szombat, november 27, 2021

Adj nekem biztos reményt – Advent első vasárnapja

A mai nappal elkezdődött az adventi szent idő, amelynek keretében a Jézussal való találkozásra készülünk. Reménykedünk abban, hogy a Betlehemi Kisded nekünk is megadja az ő karácsonyi kegyelmeit: a hitben, a reményben és a szeretetben való növekedést. S mindezek által részesít bennünket a lelki béke, derű és öröm ajándékában.

„Sajnos a korszak, amelyben élnünk adatott, a reményvesztés korszakának tűnik” - olvassuk Szent II. János Pál pápa az Egyház Európában című buzdításában. Sok a céltalan, a bizonytalan, az elkeseredett, sőt a mai európai állapotokat szemelőt tartva, a világjárvány következményére tekintve, sok a kétségbeesett, aggódó és félénk ember – az egész európai kontinensen éppúgy, mint közvetlen környezetünkben.
A reménytelenség okát abban láthatjuk, hogy a világ és Európa vezetői egy Isten nélküli, legalábbis egy keresztény értékek nélküli világot akarnak felépíteni. Az emberiség, különösen Európában meghasonlott a saját vallási, keresztény gyökereivel, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy igen tág teret kapott a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát, a keresztény értékekre fittyet hányó magatartás a hétköznapokban.
Egy olyan új, "szabad" világ megépítésén fáradoznak a világ urai, amely olyan alapelvek mentén szerveződik, ahol Krisztus már régen nem szegletkő. Az emberiség nagy része azt hiszi, hogy a felszínes és mulandó dolgokban megtalálhatja lelki békéjét, szíve boldogságát. S ha álmai nem teljesülnek, elképzelései nem válnak valóra, s számításai nem jönnek be, akkor kétségbeesés, reményvesztettség lesz úrrá az emberen. Ilyenkor felszínre tör a kérdés: "Miért?"…
Jézus, az Istenember nagyon jól tudja, hogy mi a szenvedés, hisz volt része belőle, ezért csak ő adhatja kezünkbe a remény kulcsát. Ő akkor is bízott, amikor megkísértette a reménytelenség, a kilátástalanság az olajfák hegyén: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"- mondotta a keresztre szegezve.
A mindvégig megőrzött bizalom, a kitartás amellett, hogy mindenek ellenére Isten akaratának a megvalósításán fáradozunk – békével tölti el a lelket, ami az abszurdot, az értelmetlennek látszó helyzeteket, körülményeket is áldássá és a dicsőséghez vezető úttá változtatja: „Azért mondtam el ezeket nektek – mondja Jézus –, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot”(Jn 16,33).

A Szentírásban alapvető fogalom a remény: Szent Péter apostol első levele elejétől a végéig a reményről beszél, és azt mondja a keresztényeknek, hogy legyenek készek számot adni arról a reményről, amely bennük van.
Az apostolok korában, a római birodalomban is nagy volt az általános reménytelenség, a kilátástalanság, akárcsak napjainkban. Ebben a környezetben keresztények kis csoportjai, az üldözések ellenére is, olyan embereknek tűntek, akik reményteliek voltak, akiknek volt jövőképük, akik vidáman és derűsen élték életüket. Ez feltűnő volt a többi ember számára, ezért egyesek kérdezgetni kezdték őket: honnét van bennetek ez a reménység, még akkor is, amikor üldöznek és megölnek titeket. Erről nekik számot kellett adniuk.
Az adventi szentidő nagyon jó alkalom arra, hogy elcsendesedve, lelkiismeret vizsgálatot tartva megkérdezzük magunktól és keresztény közösségeinktől: vajon ma feltűnik-e a reményvesztett világnak, hogy mi a remény emberei vagyunk?

A remény hiánycikk ma az egész világon. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hisz a látszat az, és a napi híradások azt sugallják, hogy minden egyre rosszabb lesz, nem is látjuk mindennek a végét. Ilyen helyzetben mindennél fontosabb, hogy az egyedüli nagy remény, amely a keresztény embert áthatja, bennünk is élővé legyen. Ne feledjük, Jézus mondta: a világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot
Olyan ez a remény, mint egy kis mécses fénye, mint az adventi koszorún égő első gyertya lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert a fény, erősebb, mint a sötétség! Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Mert hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Szentlelkének ereje.

Mit tehet a keresztény ember, hogy a remény ne csak vallásos fogalom legyen számára, hanem életelv, amely áthatja mindennapjait? Vegyük sorra, mik azok a valóságok, amelyek a reményünket táplálhatják. Ha egy mini evangéliumot szeretnénk megfogalmazni, akkor az, négy-öt rövid mondatból állna: van Isten, velünk az Isten, szeret az Isten, és hazavár az Isten. És ha az ember szíve-lelke mélyéből hiszi, hogy ez így van, őszintén meg van róla győződve, akkor már a sötétség nem fogja elborítani, a kétségbeesés nem lesz úrrá rajta.
Ezek a rövid tőmondatok, nem fogalmak, hanem a hit által megragadott valóságok. Isten létét persze az ész is megsejteti velünk, de azt, hogy Isten milyen, Jézustól tudjuk. Ő mondta, hogy maga az Atya szeret minket. Szent II. János Pál pápa állandóan ismételgette, hogy Isten minden egyes embernek azt mondja, hogy jó vagy, akarom, hogy legyél. Isten a vigasztalás istene, az irgalom atyja, a remény istene.

Ki választhat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg – kérdezi Pál apostol a római levélben. Ha ezek a mondatok nem egy katekizmus bemagolt válaszaiként, hanem mély személyes meggyőződésként élnek bennem, bennünk, mindannyiunkban, akkor mindenek ellenére derűs emberek leszünk, és reménységgel telítettek.

A remény, a hittel és szeretettel együtt isteni erény, s ennek következtében kegyelmi ajándék. Így a megszerzése részben Istentől függ, s részben tőlünk. Istentől amennyiben az ő ingyenes ajándéka, s tőlünk amennyiben sikerül legyőznünk a csalóka földi reményeket, amelyek megszerzésére az ember olyan nagy energiát fordít, olykor a másokon való átgázolás, szenvedés-okozás sem számít, csak hogy több pénzt szerezzen, hogy birtokoljon, hogy minél nagyobb élvezetekben legyen része, hogy hírnévre tegyen szert, hogy hatalmasnak látszódjon... E világi dolgok ezek, amelyek önmagukban értékesek is lehetnek, de nem abszolút értékek. Lemondásra van szükség ahhoz, hogy ezek ne váljanak bálványokká, amelyek előtt leborulunk, és amelyek oltárán mindent kész vagyunk feláldozni. Amikor ezeket a csalóka reményeket a maguk helyére tesszük, akkor kezd felszínre kerülni bennünk az egyetlen nagy reménység, amely persze az örök életre vonatkozik.
De – amint a II. vatikáni zsinat is figyelmeztet – az örök életbe vetett reményünk nem csökkentheti, inkább erősítenie kell az elköteleződést, amellyel a földön kezdjük megjeleníteni Isten országát és annak értékeit: a testvériességet, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot, az irgalmasságot.
A remény arról biztosít, hogy mindezek a törekvések, még ha nem mutatkozik is látványos eredményük, nem hiábavalók.
Hogy itt, a földön ez milyen mértékben fog megvalósulni, nem tudjuk. Talán Isten országának inkább csak kisebb-nagyobb szigeteit hozhatjuk létre itt, a földön. Többet talán nem, de, hogy a végső akkord egy hatalmas harmónia lesz – az Isten szentháromságos szeretetébe való bevonása a világnak –, ezt garantálja nekünk Krisztus feltámadása. Mert ez a keresztény ember reményének legkonkrétabb alapja.

A régi egyházatyák többször a remény szentségének nevezték az eucharisztiát, az oltáriszentséget. A II. vatikáni zsinat azt tanítja, hogy az örök élet felé vezető zarándok utunkon az eucharisztia a mi táplálékunk, úti eledelünk, amelyet az utolsó vacsorán ajándékozott nekünk Jézus.
Az eucharisztiában földi anyagok, a kenyér és a bor átalakulnak a feltámadt Krisztus szent testévé és vérévé, egész valóságává. De talán még fontosabb, hogy a mi szentmisénk jele és elővételezése annak a testvéri lakomának, amelyre az Úr Jézus bennünket a mennybe hív meg.

