hogy az életünket Krisztusért éljük vagy adjuk – hűséggel.

De tőlünk ma legtöbbször nem életáldozatot kér az Úr, hanem sokkal egyszerűbb, mégis nehéz dolgokat: egy kedves szót, egy megbocsátást, néha a kényelmünkről való lemondást, egy kis türelmet, kitartást, őszinte imát.

Vagyis nekünk nem meghalnunk kell Krisztusért, hanem élni érte.

5. Krisztus ma is megszólít mindenkit – személyesen

Kedves Férfiak, édesapák!

Ti vagytok a család „láthatatlan oszlopai”. Krisztus Király arra hív, hogy ne féljetek jónak lenni, hogy a családotokra vigyázó férfiak legyetek, akik példát adnak hűségből, becsületből, imádságból.

Krisztus vezetőként számít rátok – nem uralkodóként, hanem védelmezőként.

Kedves Nők, édesanyák!

A ti szívetek hordozza az élet melegét, a család otthonát.
Krisztus Király a ti gyengédségetekben mutatja meg irgalmát.
Ti vagytok a család „szíve”, a szeretet első tanítói.
A ti hivatásotok Krisztus szelíd, anyai arcának hordozása.

Kedves Nagyszülők!

A ti jelenlétetek a család „memóriája”.
Krisztus Király rátok bízta a hit és a szeretet történetének átadását.
Egy nagyszülő imája hegyeket mozgathat.
Ti vagytok, ti legyetek a remény horgonyai a családok viharaiban.

Kedves Fiatalok!

Ti vagytok a holnap öröme.
Krisztus Király azt mondja nektek: merjetek nagyot álmodni vele!
Ebben a világban sok minden hangos, csábító, látványos, de kevés ad igazi értéket, békességet, boldogságot.
Krisztus arra hív, hogy a szívetek legyen tiszta, a jövőtök bátor, az életetek szent.

Kedves Gyerekek!

Jézus titeket különösen szeret.
Azt mondta: „Ilyeneké az Isten országa.”
A ti őszinteségetek, mosolyotok tanítja a felnőtteket hinni és szeretni.
Krisztus Király a ti tiszta szívetekben építi az Ő országát.

Kedves Egyedül élők!

Krisztus Király különösen is közel van hozzátok.
Nem vagytok egyedül: Jézus maga az, aki mellettetek lép, aki meghallgat, aki betölti a csendet.
Az egyedüllétből Krisztus barátságot, szolgálatot, mély hivatást tud formálni.

Kedves Betegek, szenvedők!

Krisztus Király trónja a kereszt volt – ezért ti különösen közel vagytok hozzá.
Szenvedésetek nem hiábavaló.
Jézus a sebetekben is jelen van.
A ti türelmetek, imátok a közösség legnagyobb kincse és ereje.

Kedves Egészségesek, aktív szolgálók!

Krisztus azt kéri tőletek:
használjátok erőtöket mások javára.
Legyetek az Ő kezei, lábai, szíve ebben a világban—
ahol vigaszt kell vinni, reményt kell adni, vagy épp terhet kell cipelni valaki helyett.

Isten országát együtt építjük – apró tettekkel, sok szeretettel, hűséges szívvel, ahogy tette Assisi Szent Ferenc atyánk is

Ő megértette: a legnagyobb méltóság nem a birtoklásban, hanem az odaszánt szívben van. Ő nem koronát adott Jézusnak, hanem mindent: életet, örömöt, szegénységet, szolgálatot. És ezzel királyibb lett minden királynál.

Mi is erre kapunk meghívást: ne külsőségekben, hanem életünkben valljuk Királynak Krisztust.

Fohász:

Uram Jézus Krisztus, világmindenség Királya,
uralkodj a szívünkben,
uralkodj a családjainkban,
uralkodj közösségünkben,
uralkodj ebben a világban, amely szomjazza a békét!

Te vagy a Béke, az Élet és a Fény Királya.
Vezess, formálj, erősíts minket,
hogy életünkkel országodat építsük
itt, ahová állítottál bennünket – most és mindörökké. Ámen.

Mi az, ami akadályozza, hogy Krisztust tegyük életünk Királyává? - Krisztus Király vasárnapja

 A mai napon az Egyház Krisztus Király ünnepét üli, amely az egyházi év lezárása és egyben koronája. Ünnepeljük Krisztust, a Világmindenség Királyát, aki nem földi értelemben vett uralkodó, hanem az igazság, szeretet és béke Királya. Ez az ünnep nem csupán a múlt vagy a jövő eseményeire irányítja figyelmünket, hanem arra is, hogy hogyan élhetünk ma is Krisztus királyi uralma alatt. Elmélkedésünkben vizsgáljuk meg az ünnep történetét, bibliai alapjait, jelentőségét, és hogy mit üzen nekünk mindennapi életünkre.

1. Krisztus Király ünnepét XI. Piusz pápa vezette be 1925-ben, az "Quas Primas" enciklikájával. A pápa célja az volt, hogy emlékeztesse a világot Krisztus uralmára egy olyan korszakban, amikor a világháború borzalmai és az erkölcsi hanyatlás fenyegette az emberiséget. Az enciklika világosan rámutatott, hogy Krisztus Király uralma az igazságosság, szeretet és béke elvein alapul, és nem a politikai vagy gazdasági rendszerek uralmára épít.
Az ünnep üzenete ma is időszerű. A mai modern társadalom is gyakran figyelmen kívül hagyja nemcsak az isteni, de sokszor a természeti törvényeket is, (gondolhatunk itt az ember biológiai adottságaira, önazonosságára, férfi és nő mivoltára). A mai modern társadalom elfordul az isteni értékektől, az erkölcsi rendtől és saját uralmát helyezi előtérbe. Krisztus Király ünnepe erre válaszul hirdeti, hogy Jézus az idő és örökkévalóság Ura, akinek uralma megváltást és reményt hoz az emberiségnek.

2. Az első olvasmányban (Dán 7,13-14) Dániel próféta megjövendölte egy "emberfiához hasonló" alak érkezését, akinek Isten örök királyságot ad. Ez a jövendölés Krisztusra vonatkozik, aki földi életében az Isten országát hirdette, feltámadása után pedig megmutatta, hogy az Ő uralma minden nemzedéké és népé.
A Jelenések könyvéből vett szentleckében (Jel 1,5-8) Szent János apostol kinyilatkoztatása megerősíti Krisztus mindenek feletti uralmát: Ő "a királyok Királya", aki szeretetével és a kereszten ontott vére által megszabadította népét. Krisztus uralma nem zsarnokság, hanem szabadító szeretet.
Az evangéliumi szakaszban (Jn 18,33b-37), maga Jézus tanúsítja Pilátus előtt Király voltát, de azt is hozzáteszi, hogy az Ő királysága nem e világból való. Ő az igazság Királya, és az Ő országának tagjai azok, akik hallgatnak az igazság szavára. Ez az igazság ma is megszólít minket, arra hívva, hogy életünket az Ő törvényei szerint rendezzük be és éljük meg.

3. Mit jelent Krisztus Király uralma és annak hatása az életünkre? Ez az uralom, amint már kifejeztük, nem politikai vagy katonai erőn alapul, hanem a szívünkben valósul meg. Krisztus Király ünnepe segít megérteni, hogy keresztény identitásunk, önazonosságunk szívében Jézus áll, hogy Ő az életünk középpontja. Krisztus Király ünnepe arra emlékeztet bennünket, hogy életünk igazi középpontja nem az anyagi világ, nem a földi hatalmak vagy ideológiák, hanem maga Jézus Krisztus. Az ő királysága nem erőszakra, hanem szeretetre, irgalomra és igazságosságra épül, mert Krisztus ott király, ahol szeretetet, irgalmat és igazságot talál.
A mai ünnep arra szólít fel minket, hogy vizsgáljuk meg szívünket, lelkiismeretünket, hogy valóban Krisztust helyeztük-e életünk középpontjába, hogy valóban Krisztus az életünk Ura? Hogy hagyjuk-e, hogy Ő vezessen a döntéseinkben, az emberi kapcsolatainkban, a munkánkban és a pihenésünkben?
A mai öntudatos Krisztus-követő számára különösen fontos az ünnep üzenete, mert a modern világ hajlamos arra, hogy az egyéni sikert, anyagi javakat és hatalmat tegye királlyá. Olyan világban élünk, amely számtalan „királyt” állít elénk: a pénz, a hatalom, a hírnév és az önmegvalósítás mind-mind olyan „urak”, amelyek Krisztus helyét próbálják átvenni az életünkben. Az ünnep emlékeztet, hogy csak Krisztus Királysága hozhat békét és értelmet életünknek. Az igazi uralom a szolgálatban rejlik, ahogyan Jézus tanította: „Aki első akar lenni köztetek, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,44).

4. Hogyan fejezhetjük ki tiszteletünket, hódolatunkat Krisztus Király iránt? Elsősorban az imádság révén tartott szoros kapcsolattal, valamint a szentségi élet, a szentmiséken való tevékeny részvétel, a gyakori szentgyónás, szentáldozás, szentségi házasságkötés révén.
Az Oltáriszentség előtti hódolat különösen alkalmas arra, hogy Krisztusnak felajánljuk szívünket, lelkünket. A mindennapi életben pedig azzal mutathatjuk ki hűségünket, ha jóindulattal s szeretettel fordulunk embertársaink felé, ha igazságosan cselekszünk, és bátran kiállunk hitünk, vallásunk mellett, mert Krisztus uralmát nem a külsőségek, hanem a szív alázatos és őszinte hódolata dicsőíti legjobban. A mai világban, ahol gyakran az önérdek, az irigység, olykor a harag, valamint a belőle fakadó gyűlölet és a hatalomvágy uralja a szíveket, szükség van arra, hogy Krisztus Királyságának értékeit képviseljük: a szeretetet, az igazságosságot, a megbocsátást, az irgalmat…
Ezenkívül az egyének mellett a keresztény közösségeknek is nagy szerepük van Krisztus uralmának megélésében és az általa hirdetett értékek képviseletében. Egyházközségeink akkor válhatnak Krisztus Király országának jeleivé, ha az együttműködés, a szeretet és a közös tanúságtétel jellemzi őket, ha nem riadnak vissza a közért, de az embertársért hozott áldozattól sem. Az egyéni és közösségi életben egyaránt fontos, hogy hódolatunk ne csupán szavakban, hanem tettekben is megnyilvánuljon, ahogyan a szentek életéből is láthatjuk.
Hódolatunk legjobb módja az, ha Krisztus tanítása szerint rendezzük be életünket. Az imádság, a szentségi élet és a mindennapi szeretet-tettek által megmutathatjuk, hogy Ő az életünk Ura.

Az Egyház szentjei különleges példát adnak nekünk arra, hogyan élhetünk Krisztus Királysága alatt. Közülük különösen Szent Ferenc és első társa, Bernát testvér példája figyelemreméltó.
Szent Ferenc életében Krisztus Király iránti hódolat legfőképpen a szegénység, az alázat és a szolgáló szeretet megélésében nyilvánult meg. Ferenc felismerte, hogy Jézus, a Világmindenség Királya, a legnagyobb alázatban jött közénk: Betlehem szegényes jászolában született, egyszerű emberek között élt, és a kereszthalál gyötrelmei által uralkodott a bűn és a halál fölött.
Ferenc ezt az alázatos Királyt akarta követni egész életével. Lemondott minden földi vagyonáról és hatalmáról, hogy teljesen szabadon szolgálhassa Istent. Nemcsak szavaival, hanem tetteivel hirdette Krisztus Királyságát: békét hozott oda, ahol háború volt, reményt vitt a reménytelenségbe, és mindenkit arra hívott, hogy engedjék Krisztust uralkodni szívükben.
Ferenc arra tanít minket, hogy Krisztus uralma akkor lesz jelen az életünkben, ha hajlandóak vagyunk lemondani saját elképzeléseinkről, és teljes szívünkkel követni az Ő vezetését.
Bernát úr, Assisi egyik leggazdagabb embere, mélyen megérintve Szent Ferenc szavai és élete által, úgy döntött, hogy követni akarja őt. Azonban mielőtt végső döntését meghozta volna, tanácsot kért Ferenctől. Egy napon így szólt hozzá: „Ha valaki sok vagyont nyert urától, és azt hosszú ideig magánál tartotta, de most már nem akarja tovább magának megtartani, mit kellene tennie, hogy Isten akaratának megfeleljen?”
Ferenc válasza nem csak egyszerű tanács volt, hanem mély hitből fakadó útmutatás. Így szólt: „Holnap reggel elmegyünk a templomba, és ott, az evangélium könyvéből megtudjuk, mit kell tennünk.”
A templomban, miután imában kérték az Urat, hogy mutassa meg akaratát, három alkalommal nyitották fel az evangéliumot. Az első helyen ezt olvasták: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben” (Mt 19,21). A második helyen ez a mondat állt: „Semmit se vigyetek az útra” (Lk 9,3). A harmadik helyen pedig ez: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem” (Mt 16,24). Ferenc ekkor odafordult Bernáthoz és a többi követőhöz, s ezt mondta: „Testvéreim, ez a mi életformánk és szabályzatunk. Az Úr világosan megmutatta, mit kíván tőlünk: kövessük szegényen, alázatosan és szeretettel. Menjetek, és amint hallottátok, úgy cselekedjetek.”
Bernát úr, meghallva ezeket a szavakat, azonnal hazatért. Nem habozott; minden vagyonát eladta, és az utolsó fillérig a város szegényeinek adta. A gazdagságtól való elszakadás nem egyszerűen áldozat volt számára, hanem a szíve mélyén való felszabadulás.
Ferenc és Bernát tanítása világos: Krisztus Király uralma nem a földi gazdagság, a hatalom vagy a tekintély kérdése, hanem a szív szabadságáról szól. Az igazi gazdagság nem anyagi természetű, hanem abban rejlik, hogy az ember teljesen átadja magát Isten akaratának vagy sem. Bernát példája arra is rámutat, hogy Krisztus követése nem csupán lemondásról szól, hanem a valódi öröm megtapasztalásáról. Ahogy Krisztus szegényen jött a világra, szegényen élt, és szegényen halt meg, úgy Bernát is felismerte, hogy a lélek szabadsága és boldogsága nem a birtoklásban, hanem az Isten iránti teljes odaadásban rejlik.
Ferenc és Bernát élete arra tanít minket, hogy Krisztus Király uralma ott valósul meg, ahol a szeretet és az alázat uralkodik. Az ő példájuk arra bátorít bennünket, hogy minden nap törekedjünk a lélek szabadságára, és Krisztus szeretetét állítsuk életünk középpontjába.

A mondottak alapján érdemes megvizsgálnunk életünket: mi az, ami akadályozza, hogy Krisztust tegyük életünk Királyává? Vajon készen állunk-e arra, hogy lemondjunk mind arról, ami elválaszt minket az Ő uralmától?

Krisztus Király tisztelete azt is jelenti, hogy bátran megvalljuk hitünket a világ előtt és készségesen gyakoroljuk azt, még akkor is, ha a környezetünkben élő, úgymond „jó hívők” hátunk mögött megmosolyognak vagy csipkelődő, gúnyolódó megjegyzéseket tesznek a hitünket, vallásunkat felvállaló, s gyakorló életvitelünk miatt.
Krisztus Királyhoz való ragaszkodásunkról tanúskodhatunk szavakkal, de még inkább tettekkel: családunk és nemzetünk iránti hűségünkkel, becsületes, lelkiismeretes munkánkkal, vagy azzal, hogy a nehéz helyzetekben is megmaradunk az igazságban, ragaszkodunk hitünkhöz, vallásgyakorlatunkhoz.

