csütörtök, december 31, 2020

Még van esély…, Míg az óra körbejár... – Szilveszter este

Év végi hálaadó szentmisére gyűltünk össze. S ez alkalommal, a szentmise első olvasmányának, első, négy szavas mondatát szeretném kiragadni, s fölötte elgondolkodni, melyet szent János apostol első leveléből vettünk. „Itt az utolsó óra!”- írja az apostol.
Milyen jó lenne, ha e rövid mondat sokkolna bennünket, ha segítene rádöbbenteni a valóságra, ha segítene elgondolkodni életünk dolgainak igazi állásán, a soha vissza nem térő idő múlásán.

Mert az idő Istentől jövő ajándék, ezért fontos számunkra az a kérdés, hogyan viszonyulunk hozzá? Az esztendő utolsó napja alkalmas idő arra, hogy egy pillanatra megálljunk, visszatekintsünk és őszintén mérlegeljünk: mi volt jó és mi volt rossz az életünkben, életvitelünkben, Isten és embertársainkkal való kapcsolatunkban? Milyen megvalósításoknak örülhetünk, és miért kell bocsánatot kérnünk Istentől valamint embertársainktól? Milyen szavakkal és tettekkel szolgáltuk Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét, vagy melyek voltak azok a szavak és tettek, amelyeknek kivitelezésekor figyelmen kívül hagytuk Krisztus tanítását és fájdalmat okoztunk, ártottunk velük embertársainknak?

Különösképpen jó alkalom lesz erre az őszinte lelkiismeret vizsgálatra a szentmise befejeztével tartandó rövid szentségimádás, hogy mindezt az Oltáriszentségben jelenlévő, a szíveket, veséket ismerő, s vizsgáló Jézus előtt tegyük meg. Nem feledve Szent János apostol és evangélista szavait:
„Már eddig is sok antikrisztus lépett föl. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. De rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindenki tartozik közénk… Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az igazságból.” (1Jn 2,18-21)

Az utolsó óra krízis és ajándék egyszerre, benne rejlik az élet paradoxona: a múló idő fájdalma és a jövő reménysége. Hálásak lehetünk, hogy Isten ezekben az utolsó órákban is velünk van.
A múló időnek isteni rendeltetése van; a múló földi létet talentumként bízta ránk, ajándékozta nekünk Isten, hogy „éljünk vele", hogy valódi kincseket, értékeket gyűjtsünk általa, hogy Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét szolgáljuk általa. Ezért kell bölcsen felhasználni múló napjainkat, jól gazdálkodni velük, mert az elmulasztott alkalmak soha többé nem hozhatók vissza.

Lám, ebben az évben is itt az utolsó óra. Ezen már fűhöz-fához való kapkodásunk sem segít, nem változtat. Emberfia nem fordíthatja vissza az „idő kerekét": íme, itt az utolsó óra!
Belém, belénk sajdul fájdalma: be jó lenne újra kezdeni, elölről mindent, amit elrontottunk. De nem lehet. Pedig annyi mindent másképp csinálhatnánk. Túlságosan odakötöttük magunkat, életünket a hiábavaló, sőt olykor az ártalmas dolgokhoz. Ismét betöltötték, lefoglalták, felélték mindennapjainkat.
Veszélyesen odagyökereztünk a mulandó, „földi dolgokhoz”, s nem maradt időnk – csak oly kevés – az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére, a lelkiekre, a jóra, a családom tagjaira, a másik emberre.
Nem gondoltunk az utolsó órára. Kincseket gyűjtöttünk, még az utolsó napokban is, de milyeneket? Tékozló gyermekeknek bizonyultunk újra: kipergett, elfolyt ujjaink között az Isten által adott drága idő aranya.
Most már komolyabban vennénk a maradandó dolgokat, az igazi kincseket! Nem felednénk a hiábavalóságok utáni hajszában ezt a közelgő utolsó órát! De most már késő.

Itt az utolsó óra. Ekkor hajol közel hozzánk – tékozló gyermekeihez – az irgalmas Atya, Aki kezdettől fogva velünk volt! Aki az elmúló esztendő utolsó órájában eszmélő, őszinte bűnbánó, megtérő gyermekét sem tagadja meg, mert szeret.
Nem, Ő sem fordítja vissza az idő kerekét; nem íratja velünk újra az óesztendőt. Azt elkerülhetetlenül, visszavonhatatlanul le kell írnunk! Át kell adnunk az elmúlásnak.
De amint elmerül az idő végtelen tengerében, életünk egén felragyog egy újév ígérete. A szilveszterest – az utolsó óra – komor sötétjéből, lassan feldereng egy új nap hajnala, mint az újesztendő ígérete. Tiszta, fehér lapként, melyet – az előző évek tanulságaival gazdagodva – nekünk kell majd teleírnunk. Mert, ahogy az Omega együttes, „Az utolsó óra” című dalában énekelte, 1982-ben:
„Még van esély
- de külső megváltást ne remélj.
A lámpák fényén túl az örök éj:
Most kell lépned még, hogy élj!

Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...

Még hihető,
Hogy nem lesz nagy vihar, ami jő
Hogy megfordul a szél – van idő
A többség jót akar, s ez a fő

Még van idő...
De elkezdődött már a jövő
A kompjuternek tán szíve nő
Az ember égig ér, ha felnő

Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...

Az újév kezdetén, áldott, ígéretes, új lehetőséget kínál fel számunkra, ajándékoz nekünk, a minket szerető Isten, „míg az óra körbe jár”, hogy mi – végre – igazi kincseket gyűjtsünk. Melyeket nem rág meg a moly, nem emészt meg a rozsda, sem a tűz. Hogy végre valóban Isten dicsőségét szolgáljuk, s embertársaink földi boldogulásán és lelki üdvén munkálkodjunk.
Mi, örök kincskeresők, kérjük hát a költővel Reményik Sándorral az Idők Urát: „Ó, Isten, teremts hát a semmiből / Új esztendőt nekünk, / Fehér lapot, hogy írjuk végre rá / Igaz történetünk: / A szeretet s a jóság álmait”.

szombat, december 26, 2020

Emlékezzünk "a tegnap és ma" mártírjaira – Szent István vértanú ünnepe


A tegnap, a Betlehemi Kisded, a második isteni személy, az Úr Jézus földre jöttét, megtestesülését, örömteli születésnapját ünnepeltük. Ma hűséges követőjének, Szent István vértanúnak égi születésnapja fölött örvendezünk.

Az első század első felében élt, majd Jeruzsálemben agyonkövezett Szent István diakónus, az első meggyilkolt keresztény emléke, első látásra, az e világi logikával gondolkodva, nehezen egyeztethető össze a karácsony örömteli ünneplésével. Valójában azonban összetartoznak és Szent István mártírhalála tanúsítja, hogy miként lehet az erőszakot szeretettel, a rosszindulatot, gyűlöletet, haragot megbocsátással és a halált az élettel legyőzni.

Minden keresztényeknek, Krisztus követőnek, ezt a példát kell a mindennapok kihívásai és megpróbáltatásai között is követni, mivel a boldog örökkévalóságot nem a gazdagság és hatalom, gyűlölet és harag, hanem a szeretet, a megbocsátás és életünk másoknak való odaajándékozása által nyerhetjük el. Szent István vértanú halála üzeni, hogy az emberi élet középpontjába a szelíd bátorságot, a nemes alázatot kell helyezni, az erőszak helyett pedig az erősséget választani.

Ezért minden évben karácsony másnapján a liturgia Szent István diakónusról, az első vértanúról emlékezik meg. Az Apostolok Cselekedetei (ApCsel 6,8-10; 7,55) olyan embernek mutatják be őt, mint akit kegyelem és erő töltött el.

Benne maradéktalanul megvalósult Jézus ígérete, vagyis az, hogy a hívek, akik arra kaptak meghívást, hogy nehéz és veszélyes körülmények között tegyenek róla tanúságot, nem maradnak magukra védtelenül: Isten Lelke szól majd belőlük (vö. Mt 10,20). Éppen ezért emlékezzünk "a tegnap és ma" mártírjaira, s kérjük az első vértanú, Szent István közbenjárását, aki a végsőkig hűséges maradt az Úrhoz, hogy ma is támogassa az üldözött keresztényeket Európában és szerte a nagyvilágon.

István diakónus valóban a Szentlélektől vezettetve cselekedett, beszélt és halt meg. Tanúságot tett Krisztus szeretetéről a legvégső áldozatig menően.  Szent István diakónus liturgikus ünnepén az egyik alkalommal XVI. Benedek pápa emlékeztetett rá, hogy a vértanúk az „élet mesterei”, a szereteten alapuló Igazság „csöndes hírnökei”.

Krisztus valódi követése a szeretet, amelyet egyes keresztény írók „titkos vértanúságnak” neveztek. Az evangéliumhoz való őszinte csatlakozás ma csakúgy, mint az ősegyházban, életáldozatot is követelhet. A világ különböző részén, sőt már a „vén Európában” is, sok keresztényt egészen a vértanúságig menően üldöznek. Az Úr azonban arra emlékeztet, hogy aki kitart a hitben, az végül üdvözül.

Gondolhatunk itt az idős francia, 85 éves papra, Jacques Hamel atyára, aki szülei válását, a többgyerekes család szétszakadását megtapasztalva, tizenévesen elhatározta, hogy életét az emberek megjavítására, segítésére fordítja, s akit misézés közben gyilkoltak meg, vágták el a torkát 2016-ban. Vagy az ez évi, október 29-i terrortámadásra, amit a Franciaországi Nizzában, a Notre-Dame- (Miasszonyunk-) bazilikában hajtottak végre, brutális módon meggyilkolva három imádkozó embert, köztük egy édesanyát.

Visszatérve a ma ünnepelt szentre, elmondhatjuk, hogy Szent István életét teljesen Isten formálta, tette hasonlóvá Krisztuséhoz, akinek kínszenvedése megismétlődött a diakónus vértanúban; halála pillanatában, térden állva Jézus kereszten mondott szavait idézi, lelkét az Úr oltalmába ajánlja (vö. ApCsel 7,59), megbocsát ellenségeinek: „Uram ne ródd föl nekik ezt a bűnt!” (7,60) - mondja. Halála előtt, a Szentlélekkel eltelve föltekintett az égre és megpillantva az Isten dicsőségét fölkiáltott: „Bizony látom a megnyílt eget, s az Emberfiát, amint az Isten jobbján áll!” (55).

Szent István vértanú ünnepén mi is arra kapunk meghívást, hogy tekintetünket Isten Fiára szegezzük, akit karácsony örömteli légkörében szemlélünk megtestesülése misztériumában.

A keresztséggel és a bérmálással, a hit értékes ajándékával, amelyet a szentségek, különösen az Eucharisztia táplálnak, Jézus Krisztus magához kötött bennünket, és a Szentlélek működésével folytatni akarja bennünk üdvözítő tevékenységét, amely mindent megvált, érvényre juttat, felemel, és teljességre vezet.

Engedni, hogy Krisztus magához vonzzon bennünket, amint ezt Szent István vértanú tette, annyit jelent, hogy kitárjuk életünk kapuját a világosságnak, amely hív, irányt mutat és segít, hogy a JÓ útján haladjunk, azon az úton, amelyet Isten szeretetterve jelölt ki az emberiség számára. Szem előtt tartva, hogy a harag, a gyűlölet, az erőszak útja csak fájdalomhoz, pusztításhoz és halálhoz vezet. Míg a tisztelet, a kiengesztelődés, a szívbeli megbocsátás és a szeretet az egyetlen lehetőség a béke megvalósítására.

Ezért Szent István diakónus példakép mindazok számára, akik a krisztusi tanítást komolyan veszik és tovább adásának szolgálatába kívánnak állni, ott ahol élnek, a családban, a munkahelyen, a szórakozó helyen, az interneten „online” formában vagy éppen az utcán.

Az ő életpéldája megmutatja, hogy az evangéliumi örömhír hirdetése nem elsősorban eredeti módszerek vagy technikák alkalmazását jelenti, bár természetesen ezek is hasznosak. Az újdonság az, hogy eltelve a Szentlélekkel engedjük, hogy ő vezessen bennünket. Mélyen merüljünk el Krisztus misztériumában, fogadjuk be szavát és jelenlétét az Eucharisztiában, hogy maga az élő Jézus beszélhessen és cselekedhessen küldöttjében!

Ugyan is az evangélium hirdetője, szóban és tettekben, akkor lesz képes arra, hogy Krisztust hatékonyan elvigye másoknak, amikor ő maga is Krisztusból él, amikor az evangélium újdonsága saját életében is megmutatkozik. A szentatya, Ferenc pápa mondta: ma olyan keresztényekre, „közösségekre van szükség, amelyek nem a világi logikát követik, nem magukat helyezik középpontba (..) hanem az emberek javát, főleg a legkisebbekét és szegényekét”.

Befejezésül: Szent István vértanú és Szűz Mária, az Esztelneki Madonna – akinek kegyszobra lassan 100 évvel ezelőtt, 1921 Karácsonya előtt menekült meg a templom tűztől, miközben a toronyban lévő harangok megolvadtak és lefolytak –, tehát az Esztelneki Madonna közbenjárását is kérve, imádkozzunk azért, hogy szűkebb környezetünkben és a világ Egyházban egyre többen tegyenek, tegyünk – Szent István diakónushoz hasonlóan – meggyőződéses és bátor tanúságot az Úrról, a Betlehemi Kisdedről, Jézus Krisztusról. 

csütörtök, december 24, 2020

Isten nem az érdekek mentén szeret – Karácsony

Martin Buber zsidó filozófus, aki 1965-ben halt meg, 1953-ban a következőket írta: „Az égi fény megfogyatkozása, Isten elhomályosulása jellemzi azt az órát, amelyben élünk. Ha a Nap elhomályosul, ez azt jelenti, hogy valami történt közötte és a szemünk között. Az emberi gőg és a bűn elhomályosította az isteni Napot. Tényként vesszük, hogy az ember teljesen kiüresítette önmagában a természetfölötti világot. Azok az alapelvek és eszmények, amelyek így vagy úgy az emberbe kapcsolódtak, eltűntek. Az ember eltörli még „Isten” nevét is, de Ő továbbra is él, elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő marad, örökkévalósága fényében él, – nekünk pedig a sötétség a lakóhelyünk.”

Az 1953-ban írta szavak nagyon jól tükrözik a mai valóságot is. Valóban az Istenfogyatkozásban élünk, és – azt hiszem – mindannyian elmondhatjuk, tapasztaljuk, hogy az emberi gőg és a bűn elhomályosította a Napot. Az Istennek a Napját.

Persze, a külső csillogás, az megmaradt: óriási fejlődésnek indult az utóbbi 40-50 évben a világ. Elképesztő és előre el nem gondolható dolgok születtek meg az emberi tudomány, az emberi haladás révén. Ugyanakkor valahol mégis nagyon-nagyon szegényes lett, nagyon kiüresedett ez a világ!

Már advent kezdetén fényárba öltöznek a városok és falvak. Csodálatosan megvilágított kirakatokat és utcákat lehet látni főleg városon. Mindez nagyon szép, nagyon mutatós, de vajon mi van mögötte? Vajon mögéje tudjuk-e képzelni, akár saját tapasztalataink segítségével, azt a nagyon kiüresedett csak csillogásában élő világot, amely számára a karácsony is és sok minden más rohanás, bevásárlás lett csupán? Emberi feszültségeknek a gyújtópontjává változtak az ünnepeink, és változott ez az ünnep is.

A katolikus, francia író Gabriel Marcel, írta 1955-ben: „Ha az utolsó két évszázad történelmi szociológiai fejlődését tekintjük, nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az ember elveszítette isteni támpontját, nem tekinti magát az Ő teremtményének és képmásának. Elszakította magát az Istentől és ennek következménye az „emberarcú barbárság” az erkölcsi támpontok és normák megingása.” (Piarista Diák 2002. december, 2. oldal)
Hátborzongató, ha belegondolunk, hogy 1955-ben már ezt írta Gabriel Marcel! Folytathatjuk a gondolatot: ha az ember megöli lelkében az Istent, elszakad az Istentől, önmagával hasonlik meg. Gyilkosa lesz önmagának is és az emberiségnek is.

E tények fölvázolásával, nem ünneprontó akarok lenni. Hanem szeretném, ha megéreznénk, ha megértenénk azt, hogy milyen nagyszerű és milyen csodálatos, szíveket megérintő és melegséggel, reménységgel eltöltő ez a mai nap, Szent Karácsony ünnepe! Mert a mai nap azt tanítja nekünk a fölolvasott evangélium által, hogy a születendő gyermek neve Emmanuel lesz, ami annyit jelent, hogy velünk az Isten, vagy Isten – Buber szavaival élve– továbbra is él! Elfelejtve is, „napfogyatkozása” mögött is élő maradt az Isten. Minthogy élt az Isten, és él öröktől fogva. S az örökké élő Isten végtelen szeretete cselekedte, hogy a Második Isteni Személy emberi testet vett magára, hogy megjelent a láthatatlan Isten képmása. Megjelent közöttünk az isteni szeretet, foghatóan, emberi alakban. Ez az isteni szeretet ma is él, és bármennyire is megpróbálta az ember kiüresíteni mindazt, ami az Istennel kapcsolatos, az isteni szeretet az emberi lélek és az emberi értelem sötétségén át képes világítani, és azok, aki ezt be tudják fogadni, ahogy Szent János evangéliumának bevezetőjében olvashatjuk, Isten gyermekeivé válhatnak.

A Betlehemi csillag pedig, amely annak idején utat mutatott a pásztoroknak, utat mutatott később a Napkeleti Bölcseknek, királyoknak és ma nekünk is, azt jelzi, hogy az embert föl akarja emelni az Isten. Az embernek a sorsa nem az, hogy lefelé haladjon, hogy tönkremenjen, hogy a szellemi, lelki, erkölcsi értékei semmivé váljanak. Hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn 3,16)

Éppen ezért Karácsonynak üzenete van a szeretet hiányában didergő és a sötétben botorkáló, az erkölcsi lét ingoványossá lett talaján álló mai ember számára is.
Többek között az, hogy Isten hűséges, és Isten igazmondó. Az első emberpár bűnbeesése alkalmával megígérte Isten azt, hogy a bűnbe esett emberiséget megmenti, és az ígéretét megtartotta. Isten valóban elküldte a Messiást, sőt maga Isten jött el közénk, hogy fölemelje, megvigasztalja, megtanítsa szeretni az embert. Ez nagyon fontos a mai világban. Gondoljunk csak bele, hogy világunk tele van ígéretekkel: vallási maszkba öltöztetett ígéretekkel, anyagi ígéretekkel, politikai ígéretekkel, mindenféle ígérettel, s egyre inkább azt kell látnunk, hogy ezek az ígéretek messze nem teljesülnek. Hogy mi valósul meg belőle, az már erkölcsi, világnézeti kérdés. Napjainkban a meg nem valósult ígéreteknek a korszakában élünk! Érdemes elgondolkodni azon, hogy ki az, kik azok, akik nem csak ígérnek, hanem be is váltják az ígéretüket? Elsősorban Isten, s mindazok, akik komolyan veszik az Istent.

Csodálatos üzenete a karácsonynak az is, hogy a Betlehemi jászolban valósul meg az az emberi álom, hogy az egyik ember fontos a másiknak, hogy én fontos legyek valakinek. Az a tény, hogy eljött hozzánk a második isteni személy, Betlehemben kis babaként, azt jelenti, hogy én fontos vagyok az Istennek. Utánam jött, utánam nyúlt az Isten. És minden egyes ember fontos az Istennek! Érdemes elgondolkodnunk ebben a mai nagyon fura világban, ebben az anyagi érdekektől áthatott világban, hogy Isten nem az érdekek mentén szeret. Nem úgy gondolkodik, mint az ember, hanem a szeretetével teszi értékessé a teremtményeit. A szeretetben emel föl magához bennünket az Isten. Nem lenne ott a helyünk, mert más világ vagyunk és Isten egészen más, de fölemel bennünket a szeretetével, eggyé válik velünk az Isten.

Karácsonynak az is üzenete, hogy nincs más út az ember boldogítására, mint az eszközök nélküli szeretet. Nagyon, de nagyon fontos ez az igazság a mai világban! Olyan szeretet ez, amely nem valamit, hanem önmagát akarja adni az embernek. Nem anyagiakkal akarja pótolni, amit lelkileg nem adott meg, nem anyagiakat akar adni saját maga helyett. Ez az igazi szeretet!
 
Újév kezdetén „anyagiakban bővelkedő újesztendőt” kívánnak egyesek. Hát igen, mit tud adni az, akinek csak anyagija van?

Michel Quoist francia lelki szerző írta több mint ötven évvel ezelőtt, az „Így élni jó” című könyvében, hogy hiába lesz az embernek autója, háza, mosógépe, meg mindene, ha az embernek a szíve-lelke nem változik meg, akkor az ember boldogtalan marad.

Igen, hiába kívánunk anyagiakban gazdag jólétet, újesztendőt egymásnak, ha lelkieket nem tudunk adni, ha szeretetet, megbocsátást nem tudunk adni, ha méltányosságot, megértést nem tudunk adni, ha az igazság mellett nincs bátorságunk kiállni és igazságosságot nem tudunk adni egymásnak itt a községben is és szerte a világon, akkor nem leszünk boldogok! Akkor még anyagiakat sem fogunk tudni adni egymásnak, mert annyira önzőkké és közömbösökké válunk. Olyan jó lenne, ezt nagyon a szívünkbe, nagyon-nagyon a lelkünkbe vésni!

Az is az üzenete a karácsonynak, hogy a szeretet, az áldozat és a szolgálat édestestvére. Úgy is mondhatnánk, hogy áldozat és szeretet nélkül nincs szolgálat, és szolgálat nélkül nincs szeretet. Ha nem tudom magam kiüresíteni, félretéve saját magam terveit, vágyait, akaratát, nem tudom szeretni a másikat. Karácsony éppen ebben ad példát, amint Szent Pál apostol írja, Jézus isteni mivoltát nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, félretéve isteni dicsőségét. Nem figyelve önmagára, emberi testet vett magára, hogy egy legyen velünk, hogy odaadhassa magát még inkább nekünk, embereknek.(Fil 2,6-8)

Milyen nagyszerű üzenetek ezek a mi számunkra, karácsony szent ünnepén. Bár be tudnánk fogadni, meg tudnánk érteni ezeket, magunkkal tudnánk vinni a mindennapjainkba, mert létkérdések ezek, mindannyiunk számára! Egyik francia gondolkodó mondta (André Malraux), hogy a XXI. század embere vagy vallásos lesz vagy nem lesz.
Mi a XXI. században élünk. Kérdés, hogy van-e jövőnk, van-e jövője a fölnövekvő nemzedéknek? Csak azzal a szeretettel, tanítással lehet jövőképünk, amellyel a második isteni személy eljött hozzánk. Testvéreim, ma a világban a halálnak a kultúrája uralkodik. Szent II. János Pál pápánk mondta ezt és, azt írta, hogy nekünk az élet kultúrájára kell igent mondanunk.

Szeretném remélni, hogy akik most itt vagyunk a templomban, az életnek a kultúrájára akarunk igent mondani. Nem az anyagra, nem a halál kultúrájára, nem az önzésre, nem a gyűlöletre, nem a hazugságra, rágalmazásra, hanem arra, amire a betlehemi Kisded akar tanítani minket: kiüresíteni önmagunkat, félretenni saját magunkat, hogy életet tudjunk adni azoknak, akiket szeretünk, azoknak, akik számunkra fontosak, azoknak is, akik bennünket megbántottak, azoknak, akikért valamilyen formában felelősek vagyunk.
 
S hogy ez tényleg így legyen, boruljunk le lélekben a betlehemi jászol elé, és köszönjük meg Jézusnak, hogy általa velünk az Isten, hogy itt van közöttünk, hogy most is elérhető közelségben van az Egyháza által, a szentségek által, főként a szentgyónás, a szentáldozás, szentmise által, a közösség által, hogy a halál kultúrája helyett az élet kultúráját tanítja a mi számunkra.

Kedves Olvasóink, anyagi, lelki és erkölcsi támogatóink!

Szent Család dombormű - Ferences templom
 „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben.” (1 Jn 1, 1-3)

Kedves Olvasóink, anyagi, lelki és erkölcsi támogatóink!
Hálát adunk a Jóistennek, hogy egy közös feladatra hívott meg minket azért, mert az esztelneki ferences kolostorral és templommal nagy terve van. Önzetlen lelki, erkölcsi és anyagi támogatásuk valódi szolgálat, mely Isten dicsőségét és a lelkek javát tartja szem előtt. Ugyanakkor közösen törekszünk arra, hogy templomunkban az élő hit, élő közösséget hozzon létre. Nem vagyunk szolgáltató vállalat, sem pusztán evilági munkacsoport…


Szent János apostollal az élet Igéjét hirdetjük minden hozzánk betérőnek és jóakaratú embernek. Hirdetjük és valljuk, hogy mi az Atyával és az ő Fiával vagyunk közösségben. Ezt a közösséget akarjuk megélni mindenkivel, aki egy keveset is tesz a jó ügy, a kolostor és a templom (na meg a barátok) érdekében. Köszönünk minden lelki és anyagi támogatást. Jótevőinket imáinkba foglaljuk.

A Betlehemi Kisded Jézus áldása kísérje mindennapjaikat szeretetben, erőben és egészségben, valamint szeretteik életét is ezekben a napokban különösen, de a jövőben is!


Hálás köszönettel kívánunk Békés, örömteli karácsonyi ünnepeket és egyben Boldog Új Évet!


Az esztelneki ferences barátok:

Szilveszter testvér és Bernardin testvér


Esztelnek, 2020. Karácsony ünnepén 

kedd, december 22, 2020

Esztelneki Ferences templom hirdetése – Karácsonyi ünnepekre

1.    Karácsony szent ünnepére készülőben: december 23-án, szerdán délután 4 órától bűnbánati liturgiát tartunk. Ennek keretében lesz elmélkedés, egyszerű, csendes szentségimádás, alatta szentgyónási lehetőség és este 6 órától szentmise. Kérjük, hogy aki az ünnepekre szentgyónást szeretne végezni az éljen ezzel a lehetőséggel és ne hagyja az ünnepi szentmisék előtti utolsó 5 percre, mert akkor már nem lesz lehetőség rá.


2.    December 24-én, csütörtökön a járványra való tekintettel, a szokástól eltérően este 7 órakor lesz a karácsonyi, ünnepi szentmise


3.    Részlet a főpásztori levélből: 1. A szentmiséket meg lehet tartani a templomban… Az így tartott liturgiákon hívják fel a hívek figyelmét a kötelező távolság betartására: 2 méter. 2. A jelenlévők fertőtlenítsék a kezüket. 3. Kötelező a maszk helyes viselése. 4. A kiskorú gyerekek a szülők mellett maradhatnak. 5. A plébános vagy megbízottja figyeljen oda a rendelkezések szigorú betartására. 7. Mindazok, akik a betegség tüneteit érzik (köhögés, láz, megfázás), maradjanak otthon.


4.    Karácsony első és második napján, valamint Szent Család vasárnapján a megszokott időben, délelőtt ½ 11-től lesznek az ünnepi szentmisék. 

vasárnap, december 20, 2020

Adventi gondolatok: Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki (Lk 1, 39 – 45)

Fotó: fr. Szilveszter - 2010
A fiatal názáreti lány, Mária, az angyali üdvözletből szerez tudomást arról, hogy idős rokona, Erzsébet áldott állapotban van. Azonnal útra kel és a hegyek közé, Júdea egyik városába siet, hogy rokonának segítségére legyen.
Ennek az útnak során Mária úgy hordozta Jézust szíve alatt, mint a frigy-ládát a választott nép a szövetség sátrával. Amikor még Jézus nem tudott járni-kelni, a Boldogságos Szűz hordozta. És ezt megérezte Erzsébet is, ezért mondotta: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”.

Így van ez ma is, mások juttatják el hozzánk Jézust, rajtunk keresztül meg mások találkoznak, vagy éppen nem találkoznak vele. Isten Igéjének hittel való befogadásának ez a következménye: Krisztoforoszok, azaz Krisztus-hordozók lehetünk mi is.
Micsoda megtiszteltetés és egyben boldogság! Jézus általunk akar eljutni másokhoz. Ha befogadjuk Isten Igéjét, szolgálatot teszünk másnak, és ő Isten közelségét érezve felujjonghat, mint Erzsébet szíve alatt a magzat.

Nem az uralkodó gazdagok, nem is a hatalom fényében sütkérezők az igazán boldogok, hanem a máriás lelkek, akik Krisztus-hordozók, akik segítőkészek és a hitben rendületlenek. 

Kész vagyok-e, életvitelemmel, magatartásommal, szavaimmal másokhoz eljuttatni Krisztust? Tudok-e önzetlenül segíteni a rászorulókon? — Észreveszem-e a másik ember baját? — Meg tudom-e osztani másokkal örömömet? — Rájöttem-e már arra, hogy az igazi boldogsághoz élő hit kell? Komolyan veszem-e azt, amit az Úr mond a Szentírás szavai által, vagy füleimet „csiklandoztatva” egyik jelenés helytől a másikig, egyik látnoktól a másikig szaladok, és inkább adok hitelt a különböző figyelmeztetéseknek, mint Isten kinyilatkoztatásának, a Bibliának? 
Fotó: fr. Szilveszter - 2010

„Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki”- tehát nem a jövendő-mondók, látnokok és próféta nők figyelmeztetésének – pedig abban az időben is sok „próféta” és „látnok” létezett –, hanem egyedül annak, amit az Úr mondott és mond ma nekünk is a Biblia szavai által. 

Egyébként a Boldogságos Szűzanya is erre figyelmeztet a kánai menyegzőn: tegyétek azt, amit a Fiam mond.  

Sok űzött, hajszolt, nyugtalan ember megnyugodna ma is, és boldog lehetne, ha Máriához és Erzsébethez hasonlóan, teljes bizalommal és hittel képes lenne Istenre, Isten szavára hagyatkozni!

Az angyali üdvözlet után, József magához vette jegyesét - Advent 4. vasárnapja

 (nagyböjti és adventi levelező lista elmélkedése)

2Sám 7,1-5.8b-12.14a.16; Zsolt 88; Róm 16,25-27; Lk 1,26-38

 Rohamosan közeledve Jézus születésének az ünnepéhez, Advent IV. vasárnapján vessünk egy pillantást arra, hogy – miután az Úr angyala hírül adta Máriának álmában az Isten hatalmas tervét – József magához vette jegyesét. József elfogadta Máriát testestől-lelkestől olyannak, amilyen. Elfogadta őt a megfogant gyermekkel. Igazából ez egy nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg mindnyájunknak, különösképpen azoknak, akik elkötelezték magukat valakivel, illetve házasságra készülnek. Ha valaki megházasodik, akkor magához veszi a házastársát. Magához veszi a férjet – feleséget úgy, ahogy az a másik személy van: a kedvességével, a vidámságával, a szorgalmával, a szépségével (stb), ugyanakkor a gyengeségeivel, a néha idegesítő természetével, azaz a raplijával, rigolyáival. A házasságban testestől – lelkestől veszi magához egyik fél a másikat és így alkotnak egy egészet az Úr előtt!

A közelmúltban az egyik vidéki ismerőssel hosszasan beszélgettünk a vívódó házasságukról. Javasoltam neki, hogy Karácsony közeledtével találjon alkalmat és üljön le a párjával őszintén beszélgetni, mert csak ez mentheti meg, illetve erősítheti a kapcsolatukat. Elmondta, hogy már évek óta nem beszélgettek, de igazából ő maga eddig fél lépést sem tett ennek érdekében. Javasoltam, hogy amikor leülnek beszélgetni, azaz tisztázni a dolgokat (ami fájdalmas is lehet) ne mindketten beszéljenek, hanem először az egyikük mondja el a sérelmeket, a fájdalmait – a másik egy szót se szóljon, majd utána a másik fél is tegye ezt meg ugyanígy. A végén ebből a beszélgetésből egészen biztos valami csodálatos dolog fog kibontakozni.

Ez a személy, akivel beszélgettem, teljesen ledöbbent, amikor azt javasoltam neki, hogy ugyanazzal a kedvességgel, a jó értelemben vett ravaszsággal és rámenősséggel közelítsen a párja felé, mint néhány évtizeddel ezelőtt, a mézeshetekben, amikor még a rózsaszín felhők ott lebegtek a mindennapjaik felett. Az, hogy egy személy magához vesz valakit, az felelősséggel jár. Antoine de Saint-Exupéry, a Kis Hercegben olyan szépen fogalmaz: Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. József (nagy-nagy felelősségérzettel) vette magához Máriát úgy, ahogy volt. Amikor egy férj vagy feleség egybekel társával, magához veszi őt olyan személyként, amilyen. Milyen jó lenne, ha minden házasságra készülő és abban élő személy átérezné ezt a felelősségét és így szeretetben, a másik személy felé folyamatos közeledésben élné az életét nem csak ilyenkor Karácsony körül, hanem az élet minden napján!

____________________________________________
[üzenet] nagyböjti és adventi levelező lista

szombat, december 12, 2020

A sötétség nem tudja elnyomni a világosságot – Advent 3. vasárnapja

 Advent 3. az öröm vasárnapján, esztendőről-esztendőre fölhangzik Szent Pálnak, a bilincsekben lévő apostolnak szava: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Az Úr közel van.”

Izajás próféta Jézus Krisztusról az alábbiakat jövendölte: „Az Úr lelke van rajtam, mert felkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…” Ez az a rész, amelyet Jézus a zsinagógában felolvasott, amikor elkezdte nyilvános működését. Egyben ez a kulcsa Szent Pál szavainak is. Jézus azért jött, hogy örömhírt hozzon, és ez az örömhír, amely miatt azt mondja: „Szüntelenül örüljetek!” – „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

Örvendezésünk a reményből fakad, hogy Krisztus Úr mindenen és ezt az örvendezést csakis a hitünk tudja bennünk folytonossá tenni. Ezért teszi hozzá az apostol: „Szüntelenül imádkozzatok és a Lelket ne oltsátok ki!”

Mindennapi életünkben sokszor ér meg nem értés, csalódás, elutasítás, sőt hátbatámadás bennünket, olykor éppen azok részéről, akikben megbíztunk. Ilyenkor a keserűség helyett dönthetünk úgy, hogy mégis az örömöt választjuk.
Minek örüljünk? Örülhetünk annak, hogy egyszer minden jóra fordul, amikor Krisztus letöröl majd a szemünkről minden könnyet. Örülhetünk annak, hogy Isten közel van hozzánk és szeret bennünket. Örülhetünk annak, hogy a mi Atyánk minden rosszat a javunkra fordíthat.

Az öröm Isten titkos fegyvere. Ezzel legyőzhetjük a rosszat. A döntés a mi kezünkben van! Szent János az evangéliumban leírja, hogy Keresztelő János a világosságról tesz tanúságot. Jézus Krisztus a világ világossága.
S mi örömünk oka? Az, hogy a sötétséget legyőzi a világosság. Nincs olyan sötét, ahol egy kis gyertya ne világítaná be a teret. A sötétség nem tudja elnyomni a világosságot, s mi, akik a világosság gyermekei vagyunk ezzel a hittel a szívünkben kell, hogy éljük keresztény hétköznapjainkat.

Az öröm Jézus Krisztus ígéreteiből fakad még a nehéz helyzetekben, a megpróbáltatások óráiban is. Viszont ez az öröm nem érthető meg földi síkról nézve, s mi sem értjük meg, ha ki akarjuk hagyni az életünkből Istent. Viszont akik kihagyják életükből az Istent, akik eltávolodnak tőle azok nem fognak tudni többé örvendeni, mosolyogni. A keresztény örömre, mosolyra egyedül a remény tesz képessé: az igazi öröm, a mosoly az Isten megtalálására irányuló reményből fakad.

Az élet gyakran pusztaság: nehéz előrehaladnunk az életben, ha viszont rábízzuk magunkat Istenre, életutunk széppé és szélessé válhat, mint egy autópálya. Ehhez annyi elegendő, hogy ne veszítsük el reményünket, annyi elegendő, hogy mindig, mindenek ellenére higgyünk. Ehhez az szükséges, hogy jobban higgyünk Istennek irántunk való szeretetében, mint a saját gyengeségünkben.

Amíg Istenre várunk földi életünkben tudjuk, hogy Isten titkos fegyvere, az öröm, ami a nehézségek közepette és az egyszerű hétköznapokban is velünk van. Ha a hit szemén keresztül látjuk a világot, s járjuk az élet útját, akkor megtaláljuk a kis dolgokban, amelyeket Isten elénk ad, de a nehézségekben szintúgy. Kérjük Istentől az Ő isteni örömét, s legyünk jó tanítványai Szent Pálnak.

Isten örömre hív minket. Ez az öröm a Vele való találkozás és egyesülésünk gyümölcse, a szentség gyümölcse és végül a szeretet gyümölcse. Akkor kapjuk meg, amikor megfeledkezünk magunkról azért, hogy Krisztust kövessük. A keresztény ember öröme olyan, mint egy pecsét, amely hitelesíti a hitünket. Ezért szólítja meg a hitetleneket és ezért van az, hogy a hiánya sokkal nehezebbé teszi az igehirdetést illetve a tanúságtételt.
Márpedig amint XVI. Benedek pápa mondta az Ifjúság Világnapján Kölnben, „Aki felfedezte Krisztust, annak kötelessége a többieket is Felé vezetni. Nem szabad e nagy örömet önmagunknak megtartani. Tovább kell adni.”

Beszélgetés dr. Kerekes László segédpüspökkel a hitoktatásról

„De nem ismerték fel, és kényük-kedvük szerint bántak vele.” - Advent II. hete, szombat.

 † EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (17,10-13)

Színeváltozása után tanítványai megkérdezték Jézust: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő így felelt: „Illés eljön ugyan, és helyreállít mindent, én azonban azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték föl, és kényük-kedvük szerint bántak vele. Így szenved majd az Emberfia is tőlük.” Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.

Ezek az evangélium igéi. 

***

Szt. Lukács szerint Keresztelő János „Illés lelkével és erejével” (Lk 1,16) lépett az emberek közé. Ő az, akit Isten Lelke, a prófétákat elemi erővel elhívó és küldő Lélek betölt. Ő az, aki „már anyja méhében eltelik Szentlélekkel”(Lk 1,15). „Mondom nektek, hogy Illés már eljött” (Mt 17,12) – mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban: Isten Lelke végérvényesen megérkezett a világba.
Illés lelkületének örvénye képes igazzá tenni a szívünket, szavainkat. Illés felismerte és tanúságot tett az igaz Istenről Baal papjaival szemben  ma ezt nekünk kell tennünk.

Illés példája érzékennyé teszi hallásunkat az alig hallható hívásokra. Isten nem a földrengésben, de a leveleken elnyugvó szellőben lett egészen hallható a próféta számára. A közeliben, a felebarátunk öregedésében, a megfogyatkozott egészségű ember szenvedésében, a meg nem értett személy szomorúságában, a gyermek türelmetlenségében; az embertárs gondjában-bajában.

Felismerjük őt? Illés már eljött mondja az Úr, „De nem ismerték fel, és kényük-kedvük szerint bántak vele. Így szenved majd az Emberfia is tőlük. Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik” (Mt 17,12).

Igen, a próféta és a prófétai szó mindig kiszolgáltatott. Még ha megérinti is az emberek szívét, akkor sem biztos, a jó lesz az erősebb, és nem a visszahúzó rossz.

Így aztán kényünk-kedvünk szerint bánunk a prófétai szóval és olykor azzal is, aki azt továbbítja. Ilyen kiszolgáltatott volt Keresztelő János, de az Úr Jézus is.
Ma, „sorsa” rajtunk múlik, azon, hogy miként fogadjuk őt, és ez megdöbbentő felelősséget jelent a mi számunkra.

Tudatában vagyunk ennek?

péntek, december 11, 2020

Varga Kapisztrán ferences atya karácsonyi gondolatai a Keresztény Múzeu...

„Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket?” – advent 2. hete, péntek

Szilveszter archívum - Kaplony
 † EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (11,16-19)

Egy alkalommal így szólt Jézus a néphez: „Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket? Hasonlít a piacon tanyázó gyermekekhez, akik odakiáltják pajtásaiknak: »Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.«Eljött János. Nem eszik, és nem iszik; azt mondják rá: »Ördöge van.« Eljött az Emberfia. Eszik-iszik, és azt mondják rá: »Lám, a falánk, borissza ember, a vámosok és a bűnösök barátja!« Az Isten bölcsességét azonban művei igazolták.”

Ezek az evangélium igéi.

***


A mai evangéliumi szakasz szerint Jézus kortársai megtalálták a kifogást Keresztelő János és Jézus esetében is, hogy miért ne higgyenek szavuknak.
A történelem ismétlődik, a mai ember számára is könnyebb, ha bírálja a krisztusi tanítást és az Egyházat, vagy annak vezetőit, híveit, mint hogy kövesse az Üdvözítő Krisztust, a világosságot és a végtelen igazságot.

Mindig sikerül belekapaszkodnia egy apró ténybe, jelentéktelen mozzanatba, amellyel igazolni tudja – legalább önmaga előtt –, hogy helyesen cselekszik, amikor nem hajlandó figyelni a szíve mélyén jelentkező isteni hívásra.

Sajnos sokszor mi hívők sem tanúsítjuk kellőképpen Krisztushoz való teljes ragaszkodásunkat. Életünk az akarás és a nem akarás szeszélyei között hullámzik, hiányzik belőlünk a következetesség hitünk és tetteink között. Pedig csak az egész életet átölelő és elkötelező teljes odaadás teszi lehetővé az Istennel való eleven és baráti kapcsolatot. „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat…” (Jn 14,23).

Kifogást mindig lehet találni, mert az az esetek többségében nem a külső tényezőn, nem a másik emberen múlik, hanem rajtunk magunkon, békétlen szívünkön. A tét nem az evés vagy nem evés, hanem az Úr parancsainak a megtartása.
Mi ne tartozzunk azok közé, akik sem a Keresztelőre, sem a Messiásra, sem az Egyházra nem hallgatnak! Figyeljünk az Úr szavára, s az evangéliumnak megfelelő élettel válaszoljunk hívására, hogy isteni műve teljessé válhasson bennünk.

csütörtök, december 10, 2020

Jézus nyomában a Szentföldön (Názáret - Ain Karim - Betlehem)

Adventi gondolatok: „a mennyek országa erőszakot szenved!” - 2. hét, csütörtök

EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből (11,11-15)

Abban az időben Jézus így nyilatkozott Keresztelő Jánosról: Bizony mondom nektek: Az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb, mint ő. A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mindmáig erőszakot szenved, és az erőszakosok szerzik meg. A próféták és a törvény Jánosig mindannyian ezt jövendölték. Ha tudni akarjátok, Illés ő, akinek el kell jönnie. Akinek füle van, hallja meg!
Ezek az evangélium igéi.

***

A mai evangéliumi részletben Jézus a mennyek országáról tanít, és azt mondja, hogy „a mennyek országa… erőszakot szenved, és az erőszakosok szerzik meg”.

Az egyik értelmezésben az erőszakra utalás azt jelenti, hogy ellenséges erők próbálják akadályozni az evangélium terjedését. A próféták és szentek üldöztetésére, kiontott vérére gondolhatunk, illetve a ma is üldözött keresztények vértanúságára.

A másik értelmezésben az erőszak önlegyőzést jelent. Azt a következetes és megalkuvás nélküli küzdelmet a bűnnel, a kényelemmel, a megszokással, amelyet Keresztelő János hirdetett, s amire ő maga is példát mutatott.
Ugyanis az ember szívében jelenlévő Isten szerető keresése együtt jár a világnak és önmagunknak való meghalással. Ilyen értelemben minél inkább meghal az ember, annál inkább megtalálja Istent. S ha még sincs így, akkor ez annak köszönhető, hogy nem vagyunk hajlandók fölvállalni ezt a belső erőszakot, az önmegtagadást, az Isten ügyéért való áldozathozatalt.

Az igazság sajnos az, hogy mi keresztények gyakran megelégszünk a felületes, a kényelmes élettel, ami pedig képtelenné tesz bennünket arra, hogy bensőnkben, csendben, összeszedetten, találkozhassunk Istennel.
Az ember könnyen elfelejti, vagy legalábbis elhanyagolja a benne rejlő nagy kincset: az élő és jelenvaló Istent, aki pedig őt mélyebb, igazabb életre, a Vele való bensőséges életközösségre hívogatja.

Ha nem szakítunk ezzel a kettősséggel, ezzel a felületes életvitellel, akkor nem találhatjuk meg a bennünk rejtetten jelenlévő Istent, nem élhetünk közösségben Vele.

Így mindazoknak, akik Jézushoz akarnak csatlakozni, erőt kell venniük önmagukon, kényelemhez szokott életvitelükön, a bűnnel kiegyezett magatartásukon. A kockázatos és küzdelmes életet kell vállalniuk, mert csak erőfeszítések, áldozat vállalások árán lehetnek, lehetünk Isten országának hatékony munkásai, tanúságtevői, s egykor boldog élvezői. 

szerda, december 09, 2020

Advent - kisfilm a VI. osztályos digitális tankönyvből

Adventi áhítat – Sebestyén Márta és a Szent Efrém kórus közös koncertje ...

Adventi hírnök - hatvani szabolcs

Adventi gondolatok: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul” – szerda dec. 9.

Szentírási részek: Iz 40,25-31; Mt 11,28-30

A mai evangéliumi szakaszt olvasva rá kellene döbbennünk ara, hogy a keresztény ember, fő életcélja nem lehet más, mint tanulni attól a Jézustól, aki szelíd és alázatos szívű volt, aki szeretettel fordult még az ellenségei, az őt bántalmazók és kivégzők felé is.
Milyen nagy erő kellett ehhez! Én erre biztosan nem lennék képes - gondolhatjuk magunkban.
Pedig Jézus nem az erős és nagy-hatalmú embereket szólította meg, sőt ellenkezőleg: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én, felüdítelek titeket!”
Pont azokhoz szólt, akiknek legnehezebb a sorsa, nekik/nekünk szeretne lelki nyugalmat adni.

Nem lehetetlen hozzá hasonlóvá válni szelídségben és irgalomban, hiszen, ha az lenne, nem hívott volna meg erre a feladatra minket. E feladat teljesítése kapcsán, már Izajás próféta által megkapjuk az eligazítást: „Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.”

Adventi várakozásunk közben és életünk nehéz pillanataiban, a szelíd és alázatos szívű Jézustól tanulva, jussanak eszünkbe e szavak, s higgyük el: akik az Úrban bíznak, azok nem csalatkoznak, azok erőt kapnak tőle. 

vasárnap, december 06, 2020

Adventi gondolatok: December 7. - Tetőt bontó szeretet…

Szent Lukács evangélista a mai evangéliumi részben (5,17-26), a béna meggyógyításáról számol be, akit néhány férfi vitt Jézushoz. Nem állította meg őket a nagy tömeg, amely Jézust körül vette a ház előtt és megakadályozott mindenkit abban, hogy az Úr közelébe kerüljön, ők leleményesen megbontották a tetőt, és leengedték Jézus elé az ágyat, amelyen a béna feküdt.
Nem riadtak vissza attól sem, hogy a megszokott úton nem tudnak eljutni Jézushoz. Hitük új utat tört. 

Ez az egyetlen alkalom az evangéliumokban, hogy Jézus egy felnőttet valaki másoknak a hite miatt gyógyít meg.

Milyen bátorító számunkra is ez a tetőt bontó, szeretet által munkálkodó hit. Jó lenne ezektől a férfiaktól tanulnunk. Jézus elé vinni a testi-lelki szükségben lévőket, úgy, mint ők; azzal a hittel, hogy Jézus tud és akar is segíteni rajtuk. Letenni őket bizalommal az Irgalom, a Jóság, és a Szeretet Istene elé, elhárítva minden bennünk, és körülöttünk lévő akadályt az útból.

szombat, december 05, 2020

„Őt várjuk, Hozzá tartozunk” – Gondolatok advent második vasárnapjára

„Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mk 1.1-8) - Advent 2. vasárnapja

Advent kegyelmi idejében az Egyház a Szentlélektől vezetve újra átéli a Megtestesülés, a Krisztus eljövetele előtti hosszú várakozást, és közben virrasztva Urára figyel, aki ígérete szerint mindig jelen van az Egyházban, és aki újra eljön az idők végeztével.
Szilveszter archívum - Tordai hasadék közelében
Ezzel kapcsolatosan az egyházatyák arra figyelmeztetnek, hogy Isten eljövetele Krisztus két lényegi eljövetelében valósul meg: megtestesülésében, és dicsőséges második eljövetelében a történelem végén. De a két nyilvános eljövetel mellett van egy harmadik – Szent Bernát szavaival élve időközi vagy rejtett eljövetel –, amely a hívők lelkében valósul meg és hidat emel az első és az utolsó eljövetel között. Az egész egyházban minden lélek – Máriához és Keresztelő Jánoshoz hasonlóan – arra hivatott, hogy földi zarándok útja során virrasztva várja az eljövő Krisztust, hittel és mindig megújuló szeretettel fogadja Őt.
Az adventi liturgia erről az emberi történelembe oly mélyen beíródott várakozásról szól, melynek az egyház ad hangot. Ez a várakozás sajnos túl gyakran meghiúsul, vagy hamis irányba terelődik.
Ezért hangzik fel újra és újra az evangéliumi figyelmeztetés: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Márk evangélista így mutatta be a Messiás előfutárát, „aki a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára”. Keresztelő János szigorú életével erősítette meg szavait. Azt hirdette az embereknek, hogy készítsék el az Úr útját, és ő volt az első, aki ezt megtette, amikor visszavonult a pusztába, elszakadva mindentől, ami nem Isten: „teveszőrből készült ruhát viselt, sáskával meg vadmézzel élt” – írja az evangélista.
Ugyanis a zajos vigadozás, az elpuhult élet nem alkalmas környezet sem a bűnbánat hirdetésére, sem a bűnbánattartásra. Aki bűnbánatot hirdet, annak előbb bűnbánatot kell tartania elsősorban életvitelével, aztán szavaival, aki pedig hallgatja, annak a csend, az ima és az önmegtagadás légkörében kell lennie. Igazából ez az értelme annak, amikor az Egyház adventben arra szólít fel bennünket, hogy tartózkodjunk a zajos mulatságoktól, mert a hívő keresztény csak így készülhet fel igazán az Úr születésének méltó megünneplésére, és így fogadhatja be teljesebben karácsony kegyelmét.
„Készítsétek el az Úr útját", hív Izaiás az olvasmányban, s hív Keresztelő János az evangéliumban. Közre kell működnünk, hogy az Úr utat találjon felénk, és utat találjon embertársaink, a ránk bízottak szívéhez is.
Az Úr útja nem a fellegekbe vezet, hanem kivezet önmagunkból, mások felé. Kivezet a saját házunkból, összeköti egymással az embereket. A szabadba vezet minket, a szabadságra. Ezért, készítsétek az Úr útját!
A mindennapi életből tudjuk, hogy a sikeres útkészítésnél nagyon sok mindent kell szem előtt tartanunk, ha azt akarjuk, hogy az az út jó és tartós legyen. Ez nincs másként a lelkiéletben sem. Sorra kell vennünk életünk tájait: mi mindent kell átalakítanunk, hogy utat készíthessünk az érkező Úr előtt? Milyen akadályokat kell eltakarítanunk útjából? Mindenhatóságának ugyan semmi nem állhat ellen, de szeretetét nem kényszeríti ránk, s csak oda tér be, ahol várják és ajtót nyitnak neki.
Ha őszintén önmagunkba nézünk, rádöbbenünk arra, hogy mekkora ellentét van a mindennapi életünk és a krisztusi tanítás között, vallott hitünk és életvitelünk között, márpedig ez az ellentét akadályt gördít a felénk közeledő Úr útjába, amit Keresztelő János szerint, nekünk kell elhárítanunk, ha tényleg be akarjuk fogadni az Urat életünkbe, de nemcsak Karácsony szent éjszakáján, hanem életünk minden napján.
Egyik ilyen akadály az ellenségeskedés - de mennyi! - található az emberek között, és sajnos nem csak a nagyvilágban, úgy általában, hanem az egyazon nemzet, hit és vallás fiai és lányai között is.
Igen, mennyi a feszültség ebben a világban! Legyen szó a nagyvilágról, de akár a falu, a plébániai, vagy a különböző munkaközösségekről. Mennyi a feszültség a családokban, gyermekek és szülők között, testvérek és barátok között, népek és nemzetek között. Mennyire hiányzik az igazi krisztusi szeretet, a mindenfajta elfogultságtól, egyéni érdekektől mentes, őszinte véleménynyilvánítás szabadsága, az evangéliumi igazság és értékek melletti gerinces kiállás, mennyire hiányzik az egymás iránti őszinte, segítőkészség, bizalom és a hűség!
Keresztelő János, Izajás prófétával előre irányítja tekintetünket. A ma pusztaságából, félelméből a jövő békességére. A ma kilátástalanságából a jövő tisztább, igazibb életére. Ami akkor valósul meg, ha befogadjuk az Urat.
De egyáltalán ismerjük-e az Urat? S ha igen, akkor engedjük-e, hogy beleszóljon az életünkbe? Ne feledjük a mai világ legnagyobb baja, hogy az emberek nem tűrik el, hogy Isten vezesse őket. Hogy csak addig kell nekik Isten, amíg azt teszi, amit ők akarnak.
Éppen ezért kérdezzem meg magamat: advent minden napján legalább naponta egyszer teszek-e valamit, ami által Isten közelebb kerülhet hozzám és embertársaimhoz? Közreműködöm-e abban, hogy Istennek, a szeretetnek öröme feléledjen szívem mélyén és a körülöttem élőkben?
Vagy éppen én magam vagyok az, aki mindezt megakadályozom, mert az igazság angyalának tüntetve föl magam, széthúzást, békétlenséget és keserűséget okozok? Mások önérzetébe gázolva kijelölöm mindenkinek a helyét az életben, a családban éppúgy, mint a társadalomban, függetlenül attól, hogy kit hová helyezett az Úr Isten, csak azért, hogy érvényre juttassam a magam kis játékait, világmegváltásnak vélt ötleteimet? Pedig a világ nem azáltal lesz jobbá, hogy mindent a feje tetejére állítunk és kilátástalannak ítélünk, hanem, ha átjárható utakat nyitunk meg Isten és egymás számára.
Átjárható utakat, amelyek nem az üzleti utakba torkollanak, hanem továbbvezetnek saját ajtónktól a szomszéd ajtóig. Út, amely kivezet önmagunkból és mindabból, amit e világ kínálni tud. Itt nem a mi saját utunkról van szó, hanem valamiről, ami több mint, amit mi kigondolhatunk, véghezvihetünk.
Mert Isten útra kelt, szembe jött velünk. Erről egy név kezeskedik: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet – ahogy vallotta magáról. Ezen az úton találkozhatunk mi is vele.
Ha nem jutsz tovább, eltévedtél vagy úgy érzed, hogy csak egy helyben topogsz, holt pontra jutottál, akkor sem kell feladnod. Isten szembe jön veled. Fedezd fel az Ő hozzád vezető útját! Ugyanígy te is készítheted az ő útját. Elhordhatod az előítéletek hegyeit.
Hiszen advent a legalkalmasabb időszak arra, hogy közösséget teremtsünk azzal a sok emberrel, akik igazabb és testvériesebb világra vágynak, amelyben minden nemzet, kultúra, hívők és nem hívők egymásra találnak. Az emberiség békére és igazságosságra vágyik. A hívő emberek számára a béke Isten egyik legszebb neve, mert Isten azt akarja, hogy minden gyermeke egyetértésben éljen.
A legjobb felkészülés az Úr jövetelére és befogadására, egy őszinte, mély lelkiismeret vizsgálat eredményeként, a bűnök belátása, azok megvallása, megbánása, vagyis a megtérés. „János ezért hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban.”
Illés prófétához hasonlóan János kivonul a pusztába, természet adta javakból táplálkozik, és előkészíti az Úr útját, mégpedig úgy hogy a folyó vizében keresztel, és a metanoiá-ra, a gyökeres megtérésre szólítja fel Izrael népét. Ez a gyökeres megtérés azt jelenti, hogy az ember lelkiismeretének négy fala között szembenéz igazi valójával, nem áltatja magát, kisebb nagyobb bűnei ellenére nem saját ártatlanságát bizonygatja, hanem bűneit megnevezi, azokat megbánja és töredelmesen megvallja. Azután pedig elhatározza – és elhatározását naponta megvalósítja – hogy új életet kezd, a régi bűnökbe nem esik vissza, ehhez erőt az Istennel való imádságos kapcsolatából, a szentmiseáldozatból, a szeretet és az önmegtagadás tetteiből merít, és kitart ebben.
Karácsonyra is a legjobb készülődés a megtérés, hitünk elmélyítése, megszabadulás bűneinktől egy jó szentgyónás segítségével, vagyis a teljes odafordulás az élő Istenhez.
Igaz, azok, akik őszintén hisznek és megkeresztelkedtek, akik hívő keresztények, már megtértek. De valójában naponta szükségünk van a kisebb-nagyobb megtérésre: vagyis ha elfordultunk Istentől, ha önzők, szeretetlenek vagyunk a nap folyamán, ha letértünk az egyenes útról, akkor szükségünk van ara, hogy Isten kegyelme segítségével ismét „megtérjünk”: Isten felé, a ragyogó és éltető Nap felé forduljunk, hogy visszatérjünk az egyenes útra.
Advent, ez a Jézus születésének megünneplésére való felkészülés ideje éppúgy, mint az imádságé és a konkrét tettekben is megtapasztalható felebaráti szereteté. Isten eljön az emberhez, hogy megszüntesse a különbségeket, és az embereket megbékítse egymással. Isten minden jóakaratú embert, családot és népet a testvériség, az egyetértés és a béke adományával akar megajándékozni.
Mert igenis, Isten segítségével lehetséges a békésebb, a boldogabb, a szebb, az egyetértésben teljesebb élet. Ne feledjük, gyümölcsöt kell hoznunk. Kinek-kinek a maga helyén. Ott, ahová az Isten állította.
„Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” 
 
Megjegyzés: elhangzott 2014-ben

kedd, december 01, 2020

A szentségimádás teológiája, lelkisége, gyakorlata - Varga László

Marosán Csaba I NEK adventi kalendárium 1.

Adventi gondolatok: a várakozás nem elég: Jézus rejtett jelenléte minden pillanatnak értelmet, minden tevékenységnek célt ad

December 1., kedd
Iz 11,1-10; Zsolt 71; Lk 10,21-24
"Az Úr Lelke nyugszik rajta"


Csendes magunkba fordulásra indít bennünket ez a szentírási mondat: vajon bennünk milyen lélek lakozik?

Várakozásunk, elesettségünk, reményeink, örömeink idején egyaránt közelebb juthatunk Hozzá, Akin egész életében az Úr Lelke nyugodott.
Mennyire szükségünk, szükségem van arra, hogy újra megszülessen, s az oly sok rossz hír között ennek örömhírét is továbbadja a világ!
Mi Őrá várunk, Ő pedig arra, hogy szívünk minden érzelmével Hozzá fussunk.
Sötétek és titokzatosak az adventi éjszakák, imáink és énekeink kétségbeesve, sürgetve kiáltanak a várva várt Vendég után.

Milyen csodálatos lenne, ha az éjszaka bennünk is lassan-lassan átfordulna hajnali pirkadattá! Itt az idő, hogy felismerjük: a várakozás nem elég: Jézus rejtett jelenléte minden pillanatnak értelmet, minden tevékenységnek célt ad.
Ennek örömét hordozzuk ebben a szent időszakban: Jézus életének nincs olyan pillanata, amely ne értünk lenne. Valóban Isten Lelkének hordozója volt.

Adjon mindannyiunknak boldogító, gyümölcsöző, Lélek-közeli Adventet!


Forrás: nagyböjti és adventi levelező lista
fel- és leiratkozás, információk: https://szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet

Kafarnaum

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...