szombat, május 29, 2021

Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent! – Szentháromság vasárnapja

Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre.
A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is.
Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  
„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallottam úgynevezett kereszténynek mondott munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszöntek vissza a 21. században, ahol vannak, egy kis többlet pénzért, hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).
E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.
Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is.

A krisztusi eszmény oly magas rendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.
Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magas rendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. A közel múltban, de még inkább a 89-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés, mezei utak rendbetétele -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére.
Hála Istennek napjainkban is vannak ilyen jelegű kezdeményezések, amikor egy-egy csoport összefog, mint nálunk is tették a fiatalok, hogy megtisztítsák a patakmedreket, útszéleket, sáncokat, környezetünket a szemétől.
A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. Annyira jó volt látni, harminc év távlatából, az általam indított Zetelaki cserkészcsapat tagjainak a részéről, hogy az elv ma is áll és irányítja életüket. Képesek voltak két alkalommal is több mint száz kilométert megtenni, csak azért, hogy önkéntes munkát végezhessenek, segíthessenek a kolostorban és annak környékén.
Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

A Szentháromság a közösség Istene – földi boldogulásunk és örök boldogságunk érdekében közösségre, együttműködésre, összefogásra, szeretetteljes kapcsolatra hív bennünket.
A minap a Facebookon olvastam Tomka Ferenc atya ide vágó történetét: Egy antropológus játékra invitálta egy primitív afrikai törzs gyermekeit. Egy kosár finom gyümölcsöt tett egy fatörzs mellé, és azt mondta nekik: “Az első, aki eléri a fát, megkapja a gyümölcskosarat". Amikor jelezte nekik, hogy induljanak, meglepődött, hogy együtt, kéz a kézben mentek, míg elérték a fát, és megosztották a gyümölcsöt. Amikor megkérdezte tőlük, miért tettétek ezt, amikor egyikőtök megkaphatta volna az egész kosarat. Döbbenten, csodálkozva válaszoltak: "Ubuntu". Más szóval, hogyan lehet egyikünk boldog, míg a többiek boldogtalanok. Az "Ubuntu" civilizációjukban azt jelenti: "vagyok, mert vagyunk". Ez a primitív törzs ismeri a transzcendens boldogság titkát.
Kívánom Mindnyájunknak, hogy így gondolkozzunk, a Szentháromság és a Szentlélek kegyelméből!

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Szentháromság vasárnapja

1.    Ma délután 4 órára várjuk az elsőáldozók szüleit a ferences templomba megbeszélésre.
2.    Ferences templomban: hétfőn, kedden és szerdán reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
3.    Csomortánban kedden du. 6 órától lesz a szentmise +Jánka Géza lü a hatodik hetes.
4.    A héten kivételesen nem kedden, hanem szerdán lesz az elsőáldozási felkészítő a kolostorban, a tanítás után.

5.    Csütörtök - Úrnapja
De. 10 órától szentmise a plébánia templomban
Du. 5 órától szentmise Csomortáni templomban
Du. 6 órától szentmise a ferences templomban.

6.    Pénteken meglátogatjuk az Oltáriszentséggel az időseket és betegeket a már megszokott időben és módon. Itt szeretnénk kérni a kedves híveket, hogyha a családban súlyos beteg van, vagy műtét előtt áll valaki, akkor hívjanak bennünket, hogy a szentkenet szentségével megerősítsük őket.  
7.    Pénteken délután 6 órától +Lepodat Edit lü. 6 hetes szentmise

8.    A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezői nyolcadik alkalommal hívnak egy közös, világméretű szentségimádásra június 5-én. E világméretű szentségimádáshoz csatlakozva a ferences templomban szombaton délután 6 órától lesz szentmise és azt követően egy órás szentségimádás. a szentmise előtt szentgyónási lehetőség. Biztatunk mindenkit arra, hogy vegyen részt e rendkívüli szentségimádáson.

9.    Az idén egy kissé rendkívüli módon és plébánia szinten szeretnénk megtartani az Úrnapi körmenetet, a Budapesti nemzetközi Eukarisztikus kongresszusra készülve. Így a jövő vasárnap délelőtt 10 órakor végzünk ünnepi szentmisét a plébánia templomba, majd a szentmise után, onnan indul a körmenet a ferences templomba, ahol a Tedeum eléneklésével és szentségi áldással ér véget a körmenet. Az első két oltárt a plébánia templomba járók készítik, a másik kettőt a ferences templomba járók. Nagyon szép lenne, hogy akinek egészsége engedi, az mind részt venne a plébánia templomba bemutatott szentmisén és az azt követő körmeneten függetlenül attól, hogy melyik templomba szokott járni, így téve tanúságot az Oltáriszentségbe vetet hitéről és a plébániához való tartozásáról. Hisz a négy templom hívei egyetlen plébánia közösséget alkotnak. Ez az Úrnapi körmenet, nagyon jó alkalom arra, hogy erősítsük az összetartozás tudatát.

10.    A jövő vasárnap a filiákban a megszokott időben lesznek a szentmisék, vagyis Csomortánban reggel 9 órakor, Kurtapatakon ½ 1-kor és a ferences templomban délután 6 órától, azok számára, akik nem tudnak részt venni a délelőtti 10 órás szentmisén és körmeneten.

vasárnap, május 23, 2021

Miért pünkösd az Egyház születésnapja? [Misevlog #pünkösd]

Szentlélek

Pünkösd - A Szentlélek az Egyház erőforrása

Pünkösd a Szentlélek eljövetelének és az Egyház születésének az ünnepe. Az apostoloknak Krisztus mennybemenetele után nagy szükségük volt arra, hogy a Szentlélek megerősítse őket, bátorítsa és segítse küldetésük teljesítésében. Az Egyháznak is a Szentlélek az erőforrása. Azért tudott a történelem folyamán, és azért tud ma is megújulni, mert akadtak emberek, akik készek voltak a Szentlélekkel együtt működni, ajándékait befogadva élni a mindennapokat, tanúságot téve Krisztus mellett.
Ha az Egyház ezen embereinek, nagyjainak, szentjeinek életét olvassuk, megdöbbenünk. Micsoda emberfeletti hit, erő, bölcsesség, derű sugárzik ezekből az emberekből.
Sok szentről tudunk, akinek bölcsessége ámulatba ejtette a világot. Mások a lélek megítélésének bölcsességével rendelkeztek, mint az egyszerű arsi plébános, Vianney Szent János vagy Szent Pió atya, akiknek gyóntatószékét ezrek és ezrek keresték fel. Mások a világi ügyekben tanúsítottak olyan éleslátást, hogy fejedelmek és pápák fordultak hozzájuk tanácsért, mint az alig 33 évet élt egyszerű olasz lányhoz, Sienai Szent Katalinhoz.
Más szentekben a rendkívüli erőt csodáljuk meg. Az erőt, amely által minden viszontagsággal dacolva képesek voltak hirdetni Isten igéjét, vagy a hűséget, amellyel szolgálták a beteg és elesett embertársaikat. Csodáljuk a kitartást, amellyel ellen tudtak állni a világ, a pénz, a test minden csábításának. Erre a legtöbb szent élete példa lehet. Csodáljuk a bátorságot, amellyel a vértanúk - köztük nők és gyermekek is - vállalták a kínhalált, napjainkban is.
Ismét más szentekben a mély hit, a jámborság és istenszeretet ragad meg bennünket. Szívük szinte izzott. Minden tettüket áthatotta ez az érzés, s ezt nem volt képes csökkenteni sem a szenvedés, sem a világ vonzása, sem saját hibáik érzése.
És sóvárgással halljuk-olvassuk, hogy az a hit, béke, öröm, derű, türelem, szelídség, ami ezekből a szentekből sugárzott, tévelygő és reményvesztett emberek százait, ezreit vezette el Istenhez.
De a szentek élete akkor válik igazán izgalmassá számunkra, ha megtudjuk, hogy ezek az emberek kezdetben általában épp oly botladozó, hétköznapi emberek voltak, mint mi.
Hogyan váltak ezek a gyenge, botladozó, olykor kis tehetségű emberek erőssé, állhatatossá, bölccsé, hőssé?
S ha ők gyengeségük ellenére felülmúlták önmagukat, akkor bizonyára mi is képesek volnánk követni őket! De hogyan? Pál apostol azt mondja, hogy „Mindezt a Lélek műveli...” (1 Kor 12,11).
Hogyan lesz a gyönge emberből szent? – „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek” - mondja Szent Pál (Róm 8,26). Ő adhat emberfeletti erőt a szenteknek és nekünk is.
Aki eltelik Szentlélekkel, abban a Szentlélek él, Ő a forrása az isteni erőnek, jámborságnak, értelemnek, bölcsességnek. - Úgy szoktuk mondani, hogy ezek a “Szentlélek ajándékai”. A Szentírás, illetve az egyházi hagyomány hét ajándékról beszél. Ezek: a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem (Iz 11,2).
Ki és mikor kapja meg ezeket az “ajándékokat”? A Szentlélek ajándékait akkor kapjuk meg, amikor részesülünk a Szentlélekben, az isteni életben. Tehát ezeket megkapjuk már a kereszteléskor, majd teljesebb módon a bérmálásban. Azonban sajnos a gyengeségeink, a hibáink, bűneink és a sok szeretethiány nem engedik eléggé “szóhoz jutni” a Szentlelket bennünk. Az isteni élet és a Lélek ajándékai valamiképpen a “csíra” állapotában vannak lelkünkben, és amikor alkalmassá válik az idő, amikor lehetővé tesszük, amikor lelkünket kellőképpen előkészítjük, akkor a csira állapotában lévő ajándékok kibontakoznak, szárba szökkennek és termést hoznak.

Miközben a Lélek működésére várunk, cselekednünk is kell. Jézus útmutatásainak, tanításának, a Lélek indításainak megfelelően. Ha kitartóan tesszük Isten akaratát, s így egyre jobban átadjuk életünket a Szentléleknek, akkor Ő mindjobban átveszi lelkünk vezetését. Ilyenkor kezdenek rendkívüli erővel jelentkezni az Ő “ajándékai” - amelyeket a szentek életében annyira csodálunk.

A Szentlélek általában „megelőlegezi” ajándékait. - Különösen lelki életünk kezdetén tapasztaljuk gyakran, hogy felizzik bennünk Isten szeretete. Érezzük az ima, a Szentírás, az Eucharisztia, a jézusi közösség “ízét”. Máskor nem ismert lelki erőt tapasztalunk magunkon, vagy nagy világosságot a hit dolgainak tanulmányozása közben. Mindez a Szentlélektől származik. Ő él bennünk és érdemünket messze felülmúlóan érezteti jelenlétét, ajándékait. Azért teszi ezt, hogy megtudjuk, milyen az, amikor Jézusban és a Szentlélek vezetése alatt él valaki.
Egy idő után azonban megtörténhet, hogy úgy érezzük sötétben maradtunk, hogy elállt az előre lendítő Szél. Az ajándékokat nem tapasztaljuk már. Ez azért történik, mert meg kell tanulnunk jézusi módon cselekedni. - Ha ilyenkor elindulunk s kitartunk a jézusi élet útján, akkor Ő egyre jobban kinyilatkoztatja magát nekünk: a Szentlélek mindinkább átveszi lelkünk irányítását és részesít ajándékaiban.
Szent Pál apostol arról ír a mai szentleckében, hogy ahol “szóhoz engedik jutni” a Lelket, ott jelenléte gyümölcsöket terem az emberben: „A Lélek gyümölcsei: a szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság” (Gal 5,22).
E gyümölcsök “érett” formában - azaz állandóan és töretlenül - a lelkileg érett emberek életében vannak jelen. Ez a szentek “illata”: Az életükből folytonosan sugárzó szeretet, öröm, béke, türelem, szelídség, jóság, hűség árad. A Szentlélek ezeket a gyümölcsöket akarja megteremni a mi életünkben is, ha engedjük és közreműködünk vele. A Szentlélek a gyümölcsöket is “előlegezi”. Az Istennel való első találkozás, a Krisztus-követés első lépései is új örömmel, békével, szeretettel töltenek el bennünket. De ennek az örömnek, békének még állandósulnia kell bennünk.
Gyakran előfordul, hogy az Istenben, a szeretetben való élet első öröme után egyszer csak elhomályosul körülöttünk minden, s újra nehezünkre esik tenni a jót. Ha azonban ezt a fájdalmat szeretettel, a szenvedő Jézussal egyesülten fogadjuk, akkor ebben új módon találhatjuk meg Jézust és az örömöt. S ezen az úton járva egyre alkalmasabbá válunk, hogy a Szentlélek állandósítsa bennünk ajándékait és gyümölcseit.
Amikor Mózes lejött a Sínai hegyről, ahol a szövetségkötés alkalmával, az Úrral találkozott „fénylett az arca”(Kiv 34,29), Izrael fiainak Isten fényét, jelenlétét sugározta. Hasonlóan fénylett az arca és izzott a szíve az apostoloknak pünkösdkor, amikor a nép elé álltak. S fénylett az arca sok szentnek, például Istvánnak, az első vértanúnak a megkövezéskor. Környezetük Isten jelenlétét sejtette meg általuk.
A Szentlélek bennünket is Krisztus tanúivá, Istent-sugárzóvá akar tenni. Épen ezért a mai nap, Pünkösd ünnepe súlyos kihívás a mi számunkra. A Szentlélek ajándékai csírájukban ott vannak a mi lelkünkben is. Mi válhatna belőlünk, s környezetünkből, ha mindaz kibontakozhatna, ami bennünk van?! S ha közben megjelennének életünkben a Szentlélek gyümölcsei: az állandó szeretet, öröm, békesség, türelem, megbocsátás?!
Mit kell tennünk? Először is várjuk, akarjuk, hívjuk a Szentlelket, hogy betöltse szívünket, lelkünket és elárassza az Ő isteni ajándékaival!
Másodszor pedig cselekedjünk! – Törekedjünk megismerni és megvalósítani Isten akaratát, a kicsi dolgokban is épp oly hűségesen, mint a nagy dolgokban, a hétköznapokban is épp úgy, mint a vasárnapokon és ünnepnapokon! (Lk 16,10)
Mosta Pünkösd hetében különösen figyeljünk az örömre!
A Szentlélek gyümölcse ez, de nekünk is közre kell működnünk, tennünk kell annak érdekében, hogy megjelenhessen az életünkben és családjaink, közösségeink életében. Örüljünk, mert Isten kegyelme bontakozni akar bennünk és általunk a világban! És szerezzünk örömet másoknak: ajándékozzunk örömet a környezetünknek, attól függetlenül, hogy mi mit kapunk cserében! Ezzel az örömmel tegyünk tanúságot Róla mások előtt!
Pünkösd hete után folytassuk a Szentlélek többi gyümölcsével: a szeretettel, majd a béke, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a szerénység, az önmegtartóztatás, a tisztaság gyakorlásával. S ha a végére jutottunk, akkor kezdjük újból, mert csak így lesz szebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb a saját életünk, családjaink és közösségeink élete.  

