Az öröm útját járva: a csendes hűség szépsége – húsvét 3. hete, szerda – Boldog Gizella emléknapja

A csendes szentek ma is közöttünk élnek

Sokan azt hiszik, csak a hangos, látványos dolgok számítanak. A harsány siker, az erő demonstrálása, a gyors eredmények. De vajon mennyire látjuk meg ma is azok értékét, akik csendben, kitartóan, hűséggel végzik a dolgukat? Akik nem a maguk dicsőségét keresik, hanem Isten akaratát teljesítik nap mint nap – sokszor észrevétlenül, de annál nagyobb szeretettel?

Boldog Gizella ilyen asszony volt. Szent István feleségeként és Szent Imre édesanyjaként nem a trón, hanem a kereszt útját választotta. Ahogyan sok mai édesanya, feleség, nagymama, hívő nő – vagy akár férfi is – ma is vállalja a csendes szolgálat örömét és terhét.

---

A napi olvasmány üzenete – Péld 31,10–13.19–20.30–31

„Az asszony, aki istenfélő, az dicséretre méltó.”

A Példabeszédek könyvében szereplő derék asszony képe nem idealizált alak, hanem nagyon is valóságos: dolgozó, gondoskodó, figyelmes, odaadó és istenfélő. Nem magát tolja előtérbe, hanem szolgálata által másokat emel fel. Ez a fajta hűség és szorgalom ma is szükséges – a családokban, közösségekben, munkahelyeken. Nem feltűnő, mégis nélkülözhetetlen. A feltámadás öröme nem csak ünnepi pillanatokban jelenik meg, hanem a hétköznapi hűségben is ragyog – amikor valaki szívből és Istenért végzi a dolgát.

---

Hogyan járjuk ma az öröm útját?

Tegyük fel ma magunknak a kérdést: hol hív ma engem Isten a csendes, hűséges szolgálatra? Lehet, hogy egy beteg ápolása, egy gyermekkel töltött türelmes óra, egy nehéz munkatárssal való béketűrés, egy idős rokon meglátogatása vagy egyszerűen az imában való kitartás. Ezek mind lehetőségek a „derék asszony” példáját követni.

Az öröm útja nem a könnyű út, hanem az az út, ahol Jézussal együtt visszük a másokért vállalt keresztet – örömmel, mert tudjuk, hogy ez az élet vezet az igazi örömhöz. Gizella példája segít: nem királynőként lett boldog, hanem hívő asszonyként, aki hűségesen kitartott a nehézségek között is.

---

Fohász

Urunk, Jézus Krisztus, aki feltámadásod fényével beragyogod a hétköznapok szürkeségét is, add, hogy Boldog Gizella példáját követve mi is örömmel járjuk a csendes hűség útját! Segíts, hogy a szolgálatban, a szeretet apró tetteiben felismerjünk Téged, és így formálódjunk egyre jobban a Te képedre. Ámen.

---

Útravaló gondolat:

A csendes hűség az öröm útja – mert ott van jelen benne a Feltámadt Krisztus.

Reggeli üzenet: „Add el mindenedet és kövess engem” – Mit tanít nekünk Remete Szent Antal?

Remete Szent Antal

Jézus szavai (Mt 19,16-21) a gazdag ifjúhoz – „Add el mindenedet, és kövess engem!” – sokakat megrendítenek, mert mély igazságot hordoznak: az örök életre vezető út nemcsak a parancsok megtartásáról, hanem a teljes önátadásról szól. Ez az önátadás volt Remete Szent Antal (251 – 356 jan. 17.) életének középpontja.

Remete Szent Antal válasza Isten hívására

Antal, egy tehetős egyiptomi fiatalember, egy napon a templomban hallotta ezt az evangéliumi szakaszt. Szíve mélyén érezte, hogy Jézus személyesen neki szól. Eladta örökségét, szétosztotta a szegények között, és elvonult a sivatagba, hogy kizárólag Istennek szentelje életét. Antal nem egyszerűen lemondott az anyagi javakról; szívében is kiüresedett minden világi ragaszkodástól, hogy teret adhasson Isten szeretetének és békéjének.

Hogyan követhetjük Antal példáját a mindennapokban?

Nem mindenkit hív az Úr arra, hogy eladjon mindent és a sivatagba vonuljon. Ugyanakkor Jézus arra hív bennünket, hogy szívünkben szabaduljunk meg mindattól, ami akadályozza Istennel való kapcsolatunkat. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy meg kell válnunk mindenünktől, hanem azt, hogy ne ragaszkodjunk túlzottan sem az anyagi javakhoz, sem a saját önzésünkhöz.

Néhány gyakorlati lépés a lelkiéletben való növekedéshez:

1. Vizsgáld meg, mi köti le a szívedet! Mi az, ami miatt kevesebb időd vagy figyelmed jut Istenre és a felebarátokra? Talán a túlzott munka, a szórakozás, vagy az aggodalom az anyagi dolgok miatt?

2. Tegyél egy apró lemondást! A mai napon mondj le valamiről – egy kávéról, egy fölösleges vásárlásról –, és fordítsd azt az időt vagy pénzt valaki más megsegítésére.

3. Élj egyszerűbben! Az egyszerűség szabadságot ad. Ha kevesebbre van szükséged, több hely marad a szívedben az imádságnak, a szeretetnek és az örömnek.

A tökéletesség nem azonnal jön el

Jézus szavai a gazdag ifjúhoz és Antal példája nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra kell tökéletesnek lennünk. A lelkiélet egy folyamat, egy út, ahol lépésről lépésre közelebb kerülünk Istenhez. A fontos az, hogy legyen bennünk nyitottság és bátorság, hogy rábízzuk magunkat az Ő vezetésére.

Imádság:

Urunk, segíts minket, hogy szívünkben mindig Téged helyezzünk az első helyre. Adj bátorságot lemondani mindarról, ami elválaszt Tőled, és add, hogy életünket örömmel Neked szenteljük. Ámen.

Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepe: február 22.

Kurtapataki kápolna oltárképe

† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (Mt 16,13-19)

Abban az időben, amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.”
Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.
Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”
Ezek az evangélium igéi.

***

Február 22-én Szent Péter apostol székfoglalását ünnepli Egyházunk. A Depositio Martyrum, az egyik legrégebbi egyházi naptár, mint Péter tanító székének ünnepét jelzi e napot, a péteri szolgálat és az apostolra alapított Egyház egységének kifejezésére.
Az apostolok az Egyház életének és szervezetének fontos pillérei. A mi hitünk először a kinyilatkoztatásra épül, mely Jézus életével zárult le, másodszor az apostolok szilárd hitére. Az apostolok részesei voltak a megváltás művének, betekintést nyertek a mennyei misztériumokba, valamint küldetést és vezető feladatot kaptak közvetlenül Jézus Krisztustól. Az ő tudásuk közvetlenül tőle származik, hiszen őt hallgatták, tőle tanultak.
Jézus Krisztus Pétert rendelte saját Egyházának földi fejévé, hogy „amíg ő nincs velünk”, addig ő és utódai vezessék a rá bízott nyájat. Ennek a nyájnak pedig szüksége van tanítóra és pásztorra, hiszen a „sötétben tévelyeg” és báránybőrbe öltözött farkasok támadják.
A pápai primátus (elsőség), és a mindenkori pápa az apostolok hitén kell, hogy álljon. A jelenlegi szentatya, Ferenc pápa tartott már katekéziseket az apostolokról, egyházatyákról is. A szentekről minden elmélkedése során beszél, vagy idéz tőlük. Ezzel ad példát minden keresztény számára, hogy a Jézus Krisztusban való hit az apostolok hite, akik kitartottak még emberi gyengeségeik ellenére is a Messiás győzelmének hirdetésében.
Minden kereszténynek az apostolokhoz és szentekhez kell hasonulnia, azokhoz, akik valamit felfogtak Isten misztériumaiból, életükkel hirdették, és amikor elestek, újra fel tudtak állni, és tovább haladtak a krisztusi úton.
A mai evangéliumi szakasz elbeszélése két alapvetően fontos elemet tartalmaz. Mindenekelőtt Jézus istenségének elismerését, amit Péter mondott ki a tizenkét apostol nevében. Nem ez volt az első eset, amikor istenségét imádták, hanem például korábban a vihar lecsendesítése után térdre hullottak előtte és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,33). A péteri feladat elsősorban az, hogy Isten népét Jézus Krisztus imádására ösztönözzék, mely elsősorban a liturgiában valósulhat meg.
A másik fontos elem a szövegben Péter fölszentelése az eljövendő Egyház, a Krisztus követő közösség fejévé: „mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat”. A Péter név jelentése szikla, kő, arámul Kéfás-nak hangzik. Ez a rendíthetetlen férfiú, ez a biztonságos szikla lesz hivatott Krisztus Egyházát hordozni és testvéreit megerősíteni a krisztusi hitben.
Egy alkalommal maga Jézus mondta: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,31–32).
Róma közösségének első vezetője Péter apostol volt. Sajátos szerepet töltött be az apostolok testületében: a tizenkettő nevének felsorolásakor mindig ő áll az első helyen, több alkalommal pedig az apostolok „szóvivőjeként” lép fel. Pünkösd után egyértelműen ő vezeti a keresztény közösség életét, ő az első és legfőbb apostoli tekintély.
Róma város püspöke, jelen esetben Ferenc pápa (a pápa szó jelentése: atya), Péter apostol utódaként megerősíti testvéreit, őrzi és tanítja a Jézus Krisztusba vetett hitet. Figyeljünk rá, tegyük magunkévá tanítását, s kövessük példáját.

Fr. Szilveszter ofm 

Quo vadis, Domine? – Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk búcsúja

 A ferences templom oldalán lévő ferences címer

Mivel az évközi 3. vasárnapon az Ojtoz-i templom búcsún kell szent beszédet tartanom, ezért ma ezt az elmélkedést osztom meg.

„Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot.” (1Ján. 5,4)

Szent János evangélistának e diadalmas szavai jutnak az eszünkbe a mai napon, amikor a vértanúk nagyszerű alakjairól akarunk elmélkedni. Mindenki, aki Istentől származott, legyőzi a világot. Mikor éreznénk át jobban ezeknek a szavaknak az igazságát, mint a templomotok búcsú ünnepén, amikor Szent Fábián és Szent Sebestyén vértanúk alakja jelenik meg lelki szemeink előtt.

Fábián, 236-ban a vértanú Anterus pápa utódaként került Péter székébe, korában a római egyház papja volt, a hagyomány szerint Rómában is született. Korán kitűnt a vértanúk iránti tiszteletével és a katakombák körüli szolgálataival. Nem egy vértanút ő temetett el.
Pápasága az üldözések közti, aránylag békés időszakára esett. Így nyílt alkalma arra, hogy megszervezze a római egyház közigazgatását. Róma városát Fábián pápa hét egyházi kerületre osztotta, s mindegyik élére egy fődiakónust állított, akiknek a hívek gondozására kellett felügyelniük. A betegek, özvegyek és árvák gondozása, a temetők és a liturgiával kapcsolatos teendők tartoztak hozzájuk.
Décius császár nem nézte jó szemmel a tevékeny és építő pápát. Szent Ciprián szerint egyszer kijelentette, hogy szívesebben látna a birodalom területén egy trónkövetelő vetélytársat, mint Rómában Fábián püspököt. Valóban elhangzott-e ez a kijelentés, nem tudjuk, de hogy a császárnak útjában volt, abból is látszik, hogy a 250-ben kiadott üldözési rendelet első áldozatai között Fábián pápa is vértanú lett.

Templomotok másik védőszentje, Szent Sebestyén, a császári gárda tisztje volt, akit a császár nagyra becsülte, és közvetlen környezetébe rendelte. Sebestyén egyszerre tudott császári tiszt és hűséges keresztény lenni, aki bátran védte a hitet. A legenda tehetséges szónoknak mondja a tisztet, aki bajtársait el akarta vezetni a hithez és bátorította a fogságban sínylődő keresztényeket. Végül, 288 körül maga Sebestyén is a császári törvényszék elé került, és hite miatt halálra ítélték. Kinn a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy, házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl.
A legenda írója itt egy, a vértanú-történetekben kedvelt kifejezési módot használ, hogy kifejezze meggyőződését, mely szerint a keresztény élet valójában elpusztíthatatlan.
Ma, amikor Szent Fábiánra és Sebestyén vértanúkra emlékezünk, érdemes elgondolkodni azon, hogy ki a vértanú?
A vértanú olyan ember, aki egy eszméért, hitért áldozza életét, „vérével tanúskodik hite, eszméi mellett”. Ezzel a tanúságtevő életformával már az Ószövetségben is találkozunk.

Szentírásunk, ószövetségi részében, a Makkabeusok második könyvében található a hét testvér vértanúsága, akik inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. Ezután borzalmas halált haltak. A király egyenként kínoztatta meg őket az édesanyjuk és a többi testvér szeme láttára.

A vértanúság eszméje és gyakorlatba ültetése természetesen az újszövetségben is jelen van. A krisztuskövető mártír nem védekezik az erőszak megnyilvánulásakor, hitét megtartja. Jézus világosan kifejtette, hogy kitől féljen a keresztény: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!” (Mt 10, 28) Emberektől nem kell félniük, hanem csak az Istentől, mert Ő nemcsak a testet, hanem a lelket is a kárhozatba taszíthatja.

Az első századok keresztényei úgy tekintenek Jézus Krisztusra, akit keresztre feszítve végeztek ki, mint az első vértanúra.
Krisztus követőire is üldözés várt. Ennek első mártírja Szent István diakónus lett, akit halálra köveztek. Az egyházi hagyomány alapján Pál apostolt karddal fejezték le, Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték, testvérét Andrást szintén keresztre feszítették, Bertalan apostolt megnyúzták, majd lefejezték.

A keresztények üldözése, amely a római korban az első században kezdődött, kisebb-nagyobb hevességgel századokon át tartott és ma is tart. A keresztényeket a legkülönfélébb bűncselekményekkel vádolták hamisan. Gyakran földrengés, éhínség, járvány és más szerencsétlenségek kitöréséért is őket okolták. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni ártatlanokat, akiket azután a birodalom elleni lázadókként, a vallás és a társadalom ellenségeiként elítéltek. Egyeseket keresztre feszítettek vagy lassú kínzás áldozatai lettek. Másokat vadállatokkal tépettek szét, vagy nyilvánosan elégettek az amfiteátrumokban. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek szórakozása volt.
A vértanú, a mártír, tehát szoros értelemben olyan keresztény, aki hitéről élete föláldozásával tesz tanúságot, azaz hite megvallásáért vagy egy erény védelméért halálbüntetést kap, illetve börtönben vagy kínzások következtében hal meg, és az Egyház ezt a tanúságot elismeri. Tágabb értelemben olyan hívő a mártír, akit hitéért megkínoztak, bányamunkára ítéltek vagy száműztek, őt a hitvalló név illeti meg.
Az egyházi hagyománya ismer „fehér" vértanút is, aki természetes halállal hal meg, de az erényeket a vértanúsággal felérő módon gyakorolja. Szent II. János Pál pápa tanítása szerint a vértanúság a hit és erkölcs összetartozásának legnagyobb jele.

Amikor az első századok vértanúira, Fábiánra és Sebestyénre emlékezünk, akkor tudnunk kell, hogy nem csupán az első századok keresztényei estek áldozatul egy-egy istentelen teóriának, keresztény ellenes gyűlöletnek, hanem a huszadik és huszonegyedik század keresztényei is ki vannak téve a mártírság lehetőségének. Szent II. János Pál pápa a huszadik századot a vértanúság, valamint a vértanúk századának nevezte.
Meglehetősen szokatlannak tűnhet ez a kijelentés a modern kor embere számára, aki a vértanúság kapcsán nagy valószínűséggel az első keresztények áldozatos, tudatos és önként vállalt halálával párosítja a fogalmat, nem pedig a ma jelenének olykor nagyon is drasztikus valóságával, ahol ugyanúgy megölnek valakit azért, mert keresztény mivoltát megvallotta, vagy vallását gyakorolta. Példa erre a szíriai, iraki, egyiptomi illetve ma már az európai keresztények helyzete és az iszlám „közreműködése”, lásd Franciaországot, ahol az utóbbi években több katolikust a templomba gyilkoltak meg köztük az idős papot misézés közben.

Jellemző ugyanakkor az is, hogy a jelen kor társadalmában számos keresztény félénken, bizonytalanul, megalkuvásokkal teli, kettős életet él, ami szöges ellentétben áll mind a háborús területeken élő és kereszténységüket vállaló emberek életmódjával, mind az első századok hithű keresztényeinek életmódjával, akik külsőleg szomorúan, belsőleg viszont a halált boldogságtudattal vállaló magatartással rendelkeztek.
A hit keresztény értelmezése szerint a vértanúk azok, akik igazi módon élik vallásosságukat, sőt, mi több: ők a leginkább emberek, teljes értékűek, akik már nem is maguknak, hanem Krisztusnak/ Krisztusban élnek (Gal 2,20). Péter apostolfejedelem vértanúságából kiindulva szépen kielemezhető az, ahogyan a vértanúk ilyen mértékű áldozatvállalása létrejön. A hagyomány szerint ugyanis Péter Rómát a Via Appián kényszerült elhagyni, a Néró császár féle keresztényüldözés alakalmával, azonban szembetalálkozott Jézussal, akitől megkérdezte: Quo vadis, Domine – Hová mész uram? Jézus válasza: megy, hogy újra megfeszíthessék. Ebből az epizódból adódóan jól érthető a vértanúk és Krisztus együtt-szenvedése vagy az a tény, hogy ezek az emberek örömmel, mosolyogva, megnyugodva mennek a halálba.

A huszadik század egyik legjelentősebb és legtöbbször emlegetett vértanújaként egyértelműen Maximilian Kolbe lengyel származású minorita ferences szerzetest emlegetik, hiszen ő volt az, aki egy szegény és sokgyermekes családapa helyett önként vállalta az éhségbunkert a koncentrációs táborban, s akit 1982-ben áldozatvállaló tettéért szentté avatott Szent II. János Pál pápa. Ő nevezte a szeretet vértanújának is: „Az a halál, amit valaki szeretetből szenved el testvére helyett, hősies cselekedet. Ő maga, mint a koncentrációs tábor foglya a halál mezsgyéjén egynek a négymillióból érvényre juttatta az élethez való jogát, ami egy ártatlan embert megillet".

A II. vatikáni zsinat olyan módon igyekezett meghatározni a mártíromság mibenlétét, amely megállhatja a helyét a mai, mondhatni Isten nélküli világban is. A zsinat kifejti, hogy az üldözés és szenvedés mindig is gondot jelentett az egyház életében, rányomta bélyegét a keresztény történelemre, s emiatt a ma emberének is készen kell állnia arra, hogy életével bármelyik pillanatban tanúskodhasson Krisztus mellett az emberek előtt - még abban az esetben is, ha a szó szoros értelmében vett vértanúságot nem kényszerül vállalnia.

Nagy Szent Gergely a vértanúságot két részre osztja: a lélekben és a belső életvitelben véghez vitt magatartás, valamint a külső cselekedetekkel is megpecsételt vértanúság. Szent Ágoston úgy határozza meg a vértanúk mibenlétét, mint akik nem csupán a kínzás miatt, hanem azért lettek mártírok, mert önként és tudatosan felvállalták Isten iránti szeretetüket, odaadásukat.

„A mártírok vére magvetés” - vallották a korai keresztények. Az emberi élet pótolhatatlan, de a mai mártírok és az elmúlt korok vértanúinak példái ösztönözzenek arra bennünket, hogy jobban védelmezzük azt a becses örökséget, amit Szent Fábián és Sebestyén vértanúk óta ránk hagytak, itt, Európában és szerte a nagyvilágban. Térjünk vissza keresztény értékeinkhez, mindazokhoz, amiből mindaz, ami Európában jó, szerethető, előre visz, kibontakozott. Ne tagadjuk meg hagyományainkat, hitünket, értékeinket.

A vértanúk megtanítanak bennünket, hogy aki az Istentől származott, nemcsak legyőzheti, hanem meg is dicsőítheti, fel is emelheti ezt a világot: a természeten és e világon túlról jövő isteni kegyelem segítségével.

Íme, a vértanúk nagy hivatása! És a mi nagy hivatásunk, kötelességünk és felelősségünk: hogy meghallgassuk őket és kövessük példájukat. Nekünk úgy kell legyőznünk ezt a világot, mint ezek a Krisztustól származó győztesek megmutatták.

Ők, az Istentől származók, legyőzték a világot. Mi is Istentől származunk és tőlük, nekünk is le kell győznünk a világot. Hogy hogyan kell legyőzni, azt az ő életük mutatja meg. Hisszük, hogy Istennek nagy kegyelméből a vértanúk nemcsak példák, hanem eleven erőforrások is, hiszen élnek és győzelmes boldogságban közbenjárhatnak értünk, segíthetnek bennünket. Nemcsak példájukkal adnak erőt, hanem az isteni kegyelemmel is, amelyet kiesdnek, kikönyörögnek a számunkra. Azért nem elég csak szemlélnünk őket: segítségüket, közbenjárásukat kell kérnünk, és közbenjárásukkal, illetve a kapott isteni kegyelemmel együtt működve nekünk is le kell győzni a világot.

Meg kell mutatnunk a világnak, Isten segítségével és a vértanúk közbenjárásával újra, a magunk életében elevenen: hogy miért vagyunk ezen a világon, és hogyan kell itt kereszténynek, szentnek lenni, azaz kiegyensúlyozott, boldog emberi életet élni!

„Készülődjetek, közeledik uralkodótok”.- Keresztelő Szent János születése

Keresztelő Szt. János, akinek ma születés napját üljük az utolsó ószövetségi próféta. Nagyobb, mint összes elődei együttvéve. Mert nemcsak prédikált a Messiásról, akinek el kell jönnie, hanem ujjaival rá is mutatott arra, aki már eljött. Tehát azért olyan nagy, mert az Üdvözítőnek, Jézus Krisztusnak volt az előfutára.

Előfutárnak nevezték a régiek a hírvivőt, a követet. A király látogatása előtt érkezett a városokba, hogy megmondja az embereknek: „Készülődjetek, közeledik uralkodótok”. Keresztelő János Jézus közeli érkezését jelentette be. Szent feladata volt, melyet csak szent ember teljesíthetett.

Nem csoda tehát, ha élettörténete és tanítása nem ment feledésbe. Ugyanúgy terjedt, mint Jézus gyermekkorának története. Életrajzát egykori hívei tovább adták és kiegészítették színes csodálatos eseményekkel. – A Lukács-evangélium szerkesztője pedig – éppen úgy, mint Jézus gyermekkorának történetét – Keresztelő Jánosét is összegyűjtötte és beledolgozta művébe. Egymás mellett összeillően olvasható a két csodálatos gyermek története.

Az evangélium tanúsága szerint János éppen úgy, mint a többi ószövetségi szent, szigorú önmegtagadó életet él. A pusztában nevelkedett (nagyon valószínű, hogy a Qumráni közösségben, mely egyfajta szerzetes közösség volt az ószövetségben), a legegyszerűbb ruházata volt és étrendje is a szigorú önmegtartóztatást tükrözte. Istennek szenteli egész életét. Viszonzásul Isten igen nagy emberré teszi. Hatása lesz szavainak. Hallgatnak rá a jó szándékú emberek. Kemény, önmegtagadó élete, szigorúan hangzó prédikációi, amelyekben bűnbánatra és a Messiás közeli érkezésére irányítja a figyelmet, igen sok embert vonzottak. A hozzá tóduló tömeget a Jordánban, a bűnbánat fürdőjében keresztelte meg.

 Sok hallgatója és híve Messiásnak tartotta őt. János azonban úgy viselkedett, mint igazi próféta. Nyíltan bevallotta, hogy nem ő a Messiás, hanem csak szolgája. Ennek ellenére is rendkívül népszerű volt. Tanítványainak megmutatta az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit, a kiválasztottakat átengedte Jézus követésére, mert most már neki beteljesült a küldetése. (Jn 3, 30)

Nem finomkodott, mindenkihez szólt előkészítő küldetése. Heródesnek is szemére vetette bűneit. E miatt sorsa a börtönbe vettetéssel és lefejezésével teljesedett be, vértanú lett. Jézus a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg Jánosról.

Keresztelő Jánostól tanuljuk meg a helyes sorrendet. Életünkben első helyen Isten álljon. Azaz Isten, aki magának teremtett bennünket, akinek emlékezetében él a nevünk. Utána következünk mi, emberek. Sajnos vannak, akik megfordítják a sorrendet. Én, és csak azután Isten. Mindig baj adódik, ha így gondolkodik valaki. Milyen szépen tanít Jézus: „szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod”.

Vajon, azáltal, hogy valaki Istent tartja a legfontosabbnak az életében, az kisebb lesz? Tévedés! Az ilyen embert az Isten magához emeli, lélekben naggyá teszi. Az ilyen ember megtalálja élet-hivatását, és ez boldoggá, kiegyensúlyozottá teszi őt. Viszont azaz ember, aki csak úgy általában vallásos, akinek Krisztus nem személyes megváltója, Istene, barátja, mindene az hiába vár arra, hogy valami isteni jel megmutassa neki, hogy mi a hivatása. Márpedig aki nem találja meg élethivatását itt a földön, annak céltalan, értelmetlen, üres lesz az élete, ami automatikusan hiányérzetet szül és nyugtalansággal, boldogtalansággal jár.

A másik lényeges dolog, amit Keresztelő Jánostól meg kell tanulnunk, az előfutár szerepének a betöltése. Keresztelő János Krisztus tanújaként mutatkozik be: eleven hitével, szigorú életmódjával, önzetlenségével és szeretetével azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot az Igazságról, hogy mindenki higgyen általa (Jn 1,17).

A keresztény elsődleges feladata, Jánoshoz hasonlóan Krisztusra mutatni, Krisztushoz vezetni az embereket: példaadó élettel és hitelt érdemlő szavakkal. Viszont e feladatának csak akkor tud eleget tenni, ha élete igazi és egyetlen főszereplője maga az Isten lesz.

Életállapotának megfelelően tehát minden keresztény meghívást kapott Krisztus követésére, az életszentségre és az apostoli tevékenységre. Minden keresztény arra hívatott, hogy a szíve mélyén hallgassa Isten szavát, azt megvalósítsa életében és átadja testvéreinek. Keresztelő Szent János ezt a lehető legtökéletesebb módon valósította meg, ezért nyugodtan ráhagyatkozhatunk, bátran követhetjük útmutatásait, mert általuk biztos lesz a Krisztussal való találkozásunk.

Minthogy e feladat teljesítése nem könnyű dolog, a mai szentmisén arra kérjük Istent, segítsen nekünk. Segítsen bennünket a helyes sorrend felállításában és megvilágosító kegyelmének elfogadásában, hogy minden élethelyzetben fel tudjuk ismerni az Ő közeledését, meghallhassuk hívását, és arra szerető szívvel válaszoljunk.

„Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” – Pietrelcinai Szent Pio atya

Pio atya életútját idézzük fel mennyei születésnapján, liturgikus emléknapján, szeptember 23-án.

Pio atya Francesco néven, kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyedikként született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. A kisfiú elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta.

A folytatás a Magyar Kurír oldalán olvasható, ide kattintva lehet elérni.  

Szent Ferenc Stigmatizációjának ünnepe – Évközi 24. vasárnap

Szent Ferenc atyánk Stigmatizációjának ünnepén a figyelmünket tudatosan is a kereszt fontosságára és üzenetére szeretnénk irányítani. Mégpedig azért, hogy ne váljon üres jelképpé, értéktelen tárggyá a mi számunkra - hanem elfoglalhassa azt a helyet, ami megilleti őt egy hívő, öntudatos keresztény ember életében.

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust. Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette.

Számára a szerzetesi fogadalom sem volt más, mint hálatelt válasz a keresztre: arra az útra, melyre az ember - önmagát feledve - Isten hívó szavát követve lép. Ő maga is a kereszt nyomdokait követte, gyönyörét ízlelte, dicsőségét hirdette, testében és lelkében hordozta. Megkeresztelkedvén Krisztus halálában, a bűnbánók kereszt alakú ruháját magára öltve indult el a kereszt útján, egyre jobban hasonulva és egyesülve Mesterével. (LM 13)

Így járta végig a via crucis, a keresztút megannyi állomását, mígnem arra a magaslatra jutott, melynek Golgota a neve. A hegyre, ahová Krisztus vezeti övéit, hogy szenvedésben és szeretetben magához ölelje. Így lett La Verna hegye Ferenc Golgotája, a végső, Istentől kijelölt stációja annak az útnak, mely San Damiano omladozó templomában lévő festet kereszt elől indult.

Ferenc halála előtt két évvel, 1224-ben missziós útjáról, La Verna hegyére vonult vissza, hogy kiválasztott testvéreivel megünnepelje Nagyboldogasszony ünnepét és 40 napos böjttel készüljön az égi seregek zászlóvivőjének, Szent Mihálynak a tiszteletére.

Imádságaiban nagy megindultsággal állt meg az Isten nagysága előtt, és élte át az ember gyöngeségét és kicsinységét. Ki vagy te, édességes Istenem, s ki vagyok én, hitvány féreg, haszontalan szolgád? - ismételgette egyre.

Az Istenhez ragadtatás boldog órái mellett elementáris erővel tapasztalta meg a lélek pusztaságát, a rettenetes magányt, a szorongást és félelmet, de a vigasztaló Lélek látogatását is, mely amilyen csöndes, éppoly bizonyos is.

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére nagy gonddal készült. Az Evangélium háromszori felnyitásával Isten értésére adta: miként életének minden cselekedetében Krisztust követte, akként szenvedéseiben is osztoznia kell.

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: „Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek.” (2 Cel 3, LM 13)

Mialatt mély áhítattal, imádságba merülve térdelt, megnyílott előtte az ég, s egy tűzből és fényből sugárzó szárnyas lényt, egy szeráfot látott, egyikét azoknak a szellemeknek, akik Isten trónja előtt állnak. De ez a dicsőséges alak szenvedett: szárnyai egy keresztre feszített ember testét takarták, ám arcán az odaadott szeretet boldogsága ragyogott. A látványra Ferenc lelkét öröm és fájdalom járta át, a Keresztre feszített öröme és fájdalma.

A szeráfi látomásban megjelenő Krisztus Ferenccel magasztos titkokat közölt. "Tudod-e, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam neked. S miképpen halálom napján leszállottam a pokol tornácára, s a lelkeket onnan kiszabadítottam, azonképpen néked is megengedem, hogy évente, halálod napján leszállj a tisztítótűzbe, s hármas rended elhunytjait és mindazokat, kiket tisztelőid közül ott találsz, sebhelyeid erejével kiszabadítsd és a Paradicsom dicsőségébe vigyed. Miként életedben, úgy halálodban is hozzám légy hasonló." (Fioretti, 186)

A látomás lassan szétoszlott az égben, a fájdalom is alábbhagyott, csend és tiszta lég töltötte be a hajnalt. Ferenc többé nem volt ugyanaz az ember. Feje az égről a földre hanyatlott, s amint tekintete lefelé tévedt, megpillantotta a szögek nyomát - saját kezén és lábán. …

Assisi szentje nem dicsekedett a sebekkel, hanem igyekezett rejtegetni azokat, de hiteles szemtanúk bizonyították, hogy kezein, lábain és oldalán élete végéig hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. A 20. században, Ferenc egyik lelkes követője, a kapucinus ferences Szent Pio atya is megkapta és őrizte testében Krisztus sebeit.

A már mondottakból kitűnik, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt.

Ha lélekben felmegyünk a Golgotára és megállunk Krisztus keresztje előtt, akkor tudatossá kell válnia bennünk annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értünk, és nekünk Krisztus-követőknek, keresztényeknek milyen irányba kell haladnunk. Ezért fontos, hogy megértsük a kereszt üzenetét, de azért is, mert nekünk, keresztényeknek is ott van az életünkben a kereszt.

Keresztet találunk utcáinkon, házainkban, helységneveinkben, de az életünkben is. Ez utóbbiban, az életünkben a legfájdalmasabb a kereszt. És nem az a kereszt, amelyeket mi találunk ki magunknak, hanem az, amit nem akarunk, és mégis ott van. Amit Jézus így fogalmaz meg: „Atyám, ha lehetséges múljon el ez a kehely, de ha nem, akkor legyen a Te akaratod szerint”.

Az Újszövetségben a kereszt a bűn és a halál fölötti győzelem helye, a Mennyei Atya iránti fiúi engedelmesség: - „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8), és szeretet: - „Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13), valamint a szeretetből fakadó megbocsátás eszköze és képe: - „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” (Lk 23,34), és ezáltal válik a Kereszt Fája, a bűnbeesés fájának az ellentétévé, az áldás fájává.

Az Úr Jézus életében a kereszt nem egy elszigetelt esemény, hanem azaz esemény, amely felé tart Jézus egész földi élete. Jézus minden élet-eseménye a kereszt fényében áll. Szent Márk evangéliumában olvashatjuk az Úr Jézus jövendölését a szenvedésről: „… az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad” (Mk.8,31).

Szent Pál az első teológus, aki a keresztre építi tudományát. A pogányok apostola számára az evangélium hirdetése nem egyéb, mint a kereszt hirdetése. A Galata-i hívek előtt semmivel sem akar dicsekedni, csak „Krisztus keresztjével”, mert az ember a kereszt által részesedik a megváltásban.

Így nagypénteken a keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő Szentlelkének hatása folytán kegyelem közvetítő mindazok számára, akik hittel tekintenek rá, és bűnbánattal borulnak le előtte.

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz, karmelita nővér erről azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. Hasonlóképpen gondolkodott korábban Szent Ferenc atyánk is: azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla.

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává.

XVI. Benedek pápától még bíboros korában megkérdezték, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, ő ezt válaszolta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása, sőt az örök élet forrása.

Az egyik nagy erejű földrengés alkalmával a romba dőlt házban egy édesanya holttestét találták meg. Alatta még két élő gyermeket találtak, akiket az összeomlás pillanatában húzott magához. Az anya halála mentette meg gyermekei életét. Így adott nekünk is életet Krisztus saját kereszt halála árán, mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”.

Itt nem arról van szó, hogy a keresztény ember élete a kereszt, a szenvedés keresése. Nem. Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett. A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk. Mert amíg a földön élünk, a kereszt és a szenvedés gyakran titok marad a számunkra. De ha a jobboldali latorhoz hasonlóan elismerjük vétkességünket, és keressük a keresztre feszített Jézussal való kapcsolatot, akkor választ kapunk a szenvedés fájó kérdésére.

Igen, szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra.

Lelki-szemeinkkel láthatjuk a két lator között a keresztre feszített Jézust. Megrendít bennünket ez a kép és a belőle fakadó gondolat: ahol szenvedés van, ott van a közelben Krisztus is. Ha úgy érezzük magunkat, mintha a keresztre lennénk szegezve, elég felemelni tekintetünket és rádöbbenünk arra, hogy ott áll mellettünk Krisztus keresztje is.

A Kereszt titkát azonban Krisztus feltámadása tárja fel véglegesen. Krisztus feltámadása előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség, reménytelenség és szégyen jele volt. Krisztus feltámadása után a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált.

Ezért van az, hogy amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére. Amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek.

Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van, és a dicsőségbe torkollik.

Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Így érthetjük meg a szentek megállapítását: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasz-nélküli szenvedés”.

Ady Endre „Krisztus-kereszt az erdőn” című versének tanúsága szerint fiatal korában dalolt, hogyha keresztre nézett. 20 év múlva, érett fejjel bűnbánóan jelenti ki: „Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen”.

Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszont szeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje az ősi ferences imát: „Imádunk Téged legszentebb Urunk Jézus Krisztus itt és a világon lévő minden templomodban és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”

"Ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék…" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

Szent Péter és Pál apostolok, – akiknek ma üli Egyházunk égi születésnapját – Néró császár uralkodása alatt szenvedtek vértanúhalált Rómában, a hagyomány szerint 67-ben. Péter apostolt a vatikáni domb melletti császári cirkuszban feszítették keresztre, mégpedig fejjel lefelé, saját kérésére, mert nem tartotta méltónak magát arra, hogy úgy haljon meg, mint Mestere, akit megtagadott, és holttestét a közeli Via Cornelia mentén helyezték egyszerű sírba. A népek apostolát, Szent Pált római polgár lévén karddal fejezték le és a városból a tengerpartra vezető ostiai út mentén temették el. Mindkettőjük sírja fölé Nagy Konstantin császár, hatalmas templomot, bazilikát emeltetett a IV. század elején.

Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, megvalljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk az Egyházat, hogy hiszünk benne, hiszünk neki, mert egy, szent, katolikus és apostoli, hanem azt is jelenti, hogy mi ebben az Egyházban élünk. A hitünket itt éljük meg a 2000 éve alapított apostoli Egyházban, amely a mi anyánk, és amelynek vezetője a pápa ellenes hangulatot keltő, a pápát lemondásra felszólító, magukat „jó katolikusoknak” valló „firkászokkal” ellentétben ma is a hivatalosan megválasztott pápa, jelen esetben Ferenc pápa. Szent Péter utódja, a pápa által vezetett Egyházban élünk és éljük azt az életformát és tanítást, amit az Úr Jézus rábízott az apostolokra és azok utódaira és nem holmi önjelölt „egyház védőkre”.

A két apostolfejedelem Péter és Pál, ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház és ahhoz tartozni”. Ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, mégpedig vértanúsággal. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy azaz élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván, és boldoggá teszi az embert, ha képes meghozni ezt az áldozatot.

Mert Péter is, Pál is a maga módján és körülményei között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszer csak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy. Elsőnek Péterben születik meg a fölismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”(Mt 16,13-19)

Jó tudni, hogy miközben Péter meg a másik tizenegy tanítvány ott él a Názáreti Jézus körül és tanulják az apostolságot, Pál, aki még Saul, Jeruzsálemben, a mostani kategóriákban gondolkodva egyetemista, bibliai tanulmányokat folytat Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is. Nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. De hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek, ezt saját vallomásából tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent István diakónust megkövezik. El akarja tiporni ezt az „istentelen” társaságot, a születendő Egyházat. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztus-követőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát: Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!(Apcsel 9,15-16)

Péter és Pál apostol megszenvedett a hitéért. Megszenvedett az Egyházért. De megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki a katolikus Egyházban hisz, aki meghallja az Egyházban tanító Krisztusnak a hangját, közvetítői, a mindenkori pápa, püspökök és papok által, az nem a tanító embert követi, hanem azt, aki őt erre a feladatra kiválasztotta, aki őt meghívta, magát Krisztust, hiszen ő maga mondta, hogy aki titeket hallgat, az engem hallgat.

Az apostol fejedelmek életpéldája bizonyítja azt is, hogy akit az Úr kiválasztott annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért – ezt teszi, illetve próbálja tenni a mai kor meghívottja is, nap, mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról. És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megélték.

A mai napon, amikor a nagy apostolokra emlékezünk, két dolgot kellene tőlük kérnünk. Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy mi mindannyian tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek a mindenkori pápa által vezetett Egyháznak a gyermeke lenni.

Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk, aki, a következőképen vall Végrendeletében (7-10): „Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét; ezt pedig ők érintik kezükkel és másoknak is ők szolgáltatják ki.”

Mély értelmű és elgondolkodtató szavak ezek, mindannyiunk számára. Érdemes lenne megfontolniuk azoknak is eme szavakat, akik a katolikus egyházon belül (?), úgy vélik, hogy nekik meg van minden joguk ahhoz, hogy kritizálják az aktuális pápát, lázítsanak ellene, lemondásra szólítsák föl. Nem tudom, erkölcsi életvitelük, krisztuskövető tanúságtevő életük jogosítja fel őket erre, vagy csak egyszerűen a nemrég megbukott nagy-figyelmeztetés táborának visszamaradt utolsó mohikánjai ők?

A másik dolog, amit kérnünk kellene az apostol fejedelmek közbenjárására, hogy akik a meghívást kapják, főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek, vagy szentelnek diakónussá és pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. Aminek lényegét Pál apostol röviden és velősen így foglalja össze: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”(1 Kor 9,22). És az elvégzett munkáért, apostolkodásért járó jutalom Szent Pál szerint az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt, és akit hirdet.

Ez a legnehezebb az egészben, ennek észben tartása. Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár pápa, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És abban is, hogy hálásak tudjunk lenni az Úr Jézusnak azért, hogy az apostoli Anyaszentegyháznak a tagjai lehetünk. 

„Péter hitével, Pál szívével”

Ma, amikor az Egyház Szent Péter és Pál apostol fejedelmeket példakép gyanánt állítja hívei elé, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi volt az ö életüknek a titka. Mi volt az, ami értelmessé és értékessé tette az ő életüket, annyira, hogy közel 2000 év múltán sem feledkezünk meg róluk, sőt nagyon gyakran felidézzük az ő személyiségüket, életüket, tanításukat.

E kérdésünkre a választ maga Péter apostol adja meg az imént fölolvasott evangéliumi szakaszban, amikor Jézus kérdésére: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – így felelt: „Te vagy Krisztus az Élő Isten Fia!”

Szent Péter apostol életét ettől kezdve ez a vallomás, vagyis a Krisztus istenségébe vetett hit határozta meg, ez a hit formálta, alakította az ő magatartását, életvitelét, tette értelmessé, értékessé, boldoggá, sőt felejthetetlenné az ő életét.

Ez a tény vonatkozik Pál apostolra is, aki, miután megismeri Krisztust, találkozik vele a damaszkuszi úton, többé nem akar tudni másról, csak Krisztusról, a Megfeszítettről.

Az ö életük tehát Krisztus által nyert értelmet, célt. Krisztusban lett értékessé, széppé, boldoggá. A Krisztusba vetett hit annyira átalakítja életüket, hogy már Krisztus nélkül élni sem tudnak, inkább választják a halált, mint sem, hogy megtagadják Krisztust.

A két apostol fejedelem életét szemlélve láthatjuk, hogy a Krisztusba vetett hit volt az, ami az ő életüket teljessé tett. Ennek kapcsán érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi az, ami a ma emberének életét, sőt mi az, ami a mi életünket értelmessé, értékessé, boldoggá teszi?

Azt hiszem, ha statisztikai felmérést készítenénk az emberek között, az előbbi kérdéssel kapcsolatosan, akkor megdöbbentően sok lenne azok száma, akik egyáltalán nem gondolkodtak azon, hogy miért érdemes élni, hogy mi az ő életük értelme, célja? Ők egyszerűen élnek, léteznek, vannak egyik napról a másikra, mint az állat és semmi több. Az ilyen emberek sírfelirata ez lehetne: „itt nyugszik egy ember, aki nem tudta, hogy miért is élt!”

Aztán sokan lennének, akik életük értelmét hamis eszmékben, elméletekben, ideológiákban keresik. Ezeknek van céljuk. Az életben valamit el szeretnének érni, de csupán evilági dolgokra irányítják figyelmüket. Számukra az ember csupán testből áll, és nem a test és lélek egységéből. Ezért minden gondolatuk a test, és annak szükségletei körül forog. Az ilyen emberélet állandó munkába, gürcölésben telik. Látástól vakulásig dolgozik, hogy legyen, hogy neki mindenből több legyen, mint másnak, hogy legyen, amit mutogatni, amivel büszkélkedni.

Az ilyen ember végig küzdött, gürcölt élete végén, esetleg egy súlyos betegség idején döbben rá a valóságra, tudniillik nem vihet magával semmit utolsó útjára, hogy neki is meg kell elégednie az 1m széles, a 2 m hosszú és mély gödörrel, s a négy szál deszkával. És akkor mi értelme volt a rengeteg munkának, verejtéknek, izzadságnak – merül fel benne a kérdés. Nagy félelem és rettegés fogja el a halál közeledtével, mert már arra sem volt ideje, illetve nem szakított időt arra, hogy elgondolkodjon azon, hogy mi lesz a halál után.

Azt hiszem a felmérés alkalmával, kevesen lennének azok, akik azt mondanák, hogy ők életüket Krisztusra építették, hogy az ö életük értelme Krisztus. Mindenesetre sokkal kevesebben nyilatkoznának így, mint amennyin meg vannak keresztelve, mint amennyin az Egyházhoz tartozónak vallják magukat, mert megfizetik az egyházi adót, mert karácsonykor és húsvétkor eljönnek a templomba, mert gyerekük számára szokásból kérik a keresztség szentségét, kikényszerítik az első áldozást esetleg a bérmálkozást is, és a harangszó, az orgona meg az ünnepélyes felvonulás kedvéért a templomban kötnek házasságot.

Az egészben a megdöbbentő az, hogy a végső napon, az ítélet alkalmával fog majd kiderülni, hogy a magukat fennhangon hívőknek vallók között is sokan lesznek, akik igazából nem Krisztusra építették életüket, akik csak a szavukkal vallották Krisztust az Élő Isten Fiának és nem életvitelükkel, nem magatartásukkal. Az ilyeneknek fogja mondani „távozzatok tőlem, mert sohasem ismertelek titeket”.

Viszont a mennyek országába azok jutnak be, mondja az Úr, akik teljesítik mennyei Atyám akaratát, vagyis akik Isten akarata szerint élik meg életüket, mint Péter és Pál, meg a többi Krisztus-követő.

Akik Krisztusban találták meg életük értelmét és végső célját, azok nem félve és rettegve gondolnak a halálra, hanem mint Péter apostol, aki örömmel vállalja a halált Krisztusért, a fejjel lefelé való keresztre feszítést, vagy miként Pál apostol, aki fogsága idején a börtönből boldogan írja Timóteusnak, amit a szentleckében olvastunk fel: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság koszorúja, amelyet megad nekem azon a napon az Úr, az igazságos Bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2 Tim 4,6-8).

A szentek példaképeink, eszményeink és közbenjárásukat kérő tiszteletünk céljai, akik tagjai az égi hazának, s akik hozzánk tartoznak, és ezért bátran kérhetjük őket: „Imádjátok Istent értünk Péter és Pál, hadd jöjjön el Ő országa közibénk már!”

Tanúságot tenni – a krisztus követő elengedhetetlen kötelezettsége - Szent István vértanú ünnepe

Szent István megkövezése.Jelenet a kölni dóm egyik ablakán

Szépek az évenként visszatérő karácsonyi énekek, a templom és az otthon karácsonyi hangulata. A mindennapok küzdelmében kiéhezett lelkünk sóvárogva merítkezik meg mindezekben. Annyira, hogy karácsonyból nem elég egy nap. Az egyház ebből az igényből, illetve az esemény fontosságából, hitbeli tartalmából fakadóan nyolc napon át ünnepli Jézus Krisztus születését. Nyolc napon át idézi ünnepi liturgiájában, az angyal hozta öröm hírt „Ma megszületett a Megváltotok...”(Lk 2,11).

Mégis Karácsony másodnapján, amikor szent István vértanúságát ünnepeljük, mintha üzenetében és hangulatában nem illene bele ebbe az ünnepi hangulatba.

Mélyebbről szemlélve, az öntudatos keresztény szemszögéből tekintve, azonban rádöbbenünk, hogy szent István áldozata, vértanúsága igazából a lényegre, mégpedig az igazi szeretet lényegére irányítja figyelmünket.

A tegnap az isteni szeretet megnyilvánulását ünnepeltük: azt, hogy az örökkévalóság Királya belépett az időbe, az emberiség történelmébe azzal, hogy megszületett. A mai napon pedig az Ő hűséges követőjének Szent István diakónusnak dicsőséges vértanúságát ünnepeljük, aki élete odaadásával bizonyította Isten iránti szeretetét.

Tegnap ugyanis a mindenség Királya az emberi test ruhájába öltözve Szűztől születve belépett a földi életbe, ma az Ő bátor követője kilép a testi ruházatból, a földi életből, hogy győztesen az égbe szálljon.
Igen, a keresztény ember útja a betlehemi jászoltól indul. Itt nézünk első alkalommal a Gyermek szemébe, s itt ébred fel bennünk a hit. A Karácsonykor kezdődő út másik vége a Jézusért odaadott élet, a vértanúság vállalása. Mert az evangélium üzenete szerint csak az üdvözülhet, aki mindvégig állhatatos marad, és megőrzi hitét. A hit útja némelykor kockázatos, hiszen próbatételekkel teli, és olykor ellenséges emberek veszélyeztetik. 

Ahogyan a szülőknek egy csecsemőt nem elég szemlélni, hanem feladataik vannak vele szembe – így az isteni kisdedre sem elég csupán elérzékenyülve gondolni, hanem kötelezettségeink vannak, amelyek keresztény voltunkból fakadnak. Ezt a mai evangéliumban Jézus így fogalmazza meg: „Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt”(Mt 10, 17-22).

Tanúságot tenni – a krisztus követő elengedhetetlen kötelezettsége. Szent István maradéktalanul eleget tett ennek a feladatnak, élete árán is tanúságot tett Krisztusról. A Krisztusért végzett szolgálatért a nép ítélőszéke elé hurcolták - ugyanis élete és tevékenysége nagyon szembeötlő volt. „Bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni”(ApCsel 6, 8-10). „Kegyelemmel és erővel eltelve” mutatott rá Isten jelenlétére.
Igazából tökéletes Krisztus követőként nem számíthatott más sorsra mint az isteni Kisded – visszautasításban volt része. Jézus is földre szálltakor vonzotta a pásztorokat, a bölcseket. Megérkezése azonban már fellobbantotta Heródes gyilkos haragját, és az életére tört.
Szent Istvánt is sokan követték, sokan hittek szavára, de ellenzői, pontosabban Krisztus ellenségei, erőszakkal léptek fel ellene és megkövezték. Halálában is az égre tekintett, mint beidegződött mozdulat, mert felülről várt erőt, ahhoz, hogy Krisztushoz hasonlóan elmondhassa az imát: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül”, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Keresztény életünk, a Krisztushoz való tartozásunk bennünket is tanúságtevő életre kötelez. Áldozatok árán is hűségesnek kell lennünk az istengyermekhez. Most karácsonykor mi is többet szemléltük az égieket, remélhetőleg a mi lelkünkben is gyökeret vert egy-egy kegyelem, Isten-i ajándék, amely lelki erővel tölt el, jó elhatározásokat szül - tökéletesebb Krisztus követésre buzdít.
Az a tény, ha egy kicsit is jobbakká lettünk, mások számára jel lesz, mások is buzdulnak általunk. Azonban olyanok is lesznek, akiknél nem találunk megértésre. Lehet, hogy közvetlen környezetünk sem támogat a jóért folytatott küzdelmünkben, az elkötelezett öntudatos keresztény életben. Akár rosszindulattal akadályozhatnak, vagy a pletyka, a megszólások, rágalmak ítélőszéke elé hurcolnak.
Azonban, ha ezernyi akadályt is kell leküzdenünk akár önmagunkban, akár másokban – karácsonynak a kegyelme Krisztus-követésre kötelez.

Nem lesz mindig karácsonyi ének, díszes fenyőfa, ünnepi hangulat, nem fognak mindig angyalok glóriázni, de nekünk akkor is haladnunk kell a Krisztus által mutatott jó és helyes úton – minden körülmény között vállalnunk kell Krisztus követését, és a róla való tanúságtételt, mint szent István vértanú is tette.

HIMNUSZ Szent István király tiszteletére

Augusztus 20. SZENT ISTVÁN KIRÁLY főünnepe

Esztergomban született 969 körül. A keresztény hitre térve Szent Adalbert püspök megkeresztelte. 1000-ben Magyarország királyává koronázták. Feleségével, Boldog Gizellával és fiával, Szent Imrével a magyar család első szent példáját adják. Igazságos, békeszerető és szent életű király volt, aki az Egyház törvényeit megtartotta, és alattvalói igazi javát kereste. Tíz püspökséget, több kolostort alapított, az egyházi életet messzemenően támogatta. 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott, az általa építtetett Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. 1083. augusztus 20-án ugyanitt avatták szentté. 

 

Az Egyház legfőbb római pásztora,
kit nyája élén mennyei fény vezet,
méltónak véli Istvánt arra,
hogy koronával övezze trónját.

Uralkodónak nincs feladat dicsőbb:
a nép erkölcsét ő szelídíti meg.
Csodás erény! Ő lett, magyar nép,
egyben apostolod és királyod.

Kemény munkával indul a térítés;
magas monostor épül a szent hegyen,
Pannonhalmáról élet árad:
terjed a hit ragyogó világa.

Újjászült nemzet! Szent vezetők alatt
hitben virágzik, s lám, a király maga
buzgóságával példakép lesz
s élete vonzza, vezérli népét.

Az Atyaistent áldja dicséretünk
és szent Fiát is zengje ma háladal,
s a Lelket, aki lángra gyújtva
szent szeretetre tanítja szívünk. Ámen.

„A kősziklákat mindig irigyeltem" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe - hanganyag

A mai nap mi is arra a két apostolra emlékezzünk, akik sziklába vájták Isten egyházát. Ez a szikla tulajdonképpen Krisztus, és az Ő hatására maguk is szikla szilárdakká váltak, olyannyira, hogy inkább meghaltak, akkor sem tagadták meg hitüket és nem váltak hűtlenekké Krisztushoz.
Nekünk is ilyen szikláknak kell lennünk. Hajlíthatatlanoknak, hogy a viharban és veszedelemben is számíthasson ránk Krisztus...
.

„A kősziklákat mindig irigyeltem" - Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

Bevezetőül Reményik Sándornak, az evangélikus lelkész költőnek a Sziklák című verséből szeretnék idézni egy néhány sort:

„A kősziklákat mindig irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájuk sújt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull,
Számukra soha sincs "talán", se"hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófúvásos, sivatag nagy – télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindig irigyeltem."

Ilyen irigylésre méltó kősziklákként állnak előttünk a mai nap szentjei is Szt. Péter és Pál apostolok. - Kik is voltak ők valójában?

Simon Péter egyszerű halász mester. Jól érti mesterségét, buzgón gyakorolja vallását és gondos atyja családjának. Kafarnaumban lakik, elégedett életével és esze ágába sincs elhagyni foglalkozását vagy szülővárosát. Nem is sejti, hogy Istennek milyen nagy tervei vannak vele. Hirtelen azonban minden megváltozik, amikor a galileai-tenger partján Jézus rátekint és megszólítja; Jöjj, kövess engem! Én emberek halászává teszlek.

A változás még nagyobb a Tarzusi, romai állampolgársággal rendelkező Saul esetében. Nemcsak igazhitű izraelita, hanem szinte fanatikus híve az Ószövetségi törvényeknek. Ennek következtében elsajátítja a jeruzsálemi rabbi-képzőben az ószövetségi vallás teológiáját. Ezért érthető, ha kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetik Jézus követői iránt, akik Mesterük példájára új törvényt, újszövetséget emlegetnek. Abban a tudatban vállalkozik az első keresztények üldözésére, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot cselekszik. Ám a damaszkuszi kapu előtt ragyogó látomásban eléje áll az üldözött Jézus. Rátekint és megkérdezi: Saul, Saul miért üldözöl engem? Mielőtt megpróbálna Saul válaszolni, rá jön a Szentlélek által arra, hogy fölösleges, sőt bűnös dolog Jézus ellen hadakozni. Néhány pillanat elegendő a Mesternek arra, hogy ellentétes irányba fordítsa Saul útját, és az üldözőt apostollá változtassa így lesz SauI Krisztus evangéliumának választott edénye, miként Péter.

A két apostol fejedelem életében valóban sorsdöntő nap volt a Jézussal való találkozás. Jézus tekintete az e egyszerű galileai halászt halhatatlanná tette.

Jézus rátekintett Pétre, fürkésző, mindent látó isteni tekintetével a Galileai tenger partján és meghívta az ő szolgálatára: Jöjj köves engem... Te Simon vagy Jónás fia,ezentúl Péter, azaz Szikla lesz a neved... A névváltozás hivatásváltozást is jelentett. Az ingadozó, szalmaláng Péter szikla emberré lett Kr. országában.

- Aztán ránézett Krisztus Péterre, meleg biztató tekintetével a csodás halfogás után. Ne félj mostantól kezdve emberek halásza leszel. És Péter rengeteg embert vezetett el Isten országába.

- Harmadszor ránézett Krisztus Péterre fájdalmas, figyelmeztető-tekintetével. Hiszen a tanítvány is eleshet. Az apostol is lehet gyenge... ő is összeomolhat a nagy csapás alatt... Nem ismerem ezt az embert, tagadta meg Péter mesterét. Pedig pár órával előbb esküdözött: „Ha mindenki elhagy is, én soha.”

S a kakas alig szól kétszer, ő már háromszor tagadta, meg mesterét. Csak akkor döbben rá erre, amikor tekintete találkozik Jézus szomorú tekintetével.

Ó ez a lelkekbe markoló tekintet, amely Mátét a Pénzváltó asztaltól, Zakeust a fügefáról, Mária Magdolnát a bűnös életből vezette az igaz Istenhez.

Ez a tekintet változtatta meg Pétert is. Szerény, Isten kegyelmében és nem saját erejében bízó - emberré tette.

- A negyedik isteni tekintet, a szeretet, a bizalom tekintete. A feltámadás után, amikor Pétre először találkozik mesterével, egy kicsit remegve, de teljes bizalommal siet háromszor megtagadott mesteréhez. Mi volt Jézus válasza, erre a háromszoros tagadásra? Meleg szeretettel és bizalommal nézett ingadozó apostolára. Háromszor tudakozódik szeretete után. Péter szégyenkezve, Jézus isteni mindenhatóságára hivatkozva háromszor megvallja, hogy nagyon szereti őt, Urát és Istenét. Erre Jézus megbízik Péterben. Nyugodtan reá bizza szent vérével megváltott nyáját, az fegyház kormányzását.

Ez a jézusi-tekintet alakította át Sault Szt. Pállá, a népek apóstollává. Ha megszólaltatnánk Szt. Pál apostolt az ö írásai alapján, akkor az ő pálfordulását a következőképpen mondaná el: - Nem tagadom, hogy sokáig tusakodtam az evangélium igazságai ellen. Nem is vagyok méltó az apostol névre, hiszen üldöztem Isten egyházát. Fanatikus védelmezője voltam a zsidó vallásnak, a mózesi törvénynek. Végignéztem István diakónus megkövezését és egyetértettem gyilkosaival. A magam jószántából sohasem tértem volna le erről az útról. És mert nagyon keményen és elszántan vágtattam a keresztényüldözés útján, Isten is kemény eszközhöz folyamodott. Vakító fénnyel, mennydörgéssel állított elém tilalom-fát és saját arcával nézett a szemembe. Igaz belevakultam, ebbe n látomásba, de lelkem mélyén megnyíltak szemeim. Üldözésre indultam és üldözött lett belőlem. Győzni akartam és legyőzött lettem. Isten győzelme és az én üdvös vereségem, ez életem titka. Ha azt keresem, hogy miért tudtam, talán mindenkinél többet munkálkodni az evangélium terjesztéséért. Miért tekintettem nyereségnek minden veszteséget, csak ezt válaszolhatom; MERT találkoztam KRISZTUSSAL! A damaszkuszi élmény fénye mindig reám ragyogott, semmi és senki sem tudta elfeledtetni.

Vesszőzés, megkövezés, börtön, bilincsek és halál sötétje fölött ragyogott e gyönyörű látomás. Tehát Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Krisztus kiválasztott és arra rendelt, hogy mindenkinek mindene legyek. Nem én akartam, nem én kerestem ezt a találkozást. Mégis boldogan vállaltam a küldetést és megtapasztaltam: ISTEN akaratának teljesítése a mi igazi boldogságunk.

Sokat kellett szenvednem nevéért, végül életemet is áldozatul kérte, de én szívesen odaadtam, mert számomra Krisztus volt az élet, a halál pedig nyereség. Olykor elfogott a csüggedés, kísértések és betegségek gyötörték testemet. Krisztus azonban mindig mellém állt és fülembe súgta ELÉG neked az én kegyelmem. Gyötrelmek közt kellet megtapasztalnom: mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősített. 

Amikor Jézus rátekintett Péterre és meghívta az ő szolgálatára, Péter nem ellenkezett, mindenét elhagyva követte Jézust. Üres kézzel indult, hogy kezébe foghassa a "mennyek országának kulcsait", kiüresített szívvel, hogy megtölthesse Krisztus szeretetével. - Azonban Pál apostolnak is volt mit elhagynia. Szakítania kellett egy vakvágányra futott fanatikus vallásossággal. El kellett vetnie előítéleteit, le kellett tennie eddigi tudományának fegyverzetét. Mindezt azonban könnyű szívvel megtehette, mert Jézust kapta helyett.

Igaz Péter és Pál megtérésük előtt is vallásosak voltak és a mózesi törvény megtartásával törekedtek az Istennek tetsző életre. Ám az igazi vallásosság akkor ragyogott fel előttük, amikor Jézussal találkozott a tekintetük. Hiszen Ő azért jött a földre, hogy megtanítson minket az Istennek tetsző életre.

Péter és Pál apostol mindezt felismerte és ez a magyarázata "pálfordulásuknak". Lehetetlen ugyanis megismerni Istent, megismerni az Úr Jézus tanítását és ugyanannak maradni, mint annak előtte. Aki egyszer belenézett Jézus szemébe, abban föl kell ébrednie a szent vágynak, hogy magára öltse Krisztus emberségét, akit egyszer megérintett Jézus szeretete az nem szabadulhat boldogító rabságából. Ezért lett Simonból Péter és Saulból Pál.

Nem kétséges, hogy ez a találkozás Krisztus kezdeményezésére történt, ő nézett Péterre, ő tekintett Saulra a damaszkuszi úton. Azonban tévedés lenne azt gondolnunk, hogy ebben a kitüntetésben kizárólag a két apostol részesült. Jézus nemcsak a múltban szólt, hanem a jelenben is. Nemcsak Pál elé áll, hanem elénk is. Csak ki kell nyitnunk a szemünket, hogy meglássuk, a fülünket, hogy meghalljuk, s főként a szívünket, hogy befogadjuk. Hiszen Ő ott áll minden szív ajtajában, szerényen kopogtatva, bebocsátást kérve.

De Ő hiába tekint ránk, ha lehunyjuk szemünket, vagy elfordítjuk tekintetünket. Hiába szól, hiába hív, ha mi más hangokra, más hullámhosszra állítjuk be szívünk felvevő készülékét. Sokszor ösztönösen, vagy szándékosan foglaljuk le magunkat, csakhogy ne kelljen Isten hívására figyelnünk. Önzésünk börtönébe zárkózunk s magunkra aggatjuk a mulandó értékek bilincsit. Valahogy úgy vagyunk, mint ahogy a költő, Kányádi Sándor írja az ö versében; „Ültem az Isten sírján, /megkönnyebbülten; /enyém a lelkem s irhám, megmenekültem. //Fölálltam, s visszarogytam, /nem volt ahová mennem, /erőm sem volt, a harcban /megöregedtem.”

Sokszor mi is küzdünk az Isten ellen, s amikor úgy gondoljuk, hogy győztünk, akkor jövünk rá, hogy Isten nélkül nem megyünk semmire sem. Ezért van igaza Kempis Tamásnak, a középkori nagy lelki írónak, amikor ezt írja; „Ha nem keresi az Istent, az ember sokkal nagyobb kárt okozhat magának, mint összes ellensége okozhat neki”.

„A Te arcodat keresem Uram” (Zsolt 27,8.) – mondja a zsoltáros. Duval atya, aki mint Jézus énekese járta be a világot, egyik dalában így énekelt „Jézus az én barátom, keresem arcodat”.

Ha azt akarjuk, hogy tekintetünk találkozzék Jézus tekintetével, akkor nekünk is keresnünk kell a vele való találkozást.

- Néhány évvel ezelőtt Michaelangelo remek művét a Pietát (a holt Krisztust ölébe tartó fájdalmas anya szobrát) Amerikába szállították az ott megrendezett világkiáltásra. Tették ezt azzal a megfontolással, hogy minél több ember gyönyörködhessen a remekműben, Mert a szépségnek az a hivatása, hogy mindég viruljon és mindenkit megajándékozzon őrömével. Jézusunk is azért jött a földre, hogy saját arcán ragyogtassa fel azt a szépséget melyben a mennyei Atyának is kedve telik. Azért választott és választ apostolokat, azért küldi őket a világba, hogy szavukkal hirdessék és életükkel megmutassák az isteni élet szépséget. Ezen feladat teljesítésében számít ránk is, szinte semmit sem tesz közreműködésünk nélkül a földön.

Szüksége van az igehirdetőkre, hogy elhintsék gondolatait, az ember lelkek barázdáiban. Szüksége van az édesanyákra, édesapákra, hogy általuk dédelgesse és simogassa gyermekeit. Szüksége van a szerelmesekre, hogy általuk megsejtesse a szeretet mérték nélküli gazdagságát. Megértette ezt a két apostol fejedelem is, ezért hirdették oly fáradhatatlanul az evangéliumot.

- Egy fényképész, aki beutazta Abesziniát, mondotta el, hogy többek között meglátogatta a híres lalibelai templomot. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mi az érdekessége ennek a templomnak, amivel annyi turistát vonz magához? S a választ a templom történetében találta meg. A 13. században vallásos uralkodója volt az országnak, akit Lalibellának hívtak. Uralkodása alatt virágzott fel a kopt kereszténység és templomokat építettek. A mohamedánok mindezt rossz szemmel nézték és egymás után rombolták le a keresztény templomokat. Ekkor a király utasítására sziklába vájták a templomot, amit aztán nem tudtak lerombolni.

A mai nap mi is arra a két apostolra emlékezzünk, akik sziklába vájták Isten egyházát. Ez a szikla tulajdonképpen Krisztus, és az Ő hatására maguk is szikla szilárdakká váltak, olyannyira, hogy inkább meghaltak, akkor sem tagadták meg hitüket és nem váltak hűtlenekké Krisztushoz.

Nekünk is ilyen szikláknak kell lennünk. Hajlíthatatlanoknak, hogy a viharban és veszedelemben is számíthasson ránk Krisztus.

Jellemszilárdaknak kell lennünk, mint a hegyes csúcs, amely keményen és mozdulatlanul tör az ég felé, még a legborzasztóbb viharban is, és inkább kettétörik, de akkor sem adja fel szikla voltát!

Reményik Sándorral mondjuk mi is: „Már megtanulok én is síkraszállni…/S lenni kőszirt, mely int és fenyeget,/Kőszikla, mit meg nem ingat semmi Kőszikla, min a csákány eltörik.”

De ne feledjük, hogy csak azokból lesznek igazán hősök, szikla kemény jellemű emberek, akik Krisztusra szegezik tekintetüket, akik figyelnek Isten hívó szavára, akik befogadják Istent a szívükbe és mindennapi-életükbe. Azokból, akik ehhez erőt az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztusból és az apostolok életpéldájából merítenek.

Hát adja Isten, hogy ti és mi mindannyian, akik Szt. Péter és Pál apostolokra emlékeztek, emlékezünk és őket ünnepeljük, ti is, mi is ilyen jellemszilárd sziklákká váljatok, váljunk, mert ma ilyen keresztény emberekre van szüksége az Egyháznak és népünknek is.

Szent László Király búcsú - Nyújtód - hanganyag

... Ma is időszerű Szent László király életpéldája. Meg erősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy a jelen bajokból is úgy szabadulhatunk, ha gondolkodásunkat megtisztítjuk, erkölcseinket megjobbítjuk, ha rendezzük dolgainkat Istennel és Isten előtt egymással...

Te győzd le a rosszat jóval - Szent György búcsú Esztelneken - hanganyag

Hosszú szünet után, újra megünnepeltük Esztelneken, ferences templomunk védőszentjének, Szent Györgynek az ünnepét.
Az ünnepi szentmise délután 6 órakor vette kezdetét. Meglepetésszerűen sokan voltak jelen a hívek közül is: gyerekek (ministránsok és a Szent Rita napközi otthon gyerekei) fiatalok és felnőttek egyaránt, bár korábban nem csaptunk nagy „reklámot” neki. A szentmise főcelebránsa és ünnepi szónoka Csíksomlyóról, fr. Erik, a kegytemplom igazgatója volt és igehirdetését a ma is aktuális Szent Pál-i felszólításra alapozta: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12, 21). Mindezt Szent György életéből vett történetekkel támasztotta alá.

Pápai tanítás Páduai Szent Antalról

XVI. Benedek pápa a 2010 február 10-ei általános kihallgatáson, a VI. Pál teremben elhangzott tanítását az első ferences generáció egyik legismertebb személyének, Páduai Antal alakjának szentelte.

Szent Antalt, szülőhelye kapcsán, a lisszaboni jelzővel is szokták illetni; a Katolikus Egyház egyik legnépszerűbb szentje, akit az egész világon tisztelnek – mondta tanítása elején Benedek pápa. A hívek számára különösen kedvesek a Szent Antalt ábrázoló szentképek és szobrok, amelyek liliommal a kezében és a gyermek Jézussal a karján ábrázolják őt. Antal jelentős mértékben hozzájárult a ferences lelkiség kibontakozásához. Rendkívüli szellemi képességei, kiegyensúlyozott egyénisége, apostoli buzgósága és elsősorban misztikus adottságai által jutott el erre.

1195 körül született Portugáliában, nemesi rangú szülők gyermekeként; a keresztségben a Fernando nevet kapta. Egy a Coimbrában végzett tanulmányai során, 1220-ban megélt esemény egész életét megváltoztatta: szemtanúja volt, hogy 5 ferences vértanú ereklyéit közszemlére kihelyezték a városban. A Marokkóban mártírhalált szenvedett szerzetesek példáját követve elhatározta, hogy ő is Afrikába megy. Felmentését kérte az ágostonosok monasztikus rendjéből, és belépett a „kisebb testvérek” közé. Elindult Marokkóba, ám betegsége miatt irányt változtatva, Itáliában kötött ki. Így 1221-ben jelen volt a „gyékényes káptalanként” emlegetett ferences rendi megbeszélésen, melynek során személyesen is megismerte a rendalapító Assisi Ferencet. Ezt követően egy ideig teljes rejtettségben élt Itáliában. Egy papszentelés alkalmából olyan nagy szónoki tehetségről tett tanúbizonyságot, hogy elöljárói prédikátori szolgálatra kérték. Olaszországban és Franciaországban rendkívül hatásos népmissziókat tartott, majd Ferenc áldásával tanítani kezdett Bolognában, ahol megteremtette a ferences teológia alapjait, amely Szent Bonaventura és Dans Scotus munkásságában érte el csúcspontját. Antal halála előtt egy évvel visszatért Pádovába, ahol korábban is többször megfordult. A hívek már életében szentnek tartották. IX. Gergely pápa, aki egyszer hallotta őt prédikálni, alig egy évvel halála után, 1232-ben szentté avatta Antalt. Évszázadokkal később 1946-ban pedig XII. Piusz pápa egyházdoktorrá nyilvánította, és az „angyali doktor” címmel tisztelte meg – hangzott el XVI. Benedek katekézisében.

Szent Antal teológiai írásaiból a frissesség és az evangéliumi szépség sugárzik – fogalmazott a Szentatya. Műveiben úgy mutatja be az imádságot, mint szeretetkapcsolatot, amely az embert arra készteti, hogy bensőségesen társalogjon Jézussal. Az ima Szent Antalnál négy nélkülözhetetlen magatartást jelent, melyeket latinul így fogalmazott meg: obsecratio, oratio, postuláció, gratiarum actio – azaz: bizalommal teli megnyílás Istennek, bensőséges beszélgetés Jézussal, szükségleteink feltárása, végül dicséret és hálaadás. Szent Antal imádsággal kapcsolatos tanítása a ferences teológia egyik legsajátosabb jegye. Csak imádkozó lélekkel haladhatunk előre a spirituális életben – szerepel Szent Antal tanításában. Arra hívta a hívő embert, hogy igazi gazdagságra, jósággal és irgalommal telt szívre törekedjen. Mennyire időszerű ez a tanítás a mai világban is, amikor a pénzügyi válság és a súlyos gazdasági igazságtalanságok miatt oly sok ember elszegényedik és nyomorba jut – hangsúlyozta XVI. Benedek pápa. Katekézise végén Szent Antal közbenjárását kérte az egész egyházért és az ő szavaival zárta a szerdai általános kihallgatást: „Ha Krisztusról prédikálsz, ő meglágyítja a kemény szíveket, ha rá gondolsz, akkor lelkedben kigyullad a fény, ha őt olvasod elméd betelik.”

Pápai tanítás Páduai Szent Antalról

Napi gondolatok: A vértanúk dicsősége a jövő újjászületés jele

Lwanga Szent Károly és társai, Ugandai vértanúk emléknapja
Ugandában sok keresztényt öltek meg Mwanga király parancsára 1885 és 1887 között a vallás iránti gyűlöletből. Néhányan közülük magában a királyi udvarban teljesítettek szolgálatot, vagy a király személye körül tevékenykedtek. Ezek közül is kitűnt Lwanga Károly 21 társával, akiket mint buzgó katolikusokat, részben karddal fejeztek le, részben pedig megégettek 1886. június 3-án, amiért a király tisztátalan vágyainak nem engedtek.

VI. Pál pápának az ugandai vértanúk szentté avatásakor mondott szentbeszédéből

A vértanúk dicsősége a jövő újjászületés jele
   
 Ezek az afrikai vértanúk a Martyrológiumot, azaz a győztesek könyvét egy olyan új lappal gazdagítják, amelyen egyaránt szörnyű, véres és dicső események vannak feljegyezve. Egy egész lapot mondtam, amely egészen méltó módon csatlakozik az ősi Afrikának ama kiváló beszámolóihoz, amelyekről a jelen korban élő és bizonyos mértékben kishitű emberek talán úgy gondolták, hogy többé már nem is lesz azoknak a lapoknak méltó folytatása.
     Mert ki is remélhette volna, hogy egy teljesen hasonló példaképet tudunk majd odaállítani azok mellé a lelkeket megrendítő akták mellé, amelyek beszámolnak a scili vértanúkról vagy a karthágói mártírokról és az uticai vértanúk tündöklő csapatáról, akikről megemlékezik Szent Ágoston és Prudentius is? Továbbá ki hitte volna, hogy az egyiptomi vértanúk mellé — akiknek fönséges dicséretét Aranyszájú Szent János írásaiban találjuk meg —, majd pedig a vandál üldözések vértanúi mellé napjainkban olyan újabb történetek sorakoznak oda, amelyekben semmivel sem kevesebb a bátor tanúságtétel, és amelyek semmivel sem kisebb dicsőségről számolnak be?
     Ki gondolhatta volna, hogy az annyira közismert, dicső afrikai vértanú és hitvalló szentek, mint Ciprián, Felicitasz és Perpetua, meg a nagy Ágoston mellé egykor majd odasorakoztatjuk Lwanga Károlyt, Mulumba Kalemba Mátyást — milyen drága nevek ezek nekünk — és az ő húsz társukat? És külön említésre méltók azok az anglikán egyházhoz tartozó keresztények is, akik szintén Krisztusért szenvedték el a halált.
     Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most vallásüldözésekre és vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra.
     Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. (Ó, bár adná Isten, hogy ők legyenek az utolsó vértanúi is, hiszen oly nagy és annyira értékes az ő áldozatuk!) Afrika most újjászületik, mint szabad és önrendelkezésű Afrika.
     Az a gaztett, amelynek áldozatául estek, oly irtóztató és annyira jellegzetes volt, hogy már maga ez is nyilvánvalóvá teszi: mennyire szükséges, hogy ez az új nép erkölcsileg is teljesen átformálódjék, és a jövő nemzedékeinek egy egészen új lelki beállítottságot tudjon áthagyományozni. Az a gaztett mintegy elősegíti az átmenetet abból az egyszerű és műveletlen életformából, amelyben voltak ugyan bizonyos kiváló emberi értékek, de tele volt hibával és babonás gyengeséggel, és mintegy saját rabságában volt gúzsba kötve; elősegíti az átmenetet abba a kulturált életbe, amely már emelkedettebb emberi lelkületet és magasabb fokú szociális életformát követel meg.

Forrás: zsolozsma.hu