„A remény zarándokai a Jó Pásztor nyomában” - Húsvét 4. vasárnapja – A hivatások vasárnapja

 

Ma, a húsvét negyedik vasárnapján, amikor az evangéliumban Jézust, mint a Jó Pásztort halljuk megszólalni, a világ minden katolikus templomában különös hangsúlyt kap a papi és szerzetesi hivatásokért való imádság. A néhai Szentatya, Ferenc pápa szavaival élve: ma arra hív bennünket az Egyház, hogy „a remény zarándokai legyünk, akik nagylelkűen ajándékozzák oda életüket.” Ma különösen is a hivatás csodáját ünnepeljük – Isten meghívását, és az ember válaszát.

Az evangéliumban Jézus így szól: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” (Jn 10,27) Ezek a szavak egyszerűek, mégis a hivatás misztériumának legmélyebb lényegét tárják elénk: Isten megszólít bennünket. A pásztor hangja nem erőszakos, nem harsány, de mindig személyes. Ő ismer bennünket név szerint. Hivatásunk az ő ismeretéből és meghívásából születik. A világban sok zaj, sok csábító szó hallatszik, de egyedül Jézus hangja az, amely nemcsak hív, hanem vezet is: életre, örömre, teljességre.

Ferenc pápa idei hivatások vasárnapi üzenete különös mélységgel tárja elénk a hivatás lényegét: a hivatás Isten ajándéka, de nem cél önmagában, hanem válasz az isteni szeretetre. Nem önmegvalósítás, hanem önátadás. Aki igazán hallja a Jó Pásztor hangját, annak szíve lángra lobban – mint az emmauszi tanítványoké. És ezt a lobogást nem lehet megtartani magunknak: meg kell osztani, el kell vinni a világba. A papság, a szerzetesség, a házasság, a világi elköteleződés mind-mind válasz lehet erre a szeretetre – ha a szív mélyéről fakad.

Ferenc pápa arra kér bennünket, legyünk a remény zarándokai. Ez a kifejezés különösen szép, mert magába foglalja azt, hogy úton vagyunk, és nem egyedül. A zarándok tudja, hogy nem a kényelmet választja, hanem a célt. Tudja, hogy néha fáradt lesz, néha elbizonytalanodik, de minden lépését a remény viszi előre. A remény az, ami életet ad a hivatásnak. Az a remény, hogy életünk nem véletlen, hanem küldetés. Hogy az Úr vezet bennünket, ahogyan a pásztor vezeti nyáját. Az a remény, hogy hivatásunk, bármi legyen is, nemcsak nekünk szól, hanem rajtunk keresztül másokat is elér.

A pápa nem hallgat arról, milyen nehéz a mai fiataloknak meghallani a hívást. Egy világban, ahol a zaj, a média, a gyors döntések és felszínes kapcsolatok uralkodnak, egyre nehezebb csendben lenni és figyelni Isten hangjára. És mégis, Isten ma is hív. Ugyanolyan erővel, ugyanazzal a szeretettel, mint régen. Csak szükség van olyan közösségekre, ahol van csend, van imádság, van hiteles tanúságtétel. Olyan papokra, szerzetesekre és keresztény családokra, akik türelemmel, figyelemmel és szeretettel tudják kísérni a fiatalokat, amíg ők felismerik az utat.

Ferenc pápa az üzenetében felsorol néhány fiatal szentet: Limai Szent Rózát, Savio Szent Domonkost, Kis Szent Terézt, Boldog Carlo Acutist. Mi a közös bennük? Egy dolog: életük nem hosszúságában vagy látványosságában volt különleges, hanem abban, hogy hallották a Jó Pásztor hangját, és engedelmeskedtek neki. Ők a remény élő tanúi. Bátorítást adnak mindannyiunknak, hogy Isten a fiatal szíveket is komolyan veszi, és nagy dolgokra hívja őket – ha van bátorságuk válaszolni.

Ahogy az első olvasmányban halljuk Pált és Barnabást, amint fáradhatatlanul hirdetik az evangéliumot (ApCsel 13,43–52), úgy a pap és szerzetes is azok közé tartozik, akik a közösség építésére vannak küldve. A hivatás nem egyéni karrier, hanem ajándék a többieknek. A pap életében Jézus Krisztus pásztori szeretete jelenik meg: a tanításban, a szentségek kiszolgáltatásában, a kísérésben, a szenvedők és keresők mellett való jelenlétben. A közösség hálával és imával tartozik azokért, akik igent mondtak erre a küldetésre – és akik még keresik.

A jelenések könyvében azt olvassuk, hogy az üdvözültek „a Bárány követői, bárhová megy” (vö. Jel 7,9–17). Ez a szentek életének titka: nem maguk döntik el, merre mennek, hanem követik azt, aki őket már előbb szerette. A pásztor előttük jár. A Bárány maga is pásztor lett. A keresztre feszített és feltámadt Krisztus, aki vezeti az övéit.

A hivatás útja nem mentes a nehézségektől, de mindig járható Krisztussal. A hivatás útja sosem könnyű – ahogy maga Jézus sem a könnyebb utat választotta. De mégis járható, mert nem egyedül kell rajta mennünk. Ő, a Jó Pásztor, előre ment. Amit kér tőlünk – az önátadást, a hűséget, az áldozatot –, azt Ő maga már megélte. Nem kívülállóként szólít meg, hanem útközben mellénk lép, és erőt ad. Amikor nehéz az engedelmesség, amikor kétségünk támad, amikor nem értjük a szenvedés értelmét – emlékezzünk arra, hogy Ő már járt előttünk. És ha Ő ott van mellettünk, akkor bármilyen nehézség is jön, az út nem a félelem, hanem a bizalom útja lesz.

Ferenc pápa ismételten hangsúlyozza: a hivatás nem magánügy, nem belső titok, hanem közösségi ügy. Különösen a lelkipásztorok és a hívő közösségek hivatása, hogy segítsenek a fiataloknak meghallani és megérteni Isten álmait róluk. A kísérés nem manipuláció, hanem szerető figyelem. Egy jó lelkivezető nem dönt más helyett, hanem segít felismerni a jeleket, melyeket Isten már megrajzolt valaki szívébe. A családok, plébániák, hittanórák és lelkigyakorlatok helyei lehetnek a hivatáscsírák kikibontakozásának, ha megtanulunk jelen lenni, figyelni és imádkozni egymásért.

„Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat aratásába!” – mondja Jézus. „A hivatások nem statisztikai célpontok, hanem a közösség imádságos vágyakozásának a gyümölcsei.”

Ez a mondat vissza akarja adni a hivatás titkának lényegét: a papi vagy szerzetesi hivatás soha nem emberi szervezés eredménye, nem is egy szükségszerű pótlás valamilyen „létszámhiány” megoldására, hanem Isten és az ember közösségben történő titokzatos találkozása. A hivatás egy Istenre nyitott szív válasza egy szeretetteljes hívásra – de ez a válasz csak olyan környezetben születhet meg, ahol imádságban élő emberek vágyakozva kérik: „Uram, küldj munkásokat aratásodba!” (Mt 9,38)

Sajnos ma gyakran az Egyházban is technikai szinten kezeljük a hivatás kérdését. Statikus számokban gondolkodunk: hány pap van, hány novícius, hány szemináriumi jelentkező. Ez természetesen fontos információ, de nem ez a lényeg. A hivatás nem „felvételi szám”, nem „létszámhiány megoldása”, hanem a Lélek szava valakinek a szívében, aki meghallja, és azt mondja: „Itt vagyok, engem küldj!” (Iz 6,8)

Ez a válasz azonban ritkán születik meg a semmiből. Általában egy olyan közegben fogan meg, ahol van imádság, van Isten iránti bizalom, és van élő közösség. Ahol a hívek nem csupán elvárják, hogy „legyen elég pap”, hanem imádkoznak is érte (sose felejtem, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a főegyházmegye olyan hívek jelentkezését várta, akik szívesen imádkoznak egy-egy konkrét papért, 5 személy jelentkezett, azt hiszem ez önmagáért beszél).

Igen, a hivatás általában olyan közegben fogan meg, ahol van imádság, van Isten iránti bizalom, és van élő közösség, egyetértés, szeretet és béke. Ahol nem csak kritizálnak, hanem hálás szívvel hordozzák a meglévő hivatásokat, és bátorítják azokat, akik talán még csak csendesen hordozzák magukban az elhívás csíráját. Ahol a nagymamák rózsafüzért morzsolva, az édesanyák titkon fohászkodva, az idősek kitartó hűséggel, a gyermekek pedig gyermeki nyitottsággal kérik: „Uram, legyen köztünk, belőlünk, általunk új pásztorod!”

A hivatás tehát nemcsak az egyén személyes válasza, hanem a közösség imádságos „igenje” is. Aki hivatást kap, azt gyakran mások hordozzák a hátukon, imádsággal, példamutatással, hűséggel. Ezért mondhatjuk: minden hivatás a közösség szíve mélyének gyümölcse. Mint a mag, amely csak akkor tud kihajtani, ha a föld – azaz a közösség lelki talaja – termékeny, imádsággal átitatott, és reménnyel telített.

És éppen ezért kell ma is hinnünk abban, hogy a hivatások száma nem önmagában probléma, hanem mindig Isten válasza egy kérésre: imádkozik-e a közösség új munkásokért? Nyitott-e a közösség arra, hogy Isten valakit elhívjon közülük – talán az ő családjából, az ő fiát, unokáját, testvérét? Mert ha van imádságos szív, van közösségi vágyakozás, egyetértés, szeretet és béke, ott Isten meg tudja szólítani az embert.

Ezért a Jó Pásztor vasárnapján nem csupán kérjük Istent új hivatásokért, hanem vizsgáljuk meg önmagunkat is: mi, egyénileg és mint közösség, segítjük-e vagy akadályozzuk a hivatások születését, azzal, ahogyan viszonyulunk, ahogyan beszélünk a hivatásukat gyakorló személyekről? Hordozzuk-e imával az elhívás csodáját? Merünk-e bátorítani, meghívni, kísérni? És legfőképpen: elhisszük-e, hogy Isten ma is hív – épp innen, közülünk?

Ma tehát hálát adunk mindazokért, akik meghallották a Jó Pásztor hangját – papok, szerzetesek, elkötelezett világi hívek. Hálát adunk azokért, akik az életüket Isten és az embertárs szolgálatába állították. Imádkozunk azért, hogy legyenek, akik ma is meghallják és követik ezt a hangot. És kérjük Égi édesanyánk, az Esztelneki Madonna közbenjárására a Szentlelket, hogy bennünket is formáljon a remény zarándokaivá – akik életükkel és szeretetükkel Krisztust mutatják meg a világnak.

Legyünk készek újra és újra válaszolni: „Itt vagyok, engem küldj!” Ámen.

Vertse Márta - Vatikán: „Szent József: a hivatás álma” - Ferenc pápa üzenete a hivatások 58. világnapjára

Esztelneki ferences templom

A katolikus egyházban minden évben Húsvét negyedik, Jó Pásztor vasárnapján, idén április 25-én ünnepeljük a papi és szerzetesi hivatások világnapját. Ferenc pápa üzenetében, amelynek középpontjában Szent József, az isteni tervek befogadásának példaképe áll, a következő három kulcsszóhoz fűzi elmélkedését: álom, szolgálat, hűség.

Vertse Márta - Vatikán

Tavaly december 8-án, abból az alkalomból, hogy Szent Józsefet 150 évvel azelőtt nyilvánították az egyetemes egyház védőszentjének, megkezdődött a neki szentelt különleges év (vö. az Apostoli Penitenciária által 2020. december 8-án közzétett Dekrétum) – emlékeztet rá a pápa, majd utal Patris corde, Apai szívvel k. apostoli levelére, amelynek célja, hogy „növelje a szeretetet e nagy szent iránt”. Rendkívüli személyről van szó, aki egyben „oly közel áll mindnyájunk emberi   állapotához”. Szent József nem vitt véghez elképesztő dolgokat, nem rendelkezett különleges karizmákkal, nem volt híres és feltűnést sem keltett: az evangéliumok egyetlen szavát sem idézik. Mégis, mindennapi életén keresztül valami rendkívülit valósított meg Isten szemében.

Szent József tanúságtétele vezéreljen utunkon
A pápa Sámuel első könyvének szavait idézi: „Isten a szívet nézi”, majd kifejti, hogy Isten Szent Józsefben felismerte egy apa szívét, aki képes adni és életet teremteni a mindennapokban. Erre irányulnak a hivatások: életeket létrehozni és újjá teremteni minden nap. Az Úr formálni kívánja az apák, az anyák szívét: legyenek nyitott szívek, amelyek képesek nagy lendületekre, nagylelkűek az adományozásban, együttérzéssel vigasztalnak aggodalmak idején, megerősítenek a reményben.  Ezekre van szüksége a papságnak és az Istennek szentelt életnek, ma különösen, amikor korunkat a törékenység és a szenvedés jellemzi a világjárvány miatt is, amely bizonytalanságot és félelmet keltett a jövőt és az életet illetően. Szent József szelíden jön elénk, mintha szomszédunk lenne; erőteljes tanúságtétele ugyanakkor irányíthat bennünket utunk során – állapítja meg üzenetében Ferenc pápa.

Az első szó az álom
Szent József három kulcsszót javasol mindenki hivatása számára. Az első az álom. Mindenki arról álmodik, hogy sikerül az életben megvalósítania önmagát, és valóban helyes, ha nagy elvárásokat táplálunk, amelyeket az olyan mulandó célok, mint a siker, a pénz, a szórakozás, nem képesek kielégíteni. Az életnek a szeretet ad értelmet, mert felfedi misztériumát. Életünket csak akkor birtokoljuk valóban, ha azt maradéktalanul átadjuk. Szent Józsefnek sok mondanivalója van számunkra ezzel kapcsolatban, mert Isten által sugalmazott álmain keresztül adománnyá tette létét.

Isten szelíden közli velünk terveit
A pápa felidézi József négy álmát, amelyekről az evangéliumok beszámolnak (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Ezek isteni meghívások voltak, de nem volt könnyű befogadni őket. Minden álom után Józsefnek kockáztatnia kellett, feláldozva saját terveit, hogy eleget tegyen Isten titokzatos terveinek. József a végsőkig bízott Istenben. Habozás nélkül hagyta, hogy álmai vezéreljék, mert szívét Isten felé irányította. Éber „belső hallásának” elegendő volt egy kis jel, hogy felismerje a hangot. Ez érvényes a mi meghívásainkra is: Isten nem szereti látványos módon kinyilvánítani magát, nyomást gyakorolva szabadságunkra. Szelíden közli terveit; nem csap le ránk villámként káprázatos látomásokkal, hanem tapintatosan fordul legbensőbb énünkhöz, gondolatainkon és érzelmeinken keresztül szól hozzánk. És mint ahogy Szent Józseffel tette, magas rendű és meglepő végcélokat javasol nekünk is.

Nincs hit kockázat nélkül
Ferenc pápa ezután rámutat, hogy az álmok Józsefet olyan kalandokra késztették, amelyekre soha nem gondolt volna. Az első megrendítette jegyességét, de a Messiás atyjává tette; a második következtében Egyiptomba menekült, de megmentette családja életét. A harmadik után, amely megjövendölte hazájába való visszatérését, a negyedik visszavitte Názáretbe, éppen oda, ahol Jézus később elkezdte Isten országának a hirdetését. Mindezen felfordulások közepette tehát győztesnek bizonyult bátorsága, hogy kövesse Isten akaratát. Így van ez a hivatások esetében is. Az isteni meghívás mindig arra késztet, hogy kilépjünk, hogy odaajándékozzuk magunkat, hogy tovább haladjunk. Nincs hit kockázat nélkül. Csak akkor mondunk valóban „igent” Istennek, ha bizalommal ráhagyatkozunk kegyelmére, félretéve saját programjainkat. Minden „igen” gyümölcsöt hoz, mert egy nagyobb tervhez csatlakozik, amelynek csak részleteit pillantjuk meg, de amelyeket az isteni Művész ismer és tovább visz, hogy minden életből mesterművet készítsen. Ebben az értelemben Szent József Isten tervei befogadásának kiváló példaképe. Az övé azonban egy aktív befogadás: soha nem lemondó vagy magát megadó, „József nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős” (Patris corde apostoli levél, 4). Bárcsak segítene mindenkinek, főleg a fiataloknak, hogy helyes megkülönböztetéssel megvalósítsák Isten rájuk vonatkozó álmait; bárcsak sugallaná a bátor kezdeményezést, hogy „igent” mondjanak az Úrnak, aki mindig meglep és soha nem okoz csalódást.

A második szó a szolgálat
A második szó a szolgálat, amely megjelöli Szent József és a hivatás útját. Isten szent népe a „legtisztább jegyesnek” nevezi őt, rámutatva arra a képességére, hogy úgy szeret, hogy semmit sem tart meg magának. Megszabadítva a szeretetet minden birtoklástól ugyanis egy még termékenyebb szolgálatnak nyílt meg: szeretetteljes gondoskodása átívelt nemzedékeken át, gondos őrködése tette őt az egyház védőszentjévé. És a jóhalál védőszentjévé, mert meg tudta testesíteni az élet önzetlen értelmét. Szolgálata és áldozathozatalai azonban csak azért voltak lehetségesek, mert egy nagyobb szeretet volt támaszuk: „Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik” (ibid., 7). A szolgálat, az önátadás konkrét kifejezése Szent József mindennapi életének szabályává vált. Mindent megtett, hogy megfelelő szállást találjon Jézus születésének; hogy megvédje Heródes dühétől, villámgyorsan megszervezett egy egyiptomi utazást; sebtében visszatért Jeruzsálembe, hogy az elveszett Jézus keresésére induljon; eltartotta családját munkájával idegen földön is. Annak a hozzáállásával alkalmazkodott a különböző körülményekhez, aki nem veszíti el lélekjelenlétét akkor sem, ha az élet nem úgy zajlik, mint ahogy szeretné: annak a készségével, aki azért él, hogy szolgáljon. Ezzel a lelkülettel József befogadta az élet gyakran előre nem látott utazásait: Názáretből Betlehembe utazott a népszámlálásra, majd Egyiptomba és ismét Názáretbe ment, minden évben felment Jeruzsálembe. Mindig készségesen megállta a helyét az új körülmények között, panaszkodás nélkül, készen arra, hogy segítsen a helyzetek orvoslásában. Azt lehet mondani, hogy a mennyei Atya kinyújtott keze volt Fia felé a földön. Tehát nem lehet más, mint példakép minden hivatás számára, amelyek erre kaptak meghívást: legyenek az Atya dolgos kezei fiaiért és lányaiért.

Szent József a hivatások őrzője
„Szeretek tehát Szent Józsefre, Jézus és az egyház őrzőjére úgy gondolni, mint a hivatások őrzőjére” - írja a hivatások 58. világnapjára szóló üzenetében Ferenc pápa. Szolgálatkészségéből származik ugyanis gondoskodása az őrzésben. „Ő fölkelt, még az éjjel fogta a gyermeket és az anyját” (Mt 2,14) – olvassuk Máté evangéliumában, jelezve serény készségét és odaadását a család iránt. Nem vesztegetett időt, hogy bosszankodjon, nem rabolta el az időt azoktól, akik rá lettek bízva. Ez a figyelmes és gyengéd gondoskodás egy sikeres hivatás jele. Egy olyan élet tanúságtétele, amelyet megérintett Isten szeretete. Milyen szép példát adunk a keresztény életről, amikor nem követjük makacsul ambícióinkat és nem hagyjuk, hogy nosztalgiánk lebénítson, hanem gondját viseljük annak, amit az Úr az egyház révén ránk bízott! Akkor Isten reánk árasztja Lelkét, kreativitását és csodákat művel velünk, mint Józseffel.

A harmadik szó a hűség
Isten meghívásán túl, amely megvalósítja legnagyobb álmainkat, és válaszunkon túl, ami a készséges szolgálatban és a segítőkész gondoskodásban valósul meg, van egy harmadik szempont is, amely végigvonul Szent József és a keresztény hivatás életén, megadva a mindennapok ritmusát: ez a hűség. József az „igaz ember” (Mt 1,19), aki a mindennapi csöndes munkában kitart Istenhez és terveihez való csatlakozásában. Egy különlegesen nehéz pillanatban elgondolkozik a történteken (vö. Mt 1,20). Elmélkedik, mérlegel: nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a sietség, nem enged a kísértésnek, hogy elkapkodott döntéseket hozzon, nem követi ösztöneit és nem a pillanatnak él, mindent türelemmel ápol, mert a lét csak a nagy választásokhoz való szüntelen csatlakozás által épül. Ez felel meg a szelíd és állandó szorgosságnak, amellyel szerény ács mesterségét folytatta (vö. Mt 13,55), amelyről nem adtak hírt a korabeli krónikák, hanem példája az évszázadok során megihlette minden apa, minden munkás, minden keresztény hétköznapi életét. Mert a hivatás, mint az élet, csak a mindennapos hűség által érlelődik.

Ne félj, hogy Istennek szenteld életedet! Isten hűséges ígéreteihez
A mindennapos hűség Isten hűségének a fényében táplálkozik, aki megtartja ígéreteit. „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20) – ezek voltak az első szavak, amelyeket Szent József álmában hallott. Ne félj: ezek azok a szavak, amelyeket az Úr hozzád is intéz, kedves nővér, és hozzád is, kedves fivér amikor annyi bizonytalanság és tétovázás között érzed, hogy tovább már nem halasztható az a vágy, hogy Őneki add életedet – fordul a pápa a hivatásukat kereső fiatalokhoz. Ezek azok a szavak, amiket ismétel neked, amikor talán megpróbáltatások és értetlenségek között küzdesz, hogy minden nap kövesd akaratát. Ezek azok a szavak, amelyek, mint egy refrén, elkísérik azt, aki igent mond Istennek életével, mint Szent József: a mindennapi hűségben.

Az öröm titka az Istenhez való hűség
Ez a hűség az öröm titka. A liturgiában egy himnusz szerint a názáreti házban „tiszta volt az öröm”. Az egyszerűség átlátszó öröme ez, amely hűséges közelség Istenhez és a felebaráthoz. Milyen szép volna, ha ugyanez az egyszerű és sugárzó, józan és reménnyel teli légkör járná át szemináriumainkat, vallási intézeteinket, plébániáinkat! Ezt az örömet kívánom nektek fivérek és nővérek, akik nagylelkűen Istent tettétek meg életetek álmává, hogy szolgáljátok Őt a fivérekben és nővérekben, akik rátok lettek bízva, olyan hűség révén, amely már önmagában véve tanúságtétel egy olyan korban, amelyet a mulandó választások és tovatűnő, örömtelen érzelmek jellemeznek. Szent József, a hivatások őrzője kísérjen benneteket atyai szívvel! – kívánja Ferenc pápa a hivatások 58. világnapjára írt, Rómában, a Lateráni Szent János székesegyházban 2021. március 19-én, Szent József főünnepén kelt üzenetében.

Forrás: https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2021-03/papa-hivatas-vilagnap-szent-jozsef-alom-szerzetes-pap.html

Az Úr az én pásztorom… Húsvét 4. vasárnapja – Lelki hivatások világnapja

Egy hatalmas utcai plakáton gyönyörű szép lovak, vágtató ménes között új típusú, hatalmas, fekete személygépkocsit reklámoznak. A felirat: Erő a ménesben!

Milyen óriási tévedés, félreértés, hisz egy gépkocsi 50, 100, 200 vagy a versenyautó 900 lóerőt jelentő energiával mozog. Viszont ahhoz, hogy az emberiség a jóban, a szépben, az igazban és szentben, igazán előbbre, aztán az üdvösségre jusson, elsősorban nem fizikai erőre, nem is gyors autóra, számítógépre, vagy a legokosabb telefonra, hanem vezetőre, pásztorra van szüksége.

Vajdahunyadon, 2008. január utolsó vasárnapjának délutánján, a szentmise után betegellátásból hazafelé tartó, s szabályosan közlekedő 79 éves Benedek atya autójával frontálisan ütközött, egy eszeveszett sebességgel haladó, s rendőrök elöl menekülő fiatalember. Benedek atya szörnyet halt, a fiatalember kisebb sérülésekkel megúszta, sőt a felelősségre vonásnak sem lett semmi komolyabb következménye. Benedek atya, szerzetes papi életének legnagyobb részét, 36 évet Vajdahunyadon töltötte, ott szolgálta az Urat és embertársait, magyarokat és románokat egyaránt. Nem láthatta, nem érezhette soha, hogy temetésére szinte az egész város megmozdult: nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok és ortodoxok is. Nagyon sok ember jött el az érte bemutatott engesztelő szentmisére, búcsúztatására és temetésére. Az érsek atya végezte a szertartást és kísérte utolsó földi útjára, nagyon sok egyházmegyés pap és szerzetes kíséretében, de tiszteletüket tették a város ortodox papjai és protestáns lelkészei is.

Ki az az ember, akinek eltávozása ennyi emberszívet érint, ki az, akinek Mózesként kell népét vezetni, olykor hajtani, noszogatni, lelkesíteni előre, aztán mégsem láthatja meg küzdelme gyümölcsét, mégsem örülhet az Ígéret földjének?

A mai vasárnap, a lelki hivatások világnapján legalább egyszer egy esztendőben különös figyelemmel akarunk feléje fordulni, rá figyelni, a közösség lelkiatyjára és barátjára: a papra. A Jelenések könyvéből való részlet elénk állítja a Bárányt, Krisztust, aki „legelteti és az élő vizek forrásához tereli”(Jel 7,17) övéit. Ez a pap feladata is, Jézus evangéliumi biztatásának értelmében: „Ismerem őket és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből”(Jn 10, 27-30).

Milyen nehéz feladat ez, különösen ma, amikor annyi langyos vagy csupán hagyományos, az egyház tanítását nem ismerő keresztény tér át az újabbnál újabb neo-protestáns egyházak könnyű érzelmi földobottságot, gyors gyógyulást ígérő közösségeibe, vagy éppen még meghúzódik az Egyházban, de bizonyos látnokokra, hamis üzenetekre hallgatva már nem vallja az egyház tanításának teljességét, s mint ilyen, méltatlanul járul a szentségekhez!

Krisztus papjai nem a keleti vallások mandarinjai, akik bálványimádásra tanították a természet imádóit, de nem is guruk, vagy csupán előimádkozó müezzinek. Krisztus papjai még az ószövetségi áldozat-bemutató papságtól is különböző szolgálatot töltenek be, és nem valamiféle diktátorok, akik orruknál fogva vezetik az embereket.

Az újszövetség papjai a közösség pásztorai, akikre szükség van, akik ismerik és vezetik a rájuk bízottakat, igaz nem a földi érvényesülés, a politika, vagy a tudományos kutatások terén, hanem a lelki élet, az üdvösség dolgai között. Bennük elsősorban ezért lelkiatyát kell látnunk, „aki nem ezé vagy azé, hanem mindenkié, aki szemünk elé állítja és érzékelhetővé teszi a bizalmat és az összetartozást”(ahogy Joseph Ratzinger bíboros megállapítja).

Ezt a szerepet pedig képtelen átvenni egy társadalmi intézmény, egy szórakoztató vagy ünnepeket szervező iroda. Egyházi közösség csonka, hiányos, béna, ha nincsen papja, ha nincs jó papja, vagy csak úgy nevezett filiális ellátásban részesül.

Mitől nehéz a papi élet, szolgálat? Természetesen nem attól, amire általában sokan gondolnak, a cölibátustól, a nőtlenség állapotától.

Korunk bonyolult élete, igényes elvárásai, szakértelmet és felelősséget követelő döntései, no meg az életben kínálkozó számtalan más hivatás, életpálya vonzása, az anyagiak, a család, a megszokott földi értékek mintha elhalványítanák a papi, a szerzetesi hivatás szépségét.

A papi életben talán a legnehezebb összhangba hozni az emberek lelkesedését, tenni akarását és egyszer s mind, közömbösségét, sőt elutasítását, értetlenségét, mondhatnám azt, hogy sokszor önfejűségét.

Bemegyünk a hentes üzletbe, kérünk egy kiló disznóhúst, majd megkapjuk és fizetünk. Elmegyünk az orvoshoz, megállapítja betegségünket, gyógyszert ír föl és kivesszük. A húst elfogyasztjuk, a gyógyszert beszedjük, s nem kezdünk el kételkedni és vitatkozni a hentessel, az orvossal, az általuk fölkínált dolgok eredetében illetve hasznosságában. Viszont sokszor mindezt megtesszük a pappal, püspökkel, vagy újabban már a pápával is, akik az egyház tanítását hirdetik, annak tisztasága fölött őrködnek és tiszteletben tartását szorgalmazzák. Amikor arra figyelmeztetnek, akár a hitigazságokat tartva szemelőt, akár az erkölcsi élet és fegyelem terén, hogy itt nem működik a régi elv, hogy „hadd lakjon jól a kecske is, és a káposzta is maradjon meg”, itt nincs úgynevezett arany középút, mert Jézus azt mondja a Jelenések könyvében, hogy „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból”(Jel 3, 15-16).

Bár mindezt tudjuk, legalább is tudnia kellene egy öntudatos kereszténynek, mi mégis vitatkozunk, alkudozunk, szemrehányást teszünk, igaz nem direkt az Úristennek, hanem az ő szolgájának, a papnak, így próbálva meg érvényre juttatni saját elképzeléseinket, földies érdekeinket. Példaként hadd álljon itt egy egyszerű történet: a vallásos katolikus nagymama, amiatt tesz szemrehányást a hitoktató papnak, mert az szorgalmazni merészeli, hogy elsőáldozás előtt álló egyetlen unokája minden vasárnap vegyen részt a szentmisén. 

Egyébként erről szól az apostolok élete is: sokan lelkesedtek a tanításért és megtértek, mások viszont a főtanáccsal az élen, kegyetlenül kiutasították maguk közül őket, akik azonban „lerázták lábukról a port” és a Szentlélek derűjével, szinte belülről érintetlenül haladtak tovább.

A lelkesedés nem hiányzik a kisgyerekek, az idős betegek, a komoly problémával küszködő felnőttek részéről, ám értetlenség kíséri sokszor az áldozatvállalásról, a türelemről, a megbocsátásról, a kibékülésről, az erkölcsi követelményekről mondott szavaikat. Sokan megmosolyogják a papok igyekezetét, amin apostoli derűvel kellene túltenniük magukat, de sajnos nem mindig vagy csak lassan sikerül.

Van valami gyökerében más a papi hivatás gyakorlásában, mint az orvoséban, pszichológuséban, mérnökében. Jézus így mondja önmagáról: örök életet adok nekik. Hát ez az, amire ma éppen a legkevesebb szüksége van – látszólag – az embereknek. Autószerelőre, lakatosra, lélekbúvárra igen, de arra, aki a túlvilágot, az istenes életet építgeti bennünk, arra kevésbé, maximum a temetéskor, vagy a kereszteléskor, illetve az esküvőkor, de akkor is lehetőleg statisztaként, aki kielégíti a hagyományokhoz való felszínes ragaszkodásunkat.

Az emberek sokaságának – természetesen kivételt jelentenek a hitüket gyakorlók – nem kell az örök élet, nem kellenek a szentségek, nem kell a bűnbocsánat, de sokszor ettől az élettől is szabadulnának. A pap pedig akkor éli meg hivatása, küldetése örömét, ha az életet, a lelki életet táplálhatja, növelheti, és annak kibontakozását kísérheti bennünk.

Ezért a papi szolgálathoz mindannyiunknak közünk van. Korunk papja nem elzárkózva, fényévnyi távolságra él a hívőktől – talán elvétve ilyen is akad –, hanem valóban barátja és lelki-atyja akar lenni a közösségnek, amelyet szolgál. Olyan valaki, akit mindig meg lehet találni, aki igyekszik meghallgatni és megérteni, aki Istenbe vetett hitéből merítve biztat arra, hogy vannak ennek az életnek erőtartalékai, amelyekből föl tudunk tápászkodni, újra tudunk kezdeni, föl tudunk emelkedni.

Egy sajátos többlet-elkötelezettséggel rendelkeznek az evangéliumi tanácsok szerint élő különböző szerzetesek és szerzetesnők, akik közösségekbe tömörülve, együttesen vállalják Isten országának az építését a lelkekben, legyen szó akár a visszavonult, imahátteret biztosító életformáról, vagy a lelkipásztorkodás, a tanítás, a betegápolás és szegénygondozás szolgálatáról.

„Az Úr az én pásztorom, nincs semmiben hiányom!” - olvashatjuk a 23. zsoltárban. Csak Krisztusra, a jó Pásztorra áll ez, hisz Ő ugyanolyan tökéletes, mint a mennyei Atya, de papjaink, szerzeteseink a különleges hivatásuk, küldetésük, felszenteltségük, fogadalmaik ellenére is emberek maradnak. Olyan gyarló, esendő, bűnös emberek, mint amilyenek közül vétettek, és akik vezetésére vállalkoztak. Ezeknek a hibáknak a megtapasztalása azonban nem botránkoztathatnak meg minket, arról nem is beszélve, hogy nem lehetnek okai hitünk gyakorlása elmaradásának, lustaságunk, közömbösségünk palástolásának. Ismertem olyan embert, aki azért nem járt templomba, mert a plébánosa megbántotta, igaz azóta már a harmadik pap szolgál a faluban, de ő még mindig nem jár a szentmisére.

A mai, papi és szerzetesi hivatások világnapja arra való, hogy tisztázzuk magunkban a hivatásnak a kérdését, hiszen egyikünk sem élhet valamiféle elhivatottság nélkül: üres, céltalan az élet, ha erre nem találunk rá.

Aztán itt az ideje annak is, hogy helyreállítsuk a papról, a szerzetesről, szerzetesnőről alkotott homályos elképzeléseink által befolyásolt tiszta képet, és őrizzük lelkipásztoraink, szerzeteseink becsületét, ne adjunk alapot mindenféle kósza pletykának, értékeljük, igényeljük szolgálataikat. Legalább azzal segítsük őket, hogy a mai napon különösképpen, de ezen kívül is, sokszor imádkozunk értük és újabb papi és szerzetesi hivatásért. Maga Jézus is erre biztat bennünket, amikor azt mondja: „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába!” (Mt 9,38)

Befejezésül: Jézusunk, jó Pásztorunk! Add, hogy megbecsüljük ifjú és csetlő-botló, öregedő lelkipásztoraink, szerzeteseink szavain, kezein át a te kegyelmeidet, az Anyaszentegyház megtartó erejét! Adj alkalmat, és érdeklődést belénk, hogy megismerjük őket, jó lelki atyára, a helyes értékrendre figyelmeztető barátra leljünk bennük, s ha megszólal a Te összetéveszthetetlen hívó szavad, akkor bátran vállaljuk a papi, a szerzetesi és a szerzetesnői hivatást, amely a földön az egyik legszentebb a házasság mellett, de ugyanakkor legérzékenyebb és legkényesebb, ezért állandó támogatásodra szorul! Ámen.

„Kérjétek hát az aratás urát…” – Húsvét 4. vasárnapja – Hivatások világnapja

Mai ünneplésünk középpontjába Jézus, a Jó Pásztor alakja áll, aki lelki hivatással és küldetéssel lát el bennünket. Éppen ezért Szent XXIII. János pápa, amikor tapasztalta a papi és szerzetesi hivatások nagyfokú visszaesését, 1963-ban a II. vatikáni zsinat első ülésén elrendelte, hogy húsvét negyedik vasárnapja – a Jó Pásztor vasárnapja – legyen a lelki hivatások világnapja. Azóta ezt a napot a katolikus egyház hívei világszerte megünneplik, és papi, szerzetesi valamint szerzetesnői hivatásokért imádkoznak.

Ahhoz, hogy a mai evangéliumi szakasz képét, a Jó Pásztor csodálatos jelentését fel tudjuk fogni, tudnunk kell: Jézus idejében mit jelentett a pásztor és a nyáj fogalma?

Mindenekelőtt egy nagyra becsült, ősi életstílust, helyesebben életformát jelentet, amelyet a Mester hallgatói mind jól ismertek és értékeltek. Ez az életforma a pásztor és a nyáj számára az élet és a hivatás teljes összefonódását jelentette, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Jézus hasonlatában elsősorban tehát a pásztor és a nyáj összetartozását, életegységét kell észrevennünk és megvalósítanunk ma is.

A pásztornak a nyáj élete a saját élete is, hiszen innen származik megélhetése, fennmaradása, ezért a Jó Pásztor veszély idején nem hagyja ott a nyáját, mint a béres, nem menekül el, hanem hogy megmentse, kész saját életét feláldozni, vállalni a halált is a nyáj miatt. Így volt ez Jézus korában és így van ez ma is, hiszen az elmúlt napokban is lehetett olvasni, de korábban is a híradásokban, hogy a pásztor, a nyáj gazdája élete kockáztatása árán is szembefordult a nyájra támadó medvével, csakhogy juhait mentse.

A Úr Jézus ebből a valóságból indulva ki szögezi le, hogy: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Azonban ez a kijelentés már Jézus önfeláldozó emberszeretetének a megnyilatkozása, amihez hozzá teszi: „Senki nem veszi el tőlem életemet, magam adom oda”(18) – tehát önként és szabadon vállalja értünk a kereszt-halált.

A végtelen irgalom e misztériumában Jézus szeretete összefonódik az Atyáéval. Az Atya küldte öt, hogy az embereknek Pásztora, vezetője legyen, aki őrzi őket és biztosítja számukra az igazi életet. „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk”(1Jn 3,1).

Ezt a szeretetet az Atya a Fiúban adta meg, aki áldozatával megszabadította az embereket a bűntől, nem új nevet, hanem új létmódot, új életet adott nekik: Isten gyermekeinek létét és életét.

Krisztus megváltó műve folytán minden ember hívatott, hogy tagja legyen annak az egyetlen családnak, amelyben Isten az Atya, tagja annak az egyetlen nyájnak, amelynek Krisztus a pásztora. Ez a család és ez a nyáj azonos az Egyházzal, amelynek – mint Péter apostol mondja – Jézus az alapköve. „Ő a kő, melyet ti, építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett” (ApCsel 4,11).

A zsidóság hivatalos vezetősége -, elvetette Jézust, de Ő, halálának és feltámadásának titka által, egy új épület, egy új közösség, az Egyház alapköve lett.

A juhok hallgatnak a jó pásztor szavára és követik őt, mert ismerik a hangját – olvastuk a szent Jánostól vett evangéliumi szakaszból. A Jó Pásztor szavára az hallgat, az Ő hangját az ismeri fel, aki ismeri és elfogadja az Ő tanítását, az evangéliumot. Az evangélium tanítását, annak igazi jelentését viszont ma az érti meg, aki hallgatja a tanító Egyház hangját – pápa, püspökök, elöljárókét. A Jó Pásztornak az engedelmeskedik, aki a tanító hivatal útmutatásait szem előtt tartva, figyel lelkiismerete és a belső sugallatok hangjára. Így azaz ember követi hűségesen és növekvő buzgalommal az Urat, aki meghallja hangját és életre, tettekre váltja tanítását.

Ki tehát a Jó Pásztor, akire a szerzetesnek épp úgy oda kell figyelnie, mint az egyházmegyés papnak, vagy a világi hívőnek? Az ószövetségi szentírás válasza szerint mindenekelőtt maga az Isten. Ö a választott nép pásztora, gondviselője és vezére. Majd az újszövetségben, az idők beteltével Jézus Krisztus, az életét feláldozó pásztor, az Istennek, a Jó Pásztornak látható megjelenése a földön, valóságos emberi testben-lélekben. Az Atya személyes küldötte ő, Isten szeretetének látható jele és kegyelme, Isten „jó pásztorságának” szentsége.

Krisztus, a jó pásztor misztériuma egyházában folytatódik az általa kiválasztott és meghívott személyekben. Jézus már nyilvános működése során, közvetlen munkatársakat választott megváltói szolgálatához. A kenyérszaporításkor például így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16). Arra ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök életre” (Jn 6,27). Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott, akik olyanok voltak, „mint a pásztor nélküli juhok” (Mt 9,36). Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,38).

Aki válaszol az Úr hívására, annak az okosság és a bizalom jegyében számolnia kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldözéssel is, minthogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál” (Mt 10,24). Az apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük cselekszik: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40). Mindemellett igaz tanúságtevőkként magukra veszik „a magasságból való erőt” (Lk 24,49), hirdetik a „megtérést és bűnbocsánatot minden népnek” (Lk 24,47).

Minden hívő részesül Krisztus Urunk küldetésében, de egészen sajátos módon azok, akik az egész közösségért vállalt pásztori hívatást kaptak, akik az üdvösség választott munkatársai, a szolgálati papság. Ők mind Jézus nevében és küldetésében munkálkodnak a nyáj üdvösségén. Mindegyik lelkipásztor, legyen szó az egyszerű papról, a püspökről, vagy a pápáról, az egyetlen, igaz Jó Pásztortól, Jézustól nyeri hivatása értelmét és értékét.

Ma a hívatások világnapján, és ne csak ma, hanem mindennap imádkozzunk értük, hogy az egyetlen, isteni Pásztornak, Jézusnak tökéletes megjelenítői és munkájának hű folytatói legyenek a világban. De ugyanakkor imádkozunk újabb papi és szerzetesi hivatásokért, hogy minél több fiatal hallja meg Isten hívó szavát és azt bátran kövese.

A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival kérjük:

„Ó, Atyánk, add, hogy a keresztények közül

számos szent papi hivatás szülessen,

akik élő hittel őrzik Fiad, Jézus szent emlékét,

igéjének hirdetése, és a szentségek kiszolgáltatása által

amelyekkel folyamatosan megújítod híveidet.

Adj szent szolgákat oltárodhoz,

legyenek figyelmes és lelkes őrzői az Eucharisztiának,

amely szentség Krisztus legfőbb ajándéka

a világ megváltásáért.

Hívj szolgákat a te irgalmasságod kifejezésére,

hogy a kiengesztelődés szentsége által

megbocsátásod örömét terjesszék.

Add meg, ó, Atyánk, hogy az Egyház örömmel fogadja

Fiad Lelkének számos sugallatát,

és iránta való tanulékonysággal gondoskodjon

papi és szerzetesi hivatásokról.

Erősítsd meg a püspököket, papokat, diakónusokat,

szerzeteseket, és minden Krisztusban megkereszteltet,

hogy hűségesen teljesítsék küldetésüket

az evangélium szolgálatában.

Kérünk Téged Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

(XVI. Benedek pápa)