vasárnap, március 31, 2019

„Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád."- Nagyböjt 4. Vasárnapja

Szentírási rész: Lk 15, 1-3. 11-32

Minden nagy vallásban megtaláljuk a vezérmotívumot, miszerint az ember keresi Istent. Ezzel szemben a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút. S miután Isten megtalálta az embert, csak azután következhet be az ember Isten keresése. Aminek egyik legszebb, klasszikus példája a 62-ik zsoltárban található: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek, Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje… Még fekvőhelyemen is rád gondolok, hajnalig rólad elmélkedem…”

Az a csodálatos, hogy a megtérés itt nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy a garasnak illemből nem kell visszagurulnia a háziasszony pénztárcájába. Az asszony az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. Az elkóborolt bárányért is a gazdája tesz tűvé mindent, hogy megtalálja, s miután megtalálta vállára veszi és hazaviszi. A mai evangéliumban (Lk 15, 1-3. 11-32) szereplő tékozló fiú is, csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. Az erkölcsi, gazdasági élet mélységeibe süllyedve döbben rá arra, a disznók vályújánál, hogy az atya valójában kicsoda is az ő számára. Istennek ez az ember utáni vágya végigvonul az egész Szentíráson.

Szép szöveget találunk Ozeás (2,16) prófétánál. Olyan szöveg ez, amely az ószövetségi választott népnek szól, de a Szentírás örök-érvényű volta miatt, hozzánk is szól, és ma nekünk is van mondanivalója. Éppen ezért, mint személyesen nekem szólót hallgathatom, olvashatom, és ez által az Írás újra feltárul, és időszerűvé válik mindannyiunk számára.

Ozeásnál így szól az Úr a választott néphez: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek". A „szívére beszéljek", a német eredetiben azt jelenti, hogy körülrajongjam.
„Körülrajongjam!" Ezt álmai hölgyével teszi egy fiatalember, akinek minden lehetséges és lehetetlen eszébe jut, hogy a hölgy figyelmét, érdeklődését és szerelmét elnyerje. Pont ilyennek mutatkozik a mi Istenünk; kivezet minket a pusztába, és körülrajong. Nagyon sokat jelent számára a szeretetünk. Hasonlót olvashatunk az Énekek Énekében: „A kedvesemé vagyok én, ő meg utánam eped." (7,11) Isten eped utánam!

A Szentírásnak másik nagy, számunkra igen fontos üzenete, hogy nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem, Ő előbb szeretet engem, mint én őt. Ez hitünk nagy titka.
Nem mi választjuk Istent, ő választ minket. Öröktől fogva „kezének árnyékában rejteget"(Iz 49,2) és „a tenyerére rajzolt"(Iz 49,16) minket. Mielőtt más ember hozzánk érhetne, Isten „titokban formál minket" és „indítja útjára a föld mélyén életünket"(Zsolt 139,15). Mielőtt bármilyen ember dönthetne felőlünk, „anyánk méhében ő szövi a testünk”(Zsolt 139,13). Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt emberi lény kimutathatná felénk szeretetét. „Első”(1Jn 4,19) szerelemmel szeret bennünket, határtalan, feltétel nélküli szeretettel, azt akarja, hogy szeretett gyermekei legyünk, és azt mondja, legyünk mi is olyan szeretetteljesek, mint ő maga.

„A tékozló fiú hazatérése” című könyv szerzője (Henri J. M. Nouwen) így vall ezzel kapcsolatosan: „Életem nagy részében küzdöttem, hogy megtaláljam Istent, hogy megismerjem és szeressem őt. Minden igyekezetemmel megpróbáltam követni a lelkiélet irányelveit — mindig imádkozni, másokért dolgozni, olvasni a Szentírást — és elkerülni a számtalan kísértést, hogy elvesztegessem magam. Sokszor elbuktam, de mindig újra próbálkoztam, még a kétségbeesés határán is. Most azon tűnődöm, vajon teljesen tudatára ébredtem-e annak, hogy Isten egész idő alatt próbált megtalálni, megismerni és szeretni engem”.
Az 1300-as években élt Ruysbroek, Ágoston-rendi szerzetes, misztikus, lelki író azt mondja: „Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád." Ez azt jelenti, hogy közelebb van hozzám, mint én magamhoz.

Így hát számunkra a kérdés nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" Nem az a kérdés, „Hogyan ismerjem meg Istent?", hanem „Hogyan tegyem lehetővé, hogy megismerjen?" És végezetül, nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus mind a három példázatban, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt.

Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de Isten legalább annyira – ha nem jobban – szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek – bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, de – ugyanannyira „szüksége” van rám, mint nekem Ő rá. Isten nem egy pátriárka, aki otthon marad, nem mozdul és elvárja, hogy gyermekei odamenjenek hozzá, elnézést kérjenek helytelen viselkedésükért, megbocsátásért könyörögjenek és megígérjék, hogy megjavulnak.
Ellenkezőleg, elmegy hazulról, méltóságáról megfeledkezve fut feléjük, oda sem figyel bocsánatkérésükre és ígéreteikre, hogy majd megváltoznak, s a gazdagon terített asztalhoz vezeti őket.

Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelkiéletünk és egyben vonzóbb is az egész életünk, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.

Kérdés, kérdések, amire, amikre a nagyböjt csendjében, még a húsvét előtti időszakban jó lenne válaszolnom: miért rejtőztem el és mi az, ami mögé elbújtam Isten elől? Ádám azért rejtőzött el, mert félt az Istentől miután evett a tiltott fa gyümölcséből… A tékozló fiú azért hagyta el az atyai házat, mert megszokta az atya szeretetét, s nem tudta értékelni, csak a disznók vályújánál döbbent rá, hogy mit veszített el valójában az örökség kikérése alkalmával. És én…? Mi az, ami miatt nem élő, vagy nem egészen élő az Istennel való kapcsolatom? Mi az, ami miatt nem eléggé hiteles, nem vonzó a hit illetve a vallásos életem, gyermekeim, unokáim, ismerőseim számára, akiknek üdvössége miatt úgymond aggódom?

Amikor Ádám a bűnbeesés után elrejtőzik, Isten az, aki új kapcsolatra készen kezébe veszi a kezdeményezést; nem engedi, hogy bűnében és szégyenében megkeseredjen. Így van ez ma is, Isten kezébe veszi a kezdeményezést, és szabadító tapasztalatra hív meg, ha nyitott vagyok rá. Igen, Isten keres engem, mert akarja a velem való találkozást.

Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatértem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek, bizalmam megerősödik és reménységem új életre kap.

Nem lenne jó Isten örömét fokozni azzal, hogy engedem megtalálni és hazavinni magam, s hagyni Istent, hogy megünnepelje az angyalokkal visszatérésemet? Nem lenne csodálatos mosolyt fakasztani Isten arcán azzal, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy rám találjon, elárasszon szeretetével, és rá beszéljen a szívemre?

A közvetlen Isten-tapasztalatot én természetesen nem tudom előidézni; ajándékba kapom. De ha várok, ha mindig kész a szívem-lelkem, az Úr jönni fog, és felismerteti magát velem. Annyira szépen fogalmaz ezzel kapcsolatosan a nagy költőnk, Ady Endre „Az Úr érkezése” című versében:

Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Imádkozzunk! „Isten, mi Atyánk, egyedül Te tudod; milyen lehetne az életünk. Taníts meg arra, hogy jelenléted csendjében megértsük azt a titkot, hogy a Veled való találkozásban, tekintetedben és szavadban már sokan felismerték magukat, mint a Te képedet és hasonlatosságodat.
Engedd elhagynunk mindazt, ami akadályoz a Veled való találkozásban, és abban, hogy átadjuk magunkat a Te Igédnek.
Segíts megengednünk, hogy megtestesüljön bennünk az a kép és hasonlatosság, amit Te alkottál rólunk.” Ámen.

péntek, március 29, 2019

„Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket.”

Nagyböjti gondolatok - Március 29.

"Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket." Oz 14,2-10

"Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!" (Mk 12,28b-34)

***********************************************

A mai evangélium a főparancsot, a szeretet parancsát állítja elénk. Szerzetestanárként tudom, hogy a gyerekek, ill. fiatalok legfőbb, néha maguk számára is kimondatlan kérdése: "ti, felnőttek, szerettek-e engem?"

Nekik is sokszor nehéz megérteni: a szeretet nem mindig azt jelenti, hogy azt tesszük, aminek a másik éppen örül. Ugyanakkor meg kell neki érezni, hogy fontos nekünk az ő sorsa, lelkiállapota. Erich Fromm nem véletlenül nevezte a szeretetet "művészetnek", hiszen nincs rá könnyű és egyszerű recept. Szavakból, gesztusokból és tettekből áll össze; érzelmekből, akaratból és bölcsességből.

Forrás: nagyböjti és adventi levelező lista
Fel- és leiratkozás, információk: https://szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet

hétfő, március 25, 2019

Templomi programunk csütörtöktől: Szentségimádás, keresztút és zarándoklat

Csütörtökön délután 5-től szentmise és azt követően szentségimádás.

Pénteken délután ½ 5-től keresztúti ájtatosságot végzünk, majd azt követően lesz a szentmise.

Aki csak teheti, tartson velünk mind a szentségimádáson, mind pedig a keresztúti ájtatosságon! Ne feledjük, az Úristen jelenlétében eltöltött idő kamatostul térül meg.

Szombaton reggel ½ 8-kor indul a házaspárok zarándoklatára az autóbusz azokkal, akik feliratkoztak, megáll alsó Esztelneken, a ferences templom előtt illetve Kurtapatakon.

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Élő közvetítés 10:30 -tól. Március 25...

vasárnap, március 24, 2019

„Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz!”- Nagyböjt 3. Vasárnapja


Nagyböjt a megtérés ideje. Így alig feltűnő, ha a húsvéti előkészület 40 napja alatt templomainkban ismételten felhangzik a hamvazószerdai felhívás: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban”! Ma ugyancsak ezt halljuk, de sokkal sürgetőbben és talán fenyegetőbben, mint eddig: Aki nem tér meg, az pórul jár, s elpusztul!

A keleten dúló háborúk, az Európa keresztény létét fenyegető migráns áradat, a világban tomboló természeti katasztrófák és szerencsétlenségek legtöbbször nem a személyes bűnök következményei, de jelzik a megtérésre nem hajlandó bűnösökre váró ítélet súlyosságát. Akiket a szerencsétlenségek, a természeti csapások gondolkodóba ejtenek, már jó úton járnak. Ők legtöbbször felfedezik a megtérés szükségességét és az üdvösség útjára lépnek.
A bűnbánók életükkel tanúskodnak hitükről. Emberséges életükkel bőséges termést hoznak: a béke, az egyetértés és a szeretet gyümölcseit. Vajon az elmúlt másfél hét tapasztalatából, a nagyböjt kezdetétől mit szűrhetünk le magunknak: gyümölcsöző volt-e életünk vagy inkább terméketlen száraz fügefához hasonló, amely csak arra való, hogy kivágják és elégessék? Most itt a kegyelem órája. Isten időt engedett a megtérésre, bűnbánatot tarthatunk. Senki sem tudja, hogy holnap lesz-e rá még ideje.

„Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”- hallottuk az evangéliumi szakasz kemény figyelmeztetését.

Hozzászoktunk, hogy a hírközlő eszközök naponta tudósítanak világot megrázó katasztrofális eseményekről: autóbalesetekről, vasúti- és repülőgép-szerencsétlenségekről, az éhezők haláláról, természeti csapások anyagiakban és emberi életekben okozott káráról, a háborús borzalmakról, az Európát sújtó migráció negatív következményeiről és kegyetlenkedéseiről. A rettenetes események megrázkódtatnak. Ilyenkor tétován kérdezi még a hivő ember is: Miért kellett mindennek így történnie?
A kérdés nem új keletű. Megoldásán a régiek is elgondolkodtak, hiszen a történelem folyamán mindig előfordultak katasztrófák. Jézus korában is. Az imént olvastuk, hogy Jézus földi életének idején Pilátus vérfürdőt rendezett a Jeruzsálemi templomban az áldozatot bemutató galileaiak körében, úgyhogy az imádkozók vére összekeveredett az áldozati állatok vérével. - Ugyanezen idő tájt járta a hír, hogy Siloámban 18 embert agyonzúzott egy ledőlt torony.

A borzalmas események akkor is rejtélynek tűntek. Az emberek megrökönyödve keresték a borzalmak miértjét. A zsidó gondolkodásmód szerint többen Isten sorscsapásának tekintették az ilyen és hasonló borzalmakat. Isten ostoraként fogták fel az elkövetett súlyos bűnökért. Úgy vélték, hogy a nagy katasztrófák a súlyos bűnök következményei.
A Szentírás nem beszél róla, de az összefüggésekből arra következtethetünk, hogy a zsidók Jézusnak is azért adták elő a két rendkívüli történetet, hogy hallhassák véleményét; azaz hallani akarták saját felfogásuk megerősítését, vagyis azt, hogy csak bűnösöket érhet ilyen csapás!

Az Úr Jézus egyáltalán nem osztotta környezete felfogását, és egyáltalán nem nevezett minden porul járt embert bűnösnek. Ugyanakkor kiértékelte a történteket és figyelmeztetett, hogy az idők folyamán bekövetkező katasztrófák a végső idők előképei és jelei. Elgondolkodtató és megtérésre intő jelek.
Jézus egy szóval sem állította, hogy Pilátus és az összeomlott Siloám torony áldozatai megérdemelték sorsukat. Ellenkezőleg, új irányba terelte hallgatói figyelmét: „Azt hiszitek, hogy (ezek) bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?... De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”.
Jézus kifejezte, hogy a világban pusztító természeti katasztrófák arra szolgálnak, hogy elgondolkodtassanak. Istent semmiképpen sem lehet bűnbakká tenni azok miatt. Jézus számára a katasztrófák előrejelzik valamennyiünk végzetes sorsát arra az esetre, ha alaposan meg nem változtatjuk helytelen gondolkodásmódunkat, és nem fordítjuk jóra gonosz viselkedésünket, ha nem hagyunk fel Isten nélküli életvitelünkkel.

Tulajdonképpen a megtérésről van itt szó és arról, hogy mindannyian elpusztulunk, ha nem fordulunk újra Istenhez.
Az Istenhez fordulás olykor nem könnyű. Kényelmetlen lehet és többször egyéni életünk komoly megváltoztatását igényli. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk helytelen életmódunkat: fel kell hagynunk bűnös, közömbös vagy langyos életstílusunkkal. Hiszen a keresztény életben nem elégséges az, hogy nem követünk el bűnt, de a jót kell tennünk, mert nem csak tettel, hanem a jónak elmulasztásával is lehet vétkezni, ahogy valljuk a szentmise bűnbánati részében: vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Sajnos az utóbbit, téves lelkiismeretünk folytán nem szoktuk bűnnek tartani, pedig Szent Jakab apostol azt írja levelében, hogy „aki tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el” (4,17). „Eltávolodni a rossztól, és meg tanulni a jót tenni: ez a megtérés szabálya”- mondja a Szentatya, Ferenc pápa.

Jézus szerint üdvös, ha a borzalmas napi hírek elgondolkodtatnak. De ügyelnünk kell arra, hogy a történtek láttán mindig önmagunkat állítsuk elmélkedésünk középpontjába és ne a szerencsétlenül járt emberek életében kutassuk az elkövetett bűnöket. Önmagunk lelkiismeretét kell megvizsgálnunk és nem a másokét, nem a szomszédét, nem a velem haragot tartó testvéremét, nem a férjemét, feleségemét, vagy gyermekemét. A borzalmak láttán elsősorban önmagunkat kell megkérdeznünk: Mit vétettem én magam? Hol jártam el helytelenül? Vajon rendjén van-e minden a környezetemben: a közösségben, a családban, a munkahelyen, a szomszédságban, a baráti körben...?
A kérdések után többen könnyedén kijelentik: „Természetesen nincs minden rendben az életemben, a környezetemben, de hát mit lehet ma elvárni: ilyen világot élünk, s ezen magam sem változtathatok”!

Ne feledjük, Jézus nem elégedett meg felületes kifogásokkal. A fügefára mutatott, amelyet azért ültettek, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanezt várja tőlünk is. A példabeszédbéli fügefa immár három éve csak lombosodik, lombosodik, kimeríti a földet... talán még virágja is van... de gyümölcse nincs... – És Jézus, aki immár harmadik éve nyilvánosan tevékenykedik, nem véletlenül mondja, hogy három éve járom már ezt az országot, és keresem a gyümölcsöt, és nem találok... Ezzel kapcsolatosan hallgatóinak bizonyára eszébe jutott Keresztelő János, aki ott a Jordán mellett, mikor hirdette a mennyek országának közelségét és rámutatott az Isten Bárányára, azt mondta nekik: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!... mert a fejsze a fák gyökerére tétetett. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amelyik nem terem jó gyümölcsöt!”

Igen, aki nem képes a szeretet civilizációjának gyümölcseit felmutatni, az elveszítette keresztényi, sőt emberi létjogosultságát, akárcsak a terméketlen fügefa, amely többé már semmire sem való, csak arra, hogy kivágják, és tűzre vessék. „Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz” – mondja a latin szólásmondás.

Érdemes megfontolnunk, hogy nem vagyunk-e mi a példabeszéd terméketlen fügefája? Jézus közeledik felénk, nézi életünket, keresi a kegyelem gyümölcseit a levelek között. És mit talál? Megtalálja nevünket a kereszteltek anyakönyvében, és hogyha szűkösen is, de igyekszünk megfizetni az egyházadót? Esetleg felfigyelhet arra, hogy aranyláncon kis keresztet viselünk a nyakunkban, vagy a rózsafüzért talizmánként hordjuk az autónkban? Észrevehet bennünket a vasárnapi szentmiséken? Talán arról biztosítjuk Őt, hogy senkinek sem akarunk rosszat, hogy a gyűlölködést, a haragot, amelyet „hűségesen” tartunk, azt nem mi kezdtük, ahhoz megvan a „jogos” okunk?

Mindez szép és nemes, de vallásosságunknak e külső megnyilvánulásai nagyjából azonosak a fügefa leveleivel, amelyek eltakarják a fa terméketlenségét.

