Oldalak

szombat, november 17, 2018

Tetteink mozgató rugója végre ne az önzés legyen – Évközi 33. vasárnap

A kép forrás helye itt érhető el
Az Egyház a liturgikus év végének közeledtével, az évközi 33. vasárnapon arra figyelmeztet, hogy földi életünk mulandó. A hívő embernek, minden rendkívüli nagy figyelmeztetés nélkül készen kell állnia az ítéletre és a számadásra, mert egyszer majd a történelem is véget ér: „Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagyhatalommal és dicsőséggel”(Mk 13,26), - hogy ítélkezzen élők és holtak fölött.

Az utolsó ítéletkor, a világ végén, Krisztus dicsőségben jön el, hogy teljessé tegye a jó végérvényes győzelmét a rossz felett, mert ezek – mint, a konkoly és a búza – együtt növekednek a történelem folyamán. A dicsőséges Krisztus, aki az idők végén jön ítélni élőket és holtakat, feltárja a szívek titkos állapotát, és megfizet kinek-kinek tettei szerint, aszerint, hogy jót vagy rosszat tett-e, aszerint hogy együtt működött-e vagy sem az isteni kegyelemmel, aszerint, hogy volt-e bátorsága megvallani őt az emberek előtt, vagy sem.
Az utolsó ítélet az Isten igazságosságának, szentségének és nagyságának az ünnepe lesz. Fölhívja figyelmünket a lét, az élet és a halál fontosságára; faji, nyelvi, kultúrai különbségek, mint száraz hüvelyek válnak le a lelki világról; állás, jog, társadalmi állapot olyan lesz, mint a ruha, melyből kivetkőztünk, és a föltámadt testtel újraegyesült lélek áll majd Isten s a világ előtt; sem szóbeszéd, sem látszat nem takarhatja le igazi alakját. Nem lesz hely ott vád- vagy védbeszédnek; minden tárva lesz az Isten és a világ előtt. Csontokig ható megvilágításban lesz hiúságom, önzésem, kevélységem, kislelkűségem, hamisságom, kétszínűségem.

Az utolsó ítéleten tűnik majd ki, hogy mit tett az Isten az emberért, és hogy mennyi kegyelemben részesítette az egyes személyeket a keresztségtől az utolsó leheletig; hogy hány jó magot hullatott földjére; hány munkást küldött szőlőjébe; mily féltékenyen nevelte és óvta; mily példaképek áldásában részesítette. Ó hány magja hullott a nagy Magvetőnek tövises földre, és mily későn s mily nyomorék módon serkent ki! Kiviláglik majd, hogy mily gyászos kivitelre találtak sokakban Isten erőteljes tervei, ellenben mily szerencsésre Krisztus híveiben!

Ne azon panaszkodjunk, hogy sok a rossz, hanem tegyünk minél több jót, ahogy Kalkuttai szent Teréz fogalmaz, „valami szépet Istenért”. Ne feledjük, hogy egy kis gyertya lángja is képes megtörni a sötétség félelmetes voltát.

Az utolsó ítéleten kitűnik majd, hogy mennyi az a jó, amit tényleg jó szándékkal, minden számítgatás nélkül, Istenért végezett az ember, s mennyi a pelyva az élet szérűjén.

Az emberi természet homályos, csalfa, bizonytalan világ, tele ösztönösséggel, látszattal és megszokással; ezeket csak a komoly lelkiismeret-vizsgálat, az önmegfigyelés és fegyelmezett önnevelés képes megtörni. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy mennyi az ösztönös, öntudatlan, csalfa, nemtelen elem a mi életünkben. Fegyelmezni, s nem belefáradva folyton nevelni önmagunkat, hogy tetteink mozgató rugója végre ne az önzés, a saját érdekem, hanem a krisztusi-szeretet legyen.

