szombat, május 25, 2019

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat”- Húsvét 6. vasárnap

A húsvéti időszak gyakran visszatérő gondolata a Föltámadott Üdvözítővel való találkozás. A Föltámadt Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az dolgozzon benne, mint a kovász a tésztában, hogy befolyásolja gondolkodását, életvitelét és cselekedeteit.
Isten Igéje ma, amely által a Föltámadott üzenni akar számunkra, így szól: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála”(Jn 14,23-29).
Ez az evangéliumi részlet, Jézus búcsúbeszédéhez tartozik, amelyet az útólsóvacsorán mondott övéinek, azt is mondhatjuk, hogy ez az Ő végrendelete.

Az ember, ha végrendelkezik, felhagy az alakoskodással, őszintén szembenéz a múlttal, rendezi dolgait, és többnyire igyekszik megóvni szeretteit, hogy ugyanazon hibákat kövessék el, amelyek az ő életútjának ismertető jegyei voltak. Persze, a búcsú nem független a múlttól, az előzményektől.
Jézus azonban arra mutat példát, és arra tanít, hogy amint leéltük életünket, úgy fejezzük be, és amint be szeretnénk fejezni életünket, úgy kell élnünk mindennapjainkat, párbeszédet folytatva Istennel és embertárssal egyaránt.
Figyelemre méltó, hogy a fenti evangéliumi részlet egy kérdésre, a tanítványok által föltett kérdésre adott válasz. Jézus párbeszédet folytat, ott is, ahol mások monológot tartanak, szónokolnak. De mi is a kérdés? Júdás, nem a karióti, kérdezte az imént felolvasott rész előtti versben: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, s nem a világnak?” Jézus válasza látszólag nem is érinti ezt a kérdést, kitérőnek tűnik, de valójában nagyon is következetesen arra válaszol.

A jézusi párbeszéd törvénye ez: a közösségen keresztül és csak a közösségen keresztül lehet hiteles párbeszédet folytatni, és ez a közösség Jézus és az Atya közösségében gyökeredzik, a Lélek által. Jézus mindjárt egy tesztet is ajánl, aminek segítségével leellenőrizhetjük, hogy egy adott párbeszéd tőle és az Atyától származik-e, jézusi-e, vagy sem?
Természetesen nem a tetszésnyilvánítói, a nézettségi, vagy hallgatottsági mutatók hitelesítik a jézusi párbeszédet, hanem annak tartalma és hatása a hallgatókra, vagyis, hogy mit mondanak és annak mi az eredmény, gyümölcse, hatása.
Ami a tartalmat illeti, csak olyan párbeszéd tekinthető jézusinak, amely egyezik az Ő, Bibliába foglalt 2000 éves tanításával és nem holmi titkos látnokok üzenetével, amit alattomosan terjesztenek Jézus üzeneteként, a mit sem sejtő jámbor híveknek. A Biblia Jézusának tanítását az általa alapított Egyház, élén a mindenkori pápával, adja tovább. „Az Egyház, mint az igazság oszlopa és boltozata” (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet hűségesen őrzi – tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. Őrzi Krisztus szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe”(KEK 171). 
És ennek a jézusi tanításnak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a szeretet: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”, ez természetesen fordítva is érvényes, vagyis aki megtartja tanításomat, az szeret engem.
De miről tudjuk, hogy szeretünk? Erre ad választ a párbeszéd hatása. De hát a "szeretet" amolyan megfoghatatlan érzés, hogyan lehet mérni? Lehetséges, hogy valaki a „maga módján szeressen”, mint ahogy divatos lett, hogy a maga módján hívő az ember, a maga módján jár templomba, s a maga módján vesz részt a szentmisén? A maga módján, azaz ahogy pillanatnyilag kedve tartja, saját érdeke, s kényelme diktálja.
Jézus válasza: ha béke, az én békém van a szívedben, akkor szeretsz, akkor az enyém vagy. Mint ahogy Szent Ágoston mondja az Úr szavairól írt könyvében: A béke az elme derűje, a vonzalom köteléke, a szeretet sorsközössége. Aki birtokában van, maradjon meg benne; aki híján van, kérje; mert akiben nem találtatik meg, azt örökségéből kitagadja az Atya, megtagadja a Fiú, s elidegenedik tőle a Szentlélek.

Minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kezét vállára teszi, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. A keresztény számára a Biblia Jézusa az a Valaki, aki mindezt megadja nekünk. Jézus békéje a mi nagy kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk. Ezért mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen”(Jn 14, 27).
Az Úr békéje nem a bűnös világ, és nem is a titokzatos látnokoktól származó figyelmeztetések látszat békéje. A Tőle származó béke, nem a fenyegetettség, nem az ijesztgetések gyümölcse. Amit Ő adhat nekünk, nem ismer csüggedést, nem zaklatja nyugtalanság, nem kíséri félelem, ugyan is a Krisztus békéjével rendelkező ember rendben van Istennel, embertársaival, a világgal és önmagával.

A béke két fél rendezett viszonyával kezdődik, mind emberi vonatkozásban, mind Isten és ember vonatkozásában. A béke ellentéte nem pusztán a háború, hanem mindaz, ami megzavarja a két fél, tehát Isten és ember viszonyát. A béke állapota az élethez szükséges javak meglétét jelenti, de jelenti a veszélyeztetettségi érzés, a félelem megszűnését is. Ezt az állapotot azonban nem az ember szerzi meg magának, hanem Isten ajándékozza meg vele az embert.
Isten áldásának része a béke, ezért köszöntik egymást az emberek ezzel a Bibliából eredő jókívánsággal: „Béke veled!” Ezért biztatja Szent Ferenc atyánk utódait arra, hogy így köszöntsék egymást: „Az Úr adjon neked békességet!” A Biblia nyelvén a békesség, mint mondtuk, nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem azt is, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van. Az embernek az Istennel való lelki közösségében van békessége, valódi élete. Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan. Amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden. Mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyet akar vele. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.

A múlt század közepének egyik legolvasottabb lelki írója Marmion írja: „Mi hisszük, tudjuk és valljuk, hogy Krisztus tanítása az emberi életnek és léleknek minden vonatkozásában egyetlen boldogító és tökéletes megoldása. Az Evangéliumot azonban nemcsak hinni, hanem azt egész lelkünkkel elfogadni és egész életünkkel élni is kell. ...Hogy Krisztus evangéliuma életünknek valóban békét és boldogságot adó megoldása legyen, ahhoz az kell, hogy ez egész életünket átjárja, hogy egész lényünket, szellemi és fizikai világunkat erre átépítsük, átneveljük, és így magunkból a krisztusi embert megteremtsük. Enélkül nincs, és nem is lehet megoldott, és boldog keresztényi élet.”
Milyen egyszerű teszt, milyen egyszerű próba is ez végül! Ha félsz, ha rettegsz, ha aggódsz - mindegy mitől: világ végtől, haláltól, betegségtől, egyedülléttől, elszegényedéstől, - hadd ne soroljam tovább, - nincs béke a szívedben. S ha nincs béke a szívedben, akkor nincs hely a három személyű Egy Istennek, az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek, aki oda be akar költözni. Takarítsd hát ki szívedet, hogy Béke lakozhasson benned. Mert: „A szívnek mélységében van a keresztény élet igazi ereje, ott, ahol az Isten lakik, ahol Őt a hitben imádják és szolgálják, az összeszedettségben, az alázatosságban, az egyszerűségben, a munkában és a szeretetben”.(Marmion)

A Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy azok befolyásolják gondolkodását, formálják magatartását, alakítsák életvitelét és irányítsák cselekedeteit. Hát engedjük, hogy a mai nap isteni üzenete is alakítson, formáljon és irányítson bennünket, az örök hazafelé vezető úton, életünk mindennapján. Ámen!

Assisi Szent Ferenc Iskolája - Gyerektábor 2019.

szerda, május 22, 2019

Marian Waligóra atya vezetésével a lengyelek is imádkozni fognak a pápalátogatás kegyelmeiért Częstochowában, Jasna Górán

Marian Waligóra atya - Jasna Góra
A tavalyi csíksomlyói búcsú szónoka, Marian Waligóra atya vezetésével a lengyelek is imádkozni fognak a pápalátogatás kegyelmeiért Częstochowában, Jasna Górán. Ők mindig mellettünk álltak. Most is ezt teszik. Az alábbi hírt adják majd holnap (május 23-án) közzé a lengyel médiákban. Szerintem lelkesítő lehet mindannyiunk számára. Ezúton köszönöm meg én is minden szervező áldozatos munkáját!
Botond testvér (pálos)

„Częstochowában, Jasna Górán a mai naptól (május 23. csütörtök) kezdődően együtt imádkoznak azért, hogy Ferenc pápa apostoli látogatása és a hívekkel való találkozása Romániában, különösen a csíksomlyói kegyhelyen, gyümölcsöző legyen. A magyarok számára jelentős ez a kegyhely, amely a XVI. századtól kezdődően kezdett fejlődni, hálából azért, hogy őseik hitét meg tudták őrizni. A Częstochowai Szűzanya másolata is megtalálható ezen a búcsújáróhelyen és a közelben pálosok is szolgálnak.

Jasna Górán az imádságot naponta végezzük Péter utódjáért, de most a szentmise után elvégzünk egy rózsafüzért is. Kilenc napon keresztül a szerzetesek és a zarándokok kérni fogják a pápa számára az erőt, hogy megújítsa a lelkeket Románia földjén. Marian Waligóra házfőnök atya emlékeztetett arra, hogy már II. János Pál pápa meg szerette volna látogatni az „Istenanya kertjét”, Csíksomlyót és hozzáfűzte:
„Egyrészről számunkra ez lelki kötelességünk, de szívünkből fakadó vágyunk is, hogy fohászkodjunk ennek a látogatásnak a kegyelmeiért, különösen azért is, mert most az első pápa lép erre a földre. Szeretnénk imádkozni az egész Egyház, de különösen ezen a területen élő közösségnek a szándékára.”

Kifejezi kapcsolatunkat Erdély Kegyhelyével, amelyet a pápa hamarosan meglátogat, hogy Jasna Górán megtalálható a Napba-öltözött Asszony, a csíksomlyói Segítő Szűz Mária kegyszobra. Ugyanakkor onnét évente elzarándokolnak a magyar hívek Częstochowába is.

it

vasárnap, május 12, 2019

Szivárvány az Esztelneki Ferences templom fölött

"Senki nem ragadja ki őket kezemből” - Húsvét 4. vasárnapja

Esztelneki ferences templom miseruhája
Húsvét 4-ik vasárnapját a Jó Pásztor vasárnapjának nevezzük. Ezen a vasárnapon a katolikus Egyház templomaiban lelkipásztorainkról, papjainkról, illetve a papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatásokról emlékezünk meg, ezért imádkozunk, s ha tehetjük, akkor anyagilag is támogatjuk. Ma ferences templomainkban, itt Esztelneken is, erre a célra gyűjtést tartunk.
Így hát ma, és különösen e szentmiseáldozatban kérjük a Mennyei Atyát, hogy küldjön Egyházának szentéletű papokat, buzgólelkületű szerzeteseket, szerzetesnőket és hozzá ragaszkodó, mindezt fontosnak tartó, öntudatos keresztény híveket…

Amint a szentmise bevezetőjében említettük, ezt a vasárnapot nevezzük a jó pásztor vasárnapjának a hallott evangéliumi részlet (Jn 10, 27-30) alapján. Ezen a vasárnapon emlékezünk meg a Krisztustól megbízott földi pásztorokról, és Krisztusnak látványos formában elkötelezett emberekről: a papi és szerzetesi hivatásokról. De nemcsak megemlékezünk, hanem imádkozunk értük és kérünk az Úrtól újabb papi, szerzetesi és szerzetesnői hivatásokat.
Szükséges minden évben tudatosítani, hogy kevesen vagyunk mi lelkipásztorok – márpedig pásztor nélkül felbomlik a nyáj, - akár tudomásul vesszük, akár menekülünk a tények elől. A szekták ragadozó farkasai és a jóléti társadalom földi paradicsomígérete mind nagyobb számmal ragadja el bizonytalankodó tagjainkat, akik papíron, az egyházi anyakönyvek lapjain talán még keresztények, de a valóságban már nem. Pedig Jézus azt mondta a mai evangéliumban: „nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”.

A tényekkel szembesülve talán túlbecsülte Krisztus saját erejét, s mégsem volna képes megvédeni nyáját?

Jézus, a szelíd pásztor: csak akkor vállalja az evangéliumban hallott garanciát, ha, teljesen - szabad akaratunkból rábízzuk magunkat, életünket. Ő kérhet ilyen magas követelményt tőlünk, hogy bízzuk rá magunkat, mert ő egyszer s mindenkorra magát adta értünk, úgy ahogy senki más előtte és utána sem, amikor meghalt a kereszten.
De sajnos ma a megkereszteltek nagy részéből hiányzik ez az elkötelezettség, ez a megtérés. A legtöbben csak papíron keresztények. Megszokásból még kérik gyermekeik számára a keresztelést, elsőáldozást, bérmálást anélkül, hogy valami fogalmuk is lenne ezen szentségek lényegéről, vagy tennének erőfeszítéseket ezek megértésére. Ennél már csak az szomorúbb, hogy mi papok ehhez a látszatkereszténységhez asszisztálunk, amikor különösebb követelmények nélkül eleget teszünk kívánságaiknak, azzal indokolva, hogy „sose lehet tudni, hogy mikor működik a kegyelem”. Valójában pedig csak a pusztuló népegyház statisztikáján akarunk szépíteni.
Ezek azok a keresztények, akik ritkán kapcsolódnak be az Egyház életébe egy-egy nagyobb ünnepen. De nem jobb a helyzet a megkereszteltek azon részénél sem, akik látszólag gyakorolják hitüket. Legnagyobb részüknek nincs igazi élő hite, élő Isten-kapcsolata. S még szomorúbb, hogy nincs is meg bennük az igény, hogy legyen élő istenkapcsolatuk. Elvégzik a megszokott imáikat, s elringatják magukat ebben a szürke, élménytelen vallásosságban. Nincs bennük elkötelezettség, s ha nincs elkötelezettség, ott nincs nyáj, s ahol nincs nyáj, ott Krisztus és az ő megbízott pásztora a pap nem tudja megvédeni őket az evangélium ígérete alapján.
A dolgok ilyenképpen alakulásában sajnos a mulasztások egyaránt terhelik a papokat és híveket. A papság túlnyomó része még a hagyományos népegyházi keretekben gondolkodik és dolgozik. Ez a népegyházi helyzet az volt, amikor a pap nagyszámú hívek tömegének a vezetője, tekintélye volt a hívekkel való kevés személyes kapcsolat mellett. Pusztán a pap tekintélye már parancsoló volt. Ma ez a helyzet megszűnt, ezért nem csoda, hogy az erre épülő módszerek hatástalanokká váltak.
Ami pedig a híveket illeti, jelenleg még mindig nagy számban vannak, akik a népegyházi szemléletben gondolkodnak, amikor ilyesféle megállapításokat hallani sokszor: a pap dolga a misézés, gyóntatás, temetés - vagyis a hívek ez irányú, jobbára személytelen igényeiknek kiszolgálása, de hogy ők is részt vegyenek aktívan, öntudatosan az Egyház életében, azt már nem. Milyen fura egy-egy gyászszertartás, vagy esküvői szentmise, amelyen nagyszámú a jelenlét, de a szertartás párbeszédes részét csak a pap és a kántor végzi, mert a jelenlévő hívek akár szégyenérzetből, akár lustaságból nem hajlandók bekapcsolódni a szertartásba.

Jó lenne már észrevenni, hogy vége a népegyház tömegének, hogy a pusztán hagyományos vallásosság ideje lejárt!

Az egyház jövője attól függ, hogy lesznek-e olyan megkeresztelt személyek, akik arra törekszenek, hogy öntudatosan gyakorolják vallásukat és minden körülmények között, bátran megvallják hitüket.
Ebben a helyzetben, aki kicsit is szívén viseli egyháza, hite sorsát, annak nem elég arra várni, hogy majd a papok tegyenek valamit, hogy majd ők megmondják, mit kell innen oda tenni, mint a régi időkben. Ha a pap nem is mozdul - mert mindenre nem terjedhet ki a figyelme – a híveknek kell mozdulniuk, éspedig a királyi papságból fakadó hivatásukból kifolyólag. Igen, mindannyian királyi papság és a szent nemzet tagjai vagytok – mondja a Biblia. Erről sajnos keveset beszélünk, ami pedig minden megkeresztelt és megbérmált ember sajátos méltósága és feladata.

A királyi papság előképe még az Ószövetségbe nyúlik vissza. A  zsidó nép nem csak azért lett kiválasztva, hogy majd soraiból kerüljön ki a Messiás, hanem azért is, hogy a kiválasztottság által feladatot kapott: az Úr papi királysága lett, hogy a pogány népek között tanúskodjon az egyetlen Istenről, s kovászként segítse a többi népeket a szentségre. Ez a program azonban nem valósult meg az Ószövetségben, feledésbe merült.

Az Újszövetségben továbbgondolva Péter apostol első levelében ismét felidézi ezt a dolgot immáron sokkal nagyobb távlatokban: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára”.
Krisztus népe tehát papi szerepet tölt be, részt vesz Krisztus papkirályi hatalmának gyakorlásában. Krisztusnak küldetése van az egész világhoz. Ebben a küldetésben Krisztus szolgálatára van az apostoloknak, hogy azok - és utódaik a püspökök és a papok - szolgálatára tudjanak lenni a híveknek. A híveknek pedig az egész világ szolgálatára kell lenniük, hogy a világ megismerje az Atyát, és részt vegyen Jézus életében a Szentlélek által.

Minden megkeresztelt személy tehát a királyi papsághoz és szent nemzethez tartozik és ebből a méltóságából fakad az a fontos feladata, hogy a világot elvezesse Istenhez. Tanulni és tanúskodnia kell életével, szavaival Krisztusról. Ezt meg kell valósítani, aprópénzre kel váltani mindenekelőtt a családban, a házasságban, aztán minden más emberrel való kapcsolatában. Részt kell vennie öntevékenyen papkirályi méltóságából kifolyólag az egyházközség, a templomi közösség életében, mindenekelőtt az egység és a béke megvalósításán fáradozva. Mert hogyan akar tanúskodni, s elvezetni másokat az igaz szeretetre, ha nem tud kijönni keresztény testvéreivel?
Ebben a felfogásban nekünk a szolgálati papságnak a feladatunk, hogy képezzük a híveket és irányítsuk az apostoli munkálatokban. Ebből a szemléletből kiindulva tevődik fel a kérdés, hogy hogyan is adjon nekünk az Úr papokat, szerzeteseket, ha a hívek nem teljesítik a királyi papságból fakadó feladataikat? Hogyan adjon örök életet a jó pásztor juhainak, ha nem hallgatnak szavára?

Ma tehát a hívatások vasárnapján a papi és szerzetesi hívatásokért való imádságon túl, minden hívő feladata, önmagában tudatosítani azt, hogy ő királyi papság tagja és törekednie kell ennek megélésére tanúságtevő életvitele által.
Csak így kérhetnek papokat az Úrtól, ha igénylik is irányításukat királyi papságuk - és nem passzív, hagyományos vallásosságuk - megélésében. Csak így valósulhatnak meg Krisztus Urunk szavai: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből.” Ámen.

vasárnap, május 05, 2019

Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Húsvét 3. vasárnapja

1. A jövő heti szentmisék reggel ½ 8-tól lesznek, kivéve keddet, csütörtököt és szombatot, amikor délután 6 órától lesz. Kedden a szent Antal nagy kilenced miatt, csütörtökön a szentmise utáni szentségimádás miatt és szombaton az 55 évesek kortárs találkozója miatt. Szeretettel hívjuk a kedves testvéreket, hogy vegyenek részt ezeken az ima alkalmakon, szentmiséken.

2. Jövő vasárnap, Jó Pásztor vasárnapja a papi és szerzetesi hivatások imavilágnapja is, ekkor ferences rendtartományunk templomaiban gyűjtést szervezünk szerzetesnövendékeink képzésének támogatására. A Jó Pásztor vasárnapi gyűjtésbe való bekapcsolódás egy olyan szeretetteljes gesztus lehet a hívek részéről, amely magába foglalja a lelki és anyagi hozzájárulást a bontakozó szerzetesi hivatások támogatására és az igényt, hogy szükségünk van rájuk, és hogy ezért készek vagyunk áldozatot is hozni. Ne feledjük, hogy a hivatások anyagi és ima támogatásában a helyi egyház életképessége és ereje mutatkozik meg, illetve igénye, hogy van-e szüksége papokra és szerzetesekre vagy sem. Ha nem imádkozunk ezért, ha nem hozunk áldozatot e nemes célért, akkor ne csodálkozunk azon hogy a papok és szerzetesek száma egyre csökken, templomaink pap nélkül, kolostoraink szerzetesek nélkül maradnak. Mindannyiunk kötelessége tenni azért, hogy ez ne így legyen. Mivel a jövő vasárnap lesz Esztelneken az első áldozás és minden bizonnyal itt kevesebben lesznek a szentmisén, ezért úgy döntöttem, hogy a jövő vasárnap és az azt követővasárnap is erre a célra fogunk gyüjteni, illetve adományukat a sekrestyében is átadhatják. Előre is Isten fizesse.

Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged Uram! - Húsvét 3. vasárnapja

Ha egy kissé elgondolkodunk a föltámadt Krisztus megjelenéseinek a leírásán, akkor rájövünk arra, hogy mindegyik jelenésnek van valami tanító célzata is… Először ott jelent meg az apostoloknak, ahol voltak, hogy megtanítsa őket: ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott velük tud lenni valóságosan is. Vagy szembejött velük, akik az üres sírtól távozóban voltak, hogy megtanulják: nem a sírban és a sír irányában kell keresni őt. Vagy ismeretlen, idegenként csatlakozik az Emmauszba tartó reményt vesztett menekülőkhöz, hogy az írások értelmét megvilágítva, reményt, és értelmet adjon életüknek, s a Kenyeret megtörve, saját testét adva, erőforrást biztosítson a számukra.

A mai evangéliumi szakasz pedig arról tudósít, hogy a föltámadt Jézus távolabb állt meg tanítványaitól, hogy oda vonzza, hívja őket jelenlétével, ahol ő van, hogy kivezesse abból a tespedtségből, abból a szinte ólmos kábultságból, amibe a nagypénteki események megrázó élménye után zuhantak az apostolok.

Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a halászattal elfoglalt tanítványok nem ismerték föl, hogy Jézus az(Jn 21,1-14).

A tanítványokban saját magunkra ismerhetünk. Hiszem, az Úr mindig közel van hozzánk. Magányunkban is találkozhatunk Vele, de mindig ott az a nehézség, hogy képtelenek vagyunk Őt észrevenni, felismerni… Enni kért tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen”.
Ez a föld válasza az égnek, az ember válasza az Istennek. Krisztus a miénkhez hasonló állapotban, hasonló érzésben találta apostolait, tanítványait. Találkozott velük könnyek között - Mária Magdolnával, reménytelenségben az emmauszi tanítványokkal, sikertelenségben, a halászó apostolokkal, hiszen egész éjjel dolgoztak, mégsem fogtak semmit. Lesújtó! Kétségbeejtő!

Jézus mindenütt megkeresi tanítványait, ahol ők egyedül hiszik magukat, elhagyatottnak, elveszettnek érzik magukat, és szép lassan visszavezeti őket a bizalomhoz. Nagy türelemmel meggyőzi őket jelenlétéről, ráébreszti őket a feltámadás örömére.
Nem azért kért enni, mintha éhes lett volna, hiszen ő már odaát van, ahol nem esznek, és nem isznak. Csak fel akarta oldani félelmüket, és igen gyöngéd szeretettel olyannak mutatkozott, mint akinek lehet adni, és aki elfogad.
Ezzel az apostolok beavatást nyertek Jézus részéről abba a nagy titokba, hogy nemcsak addig akart tőlük szolgálatokat és ajándékokat elfogadni, amíg csupán emberként ismerték, hanem isteni mivoltában is, nemcsak adni akar teremtményeinek, hanem szívesen el is fogad tőlük ajándékokat.

Akkor azt mondta nekik: Vessétek ki a hálót jobb oldalon, ott majd találtok. Kivetették, és már nem bírták bevenni a nagy tömeg hal miatt. Akkor a tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr az.”

Sem az Úr hangja, sem parancsa, sem csodája nem képes fölébreszteni az apostolokat kábultságukból, annyira el vannak foglalva a halászattal, a munkával, a földiekkel. Csak János, a legfiatalabb, Isten iránt a legfogékonyabb, csak ő érzi szívében ugyanazt a buzdulást, mint annak idején. Érzi, hogy valami újra kezdődik, és ez a belső figyelmeztetés oly mélyre vág, hogy az ott, a parton csak Ő lehet! Az Úr az - szól oda Péternek, a Mester, a Föltámadott Jézus!
Nekünk is szükségünk van egy jó barátra, ha olykor minden elsötétül az életünkben, ha az ismeretlentől való félelem megrémít, legyen valaki, aki Jánoshoz hasonlóan ráirányítja figyelmünket az Úrra, a Föltámadottra.

Fontos mozzanat ebben a jelenésben az is, hogy a föltámadt Krisztus megjelenésével összekapcsolja a szeretet gyakorlását, reggelit készít apostolainak! Ha bele gondolunk, az apostolok egész éjjel dolgoztak, és nem fogtak semmit, reggelre nagyon fáradtak lehettek, és éhesek. És akkor Krisztus van annyira emberi és szolgálatkész, hogy reggelit készít nekik!
Krisztus föltámadása után is a szeretetet gyakorolja, és erre ösztönöz bennünket is: mutassuk meg, hogy az Ő szeretete valóban él bennünk, és az érint meg minket. Egy szeretettel készített jó reggeli - talán a férjednek, feleségednek, talán a gyermekednek - a föltámadt Krisztus megjelenéséről tanúskodhat. Krisztus az emmauszi tanítványokkal való találkozásában is a kenyérszegésnél ismertette meg magát. De ezúttal, a Tibériás tó partján, nemcsak megosztotta, hanem Ő maga készítette a reggelit!

A szeretett tanítvány ismeri föl először Jézust, és így szól Péterhez: „Az Úr az”. Mégis Simon Péter veti magát a vízbe, hogy előbb érhessen Jézushoz. Szemlélhetjük a titkot: az ártatlan szeretet lát előbb és tisztán, a bűnbánó lélek viszont rohan az Úr felé. Titkon bocsánatában reménykedve a háromszori tagadásért. A szűzi, tiszta szeretet, szemlélve egyesül az Úrral, a bűnbánó szeretet, az Úr közelségének minden akadályt legyőző keresésével.
Péter gázol a sekély vízben, a hajó a nyomában: ez az egyik legszebb kép az Egyházról, mely a mulandóságból az örökkévalóság felé tart, ahol a föltámadt Jézus várja égi lakomára, s ahol már nem halat esznek, hanem az isteni életből táplálkoznak.

Péter hajója ezen az éjszakán még nem volt az Egyház jelképe, hanem csupán egy halászati vállalkozás eszköze. A hajó abban a pillanatban válik az Egyház jelképévé, sőt Egyházzá, amikor felismerik a parton álló Urat, hallják hangját, engedelmeskednek neki, és hozzá indulnak… akkor, amikor bennünk és közöttünk minden a föltámadt Jézussal van nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatban, aki az örökkévalóság partjain lakomára hív bennünket: a Bárány menyegzőjére.

Mint mindig, ez a megjelenés, ez az étkezés is küldetéssel végződik. „Reggeli után az Úr így szólt Péterhez: Simon, János fia, jobban szeretsz te engem, mint ezek? Felele neki: Igen, Uram, Te tudod, hogy szeretlek. Jézus erre: Legeltesd juhaimat!”

Szeretsz te engem, Péter? Igen? Akkor törődj a többiekkel! Menj testvéreidhez! Légy egy másik én! Tebenned sokkal inkább szerető akarok lenni, mint szeretett. Inkább akarok szeretni, mint szeretve lenni. Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Nem azért, hogy szeressenek, hanem hogy szeressek. Akkor hát engedd, hogy tebenned tudjam azt tenni, ami szívügyem, amit tenni tudok: Másokat szeretni. Légy második énemmé: szeress és szolgálj, törődj követőimmel, köztük a legkisebbekkel is!
Péter megbízatása: Felelősség az egyházért, Krisztus tagjainak a szolgálatába állítva, Isten szolgáinak a szolgája. Neki kell mindig elsőnek lenni abban, hogy felismerje Jézust a legkisebbekben.

Valamiképpen, ezt értette meg papként, püspökként és pápaként, a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa. Ezt igyekszik megvalósítani, amikor elmegy a fogva tartott fiatalokhoz a börtönbe, hogy lábat mosson és csókoljon nekik, amikor meglátogatja a kórházban lévő betegeket, amikor lehajol a gyerekekhez és megcsókolja a szellemi fogyatékosokat, amikor születés napján felhívja barátait vagy az újságárust, hogy visszamondja korábbi rendeléseit, amikor fontosnak tartja, hogy személyesen fizesse ki az igénybe vett szállodai szobát, amikor csendőröknek, kertészeknek, munkásoknak misézik és amikor Erdélybe, Csíksomlyóra látogat…
Igaz eme tettein, az álszentek, a farizeusi gondolkodásúak, a gőgösök, az önmagukat igazaknak és kiválasztottaknak tartók megbotránkoznak. De Ő nem törődik ezekkel, Ő Mesterére hallgat, aki azt mondja, ha szeretsz engem, akkor legeltesd bárányaimat, törődj juhaimmal, menj és keresd meg az egy elveszettet is…

Végül Péter sorsának megjövendölésével végződik ez a jelenés. Ez mindegyikünk hivatásának megjövendölése. „Bizony mondom neked, amíg fiatal voltál, felövezted magad, és arra mentél, amerre akartál, de amikor idősebb leszel, kitárod karodat, és más övez föl téged, és oda vezet majd, ahova nem te akarod. Ezzel azt a halált jelezte, amellyel Péter meg fogja dicsőíteni Istent.”
Míg fiatal volt, Péter a maga akaratát cselekedte. Megváltást akart kereszt nélkül, megjelenést fájdalom nélkül, magas méltóságot és beosztást, minden erőfeszítés nélkül.

És te, kedves testvér, milyen vagy? Olyan, aki a maga akaratát teszi, vagy a másét? Olyan, vagy aki szeszélyes, állhatatlan, saját feje után megy, saját elképzelései szerint él, vagy éppen buta módon, gondolkodás nélkül, az Egyház tanítását nem ismerve, azzal szembefordulva mások megtévesztő, hamis irányítását követed?

Krisztusban felnőttnek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten akaratát, amelyet a Bibliára alapozott Egyház tanításából ismerhetünk meg, annak tudatában, hogy Kereszténynek lenni nem korlátozódik csupán arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem hagyjuk, hogy Krisztus birtokába vegye életünket, és átalakítsa azt” – mondta Ferenc pápa.

Péter egész élete - akárcsak mindegyikünké - egy Jézus-megjelenés, régi imája meghallgatásának története. Egyszer régen a Tábor-hegyen azt mondta az Úrnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Hadd maradjunk itt. Hadd építsünk sátrakat, hogy mindig itt maradhassunk”.
És akkor Krisztus titokzatos választ adott neki. Benne volt a halál, a föltámadás, a kínszenvedés és az öröm. Igen, imádságaink mindig meghallgatásra találnak, csak nem mindig akkor és úgy, ahogy szeretnénk... A kereszten, ahova Péter nem akart menni, sőt amitől Jézust is meg akarta óvni, a saját kálváriáján azt mondta, amit annak idején a Tábor-hegyen: Jó nekem itt lennem, Uram. Köszönöm, hogy ide vezettél. Annyival szebb ez, mint amit én akartam. Most itt akarok maradni.
És te, hol vagy? A Tábor-hegyén? Akkor ne beszélj ezekről, a látomásokról, ezekről a megjelenésekről! Majd csak akkor, ha átmentél a passión, a szenvedésen és a föltámadáson.

De ha a kálvárián vagy, ha azon a helyen vagy, ahova nem te akartál menni, ahova különböző befolyások, élethelyzetek irányítottak, talán kedves személyek az Úr hívására, akkor csak mondjad nyugodtan a magad kálváriáján azt, amit egy jól sikerült ima Tábor-hegyén, egy szentmiseáldozatban, egy hivatás perceiben, vagy házasságkötéskor mondtál: Uram, jó nekem itt lennem, ahol te akarsz engem. Segíts, hogy kitartsak, és addig maradjak, ameddig Te akarod. Szívesen fölverem a sátramat, hogy örökre itt maradjak… mert „Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged”! Ámen!

Valóban

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...