Szentmise
olvasmányai: 1Jn2,3–11; Lk 2,22–35
A nap végén
csend vesz körül. Elcsitulnak a szavak, az ablakon beszüremkedő kocsi zajok, a
teendők – és előtérbe kerül a szív. Ma este Simeon prófétai szavai
visszhangzanak bennünk:
„Az ellentmondás jele lesz ő… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos
gondolatai.” (Lk 2,34–35)
Jézus nemcsak
megvigasztal, hanem megvilágít. Nemcsak felemel, hanem kérdez is. A
jelenléte döntésre hív: mi az, ami bennem a világossághoz tartozik, és mi az,
amit még elrejtek?
A szeretet,
amelyről Szent János beszél, nem elmélet – hanem engedelmességgé váló élet.
Olyan szeretet, amely engedi, hogy Isten igazsága formálja a gondolatainkat, a
szavainkat, a tetteinket.
Az
„ellentmondás jele” azt is jelenti: Jézus nem simul bele minden vágyunkba, de
mindig a javunkat akarja.
Néha fáj,
amikor a fény ráesik gyengeségeinkre, hibáinkra, mégis ez a fájdalom gyógyító.
Este, lefekvés előtt, nem menekülünk el előle – hanem rábízzuk magunkat.
Ez a nap is
alkalom volt arra, hogy a szívünk láthatóvá váljon Isten előtt. És ez nem
ítélet, hanem irgalom.
Esti ima
Urunk Jézus
Krisztus,
Te vagy a világosság, aki nem hagysz a sötétségben.
Ma este eléd tesszük mindazt, ami bennünk volt:
az örömöket és a fáradtságot,
a szeretet pillanatait és az elmulasztott jót.
Te, aki az
ellentmondás jele vagy,
világítsd meg szívünk titkait,
hogy ami nem Tőled való, azt el tudjuk engedni,
és ami igaz, azt meg tudjuk őrizni.
Taníts minket
engedelmes szeretetre,
amely nem fél az igazságtól,
és nem zárkózik el a fénytől.
Add, hogy Karácsony világossága
a mai éjszakában is velünk maradjon.
Őrizd
álmunkat, erősítsd hitünket,
és készíts minket egy új napra Veled.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése