vasárnap, március 17, 2024
Ha a búzaszem nem hull a földbe… - Nagyböjt 5. vasárnapja
Ahogy a Nagyböjtben előre haladunk, húsvét ünnepére készülve, a Liturgiát egyre jobban az Úr szenvedése tölti be, egyre erősebben rajzolódik ki benne a Szenvedő Krisztus képe, megjelenik előttünk a Fájdalmak Férfija, aki tudja, hogy mi a szenvedés. Az evangéliumi szakaszban maga Jézus beszél erről, úgy mutatja be a rá váró szenvedést, mint megdicsőülésének és az Atya akarata iránti engedelmességének titkát.
„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia”. E rövid kis evangéliumi részletben négyszer fordul elé a megdicsőülés fogalma.
A mennyei Atyának a Fia által való megdicsőülése eddig is megtörtént, mégpedig nyilvános működése, tanítása, csodái által: pl. Lázár föltámasztásánál: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4) – mondja apostolainak Jézus, amikor tudomására jut barátjának, Lázárnak betegsége.
Most azonban olyan megdicsőülésről van szó, amely teljesen új, az eddigi felfogással szöges ellentétben áll. Ki gondolta volna, hogy a szenvedés által, keresztre feszítve is meg lehet dicsőülni?
„Eljött az óra” - a szenvedés és a halál órája. Ez azonban János evangélista szerint, nem a gyalázatnak, hanem a megdicsőülésnek a jele. Jézus maga is a halálról nem, mint megaláztatásról, kudarcról, hanem mint felmagasztalásról beszél: „Ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok”- mondja.
Jézus szavait néhány görög kérése váltja ki, akik Fülöp apostolnak mondják: „Látni szeretnénk Jézust”. Ezek a szavak, mint oly sok más szó az evangéliumokban, túlmutatnak az adott eseményen és egyfajta egyetemességet fejeznek ki. Azt a vágyat tárják fel, amely jelen van minden korban és kultúrában, jelen van oly sok ember szívében, akik hallottak ugyan beszélni Jézusról, de még nem találkoztak vele. „Szeretnénk látni Jézust” – ez a vágy tölti be ezeknek az embereknek a szívét. És mi? Mi szeretnénk látni Jézust?
Jelenlétükkel a görögök mintegy helyettesítik a választott nép fiait, akik határozottan eltávolodtak tőle, és a halálát tervezték.
Jézus közvetve, prófétai módon válaszol a görögök kérésre, mégpedig egy jövendöléssel, amely felfedi önazonosságát és megmutatja azt az utat, amelyen valóban meg lehet ismerni őt: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23).
Ez a kereszt órája! Ebben az órában a sátán, a gonoszság fejedelme vereséget szenved, Isten irgalmas szeretete pedig végérvényesen győzedelmeskedik. A kereszt órája, a történelem legsötétebb órája egyben az üdvösség forrása mindazoknak, akik hisznek őbenne.
„Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el; egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz”.
Jézus egy egyszerű, de nagyon hatásos képet használ: a földbe hulló búzaszem meghal, hogy termést hozzon (12,24). Ez a kép megmutatja nekünk, Krisztus keresztjének egyik újabb jellemzőjét, ez pedig a termékenység. Krisztus keresztje termékeny! Jézus halála ugyanis az új élet kimeríthetetlen forrása, mert magában hordozza Isten szeretetének újjáteremtő erejét. A keresztények, akik a keresztség révén belemeríttettek ebbe a szeretetbe, „búzaszemmé” válhatnak, és bőséges termést hozhatnak, ha Jézushoz hasonlóan készek „elveszíteni életüket” Isten és felebarátjaik iránti szeretetből.
Az Úr Jézus megdicsőülése a kereszthalál által történik; úgy hal meg, mint a búzaszem, hogy új termésnek, bőséges termésnek adjon életet. Minden szent, minden igaz ember, minden Istenhez jutott üdvözült lélek Jézus földbe hulló életének gyümölcse, hiszen az ő életének felajánlása nélkül senki sem léphetne szövetségre az élő Istennel.