Ez megint egy nagy felhívás számunkra, hogy a szentmiséink ne olyan összejövetelek legyenek, ahol szinte semmi közünk egymáshoz, ahol nem is ismerjük egymást, ahol, nem figyelünk egymásra...
Csak akkor lesz a kereszténység életképes, élő valóság a XXI. században, ha közösségeink tagjai igazi, segítőkész, elfogadó, megbocsátó, egymást támogató személyek lesznek. A szentmise pontosan ennek a kifejezése, a gyökere, az alapja.
Amikor a szent mise végén megáld bennünket a pap és azt mondja: "menjetek békével", ez egy valóságos küldetés. Mintha csak azt mondaná: Krisztus-hordozók, azaz a remény emberei vagytok. Menjetek az ő szeretetével, az ő békéjével, az ő békítő, elfogadó, megbocsátó szeretetével. Menjetek a szétszaggatott, gyűlölködő, reményvesztett társadalomba, annak legkisebb sejtjébe, a családba, és legyetek a világosság fiai, az élő remény hordozói, nem feledve, hogy a reménynek azt a lángját, amelyet a Szentlélek olaja táplál, a világűrt betöltő sötétség sem képes eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény, Krisztus fénye!

Ezért, ahhoz, hogy ez valóság legyen a mi számunkra, Szent Ferenc atyánk szavaival nap, mint nap kérjük: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.” Ismételjük meg: Fölséges… Ámen 

szerda, november 24, 2021

SZENT JÓZSEF, A DOLGOZÓ APA - MARTON ZSOLT CSALÁDREFERENS PÜSPÖK 6. VIDEÓÜZ...

„Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában” – Krisztus Király vasárnapja

 Szentírási rész: Jn 18,33b-37

„Jézus így felelt: "Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”(Jn 18,33b-37)

A Szentírásban, Jeremiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (Jer 1,5). Izaiás próféta is erről beszél: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított” (Iz 49,1).
Az a küldetés, amely az ószövetségben a prófétákra volt bízva, ma, a keresztség szentségének felvételével ránk van bízva. Már jóval születésünk előtt ismert bennünket is az Úr, nevünkön szólított és meghívott, mert terve volt, terve van velünk. Az isteni terv tartalmazza a mi hivatásunkat, küldetésünket.
Valamennyiünk hívatása, küldetése – láthatóvá, hallhatóvá tenni az emberek számára Krisztust, a világmindenség királyát, akit ma ünneplünk. Azt kell mondanunk, amit Tőle hallottunk. Nem a saját üzenetünkről van szó, nem a mi saját gondolatainkról, hanem az Úr szavait kell továbbadnunk, életünkkel róla tanúskodnunk. Azonban ez azt jelenti, hogy az Ő életútját kell választanunk, még ha az a golgotára is vezet.
Az evangéliumot továbbadni teremtő cselekedet. De először saját életünkben kell alakot öltenie. Csak így közvetíthetjük hitelesen Isten üzenetét. Ha éljük Krisztust, akkor tanítjuk is Öt: „Akiket ugyanis eleve elismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra...”(Róm 8,29) – írja Pál apostol. A Fiúnak képmását magunkra ölteni, az a mi hivatásunk. Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely a megtestesült „Igére” mutat.

Krisztus ismerete a küldetésünk alapja. Hogyan tehetnénk láthatóvá Krisztust az embereknek, ha mi magunk sem ismerjük? Természetesen nem arról van szó, hogy tudom, mikor és hol született, ki volt az édesanyja és nevelő apja, hanem sokkal többről, arról az ismeretről, amiről Szent Pál apostol beszél: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam”(Fil 3,8).
Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk célja legyen. Egyetlen módja van Krisztus megismerésének, hogyha őt szemléljük. Ha Őt szemléljük, akkor lassanként, észrevétlenül történik valami, és mi azzá válunk, amit, pontosabban, Akit szemlélünk. Ez „az Úr Lelke által” megy végbe és hosszú folyamat. Időbe kerül: - imában eltöltött időbe. Azonban nincs más út, hogy Krisztust megismerjük.

Mi valahogy úgy vagyunk, hogy amikor valami sikert érünk el, akkor győztesnek, erősnek, hatalmasnak érezzük magunkat. Ilyenkor felemeljük fejünket, mélyet lélegzünk, tisztelnek bennünket, királynak érezzük magunkat. Azonban Jézus sohasem kérkedett királyi hatalmával, csodáit jelnek szánta, nem engedte magát királlyá koronázni. Ma mégis királyként, az igazság, a béke és a szeretet királyaként áll előttünk.
De milyen koronával? Sikeres, győztes vezérként? Nem! Töviskoronával, kifosztva, megalázva, meg nem értetten, gyalázatban. Mégis kijelenti: Király vagyok! Ránk gondol, mert nekünk fontos tudnunk, hogy ki Ő valójában a mi számunkra.