A keresztény élet gyümölcsei a bűnbánat, a megbocsátás, az irgalom, a jóság, a türelem, a házasság előtti és azon kívüli önmegtartóztatás, a házastársi hűség, a másokra való odafigyelés, a megértés, a segítőkészség… Mindebből vajon mennyit talál az Úr Jézus életünkben? Nem sokat, vagy alig valamit? Ha ez így van, nem kell kétségbe esnünk, hisz Jézus mindezek ellenére, még bízik bennünk, még nem tépett ki bennünket kegyelmének földjéből, mint ahogy a gazda sem vágta ki azonnal a terméketlen fügefát. Ad még egy utolsó, vagy talán egy utolsó előtti esélyt: „hátha terem majd jövőre? – mondja a vincellér Urának, de – Ha mégsem, akkor kivághatod”(Lk 13,9). Fontoljuk meg a Talmud felszólítását: „Tégy jót és gondold meg, hogy minden óra lehet az utolsó.” Jézus jól tudja, hogy a szeretet, Isten irántunk való szeretete képes csodákat tenni, képes megváltoztatni az életünket, ha mi is úgy akarjuk.

Szentmisénk evangéliumi tanítása meglehetősen fenyegetően hangzik. Mégsem az. Jézus abban a magunk által kiprovokálható végzet elhárítására figyelmeztetett. Haszontalanságunk miatt nem fenyegetett, inkább irgalmas szószólónkká szegődött: „Uram, hagyd még egy évig. Körülásom és megtrágyázom (megművelem), hátha terem jövőre?” Még ha életünk eddigi mérlege nem is rózsás, Ő azért bízik rejtett képességeinkben. A kilátástalanság ellenére is lát bennünk életerőt, és eddigi eredménytelenségünk ellenére is hiszi, hogy új irányt nyer az életünk, gondolkodásmódunk és viselkedésünk. Nem érdekli, hogy ki s mi voltam eddig. Ő a jövőre épít, akárcsak a jó kertész, aki töretlen bizalommal, hittel és szeretettel dédelgeti, gondozza és ápolja szundikáló gyümölcsfáit.

Ilyen irgalmas a mi Istenünk: tud várni, ad időt, s újabb esélyeket a megtérésre. Irgalmas szeretete az az erő, amely arra készteti, hogy minden látszat ellenére higgyen abban, hogy teremtménye, az ember, felfigyel hívó szavára.

A nagyböjt próbaidő, melynek folyamán Krisztus, a mi hűséges kertészünk aggódva ápolja, tisztogatja és neveli lelkünk talaját, abban a reményben, hogy öntudatos és hívő életünkkel, s keresztény tanúságtételünkkel bőséges termést hozunk, ne okozzunk Neki csalódást!
A Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására segítsen nekünk az Úr hinni, és meghallani a megtérésre vonatkozó felhívását, teremni a bűnbánat méltó gyümölcseit, tartózkodva a rossztól, és a jót cselekedve. Ámen.

péntek, március 22, 2019

Mitől szent a lecke? [Misevlog #6]

Hálás köszönet a „Fogjunk össze…” felhívás kapcsán beérkezett támogatásokért

Február kezdetén tettem közé a „Fogjunk össze az Esztelneki Ferences Kolostor felújításának érdekében” felhívást. Ez a felhívás hála Istennek nem süket fülekre talált, hisz többen voltak, akik már reagáltak rá, és banki átutalásos adományukkal siettek segítségünkre illetve olyan személyek is voltak, akik kézbe adták támogatásukat, illetve ezen az úton faanyag is érkezett már.

Kedves mindannyiuknak Isten fizesse jó szívű támogatásukat, segítségnyújtásukat!

Február 15-e előtt hat személynek mondtam köszönetet itt a blogon, most nyolc személynek, egy polgármesteri hivatalnak, egy alapítványnak, egy zarándok utazási irodának illetve egy magánvállalkozónak szeretném megköszönni támogatását.

Hálás köszönet minden adományozónak, különösképpen a testvértelepülésről jött nagylelkű segítségért, Segesd Község Önkormányzata és az Alapítvány Segesdért 1-1 millió forinttal támogatja a kolostor helyreállításával kapcsolatos munkálatokat. Ferences közösségünk nevében köszönöm az adományt Péntek László polgármester úrnak, a testület tagjainak, valamint Dr. Mohr Tamásnak, az alapítvány elnökének és a kuratórium tagjainak. Személy szerint sajnálom, hogy a Segesdi csoporttal március 15-én nem találkozhattam, mivel nem voltam idehaza, de remélem, hogy ami késik, az nem múlik…
Hálás köszönet az 50.000 forintért a Via Sacra zarándok-utazási iroda vezetőjének, Budai Andrásnak is.

Ezen kívül banki átutalással február 15-én L. Andrea Nóra Judittól és B. Mátyástól (B. Mária), február 18-án id. K. Sándortól, T. Kinga Katalintól, F. Emőkétől (másodszor), február 26-án D. Gabriellától, valamint március 1-én J. Alfonztól és K. N. Stefantól érkezett adomány. Illetve M. Páltól hat köbméter faanyag.
A mostani és a korábbi átutalásokból 13.950 lej gyűlt össze plusz a 2.050.000 HUF.

Mivel a banki átutaláson vannak feltüntetve a nevek, ezért nem tudom, hogy az illető személyek hozzájárulnának-e ahhoz, hogy teljes nevüket közé tegyem-e vagy sem. Ezért úgy döntöttem már a múlt alkalommal is, hogy csak a vezetéknév kezdő betűjét és a keresztnevet írom ki, hogy az illető személy lássa, célba ért adománya.

Szeretném remélni, hogy egy-két héten belül újabb nevekkel és köszönetnyilvánítással jelentkezhetem, az újabb támogatások miatt.

Isten fizesse mindannyiuk jószívű adományát, kitartó imáját és fáradozását kolostorunk felújításának ügyében!

Hálás köszönettel és imával,
fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2019. március 22.


Ünnepélyes szentmise Szt. József tiszteletére Názáretben - Solemn Mass for the Feast of St. Joseph's Day

csütörtök, március 21, 2019

A benned lakó sötét…- Imre atya írása

Ha igazán meg akarod ismerni önmagadat, akkor egyszer-egyszer indulj útra, és vizsgáld meg, mi lakozik benned? Istenem, mennyi szépség, mennyi talentum, mennyi gazdagság, mennyi egyéni, sajátos tulajdonság, mennyi kincs!

Azonban azt is meg fogod tapasztalni, hogy amint a Holdnak egy sötét oldala is van, amelyet innen a földről soha nem látunk, úgy benned is van egy „sötét kamra”.

Néha ijesztő, mert még Neked sincs mindig kulcsod hozzá. Még Te sem tudsz oda belépni.

Ha majd legközelebb mégis sikerül belépned, akkor fel fogod fedezni, hogy sötét kamrád egyik-másik „lakóját” már ismered: már találkoztál velük. Ők a Te árnyékaid, bűneid, gyengeségeid, kudarcaid és mindazok a kellemetlen dolgok, amelyek szégyenpírt festenek az arcodra és képesek lelkedet is elveszejteni. Ne lepjen meg, ha nem mindig engedelmeskednek Neked…

Vésd eszedbe: ez lesz talán életed egyik legsötétebb és legfélelmetesebb órája.

Sokan megijedtek már tőle és visszafordultak, mert nem tudtak szembenézni önmagukkal. Nem állták ki a próbát, nem viselték el a bennük is rejlő kettősséget, és nem bírták ki a csalódást, amelyet önmagukkal szemben éreztek. Sőt, voltak és vannak olyanok is, akik kétségbe vonták, hogy ez a sötét kamra is hozzájuk tartozik.

Te azonban csak menj tovább!

Tudnod kell, hogy minden embernek van egy sötét kamrája.

Tudnod kell továbbá, hogy ennek a kamrának a „lakói” emberi természetedhez tartoznak. Jellemed alkotó részei.

Végül tudnod kell azt is, hogy amiket magadban elfojtasz, amiket magad elől is elrejtesz, azok előbb-utóbb veszélyessé válnak benned. Olyan ketyegő bombához hasonlítanak, amely minden percen felrobbanhat, és mindent tönkre tehet benned!

Ezért Te nyisd ki életed sötét kamrájának az ajtaját!
Ismerd meg „lakóit”!
Nézz bátran szembe velük!
Vezesd őket elő és fogadd el őket!
Szelídítsd meg őket!

Beszélgess róluk Istennel!
Beszélgess róluk gyóntató atyáddal!
Akkor romboló erejük megszűnik, és Te szabad leszel.
Mert Isten fénye a benned lakó sötétet is meg tudja és meg is fogja világítani…

Stuttgart, 2019. március 19.
Imre atya

Forrás: Stuttgarti Katolikusok

1. Rész - MI TÖRTÉNT HÚSVÉT ELŐTT? - JÉZUST KERESZTRE FESZÍTIK

Kérem, TÁMOGASSA az Esztelneki Ferences Kolostor teljes körű felújítását a személyi jövedelemadójának 2%-ával

!!! Leadási határidő július vége. !!!
Hálás köszönettel vesszük, ha Személyi jövedelemadója 2%-val az Esztelneki Ferences Kolostor felújítását támogatja.

Az Esztelneki Ferences Kolostor azoknak a hívő és jó szándékú embereknek a 2%-os személyi jövedelemadó-felajánlására számít, akik örvendenek annak, hogy Felsőháromszéken létezik egy Ferences Kolostor és szívügyüknek tartják ennek felújítását, zökkenőmentes működését és tevékenységét.

