Ma este egy különleges találkozás részesei lehetünk
itt, az esztelneki ferences templomban. Nemcsak egy hétköznapi szentmisére
gyűltünk össze – hanem egy találkozásra Istennel és egymással.
Különleges öröm számunkra, hogy vendégeink érkeztek Kaplonyból – a ferences
lelkiség testvéri szeretetével és szolgálatával. A Páter Szabó Dömjén
Vegyeskar tagjai nemcsak látogatók, hanem zarándoktársak – akik énekükkel,
szívük erejével és hitükkel gazdagítanak bennünket.
Szent Ágoston mondja: „Aki szépen énekel,
kétszeresen imádkozik.”
Ma este ezt tapasztalhatjuk meg közösen: a zene, az
ima és az Ige találkozását – ahol Isten nemcsak megszólal, hanem megszólít
bennünket.
A mai szentírási részek – Mózes találkozása
Istennel az égő csipkebokorban (Kiv 3,1–6.9–12), és Jézus hálaadó imája
az Atyához (Mt 11,25–27) – mindkettő arról tanúskodik: Isten jelen van
– és szólni akar hozzánk. A kérdés csak az: észrevesszük-e?
Meghalljuk-e? Válaszolunk-e?
A mai olvasmányban Mózest látjuk, aki éppen a juhokat
legelteti a pusztában. Nem keres Isten-élményt, nem zarándoklaton van, nem áldozatbemutatásra
készül – csak végzi a dolgát, ahogy minden más napon. És éppen ott, a leghétköznapibb
tevékenység közben történik meg a csoda: meglát egy bokrot, amely ég – de nem
ég el. Megáll. Odalép. Figyel. És Isten szólítja őt: „Mózes! Mózes!” Ő
pedig azt mondja: „Itt vagyok.”
Testvérek,
ebben a három lépésben – észrevenni, megállni, válaszolni – benne van
minden, amit a hitről tudnunk kell.
Mózes nem lett volna
Isten eszköze, ha elmegy a bokor mellett. Ha legyint, vagy siet. Azt
mondta volna: „Most nincs időm, épp dolgozom.” De ő másképp tett.
Figyelt. Nyitott volt. És válaszolt.
Ez a történet
nemcsak róla szól, hanem rólunk is. Mert Isten ma is szólni akar
hozzánk.
Ez a történet ma
is megtörténik – velem, veled, bárkivel. Csak a csipkebokor ma más
alakot ölt. Lehet, hogy nem égő bokrot látunk, hanem:
– egy sort a napi zsolozsmában, ami hirtelen mélyebben
megérint,
– egy idős ember szemét, aki a figyelmedre vágyik,
– egy ének refrénjét, amely belül valamit megpendít,
– egy gyermeket, aki egyszerű kérdést tesz fel, de te tudod: több van mögötte,
mint gyermeki kíváncsiság,
– vagy éppen egy fájdalmas eseményt, egy betegséget, egy határhelyzetet, amely
megállít, és elgondolkodtat.
És lehet, hogy ezek mögött
a hétköznapi pillanatok mögött – ég valami. Nem látványosan, nem
hangosan – de ég. És Isten ott van.
Kérdezzük csak meg magunktól:
– Hányszor mentem már el valami mellett, ami megérinthetett volna?
– Hányszor siettem, amikor Isten meg akart állítani?
– És mikor éreztem utoljára, hogy valaki néven szólít – nem a hivatalos
nevemen, hanem a szívem legmélyén?
Mert Isten ma is így szólít: személyesen.
Nem általánosságban, nem „valakit”, hanem engem. És amikor azt mondja: „Én
veled vagyok!” – az nem csak szép vallásos frázis. Azt jelenti:
– veled vagyok a nehéz beszélgetés előtt,
– veled vagyok, amikor a gyerekedet neveled, és nincs válaszod,
– veled vagyok, amikor úgy érzed, senki nem ért meg,
– veled vagyok, amikor sírsz, és amikor énekelsz,
– veled vagyok akkor is, amikor csak a mosatlan edényt nézed, és azt kérdezed:
„Van ennek értelme?”
Igen. Mert ahol te ott
vagy – ott Isten is ott tud lenni. Csak engedd, hogy megszólítson.
Egy hétköznapi
történetet szerint:
Éva háromgyermekes
édesanya. Egyik este, miután a gyerekek elaludtak, a férje pedig még úton volt,
fáradtan állt a mosogatónál. A mosogatóból még egy halom edény mosolyog
rá gúnyosan. Már csak egyetlen dologhoz van ereje: bekapcsolja a telefonján a
kedvenc egyházi énekét – azt, amit fiatalkorában a templomi énekkarban énekelt.
Ahogy elhangzik
az első sor, hirtelen elönti valami belső melegség. Megáll a kezében a
szivacs. A könnyei kicsordulnak. Nem a fáradtságtól, hanem mert abban a
pillanatban megérzi: Isten ott van. Ott, a konyhában, a mosogató
mellett. Nem elvár tőle valamit, hanem egyszerűen ott van vele. És abban
a dalban – amit már százszor hallott – most először hallja meg újra: „Ne
félj, mert én veled vagyok!” Nem nagy szózat, nem látomás – csak egy
dallam. Egy sor. Egy pillanat. De az egész napja megváltozik tőle.
Ez volt az ő égő csipkebokra. És
ő nem ment el mellette – hanem megállt.
Ez a történet
nem csak egy asszonyról szól. Ez lehet bárki története. Lehet a tied is. Mert
az égő bokor ott van:
– egy nagymama imája mögött,
– egy fáradt munkás tekintetében,
– egy kórházi csendben,
– vagy épp egy énekkari szolgálat közben, amikor mások szívéhez viszed Isten
üzenetét.
A kérdés nem az,
hogy Isten szól-e – hanem az, észrevesszük-e. Megállunk-e. Meghalljuk-e
a saját nevünket. És van-e bátorságunk azt mondani: „Itt vagyok!”
Kedves Énekkaros Testvérek,
ti, akik ma éneklésetekkel segítetek nekünk is felemelni a lelkünket Istenhez:
köszönjük, hogy hangotokkal Isten csendjét is kimondjátok. Aki szépen
énekel, az nemcsak „szól”, hanem imádkozik, és másokat is közelebb visz a
láthatatlanhoz.
Ugyanis a templomban az ének ima, bizonyságtétel,
hitvallás. Olyan nyelv, amelyen keresztül nemcsak a hangotok hallatszik,
hanem a szívetek is megszólal.
Sokszor azt gondoljuk,
Isten csendben van, nem válaszol, távol van. De lehet, hogy éppen az éneketeken
keresztül Ő szól másokhoz.
Egy jól ismert dallam, egy harmonikus záróhang, egy szívből jövő, tiszta szó –
ezek képesek könnyeket csalni a szemekbe, megérinteni a legkeményebb szíveket
is.
Az éneketek lehet gyógyulás valakinek, fény egy sötét gondolatban, bátorítás
egy kétségbeesett léleknek.
Ezért mondjuk:
az ének nem „díszítés” a liturgiában. Nem valami, ami „szebbé teszi a misét”,
hanem valami, amin keresztül a láthatatlan Isten láthatóvá válhat a másik
számára. Olyan, mint egy híd: egyik partján az ember, másikon az Isten – és
a dallam, a szó, a lélek, amely bennetek van, segít összekötni a kettőt.
Isten nem vár tőlünk semmi rendkívülit vagy
bonyolultat. Nem kell teológusnak lennünk, hogy válaszolni tudjunk neki. Ő azt
kéri: nyitott szívvel éljünk. Figyeljünk. Ne rohanjunk el mellette.
De mit jelent ez konkrétan? Hogyan lehet
válaszolni Istennek a hétköznapokban?
– Ha tanítasz – tedd azt türelemmel, ne csak a
tananyagot add át, hanem emberséget is.
– Ha gyermeket nevelsz – ne csak rendre tanítsd, hanem szeretetre is, az
Istenre figyelő szívvel.
– Ha beteg vagy – hordozd a kereszted hittel, és merj bízni akkor is, amikor
nem látod a választ.
– Ha nehéz terhek nyomják a vállad – ne add fel, hanem mondd ki Istennek:
„Bízom Benned, még akkor is, ha nem értelek.”
– Ha énekelsz – ne csak a hangoddal, hanem a lelkeddel énekelj, mint aki
valóban Istennek szól.
– És ha csak élsz – tedd azt alázattal, tudva, hogy minden perc ajándék.
Mindenki lehet „Mózes” – nem kell pusztába menned vagy
égő bokrot keresned.
Lehet, hogy a te bokrod nem ég – de világít. Egy betegágy mellett, egy
tanteremben, a munkahelyen, vagy egy templomi padban.
És minden nap – ha nyitott szívvel indulunk neki –
lehet új találkozás Istennel. Mert Ő mindig jelen van. A kérdés csak az:
észrevesszük-e. Meghalljuk-e. Válaszolunk-e.
Záró gondolat
A mai üzenet talán így foglalható
össze egy mondatban: „Ahol jelen vagy – ott Isten megszólíthat. És ahol
megszólít – ott küldetésed van.”
Ne keressük Istent a különlegesben – mert Ő a jelenlét
Istene. A munkában, a pihenésben, a családi asztalnál, a templomi csendben, a
dallamban, a könnyben és a mosolyban is. Éppen ezért tegyünk: „Minden nap egy
lépést a hit útján” – Lehet, hogy ma ez a lépés egy ének, vagy egy
elcsendesedés, egy „itt vagyok” Isten felé, vagy egy „köszönöm” egy testvérnek
Záró ima – A hétköznap szentélyében
Uram,
ma megtanítottál bennünket,
hogy nemcsak a templomban vagy jelen,
hanem a konyhában, a padban, a tanteremben,
az énekszóban, a fáradtságban, a csendben.
Megtanítottál megállni, figyelni,
válaszolni.
Megmutattad, hogy a hétköznap is lehet szent,
ha Veled éljük meg.
Köszönöm, hogy ma is megszólítottál.
Lehet, hogy egy dallamban,
egy igében, egy arcban, egy könnyben.
Add, hogy ne csak halljalak,
hanem válaszoljak is: „Itt vagyok.”
Segíts, hogy holnap is Veled járjam
utamat.
És ne feledjem: ahol jelen vagyok – ott Te is ott vagy.
És ahol Te vagy – ott minden lehetséges. Ámen.