A Szentlélek ajándékainak csírái bennünk élnek, miként meg voltak a szentekben is. A szentekhez hasonlóan működjünk közre mi is velük, annak érdekében, hogy a mindennapjainkban kibontakozhassanak, és bőséges gyümölcsöt teremhessenek lelkünk üdvére, embertársaink javára és Isten dicsőségére. Ámen. 

vasárnap, május 16, 2021

Jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen – Húsvét 7. vasárnapja

 Szentírási rész: Jn 17,11b-19

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból hallhattuk, hogy mielőtt az Úr Jézus elválna apostolaitól a kereszthalált vállalván, azelőtt az Atya oltalmába ajánlja őket, mert tudja, hogy veszély és ellenséges magatartás várja őket a „világ” részéről.
Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán által uralt bűn világáról. Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! (Mk 1,15) – ma is aktuálisak.
Embervoltunk helyes kibontakozásával az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is, miközben anyagilag mindent megadnak, a véletlenre, vagy éppen az Úr Jézus által használt kifejezéssel élve, az e világra bízzák gyermekeik nevelését.
A mai társadalomban pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök, sőt a különböző, országos és uniós politikai erők intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi érték rendet, a kereszténynek mondott Európában.
Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi tanítás, az evangéliumi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de valahogy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mint a világ fiai, akik semmibe veszik Krisztus Urunk tanítását.
A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott és a szívébe vésett, hogy segítségével könnyebben eligazodhasson az élet útvesztőiben, a mennyei hazafelé vezető úton. Valahogy úgy van ezzel a mai keresztény ember, hogy a parancsok közül csak azt tartja meg, ami szimpatikus neki, ami nem kerül áldozatba, a többit simán kijátssza, hiszen mindig talál egy-egy kiskaput, amin keresztül lépve, lázadozó lelkiismeretét megnyugtatja.
Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok világába, ő nem folytathat kétfajta életet, egy vallásosat a templomba és egy pogányt, az Isten nélküli hétköznapokban: a munkahelyen, az iskolában, az utcán, a családban.
Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg az egyik keresztény gondolkodó: az Egyháznak még soha nem volt ennyi megkeresztelje, de még soha nem élt benne ennyi sok pogány. Ügyeskedéssel, méricskéléssel, saját, profán érdekeinket védő magyarázgatással nem sokra megyünk. Az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk…
Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: „Legyetek tökéletesek, amiként tökéletes a ti Mennyei Atyátok”? (Mt 5,48) Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni. És mégis: ami értékes, ami igaz, szép és szent, az mind nehéz és áldozat vállalásba kerül – erről nem hallgathatunk, csak azért, hogy megnyerjük az emberek tetszését. Ezt nagyon jól tudta Pál apostol is, ezért biztatja Timóteust: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött… hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák”(2 Tim 4, 1 – 3.).
Kt. Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó és nem tétlenséggel, áldozatmentes, kényelmes életvitellel lehet megszerezni. A felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A hívő, elkötelezett embernek itt az árral szembe kell úsznia.
A keresztény Európa újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi, keresztény civilizációval rendelkező országok azonban fuldokolnak, lélekért kiáltanak.
A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, a hit szemére van szükség. A nagy francia gondolkodó B. Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké.
Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoztak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” mondja főpapi imájában –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kellett élniük és teljesíteniük a missziós parancsot, a krisztusi küldetést. Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(Jn 17,15).
Ez az ima meghatározza minden idők Krisztus-követőjének a magatartását: a világban marad, ott kell maradnia, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.
A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, az, amikor az emberrel elhiteti, hogy a rossz az igazából jó, és hogy a bűn az nem is létezik, így meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba, az örök kárhozatba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”(Jn 17,17). Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia.
„Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a megszentelés, latin szóval élve a „consecratio”, egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített, a profán, azaz az Isten-nélküli világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való halálig. Erre utalnak ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”(Jn 17,19).

A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz, amit vall, és amit magába szívott az anyatejjel. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban ÉLET, az egyhangú hétköznapok között megélt élet! És minden életnek van kisugárzása, a jónak éppúgy, mint a rossznak, a bűnnek.
Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja. Ő eljött, és itt is maradt közöttünk az Oltáriszentségben, ígérete alapján „én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig”(Mt 28,20), de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”.

Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget Isten Szavától, Isten Szeretetétől. Nem elég csak a fejünkkel tudni, hogy mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal járjunk a Krisztus-követés útján. Ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni, ha kell, merjük vállalni a vértanúságot Krisztusért, a megvetettséget, vagy akár a lenézettséget, olykor a templomba járó „megkeresztelt pogányok” részéről.
És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Számíthatunk Rá. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben. Nekünk a kovászhoz hasonlóan meg kell erjesztenünk a világot, a sóhoz hasonlóan ízt, azaz értelmet, s célt kell adnunk ennek a világnak.
A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem semmittevés, nem a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is megtapasztalt, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”(Gal 2,20).
Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. Az isteni, a láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor.
Az e világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, magához vonzani.
Ha a keresztény gyökerekkel rendelkező országokban kicsinyke nyáj lett is a gyakorló kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes, mint volt a 12 apostol. A feltétel adott: ha Krisztusra tekintve járjuk az életútját, ha belőle táplálkozunk, belőle szívjuk az életnedvet, mint a szőlővesző a tőkéből, akkor győzedelmeskedünk, azaz maradandó gyümölcsöt termünk.

Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, egy elvilágiasodott új Európában?
Az tőlünk is függ, az egyház a történelem folyamán mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten.
A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangéliumi szőlősben bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám a szép, a jó, a kiegyensúlyozott élet példája.
Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értünk és értem is. Teszek-e valamit annak érdekében, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét az én életemben is?
Isten semmit sem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét, az apostolokét, a szentekét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron.

szombat, május 08, 2021

Hogyan is néz ki a szeretet? – Húsvét 6. vasárnapja

Lassan a vége felé jár a kapu felújítása
 Szentírási rész: Jn 15, 9-17

 Jézus a mai evangéliumi szakaszban először a tanítványok iránti szeretetéről beszél, amelynek az Atyával való szeretetkapcsolata a forrása. „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket” – mondja.

Jézus szeretete ingyenes ajándék, ugyanakkor kötelezi is azokat, akik megtapasztalhatták: „Maradjatok meg szeretetemben.” A szeretetben való megmaradás konkrétan Jézus parancsainak a megtartását jelenti. Ezek a parancsok pedig végeredményben egyetlen parancsban foglalhatók össze: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.”

Jézus szeretetében akkor marad meg a tanítvány, ha maga is ezt a szeretetet teszi meg élete alapjának, illetve a testvérek iránti magatartása mércéjének. A Jézus szeretetében való megmaradás ennélfogva nem más, mint ennek a szeretetnek a továbbadása és minél szélesebb körben való kiterjesztése.

Így hát a szeretet, amelyről Jézus beszél, nem érzelem és nem az embertárs személyes értékeinek kedvelése, hanem az élet föláldozása a másik ember üdvösségéért.

Jézus szeretett bennünket, mert életét adta értünk. Életét adta, amikor Isten létére kiüresítette önmagát, és bemerészkedett a bűnöktől beszennyezett történelmünkbe.

Nem kímélte emberi életét, amikor türelmesen és fáradhatatlanul oktatta tanítványait, amikor tekintetüket a felszínről, a földi lét halálon túli céljára irányította.

Egész lényét áldozatul adta, amikor kereszthalálával eltörölte az emberiség tengernyi bűnét, hogy megszüntetve a bűn végzetes következményét megnyerje számunkra az örök élet ajándékát. Mindezt önzetlenül tette, ellenszolgáltatás elvárása nélkül, csupán azért, hogy földi küzdelmeink után beléphessünk a minden álmunkat felülmúló boldogság birodalmába.

Ahogyan Jézus szeretett bennünket, nekünk is úgy kell szeretnünk embertársainkat. Életünket kell adnunk másokért. Be kell merészkednünk a másik ismeretlen, közömbös vagy éppenséggel fenyegető világába, hogy közvetítsük számára az isteni hívást. Nem szabad visszariadnunk az áldozatoktól, amikor az a feladatunk, hogy az élet értelmét és a föltámadás örömhírét tolmácsoljuk a világnak.

Keresztre kell feszítenünk önző énünket, hogy tanúságtevő életünkkel az örök élet ajándékának elfogadására tudjuk hangolni reménytelenségben élő embertársainkat. Mindezt számítgatás és viszont-szeretet elvárása nélkül kell megtennünk, mert csak így lehetünk a jézusi szeretet hiteles közvetítői.

Az evangéliumi szakasz második felében Jézus „barátai”-nak nevezi tanítványait. A barátnak megfelelő görög szó (filosz) szorosan összefügg a szeretettel. Voltaképpeni jelentése: „szeretett személy”.

Nem felületes jó viszonyt jelöl a szó – a magyar „barát” főnevet így is lehet érteni –, hanem a szeretet legmélyebb kötelékét. A tanítványok éppen azért lehetnek Jézus barátai, mert Jézus szeretetét – az élet feláldozásáig terjedő szeretetet – tapasztalták meg, s a Jézustól kapott kinyilatkoztatás által az Atya és a Fiú szeretetközösségét ismerhették meg, sőt annak részeseivé válhattak.