Krisztus Király ünnepe arra hív minket, hogy újra és újra felismerjük: Krisztus nemcsak a történelem, hanem a saját életünk Királya is. Forduljunk hozzá hittel és bizalommal, s kérjük, hogy uralkodjon bennünk, családjainkban, nemzetünkben és az egész világban:

Mindenható Krisztus Király,
A Világmindenség Ura, igazságos és irgalmas Király!
Eléd hozzuk életünket: örömünket és bánatunkat, sikereinket és kudarcainkat.
Uralkodj szívünkben, családjainkban, közösségeinkben!
Taníts meg minket, hogy szeretettel szolgáljunk másokat, és hogy mindig hűségesek legyünk Hozzád!
Segíts, hogy fiatalok és idősek, egészségesek és betegek, családosok és egyedülállók egyaránt felismerjük a Te uralmad értelmét, és minden nap tanúságot tegyünk Rólad!
Legyél erősségünk a nehézségek idején, vigaszunk a fájdalomban, és örömünk forrása minden körülmények között!
Kérünk, vezess minket országodba, ahol veled együtt örökké ünnepelhetjük győzelmedet, aki élsz és uralkodsz most és mindörökké. Ámen.

„Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested” – Krisztus Király vasárnapja

Szentírási rész: Mt 25,31-46

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, mint a világmindenség királyát ünnepeljük. Az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született. Születése hírüladásától fogva messiási értelemben vett „királynak” nevezzük, aki Dávid trónjának örököse lesz, a próféták ígéretei szerint, s királyságának nem lesz vége, mondja az angyal (Lk 1,32–33).
Krisztus Urunk király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve ezt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom a szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: „Jézus Krisztus az Úr”. Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai…” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.

Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom, uralom megnyilvánulásához.
A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretné bizonyítani erejét. Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének. A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban az idősek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. Elsősorban az igazságtalanul bebörtönzöttekre gondolhatunk. Sajnos minden korban, nagy számban voltak ilyenek, de gondolnunk kell minden elítéltre.
Jézus szavai bátorítást nyújtanak nekik. Ilyen körülmények között is számíthatnak segítségére. Abban az időben, amikor a keresztényeket üldözték ez már folyt akkor is, amikor az evangélium keletkezett, az utolsó ítélettel kapcsolatos szavak bátorítást nyújtottak az üldözött keresztényeknek, akik az Eukarisztiából erőt meríthettek ahhoz, hogy a gyűlöletet szeretettel, az erőszakot megbocsátással győzzék le. Az Úr Jézus különösen jelen van életükben, amikor hitükért megpróbáltatást szenvednek, éheznek, bebörtönözik őket, és azok, akik ilyen körülmények között segítik őket, Isten áldásában részesülnek. „Jöjjetek Atyám áldottai!”

Az evangéliumi szakasz központjában az utolsó ítélet áll. Jézus szavai kifejezetten azt hirdetik, hogy neki királyi hatalma van, amely most abban nyilvánul meg, hogy ítéletet mond az egész emberiség fölött, szétválasztja a jókat a rosszaktól. A jókat a világ kezdetétől nekik készített országba fogadja, a rosszakat pedig örökre kizárja abból. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Jézus királyi ítélő hatalma magába foglalja az igazságos bírói ítéletet. Ez nemcsak a külső cselekedetekre irányul, hanem teljesen nyilvánvalóak előtte a szív titkai is. Minden ember belső élete, belső lelki fejlődése, sikerei, kudarcai, jó és rossz szándékai, ezek küzdelmei nyitott könyvként állnak előtte.

Az ítéletben itt a felebaráti szeretet cselekedetei vannak különösen kihangsúlyozva. Ebből szabad azt a következtetést levonni, hogy a világ igazi fejlődése nem csak a jólét növekedésében, nem az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt és a tudományt a felebaráti szeretet szolgálatába. Milyen jó lenne, ha legalább annyi pénzt és munkát fordítanának a világ nagyjai a szegénység felszámolására, az emberi élet védelmére, mint a fegyverek, a pusztító eszközök fejlesztésére és gyártására. Per pillanat tanúi lehetünk mind ennek.

A megmérettetés alapja tehát a másik ember iránti viselkedésmód, a szeretet. „Éhes voltam, és ennem adtatok, mezítelen, és felruháztatok, börtönben sínylődtem, és meglátogattatok"... Látszólag egyik területnek sincs semmi köze a valláshoz. És mégis. A nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn mind a halál erőinek sokarcú megnyilvánulása. Gyermekkorunk meséinek hétfejű sárkánya, mellyel harcba száll az ártatlan, és győz.
Krisztus feltámadása a halál erői fölött aratott győzelem, amely bennünket, hívőket is arra indít, hogy tegyük a jót. Ezért nem maradhat meg a keresztény vallásosság a templom falai között. Ott kell tanúságot tennie, ahol a bűn és a halál hatalma érezteti hatását. Ez pedig mindenütt jelen van, a családban éppúgy, mint a közéletben.
Az éhínség, a nyomor, a kirekesztés, a gyűlölködés felszámolását a legújabb kori demokráciák is a zászlajukra tűzik. Mindez örvendetes, bár az ember sokszor úgy érzi, hogy valami nagyon megakasztotta a gépezetet. Ezért kellene nagyon is megfontolni a világi hatalom birtokosainak Szent II. János Pál pápának az olasz parlamentben tett történelmi látogatásakor mondott szavait: "Egy erkölcsi alapok nélküli demokrácia nem más, mint a totális diktatúra alattomos megnyilvánulása."