Kolostorunk több mint 325 éves történelme arról tanúskodik, hogy nem csak az Esztelnekieknek, hanem az egész Felsőháromszék népének fontos volt a ferences barátok jelenléte, és ha szükség volt rá, akkor anyagi áldozatot is hoztak annak érdekében, hogy a ferences kolostor zavartalanul betölthesse feladatát, amit a Teremtő szánt neki.

Fontos tudni, hogy amennyiben az adótörvény értelmében nem rendelkezik írásban személyi jövedelemadója 2%-ról, az az összeg az államkasszába kerül.

Előre is köszönjük, hogy felajánlásával fontosnak tartja kolostorunk teljes körű felújítását, működését és kifejezi bizalmát az Esztelneki Barátok (ferencesek) iránt!
Hálásan megköszönjük azt is, ha apostolkodva másokat is arra biztat, hogy felajánlásával bennünket támogasson.

Jótevőinknek, az Esztelneki Madonna közbenjárására, Isten fizesse anyagi, lelki és szellemi támogatását!

fr. Szilveszter ofm
Templomigazgató és házfelelős

A személyi jövedelemadója 2%-át a következőképpen ajánlhatja fel az Esztelneki Ferences Kolostor javára:

1. Ha az Ön és családjának jövedelme csak fizetésből áll, akkor a 230-as formanyomtatványt kell kitöltenie vagy az alábbi linkről adatainkkal együtt letöltenie.

A fent említett 230-as formanyomtatványt az alábbi adatokkal kell kitölteni:

1. Saját adatokat beírni a római "I" szám alá és az oldal alján aláírni. 

Ha nem innét töltődik le a 230-as űrlap, a rajta lévő adatainkkal, akkor a következő adatokat kell beírni:
Denumire entitate nonprofit:
ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC
Cod de identificare fiscală al entităţii non profit: 14059601
Cont bancar (IBAN): RO13RNCB0127007532970001 

Banca Comerciala Romana - Tg. Secuiesc:

2. Az így kitöltött vagy letöltött dokumentum mindkét oldalát egy lapra kell nyomtatni és eljuttatni hozzánk, vagy személyesen leadni az Adóhivatalba. A nyomtatványokat a területileg (saját megyében) illetékes adóhivatalhoz kell eljuttatni.

A felajánlás ív leadási határideje az elmúlt évekkel ellentétben az idén július vége.

További információk az alábbi címek segítségével érhetők el:

ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC
527143 - Estelnic  Nr:163 Jud: Covasna

Email: frszilveszter@gmail.com 

A 230-as formanyomtatvány adatainkkal együtt ide kattintva tölthető le.

hétfő, március 18, 2019

Római Riportok - 2019. március 17.

Ne aggodalmaskodj, hanem éld a hitedet! – Imre atya írása Stuttgartból

Ülünk és hallgatunk. Arcod feldúlt, én a gondolataimmal viaskodom, mert azt mondtad, hogy az Egyházban a papok és püspökök részéről felszínre kerülő sok szenny miatt azzal a gondolattal viaskodsz, hogy kilépsz az Egyházból.

Mikor kissé lehiggadtál, azt mondom Neked.
– Engem is meglepett a legutóbbi statisztika, amely szerint ismét nagy kilépési hullámnak vagyunk tanúi. Van olyan város, pl. Essen, amelyben a tavaly kilépők számát az ideiek 17%-kal meghaladják. Igen, valóban azt mondják, hogy a legutóbbi botrányos események miatt hagyják ott az emberek az Egyházat. Én azonban ezt nem fogadom el igazi oknak. Mert, ha így lenne, akkor azt kellene kérdeznem – egyébként Tőled is azt kérdezem: Kiben hiszel? A papban? A püspökben? A kardinálisban? A pápában? Vagy Istenben hiszel? Ha hitedet egy papba, egy püspökbe vagy a pápába vetetted, akkor az, amit gyakoroltál, bálványimádás volt, nem pedig keresztény hit.

– Atya, nem bagatellizálod el azokat a lelki fájdalmakat, amiket ti, papok, nekünk, híveknek okoztok?

– Semmiképp! Én is szégyellem magam miattuk! Viszont azt szeretném, hogy a dolgokat a maguk helyére tegyük. Ha azt kérdezed: “Hogyan higgyek ezek után az Egyházba, ha szolgái ilyen nagy bűnöket követtek el?”, akkor a zsidó néppel kérdezed, amelynek tagjai a holokauszt után szintén ugyanezt kérdezték: “Hogyan higgyünk Istenbe, aki ezeket a dolgokat megengedte?” Mózes is ugyanezt kérdezhette akkor, amikor a pusztában a zsidó nép hűtlenségét látta: „Érdemes volt ennyit vesződnöm velük?” Ugyanezt a kérdést tehették fel a próféták is, amikor látták a választott nép hitetlenségét az Ígéret Földjén: „Hogyan kötelezzük el magunkat egy ilyen Isten iránt hitetlen és erkölcstelen közösség mellett?” Az apostolokban is ugyanez a kérdés visszhangozhatott, amikor azt kellett látniuk, hogy egy közülük elárulta a Mestert. És Péter, a “szikla”, akire az egész Egyházat alapította Jézus, egymás után háromszor tagadta meg az Urat, és akkor, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna a mellette való kiállásra.

– Szerintem – szólsz közbe – régebben könnyebb volt az Egyházban maradni…

– Nem! Az Egyházban maradni soha nem volt könnyű! Az áriánizmus téves tanítása idején, amely azt tanította, hogy Jézus csak hasonló volt az Atyához, de nem volt vele egylényegű, még Nagy Konstantin császár (312-337) is a téves tanítók mellé állt és üldözte az igazhitűeket, egyáltalán nem volt könnyű az Egyházban maradni… Amikor a XIV. század elején egyszerre hárman is azt hirdették magukról, hogy pápák, és hogy a zavar nagyobb legyen, mindegyik pártján országok álltak, nem hiszem, hogy könnyebb lett volna az Egyházban maradni, mint ma… A reformáció idején pedig, amikor a hierarchia tagjai között sokan voltak korruptok, lanyhák és erkölcstelen életűek, szintén nem volt könnyű az Egyházban maradni. A tisztulás is majd csak 30 év múlva jelentkezett a Tridenti Zsinattal, amely ismét 20 évet tartott (1545-1563) …

Képzeld el, hogy ha ezekben az időkben éltél volna, benne maradtál volna az Egyházban és megvívtad volna szavaiddal, tetteiddel, életpéldáddal a jó harcot, vagy kiléptél volna?

– Én azt hiszem, kiléptem volna – mondod megadóan.

– És hova mentél volna? Vagy most hova mennél? Amikor Jézus arról beszélt tanítványainak, hogy ha élni akarnak, akkor az Ő testét és vérét kell, hogy egyék, egyesek felálltak és elmentek, mert azt mondták: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” Jézus nem vonta vissza a szavait, sőt azt kérdezte a tanítványoktól, Péterrel az élen: „Ti is el akartok menni?” Mire Péter így válaszolt: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (vö. Jn 6,68)

– Hát mindig is ilyen volt Krisztus Egyháza? – kérdezed csodálkozva.

– Igen! Olyan egyház, amelynek csupa jó ember a tagja, nem volt és nem is lesz. Olyan Egyház, amelyben az isteni liturgiát ne torzították volna el személyes túlbuzgóságból vagy egyénieskedésből, nem volt és nem is lesz! Olyan Egyház, amelyben klerikusok és laikusok mindkét lábbal biztosan állnak a krisztusi tanítás alapján, és bűntelenek, nem volt és nem is lesz! Ilyen egyházról sem a Szentírásban, sem az egyházatyáknál és az egyháztanítóknál nem olvastam. Épp ellenkezőleg: mind a Szentírás, mind az egyházatyák és egyháztanítók olyan egyházról beszélnek, amelynek – az isteni oldala mellett – gyenge, esendő embervonásai is vannak. Tagjaiban, bennünk, klerikusokban és laikusokban bűnös egyház ez, amelynek minden percben és pillanatban szüksége van Krisztus megváltására.

– Látod, mégis csak visszajutunk oda, ahonnan elindultunk: mégis csak az emberi botrányok távolítják el az embereket az Egyháztól… – mondod.

– Igen is, meg nem is. Ezek a botrányok valóban iszonyatosak. Nem illenek Krisztus szolgáihoz! De csak az emberek egy része lép ki miattuk az Egyházból. Azok, akik már sokkal régebben szakítottak vele, csak most egy jogi aktussal is véget vetettek ennek a pislákoló gyertyafényhez hasonló kapcsolatnak. Azok, akik folyton az Egyház – egyébként Krisztustól származó – tanítását kifogásolják és mindenképp meg akarják változtatni. Azok, akik az ebből a tanításból eredő erkölcsi követelményeken is változtatni akarnak. Különböző statisztikai felmérések azt mutatják, hogy mi, katolikusok sem vagyunk jobbak a nem hívőknél. Csak meg vagyunk keresztelve. Életünk viszont nem vonzó, mert hiányzik belőle a példaérték, a krisztusi többlet! Kérdezd meg azokat a papokat, akik konzervatívok, vagy ilyen értékeket képviselő internetoldalakat szerkesztenek, vezetnek. Milyen kommentárokat kapnak akkor, ha a magzatelhajtásról, a fogamzásgátló szerekről, házasságtörésről, házasság előtti  nemi kapcsolatokról vagy homoszexualitásról beszélnek illetve írnak? A híres ír származású író, C.S. Lewis (1898-1963) fején találta a szöget, amikor azt írta: A mai kultúra “bűn nélküli embereket produkál”, de erényes életet vár el tőlük. „Szórakozást űzünk a becsületből, – írja tovább egy másik helyen, és megdöbbenünk, hogy árulókkal vannak tele soraink.”

– Mi a teendő? – kérdezed elbizonytalanodva.

– Amit az Egyházban maradók tesznek. Imádkoznak. Nem másokra néznek! Nem  teszik mások erkölcsi életétől függővé hitüket. Vaclav Havel (1936-2011) cseh írónak és politikusnak van egy mondása: “Ne valljad, hanem éld az igazságot!” A hittel is így van ez: Éld a hitedet! Szent Ágoston egyházatya (354-430) mondta egy alkalommal: “Ha csak azt hiszed az evangéliumokból, ami neked tetszik, és ami nem tetszik, azt elveted, akkor nem az evangéliumokban hiszel, hanem önmagadban.”

Én azt mondom, ha katolikus vagy, akkor ne aggodalmaskodj, hanem élj úgy, mint egy igazi katolikus!

Stuttgart, 2019-03-11.
Imre atya

szombat, március 16, 2019

Igazi hazánk az égben van, de oda az út a földön át vezet! – nagyböjt 2. vasárnapja

Táborhegy - Szilveszter archívum
Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a gyereknevelésben, a háztartási-ház-körüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.
A keresztény ember számára a vasárnap egy ilyen, tartalommal kitöltött „lélegzetvételnyi” idő. Különösen, ha a teremtéstörténeti hetedik napra, gondolunk, amelyet az Úr Isten pihenőnappá nyilvánított. Vagy ha Krisztus föltámadását tartjuk szem előtt, amely által az isteni dicsőség, az üdvözülés lehetősége nyílt meg számunkra.
A személyes ima, a vasárnapi szentmisék és azok bibliai olvasmányai, a prédikációk, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt eltöltött csendes percek olyan lehetőséget jelentenek a számunkra, amelyekben a mindennapi hajtás alól egy kissé fellélegezhetünk, a stresszes napoktól megpihenhetünk, és nem utolsó sorban új erőt meríthetünk az elkövetkezendő hét küzdelmeihez.

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 9, 28-36) egy különleges lélegzetvételi időről van szó Jézus színeváltozásának történetében. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának feltárására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból, az Úr Jézussal visszavonult tanítványoknak egy olyan Istenélményben van részük, amelyet soha nem felejtenek el, és amelyben számukra húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén.
Szent Lukács evangélista beszámolója szerint korábban még üldözésről, szenvedésről és halálról beszélt az Úr Jézus. Követésre és önmegtagadásra szólította fel hallgatóit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét mindennap, és úgy kövessen”(Lk 9,23). Az élet elvesztéséről beszélt: „Aki életét meg akarja menteni, elveszíti” (Lk 9,24). Minden a helyzet kiéleződésére enged következtetni.
De Jézus nem engedi, hogy pesszimista, borúlátó hangulat legyen úrrá az apostolokon. Ő bár szenvedésre és halálra utal, ugyanazzal a lélegzetvétellel, a harmadnapi feltámadásával biztat. Az élet elvesztéséről szól, de ugyanakkor hozzáfűzi: „Aki meg elveszíti érettem az életét, az megmenti”(Lk 9,24). És jelzi az Emberfia megjelenését, aki „majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal”(Mk 8,38).
Ebbe a keretbe helyezi az evangélista Jézus színeváltozását. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban, lélekben a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja.

Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a „gonosz világot” maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és az emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott embereket, és a mennyeieket: Pétert, Jakabot és Jánost, valamint Mózest és Illést, Isten világának képviselőit, akik az Ószövetség képviselőiként tanúskodnak arról, hogy Jézus a megígért Messiás.

A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez az „ikon”, ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal az evangélium megjegyzése: mindez imádság közben történt.

Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!”(9,33)
Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”(9,35)
A földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek, ennek az Istenélménynek, hatása, látványa benne marad a szívükben, s megerősíti hitüket, valamint állandó segítséget nyújt a kereszt hordozásához, a szenvedés óráiban.

Táborhegyi bazilika belseje - Szilveszter archívum
Jézus, az Isten Fia, a Tábor hegyen még nincs életútja végén. Tovább kell haladnia, a befejezésig, amely Jeruzsálemben, a Golgota ormán történik majd meg. Igen, aki, mint Ő, Isten országáról, és az ahhoz szükségszerűen hozzátartozó megtérésről beszél, az kikerülhetetlenül halálos összeütközésbe kerül a Sátán uralta világgal.

Aki azonban következetesen teljesíti Isten akaratát, mint az Úr Jézus, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki feltámadást és megdicsőülést ajándékoz. Az isteni dicsőség – a Táborhegyén elővételezve – válik nyilvánvalóvá Jézus színeváltozásában egy pillanatra – a még kereszt és halál előtt álló Krisztus – már feltámadott, mennyei megdicsőültségben. De a szenvedésnek és halálnak meg kell történnie, az isteni „kell”-nek, amely által az út a szabadságba vezet: „Nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) – kérdezi föltámadása után Jézus az emmauszi tanítványoktól.

Úgy tűnik, hogy Péter nem tudja ezt megérteni. Szeretné a pillanatot megállítani. Számára a beteljesedés már most valósággá vált. Nem érti meg, hogy milyen úton kell haladnia a Megváltónak. A szenvedés előrejelzése által kiváltott tiltakozó szavai félreérthetetlenek, amikor a szenvedés útjától akarta Jézust visszatartani, itt viszont egy tévesen értelmezett beteljesülést akart megállítani.
Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendégeket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat. De Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.

Amit Péter akar, az tipikus emberi kívánság: kizárni az életből minden szenvedést és keresztet, mert a mindennapok szárazságát és megszokottságát nehezen viseli el. Így mi is – akik Jézus feltámadására alapozzuk hitünket – hajlunk arra, hogy csak a feltámadottra és nem a szenvedő Krisztusra gondoljunk. Zarándokutunk folyamán, egy-egy boldogabb időszakban, kísértésünk támad kunyhókat építeni, holott még nem érkeztünk meg a célba. Jézus színeváltozása azt üzeni számunkra, hogy szabad, sőt kell a feltámadott képéből erőt merítenünk, de a Megfeszített, a szenvedő Krisztust sem téveszthetjük szem elől.

A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte, és amit a szentleckében így fogalmazott meg: „A mi hazánk a mennyben van!”(Fil 3,20) Hozzá kell mindent viszonyítanunk! Idelent, a földön keresés, építkezés, szenvedés, reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, s nem eredménytelenül, hanem a boldog örök élet biztos tudatával.
Nagy püspökünk, Isten szolgája Márton Áron szerint: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban” – s hirdeti Isten országát, amely a maga valóságéban és boldogságában a mennyek országában teljesedik ki (Csíkszeredában 1975. május 12-én mondott beszédéből).

A kis történet szerint az egyik nagyvárosban, a nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni.
Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye?

Az örökmécses vibráló piros fénye sosem lesz zöld. Szüntelenül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre! Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő, s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, akár a Szentségi Jézus által, akár egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulások, zarándoklatok kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni a magunk és a környezetünk számára. Ámen.

szombat, március 09, 2019

"Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát…"- Nagyböjt első vasárnapja


Jézus megkísértésének hegye - Szilveszter archívum
Az utóbbi években itt a székelyföldön is egyre népszerűbbekké váltak a különböző zarándoklatok, zarándokutak. Ennek keretében a hívő zarándokok rövidebb, vagy hosszabb utat tesznek meg annak érdekében, hogy föl keressenek egy-egy szent helyet, amely az Úr Jézus életéhez, vagy a szentek életéhez kötődik. Teszik mindezt azzal a szándékkal, hogy ott Isten jelenlétében lelkileg töltődjenek, erősebbek legyenek, s visszatérve a szürke hétköznapokba, bátrabban járhassák az élet keresztútját.
A nagyböjti szent idő kezdetén, hamvazószerdával mindannyiunk számára egy ilyen, de lelki értelemben vett zarándokút kezdődött el. Ez az út negyven napig tart, és elvezet minket az Úr húsvétjának öröméhez. Ezen a lelki zarándokúton nem vagyunk egyedül, mert az egyház a kezdetektől velünk tart és támogat bennünket Isten Szavával, amely magában foglalja a lelki élet programját és a szentségek, különösképpen a bűnbánat és az oltáriszentség kegyelmével. 

Zarándokutunk kezdetén Isten Szava Jézus pusztai tartózkodásának és megkísértésének történetét tárja elénk (Lk 4,1-13). Tudomásunkra adja, hogy a lelki zarándokút nem mentes a kísértésektől, a megpróbáltatásoktól, de ezt Isten Igéjével és a szentségek kegyelmével le lehet győzni, s a győzelemből szabadság, élet és feltámadás, sőt Istennel való személyes, benső találkozás fakad.

