„Virrasztás a hétköznapok éjszakájában” - 15. évközi hét szombat reggeli üzenet

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap tégy egy lépést a hit útján!”

📖 Olvasmány: Kiv12,37–42  

„Az Úr virrasztott, hogy kihozza őket Egyiptomból.” - Kiv 12,37–42

Vajon mikor virrasztottál utoljára valaki mellett? Egy beteg gyermek ágya szélén? Egy szeretett hozzátartozó utolsó óráiban? Vizsga előtt vagy egy nehéz döntés hajnalán?

Ma a Szentírás emlékeztet: „Ez az éjszaka virrasztás volt az Úr előtt” (Kiv 12,42). A választott nép szabadulása nem nappal, nem ünnepi ceremóniával, hanem éjszaka történt – amikor az ember kiszolgáltatott, fáradt, sebezhető. De Isten nem alszik. Virraszt. És nemcsak akkor virrasztott – hanem ma is.

Ez a kép – az „Isteni virrasztás” – különösen mélyen szólítja meg a mai embert. Egy olyan korban, amikor sokan éjszakákon át dolgoznak, aggódnak, görnyednek számítógépek vagy betegágyak mellett, és úgy érzik: egyedül maradtak a küzdelmeikben.

De nem vagyunk egyedül. Isten velünk virraszt.

Amikor már nincs erőnk imádkozni, csak csendben ülünk… amikor a telefon nem csöng, és csak az aggódás kísér… amikor mások alszanak, és mi az élet súlyát hordozzuk – akkor is Ő ott van. Figyel. Vigyáz. Kísér.

Ez a gondolat nemcsak vigasztal, hanem kihívást is jelent. Mert a keresztény ember is „virrasztóvá” kell hogy váljon ebben a világban: jelen kell lennünk mások fájdalmaiban, keresésében, fáradtságában. Olyanokká kell lennünk, mint Isten: virrasztók. Akik nem fordítják el a fejüket, nem sietnek tovább, hanem időt, szívet, figyelmet adnak.

Az Egyiptomból való kivonulás hirtelen történt. A népnek készen kellett állnia. Nincs mindig „majd holnap”. Nincs mindig „ráérek később”. Néha az éjszaka a döntés órája.

Talán épp ez a mai reggel is hív: Vajon melyik rabságból akar ma Isten kiszabadítani téged? Mi az, amihez hozzánőttél, de már nem élet, csak megszokás? Mi az, amit el kéne engedni, hogy újra elindulhass?

És vajon ki az, aki éppen a te virrasztásodra, odafigyelésedre, türelmedre vár?

---

Kérdések a szívhez

• Érzem-e ma is Isten virrasztó, éltető jelenlétét az életemben?
• Képes vagyok-e virrasztani másokért – egy telefonhívással, egy mosollyal, egy csendes figyelemmel?
• Vannak-e életemben „rabságok”, amelyektől ma meg kellene szabadulnom?

---

Ima

Urunk, aki az éjszaka csendjében is őrködsz néped felett,

taníts minket is virrasztani – mások mellett, és a Te jelenlétedben!

Adj éberséget, hogy ne csak sodródjunk a hétköznapok árjával,

hanem készen álljunk a szabadulás, a változás, az elindulás órájára!

Ébressz rá, hogy nem vagyunk egyedül – mert Te ott vagy a sötétség mélyén is.

Ámen.

---

🕊 Napi útravaló:

„Aki szeret, az virraszt – Isten is így szeret.”

„Az emlékezésből születik a remény” - Lefekvés előtti gondolat és esti ima

15. évközi hét péntek este

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap egy lépést a hit útján!

📖 Olvasmány: Kiv 11,10-12,14

Napközben gyakran úgy érezzük, nincs időnk semmire. A rohanás, a teendők, a találkozók, a hívások, az elintéznivalók… és közben elfelejtünk valami nagyon fontosat: megállni és hálát adni.

Ma este kérlek, állj meg egy percre.

Nem kell sok – csak annyi, hogy visszatekints.

Honnan hozott ki ma Isten?

Milyen ajtókat nyitott meg előtted, még ha nem is vetted észre?

Milyen csendes szabadítás történt benned?

Az Egyiptomból való szabadulás története nem csupán egy régmúlt esemény – hanem az emberi lélek örök útja: Isten megszabadít abból, ami megbénít.

És ünnepet rendel az emlékezéshez. Mert az ünnep az, ahol a seb gyógyul, ahol a múlt értelmet nyer, ahol a jövő már nem ijesztő – mert Isten is ott van benne.

Ma este kérdezd meg magadtól:

– Mire szeretné Isten, hogy emlékezzek?

– Melyik „éjszakámból” vezetett ki újra a fénybe?

---

🌌 Esti ima

Uram,

köszönöm ezt a napot – a fáradtsággal, a találkozásokkal, az elakadásaimmal együtt.

Köszönöm, hogy nem hagytál magamra akkor sem, amikor nem figyeltem Rád.

Segíts, hogy ne feledjem el, amit már tettél értem.

Ne csak emlékezzem, hanem higgyem is: Te holnap is mellettem leszel.

Adj csendet a szívembe, hogy meghalljam a Te jelenlétedet,

és adj világosságot az éjszakába,

mert csak Veled lesz békés a pihenés,

és reményteljes a holnap.

Ámen.

---

🕊 Esti útravaló egy mondatban:

„Az, aki emlékszik Isten szabadítására, nem fél a holnaptól.” 

„Az emlékezés szabaddá tesz – Isten nem felejt, hanem megment”

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap tégy egy lépést a hit útján!”

📖 Olvasmány: Kiv 11,10-12,14  

📖 Kiv 11,10–12,14 – Az első húsvét történetében a szabadító Isten lép elénk: a választott népet kivezeti a rabszolgaság földjéről, megajándékozza őket a szabadulás éjszakájával, és megalapítja az emlékezés ünnepét: „Ez a nap legyen számotokra emléknap, üljétek meg az Úr ünnepét nemzedékről nemzedékre…” (Kiv 12,14)

🔍 Mit üzen ez ma nekünk?

Egy olyan világban, ahol mindent az idő és az elvégzendő feladatok uralnak, ahol már nem emlékezünk a tegnapra sem, csak a holnap határideje zakatol a fejünkben – Isten megállít minket. És emlékeztet. Nem azért, mert nosztalgiázni akar, hanem mert az emlékezés: életmentés.

Az első húsvéti bárány vére nem pusztán egy múltbeli esemény emléke – hanem Isten hűséges jelenléte a történelemben. Ahol emlékeznek Isten tetteire, ott nem lehet a félelemé az utolsó szó. Ahol hálával idézzük fel, hogy hogyan vezetett át minket a nehézségeken, ott erő születik az új naphoz.

Miért van az, hogy ma ennyire kifulladtak az emberek? Miért halványult el ünnepeink fénye? Mert elfelejtettünk megállni. Emlékezni. Hálát adni.

Az első húsvét éjszakája arról szól, hogy Isten nemcsak a világban, hanem a te életedben is szabadítást készít elő. Akkor is, ha épp szorongás nyomaszt. Akkor is, ha a munkahelyeden túlterhelt vagy. Akkor is, ha az iskolában úgy érzed, senki sem ért meg. Akkor is, ha épp a kórházi folyosón várod a hírt, és reszket a kezed.

A keresztény ember nem pusztán emlékezik, hanem magában hordozza a szabadulás ígéretét. Ezért bátorít Isten: ne csak visszanézz, hanem emlékezz! Ne csak emlékezz, hanem ünnepelj! Ne csak ünnepelj, hanem élj másként!

Hogyan tudsz ma emlékezni Isten hűségére? Milyen apró mozzanatban tudod felfedezni a szabadító szeretetet? Meghívsz ma mást is ebbe az emlékezésbe – egy szóval, egy gesztussal, egy imával?

---

🕯 Ima

Uram,
az idő sodrában sokszor elfelejtem,
honnan hoztál ki,
és merre viszel.
Add, hogy ne csupán rohanjak a napjaimban,
hanem tudjak emlékezni a szabadításodra,
a csendben kimondott igéidre,
a könnyeim mögött is munkálkodó szeretetedre.
Taníts újra ünnepelni – Téged,
aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz vagy!
Ámen.

---

☀ Útravaló egy mondatban:

„A hála megállít, az emlékezés megerősít, az ünnep szabaddá tesz.”

---

Szeretettel a „Minden nap egy lépést a hit útján” sorozatból – ma reggel is együtt zarándokolva,
Szilveszter testvér 🙏
📖 Szólj hozzá, oszd meg: számodra mit jelent emlékezni Isten tetteire?

„A jelenben rejtőző Szabadító” - Lefekvés előtti gondolat és esti ima

 

15. évközi hét csütörtök

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap egy lépést a hit útján!

📖 Olvasmány: Kiv3,13–20

Isten Mózest küldi népéhez, és bemutatkozik: „Én vagyok, aki vagyok.” Egy név, amely nemcsak a múltban hangzott el, hanem ma is jelen van. Nem egy elérhetetlen Istenről van szó, hanem egy olyan Úrról, aki belép az emberi történelembe, és a rabság közepette is nevet ad önmagának: „Veled vagyok.” 

Ma este csendben megkérdezhetjük magunktól:

– Hova küld ma engem az Isten?

– Melyik „Egyiptomomban” kell felállnom, megszólalnom, mások mellé állnom?

– Hol várják tőlem az „Égő csipkebokor” fényét – hogy valaki újra remélni tudjon?

Mózes kifogásokat keresett, gyengeségeire mutatott. Isten nem vitatkozott vele – hanem egy nevet adott. A nevét. Az Ő jelenlétének ígéretét.

És ez elég volt.

Nekünk is elég lehet.

Mert Ő nem csak ott van, ahol minden rendezett. Hanem ott is, ahol:

– már meguntad az imádságot,

– nem érted a szenvedést,

– újra felbukkan a félelem,

– vagy a fáradtság úgy szorítja a szíved, mint Mózes kezében a botot.

Ma este is az a kérdés: Miben hiszek jobban – a korlátaimban, vagy az Isten hűségében?

💬 Kapcsolódjunk:
👉 Te mit érzel ma leginkább „Egyiptomként”?
Ahol nem szívesen vagy, amit legszívesebben elkerülnél?
💬 Csak gondolj rá – és bízd ma este Istenre!

---

🙏 Esti ima:

Uram, én is sokszor csak a kifogásaimat látom.
Mint Mózes, azt érzem: túl gyenge vagyok, túl kicsi, túl esendő.
De ma újra hallani szeretném a Te hangodat: „Én vagyok.”
Add, hogy ne a félelmeim határozzanak meg, hanem a Te jelenléted!
Te vagy, aki voltál tegnap, ma és mindörökké –
légy velem az éjszakában is,
és holnap induló lépteimben is.
Ahova küldesz, oda megyek. Ahová hívsz, ott maradok.
Csak Te légy velem, Szabadító Istenem!

Ámen.

---

🕊 Esti útravaló – egy mondat a szívnek:

„Nem az számít, mit tudsz – hanem hogy ki van veled.”

„Amikor Isten a mindennapokban szólít meg” - 15. évközi hét szerda

Ma este egy különleges találkozás részesei lehetünk itt, az esztelneki ferences templomban. Nemcsak egy hétköznapi szentmisére gyűltünk össze – hanem egy találkozásra Istennel és egymással. Különleges öröm számunkra, hogy vendégeink érkeztek Kaplonyból – a ferences lelkiség testvéri szeretetével és szolgálatával. A Páter Szabó Dömjén Vegyeskar tagjai nemcsak látogatók, hanem zarándoktársak – akik énekükkel, szívük erejével és hitükkel gazdagítanak bennünket.

Szent Ágoston mondja: „Aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik.”

Ma este ezt tapasztalhatjuk meg közösen: a zene, az ima és az Ige találkozását – ahol Isten nemcsak megszólal, hanem megszólít bennünket.

A mai szentírási részek – Mózes találkozása Istennel az égő csipkebokorban (Kiv 3,1–6.9–12), és Jézus hálaadó imája az Atyához (Mt 11,25–27) – mindkettő arról tanúskodik: Isten jelen van – és szólni akar hozzánk. A kérdés csak az: észrevesszük-e? Meghalljuk-e? Válaszolunk-e?

A mai olvasmányban Mózest látjuk, aki éppen a juhokat legelteti a pusztában. Nem keres Isten-élményt, nem zarándoklaton van, nem áldozatbemutatásra készül – csak végzi a dolgát, ahogy minden más napon. És éppen ott, a leghétköznapibb tevékenység közben történik meg a csoda: meglát egy bokrot, amely ég – de nem ég el. Megáll. Odalép. Figyel. És Isten szólítja őt: „Mózes! Mózes!” Ő pedig azt mondja: „Itt vagyok.”

Testvérek, ebben a három lépésben – észrevenni, megállni, válaszolni – benne van minden, amit a hitről tudnunk kell.

Mózes nem lett volna Isten eszköze, ha elmegy a bokor mellett. Ha legyint, vagy siet. Azt mondta volna: „Most nincs időm, épp dolgozom.” De ő másképp tett. Figyelt. Nyitott volt. És válaszolt.

Ez a történet nemcsak róla szól, hanem rólunk is. Mert Isten ma is szólni akar hozzánk.

Ez a történet ma is megtörténik – velem, veled, bárkivel. Csak a csipkebokor ma más alakot ölt. Lehet, hogy nem égő bokrot látunk, hanem:

– egy sort a napi zsolozsmában, ami hirtelen mélyebben megérint,

– egy idős ember szemét, aki a figyelmedre vágyik,

– egy ének refrénjét, amely belül valamit megpendít,

– egy gyermeket, aki egyszerű kérdést tesz fel, de te tudod: több van mögötte, mint gyermeki kíváncsiság,

– vagy éppen egy fájdalmas eseményt, egy betegséget, egy határhelyzetet, amely megállít, és elgondolkodtat.

És lehet, hogy ezek mögött a hétköznapi pillanatok mögött – ég valami. Nem látványosan, nem hangosan – de ég. És Isten ott van.

Kérdezzük csak meg magunktól:

– Hányszor mentem már el valami mellett, ami megérinthetett volna?

– Hányszor siettem, amikor Isten meg akart állítani?

– És mikor éreztem utoljára, hogy valaki néven szólít – nem a hivatalos nevemen, hanem a szívem legmélyén?

Mert Isten ma is így szólít: személyesen.

Nem általánosságban, nem „valakit”, hanem engem. És amikor azt mondja: „Én veled vagyok!” – az nem csak szép vallásos frázis. Azt jelenti:

– veled vagyok a nehéz beszélgetés előtt,

– veled vagyok, amikor a gyerekedet neveled, és nincs válaszod,

– veled vagyok, amikor úgy érzed, senki nem ért meg,

– veled vagyok, amikor sírsz, és amikor énekelsz,

– veled vagyok akkor is, amikor csak a mosatlan edényt nézed, és azt kérdezed: „Van ennek értelme?”

Igen. Mert ahol te ott vagy – ott Isten is ott tud lenni. Csak engedd, hogy megszólítson.

Egy hétköznapi történetet szerint:

Éva háromgyermekes édesanya. Egyik este, miután a gyerekek elaludtak, a férje pedig még úton volt, fáradtan állt a mosogatónál. A mosogatóból még egy halom edény mosolyog rá gúnyosan. Már csak egyetlen dologhoz van ereje: bekapcsolja a telefonján a kedvenc egyházi énekét – azt, amit fiatalkorában a templomi énekkarban énekelt.

Ahogy elhangzik az első sor, hirtelen elönti valami belső melegség. Megáll a kezében a szivacs. A könnyei kicsordulnak. Nem a fáradtságtól, hanem mert abban a pillanatban megérzi: Isten ott van. Ott, a konyhában, a mosogató mellett. Nem elvár tőle valamit, hanem egyszerűen ott van vele. És abban a dalban – amit már százszor hallott – most először hallja meg újra: „Ne félj, mert én veled vagyok!” Nem nagy szózat, nem látomás – csak egy dallam. Egy sor. Egy pillanat. De az egész napja megváltozik tőle.

Ez volt az ő égő csipkebokra. És ő nem ment el mellette – hanem megállt.

Ez a történet nem csak egy asszonyról szól. Ez lehet bárki története. Lehet a tied is. Mert az égő bokor ott van:

– egy nagymama imája mögött,

– egy fáradt munkás tekintetében,

– egy kórházi csendben,

– vagy épp egy énekkari szolgálat közben, amikor mások szívéhez viszed Isten üzenetét.

A kérdés nem az, hogy Isten szól-e – hanem az, észrevesszük-e. Megállunk-e. Meghalljuk-e a saját nevünket. És van-e bátorságunk azt mondani: „Itt vagyok!”

Kedves Énekkaros Testvérek, ti, akik ma éneklésetekkel segítetek nekünk is felemelni a lelkünket Istenhez: köszönjük, hogy hangotokkal Isten csendjét is kimondjátok. Aki szépen énekel, az nemcsak „szól”, hanem imádkozik, és másokat is közelebb visz a láthatatlanhoz.

Ugyanis a templomban az ének ima, bizonyságtétel, hitvallás. Olyan nyelv, amelyen keresztül nemcsak a hangotok hallatszik, hanem a szívetek is megszólal.

Sokszor azt gondoljuk, Isten csendben van, nem válaszol, távol van. De lehet, hogy éppen az éneketeken keresztül Ő szól másokhoz.

Egy jól ismert dallam, egy harmonikus záróhang, egy szívből jövő, tiszta szó – ezek képesek könnyeket csalni a szemekbe, megérinteni a legkeményebb szíveket is.

Az éneketek lehet gyógyulás valakinek, fény egy sötét gondolatban, bátorítás egy kétségbeesett léleknek.

Ezért mondjuk: az ének nem „díszítés” a liturgiában. Nem valami, ami „szebbé teszi a misét”, hanem valami, amin keresztül a láthatatlan Isten láthatóvá válhat a másik számára. Olyan, mint egy híd: egyik partján az ember, másikon az Isten – és a dallam, a szó, a lélek, amely bennetek van, segít összekötni a kettőt.

Isten nem vár tőlünk semmi rendkívülit vagy bonyolultat. Nem kell teológusnak lennünk, hogy válaszolni tudjunk neki. Ő azt kéri: nyitott szívvel éljünk. Figyeljünk. Ne rohanjunk el mellette.

De mit jelent ez konkrétan? Hogyan lehet válaszolni Istennek a hétköznapokban?

– Ha tanítasz – tedd azt türelemmel, ne csak a tananyagot add át, hanem emberséget is.

– Ha gyermeket nevelsz – ne csak rendre tanítsd, hanem szeretetre is, az Istenre figyelő szívvel.

– Ha beteg vagy – hordozd a kereszted hittel, és merj bízni akkor is, amikor nem látod a választ.

– Ha nehéz terhek nyomják a vállad – ne add fel, hanem mondd ki Istennek: „Bízom Benned, még akkor is, ha nem értelek.”

– Ha énekelsz – ne csak a hangoddal, hanem a lelkeddel énekelj, mint aki valóban Istennek szól.

– És ha csak élsz – tedd azt alázattal, tudva, hogy minden perc ajándék.

Mindenki lehet „Mózes” – nem kell pusztába menned vagy égő bokrot keresned.

Lehet, hogy a te bokrod nem ég – de világít. Egy betegágy mellett, egy tanteremben, a munkahelyen, vagy egy templomi padban.

És minden nap – ha nyitott szívvel indulunk neki – lehet új találkozás Istennel. Mert Ő mindig jelen van. A kérdés csak az: észrevesszük-e. Meghalljuk-e. Válaszolunk-e.

Záró gondolat

A mai üzenet talán így foglalható össze egy mondatban: „Ahol jelen vagy – ott Isten megszólíthat. És ahol megszólít – ott küldetésed van.”

Ne keressük Istent a különlegesben – mert Ő a jelenlét Istene. A munkában, a pihenésben, a családi asztalnál, a templomi csendben, a dallamban, a könnyben és a mosolyban is. Éppen ezért tegyünk: „Minden nap egy lépést a hit útján” – Lehet, hogy ma ez a lépés egy ének, vagy egy elcsendesedés, egy „itt vagyok” Isten felé, vagy egy „köszönöm” egy testvérnek

Záró ima – A hétköznap szentélyében

Uram,

ma megtanítottál bennünket,

hogy nemcsak a templomban vagy jelen,

hanem a konyhában, a padban, a tanteremben,

az énekszóban, a fáradtságban, a csendben.

Megtanítottál megállni, figyelni, válaszolni.

Megmutattad, hogy a hétköznap is lehet szent,

ha Veled éljük meg.

Köszönöm, hogy ma is megszólítottál.

Lehet, hogy egy dallamban,

egy igében, egy arcban, egy könnyben.

Add, hogy ne csak halljalak,

hanem válaszoljak is: „Itt vagyok.”

Segíts, hogy holnap is Veled járjam utamat.

És ne feledjem: ahol jelen vagyok – ott Te is ott vagy.

És ahol Te vagy – ott minden lehetséges. Ámen.

Lefekvés előtti gondolat – „A csend bokra is lángolhat”

Néha csak annyit érzünk a nap végén: elfáradtunk. Talán nem történt semmi különös – csak tettük a dolgunkat. De Isten nem csak a különleges pillanatokban van jelen.

Ott van akkor is, amikor mosogatsz. Amikor másodszor is magyarázol. Amikor énekelsz, pedig fáradt vagy. Amikor csak csendben figyelsz.

Talán észre sem vetted, de ma is ott égett egy csipkebokor valahol előtted.

Talán egy mosolyban. Egy dallamban. Egy imádságban. Egy emberben. Egy váratlan gondolatban. Egy megérintő pillanatban.

És ha megálltál – legalább egy percre –, ha kicsit figyeltél,

akkor Isten ma is szólt hozzád.

És ha kimondtad – akár csak a szívedben is –, hogy „Itt vagyok”,

akkor ma is tettél egy lépést a hit útján.

Ne akard mindig felismerni, hogyan volt jelen.

Elég, ha hiszed: ott volt. És holnap is ott lesz.

---

🌌 Esti ima – „Lépések a lángoló csendben”

Uram,

ahogy ma este elcsendesedem, rád gondolok.

Nem volt látványos a mai nap,

de hiszem, hogy velem jártál.

Ott voltál a mindennapi dolgokban,

a hangokban, az emberekben, a csendekben.

Talán nem ismertem fel a csipkebokrot,

de meg akarok tanulni figyelni.

Segíts holnap is megállni,

segíts meghallani a hívásod,

és kimondani újra: „Itt vagyok.”

Köszönöm a kaplonyi testvérek énekét,

a közösség hangját, a lélek rezdüléseit,

melyek által ma is megszólaltál.

Ha volt valami, amit nem vettem észre –

ne engedd, hogy örökre elmenjen mellettem.

Adj belső csendet, hogy a zajon túl Téged halljalak,

és bátorságot, hogy ne csak nézzem,

de meg is közelítsem a tüzedet.

Őrizd meg ma éjjel mindazokat,

akiket szeretek, és azokat is,

akik egyedül fekszenek le,

szorongva, fájdalommal, kétségekkel.

Legyél nekik is az égő bokor:

a Te jelenléted, amely nem pusztít,

hanem világít és melegít.

Áldd meg éjszakámat,

és ébreszd holnap is a lelkemet,

hogy újra Veled indulhassak:

egy újabb lépésre – a hit útján.

Ámen.

---

„Ahol megállsz Istenért, ott kezdődik a küldetésed.”

„Mezítláb Isten előtt – a hétköznap szentsége”

„Mezítláb Isten előtt – a hétköznap szentsége”

15. évközi hét szerda reggeli üzenete

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap tégy egy lépést a hit útján!”

📖 Olvasmány: Kiv3,1-6.9-12 

„Vedd le sarudat, mert szent föld az, amelyen állsz!” (Kiv 3,5)

Mózes nem egy templomban, nem egy szent hegyen, hanem a puszta hétköznapban, a juhok legeltetése közben találkozik az Istennel.

Nem volt rá felkészülve. Nem kereste, csak ment a maga útján, végezte a hétköznapok feladatait. És egyszer csak a bokor lángolni kezdett…

Isten ott is megszólal, ahol mi csak poros rutinokat látunk. És a legszentebb hely nem feltétlenül a szentély, hanem az a pont, ahol rádöbbenünk: „Itt és most jelen van az Úr!”

Lehet, hogy épp a te irodád, a műhelyed, a konyhád padlója, vagy a buszmegálló az égő csipkebokor helye – csak észre kell venned. Lehet, hogy a gyermeked, az unokád tekintetében, egy váratlan találkozásban, egy apró örömben vagy egy nagy szenvedés közepette gyullad fel az a tűz, amely nem emészt el, de elcsendesít és megállít.

Isten szent helyet teremt körülötted – nem díszlettel, hanem jelenlétével. A kérdés: megállsz-e? Meghallod-e? Leveszed-e „sarudat” – vagyis: elengeded-e a kontrollt, a rohanást, a megszokott válaszokat? Mert csak a mezítlábas lélek érzi meg a föld melegét. És csak az hallja meg a küldetést, aki csendben marad.

Mózes azt kérdezi: „Ki vagyok én, hogy elmenjek?” – Mi is ezt kérdezzük. De Isten nem magunkért küld: „Én veled leszek” – mondja. Nem a képességeink, hanem az Ő jelenléte az, ami képessé tesz. Ez a mindennap kegyelme: hogy ahol Isten küld, ott Ő maga is ott van.

📩 Kérdés neked is:

Volt ma olyan pillanat, amikor úgy érezted: „ez több, mint amit látok”? – Megálltál? Vagy mentél tovább?