Bár a példabeszéd szerint az ítélet középpontjában a felebaráti szeretet van, azonban burkoltan itt is hozzátartozik a hit. A felebaráti szeretet gyakorlása Jézus jelenlétéhez kapcsolódik, aki különlegesen közösséget vállalt azokkal, akik bármilyen lelki vagy testi szükséget szenvednek. A felebaráti szeretetnek ez a Krisztushoz kapcsoltsága sajátos hívő jelleget ad gyakorlásának. Most a szeretet gyakorlása teszi hitelessé a hitet. Az Isten szeretete sem hiányzik ebből a szemléletből, amely közvetlenül a felebaráti szeretetre irányul. Ezt akkor fedezzük fel, ha arra gondolunk, ki az, aki azonosítja magát minden nélkülözővel. Ez Jézus, az Isten Fia. A felebaráti szeretet gyakorlásában így mindig benne van Isten szeretete is. Az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásában a hívő felfedezheti Krisztus jelenlétét, akinek uralma így jelentkezik hívei szívében.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk. Mert „Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested - írta egy helyen Avilai nagy Szent Teréz -, nincsenek kezei, csak a te kezeid, lábaid az ő lábai. Krisztus szeretete a te szemeiden keresztül tekint a világra”.

Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot. Krisztus Királyt nem szavakkal, hanem életpéldánkkal kell hirdetnünk és azzal, hogy készek vagyunk szenvedni, sőt akár életünket is áldozni másokért. Ne feledjük, Krisztus annyiban él, amennyiben bennünk él: testünkben, karunkban, lábunkban és cselekedeteinkben.
Ezért hangsúlyozta XVI. Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesedésén” való fáradozás, el kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma. 

„Viva Cristo Rei! - Éljen Krisztus, a Király!”

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Urunkat a világmindenség és az emberiség királyaként ünnepeljük. 

A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életének befejező részéből egy ellentétesnek látszó képet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és csúfondárosan királynak nevez. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát, aki nem tesz semmit, annak érdekében, hogy mentse életét, aki nem áll bosszút ellenségein, bár megtehetné.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő.
Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus, a második isteni személy. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik hisznek őbenne, eljuthassanak az örök életre.
Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet, az örök boldogság felé vezető úton, itt a földi életben.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy az Egyház esetében pápának. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék.
De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárba vész.
Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Krisztus királyságának polgárai azok, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.
A nép, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket, nem avatkozott bele se pro, se kontra, neki, a népnek, így volt kényelmes. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban védelmébe veszi és hittel tekint feléje.
Azt hiszem nem nehéz, ez utóbbiban, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye: részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában. Ahogy Jézus fogalmaz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.
A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk. Viszont kérdés az, hogy mi a mi feladatunk, küldetésünk, itt és most élő Krisztus-hívőké, ahhoz, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt.
Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, szívekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14, 17).
Jézus Krisztus királysága kezdettől fogva jelen van, és mindörökké fennmarad. Ha mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, akkor ennek érdekében tennünk is kell valamit.
Mit kell tennünk, mi a feladatunk? Természetesen NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás, legyen szó akár a családról, akár a közösségről. FELADATUNK hűséggel engedelmeskedni a főparancsban foglaltaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet, odaadás és hozzá való őszinte ragaszkodás.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot, és ha azon fáradozunk, hogy Isten tervét életünkre vonatkozóan megvalósítsuk.

A múlt század elején, 1926-ban robbant ki a Cristero-háború Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén a szentmisék bemutatását, illetve bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, különösen az után, hogy a papoknak és a szerzetes közösségek tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.
 

2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté, 2005-ben pedig további 13 áldozatot nyilvánított mártírrá, közöttük a 14 éves fiút, José Luis Sánchez del Ríot.
A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét. A mai világban példátlan hőstettek kötődnek nevéhez. Egy alkalommal a csata közepén tábornokának adta lovát, hogy azon folytathassa a küzdelmet, kitéve ezzel magát az elkerülhetetlen fogságba esésnek. A feljebbvaló iránti hűség, a magasabb eszméért való tiszta önfeláldozás csodálatos példáját állította ezzel nemzedékünk elé.
A kormányerők elfogják, megkínozzák, és arra próbálják kényszeríteni, hogy azt kiáltsa, „Muerte a Cristo Rei” - Halál Krisztus királyra. Ennek fejében megmenthetné életét és visszanyerné szabadságát. A fiú bátran kitart hitvallásában, a kegyetlen kínzások ellenére sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! azaz Éljen Krisztus, a Király!” A kormányerők kivégzési kommandója 1928 február 10-én agyonlövi.
Ő, a 14 éves fiú, nem azt nézte, egyéni érdeke mihez fűződik, nem féltette mindenáron életét, mert tudta, hogy a halálban nem a megsemmisülés vár rá, hanem Krisztus, a Király és hogy számot kell adnia arról, hogy életét mivel töltötte, mire áldozta e világon. A haldokló fiatal utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus, a Király!” Meghalt Mesteréért.