Jézus halálából születik meg Isten új népe, az Egyház, amely magába gyűjti az általa megváltott görögöket és zsidókat, azaz minden nép gyermekét. Jézus tudja ezt, ezért örömmel látja a kereszt órájának közeledtét, ugyanakkor, mint ember rettenetesen iszonyodik tőle: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától?”
Ezek a szavak megsejtetik velünk Isten Fia kínszenvedésének kegyetlen valóságát, aki mint ember megismerte ennek minden gyötrelmét. De nem hátrált meg, hiszen pontosan azért jött a világba szenvedékeny testtel, hogy azt az Atyának engesztelő áldozatul felajánlja: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”- mondja.
Mindehhez hozzá kell még tennünk: „ezt az órát” Jézus nem kényszerből, hanem tudatosan, saját akaratából, önfeláldozó lelkülettel vállalja: mert éppen ezért az óráért jött, mert szereti az embert.
A Fiú szavára az Atya válaszol a mennyből, és megerősíti, hogy kínszenvedésének órája egyben megdicsőülésének az órája lesz. Jézus akkor von magához minden embert, és akkor dicsőíti meg legjobban az Atyát, amikor felemelik a keresztre, amikor meghal a kereszten.
A mai szentleckében a Zsidókhoz irt levél, folytatva ezt a témát, nagyon emberi módon ír Krisztus szorongásáról, félelméről: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott”(Zsid 5,7): ez a jajszó, kiáltás világos utalás a Getszemáni kertben, vérrel való verejtékezésekor elhangzottakra és a Kálvária, a kereszten: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem - jajszavára. Isten Fiaként nem volt szüksége arra, hogy megízlelje a halált, se pedig arra, hogy a szenvedés által tanuljon engedelmességet. Egyiket is másikat is azért ölelte át, „hogy örök üdvösséget szerezzen azoknak, akik engedelmeskednek neki”(Zsid 5,9). Mi engedelmeskedünk-e neki?
A kínszenvedése így a legékesszólóbban hirdeti az Atya és a Fiú végtelen emberszeretetét, ugyanakkor azt is kinyilatkoztatja, hogy ha el akarjuk fogadni az üdvösséget Attól; aki a kereszthalálban az engedelmességnek egészen elégő áldozata lett, akkor vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét. Vállaljuk-e?
Antiochiai Szent Ignác, a püspök, akit, a keresztényüldözések alkalmával elfognak, és aki Istennek a "búzája" akar lenni, szeretné, ha vértanúságában a vadállatok fogai őrölnék meg. Amikor fogolyként 115-ben, hajón Rómába vitték, akkor a római híveknek írt levelében azt kéri, hogy semmit se tegyenek a megmentéséért. „Soha többé nem lesz ilyen alkalmam Istenhez jutni. Milyen szép, hogy elhagyhatom a világot, és Istenhez juthatok, hogy őbenne feltámadjak!” Leveleiben többször visszatérő gondolat, hogy életét, mint váltságdíjat és áldozatot adja övéiért „engesztelő áldozat vagyok értetek”- írja.
Szent Ignácnak e szavai világosan jelzik, hogy a Jézus Krisztussal közösségben hozott áldozatainkat, jó cselekedeteinket felajánlhatjuk másokért. Ezzel minket is arra biztat, hogy imádságainkat, áldozatainkat, önmegtagadásainkat, szenvedéseink türelmes elfogadását mi is ajánljuk fel engesztelésül bűneinkért, amelyben benne van a mások megtéréséért való könyörgés is.
Vállalnunk kell a földbe hulló búzaszem szerepét, akár úgy is, mint az a 19 éves (Akash Bashir) fiatal pakisztáni önkéntes biztonsági őr, aki hősiesen föláldozta életét sokakért 2015. március 15-én, a pakisztáni Lahorban, megakadályozva egy öngyilkos merénylőt, hogy bejusson a hívekkel teli katolikus templomba. Azt írják róla, hogy elállta a támadó útját, megölelte és testével pajzsot alkotva tompította a robbanás erejét. Ő életét vesztette, de megmentett sokakat. Bátor tettének köszönhetően a halálos áldozatok száma nem lett olyan nagy, mint ahogy azt a merénylők eltervezték, mert a fiatalember, vállalta a földbe hulló búzamag szerepét.