Egy olyan világban élünk, ahol azt próbálják elhitetni velünk, hogy nincsenek abszolút értékek, így nincs abszolút Igazság sem. Olyan, mintha a világunkban az igazság felismerhetetlen lenne. Jézus mégis azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” (Jn 18,37)
De hát mi ez az igazság? Az igazság Ő maga. Az igazság az a pillanat, amikor meglátom a valóságot. Az igazság a valóságba vezet be engem, vagyis abba, hogy Isten teremtménye, Isten gyermeke vagyok. Az igazság az, amikor felismerem Istent, és a vele való kapcsolatban látom önmagam és a világot. Csak Isten igazságában láthatom meg igazán, hogy ki vagyok, hová tart az életem, mi a helyes út, amin járnom kell.
És mit jelent tanúságot tenni erről az igazságról? Annyit tesz, mint felismerni Isten akaratát az életemben, és annak megvalósításán fáradozni.

Bár nevére „minden térd meghajlik”, s egyszer majd valóban meg fog hajolni, nem a félelem tetteti ezt az emberekkel, hanem a szeretet. Királyi méltóságának szimbóluma nem az arany, hanem a töviskorona. Uralmának jele, mely átöleli az egész világot, összeköti az eget a földdel, a kereszt. Nem elveszi, hanem adja, menti az életet. Övéit nem alattvalóknak, hanem barátainak nevezi. Olyan szépen hív: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és az élet terhét hordozzátok. Én, felüdítelek titeket.” Vagy: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok!” Az erőtlen, küzdelemben elfáradt embernek önmagát, mint az élet kenyerét kínálja, hogy örök élete legyen. Gyógyítani akarja betegségeinket. Törölni akarja vétkeinket. Ki akar engesztelni az Atyával, hogy visszanyerjük istengyermeki méltóságunkat. A bátortalanoknak, bizonytalankodóknak pedig azt mondja: „Bátorság, ne féljetek! Én veletek vagyok a világ végéig!”

Fontos tudnunk, hogy Isten nem amiatt szeret bennünket, amik vagyunk, hanem mi azért vagyunk, mert Ő szeret minket. Hívása teremtő hívás: Ha hív bennünket, képessé, alkalmassá is tesz, hogy a ránk bízott feladatot teljesíteni tudjuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Kiválasztásában mindegyikünknek megadja a lehetőséget, hogy olyan gyümölcsöt hozzunk, amely megmarad az örökéletre. Élünk a lehetőséggel?

Minden mulandó közepette megmarad egy valami - mégpedig az, hogy Isten által szeretve vagyunk. Mielőtt szerethetnénk, szeretve kell lennünk. Ez az alapvalóság. „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket”(1Jn 4,10) – írja Szent János apostol. És egyedül ez a valóság marad meg: Isten igazsága, Isten hűsége mellett.
Ennek az isteni szeretetnek bizonyítéka az Oltáriszentség. Az a tény, hogy néhány perc múlva megjelenik közöttünk az oltáron Krisztus, a mindenség Királya, a kenyér és a bor külső színe alatt. S teszi ezt mindennap, minden szentmisében, mert szeret bennünket, és velünk akar maradni, ígérete alapján a világvégezetéig, jó és balsorsunkban egyaránt. Érdemes hozzá csatlakozni, döntéseinket, életvitelünket hozzá igazítani, mert Ő a mi királyunk, az igazság, a békesség királya, ne keresünk mást.

XI. Piusz pápa 1925-ben, a niceai zsinat 1600. évfordulóján rendelte el Krisztus király ünnepét ezzel a mottóval: „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a keresztség szentségében Krisztus királyi méltóságában részesültünk. Ez feladatot ró ránk. Szeretni, szolgálni, a béke eszközévé válni, és úgy hordozni a hit fényét, hogy ki ne aludjon, sőt mások hitét is lángra lobbantani. Szent Ferenc atyánk életrajzában olvassuk, hogy egy alkalommal rablók támadták meg. A kérdésre, hogy ki ő, azt válaszolta: „A nagy király hírnöke vagyok.” És mi kinek a hírnökei vagyunk? 

Krisztus követségébe járni, tanúságot tenni róla, erről szól kereszténységünk. Eszközei kell lennünk annak, hogy „Krisztus békéje uralkodjék Krisztus országában”.

***

A Katolikus krónika 2021.11.21-i adásában a 09:26-tól van néhány kép Esztelnekről, amit az alábbi linken lehet elérni - ajánlom szeretettel. 

https://mediaklikk.hu/video/katolikus-kronika-2021-11-21-i-adas/?fbclid=IwAR3hehDt0KkT5xq0PlV4Ig0WWsLmTqFxnrAfecQMFHt1zB5KX1L-7_Vydsc

hétfő, november 22, 2021

Római Riportok - 2021. november 21.

Felújítási munkálatok – Konferencia terem – Kolostor – Esztelnek

Több, mint 300 éves kolostorunkat egy vidékfejlesztési uniós pályázat segítségével szerettük volna felújítani kívül belül, hogy korszerűen fogadhassuk azokat a papi, szerzetesi valamint világi személyeket, családokat, időseket és fiatalokat, akik vissza szeretnének vonulni a világ zajától, el szeretnének csendesedni, lelkigyakorlatot tartani egy arra megfelelő környezetben.

A 2015-ben leadott pályázati kérelmünk jóváhagyása után, 2017 májusában aláírhattuk Gyulafehérváron a pályázati szerződést, ami 2020 májusát jelölte meg a pályázattal kapcsolatos munkálatok befejezése és elszámolása végső dátumaként.

A határidőt nem sikerült tartani, ugyanis a tényleges munkálatok csak 2018. október 31-én kezdődhettek el és ez év, 2021 februárjában fejeződtek be. Sajnos a teljes tervet sem sikerült egészen megvalósítani. Pénzhiány (fizetések duplájára emelkedése az építőiparban és az építkezési anyagok folyamatos drágulás…) miatt, szinte teljes egészében csak a kolostor főszárnyát sikerült befejezni. Bár, rajtunk kívül álló ok miatt, itt is elmaradt a főhomlokzat rendbetétele, annak ellenére, hogy megvalósulhatott volna…

Pénzhiány miatt a nagy tervből hátra maradt az újonnan épített konferenciaterem befejezése, a kolostor derékszögű kőfalának a felújítása a régi kolostor külön álló boltíves nagytermével együtt, amit jelenleg pinceként használunk, illetve az eső és talajvíz elvezetése, az épület körüli terület rendezése, valamint az 1921-ben leéget templom fundamentumának feltárása, láthatóvá tétele. Ezeket a munkálatokat csak részekre bontva végezhetjük, ahogy sikerül pénzbeli fedezetet találni rájuk.

Jelenleg a konferencia terem befejezésén dolgozhatunk, a Kovászna Megyei Tanács és az Esztelneki Önkormányzat közös támogatásának jóvoltából. Ez alkalommal is hálás köszönetet szeretnék mondani mindkét intézmény vezetőségének. Így nekik köszönhetően is, nemsokára lesz ahol a gyerekeknek, fiataloknak és időseknek programokat szervezzünk.

Annak ellenére, hogy még sok a tennivaló, mégis bizakodó vagyok nagy álmunk, a kolostor teljes körű felújítása kapcsán, mert hiszem azt, amit rendalapítónk, Szent Ferenc atyánk így fogalmazott meg: „a történelmet nem Ferenc, hanem a Mindenható Isten írja” – természetesen jó szándékú és segítőkész emberek által. Így hát ismételten azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önökhöz, hogy a jó ügy érdekében, anyagi lehetőségeikhez mérten, AKIK TEHETIK, támogassák kolostorunk felújítási munkálatainak befejezés előtt álló kiadásait.

Az anyagi támogatás mellett, ima támogatást is kérünk, annak érdekében, hogy a kolostor felújítási munkálatait betudjuk fejezni és a következő években, évtizedekben vagy éppen évszázadokban is, Isten nagyobb dicsőségét és az emberek lelki üdvét szolgálhassa.

Hálás köszönetet mondva, minden eddigi és leendő jótevőnk, anyagi és ima támogatásáért, az Esztelneki Madonna közbenjárására, kérem Isten bőséges áldását családjukra, munkájukra, életükre, s minden jó szándékuk megvalósulására!

Tisztelettel,

Kakucs Béla, fr. Szilveszter ofm

Esztelnek címere

kedd, november 16, 2021

Afrikai hajsza - "Vizet mindenkinek" - teljes film magyarul

 

 

Egy afrikai ország elnöke bejelenti a honvédelem költségvetésének átirányítását a "Vizet mindenkinek" projekt finanszírozására. Egy újságíró azonban felfedezi, hogy a fegyverlobbi összeesküvést sző az elnök ellen.

vasárnap, november 14, 2021

Egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétséget – Évközi 33. vasárnap

 Szentírási rész: Mk 13,24-32

Az Egyház a liturgikus év végének közeledtével, az évközi 33. vasárnapon arra figyelmeztet, hogy földi életünk mulandó, véges. A hívő embernek, készen kell állnia az ítéletre és a számadásra, mert egyszer majd a történelem is éget ér: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagyhatalommal és dicsőséggel”(Mk 13,26), - hogy ítélkezzen élők és holtak fölött.


Az utolsó ítéletkor, a világ végén, Krisztus dicsőségben jön el, hogy teljessé tegye a jó végérvényes győzelmét a rossz felett, mert ezek – mint, a konkoly és a búza – együtt növekednek a történelem folyamán. A dicsőséges Krisztus, aki az idők végén jön ítélni élőket és holtakat, feltárja a szívek titkos állapotát, és megfizet kinek-kinek tettei szerint, aszerint, hogy jót vagy rosszat tett-e, aszerint hogy együtt működött-e vagy sem az isteni kegyelemmel, aszerint, hogy volt-e bátorsága megvallani őt az emberek előtt, vagy sem.
Az utolsó ítélet az Isten igazságosságának, szentségének és nagyságának az ünnepe lesz. Fölhívja figyelmünket a lét, az élet és a halál fontosságára; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a föltámadt testtel újraegyesült lélek áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Nem lesz hely ott vád- vagy véd-beszédnek; minden tárva lesz az Isten és a világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, kétszínűségem.

Az utolsó ítéleten tűnik majd ki, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyes személyeket a keresztségtől az utolsó pillanatig; hogy hány jó magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy Magvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben!

Ne azon panaszkodjunk, hogy sok a rossz, hanem tegyünk minél több jót, ahogy Kalkuttai szent Teréz anya fogalmaz, „valami szépet Istenért”. Ne feledjük, hogy egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétség félelmetes voltát.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jó szándékkal, minden számítgatás nélkül, Istenért végezett az ember, s mennyi a pelyva az élet szérűjén.

Az emberi természet homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és megszokással; ezeket csak a komoly lelkiismeret vizsgálat, az önmegfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi életünkben. Fegyelmezni, s nem belefáradva folyton nevelni önmagunkat, hogy tetteink mozgató rugója végre ne az önzés, a saját érdekem, kényelmem, hanem a krisztusi-szeretet legyen.

Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja fel, hanem rámutat arra a nagy szociális feladatra, amit földi-életünkben kellett volna teljesítenünk, az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, a betegek, a bűnösök fölkarolásával.

Ébredjünk tudatára annak, hogy Isten mit kíván tőlünk. Isten akarja, hogy könyörüljünk a szükséget szenvedőkön, a rászorulókon, a testi és lelki nincsteleneken. Krisztus Urunk ezért azonosította magát velük, s tette az üdvösség elnyerésének függvényévé, azt hogy általuk és bennük szolgálatára voltunk-e Neki, vagy sem.  
Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben, mint Isten akaratának édes teljesítésén fáradozik!

A Krisztus követő alapvető célja kell, hogy legyen megismertetni Isten könyörületes, irgalmas arcát a világgal, aki meg akarja menteni az embert földi és lelki vonatkozásában egyaránt. Ezért az öntudatos, elkötelezett keresztény nem sajnál se időt, se energiát csakhogy tanúságot tehessen Krisztusról, aki lehajolt a testben és lélekben rászorulókhoz.

Azt, hogy hogyan tanúskodhatunk Krisztus mellett a hétköznapokban, és hogyan készülhetünk fel a Krisztussal való nagy találkozásra, azt a szentektől tanulhatjuk meg. Többek közt a jövő hét fiatal, de nagyszerű szentjétől, Árpádházi Szent Erzsébettől, aki mindössze 24 év alatt élt teljes és egész életet, aki már gyermekkorától fogva a felebaráti szeretet gyakorlásának nagy hőse volt. „Ismervén már most Erzsébetünknek életét – olvashatjuk az egyik életrajzában –, nem fogjuk csodálni, hogy ő is azon igazak sorába helyeztetett, kik az emberiség díszeit képezik. Még ha nem volna is könyvünk címlapjára nyomtatva a szent név, szíveinkbe volna az vésve, mert önkénytelenül kell felkiáltanunk: ő valóban szent életet élt!
De nem csak mi tudjuk ezt – írja az életrajzíró –, hanem tudták azt Erzsébet kortársai is; tudták a vakok és bénák, siketek és sánták, a mindenféle nyavalyákban szenvedők, kik az ő esdeklései által nyerték vissza épségüket… Tudták a szegények és betegek ezrei, kik élvezték az ő szentségének tényeit”.    

Igen, a keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, gyermekek a szüleikért orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.

Ezzel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa: hogy: „a hit lelki erő, amely megtisztítja az értelmet az igazságos rend keresése folyamán. Megszabadítja attól a mindig jelen levő kockázattól, hogy az önzés, az érdekek vagy a hatalom káprázatába essen. Még a szociális szempontból legfejlettebb társadalmakban is szükséges a szeretetszolgálat, ami sosem válik feleslegessé. Mindig lesznek a szenvedésnek, a magánynak olyan helyzetei, amelyek személyes elkötelezettséget és konkrét segítséget igényelnek. A keresztények emeljék mindig tekintetüket Krisztus arcára. Arra kaptak ugyanis meghívást, hogy szolgálják és szeressék a világot, még ha nem is e világból valók”.

Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit embertársainkért tettünk, azt igazából Krisztusért tettük, aki azonosította magát a legkisebbekkel, és így az örök élet magját hintettük. Mert „a szeretet és alkotásai örökké megmarad”–nak, állítja a második vatikáni zsinat.
Ez a mi reményünk, amely a jövőbe vezet. Mert a világnak van jövője, és ez a jövő Istenbe torkollik. Az Úr Jézus mennybemenetele előtt megígérte: „Újra eljövök”. És jön, nap, mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, s a segítségünket váró embertársainkban.
De eljön a világ végén is, amikor befejezi az emberiség évezredes vándorútját. Ez lesz az utolsó ítélet.
Igen, amikor Ő eljön, az az aratás-ideje lesz! Az addig való idő pedig a növekvés, az érlelődés értékes ideje. - Az egyházi év végén el kell gondolkoznunk azon, hogy a "vég itt áll az ajtó előtt", a végünk közel van, egyre közelebb; s kérdezzük meg magunktól, vajon készen állunk-e rá? Kérdezzük meg magunktól, hogy mi marad meg a mi életünkből? Mit hagyunk hátra legalább azok szívében, akikkel közvetlenül érintkeztünk? Bűneink elviselhetetlen, rettenetes emlékeit? Vagy a bűnbánat megrendítő példáját, a szeretet szorgos munkában megmutatkozó tárgyait? Vagy butaságunk ásító hiányosságait, amelyekkel másokat is megkárosítottunk? Vagy önzésünk, kényelem szeretetünk keserű gyümölcseit?

Milyen jó, hogy senki sem tudja, mikor jön el ez a végső nap, ez a végső óra, csak az Atya. Éppen ezért a Biblia tanítása szerint állandóan készen kell lennünk a végső nagy és sorsdöntő találkozásra.  
Az öntudatos keresztény ezt a napot várja. Reménykedve várja Megváltójának, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert akkor az Isten végtelen kegyelméből, a Fiúistennel színről színre láthatjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szerethetjük az Atyát és őbenne mindenkit.

vasárnap, november 07, 2021

Egy darab kenyér, vagy két fillér nem nagydolog, de… - Évközi 32. vasárnap

 Szentírási részek: 1 Kir 17,10-16 // Mk 12,38-44

A mai ószövetségi olvasmány és evangéliumi szakasz is egy-egy szegény özvegyasszonyt állít elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi. 


Egy darab kenyér, vagy két fillér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor valakinek az egész megélhetését jelenti. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó darab kenyerét, utolsó fillérét is képes odaadni.
Az evangéliumi özvegyasszonnyal kapcsolatos esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A tehetősebbek között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.
A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A tehetős ember adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.
Az ószövetségi özvegy utolsó darab kenyere, vagy az evangéliumbéli két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.
Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélek mélyén, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.
Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.
A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, hátsó szándéka, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat. Tehát nem a viszonzás reményében adakoznak, a cél nem saját lelkiismeretük megnyugtatása, nem is a mások lekötelezési szándéka vezérli őket, hogy öregségükben legyen, akire számíthatnak, aki kiszolgálja őket, hanem az Istennel való élő, személyes kapcsolat elmélyítése, az Isten iránti szeretet megélése.

Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.
Az írástudóknak nagy tekintélyük volt Jézus korában, ami általában jogos is volt. De kik is voltak ők? Laikusok, akik Mózes tanítását speciális iskolákban sajátították el. Ennek következtében joguk volt arra, hogy magyarázzák az Írásokat, s prédikálhattak is. Tagjai voltak a Főtanácsnak, amely a zsidóság állandó törvényszéke volt Jeruzsálemben, mely hetente kétszer is ülésezett a Templomban. Közülük a legjobbakat a törvény tanítóinak nevezték. A nekik megadott tisztelet valójában magának a törvénynek járt ki.
Azonban Jézus észrevette fondorlataikat, és hogy nyilvános működésének kezdete óta irigységgel tekintenek rá. Az írástudók irigysége gyűlölködésbe torkollott, s lassan-lassan oda vezetett, hogy elhatározzák Jézus halálát. A kihallgatás pillanatában: „Pilátus tudta, hogy a főpapok csak irigységből adták kezére” (Mk 15,10).
Jézus mindvégig tudta, milyen gyűlöletet éreznek iránta, de nem ezt veti a szemükre; számára súlyosabbnak tűnt az, „hogy felélik az özvegyek javait”. Azt is szóvá teszi, hogy visszaélnek a hatalmukkal. Tudniillik az írástudók afféle jogtanácsosok is voltak, akik úgy tűnik, nem jótékonyságból adták a felvilágosításaikat. Ezért kizárják magukat isten szeretetéből, az üdvösségből, amit Jézus így fejez ki: szigorú ítélet vár rájuk.
Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki kétszínű, aki úgynevezett jó cselekedeteit hátsó szándékkal, számítgatásból teszi, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával.
Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a karitatív tevékenységet, sőt a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni.
Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.
Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.
Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.

A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok közös vonása, hogy teljesen rábízták magukat Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: az Isten iránti feltétlen bizalom, aminek jutalma az üdvösség. Jézus tanítja: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Valóban boldog szegénység az, amely Istenben bővelkedik, s valóban szegény az a gazdagság, amely megfosztja az embert a lelki békéjétől és a szív boldogságától.
A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.
Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.
Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.

kedd, november 02, 2021

A közösség segítségét kérik az esztelneki ferencesek

Az 1750-ben – a csíksomlyói kegyszobor mintájára – faragott Esztelneki Madonna másolatát szeretnék elkészíttetni a közelmúltban felújított kolostor kápolnájába. A kegyszobor másolatát decemberben, a száz évvel ezelőtt Esztelneken pusztító tűzvész évfordulóján áldanák meg.

Kéménytűz pusztított 1921. december 22-én éjjel a Felsőháromszéki Esztelneken. Leégett a ferences kolostor és templom, szinte minden a lángok martalékává vált. Csak a sekrestyében maradt épen egy faliszekrény, illetve a liturgikus ruhák és edények szekrénye. A templom romjai között „csupán egy Mária szobor maradt épen, a toronyból a harangok teljesen leolvadtak, aminél semmi sem bizonyítja jobban a tűz rettenetes voltát” – áll az Esztelneki Kolostor Domus Históriájában.
A csíksomlyói kegyszobor mintájára, 1750-ben faragott Esztelneki Madonna szobra, máig ismeretlen módon és okból, a tűzvész után Futásfalvára került. Valószínű, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a ferencesek 1930-ban elhagyták Esztelneket, és csak 1936-ban tértek vissza.
A futásfalvi Mária szobor azonosságát az esztelneki szoborral az bizonyítja, hogy annak a hátlapján a következő felirat olvasható: „felállíttatott 1750. január 1. Az Esztelneki kolostor részőre. 75 forint volt az ára”.


– A tűzvész századik évfordulóján a megmenekült Esztelneki Madonna kegyszobráról szeretnénk egy másolatot készíttetni a közelmúltban felújított Esztelneki Ferences Kolostor kápolnájába. A szobormásolat elkészítéséhez számítunk a jóakaratú és adakozó emberek segítségére – mondta Kakucs Szilveszter, esztelneki házfelelős.

Az adományokat az alábbi bankszámlaszámra lehet utalni:
AZ INTÉZMÉNYÜNK MEGNEVEZÉSE:
ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC
527143 – Estelnic, Nr. 163, Jud. Covasna

RON: RO13RNCB0127007532970001
EUR: RO29RNCB0127007532970004
USD: RO02RNCB0127007532970005
HUF: RO72RNCB0127007532970006
SWIFT: RNCBROBU 


Bank neve: BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc P-ta. Gábor Áron nr. 17 Tg. Secuiesc, Jud. Covasna


Átutaláskor tüntessék fel: „Esztelneki Madonna”


Hálás köszönettel: az esztelneki ferences testvérek

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...