És mi készek vagyunk e rá? De igazából nekünk nem meghalnunk kell Krisztusért, bár ki tudja, hanem élnünk kell érte, olykor kényelmünkről lemondva, olykor kisebb-nagyobb áldozatot vállalva, mégpedig úgy ahogyan Ő tanította.
Készek vagyunk rá?

Vasárnapi gondolatok: Krisztus Király vasárnapja

„A szeretet és művei megmaradnak” örökre - Krisztus Király ünnepe

Krisztus Király

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
Krisztus király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején megnyitotta az új Országot, amely Szent János evangélista szerint „nem e világból való”(18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve azt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön”(Mt 28,18): e hatalom legfőbb mozgató ereje a szeretet, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények hittel vallották, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor, amiről a mai evangéliumi szakasz beszél, a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot,” fontos tudnunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének, akaratának?
Ma, Szent Máté evangéliuma (Mt 25,31-46) ezekre a kérdésekre válaszol.

Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom megnyilvánulásaihoz.
A történelem arról tanúskodik, hogy a sokszor alattomos, becstelen módon megszerzett hatalom birtokosai uralkodni akarnak, saját akaratukat érvényesíteni mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretnék fitogtatni, bizonyítani erejüket.
Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljövetelét kérjük a Miatyánkban: „jöjjön el a te országod”, Krisztus országa, azaz Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.

Az evangélium szerint, Krisztus Urunk megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének, nincs alkalmas fedél a fejük felett, ami megvédhetné az időjárás viszontagságai ellen.
A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban a meggyengült idősek, az ágyhoz kötöttek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megromlott, megfogyatkozott.

Amikor Jézus az utolsó ítéletről szól, akkor arról beszél, hogy a végső napon aszerint fogják az embert megítélni, azaz jobbra, vagy balra állítani, hogy adott-e az éhezőnek enni, a szomjazónak inni, a mezítelent igyekezett-e fölruházni és a beteget, börtönben lévőt meglátogatni. És azt mondja, hogy amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, vagy amit tőle megtagadtatok, tőlem tagadtátok meg.
A hagyomány ezt elsősorban a jótékonykodásnak, a klasszikus értelemben vett karitatív igyekezetnek a szentesítéseként szokta értelmezni. Pedig a keresztény hagyomány ezt az utolsó ítéletről szóló krisztusi szót abban az értelemben is szokta használni, hogy aki a szegény jogaiért küzd, az voltaképpen Krisztus jogaiért küzd, és aki egy olyan társadalom megteremtésén munkálkodik, amelyikben az ember nem szorul rá arra, hogy mezítelenségéből más alkalmi jósága emelje ki, az Krisztusért fáradozott és ugyanúgy vagy még inkább várhatja azt a bizonyos jutalmat, amelyről Krisztus beszél.
Krisztus Urunk a legszegényebbek közé állt, hogy azt mondhassa: amit az ember a legszegényebbért tett, azt érte tette.
Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, akár alkalmi jótékonysággal, akár pedig valamifajta olyan erőfeszítéssel, amely egy igazságosabb társadalmat, közösséget teremt meg, vagy intézményesen segít a rászoruló embereken és jutatja őket emberibb élethez.
Igen, Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, de Jézus arról is beszélt, hogy a kárhozat lesz annak a jutalma, aki nem tett semmit a szegényért, sőt még inkább annak, aki az rászorulót kizsákmányolja, a szükségben lévőt kihasználja, s visszaél a védtelen, a szegény élethelyzetével.

Isten Fia alázatban és szenvedésben szabadította meg az Atyától rábízott nyájat, de az idők végén majd dicsőséges Királyként tér vissza, hogy megítélje azokat, akikért meghalt a kereszten. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)

Milyen alapon fog ítélni? – kérdezhetné valaki. A szeretet alapján, mivel tanítását a szeretetben lehet összegezni, mivel üdvözítő művének mozgató ereje és célja a szeretet. Aki nem szeret, az akarattal kizárja magát Krisztus országából, s az utolsó nap csak megerősíti ezt a kizárást.
A szeretet alapján szóló ítélet nagyon egyszerű lesz. Nem a szavakra, hanem a tettekre kerül a hangsúly: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam, kitartóan és hűségesen ápoltatok… az igazságtalanság áldozata voltam és ti felkaroltatok, kizsákmányolt voltam és ti mellém álltatok, becsületembe gázoltak és ti szót emeltetek értem…”
Az Úr Jézus bár dicsőséges Király, mégsem felejti el, hogy az idők beteltével testvérünk lett Betlehemben, és kijelenti: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek… Jöjjetek, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

A szeretet, a keresztény élet őszfoglalata alkotja azt a feltételt, amely által beléphet valaki Krisztus országába, ami a szeretet országa. Aki szeret, annak nem kell félnie Krisztus, a szeretet Király ítéletétől.

