A Szent Család útja – Meghívás a mindennapok szentségére

Betlehem - Menekülő Szentcsalád - Szilveszter archívum

Talán ma reggel is volt egy pillanat a családban, amikor elfogyott a türelem. Sietni kellett. Valaki késett. Valaki hallgatott, miközben mi már fáradtak voltunk. Egy asztal körül ültünk – mégis távol egymástól.

Ez a tapasztalat nagyon is ismerős mindannyiunk számára. És éppen ide, ebbe a hétköznapi, sokszor feszültséggel teli valóságba szól bele ma Isten, amikor a családról beszél. Nem egy eszményi képet mutat, hanem belép abba az életbe, amelyet élünk – a maga örömeivel és terheivel együtt.

Amikor ma a családról gondolkodunk, két út rajzolódik ki előttünk.

Az egyik a modern, világi út. Ez az út azt mondja: az egyén a legfontosabb. A család addig jó, amíg örömet ad, amíg kényelmes, amíg nem kíván túl nagy áldozatot. Ha elfáradunk, ha nehézzé válik, ha keresztet kell hordozni, akkor tovább lehet lépni, újra lehet definiálni mindent.

Ez az út gyors boldogságot ígér, de gyakran magányba és sebekbe torkollik. Szétesett kapcsolatok, bizonytalanságban felnövő gyermekek, újra és újra kudarcba fulladó próbálkozások maradnak utána – sok fájdalommal és kérdéssel.

A másik út a krisztusi út. Ez nem azt ígéri, hogy mindig könnyű lesz, hanem azt, hogy nem leszünk egyedül. A keresztény család nem fogyasztási cikk, hanem hivatás. Nem pusztán érzelmi együttélés, hanem szeretetközösség, ahol emberek egymásért és egymás üdvösségéért felelősek.

Itt a szeretet nemcsak érzés, hanem döntés; nemcsak öröm, hanem hűség; nemcsak ajándék, hanem feladat.

A Szent Család ünnepén az Egyház nem elítél, hanem meghív ara, hogy nézd meg, melyik út ad valódi életet.

Az Egyház ma nem elméletet állít elénk, hanem egy családot: Jézus, Mária és József családját. És fontos kimondani: ez a család sem volt problémamentes. Szegénységben éltek. Meg nem értéssel találkoztak. Menekülniük kellett Egyiptomba. Idegen földön kellett újrakezdeniük az életet. Félelem, bizonytalanság és kérdések vették körül őket.

Mégis szent családnak nevezzük őket. Miért?

Mert életük középpontjában Isten akarata állt.

József nem sokat beszél – de cselekszik. Fél, mégis felelősséget vállal. Félti Máriát, félti a gyermeket, mégis elindul az éjszakában, mert bízik Isten szavában. Nem uralkodik, hanem szolgál. Jelen van, amikor dönteni, dolgozni, áldozatot hozni kell.

Mária nem panaszkodik, nem irányít. Hordoz. Szívében őrzi mindazt, amit nem ért, és újra meg újra kimondja: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Az ő hűséges szeretete csendben formálja a családot.

Jézus pedig – bár Isten Fia – engedelmeskedik szüleinek. Belenő a mindennapok rendjébe, a munkába, a családi élet egyszerű kereteibe. Megszenteli azt az életet, amelyet mi is élünk.

A Szent Család azt tanítja: Isten nem kivesz a hétköznapokból, hanem belép azokba. A szentség nem rendkívüli élményekben születik meg, hanem a mindennapi hűségben.

Sokan gondolhatják: „Szép ez, de csak Jézuséknak volt lehetséges.” A történelem azonban mást tanít. Nemzetünk életében ott áll az Árpád-házi „szent család” tanúsága is. Szent Istvánnak országot kellett építenie nehéz döntések árán. Gizellának idegenként kellett helytállnia egy más kultúrában. Imre herceg fiatalon, tisztaságban és engedelmességben élve halt meg.

Mi kötötte össze őket? Az, hogy a hit nem magánügy volt, hanem a családi élet középpontja. Imádság, felelősség, önfegyelem és szolgálat formálta őket. Ez a család nemcsak saját tagjait vezette közelebb Istenhez, hanem egy egész nemzet jövőjét is.

És nemcsak a történelemben vannak ilyen példák. Gondoljunk egy mai, névtelen történetre is. Egy házaspárra, akik majdnem feladták. Veszekedések, elhallgatások, fáradtság. Aztán egy este – nem nagy elhatározással – csak annyit tettek, hogy együtt elmondtak egy Miatyánkot. Nem oldódott meg minden azonnal. De visszatért a remény. Ma is küzdenek – de már együtt.

Mit jelent mindez ma, a mi családjainkban?

Szentnek lenni nem hibátlanságot jelent, hanem irányt.

Az apák számára a szentség a felelős jelenlét: nem uralkodás, hanem szolgáló vezetés. Az anyák számára az élet hordozása testi-lelki értelemben: sokszor láthatatlan imádság, türelem és újrakezdés. A gyermekek számára az engedelmesség és a tisztelet: nem megalázásként, hanem áldásként.

És közben nem szabad elhallgatnunk azokat sem, akik sebekkel érkeznek közénk. Akiknek a családi története nem úgy alakult, ahogyan remélték. Akik váláson mentek keresztül, egyedül maradtak, vagy olyan családból jöttek, ahol nem volt biztonság és minta.

Fontos kimondani: Isten nem fordul el tőlük. A Szent Család ünnepe nem az „ideális” családok ünnepe. Isten nem lezárt történetekben gondolkodik.

A szentség sokszor nem a múlt tökéletessége, hanem az újrakezdés lehetősége.

Apró lépésekben:
– abban, hogy ma nem ugyanúgy reagálok, mint tegnap;
– abban, hogy kimondom: „hibáztam”;
– abban, hogy nem adom tovább a keserűséget;
– abban, hogy újra tanulok bízni.

Isten ott kezd dolgozni, ahol mi már elfáradtunk. Ott lép be, ahol mi azt mondanánk: „ennek már nincs semmi értelme, jövője”.

Ezért ne pusztán szép gondolatokat vigyünk haza, hanem egyetlen konkrét döntést.

Talán ezen a héten:
– leülünk együtt egy asztalhoz, akár csak tíz percre, telefon és képernyő nélkül;
– vagy elmondunk együtt egy rövid imát;
– vagy kimondjuk azt a két szót, amit sokszor a legnehezebb: „bocsáss meg” vagy „köszönöm”.

Lehet, hogy kicsinek tűnik. De éppen ezekben az apró döntésekben kezd el formálódni a szív. Isten nem a tökéletes családokat keresi, hanem azokat, akik engedik, hogy jelen legyen az életükben.

A Szent Család ünnepe nem visszatekintés egy idealizált múltra, hanem meghívás a jelenre. Ha Krisztust tesszük családjaink középpontjába, nem lesz minden tökéletes – de nem maradunk egyedül. Lesz kereszt – de mellette ott lesz a feltámadás reménye is.

És akkor lassan, sokszor észrevétlenül igaz lesz ránk is: ahol Isten jelen van, ott a család nemcsak túlél, hanem áldássá válik.

Ez a reményünk.
Ez a meghívásunk.
És ezen az úton egyikünk sincs egyedül, mert velünk az Isten. Ámen.