A Jézussal való barátság persze nem jelent egyenrangúságot. Bár minden helyzetben nyíltan, szabadon, a meghallgatás bizonyosságával fordulhatunk hozzá, de sohasem feledhetjük: mint Mesterünknek és Urunknak engedelmességgel is tartozunk neki.

Megfontolandó, hogy Lukács evangéliumában (17,10) Jézus a következő vallomásra buzdítja követőit: „Haszontalan szolgák vagyunk.” Hasonló értelmű kijelentést János evangéliumában is találunk, az utolsó vacsoráról szóló részben. A tanítványok lábának megmosása után Jézus így értelmezi tettét: „Ti úgy hívtok engem: ’Mester és Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és a Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát” (Jn 13,13-14).

A Jézussal való barátság és a Jézusnak való alárendeltség tehát nem zárja ki egymást. A Jézussal való bensőséges kapcsolat lehetősége miatt az ő barátainak tudhatjuk magunkat. Ugyanakkor éppen ez a barátság kötelez arra, hogy mindig az ő tanítását kövessük, és minden helyzetben az ő életpéldája legyen irányadó a mi számunkra. Ugyanakkor nem feledhetjük azt sem, hogy ez a tanítás az Egyház, a pápa, a püspökök és a lelkipásztorok által jut el hozzánk.

A Jézusnak való alárendeltség az evangéliumi szakaszban is kifejezésre jut: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.”

A mondat nem azt jelenti, hogy a parancsok megtartásával válunk Jézus barátaivá, hiszen a baráti kapcsolat létrejöttében Jézusé volt a kezdeményező szerep. Ő szeretett elsőként (1Jn 4,19). Ő választotta ki tanítványait, ő tárta fel számukra Isten titkát – amely nem más, mint a szentháromságos szeretetközösség –, s az elkötelezettség legfőbb jeleként ő áldozta fel értünk önmagát.

Jézus parancsainak a megtartása, amelyeket az Egyház őriz, s amelyek az Egyház által jutottak el hozzánk, ennélfogva nem a barátság létrejöttének, hanem a barátság megőrzésének a feltétele. A parancsok megtartásával kell láthatóvá tennünk, hogy valóban Jézus barátai vagyunk, vagyis vele való szeretetközösségben élünk. Jézus parancsai pedig egyértelműen a szeretet kiterjesztését, továbbadását kívánják meg: olyan magatartást, amely megfelel Jézus kezdeményező szeretetének.

Ne feledjük, a Jézusi szeretet adja meg szavaink és cselekedeteink legfőbb értékét is. Aki igazán szeret, annak egyetlen cselekedete sem vész kárba, annak egyetlen szava, egyetlen cselekedete sem okoz másoknak fájdalmat, szomorúságot. Utóbbira csak az önző, csak az önmagát, saját érdekeit és céljait szerető ember képes.

Jézus barátai tehát akkor maradhatunk, ha mindent megteszünk azért, hogy ez a barátság minél tágabb kiterjedésű legyen, és éppen a mi közvetítésünkkel minél többen érezzék magukat megszólítva Krisztusnak Isten szeretetét feltáró kinyilatkoztatásától.

De hogyan is néz ki a szeretet? Milyen az arca, milyen az alakja, alkata, lába, keze?- teszi fel a kérdést a nagy püspök, Szent Ágoston.

Senki sem tudja. És mégis van lába, amely az Egyházba vezet; van keze, ami adományt nyújt a szegényeknek, van szeme, ami felismeri a szükségben lévőt... Ezek a tagok nem különböző helyeken találhatók, mert akiben szeretet van, az mindent és egyazon időben lát – állítja ugyan csak Ágoston.

Jézus szeretetét utánozni és közvetíteni nem könnyű dolog. Önmagunk erejéből ezt nem is tudnánk megtenni. De Jézus azt ígérte, hogy bármit kérünk az Atyától az ő nevében, azt megkapjuk. Ebben az ígéretben bízva kérjük tehát az Atyát, adjon erőt, hogy megtanulván a Jézusi szeretetet és gyakorolván a mások üdvösségét munkáló életet, valamennyien maradandó gyümölcsöt hozzunk az örök-életre.

szombat, május 01, 2021

Atyánk nem leli örömét a lemetszett szőlővesszőkben – Húsvét 5. vasárnap

 „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.”  Jn. 15, 1-8.

A keresztény ember mivolta, földi léte és örök boldogsága azon alapszik, hogy a Jó Pásztor, Krisztus Urunk életét adta érte, értünk a kereszten. Azonban Krisztus kereszthalála nem ragadta ki egyszer s mindenkorra a gonosznak karmaiból az embert, az elnyert bűnbocsánat nem teremtette újjá egy csapásra, hogy azután már tökéletes engedelmességben, tiszta életben járhasson Isten színe előtt, és soha többé ne szakadhasson el Tőle, ha ő maga is nem törekszik erre.

Nem úgy áll a dolog, mint a mesében, hogy az Úristen, egy pillantás alatt, varázspálcával újjáteremtett minket. Mégpedig úgy hogy ami, eddig rossz volt bennünk, az most egyszerre jóvá lett, ami gyűlölet volt, az szeretetté alakult át, ami hamisság és hazugság volt, az igazsággá és őszinteséggé, ami irigység volt, az bőkezű adakozássá vált, úgy hogy nyugodtan magunkra hagyhat, mert most már úgyis minden rendben van, meg tudunk állni a saját lábunkon, nélküle is.

Sajnos, távolról sincsen ez így! Aki igazán Krisztus tanítványának vallja magát, aki igazán a bűnbocsánatból él, az tudja ezt a legjobban! De éppen ezért jött a földre a második isteni személy, az Úr Jézus, mint szőlőtő (Jn. 15, 1-8), és ezért oltja bele Önmagába, mint szőlőtőbe vesszőként az Őt követőket, hogy a megromlott, bűnre hajló természetünkbe átáradjon az Ő, a szőlőtő életnedve és éltessen minket, éltesse bennünk az új, tiszta életet és teremje bennünk ennek nagyszerű gyümölcseit.

Azt a nagy igazságot, hogy Őbelé vagyunk oltva, maga nyilatkoztatta ki apostolainak kínszenvedésének előestéjén, amikor a következőket mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves… Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn. 15, 1. 4.).

Vajon elképzelhető ennél személyesebb és bensőségesebb kapcsolat az Istennel? A szőlővesszők és a szőlőtő rostjai azonosak. Milyen nagyszerű hasonlat ez, szinte magunk előtt látjuk a szőlőtőt, ahogyan az életképesség, az erő és a tápanyag akadály nélkül és folyamatosan jut a gyökérből a vesszőkbe. Ilyen az öntudatos kereszténynek Krisztussal való kapcsolata is, amennyiben Benne lakozik, és Tőle veszi táplálékát.

De hogyan történik a szőlőtő életének, éltető nedvének átáradása a szőlővesszőkbe, vagyis belénk, hívőkbe? – tehetné föl valaki a kérdést.

Először is a személyes és élő hit gyakorlásán keresztül: „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni..." (Zsid 11,6), mert a hit az, ami összeköt bennünket az isteni erővel és tesz alkalmassá a sötétség erőivel való küzdelemre. „Az a győzelem, mely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4).

Másodszor az Ige, vagyis a Bibliában leírt krisztusi tanítás által: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek” (Jn. 15, 4) – mondja Jézus.

Harmadszor, válaszul kapjuk gazdagon az élet nedvét az imádságra: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok”(Jn. 15. 8) – állítja az Úr. És az Őt követők elsősorban, és mindennek felett Őt akarják, Őt kérik, mint az emmauszi tanítványok, hogy maradjon náluk, maradjon őbennük.

Negyedszer, ha nem is szól róla a felolvasott evangéliumi részlet, de már maga a szőlőtő képe is sugallja, hogy szinte el sem képzelhető mértékig és gazdagságban adja Krisztus Urunk az Ő életét – a kenyér és a bor külső színe alatt – az utolsó-vacsorán, az oltáriszentségben a vesszőknek, azaz követőinek, akiket a keresztségben önmagába oltott.

Sajnos úgy áll a dolog, hogy ebben a táplálkozásban, az Oltáriszentség vételében, még mindig mértéktartók vagyunk, vagy épen megszokásból, felszínesen járulunk a szentáldozáshoz, illetve vannak, akiknek hiába mondja az Úr minden szentmisében „vegyétek és egyétek”, mert ők soha nem járulnak szentáldozáshoz. Ők úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük az életadó, életerősítő, életújító táplálékra! Pedig tőle függ a gyümölcstermésünk is. Mert nem magunkért éltet a szőlőtő, hanem azért, hogy sok gyümölcsöt teremjünk.

Az Úr Jézus a mai evangéliumi szakaszban (Jn. 15, 1-8) erőteljesen hangsúlyozza, hogy nincs megváltás, nincs természetfeletti élet, nincs kegyelem másképp, csak Őbelé oltva, Őbenne élve.
Mindannyian jól tudjuk, hogy a szőlővesszőben nincs élet, gyümölcsöt sem hozhat, ha nincs eleven, élő kapcsolatban a szőlőtővel. Ehhez hasonlóan, az emberek üdvösségének és megszentelődésének elengedhetetlen feltétele az a rendkívüli szoros kapcsolat, amelyet Jézus akart teremteni önmaga és az emberek között. Krisztus közvetítése nélkül a legkisebb kegyelem sem juthat el az emberhez, mint ahogy az életnedv legkisebb cseppje sem érhet el az ágig, ha az nincs kapcsolatban a törzzsel. „Krisztus igazi szőlőtő: életet és termékenységet ad a vesszőknek, akik Őbenne maradunk, az egyház által, és semmit sem tehetünk Őnélküle”(LG 6) – tanítja a II vatikáni zsinat.

Jézus azt is kijelenti, hogy aki benne marad, az nemcsak a természetfeletti életet kapja meg, hanem a mennyei Atyának, a misztikus szőlőtő művesének különleges gondoskodásában is részesül. És valóban, a Mennyei Atya, amennyiben egyetlen Fiában, Krisztusban látja őket, fogadott gyermekeinek ismeri el az embereket, így szereti őket és viseli gondjukat. A gyermekké fogadás kegyelme átöleli mindazokat, akiket az Atya Egyszülött Fiához kapcsolva talál, vagyis akik Őbelőle élnek, amint a szőlővessző eleven tagja a szőlőtőkének.

„Maradjatok bennem”(Jn 15,4) – biztatja a Mester tanítványait. Nem lehet ott maradni, ahol az ember már előzőleg nincs jelen. Jézus azért mondja: „Maradjatok bennem”, mert a beoltás már befejezett tény. Ő minden ember számára kiérdemelte kereszthalálával és feltámadásával, és minden egyes hivőben egyénileg is megvalósítja a beoltást a keresztségszentségében. Krisztus saját vére által oltotta be az embert önmagába. Így hát Ő mindent megtett annak érdekében, hogy „benne” maradjunk, a többi már tőlünk függ, rajtunk áll, hogy valóban Őáltala, Ővele és Őbenne akarunk-e élni, vagy sem.

A Krisztusba oltódáshoz elég a keresztség, a megszentelő kegyelem pedig ahhoz, hogy mint eleven szőlővesszők benne maradjunk. A buzgó keresztény azonban nem éri be ennyivel. Tudatában van, milyen végtelenül értékes ajándékot kapott, és azon fáradozik, hogy Krisztusba oltódása egyre mélyebb legyen. Bensőséges életegységben akar élni Krisztussal, azt akarja, hogy Ő legyen élete középpontja, és napja.

Jézus nem véletlenül mondta: „Maradjatok bennem”,- arra akart utalni, hogy a Benne való élet megköveteli az ember személyes közreműködését. Aki valóban Őbenne akar élni, annak el kell köteleznie Krisztus mellett minden erejét, egész értelmét, akaratát és szívét. A keresztény minél jobban törekszik arra, hogy Krisztusban maradjon, mint szőlővessző, annál mélyebben kapcsolódik Hozzá, és annál bőségesebben kapja az élet nedvét, hogy bőséges gyümölcsöt teremjen.

„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”, vagyis: minél szorosabban egyesül a hívő ember Krisztussal, tudniillik a bűnbánattal való élés, az oltáriszentség vétele, a bensőségesen végzett ima, a szeretet és a jócselekedetek gyakorlása által, Krisztus annál inkább benne marad, és általa dicsőíti meg a Mennyei Atyát. 


A keresztény így nemcsak élő szőlővessző lesz, hanem gazdagon termi az életszentség gyümölcseit, vagy Pál apostol szavaival élve, a Lélek gyümölcseit, ami nem más, mint a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal. 5,22).
Mindegyik gyümölcsről külön himnuszt lehetne zengeni, hisz belőlük él a világ, s mi mindannyian. Épen ezért tudatosítanunk kell, hogy ha egyszer egészen kifogynának a világból ezek a gyümölcsök, ezek az értékek: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás, akkor ez a világ, siralomházzá válnék. Hogy mennyire igaz ez, azt sajnos időnként saját bőrünkön is tapasztalhatjuk. Ellenben, ha arra törekszünk, hogy a Lélek gyümölcseit teremjük, és bő termést hozzunk, akkor ezzel megdicsőítjük a Mennyei Atyát, ahogy Jézus mondja. „Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok”(Jn 15, 8).

Mutassuk meg a világnak, hogy mit jelent szőlővesszőnek lenni és teremni mindazokat a gyümölcsöket, amelyek után ma is milliók vágyakoznak! És ne ijedjünk meg, hogyha ennek érdekében meg kell ismerkednünk a szőlőmetsző kés okozta fájdalommal. Mert mindazt a szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, előbb megtisztítják, hogy még több termést hozzon. A metszőkés használata fájdalommal jár, nyomában kibuggyan a szőlővesszőn is a „könny”. De az áldása, a még több gyümölcs.
Tehát a Szőlőművesnek, a mi Mennyei Atyának nem a lemetszett és tűzre vetett szőlővesszőkben telik öröme, hanem azokban, amelyek sok gyümölcsöt teremnek.

Május Királynőjének, az Esztelneki Madonnának és templomunk védőszentjének, Szent György vértanúnak közbenjárására, az Isten kegyelme óvjon bennünket attól, hogy akár a baj és szenvedés, akár a túlságos gondtalanság vagy közömbösség hatása alatt terméketlen szőlővesszőkké váljunk.

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...