Befejezésül elmondhatjuk, a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szeressük és szolgáljuk. Nem feledve azt az igazságot, amit az egyik film főszereplője így fogalmaz meg: „akiket a legnehezebb szeretni, azoknak van a legnagyobb szükségük a szeretetre”(A békés harcos útja). Miért? Szent Ferenc atyánk azt mondja: „Igazán az szereti ellenségét, aki nem a rajta elkövetett jogtalanságot fájlalja, hanem Isten szerelméért a fele-barátja által elkövetett bűnön bánkódik – ami miatt lelkének kárát láthatja, elveszítheti az örök boldogságot –, és tetteivel mutatja meg iránta érzett szeretetét.” (9. intelem)

Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránt érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot.
Ezért hangsúlyozza a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesítésén” való fáradozás. El kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Ne feledjük, Krisztus szeretetének örökkévaló országa itt és most szövődik közöttünk, és hogy minden elmúlik, de „a szeretet és művei megmaradnak” örökre. 

Szűz Mária, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.

„Éljen Krisztus, a Király!”- Évközi 34. vasárnap

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Urunkat úgy ünnepeljük, mint a világmindenség és az emberiség királyát.

A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életének befejező részéből egy ellentétesnek látszó képet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát, aki nem tesz semmit, annak érdekében, hogy mentse életét, aki nem áll bosszút ellenségein, bár megtehetné.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő.

Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus, a második isteni személy. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik hisznek őbenne, eljuthassanak az örök életre.

Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet, az örök boldogság felé vezető úton, itt a földi életben.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt elsősorban nem saját magának, hanem a rábízott közösségnek.

De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárba vész.

Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Krisztus királyságának polgárai azok, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.

A nép, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

Azt hiszem nem nehéz, ez utóbbiban, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye: részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában. Ahogy Jézus fogalmaz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.

A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő Krisztus-hívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt.

Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, szívekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”(Róm 14, 17).

Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van, és mindörökké fennmarad. Ha mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, akkor ennek érdekében nekünk is tennünk kell.

Mit kell tennünk, mi a feladatunk? Természetesen NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás a feladatunk, legyen szó akár a családról, akár a közösségről, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban foglaltaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet, odaadás és hozzá való őszinte ragaszkodás.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.

A múlt század elején, 1926-ban robbant ki a Cristero-háború Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén a szentmisék bemutatását, illetve bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, kiváltképp az után, hogy a papoknak és a klérus tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.

2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté, 2005-ben pedig további 13 áldozatot nyilvánított mártírrá, közöttük a 14 éves José Luis Sánchez del Ríot.

A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét. A mai világban példátlan hőstettek kötődnek nevéhez. Egy alkalommal a csata közepén tábornokának adta lovát, hogy azon folytathassa a küzdelmet, kitéve ezzel magát az elkerülhetetlen fogságba esésnek. A feljebbvaló iránti hűség, a magasabb eszméért való tiszta önfeláldozás csodálatos példáját állította ezzel nemzedékünk elé.

A fogságban kínzásai során sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! azaz Éljen Krisztus, a Király!” Ő, a 14 éves fiú, valóban tiszta szívvel valósította meg a „több mint élet” elvét. Nem azt nézte, egyéni érdeke mihez fűződik, nem féltette mindenáron életét, mert tudta, hogy a halálban nem a megsemmisülés vár rá, hanem számot kell adnia arról, hogy életét mivel töltötte, mire áldozta e világon.

A haldokló fiatal utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus, a Király!” Meghalt Mesteréért. - És te kész vagy e rá? De igazából nekünk nem meghalnunk kell, hanem élnünk kell érte, mégpedig úgy ahogyan Ő tanította. Készek vagyunk rá?

„Jézus, emlékezzél meg rólam…” – Krisztus Király ünnepe

Az egyházi év utolsó vasárnapján is Krisztus Urunkat ünnepeljük, köszöntjük, de úgy, mint a világmindenség és a mi királyunkat.

Az Evangéliumban Jézus kihallgatásával kapcsolatosan olvastuk, hogy Pilátus minden bevezetés nélkül Jézusnak szegezi a kérdést, amelyre a válasz sorsának megpecsételése lesz. „Te vagy a zsidók királya?”.
Jézus, első hallásra furcsa választ ad, mi több, viszontkérdéssel válaszol: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták rólam?” Nem első alkalommal találkozunk Jézusnak hasonló válaszával. Amikor tanítványait arról kérdezte, hogy kinek tartják Őt az emberek, végül is nekik szegezte a kérdést, hogy ők kinek tartják Őt. Személye hitvallásra szólította fel őket.

Hasonló a helyzet Pilátussal is. Jézust nem az érdekli, hogy mások mit mondtak róla, hanem, hogy mi Pilátusnak a meggyőződése. És ez a felszólítás ránk is vonatkozik.
A titok mindig megszólít és színvallásra késztet bennünket. Mert ha Pilátus a zsidó nép értelmezése szerint nevezi Jézust királynak, akkor ez azonos a „bűnözővel”, és halálos ítélet jár érte, de ha Pilátus meg van győződve arról, hogy Jézus Isten Fia, és mint ilyen uralkodik a mindenség felett, akkor Pilátusnak le kellene borulnia Jézus előtt és megvallani Péterrel, hogy Jézus az Isten Fia. De Pilátus erre nem volt képes.
És mi, képesek vagyunk?

Egy istállóban született király, a mindenható, végtelen Isten egy magatehetetlen csecsemőben? Az emberi észnek felfoghatatlan, botrány. Ahhoz, hogy ez az ember számára hihető legyen, olyan elementáris tapasztalat kell, ami legyőzi benne ezt a lehetetlent. Meglátni a királyt, a Krisztust egy mezítelen, egészen kifosztott és megalázott, teljesen kiszolgáltatott emberben, aki hamarosan az életét is elveszíti – erre a saját képességéből az ember képtelen. Csak a Szentlélek által, Isten jelenvalóságának megtapasztalása által válik képessé.