Az utolsó ítéleten Krisztus nemcsak szívünk-lelkünk titkait tárja fel, hanem rámutat arra a nagy szociális feladatra, amit földi-életünkben kellett volna teljesítenünk, az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, a betegek, a bűnösök fölkarolásával.

Ébredjünk tudatára annak, hogy Isten mit kíván tőlünk. Isten akarja, hogy könyörüljünk a szükséget szenvedőkön, a rászorulókon, a testi és lelki nincsteleneken. Krisztus Urunk ezért azonosította magát velük, s tette az üdvösség elnyerésének függvényévé, azt hogy általuk és bennük szolgálatára voltunk-e Neki, vagy sem. 
Aki ezt átérezte, az éhezik az éhezőkkel, szenved a szenvedőkkel és enyhítésükben, mint Isten akaratának édes teljesítésén dolgozik!

A krisztuskövető alapvető célja kell, hogy legyen megismertetni Isten könyörületes, irgalmas arcát a világgal, aki meg akarja menteni az embert földi és lelki vonatkozásában egyaránt. Ezért az öntudatos, elkötelezett keresztény nem sajnál se időt, se energiát csakhogy tanúságot tehessen Krisztusról, aki lehajolt a testben és lélekben rászorulókhoz.

Azt, hogy hogyan tanúskodhatunk Krisztus mellett a szürke hétköznapokban, és hogyan készülhetünk fel a Krisztussal való nagy találkozásra, azt a szentektől tanulhatjuk meg. Többek közt a holnapi nap fiatal, de nagyszerű szentjétől, Árpádházi Szent Erzsébettől, aki mindössze 24 év alatt élt teljes és egész életet, aki már gyermekkorától fogva a felebaráti szeretet gyakorlásának nagy hőse volt. „Ismervén már most Erzsébetünknek életét – olvashatjuk az egyik életrajzában –, nem fogjuk csodálni, hogy ő is azon igazak sorába helyeztetett, kik az emberiség díszeit képezik. Még ha nem volna is könyvünk címlapjára nyomtatva a szent név, szíveinkbe volna az vésve, mert önkénytelenül kell felkiáltanunk: ő valóban szent életet élt!
De nem csak mi tudjuk ezt – írja az életrajzíró –, hanem tudták azt Erzsébet kortársai is; tudták a vakok és bénák, siketek és sánták, a mindenféle nyavalyákban szenvedők, kik az ő esdeklései által nyerték vissza épségüket… Tudták a szegények és betegek ezrei, kik élvezték az ő szentségének tényeit”.   

Igen, a keresztény élet, egyben élet az emberekkel, s az emberekért. Nem magunkért, hanem másokért. Férj a feleségért, feleség a férjért, szülők gyermekeikért, gyermekek a szüleikért orvos a betegekért, pedagógus a tanulókért, mindnyájan az igazságon és szereteten alapuló társadalom építése által embertársainkért, különösen pedig a szenvedőkért, szegényekért, elnyomottakért. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” - állítja majd Jézus az utolsó ítéleten.

Ezzel kapcsolatosan mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa: hogy: „a hit lelki erő, amely megtisztítja az értelmet az igazságos rend keresése folyamán. Megszabadítja attól a mindig jelen levő kockázattól, hogy az önzés, az érdekek vagy a hatalom káprázatába essen. Még a szociális szempontból legfejlettebb társadalmakban is szükséges a szeretetszolgálat, ami sosem válik feleslegessé. Mindig lesznek a szenvedésnek, a magánynak olyan helyzetei, amelyek személyes elkötelezettséget és konkrét segítséget igényelnek. A keresztények emeljék mindig tekintetüket Krisztus arcára. Arra kaptak ugyanis meghívást, hogy szolgálják és szeressék a világot, még ha nem is e világból valók”.

Amit csak magunkért tettünk, azt hát magunkért tettük, és ezzel vége. De amit embertársainkért tettünk, azt igazából Krisztusért tettük, aki azonosította magát a legkisebbekkel, és így az örök élet magját hintettük. Mert „a szeretet és alkotásai örökké megmarad”–nak, állítja a második vatikáni zsinat.

Ez a mi reményünk, amely a jövőbe vezet. Mert a világnak van jövője, és ez a jövő Istenbe torkollik. Az Úr Jézus mennybemenetele előtt megígérte: „Újra eljövök”. És jön, nap, mint nap, kegyelmének láthatatlan ösztönzéseivel, a szentségek jeleiben, s a segítségünket váró embertársainkban.
De eljön a világ végén is, amikor befejezi az emberiség évezredes vándorútját. Ez lesz az utolsó ítélet. De senki sem tudja, mikor jön el ez a nap, ez az óra, csak az Atya. Éppen ezért a Biblia tanítása szerint állandóan készen kell lennünk a végső nagy és sorsdöntő találkozásra, minden rendkívüli figyelmeztetés, mindenfajta próféta és látnok közbelépése, ijesztgetése és fenyegetőzése nélkül. 

Az öntudatos keresztény ezt a napot várja: reménykedve várja Megváltójának, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Mert akkor az Isten végtelen kegyelméből, a Fiúistennel színről színre látjuk az Atyát, a Szentlélekkel egyesülve szeretjük az Atyát és őbenne mindenkit.

Világméretű szentségimádáshoz csatlakozik Esztelnek is

Mint ismeretes 2020-ban Budapesten lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Ehhez kapcsolódva Krisztus Király ünnepének előestéjére (november 24.) ismét világméretű szentségimádást hirdet a szervező bizottság. A cél, hogy mi magyarok (és nemcsak) együtt dicsőítsük az Oltáriszentségben jelen lévő Jézust szerte a világon. 

Az Esztelneki Ferences Templom is csatlakozik a Krisztus Király főünnepének előestéjére, szombatra meghirdetett szentségimádáshoz. Ezért azt kérem, hogy akik szeretnének jönni, azok regisztrálják magukat a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus honlapján, vagy a következő linkre kattintva https://corpusdomini.iec2020.hu/#/ .
A csatlakozom és helyszínek fülnél keressék ki az Esztelneki Ferences templomot, vagy a térképen a szentségimádási helyünket, Esztelneket jelölő kis körre kattintva csatlakozhatnak. Akinek nincs e-mail címe, az a szentmise után feliratkozhat a sekrestyében vagy a hét folyamán a Keresztes üzletben és én majd regisztrálom őket.

Hívjanak másokat is, Esztelnekről és a környező településekről, erre a nagyon fontos és egyedi alkalomra, hogy Jézussal töltsük ezt az órát. A világ felé fontos ez a tanúságtétel, számunkra pedig hiterősítő, hogy sokan vagyunk, akiknek Krisztus a Királya.

Tehát szombaton 17 és 18 óra között kerül sor a szentségimádásra, amit szentmise előz meg. A szentmisét 16,30-tól kezdjük és ezt megelőzően 16 órától szentgyónási lehetőség lesz, hogy tiszta lélekkel imádhassuk az Urat. Igyekezzünk minél többen bekapcsolódni a nemzetünk jövőjét is érintő Szentségimádásba. Ne feledjünk regisztrálni vagy feliratkozni.

Világméretű szentségimádás - Krisztus Király - 2018.11.24.

szombat, november 10, 2018

„Többet adott mindenkinél…” – Évközi 32. vasárnap

A mai szentírási részek két nőt, két szegény özvegyasszonyt állítanak elénk, akiknek életét a hit, az Istenre való ráhagyatkozás és a nagylelkűség jellemzi.
Az első egy careftai asszony, aki a szárazság miatt fiával együtt, nyomorúságos helyzetbe került. S mégis Illés próféta kérésére, nemcsak vizet ad neki inni, hanem az utolsó marék lisztjéből sütött kenyeret is, amit fiával fogyasztott volna el. „Megesszük, aztán meghalunk”- mondta az asszony drámai helyzete ecsetelésére a prófétának. Egy kenyér nem nagydolog, de igen sok, sőt minden, akkor, amikor az egyetlen élelem. Nem mindennapi nagylelkűségre vall, ha valaki az utolsó falat kenyerét is képes odaadni.

Hasonló esetről számol be az evangéliumi szakasz is. Az esemény szemtanúja maga Jézus, aki megfigyelte a templom perselyébe pénzt dobó embereket. A gazdagok között, akik „sokat dobtak be”, rejtőzött egy özvegy, aki „csak két fillért” hullatott a perselybe. Senki sem figyel rá, mert adománya s egyáltalán egész megjelenés nem rendkívüli, de annál őszintébb és igazabb. Jézus azonban rámutatva ezt mondja tanítványainak: „Ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését”.

A szegény özvegy cselekedete nem nagy, a perselybe dobott pénze nem sok, de a jó szándéka vitathatatlan. Isten pedig a szíveket vizsgálja, nem az eredményt, nem az ajándék nagyságát nézi, hanem az emberi szívet és az ajándékozó lelkületét. A gazdagok adakozásából és életéből sokszor éppen a szív és a lélek odaadása hiányzik, amit nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Amikor az özvegy Isten szeretetéért megfosztja magát mindattól, amije van, sokkal többet ad, mint azok, akik nagy összegeket ajándékoznak, anélkül, hogy ez jólétüket a legkevésbé is befolyásolná.

Az özvegy utolsó darab kenyere, vagy két fillérje teljes ráhagyatkozást jelentett a Gondviselő Istenre: mindent odaadtak, fenntartás, aggodalom és mellék szándék nélkül. Lemondanak minden emberi támaszról. Nem tudják, hogy másnap miből fognak élni, de feltétlen odaadással ráhagyatkoznak Istenre.
Ez a ráhagyatkozás, ez az odaadás először azonban a szívben, a lélekben, az ember bensőjében történik, a külső, a tettekben kifejeződő odaadás csak a következménye és jele ennek a benső lelkületnek.

Dicséretes dolog, ha az ember feleslegét odaajándékozza a rászorulóknak. De a keresztény nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk másokkal megosztani azt is, amire szükségünk van. A nagylelkűség megmutatkozhat abban is, ha olykor nemcsak anyagi javainkat, hanem időnket, türelmünket, együttérzésünket osztjuk meg azokkal, akik hozzánk fordulnak, akik magukra maradtak, akik magányosak.

A mai szentírási részekben szereplő özvegyasszonyok magatartását csak azzal a mérhetetlen hittel lehet magyarázni, amivel kizárólag Istenre támaszkodtak s éppen ezért tettüknek nincs semmi más célja, minthogy egész szívvel szolgálják az Urat.

Ez a magatartás éles ellentétben áll az írástudók és törvénymagyarázók viselkedésével, akikről Jézus azt állítja, hogy: „Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: szigorú ítélet vár rájuk”.
Az Úr Jézus a szigorú ítéletet az imaéletük, a vallásgyakorlatuk és az emberekkel szembeni magatartásuk közötti szakadék miatt helyezi kilátásba. Nem lehet ugyanis őszinte az imádsága, vallásgyakorlata annak, aki megkárosítja, kihasználja embertársát, a szegényeket, annak, aki visszaél mások nyomorúságával, kiszolgáltatottságával. Hány és hány esetben hallani, hogy amikor az a munkás jogos igényének megoldása miatt fordul a munkaadót képviselő személyekhez, akik talán templomba járó jó keresztényeknek tartják magukat, akkor a válasz ez: „ha nem tetszik, le is út, fel is út, mehetsz”és nem az, hogy lássuk, miben tudnánk segíteni, hogyan tudnánk megoldani a problémát. Pedig az őszinte Krisztus követés az utóbbira kötelez bennünket.

Ha az ember lelke mélyén nem egyenes és őszinte, még a vallást is a maga önző céljaira fogja kihasználni. Az igazi vallásosság abban áll, hogy Istent tiszta szívvel imádjuk és szolgáljuk, „Lélekben és igazságban”(Lk 4,24), imánkat önmagunk odaadásával kísérjük, még ha utolsó fillérünket is oda kell ajándékoznunk. Az igazi vallásosság azt is jelenti, hogy az embertársban olyan szeretettel szolgáljuk az Istent, amely nem méricskél, nem csak a feleslegből ad, hanem kész a szükségest is megosztani.

Az alamizsna csak akkor fakad igazi, keresztény szeretetből, ha valamiképpen az adakozásban önmagunkat is odaajándékozzuk. Az ilyen ajándék elképzelhetetlen áldozatok, lemondások vállalása nélkül, anélkül, hogy valamit meg ne vonjunk magunktól.
Igazából a pénteki böjti-bűnbánati napnak is csak akkor van igazi értelme, ha ebből a lelkületből fakad, ha önmegtagadásunk tárgyát – Isten iránti szeretetből, abból a megfontolásból, hogy Jézus is, életét adta értünk a kereszten, pénteken – elajándékozzuk a rászorulóknak.

A keresztény szeretet azt jelenti, hogy együtt sírunk a sírokkal, hogy megosztjuk a szegények életét, nélkülözését, s végső esetben éhezését is. Így tett a careftai özvegy odaadva utolsó darab kenyerét, így tett a zsidó özvegy, odaajándékozva egész megélhetését a perselybe. S így tett a Vörösmarty Mihály özvegye is „A szegény asszony könyve” című versében, odaajándékozva agyonhasznált imakönyve felét:

„Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."

,Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

Mindegyik özvegy közös vonása, hogy teljesen rábízta magát Istenre, akár Jézus, kereszthalála előtt. Így a szegénységükből valami kimondhatatlan kincs származott: a bizalom, aminek jutalma az üdvösség.
A feltétel nélküli Istenre hagyatkozás, a készséges, odaadó lelkületre Jézus adta a legszebb példát és nyomában a szentek. Ő mindent odaadott értünk, „hogy áldozatával eltörölje a bűnt”. Ő „feláldozta” istenségét, - ahogyan Szent Pál mondja – „kiüresítette önmagát”.

Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Éppen ezért minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért.
Ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a szentmisén való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai napon mindannyiunkat Isten üzenete, mert ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.

szerda, november 07, 2018

Halottak hónapja…- Imre atya írása Stuttgartból

Ha majd kopogtat a halál angyala…
Ha majd kopogtat az én ajtómon is a halál angyala,
akkor azt szeretném még majd elmondani neki, hogy
az életet kerestem, de a halál előtt sem csuktam be a szememet…
a barátot kerestem, de az ellenségnek sem kívántam rosszat…
a saját magam elképzeléseit kerestem, de az áldozatokra sem mondtam nemet…
a csillagokat kerestem, de észrevettem a mellettem szenvedő embereket is…
a boldogságot kerestem, de nem becsültem alá a sorscsapásokat sem…
az igazságot kerestem, de az igazságtalanságok terhe alatt sem váltam keserűvé…
a szeretetet kerestem és számtalanszor találkozhattam vele…
a bölcsességet kerestem, és megpillanthattam ruhájának szegélyét…
Istent kerestem, és Ő annyiszor és annyiszor megtalált engem…
Köszönöm, hogy élhettem!
Érdemes volt!
Ha majd kopogtat a halál, akkor azt szeretném majd mondani:
Szeretnék ismét élni!

Stuttgart, 2018-10-05.
Imre atya

csütörtök, november 01, 2018

Teli kezekkel… Imre atya írása

Amikor gyermek voltál és azt kérdezték tőled: „Hova mész?”, általában azt mondtad, hogy: „Haza”.

Amikor felnőtt fiatal voltál és azt kérdezték tőled: „Hova mész?”, a kérdést már mélyebb valóságokra értetted, ezért már nem tudtál rá olyan egyértelműen válaszolni. Abban a korban voltál, amikor épp felfedezted a nagyvilágot. Barátokat kerestél, új embereket ismertél meg, egy hivatás vagy foglalkozás után jártál, és az első szerelemmel találkoztál.

Amikor idős leszel és majd azt kérdezik tőled: „Hova mész?”, ismét azt fogod majd válaszolni: „Haza”, de ezúttal nem a földi, hanem az égi hazára gondolsz majd, amely Istennél van. Ahova az előtted járók már megérkeztek.

A gyermekkori „haza” és az öregkori „haza” között egy váltakozó, élmény dús, néha örömteli, máskor fájdalmas világ feszül, amely tele van kereséssel és megtalálással, szenvedéssel és örömmel, sötétséggel és világossággal.

Tudnod kell, hogy célba érni szegényen és gazdagon is lehet.

Szegényen érsz majd célba, ha mindent meg akartál nyerni, csak épp a lelkeddel nem foglalkoztál eleget.

Szegényen érsz majd célba, ha mindig a kényelmet kerested, nehogy a megszokottat és a megnyertet elveszítsd.

Szegényen érsz majd célba, ha mindig csak magaddal törődtél, és másnak nem vagy alig nyújtottál örömet.

Szegényen érsz majd célba, ha kezeid tiszták lesznek ugyan, de üresek!

Gazdagon érsz majd célba, ha volt bátorságod szembeszállni az élet nehézségeivel és nem adtad fel soha. 
Gazdagon érsz majd célba, ha talentumaidat használtad és másoknak is juttattál belőlük.
Gazdagon érsz majd célba, ha a szeretet magvait gazdagon szórtad körülötted, még akkor is, ha sok szem az útszélre esett. Életed termése mindezek ellenére bőséges lesz.
Gazdagon érsz majd célba, ha kezeid – bár néha nem voltak a legtisztábbak, de – tele lesznek!

Fáradtan ugyan, de boldogan fogsz majd „haza” érkezni.

Ma ezt kívánom magamnak – és neked is!

Imre atya
Stuttgart, 2018-11-01.

Ha „nincs halál”, akkor föltámadás sincs – Halottak napja

Szilveszter archívum - Kaplonyi temető 2011
Mindenszentek ünnepén, mi a zarándok Egyház tagjai a mennyei dicsőségben élő Szenteket ünnepeljük és kérjük közbenjárásukat, most halottak napjának előestéjén, délutánján, az Egyház azon gyermekeiért imádkozunk, akik meghaltak, akik "a földi életből eltávozva tisztulnak" (LG 49).

Természetesen ide nem csak a névtelen tisztuló lelkek tartoznak, hanem mindazok, akiket ismertünk, akiket szerettünk, akik jótevőink voltak, akik hozzánk tartoztak, akik családtagjaink voltak, de ma már nincsenek közöttünk, mert a halállal testük visszatért a föld porába, melyből vétett és lelkük a tisztulás után az Istenhez, hogy majd a feltámadás napján újra egyesülhessen a testtel.

Amíg ez a földi élet tart, az Egyház három seregre oszlik: a boldogok, akik már Isten színe látásának örvendenek, a tisztulásra szoruló elhunytak, akik még nem juthatnak be ebbe a dicsőségbe, s az úton levők, akik a jelen élet próba tételét élik, éljük itt a földön.

Egyiket a másiktól nagy távolság választja el, de ez nem akadályozza lelki egységüket, mivel „Krisztus valamennyi híve... összeolvad az egy egyházba, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült, megholt testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (uo.) – tanítja az Egyház.

Melyek ezek a lelki javak? A Szentek közbenjárnak földön küzdő testvéreikért, példájukkal bátorítják őket; az úton lévők imájukkal siettetik, hogy elhunyt testvéreik beléphessenek az örök dicsőségbe.

Ez a szentek megvalósulóban lévő egyessége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei. Jóllehet különböző fokban, valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által.

Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az igazi, az örök életre való megszületés, „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2 Kor 5, 1) – mondja Szent Pál apostol.

Földi pályafutásunk végén a test, a földi sátor, megsemmisül, azaz meghal, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által feltámad a test is. Ő maga mondta: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s föltámasszam az utolsó napon (Jn 6, 40), s föltámasszam az utolsó napon”.
Márpedig, ha „nincs halál, nincs halottak napja”, ahogy az ezotéria képviselője, Müller Péter magyar író a Bibliával ellentétben hirdeti, s írását futó tűzként terjesztik és lájkolják a facebookon a krisztusi tanítást nem ismerő személyek, akkor nincs feltámadás sem. Márpedig Szent Pál apostol szerint „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt holtából, mint a holtak zsengéje. Egy ember által jött a halál, egy ember által jön a holtak föltámadása is” (1 Kor 15, 13-14. 19-20). 

Igen, mi, úton lévők, a tisztuló elhunytak és a mennyben élő boldogok, mindnyájan ezt a végső feltámadást várjuk, ami a testnek a lélekkel való egyesülése után, teljes mértékben részesít minket Krisztus húsvéti misztériumában. Most, mikor még csak részben éljük ezt az igazságot, imádkozzunk egymásért, főképp elhunyt testvéreinkért. „Szent és jámbor gondolat”, hogy értük engesztelő áldozatot mutassunk be, „hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Makk 12,45) – tanítja már az Ószövetségi Szentírás.

A halottak napi liturgia a Kinyilatkoztatás alapján az örök életbe vetett hitre és reményre irányítja figyelmünket. Jellegzetes részt olvasunk a Bölcsesség könyvéből (3, 1-6. 9): „Az igazak lelke Isten kezében van, gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak, a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak” (1-3).

Aki hitt Istenben és Őt szolgálta földi életében, az a halállal nem a semmibe, hanem Isten karjába hull: találkozik vele és „szeretetben nála marad” (9) és barátságának öröme lesz osztályrésze.
Az igazi keresztény ezért nem fél a haláltól, de nem is tagadja annak valóságát, létét, hanem Szent Pállal ismétli: „míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. Ám jobban szeretnénk megválni e testtől és hazaérkezni az Úrhoz” (2 Kor 5,6. 8). Nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, hiszen halálunk napja lesz mennyei születésnapunk!

A halálnak ez a derűs felfogása a Krisztusba vetett hitre és a hozzátartozás tudatára épül. „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6, 39).
Az Atya minden embert Krisztusnak adott, és ő valamennyit megváltotta vérével. Ha tehát ezek az emberek elfogadják a Krisztushoz való tartozást, s az evangélium szerinti hittel és jó cselekedetekkel bővelkednek földi életükben, biztosak lehetnek abban, hogy "övéi" sorába tartoznak, s így semmi, még a halál sem ragadhatja ki őket kezéből. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14, 8). Az Úréi vagyunk, mivel megváltott és testébe beépített minket, mivel a kegyelem és szeretet által őbenne és őérte élünk; s ha ez így van életünkben, így marad halálunkban is.
Krisztus, életünk Ura, halálunk Ura lesz, és halálunkat elmerítve a sajátjában, örök életté alakítja át. Így valósul meg számunkra Jézus főpapi imája: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17, 24).

Az Egyház Krisztus imáját visszhangozza, amikor így könyörög elhunyt gyermekeiért: „Istenünk, tekints kegyesen áldozati adományainkra, amelyeket gyermekeidért fölajánlunk, hogy akiknek a keresztény hit kiváltságát megadtad, ajándékozd nekik, annak jutalmát is”(Felajánló könyörgés), a boldogító örök életet.