Az evangéliumi leírásból, egészen világos, hogy Jézus a Lélek ösztönzésére megy a pusztába, hogy a Mennyei Atyával legyen. A puszta az Istennel való találkozás helye volt a választott nép számára és később sok keresztény számára is. Jézus tudatosan, határozottan indul el a pusztába, az Istennel való bensőséges együttlét és az érte való küzdelem helyére. Elhagyja a világot, keresi a csendet, a magányt, ahol Isten szavát tisztábban hallhatja, nyilvános működésére vonatkozó akaratát egyre jobban megismerheti.
A megszokott, mindennapi életből pusztába vonuló Jézus példát ad nekünk arra, hogy nem elégedhetünk meg a rutinos, hagyományos vallásossággal, az éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült gondolkodásra, igényesebb lelkiéletre: életszentségre. Ez pedig sokszor választás elé állit, bennünket: vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy rátérünk az olykor meredeknek tűnő szűk útra.

A változtatni nem akaró, a megszokott kényelméhez, s olykor bűnös életviteléhez ragaszkodó ember aligha fog találkozni Istenével. A kényelem, a kis megalkuvások, apró árulások, megszokott bűnök légköre ezt nem teszi lehetővé. Istennel az találkozik, aki kivonul a pusztába, mint Jézus. Aki bátran ott hagyja a megszokottat, a kényelmeset, és a többet akarás nagylelkű szeretetével képes lemondani, áldozatot is hozni Istenért. 

Az Úr Jézus a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra, hogy fölkészüljön nyilvános működésére és itt megkísértette a sátán (Lk 4,1). A puszta, a sivatag elsősorban a csend, a szegénység helyszíne, ahol az ember javak nélkül találja magát és létének alapvető kérdései merülnek fel benne. Arra kap buzdítást, hogy a legfontosabb dolgokra figyeljen, ezért könnyebbé válik számára az Istennel való találkozás is. A sivatag azonban a halál helyszíne is, ahol a víz hiánya miatt élet sincsen, továbbá a magány helye, ahol az ember még erősebben megérzi a kísértést.
Jézust a pusztában arra kísérti, ösztönzi a sátán, hogy hagyjon fel az Atya által neki szánt élettel, helyette kövessen könnyebben járható utakat. Jézus azonban szembeszáll a sátán kísértéseivel, vállára veszi bűneinket, hogy győzzön a rossz felett és megnyissa nekünk az Istenhez vezető utat, a megtérés ösvényét.

Jézus megkísértése kapcsán érdemes tisztáznunk, hogy mi is a kísértés? A kísértés még nem bűn, de a bűn gyökere és lehetősége. A kísértés az a csábítás; hogy testi-lelki szükségleteinket csupán evilági, fizikai, olykor ördögi módon elégítsük ki, és ne Krisztus által. Minden kísértés lényege, hogy Istentől független életet éljünk. Fontos tudnunk azt is, hogy a sátán csak csábítani képes, de kényszeríteni nem! Semmiféle ördögi hatalom nem képes elszakítani minket Isten szeretetétől, ha mi nem akarjuk, ha Jézusra bízzuk magunkat.
Senki sem tehet arról, hogy kísértései vannak, ha csak szándékosan nem keresi őket, de arról már igen, ha a kísértésből megszületik a bűn. Minthogy senki sem tehet arról, hogy madarak szállnak el a feje felett, de arról igen, hogy a fején fészket raknak-e vagy sem.

A három kísértés, amiről szó van az evangéliumban, igazából alapfajtái a kísértéseknek, amikben így vagy úgy mindegyikünknek része van. És ez azért van így, mert emberek vagyunk, s a kísértő ismeri az ember gyönge pontjait. A bukott angyal, a sátán, aki engedetlensége miatt elveszítette a mennyei boldogságot, azon fáradozik, hogy az embert rávegye az Isten elleni lázadásra, s ezáltal szakítsa el Istentől és megfossza az örök boldogságtól.
A három alapkísértés azért tud megérinteni minket, mert az életben sok-mindenre szükségünk van ahhoz, hogy élni tudjunk. Ezeknek a szükségleteknek a foglalata a kenyér, ami nemcsak azt a darab, fizikailag megrágható kenyeret jelenti, hanem mindazt, amire – mint táplálékra, italra, ruházatra és más nélkülözhetetlen anyagi dologra – az élet fönntartásához szükségünk van.

A kenyéren kívül szükségünk van legalább egy kis területre is, ahol azt az uralmat, amellyel a minket teremtő Isten megajándékozott, mint hatalmat gyakorolni tudjuk. Hiszen arra vagyunk teremtve, hogy uralkodjunk a földön, a teremtett világon.
Emellett mindegyikünk igényli azt, hogy egy másik ember szeméből kiolvashassa a tetszést: ha nem is tapsol meg, de örömére van az, amit én tenni tudok, az anyagvilágban is, meg egy kicsit önmagamban is. Nekünk szükségünk van a sikerre, és annak elismerésére, a dicséretre. Ahhoz, hogy igazán emberek tudjunk lenni, szükségünk van rá. Ez önmagában nem rossz.

Az ördög azonban ezeken a pontokon támad és lázít. Olyan provokatív kérdéseket tud föltenni, meg olyan provokatív helyzeteket tud teremteni, hogy az ember egyszerűen szem elől téveszti, hogy kitől is kapta mindezt?! Meg mire való az anyagi javak léte, a hatalom, az elismerés, a megbecsülés?
Az ember összekuszáltságában azt gondolja, hogy mindezek önmagukban léteznek: – és kezdi önmagáért kergetni a több kenyeret, kezdi önmagáért hajszolni a látványosabb dicsőséget, meg a nagyobb hatalmat. És ebben a pillanatban horogra akad. Bár eleinte észre se veszi. Rendszerint csak akkor ébred rá, amikor már késő. Amikor már a saját erejéből nem tudja visszafordítani a dolgokat, mert a nagyobb darab kenyérért már letért a becsület és az igazság útjáról, már nem igaz, amiket mond, és amiket önmagáról felmutat a dicsőség elnyeréséért, és esetleg már vérbe, becsületbe gázol a hatalom megszerzéséért, vagy éppen annak minden áron való megtartásáért – elég csak a politikai választásokra gondolnunk… És akkor részéről már nincs menekvés. Ezt ő már megoldani, visszacsinálni, feloldozni nem tudja. Ez a sátáni csapda az egészben.
Igen, az Úr Jézus és egyáltalán az ember megkísértése arra irányul, hogy ha már nem tudunk Isten nélkül meg lenni, akkor Istent saját érdekünk, sikerünk, dicsőségünk elérése érdekében „használjuk fel”.

Az Egyház ezt tudja. Ezért minden Húsvét előtt meghirdeti azt a bűnbánati időt, ami föl akar készíteni a föltámadott Krisztussal való találkozásra. Az Egyház föl akar készíteni arra, hogy a Föltámadottal olyan emberként találkozzunk, amilyennek minket a Teremtő Isten elgondolt: aki tudja magáról, hogy éhes, tudja, hogy kenyérre van szüksége, de nem engedi magát föllázítani, Istennel szembefordítani, s ha mégis letért az igazság útjáról, akkor visszafordul és megtér, és a bűnbánat szentségében bocsánatot kér mindazért, amit elvétett.

„A megtérésre szólító evangéliumi szavakat nagyon komolyan kell vennünk. A megtérésre való felhívás ugyanis emlékeztetés arra, hogy olykor mennyire felszínes és könnyelmű az életvitelünk. A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk életünk irányát, de ez nem lehet egy apró kiigazítás, hanem igazi és gyökeres fordulatnak kell lennie. Megtérni azt jelenti, hogy az árral szemben úszunk, ahol az ár felületes, csalóka és nem következetes életstílusra utal. Ezek ugyanis azok a dolgok, amelyek a gyöngeségek rabjává tesznek bennünket és a morális középszerűség börtönébe zárnak” (Benedek pápa).

Manapság nem könnyű az árral szembe úszni, öntudatos kereszténynek lenni, de sokak kiegyensúlyozott és boldog élete bizonyítja, hogy megéri. Miközben közvetlen környezetünkben is sokan a könnyebb, felszínesebb, elkötelezettség és áldozatvállalás nélküli életformát választják, nem könnyű ragaszkodni az evangéliumi értékekhez, a keresztény katolikus hagyományokhoz, nem könnyű hűségesnek lenni a keresztény házasság eszményéhez, becsületesen élni, lelkiismeretesen dolgozni, irgalmat gyakorolni a mindennapi életben, időt szentelni az imának és a belső elcsendesülésnek. Nem könnyű, de akik mégis felvállalják, és Isten segítségével élik, azok élete bizonyítja, hogy megéri.
Nem könnyű szembeszegülni a divattal, s a tömeg helytelen ízlésével, és olyan választásokat hozni, amelyek az e világ embere számára érthetetlenek – mint amilyen a szentségi házasság előtti tisztaság, a férfi és nő közötti házasságszentségéhez való ragaszkodás, a szerelmi háromszög gyakorlatának a kizárása a családi életből, illetve a megfogant élet vállalása minden körülmény között, vagy az elesett, az egyszerű, szegény emberek támogatása, illetve a pletyka, a rágalom megfékezése, vagy a hitéletünkkel kapcsolatos hagyományok megtartása.
Hamvazószerdával már elkezdődött a nagyböjti szent idő, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a különböző címszavak alatt megszervezett bulik, farsangi mulatozások, még javában folynak. Mennyire elszomorító tapasztalni ezt, itt a szentföldnek nevezett Felső-Háromszéken, ahol a lakosság nagy többsége hithű katolikusnak vallja magát.  Miközben keleten hittestvéreink ma is életük feláldozása árán is ragaszkodnak katolikus hitükhöz és hagyományaikhoz, addig mi egy kis önmegtagadásra, fegyelmezettebb életvitelre sem vagyunk képesek Isten iránti szeretetből.