És Isten Lelke nem válogat, nem csak tanult és törvénytisztelő emberekben működhet, a csoda bármikor megtörténhet, ez a Lélek bárhol, bárkiben, aki befogadja őt, képes működni. A golgotán egy gonosztevő lelkében történik meg a csoda: Minden ellenkező látszat ellenére felismeri, hogy Jézus a Krisztus, a megígért Messiás, az Isten választottja, tehát Király, a mindenség királya.

A biztonságot, támaszt kereső ember számára nem túl vonzó egy mezítelen, egészen kifosztott és megalázott, teljesen kiszolgáltatott valakihez csatlakozni, aki hamarosan az életét is elveszíti. De ez a valaki azt mondja, hogy „Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Nem erővel és hatalommal, ami a támaszt kereső ember számára vonzó lenne, hanem a szeretetével
Mert „Krisztus királysága nem a világi uralkodók hatalmát jelenti – mondja a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa –, hanem azt az isteni erőt, amely örök életet ad, megszabadít a rossztól, és legyőzi a halál uralmát. A Szeretet hatalmát jelenti, amely a rosszból is felszínre tudja hozni a jót, gyöngébbé tudja tenni a megkeményedett szívet, békét tud vinni a legkeserűbb viszálykodásba és reményt gyújtani a legnagyobb sötétségben”. Ezt teszi a nyitott szívű, a pártjára álló, a benne bízó gonosztevővel, és ezt akarja tenni velünk is...

Hogy, mindezt meg tehesse velünk is, szükséges, hogy a keresztre feszítettben felismerjük Krisztust, a Királyt és a jobb latorral kérjük: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba, királyságodba érkezel.”

„Egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!” – Krisztus Király vasárnapja

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján is Krisztust ünnepeljük, köszöntjük őt, de most úgy, mint a világmindenség királyát.

Az evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életéből egy ellentétesnek látszó helyzetet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és ironikusan királynak csúfol. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát. aki nem tesz semmit, aki nem áll bosszút ellenségein.

A királyságról bizonyára sokunknak a ma is élő történelmi, uralkodó családok jutnak eszünkbe, akiknek méltósága ma már több helyen csak jelképes, szimbolikus. De segítségünkre siet a történelem, és gyermekkorunk meséinek csodálatos világa a jó és igazságos királyokról, a mindenre elszánt, szívük szerelméért még sárkányokkal is megküzdő királyfiakról.

Mi büszkék lehetünk történelmi uralkodóinkra, királyainkra, van kikkel dicsekednünk, van kiket a felnövekvő ifjúságunk és a nép vezetőinek, politikusainak is a figyelmébe ajánlani követendő példaként. Gondoljunk csak, a szentéletű, de mégis határozott Szent Istvánra, a sziklahitű Szent Lászlóra, az igazságos Mátyásra, vagy a héten ünnepelt királyi sarjra, Árpádházi Szent Erzsébetre, a szolgáló szeretet női szimbólumára. De említhetjük a nemrégiben boldoggá avatott IV. Károlyt, utolsó királyunkat, aki – még ha rövid ideig is – szintén gondját viselte népünknek, s hiteles képet festett, hogy uralkodóként, a politikai teendők mellett is lehet az ember hívő keresztény, s gondos férj és családapa. S mindez azért volt így, mert ezek az uralkodók tisztában voltak azzal, hogy hatalmukat egyedül az Ég és Föld Urától, a Mindenható Istentől kapták, hogy szolgáljanak vele az Ő dicsőségére, s népük javára. Mint ahogy tette ezt a kereszten, mindannyiunk terhét magára vállaló, értünk életét adó, s az óta is gondunkat viselő isteni Királyunk, Jézus Krisztus.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő. Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik az ő föltámadt életébe kapcsolódnak, eljuthassanak az örök életre.

Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet. az örök boldogság felé vezető úton.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy bármi másnak. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék. Egy jó vezető az építő erőket összefogja, mindenki számára biztosítja a boldogulás, a kibontakozás útját, biztonságot, békét, jólétet, jó hírnevet teremt a rábízott közösségnek…

De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárbavész. Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Azok krisztus királyságának polgárai, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.

A nép – az ószövetség népe –, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban hittel tekint feléje.

Azt hiszem nem nehéz, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye a részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.

A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti hajnalpír, a föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk, de mi a mi küldetésünk, itt és most élő krisztushívőké, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem is e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt. Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.(Róm 14, 17)

Jézus Krisztus királysága kezdettől jelen van világunkban, és mindörökké fennmarad. Mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, ezért viszont nekünk is tennünk kell.

Hogy mi a feladatunk? Tudjuk, hogy NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás akár a családban, akár a közösségben a feladatunk, HANEM, hogy hűséggel engedelmeskedjünk a főparancsban elhangzottaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget a felől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban (főleg a rászorulókban) őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot.

Tegyünk egy életre szóló esküt, kötelezzük el magunkat Krisztus Király szolgálatára, igyekezzünk úgy élni, hogy ne szegjük meg fogadalmunkat, amely így szólhatna: Felséges Királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom!