A Tábor-hegyi megdicsőülés ünnepét, Urunk színeváltozását eredetileg csak a keleti keresztények ülték meg. A nyugati egyházban III. Kallixtus pápa rendelte el hálaünnepül annak emlékére, hogy Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével a magyar seregek, 1456-ban, az akkori magyar végvárnál, Nándorfehérvárnál győzelmet arattak a keresztény világot és keresztény hitet veszélyeztető törökök felett.
„Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre”(Mt 17, 1-9).
A középkor folyamán a hegyek harcászati, illetve védelmi szempontból voltak fontosak. A székelyföldön a hegyekre állították fel a mai tábortüzeknek megfelelő lármafákat, s ha közeledett az ellenség, akkor este meggyújtották, így jelezvén a települések lakóinak a veszélyt. Ma a legtöbb helyen ezek emlékét egy-egy kápolna őrzi. Napjainkban a hegyeket turisztikai célból, a szép kilátásért keressük fel, viszont a Bibliában a hegyek, az Istennel való találkozások helyei voltak.
A mai napon Urunk színeváltozására emlékezve mi is a síkságból kiemelkedő, közel 600 méter magas, a Názáret közelében lévő Tábor-hegyre kapaszkodunk fel lélekben az Úr Jézussal és a három kiválasztott tanítvánnyal, hogy a szentírási részek üzenetét és az ünnepnek lényegét megértve, mi is Péter apostollal elmondhassuk: „Uram, jó nekünk itt lennünk,” a te közeledben, a te jelenlétedben az Oltáriszentség előtt.
Miért hegyet választott Jézus a színeváltozáshoz? – tehetné fel valaki a kérdést. Minden bizonnyal azért, mert mint mondottuk, a „hegy” már az Ószövetségben az Istennel való találkozás színhelye volt.
Ábrahám Mória-hegyére ment fel. Kétségek közt háborgott a lelke. Nem értette az Istent: miért kívánja fia feláldozását? Hogyan fog akkor népéből származni a Megváltó? – Fönn a hegyen megerősítést kapott, miszerint Isten hűséges és nem vonja vissza a neki tett ígéretét, s az Izsák föláldozásával kapcsolatos kérést csak próbatételnek szánta. Mózes a Sínai-hegyre kapaszkodott föl. Nem tudta, Isten megbocsát-e a bálványimádó népnek. – Itt kapott bizonyosságot arról, hogy Isten irgalmas, nem törli el a lázadó népet, sőt megújítja a szövetséget. Illés próféta a Kármel-hegyére menekült. Egy szál maga maradt, Baál 450 pogány papjával szemben. Az áldozatbemutatással az Úr igazolja a prófétát: Izrael Istene erős Isten, megvédi népét.
Jézus színeváltozása a Tábor-hegyén történik, ahol a kitartást jutalmazó Isten igazolja őt, és feltárja isteni dicsőségét a választott tanúk: Péter, Jakab és János előtt, azon tanuk előtt, akik nemcsak a dicsőség hegyén, hanem majd a másik hegyen, az olajfák, a szenvedés hegyén is jelen vannak a kiválasztottak között.
De a kitartást jutalmazó Isten a Tábor-hegyen nemcsak igazolja, és feltárja isteni dicsőségét az Úr Jézusnak, hanem meg is erősíti őt. Hisz, amint egyre közeledett Jeruzsálem felé, egyre félelmetesebben rajzolódott ki előtte a kereszt. Emberi természetének szüksége volt a megerősítésre, amit a Tábor-hegyen kapott meg: a fényes felhő az Atya jelenlétére emlékeztette, ruhájának hófehér tündöklése a húsvéti sírban megjelenő fehér ruhás angyalokra utalt, Mózes és Illés megváltó haláláról beszélgettek vele, a mennyei Atya pedig megismételte a Jordán felett elhangzott szavait: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!”
A mi életünkben is előfordulhat, hogy Ábrahámhoz hasonlóan fel kell kapaszkodnunk Mória-hegyére. Amikor nem értjük az Istent, kegyetlennek tűnik törvénye, kudarc ér bennünket. Mégis, Ábrahámhoz hasonlóan merjük gondviselő jóságára bízni önmagunkat, mert akkor egészen biztos, hogy meg fogjuk tapasztalni Isten hűségét. Valószínűleg Mózeshez hasonlóan a törvényhegyére, a Sínai-hegyre is eljutunk. Bűneink mélységébe hullva Isten irgalmáért kiáltva egy jó szentgyónásban megtapasztalhatjuk megbocsátását.
De a mai Isten-nélküli világban Illés prófétához hasonlóan nekünk is nagy szükségünk van a Kármel-hegyi élményre, ahol az Úr ad majd jelet számunkra és bizonyságot tesz az erejéről. És számíthatunk arra is, hogy az Olajfák-hegyén a szenvedést sem fogjuk elkerülni, ezért kérjük az Urat, vigye fel lelkünket előtte a Tábor-hegyére, hogy felkészülhessünk a keresztútra.
Tulajdonképpen minden kereszténynek az Isten nélküli szürke hétköznapok irtózatos kuszaságából szabadulva, naponta fel kellene kapaszkodnia lélekben egy ilyen magas hegyre: vagyis az imában elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől, sőt még saját magától is, hogy Istennel találkozhasson.
Hiszen egyedül Isten közeléből lehet mindent jól és helyesen látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel "nyakig" benne vagyunk az események, teendők, lehúzó érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?
De nem akármilyen hegyre kell felmenni, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak Vele és szentjeivel mehetünk fel, a naponkénti szentmisén való részvétellel, a napi imát végezve, a szentírási szakaszokat olvasva…
A tábor-hegyi jelenet megerősítette Jézus emberi természetét, de bizonyságot adott a három kiválasztottnak is. Azért fogják tudni később elviselni a szenvedő Messiás látványát az Olajfák-hegyén, mert erőt kaptak a Táboron. Péteren olyan öröm fut át, mint a legszebb ünnepi pillanatban. Szeretné ezt a rendkívüli boldogságot állandósítani, amikor a három sátorépítést emlegeti.
Mint látjuk, Jézus nem engedi apostolait felkészületlenül neki menni a golgotai eseményeknek, szenvedés történetnek. Azt akarja: kapjanak előre vigaszt, kegyelmet, erőt, hogy össze ne roppanjanak a kereszt súlya alatt. Igen, akiket az Úr kiválaszt magának, azok tudatában lehetnek annak, hogy keresztek jelentkeznek életükben. De Isten stílusa: a nagy szenvedésekre nagy vigasztalásokkal készít fel a „hegyen”. Ez a hegy sokszor nem földrajzi magaslat, hanem mint már utaltunk rá, talán a szobánk csendjében végzett ima, ha élünk vele, akkor a naponkénti szentmise áhítata, a szent áldozás, a bibliaolvasás, vagy bizalmas lelki együttlét és beszélgetés.
Az Úr Jézus: „ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény". Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész lényünkkel, hogy kicsoda Jézus Krisztus az Atya számára és a mi számunkra.
Jézus színeváltozásakor ugyanaz a szózat hangzik az égből, mint a Jordán vizében való megkeresztelkedésekor, de itt már nem Jézushoz szól a hang, hanem Jézusról a három kiválasztott apostolhoz és általuk, hozzánk is. És hozzáteszi az Atya hangja: Őt hallgassátok. Ez a három apostol Jézus legmélyebb, legbensőbb titkából részesül: az Istenhez fűződő személyes viszonyából. Ezért nem szabad erről beszélniük Húsvét napjáig, mert éppen Húsvét napja lesz ennek a kapcsolatnak az egyetemes feltárása, kinyilatkoztatása annak, hogy kije is Jézus a Mennyei Atyának.
Az Atyaisten szava fellebbentette a Názáreti Jézus titkát a három kiválasztott előtt, hogy igazából ki is Ő. Ez örömhír az örömhírben: az Atyaisten szava. Ez minden igehirdetésnek és magának az Egyháznak is az alapja, tudniillik Jézus az élő Isten Fia. Hallgassunk figyelmesen az Atya szavára, amit az evangélista így ad vissza: Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. (Mt 17,5)
Mit jelent ez a kijelentés Jézus számára, aki nemcsak valóságos Isten, hanem valóságos ember is? Ezt emberi szempontból így fogalmazhatnánk meg. „Jó, hogy vagy!” Az egyik neves gondolkodó azt mondja: „Amire a puszta létezésemen kívül még szükségem van, az az, hogy valaki szeressen engem” (Josef Pieper). Vagyis, hogy azt mondja: „Jó, hogy vagy!”
„Jó, hogy vagy!” Az Atyaisten mondja ezt az Úr Jézusnak az Ő Fiának és még azt is hozzáteszi: benned telik a kedvem. A szeretetnek kétszeres édessége, hogyha az, akitől egyedül reméljük, hogy szeret minket, maga vallja be, hogy bennünk telik a kedve.
„A szeretetre való képességnek, amelynek révén létünk a legmagasabb fokra emelkedhet, előfeltétele a tapasztalat, hogy valaki szeret bennünket” – mondja Erich Fromm, a neves német pszichológus. A mindennapjainkból meg tudjuk tapasztalni Isten szeretetét, aki akarja, hogy legyünk, akarja, hogy létezzünk. Létünk magas fokára emelkedni azt jelenti: eljutni az életszentségre. Ehhez elengedhetetlen feltétel, mint alapemberi tapasztalat, a szeretet, mert az életszentség sem egyéb, mint a szeretet magas foka.
A nyári időszak többnyire a szabadság, a vakáció ideje. Nagyon hasznos lenne, ha ez nemcsak a pihenés, a kikapcsolódás, hanem a magunkba szállás, és az Istennel való kapcsolatunk gyarapításának, elmélyítésének is az ideje lehetne.
A mai evangéliumi szakasz arra akar ösztönözni minket, hogy kilépjünk hétköznapjaink megszokott medréből, és készek legyünk Krisztus Urunkkal együtt járni azt az utat, amely Vele együtt a föltámadásba vezet. Ő megmutatta, hogy a kereszt útja az örök dicsőség honába torkollik. A keresztút csak látszólag végződik a sötét kilátástalanságban. Ha hallgatunk szavára és követjük Őt, akkor joggal mondhatjuk: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. Hiszen ahol Isten szava testet ölt, ott megvalósul Isten országának kibontakozása és beteljesedik az emberi szívek vágya.
Épen ezért minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre, a napi ima, szentírásolvasás, szentmiseáldozat, a szentáldozás segítségével: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is, hogy Istennel találkozhasson. Mert így az Úr megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt a földön.
Prohászka Ottokárról, az egyházi íróról és székesfehérvári nagy püspökről mondják nagyon szerette a természetet és a hegyeket. Itt telítődött fel elmélkedő lelke gondolatokkal, prédikációs témái itt érlelődtek meg, és a szenvedésre is itt erősödött meg. – Amikor nem tudott kimenni a természetbe, akkor átment a templomba és az Eucharisztia, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt szívta magába a magaslatok tiszta levegőjét. Ezért egyik elmélkedésében arra buzdít bennünket, hogy: Látogassuk az oltáriszentséget! Mert az a mi Hegyünk! Ott beszélhetünk Vele, tanácsot kérhetünk Tőle, Hozzá menekülhetünk és elsírhatjuk Szívébe bajainkat. Ámen.