💬 Hol tapasztaltad meg mostanában, hogy Isten jelen volt a hétköznapjaidban?

🙏 Imádság

Uram, segíts ma is úgy járni a mai napon, mintha mezítláb lennék a szent földön.

Adj szemeket, hogy észrevegyem a lángoló bokrot, és fület, hogy meghalljam szavadat.

Ne engedd, hogy elrohanjak a szent pillanatok mellett.

Tedd a szívemet nyitottá a te jelenlétedre – a munkában, a csendben, a fájdalomban, az örömben.

Ámen.

🌿 Napi útravaló – egy mondat a szívnek
„A hétköznap is szent hely, ha Isten jelenlétében járod végig.”

„A csend mélyén születik a felismerés”

Gelence: Szent Imre templom belseje

Lefekvés előtti gondolat – 15. évközi hét kedd, Szent Bonaventúra ünnepének estéjén

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap egy lépést a hit útján!

📖 Bibliai alap: Mt 23,8-12

Ahogy a nap lassan, csendben elpihen, ma este egy nagy szent visszhangja kísér bennünket: Szent Bonaventúra, a „keresztény bölcselet égi lángja”, akinek szavai nemcsak tanítottak, hanem lángra is gyújtották a szíveket.

Szent Ferenc egyszerűségét ötvözte a teológia mélységével, és így lett a Ferences Rend második nagy atyja – testvér a testvérek között.

Ma reggel még azt hallottuk az Evangéliumban: „Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek.” Most, estefelé, talán jobban értjük már: a valódi nagyság nem abban rejlik, amit tudunk vagy elértünk, hanem abban, hogy kit szolgáltunk vele.

A mai nap kérdése most így hangzik az est csendjében:

– Tudtam-e ma valakire valóban figyelni?

– Voltam-e testvér, nemcsak ismerős?

– Tettem-e valami jót észrevétlenül, önmagamról megfeledkezve?

Szent Bonaventúra szerint az Istenhez vezető út nem az érvelés lépcsőin, hanem a szeretet létráján visz fel. Esténk akkor válik áldottá, ha e létra legalább egy fokát ma meg tudtuk mászni. Ha valaki általunk közelebb került a fényhez.

Ma ne a be nem fejezett dolgaink számát nézzük, hanem azt a néhány szikrát, amely a szívünkön át Isten világosságából fel-felcsillant mások felé. Ez is elég. Ma estére: ennyi elég.

---

🙏 Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,

Köszönöm, hogy a mai nap folyamán is voltak csendes pillanatok,

amikor Téged hallhattalak,

volt találkozás, ahol Téged érinthettelek,

volt mosoly, amit Te küldhettél.

Bocsásd meg, amit elmulasztottam,

és taníts Szent Bonaventúra példájára,

hogy alázattal szolgáljak, bölcsen hallgassak,

és szelíden szeressek.

Őrizd meg azokat is, akikkel ma találkoztam –

azokat is, akikre ma csak gondoltam.

Tedd ezt a napot kegyelmedbe zárt emlékké,

és add, hogy a holnap új lépés legyen Feléd. Ámen.

---

🌌 Esti útravaló – egy mondat a szívnek:

„A valódi tudás ott kezdődik, amikor meghajlunk az Igazság előtt – és testvérként állunk egymás mellé.”

Ha megérintett a gondolat, állj meg egy percre… és adj hálát a napért. 

„A nagyság alázatban születik” – Szent Bonaventúra ferences püspök és egyháztanító

15. évközi hét kedd reggeli üzenete

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap tégy egy lépést a hit útján!”

📖 Olvasmány: Mt23,8-12

„Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus.” (Mt 23,8)

Vannak nevek, amelyek fényt hordoznak. Bonaventúra – szó szerint: jó szerencse, jó irányba fordulás. Egy ember, aki nem csak „jó irányba fordult”, hanem másokat is segített Isten felé fordulni. 

1254-ben, 36 éves korában a ferences rend generálisává választották: tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget. A rend második alapítójának és atyjának tekintik őt. Tudós volt, rendfőnök, bíboros, szónok, író – és mégis azt tanította: a legnagyobb címünk az, hogy testvér, mert egy a Mester, és az nem mi vagyunk.

A mai evangélium gyökeres fordulatot kér: ne címeket, rangokat, elismerést hajszoljunk, hanem kapcsolódást. Ne akarjunk mások fölé nőni, hanem hajoljunk le egymáshoz. Ez nem azt jelenti, hogy ne tanítsunk, ne vezessünk – hanem azt, hogy mindezt szolgálatként éljük, ne önérvényesítésként.

Szent Bonaventúra is tanított – de közben letérdelt. Vezetett – de közben hallgatott. Nagy teológus volt – de mindig gyermek maradt az Atya előtt. Így tanulhatunk tőle nemcsak gondolkodni, hanem élni is.

🔹 Ma is kérdezhetjük:

– Hogyan bánok azokkal, akik rám vannak bízva?

– Tudok-e meghallgatni valakit anélkül, hogy rögtön „javítani” akarnám?

– Érzik-e rajtam, hogy nem a fölény, hanem az együttérzés embere vagyok?

Ez a nap is lehet egy lépés a hit útján – a másik felé. Talán egy mosoly, egy üzenet, egy kávémeghívás, vagy egy őszinte bocsánatkérés épp elég hozzá.

Mert Isten ott lakik a csendes lemondásokban, a háttérben maradó szívekben, és azokban a szavakban, amelyeket szeretetből nem mondunk ki.

---

🙏 Ima

Urunk, Jézus Krisztus, egyetlen Mesterünk, taníts minket úgy szeretni, hogy abban ne önmagunk, hanem Te legyél látható!

Segíts, hogy ne a címek, hanem a kapcsolatok emberei legyünk, és ne féljünk kicsinek lenni, ha ezzel közelebb kerülhetünk Hozzád.

Adj nekünk Szent Bonaventúra lelkületéből: mély hitet, gyermeki bizalmat, testvéri szívet! Ámen.

---

🌿 Napi útravaló:

„Aki alázatos, az mindig talál utat a másik szívéhez – és Istenéhez is.” 

„A hála nyomában – ahol Isten járt ma velünk”

Lefekvés előtti gondolat és esti ima – 15. évközi hét hétfő estéje

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap egy lépést a hit útján!

📖 Bibliai alap: Kivonulás könyve 1,8–14.22 

Egy lelkiekben gazdag nap végére értünk.

