Vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék Krisztus testéből…

Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet annak örök élete van!

Az örök életre vágyunk, amely teljes élet a Szentháromsággal. Úton vagyunk Isten Országa felé. Ezen az úton táplál és erősít bennünket az Élet Kenyere, amely Jézus teste.
A görög szó, eucharisztia, jelenti egyrészt az Oltáriszentséget, másrészt a Szentmisét, amelyben e szentség létrejön. A görög szó hálaadást jelent. Minden Szentmisében hálát adhatok életemért, a kapott kegyelemért, a megharcolt jó harcért. Hálát adhatok a táplálékért, amelyet kapok Jézustól.

Mit jelent nekem az Oltáriszentség? Hogyan élem meg a találkozást a köztünk lévő Úrral? Ha nem mehetek, ha nem áldozhatok, azt hogyan élem meg? Hiányzik-e a Szentmise, a szentáldozás?
Az Oltáriszentség erőforrás. Hogyan tapasztalom meg életemben Isten erejét? A Szentmise csúcs és forrás. Hetem csúcspontja a Jézussal való találkozás, fontos lenne, hogy ebből merítsek erőt a hétköznapok küzdelmeihez.

A szentáldozásra elő kell készülnöm. Ez jelenti egyrészt a bűnbánatot. Szükséges a rendszeres, gyakori szentgyónás, de minden Szentmise kezdetén bűnbánattal állunk Jézus elé. (Ha erről lekések …) Az előkészület másik része a szentségi böjt. Hivatalosan a szentáldozás előtt egy órával nem ehetek semmit. Én szívesebben tartom azt, hogy a Szentmise kezdete előtt egy órával már ne egyek.
A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza az Egyházat.
Ami távol tart a szentáldozástól, a súlyos bűn, és ha életállapotom nem az Egyház szándéka szerinti. Ebben az esetben keressük együtt a megoldást!

Jézus táplálni, erősíteni akar az úton. Éljünk bátran az élet kenyerével!

Fülöp Ákos atya
+++
A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza az Egyházat, amelynek élén a pápa áll. A mindenkori pápához való tartozásom, jelen esetben Ferenc pápának az elfogadása biztosítéka annak, hogy egységben vagyok a Római Katolikus Egyházzal.
Ha ez az egység hiányzik, bármilyen okból kifolyólag (más valláshoz tartozom, a nagyfigyelmeztetés üzeneteit elfogadom, az Egyház hitigazságait kétségbe vonom…), nem járulhatok szentáldozáshoz.
Szívleljem meg Pál apostol szavait és vegyem komolyan figyelmeztetését: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1 Kor 11, 27-29). 

fr. Szilveszter

"Vérre menő hitvita": kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szentmise? – Magyar Kurír lapszemléje

A Heti Válaszban (18-20.o.) Szőnyi Szilárd Vérre menő hitvita címmel számol be arról, hogy a közelmúltban Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, református lelkész Hold utcai templomában a református gyülekezet előtt „vérre menő hitvitát vezetett arról, hogy miként a Heidelbergi Káté mondja: kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szentmise?”

A két vitázó Barsi Balázs ferences szerzetes és Bogárdi Szabó István voltak.

Barsi Balázs leszögezte: „Nekem a reformátusok úrvacsorájával semmi problémám nincs. Akkor lenne problémám, ha egy katolikus azt mondaná, hogy az Oltáriszentségben nincs jelen Isten. És azért 1500 évig Kelet és Nyugat úgy tudta, hogy jelen van. Sőt akkor botránkoznék meg, ha egy protestáns azt tartaná, hogy az Úr valóságosan ott van a kenyér és a bor színében. Tudniillik egy református lelkész – az apostoli jogfolytonosság hiányában – nincs fölszentelve. Ugyanakkor a református szertartás sincs kegyelem nélkül, hiszen a hitben történik, így az úrvacsorát sem szabad úgy venni, mint közönséges kenyeret és bort. Tehát én tisztelettel állok meg előtte, sőt eszembe jut egy Szabó Magdával készült interjú. Ahogy ő készült az úrvacsorára, az megrendített: Istenem, ha így készülne minden katolikus az áldozásra!”

Bogárdi Szabó István kifejtette: „A katolikus áldozásnak a mi, plebejusabb úrvacsora-gyakorlatunkhoz képest szembeszökő a méltóságteljessége. A szertartásban ott kevesebb az esetlegesség; nincs spontán imádság, nincs olyan, hogy a pap esetleg elfelejt egy-egy mozzanatot. Míg azonban a katolikusoknál a szentség kiosztásán van a hangsúly – sorba kell állnod, megkapod az ostyát, aztán iszkiri a helyedre –, a reformátusoknál a sacramentum kiszolgálása, vagyis méltósággal való átvétele a meghatározó. Egyébként mi is valljuk, hogy a szentség vételekor egyesülés jön létre Krisztussal, csakhogy mi úgy tartjuk, az átalakulás nem a kenyér és a bor jegyében, hanem bennünk megy végbe.”
Barsi Balázs atya hozzátette: „A János-evangélium szerint bár az ajtó zárva volt, feltámadása után Krisztus megjelent a tanítványainak. Márpedig ha ez megtörténhetett, akkor a kenyér és a bor sem lehet akadály előtte. Tessék elhinni, hogy nem bálványt imádunk – nem a kenyeret és a bort! Jézus testét és valóságos vérét. Fontosak ezek a különbségek, hiszen a leegyszerűsítés veszélyes lehet: katolikusok is olyan primitíven tudják bemutatni a reformátusok predesztinációról szóló tanítását, hogy azon csak szörnyülködni lehet.”

A református püspök szerint „fontos a jelenlét kérdése, de hidd el, Balázs atya, nem ez a döntő. Hanem a velünk lét. Hiszen nem azt mondja a jövendölés, hogy jelen lesz az Isten; nem ez a Krisztus neve, hanem az, hogy Immánuel, vagyis Velünk az Isten.”

A ferences szerzetes válasza: „Aquinói Szent Tamás ugyanakkor azon álmélkodik, hogy nemcsak az átváltoztatás és átvétel pillanatában van jelen Krisztus, hanem a misén nem lévő betegeknek félretett kenyérben és borban is; mi tehát megmaradó szentségről beszélünk. Ebben biztos, hogy különbözünk a protestánsoktól. A minket elválasztó kérdéseket pedig nem szabad összemosni, mert kegyesen sem szabad hazudni. Ezért a januári ökumenikus imahétnek sem csak allelujázásból kellene állnia, hanem böjtből, imádságból és sírásból, hogy ezt csináltuk, Urunk, szétszakítottuk a testedet! Ezzel együtt az ökumenének van egy válfaja, amit azonnal meg lehet valósítani: az, hogy a másik emberben a testvért lássam. A Mindszentyt verő legények nem voltak olyan mély kapcsolatban egymással, mint a bíboros ővelük. Mert ők csak elvtársak voltak, Krisztus viszont egyaránt emberré lett értük és az áldozatukért is.”
Barsi Balázs arra is figyelmeztet: „Mondjuk a tridenti zsinat kánonjait ma már az égvilágon senki nem olvassa. Azt persze, hogy anathema sit, kiátkozásnak is lehet fordítani, de lehet úgy is érteni, hogy ha te ezt meg ezt vallod, akkor nem vagy egységben velünk. És azt se feledjük, hogy a mi katekizmusunkban nincs egy rossz szó sem protestáns testvéreinkről. Ami viszont a ’kárhozatos bálványimádást’ illeti, jó lenne, ha kimaradna az új kátéból, hogy az a református gyerek ne azt tanulja már, hogy én bálványimádó vagyok!”

Bogárdi püspök egyet kér: „ne tegyünk úgy gesztusokat, hogy a régiek vérverejtékes harcára csak legyintünk. A tavalyi zsinaton ugyanis volt, aki azt javasolta: írjuk oda, hogy csak elődeink megbecsülése miatt hagyjuk a kátéban ezt a kitételt. Ízlelgessék ezt a mondatot, hogy mennyire szervilis; mennyire arról tanúskodik: szégyelljük elődeinket! Én sem kívánom a katolikus testvérektől, hogy utólag cenzúrázzák meg a tridenti zsinat határozatait. Azt kívánom, hogy mi, ezekkel a sebeinkkel úgy folytassunk dialógust, hogy közben nem semmisítjük meg a másikat. Mert a múltat nem eltörölni kell – az kommunista szokás –, hanem szeretetben meghaladni.”

Forrás: MK/Sajtószemle