Kt. Annak kísértése, hogy a szürke hétköznapokban hitünket háttérbe szorítsuk, mindig fennáll a lehetősége. A megtérés viszont az Istennek adott pozitív válasszá változik, amelyet életünk során többször meg kell erősítenünk. Így a megtérés által a keresztény élet magaslataira törekszünk, ráhagyatkozunk az élő és személyes evangéliumra, azaz Jézus Krisztusra.
Megtérni és hinni az evangéliumban nem jelent két különböző dolgot, hanem azt jelenti, hogy ez a két valóság teljesen fedi egymást.
„A megtérés a teljes igen, az, hogy életünket átadjuk az evangéliumnak és szabadon válaszolunk Krisztusnak, aki elsőként úgy ajánlja saját magát, mint aki az Út, az Igazság és az Élet. Pontosan ez az értelme azoknak a szavaknak, amelyekkel Márk evangéliuma szerint Jézus megkezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében”(Mk 1,15).
Mindez érvényes egész keresztény életünkre, mert minden egyes nap a kegyelem pillanata lehet arra, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, hogy bízunk benne, hogy benne maradunk, hogy megtanuljuk tőle, mi az igazi szeretet, és hogy követjük őt a mindennapokban az Atya akaratának teljesítésében. Ez ugyanis az élet egyetlen nagy parancsolata.” (Benedek pápa)

Nagyböjt ideje alatt, a hívatások évében újítsuk meg elkötelezettségünket a megtérés útján. A megtérés azt jelenti, hogy nem saját sikereinkért, pozíciónkért élünk, hanem azért, hogy minden nap, minden dologban az Isten iránti hit, igazság és szeretet váljon a legfontosabbá számunkra.

Az Erdélybe készülő Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy „Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja!
Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (Lk 1,38)”.

kedd, március 05, 2019

Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel! – Hamvazószerda

Hamvazószerdával, a mai nappal elkezdődött a Nagyböjt, a húsvéti előkészület ideje. Első pillantásra hosszúnak tűnik számunkra az előttünk álló 40 nap, amely során a megszokottnál visszafogottabb, és csendesebb, befelé-fordultabb életet kellene élnünk, böjtöt és bűnbánatot tartanunk, többet imádkoznunk, bizonyos önmegtagadásokat vállalnunk. Ha azonban végiggondoljuk, hogy a hit évében mi a célja ennek a nagyböjti szentidőnek, akkor megállapíthatjuk, hogy nagyon is rövid lesz ez az időszak.

A Nagyböjt ugyanis arra való, hogy a lehető legközelebb kerüljünk Jézushoz, aki felszólít minket a megtérésre. Ezt az időt, amely Jézus halálával fejeződik majd be, arra kell felhasználnunk, hogy lélekben egyesüljünk az értünk szenvedő és a kereszten meghaló Urunkkal.
Az Ő kínszenvedése és halála emberi szemmel nézve a legnagyobb tragédia. De meg kell értenünk, hogy mindez Isten akarata szerint történt, mégpedig azért, hogy beteljesedjék megváltásunk, és az örök üdvösségre juthassunk.

Nagypénteken Jézus halálát szemlélve azt éljük át, hogy elveszítjük Istenünket, akit aztán három nap múlva újra láthatunk, mert az Atya feltámasztja őt a halálból és ez a találkozás életünk egyik legcsodálatosabb élménye lesz, élménye lehet, ha tudatosan törekszünk megélni a nagyböjti szent időt.
Jézussal mi is meg kell, haljunk a bűnnek, hogy megigazultan támadjunk fel Ővele, meghalunk önzésünknek, hogy megnyíljunk a nagylelkűség felé, és vállaljuk Jézussal a szenvedést, hogy dicsőségének is részesei legyünk. Valójában tehát nagyon kevés ez a 40 nap, hogy jól felkészüljünk Jézus kereszthalálának és feltámadásának megünneplésére, ezért jól kell azt felhasználnunk.

De vajon mire? Erről maga Jézus beszélt a mai evangéliumi szakaszban, amikor a hegyi beszédben tanítványait oktatta.

A most kezdődő nagyböjt az imádság, a bűnbánat, az önmegtagadás, és a szolgáló szeretet kivételes időszaka, amelyet a halála és feltámadása felé tartó Jézusra szegezett tekintettel kell megélnünk.

Hagyományosan azt szoktuk mondani, hogy a nagyböjt a lemondások, az önmegtagadások ideje. Hogy miért van szükség erre, azt Aranyszájú Szent János lényegre tapintóan fogalmazta meg: „Azért van szükség önmegtagadásra, mert hibázunk a mértékletesség megtartásában. Emberszerető Urunk van nekünk, ki semmi olyat nem követel tőlünk, ami erőnket meghaladná. Ha az ételből mindig csak annyit vennénk és ennénk, ami szükséges, s az egész életünket jó cselekedetekben töltenénk el, nem lenne semmi szükségünk a böjt segedelmére. De emberi természetünk hanyag, örül az élvezeteknek s a dolgok könnyebb végét igyekszik megfogni, ezért gondolta ki az Úr, mint gyermekei javán aggódó jó atya, a böjtben lévő gyógyítási eljárást”.

Legyen tehát a böjt mértékletesség ételben, italban, cigarettában, kényelemben, tévé, s internethasználatban, Facebook böngészésben, zenehallgatásban, szórakozásban! Ha ezt komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva tapasztalni fogjuk, hogy egészségesebbek vagyunk, több időnk van, elmúlt a tavaszi fáradtság, s ha még imádságos, virrasztó lélekkel is böjtölünk, múlóban van a depressziónk is. Ha erőt veszünk szeretetlenségünkön, közönyünkön, gúnyolódó vagy pletykálkodó hajlamunkon, még jobb emberek is leszünk.

Dicséretes, ha vallásos meggyőződésből, Isten iránti szeretetből le tudunk ilyenkor mondani számukra kedves dolgokról. Mindemellett azonban – mivel a böjt nem csupán tevékenységeink korlátozását jelenti – több olyan dolgot is kell tennünk, amire esetleg máskor kevesebb időt szentelünk, s amelyek megtétele nem csak hasznos, hanem üdvös is számunkra. Melyek ezek az üdvösségünket szolgáló tettek az önmegtagadás mellett?
A szentmisében az egyik nagyböjti prefáció figyelmünkbe ajánlja a több imádkozást. Ennek az a célja, hogy szívesen időzzünk Jézussal és örömmel beszélgessünk vele. Bizonyára sok mindent szeretnénk elmondani neki, és őneki is mindig van mondanivalója a mi számunkra.

Napközben többször is próbáljunk néhány percre elcsendesedni és imádkozni. De nagyon hasznos lenne, ha időt találnánk arra, hogy rendszeresen betérjünk a templomba, szentség-látogatást végezni, és az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus közvetlen közelében imádkozni, időzni. Erre lehetőség adatik a csütörtök délutáni közös szentségimádásokban

Az egyik legközkedveltebb nagyböjti, közösségi imádságunk a keresztúti ájtatosság. Ez az imádság már évszázadok óta alkalmas eszköz arra, hogy egyre jobban átéljük, mit vállalt értünk, a mi megváltásunkért Jézus. Akár a templomi közös szertartáson veszünk részt – pénteken du. ¼ 5-től itt a templomban – vagy, akár beteg és idősként otthonunkban végezzük ezt az imát, gondoljunk közben arra, hogy mindezt a szenvedést Krisztus az irántunk való szeretetből vállalta.

A harmadik nagyböjti feladatunk, az önmegtagadás és a több ima mellett, amelyet szintén ajánl az egyház és a nagyböjti szentírási szövegek is többször felhívják rá figyelmünket, az irgalmasság cselekedeteinek buzgóbb gyakorlása, vagy, ahogy korábban fogalmaztunk a szolgáló szeretet megélése, tettekre váltása.
Nem elég valami jóról lemondanunk, hanem az embereket szánó és a velük mindenütt jót tevő Jézus felszólítására és az Ő példáját követve nekünk is az együttérzésen túl konkrét jócselekedeteket kell végeznünk a rászorulókkal.
Az imádság által tehát Isten felé, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása közben pedig embertársaink felé nyitjuk meg a szívünket.

Ne feledjük, hogy az önmegtagadás, a több ima és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása, csak akkor lesz gyümölcsöző a mi számunkra és Isten előtt kedves, ha mindezt a megtérés és a bűnbánat szellemében végezzük. Épen, ezért amikor az Egyház a nagyböjti 40 nap idején többször is megismétli Jézus felhívását, hogy „Térjetek meg! – Tartsatok bűnbánatot!”, akkor nem csupán elméleti megtérést és bűnbánatot vár tőlünk.
A megtérés a gyakorlatban azt jelenti, hogy Isten iránti szeretetből őszintén bűnbánatot tartunk, és a szentgyónásban megszabadulunk vétkeinktől, több időt szentelünk Istennek az imádságban, lélekben átéljük Krisztus keresztútját és az irgalmasság cselekedetei által felebarátaink felé fordulunk.
Ne késlekedjünk mindezzel, hisz a visszaszámlálás elkezdődött, a stopperóra elindult és egyre kevesebb az időnk!

Nemsokára, amikor hamut szór a pap a homlokunkra, hallani fogjuk a felszólítást: Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban! Vagy, emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!

Kedves testvérek, úgy fogadjátok, úgy fogadjuk el ezt a felhívást, mintha Krisztus személyesen szólna hozzánk. Ha hűséggel járjuk a nagyböjt áldozatos útját, akkor rá fogunk döbbenni arra, hogy mennyi veszély fenyegeti manapság a lelki életet, és bátorságot fogunk meríteni ahhoz, hogy örömmel teljesíthessük keresztény hivatásunkat.
Ne féljünk, mert mellettünk lesz Mária, az Esztelneki Madonna, a reménység Édesanyja, aki anyai gyöngédséggel fog elkísérni bennünket a húsvéthoz vezető negyven nap során. Akkor majd az Ő segítségével bensőnkben megújulva fogjuk ünnepelni a nagy húsvéti misztériumot, az üdvösség központi eseményét és Isten irgalmas szeretetének magasztos kinyilatkoztatását.

A keresztfához megyek - készülődés Húsvétra

vasárnap, március 03, 2019

A keresztény életén át kell ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye – Évközi 8. Vasárnap

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben arról beszéltünk, hogy a keresztény ember nem cselekedhet a bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el a krisztusi tanítás. Az a tanítás, amelynek lényege a megbocsátásban, valamint a felebarát, illetve az ellenség iránti szeretetben csúcsosodik ki. Erre tanított Jézus, s ezt a tanítást elsőként Ő maga gyakorolta, akkor, amikor életét adta a lázadó és hálátlan népért. Pál apostol szerint, meghalt értünk, akkor „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8).

A mai evangéliumi szakasz (Lk 6, 39-45) a múlt vasárnapinak a folytatása és itt Szent Lukács evangélista a szeretetről szóló beszédet néhány olyan gyakorlati alkalmazással folytatja, amelyek Krisztus tanítványainak arculatát határozzák meg: nekik ugyanis, mint Szent Máténál olvassuk: „a világosságnak” kell lenniük.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem egyszer hiányzik belőlük ez a világosság, az üdeség, az életrevalóság, az öröm, amely igézetébe ejthetné az embereket. A jók és az igazak élete az egyházban sokak előtt nem csábító. A hitből élők többször sötét ruhában és szomorkás arccal járnak, szomorú keresztények. Néha úgy tűnik, mintha életükből száműzték volna a fényt, a kedélyt és az életrevalóságot, a vidámságot és az örömet. Hiányzik belőlük a világosság és a derű, amely nélkül valójában nincs igazi keresztény élet.

A múlt század közepétől a nyugati teológusok elkezdték keresni a derűs és vonzó keresztény életforma titkát, nyitját, mert rájöttek, hogy a szomorú kereszténység nem vonzó.
A keresztények életén valójában át kell, hogy ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye. „Transparenciáról”, átlátszóságról, áttetszőségről, fényáteresztésről kezdtek beszélni, arról a krisztusi dicsőségről, isteni ragyogásról, amely mindenütt felragyog, ahol az emberek igazságban és jóságban élnek: a világban, az egyházban és az egyéni életben.

Jézus Krisztus élete minden keresztény eszményképe, mert vallásossága tiszta és áttetsző, olyan, mint a napfényben fürdő tiszta ablaküveg. Áthatol rajta a fény és táncol a napsugár. Lényét átjárta Isten szeretete. Neki nem kellett különösebben bizonygatnia: Aki engem lát, látja az Atyát (Jn 6, 40 és 46).
A tanítványok ezt megtapasztalták Urunk színeváltozásakor a Tábor hegyén: Jézus „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” (Mt 17, 2). Ekkor végképp meggyőződhettek, hogy Jézus a „Világosság a Világosságtól”, amiként ezt a nagy Hiszekegyben valljuk.

Azonban senki sem világíthat másoknak, ha maga nincs a fény birtokában: „Vajon vezethet-e vak világtalant?”- teszi fel a kérdést Jézus. A tanítvány világossága nem saját éleselméjűségéből, hanem Krisztus tanításából származik, amelyet elfogadott és tanulékonyan követ.
A keresztény csak olyan mértékben világíthatja meg testvéreit és képes őket Krisztushoz vonzani, amennyire magáévá teszi és életté váltja Mesterének tanítását és példáit, úgyhogy szinte ezek eleven szemléltető, bemutató eszközeivé válik. Ez olyan munka, ami elkötelezi az egész életet: állandó erőfeszítéssel egyre jobban Krisztushoz kell alakulnia, hasonulnia. Nyugodt befelé tekintéssel fel kell mérnie szívét-lelkét és javítgatni hibáit, nehogy az Úr által leleplezett abszurd eset álljon elő: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”
Nem fordulhat elő, hogy Jézus egy tanítványa valami olyat követel meg mástól, amit maga nem tesz meg, vagy olyasmit akar kijavítani a másikban, amit önmagában, talán sokkal súlyosabb formában, minden további nélkül megtűr.

Aki csak másokban akar a rossz ellen harcolni, saját szívében pedig nem, az képmutató. Ezek ellen az Úr teljes határozottsággal lépett fel. A tettek jelentik azt a kritériumot, amely alapján meg lehet különböztetni az igazi tanítványt a képmutatótól, Jézus hasonlatával élve: „a fát a gyümölcséről lehet megismerni”.

Jézus a mai evangélium hasonlataival transparenciát, átlátszóságot sürgetett. Azt akarta, hogy életünk tiszta, őszinte és nyílt ragyogás legyen. A jó fa jó gyümölcsére irányította figyelmünket: „Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz” (Lk 6, 43).
Az Úr Jézus hasonlatában nem érdekes a fa külseje, helye és kora. Egyes egyedül csak az számít, hogy jó gyümölcsöt teremjen és termésében önmagát adja. Jézus nem élettelen és felcicomázott, farizeusokra emlékeztető karácsonyfákat akart belőlünk, hanem olyan örökzöld fenyőket, amelyek koruktól függetlenül szálegyenesen állnak. A jó „termőfákon” meglátszik az eleven és egészséges élet. A jó keresztényeken meglátszik, hogy összhangban állnak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal.

Ezt már az Ószövetség is megállapította. Amint hallottuk az első olvasmányból: „a fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, s az embert szavai szerint ítélik meg” (Sir 27, 6). Jézus, ezt a hallgatói előtt már ismert hasonlatot alkalmazza és fejleszti tovább hangsúlyozva, hogy a legfontosabb dolog mindig az ember belső magatartása, ebből fakad a külső. A fa minőségét a gyümölcs árulja el, az ember szívének jóságát vagy gonoszságát pedig a tettei. „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat”- mondja az Úr. A képmutató ember álcázhatja magát, mint a farsangi bálokon szokás, azonban előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a szívben rejlő jó vagy rossz: mert „a száj a szív bőségéből beszél”.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy melyek a jó fa gyümölcsei a vallásos élet terén? Vajon Jézus e hasonlattal azt kérdezi, hogy hányszor imádkoztam, gyóntam és áldoztam? Hány hibát követtem el az elsőáldozás előtt megtanult lelkitükör alapján? Hány Miatyánkot, rózsafüzért és litániát végeztem, illetve hány pénteket tartottam meg?

Tévedés ne essék, nem a vallásos élettel járó gyakorlatok ellen beszélek. Hisz ezeket a „lelki gyümölcsöket” valóban nagyra kell tartanunk: imádkoznunk kell, szentmisére kell járnunk, gyónnunk és áldoznunk kell rendszeresen, a böjtről és az alamizsnálkodásról, jótettekről sem szabad megfeledkeznünk, de itt nem állhatunk meg, mint aki jól végezte dolgát, hanem tovább kell lépnünk és a Lélek gyümölcseit kell teremnünk. Szent Pál apostol szerint: „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5, 22-23). A Lélek gyümölcsei viszont szoros kapcsolatban állnak az imával, a szentségekhez való járulással, a lelkiismeret tisztaságával, az önmegtagadással.

Jézus tisztán fénylő, sugárzó vallásosságot akar. Olyan embereket akar, akiknek arcán felragyog az igazság fénye, Isten jósága és szeretete. Akiknek tettein átragyog Jézus Lelke, és lényén kirajzolódik Isten képmása, az a szépség, amelynek gyönyöre ma is képes meghódítani az emberi szíveket és az egész világot.

Természetes, hogy Krisztus tanítványa nem elégedhet meg egy csupán emberi szempontból jó és egyenes szívvel. Új, a Krisztus tanítása szerint megformált, teljesen az evangéliumhoz tért szívre van szüksége. Ez kemény, de nem lehetetlen feladat, mivel a tanítvány szívét is állandóan kísérti a bűn. Bátorításul Szent Pál emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűnt, az ő győzelme kezeskedik a keresztény győzelméért is. „Hála legyen Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1 Kor 15, 57).

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...