Ma nemcsak időt, hanem szívet is ajándékoztunk egymásnak.

Vendégeinkkel együtt bejártunk egy útszakaszt, amely során megcsodálhattuk a hívő ember alkotásainak szépségeit – egy templom formájában testet öltve –, a technika fejlődésének állomásait, valamint a mindennapi kenyérért folytatott küzdelem jeleit. És közben – talán észrevétlenül – a lélek tájai is megnyíltak.

A reggeli igeüzenet még mindig fülünkben csengett:

„A szorításban is növekedhetsz – ha Istenben bízol.”

Ma nem szorítás volt, hanem kitárulkozás;

nem nehézség, hanem ajándék,

amit a közösen átélt találkozások tettek felejthetetlenné.

A szombati, Magyarországról érkezett látogatóinkkal – akikkel ma ismét találkozhattunk – együtt énekelhettük a szívünkből fakadó imákat a gelencei ősi templom boltívei és kazettás mennyezete alatt.

Most már orgonakísérettel szállt fel a Himnusz, a Boldogasszony Anyánk, s a Székely Himnusz: „Ó, én édes, jó Istenem...”

Ott, abban a templomban, ahol évszázadok hite rétegződik a falakon, egy nép szíve dobbant együtt – egyszerre az Istennel.

És most, az este csendjében nem azért hallgatunk el, mert vége a napnak – hanem mert beteljesedett.

Ez a nap nemcsak emlék, hanem örökség lett.

Valami, amit elvihetünk magunkkal: a szeretet útján való növekedés tapasztalata.

---

🙏 Esti ima:

Uram, Istenem,

ma különösen is éreztem jelenléted a nap minden mozdulatában.

Köszönöm Neked ezt a napot,

a vendégeket, akikkel utazhattam,

a találkozásokat, amik túlmutattak a véletlenen.

Köszönöm Neked az együtt töltött órákat,

a beszélgetések melegét, a közösen kimondott imákat.

Köszönöm a közös énekeket, melyek

nemcsak hangok, hanem híd voltak

múlt és jelen, föld és ég, ember és Isten között.

Köszönöm, hogy lelkiekben is gazdagodhattunk,

és hogy vendégeink révén a közösség arca még teljesebb lett.

Hálát adok Neked a templom csendjéért,

a falak közt őrzött hitért,

a szíveket megérintő orgonaszóért

és minden dalért, amelyben egy nép lelke szólalt meg Hozzád.

Áldd meg mindazokat, akikkel ma találkozhattam,

és azokat is, akik csak szívem imáiban voltak jelen.

Őrizd meg éjjel is ezt a közösséget,

és készíts bennünket a holnap ajándékaira.

Ámen.

---

🌌 Esti útravaló egy mondatban:

„A hála csendjében kirajzolódik Isten mai látogatása.”

A fájdalom tégláiból Isten új jövőt épít - 15. évközi hét hétfő reggeli üzenete

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap tégy egy lépést a hit útján!”

📖 Olvasmány: Kivonulás könyve 1,8–14.22 

„Minél jobban sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak és terjedtek.” (Kiv 1,12)

Van, amikor minden erőfeszítésünk ellenére csak a „sanyargatás” érzése jut – mint az egyiptomi szolgaságban vergődő izraelitáknak. Nyomás alá helyeznek, szabadságunkat korlátozzák, és egyre szűkebbnek érezzük a teret, ahol élhetünk, dönthetünk, lélegezhetünk.

És mégis: a szenvedés közepette is növekedés történik.

Az Egyiptomban megtapasztalt nyomor nem megsemmisítette, hanem megerősítette Isten népét. Mert Isten ott van a meg nem értett események mögött is, és olykor a fájdalom földje válik az ígéret földjének előszobájává.

Ma is sokan érzik úgy, hogy nincs már hová hátrálni: túlterheltek a munkahelyen, kilátástalan a jövő, elfáradtak a mindennapokban. Vagy épp a hitéletükben érzik: már csak „robotolnak” – öröm nélkül.

De Isten nem feledkezik meg az övéiről. Az elnyomás alatt is működik a kegyelem. A hit nem ment meg minden nehézségtől, de értelmet ad bennük.

❓ Te hol érzed most magad megszorítva? Hol fogy az erőd? Hol kiált a lelked Isten után?

📿 Hívd Őt segítségül ma ott, ahol épp vagy: a kórházban, a piacon, szabadság alatt, kirándulás közben, a családi asztalnál vagy a gyárban. Ahol a szíved van – ott jelen akar lenni Ő is.

---

🧱 A fájdalom tégláiból Isten új jövőt épít.

A kérdés nem az, hogy mennyit bírunk – hanem, hogy kiben bízunk. Aki az elnyomottakat megszabadította Egyiptomból, az ma is képes megfordítani a történetünket. Nem gyorsan, de biztosan.

---

🛐 Ima:

Uram, Te látod, hol vagyok most megszorítva. Te ismered a terheimet, a ki nem mondott aggodalmaimat.

Adj nekem hitet, hogy a nyomás alatt is Benned bízzak.

Taníts meg látni, hogy a szenvedés nem végállomás, hanem egy új kezdet előszobája.

Légy velem ma is, a hétköznapok küzdelmeiben, és szabadíts meg minden félelemtől. Ámen.

---

🕊 Napi útravaló:

„A szorításban is növekedhetsz – ha Istenben bízol.” 

„A szeretet nem kérdez: csak észrevesz, lehajol, és segít.” – lefekvés előtti gondolat és esti ima – 15. évközi vasárnap estére

Sorozat: Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban

Mottó: „Minden nap egy lépést a hit útján!

📖 Bibliai alap: Lk 10,25–37

Jézus példabeszédében egy ember fekszik az út szélén, összeverve, félholtan. Előtte két ember is elhalad: egy pap és egy levita – mindketten vallásosak, Istenhez tartoznak, de egyikük sem áll meg. Csak egy idegen – a szamaritánus – áll meg, lehajol, bekötözi a sebeit, elviszi a fogadóba, és fizet érte.

Mi a különbség köztük?

A pap és a levita talán tudták, mit ír a törvény. De a szamaritánus megtette.

A szeretet nem azt jelenti, hogy szép szavakat mondok, hogy meg vagyok hatódva, vagy hogy magamban azt gondolom: „szegény ember, milyen rossz lehet neki…”

A szeretet azt jelenti, hogy észreveszem a másikat, és teszek érte valamit. Nem holnap. Nem ha majd lesz időm. Hanem most.

A mai nap végén érdemes feltenni a kérdést magunknak – egészen egyszerűen:

– Vajon észrevettem-e ma azt, aki mellettem volt – testben vagy lélekben összeverve?

Lehet, hogy csak annyit kellett volna mondanom valakinek: „Örülök, hogy itt vagy.”

Lehet, hogy meg kellett volna ölelnem valakit, akinek feszültség volt a szemében.

Lehet, hogy egy telefonhívás, egy csendes imádság, vagy egy félórás látogatás lett volna a szeretet tette ma számomra.

És lehet, hogy valaki pont rám számított volna, de én siettem. Elvoltam a saját gondolataimmal. A saját sebeimmel. A saját terveimmel. És észrevétlenül elmentem mellette.

De Isten szeretete nem vádol, hanem tanít. Az evangélium nem azért hangzik el vasárnap, hogy lelkifurdalást érezzünk, hanem hogy felébresszen, irányt mutasson, és reményt adjon egy új kezdethez.

Mert minden nap új esély a szeretetre. A felebarát nem mindig az, akit mi választunk. Hanem az, akit Isten mellénk helyez – a családtag, akivel most épp nehéz. A kolléga, akitől távolságot tartunk. A szomszéd, akit régóta kerülünk. Az idős néni a templomban, aki mindig ugyanarra a padra ül. A gyerek, aki kérdez, de mi fáradtan csak legyintünk.

A keresztény élet nem csak vasárnap délelőtt történik a templomban. Hanem minden egyes napon – a konyhában, a buszon, a boltban, az otthon csendjében.

A nap végén ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy hány dolgot végeztél el,

hanem ez:

„Ma valaki tapasztalt irgalmat rajtam keresztül?”

Ha igen: adj hálát.

Ha nem: kérj új szívet, és holnap kezd újra.

Mert a szeretet nem kérdez sokat. Csak észrevesz, lehajol, és segít.

🙏 Esti ima – Hogy ne csak lássak, hanem észre is vegyek

Uram, Jézus Krisztus,

köszönöm ezt a mai napot,

és köszönöm, hogy szóltál hozzám az evangéliumban.

Nem elméletet adtál, nem szabályokat –

hanem példát. Egy útszélen fekvő embert,

és egy irgalmas szívet, amely megállt.

Kérlek, most este, a csendben,

nézz a szívembe, és mutasd meg nekem,

hol siettem el ma, hol voltam közömbös,

hol mentem el valaki mellett némán, sietve,

a szeretet lehetősége mellett.

Mutasd meg, Uram,

hogy kiket helyeztél ma mellém.

A családtagot, akinek szüksége lett volna egy kedves szóra.

A kollégát, aki szomorú szemekkel dolgozott mellettem.

A gyereket, aki kérdezett, de én fáradtan csak legyintettem.

A testvért, aki csendben várt valamire – talán rám.

A névtelen embert, akinek ma csak egy mosoly jutott volna tőlem.

Bocsásd meg, ha nem vettem észre őket.

Bocsásd meg, ha ma túl sok minden fontosabb volt, mint az ember,

mint a figyelem, mint a szeretet, mint a Te szavad.

Uram, adj nekem egy olyan szívet,

amely nem csak érzékeny, hanem mozdulni is képes.

Adj olyan szemeket, amelyek nem csak néznek,

hanem észre is vesznek.

Olyan kezeket, amelyek nem csak dolgoznak,

hanem gyengéden érintenek.

Olyan lábakat, amelyek nem csak rohannak,

hanem meg is állnak, ha valaki elesett.

Taníts meg engem a jelenlét bátorságára.

Hogy merjek ott lenni a másik ember fájdalmában.

Ne meneküljek, ne kifogásokat keressek,

ne hárítsam rád azt, amit én is megtehetek.

Kérlek, Uram,

ne engedd, hogy holnap is csak kérdésem legyen:

„Ki az én felebarátom?”

Adj inkább nyitott szívet,

hogy felismerjem őt – és én legyek neki a felebarátja.

Áldd meg azokat, akiket ma nem tudtam jól szeretni.

És áldj meg engem is – hogy holnap újra próbálkozhassak.

Újrakezdhessem, szerethessek, szolgálhassak.

Köszönöm, hogy Te mindig megállsz mellettem.

Te soha nem sietsz el.

Soha nem vagy közömbös.

Soha nem mondod: „ma nincs időm.”

Én is ilyen szeretetből szeretnék élni.

Ámen.

Útravaló mondat:

„A hit nemcsak ott él, ahol imádkozol – hanem ott is, ahol megállsz valaki mellett, akit mások észre sem vesznek.”

„Ki az én felebarátom?” – A szeretet nem kérdez, hanem cselekszik – 15. évközi vasárnap

A mai vasárnap üzenete Isten országának egyik legfontosabb alapelvét állítja elénk, vagyis: a szeretet nem elmélet, hanem gyakorlat. Nem elég jól ismerni a törvényt, a hitigazságokat, a keresztény tanítást – a kérdés mindig ez marad: Megálltál? Lehajoltál? Törődtél? Vagy csak elmentél?

A mai evangéliumban (Lk 10,25–37) egy törvénytudó kérdezi Jézust: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” És a beszélgetés végén már nem az örök élet elnyerése a fő kérdés, hanem: „Ki az én felebarátom?” Jézus nem egy elméleti választ ad, hanem egy történetet – egy út mentén fekvő ember történetét, akit félholtra vertek, s aki mellett a vallásos emberek elmennek, csak egy szamaritánus áll meg.

És itt kezdődik a hit valódi próbája.

A keresztény ember nem attól keresztény, hogy templomba jár, hanem hogy észreveszi-e a szenvedőt, lehajol-e hozzá, tud-e irgalmat gyakorolni. Az evangélium nem bonyolult, egyszerűen csak szeretni kell. Nem érzéssel, hanem tettekkel.

A mai olvasmány (MTörv 30,10–14) egyértelműen fogalmaz: „Nem a mennyben van az Isten parancsa, hogy azt mondanád: ki megy fel érte? (…) Mert közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van.” Vagyis: amit Isten kér tőled, azt nem valahonnan messziről kell beszerezni. Benned van. Ott a szívedben. A lelkiismeretedben. Ott az útszélen fekvő embertársadban. Ott a betegszobában, a konyhában, az iskolában, a munkahelyen. Ott a gyermeked, szomszédod, főnököd, házastársad, akinek épp ma lenne szüksége egy jó szóra.

A keresztény élet nem nagy hőstettekben, hanem sok kis felebaráti gesztusban valósul meg. És néha épp az a legnagyobb hőstett, ha nem sietsz el valaki mellett, akinek a szíve vérzik.

A második olvasmány (Kol 1,15–20)Krisztus nagyságát állítja elénk – Ő a láthatatlan Isten képmása, aki által minden lett. És mégis: ez a fenséges Krisztus, aki az egész teremtést magába foglalja, lehajolt hozzánk a kereszten. Ő maga a Jó Szamaritánus, aki megáll, bekötözi sebeinket, vállára vesz, és gondunkat viseli. Isten nem „megy el mellettünk”, hanem velünk szenved.

És nekünk, akik az Ő Testéhez, közösségéhez tartozunk, ugyanez a küldetésünk: megállni, lehajolni, gyógyítani, szeretni.

Mit jelent ez a mai világ tükrében – konkrétabban és érthetőbben?

Sokszor úgy érezzük, hogy a világ zűrzavaros, fájdalmas hely lett. Elég csak bekapcsolni a híradót vagy belenézni az internetes hírekbe: háborúk, természeti katasztrófák, menekültek, szegénység, betegségek, magányos emberek. Úgy tűnik, mintha az egész világ egy nagy útszéli jelenet lenne – tele szenvedőkkel, mint az evangéliumi történetben az a félholtra vert ember.

És mi hol vagyunk ebben a világban?

Sokan csak nézőként veszünk részt. Nézzük a híreket, beszélgetünk róla a konyhában vagy az úton, esetleg sajnálkozunk egy kicsit – aztán megyünk tovább a dolgunkra. De Jézus ma arra hív, hogy ne csak nézők legyünk. Ne menjünk el közömbösen mások szenvedése mellett. Mert nemcsak a világ távoli sarkaiban fekszenek útszélre került emberek – hanem itt, közöttünk is.

Például:

– A szomszéd néni, akit már régóta nem látott senki az udvaron, de senki nem kopogtat be hozzá, hogy megkérdezze: „Hogy van?”

– A gyermeked, aki csak egy kis figyelemre vár, de te mindig fáradt vagy, és csak annyit mondasz: „Majd később.”

– A házastársad, aki egy ölelésre, egy bátorító szóra vágyik, de helyette jobb esetben csak hallgatást, rosszabb esetben veszekedést kap.

– Az ismerősöd, akinek nehéz napjai vannak, de neked „nincs időd a lelkizésre”.

Ezek a helyzetek mind-mind útszélen fekvő emberek, és Jézus ma azt kérdezi tőled: Te megállsz, vagy továbbmész?

És a válasz nem attól függ, hogy „mennyire vagy vallásos”, vagy hányszor jársz templomba. Hanem attól, tudsz-e szeretettel jelen lenni a másik életében. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy kis odafigyelés. Egy kedves szó. Egy telefonhívás. Egy tál étel. Egy imádság. Egy mosoly. Egy látogatás. Egy hallgatás.

Ne halogasd a jót! Mert lehet, hogy holnap már késő lesz.

Egy idős bácsi mondta egyszer: „Sosem felejtem el azt az egy mondatot, amit valaki mondott nekem, amikor mélyponton voltam: 'Ne add fel, számítasz nekem!' – Ez a mondat mentett meg. Nem a templomi beszéd, nem a könyvek, hanem az, hogy valaki rám nézett, és törődött velem.”

Ez ilyen egyszerű. És ilyen életmentő.

Ez a „szeretetből fakadó tett”. Nem kérdezi: „Ki az én felebarátom?” Hanem felismeri: „Te vagy az, aki most rászorul.” És cselekszik.

Konkrét útravaló a hétköznapokra – élet közelién

1. Kérdezd meg ma magadtól: „Kik az én felebarátaim, akiket talán elhanyagolok?”

Nem kell messzire menned, hogy megtaláld őket. Nézz körül a saját családodban, otthonodban, munkahelyeden, a templom közösségében vagy a szomszédságodban. Ki az, akivel már hetek óta csak „elsietett” beszélgetésed volt? Ki az, akit régóta nem öleltél meg? Ki az, akinek már rég meg kellett volna köszönnöd valamit?

Talán a saját gyermeked, akinek csak utasításokat adsz, de nem beszélgetsz vele. Talán a házastársad, akinek már csak a gondokat sorolod. Talán egy idősebb rokonod, akit csak ünnepekkor hívsz fel.

Ne csak nézz, láss is! Ne csak hallgass, figyelj is!

2. Imádkozz azért, hogy ne csupán érezz, hanem lépj is!

Sokszor megérint bennünket valakinek a fájdalma. Felsóhajtunk: „De sajnálom őt…!” Vagy: „Imádkozom érte…” – de ez sokszor csak gondolat marad. Isten azonban nemcsak érző szívet akar tőlünk, hanem mozduló kezet és nyitott ajtót is.

3. Válassz ki egy konkrét embert a héten, akinek tettekkel is megmutatod a szeretetet.

Ez lehet egy meglepetés látogatás egy idős rokonnál. Lehet egy főtt ebéd eljuttatása egy beteg ismerőshöz. Lehet egy telefonhívás valakinek, akiről tudod, hogy mostanában nehéz időszakon megy keresztül. Lehet egy ölelés. Vagy épp egy őszinte figyelem – amikor nem szakítod félbe a másikat, hanem végig hallgatod.

Tedd meg azt a kis jót, amit épp te tudsz. Ne várj „jobb pillanatra” – ez a hét a te lehetőséged!

4. Ne félj az újrakezdéstől: ha eddig közömbös voltál, ma újra lehet kezdeni.

Sok ember azért nem tesz már semmit, mert szégyelli, hogy eddig elmulasztotta. Úgy érzi: „Most már úgyis késő, már régen kellett volna…” – De Jézus nem így gondolkodik! Nála mindig van lehetőség az újrakezdésre.

Talán már régóta hideg a kapcsolatod valakivel, akivel egy házban laktok.

Ne mondd, hogy lehetetlen. Ne mondd, hogy késő. A kegyelem ma is munkálkodik.

Kezdd kicsiben. Egy mosoly. Egy kedves szó. Egy SMS. Az újrakezdés nem a múlt szégyenén áll vagy bukik, hanem a jelen döntésén.

S végül egy egyszerű szabály a hét minden napjára:

„Ma egy ember – egy tett – egy lépés.”

Ma egy ember – figyelj oda különösen egy konkrét emberre.

Egy tett - tegyél meg egy konkrét jótettet.

Egy lépés - az irgalmas szeretet felé tegyél meg egy lépést.

Mert így lesz a hit élő, a szeretet látható, az élet pedig áldássá mások számára is. Ámen!