Szent Lukács evangélista azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban hangsúlyozza az apostolok nagy örömét. Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.
Nagypénteken a körülállok látták Jézust meghalni. Azonban a halál sokkal mélyebb misztérium mint ami látható belőle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, melyet a Hitvallásban pokloknak nevezünk. Húsvétkor az Úr halálának szemtanúi látták az Ő dicsőségesen feltámadt testét, de a Mennybemenetel még tovább visz, mert az Úr dicsősége több mint emberi testének feltámadása, visszajövetele az életbe. Ugyanis ettől kezdve Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, vagyis Isten testét-lelkét, egész emberségét felvette a maga szentháromságos életébe, a mennyei dicsőségbe és ezzel örökkévalósította. Ezért állíthatjuk, hogy Jézus földi életének csúcspontja mennybemenetele: amikor ebből a világból felmegy az Atyához, de ez az út, amely visszavezeti az Atya dicsőségébe, a kereszten – az emberiség iránti szeretet isteni tervéhez való engedelmességen – át halad.
A Katolikus Egyház Katekizmusa megállapítja, hogy „a kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt” (662. pont). Nekünk is tisztában kell lennünk azzal keresztény életünkben, hogy csak akkor léphetünk be Isten dicsőségébe, ha minden nap hűségesek vagyunk akaratához, akkor is, amikor ez áldozatot kíván, vagy azt, hogy megváltoztassuk terveinket.
Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.
Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.). Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van. Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb. Ez az értelmetlen lét, a magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk.
A mai ünnepen a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
E kijelentés nem Jézus Krisztus személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).
A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökkévalósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, s azután levesse, hanem ez által, velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén lett ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
Tehát Isten nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézusnak van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.
A mennybemenetel titkához tartozik az is, ami az apostolokat az utolsó-vacsorán egyszerre töltötte el örömmel és szomorúsággal, mégpedig Jézusnak a bejelentése, miszerint: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok (Jn 16,7).
Eddig is működött a Szentlélek, azonban csak most, Krisztus feltámadása és mennybemenetele után tudja kifejteni hatását. Nem Jézus Krisztus földön való jelenléte akadályozta, hanem a mi földhöz ragadt gondolkodásunk, ragaszkodásunk a testi szemmel való látáshoz és a tapintáshoz. Krisztus ugyanis nem a szemünk előtt akar lenni, hanem bennünk, a szívünkben. Ezért tudtára adja övéinek, hogy többé nem jelenik meg, csak az utolsó napon, a világ végén, a negyven napos jelenés sorozat lezárult. Biztosan nagy sötétség borult az apostolok lelkére emiatt, de csak néhány pillanatra. Hiszen azt ígérte az Úr: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig (Mt 28,20). És nem emberi testben, hanem a Lélekben jön vissza az emberhez, ahogy ígérte: Hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14,23).
A Mennybemenetellel befejeződik Krisztus földi küldetése, és megkezdődik az apostoloké: „Menjetek - mondta az Úr -, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”(Mt 28,19). Az apostolok Ige-hirdetése, szentmise bemutatása, szentségek kiszolgálása, és az evangéliumi élet hirdetése által kell folytatódnia a Krisztus által megkezdet üdvösség művének.
Jézus szavai: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig, beteljesedtek, méghozzá eléggé sajátosan, nem emberi számítás, hanem Isten elgondolása szerint. Ugyanis Pünkösd, a Lélek kiáradása, az Egyház és a szentségek születése volt Krisztusnak hatalommal való visszatérése, melyben végleg kinyilvánult, hogy Ő a mindenható Isten, az Atya jobbján ül, s vele egylényegű. S ezután már nem csak az örök, második isteni személyként, hanem emberségében is velünk van, mert Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.
Szent Lukács evangéliuma azzal kezdődik, hogy az Ó szövetség papja, Zakariás áldozatbemutatás közben, az angyali jelenés alkalmával megnémul, s a templom szentélyéből kijövet nem tud áldást adni. Az evangélium legvégén viszont Jézus az Újszövetség Főpapja emeli föl kezét és áldja meg tanítványait. Ezzel a csodálatos párhuzammal érzékelteti az evangélista azt az új minőséget, mely a mennybemenetellel veszi kezdetét: a régi elmúlik, s emberi természetünkre a megdicsőülés és az örök, isteni élet vár.
Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.