Vajon mi is készek vagyunk vállalni a földbe hulló búzaszem szerepét, vagy nagyon jól megvagyunk a magunk áldozatmentes, egyéni, „sajátos” módon megélt keresztény életével?
Szent Pál arra figyelmeztet, hogy amikor Jézus testét magunkhoz vesszük – az Úr halálát hirdetjük. A mi keresztény életünk tápláléka tehát Krisztus halálából fakad. De nekünk is meg kell halnunk Krisztussal, ha azt akarjuk, hogy isteni, azaz örök életünk legyen.
Igen „ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. Jézus az a búzaszem, aki életének feláldozásával a földbe kerül, és ott egyedül van, hogy aztán harmadnapi feltámadásával gyümölcsöt hozzon.
A tanítványok csak lassan, Jézus példája alapján értik meg, hogy bizonyos veszteség, áldozat árán lehet egy nagyobb jót elérni. Jézus halála olyan áldozat, amelyet egy nagyobb jó, az emberek megváltása és üdvössége érdekében hozott.
De azért is meghozza Jézus ezt az áldozatot, hogy egy egészen új kapcsolatba kerülhessünk vele. Ennek az igazán bensőséges és baráti kapcsolatnak azonban a mi részünkről az az ára, hogy tudjunk mi is búzaszemként a földbe hullva áldozatokat hozni azért, hogy megmaradjunk Jézus szeretetében. S ha megmaradunk Jézus szeretetében, akkor minden bizonnyal, életvitelünket látva, szavainkat hallva, magatartásunkat tapasztalva, kereső embertársaink, kortársaink, talán éppen családtagjaink is, Jézushoz közelebb kerülnek, ha általunk valamit megtapasztalnak az ő végtelen jóságából és szeretetéből, s ennek segítségével rádöbbennek arra, hogy érdemes Jézus tanítása szerint élni, s az általa mutatott úton járni.
Mit tehetünk azokért, akik ma is „látni szeretnék Jézust”, azokért, akik keresik Isten arcát, azokért, akik kiskorukban jártak hittanra, de később nem mélyítették el, nem tudatosították, sőt talán el is vesztették hitüket, azokért, akik még nem találkoztak személyesen Jézussal? – Ezeknek az embereknek felkínálhatjuk a krisztusi tanítást, az evangéliumot, a feszületet és szegényes, de őszinte hitünk tanúságtételét, amelyet a földbe hulló búzaszem szimbolizál.
Az evangéliumot, mert benne találkozhatunk Jézussal, hallgathatjuk tanítását és megismerhetjük vonzó személyiségét.
A feszületet, a keresztet, mert az az önmagát értünk odaadó Jézus szeretetének ékes szóló jele, tökéletes bizonyítéka.
A hitet, amely a testvéri szeretet egyszerű gesztusaiban, de főként következetes életvitelünkben nyilvánul meg: amikor összhangban van az, amit mondunk és, amit élünk, egybecseng hitünk és életünk, megfelelnek egymásnak szavaink és tetteink, s mindez mélységes örömmel, leplezetlen derűvel, a gonosz látszólagos győzelme ellenére, Istenben bizakodó optimizmussal tölt el a jelent és jövőnket, örök boldogságunkat illetően.
Evangélium, feszület, tanúságtétel! Az Esztelneki Madonna segítsen bennünket, hogy úgy tudjuk nyújtani ezt a három dolgot az embereknek, hogy az Isten dicsőségét szolgálja, embertársaink javára legyen, és lelkünk üdvére váljék! Ámen!
péntek, március 15, 2024
A kereszt alatt játszó kisgyerek: CSALÁD - Tempfli Imre atya nagyböjti elmélkedése
Tempfli Imre atya beszéde híveknek az Esztelnek-i ferences templomban – a nagyböjti lelkigyakorlat harmadik napján, 2024. március 3.
szerda, március 13, 2024
A kereszt alatt álló Szent János apostol: felelősség vállalás - Tempfli Imre atya elmélkedése
Tempfli Imre atya beszéde híveknek az Esztelnek-i ferences templomban – a nagyböjti lelkigyakorlat második napján, 2024. március 2. (A keretben lévő fehér nyílra kattintva meghallgatható.)
A kereszt alatt álló Mária - Tempfli imre atya elmélkedése
Híveknek tartott nagyböjti lelkigyakorlatos beszéd - első nap - 2024. március 1. Esztelnek - Ferences templom.
hétfő, március 11, 2024
szombat, március 09, 2024
vasárnap, március 03, 2024
vasárnap, február 25, 2024
Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Nagyböjt 2. vasárnap - 2024. február 25 és március 3 között
Nagyböjt 2. vasárnapján
de. 9:30 –. +Páll Lajos és a cs. halottjainak lü.
de 11 - +Incze Lajos lü. 1 évf.
du. 12:30 - HIVEKÉRT …
A jövő héten a ferences templomban hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise
Szerdán a plébánia templomban délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság és 5 órától szentmise.
Csütörtökön du. 5-től a ferences templomban lesz szentmise
Pénteken meglátogatjuk az időseket és betegeket az oltáriszentséggel. Délelőtt az esztelnekieket és délután 3 órától, a hittanórák után a Kurtapatakiakat.
Délután ¼ 5-től keresztúti ájtatosság a ferences templomban és azt követően 5 órától a lelkigyakorlatos szentmise, aminek keretében +Réti Anna lü. imádkozunk halálának első évfordulója kapcsán.
A lelkigyakorlat második napján, szombaton délután 5 órától lesz a szentmise.
Nagyböjt 3. vasárnapja (március 3.):
de. 9:30 –. +Babos Gyula és felesége Ágnes lü.
de 11 – a lelkigyakorlat befejező szentmiséje, amit a plébánia HIVEIÉRT ajánlunk fel.
du. 12:30 - +Pap András és a szülök lü.
A lelkigyakorlat vezetője Dr. Tempfli Imre kaplonyi származású, Németországban élő lelkipásztor, teológus, egyháztörténész és egyházi író lesz. Előtte kedden, szerdán és csütörtökön 16 pap nagyböjti lelkigyakorlatát is vezeti a kolostorban.
Az idei lelkigyakorlat a megszokottól annyiban fog eltérni, hogy a pénteki lelkigyakorlatos szentmise után a nőkkel és szombaton a férfiakkal lesz egy – egy beszélgetés Imre atya vezetésével. A kötetlen beszélgetés témái: vallásosnak lenni a hétköznapokban – aprópénzre váltott evangélium – a boldogélet építő kövei – divat-e még a vallás? – illetve mit nyerek, ha Jézus követője vagyok nap mint nap?
Szeretettel hívjuk és várjuk mindazokat, akik az Istennel való kapcsolatukat elszeretnék mélyíteni, akik hitükben megszeretnének erősödni, lelkileg gazdagodni és bátoritást, útbaigazítást szeretnének a nagyböjti felkészülés alatt a húsvéti szentünnepekre. Ennek érdekében a szentmisék előtt egy fél órával szentgyónási lehetőség is lesz.
Zsákutca – Imre atya írása - újra olvasva
Első hetekben minden kitűnően ment: a gépet, ha hazulról elmentem, mindig bekapcsoltam, s hazatértemkor boldogan láttam, hogy minden tiszta, mint a patyolat.
A baj a napokban kezdődött, és sajnos, azóta is mindig megtörténik. A robot nem talál „haza”, nem leli fel a töltőállomást, s valahol, kimerült belső elemeivel vár, míg valaki visszaviszi az áramforráshoz...
Valamikor eljutsz egy olyan pontra, ahol már nem találod a kiutat: zsákutcába kerültél. Zsákutcába, amely nem vezet tovább! Le van zárva! Vége!
Egy helyben toporogsz egészen addig, amíg belső elemeid teljesen ki nem merülnek...
Érzed ugyan, hogy ez a zsákutca akár „életed” végét is jelentheti, de tehetetlen vagy: kifogyott minden önbizalmad, belső erőd és energiád...
Örökre megrekedhetsz benne, hacsak valami vagy valaki nem segít ki belőle!
Mi a teendő?
Először is fogadd el, hogy zsákutcába kerültél.
Nem könnyű ugyan, de hidd el, hogy Te sem tudhatsz mindent! Veled is megtörténhet, hogy olykor-olykor eltévedsz az élet útvesztőiben!
Fogadd el azt is, hogy Te sem tudsz a saját árnyékodon átugorni! Te sem vagy képes életutadból minden akadályt – saját erőddel – elhengeríteni! Mert vannak az életben dolgok (betegség, sorscsapások, szeretteidnek halála), amelyek erősebbek, mint Te! Vannak az életben olyan helyzetek (félreértés, megaláztatás, elszenvedett igazságtalanság), amelyek még Téged is képesek maguk alá gyűrni!
Vannak a Te életedben is olyan vak utak, amelyek nem vezetnek sehová!
Ha azonban van benned annyi alázat, hogy elfogadd: zsákutcában vagy, akkor nem vagy veszve! Akkor még mindig maradt benned annyi egészséges életerő, hogy felkerekedj és visszatérj életednek ahhoz a szakaszához, ahol a zsákutcába betértél. Ott aztán ismét rátalálsz a „forrásra” és segítségével újra útra kelhetsz – most már a helyes úton.
Másodszor: nézz szembe önmagaddal!
Tudom, nem könnyű bevallani, hogy zsákutcában vagy. Ki mutogatja szívesen a vereségekben elszenvedett sebeit? Mint ahogyan az sem egyszerű, hogy beismerj bizonyos dolgokat. Mit?
Például azt, hogy nem minden volt jó, amit gondoltál. Pillanatnyi érzelmeid, hangulatod nem egyszer gyors és talán téves következtetésekre vezettek...
Azután bizonyos döntések, amelyeket – ha nem is rossz szándékkal – hoztál, egyszerűen helytelenek voltak...
Nem egy állítás, amelyet hallottál, majd igaznak gondoltál és megfogalmaztál, előítéletekké izmosodtak benned...
Nem egy véleményed, régebbi meggyőződéseid, mára már érvényüket veszítették...
Pár életideálodat, amelyet korábban olyan magasra tűztél, nem érted el...
Nem egy emberben és vélt barátban csalódtál...
Természetes hát, hogy most gondterheltnek, csüggedtnek, hitevesztettnek, kudarcot vallónak, vereséget szenvedőnek és levertnek érzed magad...
Ha viszont van benned annyi bátorság, hogy magadba nézve mindezt meglásd, akkor még mindig találsz majd benned annyi energiát, hogy újra felállj, megtöltsd akkumulátoraidat és tovább menj életutad – új szakaszán!
Harmadszor: imádkozz!
Ez alatt most nem a jámborkodást értem. Még csak azt sem, hogy napi kötelező, fogadott, kiszabott imáidat továbbra is hűségesen elvégezd. Ez természetes!
Hanem imádkozz erősen és kitartóan minden nap azért, hogy – jó és balsorsban egyaránt! – soha ne távolodj el túl messze az „áramforrástól”, Istentől! Az „isteni áram” nélkül nem tudsz sem élni, se működni!
Imádkozz állhatatosan azért is, hogy belső „akkuidat” ne felejtsd el rendszeresen feltölteni! Ne rohanj folyton! Szakíts elég időt Isten Szavára, a Vele való beszélgetésre, az imára, a csendre, az elmélkedésre. Máskülönben „kimerülsz”!
Imádkozz rendületlenül azért is, hogy Isten mentsen ki a „zsákutcából”. Egyedül Ő képes rá! Kérd Tőle: élessze fel újra belső energiáidat, hogy visszatérhess a helyes útra!
Ha pedig erre a magad erejéből már nem lennél képes, akkor vegyen a vállára!
Vagy legalább olyan igazi barátokat küldjön Neked, akik kisegítenek a zsákutcából!
Soha ne feledd: az élet valódi vesztese nem az, aki zsákutcába téved. Az emberi. Mindenkivel megtörténhet. Az élet valódi vesztese az, aki a zsákutcában marad, feladja önmagát, és lemondóan legyint az életre...
Mert van élet a zsákutca után is! Hidd el nekem!
2020-12-13.
Forrás: Katáng Barát
„Hittel engedelmeskedett” – Nagyböjt második vasárnapja
A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. A Bibliában a hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint az egyszerű hétköznapok ködében.
Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes dolog Jézushoz tartozni, és vele közösségben élni. Ezt az élményt élte át nemcsak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában.
A színeváltozás pillanata mindig ajándék, amit sem önmegtagadással, sem imával nem lehet kierőszakolni és megtartani. De megtörténhet, hogy váratlanul, Isten jelenlétében időzve, fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk.
De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat.
Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!”
Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el, hanem a föltámadással együtt.
A nagyböjt, Jézus szenvedés története, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló hang kijelentése: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség.
Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul…”. Ábrahám előtt is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa.
Pedig micsoda dráma játszódhatott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem könyörög. Hanem: „Hittel engedelmeskedett”, mondja róla Zsidókhoz írt levél (11,8).
Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc, hisz nem csak egy elképzelésről, nemcsak vélt igazának feladásáról volt szó, hanem öreg kora reménységének kudarcba fulladásáról, egyetlen fia feláldozásáról.
Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni magát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.
Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi ma is, akár a körülöttünk dúló háborúk, a természeti katasztrófák, az ártatlanok szenvedése vagy éppen a rossz, a gonosz látszólagos győzelme révén.
Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön a hitünk, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi, nagypénteki sötétség nem rendíti meg.
Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaságot, illetve kísértést okozó újságot, könyvet vagy filmet mellőznünk kellene.
Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta bocsánattal, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással.
Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba.
Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje és nem az okoskodás a töprengés időszaka. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - tartja a népi bölcsesség.
Ábrahám esetében nem felelőtlen emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Aztán kiderül, hogy Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről, iránta való szeretetéről és feltétlen engedelmességéről.
Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak".
Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten áldása.
És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" – teszi föl a kérdést az apostol. Hány hősnek, vértanúnak adott erőt ez a mondat! Ma viszont sokan összeroppannak az élet terhei alatt, a rossz látszólagos győzelme miatt. Miért nem bízunk Istenben, aki értünk egyszülött Fiát adta áldozatul? Pedig Isten erejében, az ő áldásával valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot, félelmet és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította.
Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten.
Bármerre is vezessenek útjaink, a Moria, a Golgota vagy a Tábor hegyére, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Természetesen csak akkor, ha a Szeretetre szeretettel, élő hittel és belé vetett mélységes bizalommal válaszolunk.
Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk az Atyánál.
péntek, február 23, 2024
Esztelnek – nagyböjti lelkigyakorlat: A kereszt alatt álló személyek üzenete…
Időpont: március 1. 2. és 3., azaz pénteken és szombaton délután 5 órától, valamint vasárnap délelőtt 11 órától.
A pénteki szentmise után a nők számára lesz beszélgetési lehetőség a lelkigyakorlatot vezető atyával. Szombaton ugyanez a lehetőség adatik meg a férfiaknak is.
A kötetlen beszélgetések témái lehetnének: "Vallásosnak lenni a hétköznapokban is..." - "Aprópénzre váltott evangélium..." - "A boldog élet építőkövei..." - "Divat még a vallás?" - "Mit nyerek, ha Jézus követője vagyok nap, mint nap?"
A lelkigyakorlat vezetője dr. Tempfli Imre, kaplonyi származású és Németországban élő lelkipásztor, teológus, egyháztörténész és egyházi író.
Szeretettel hívunk és várunk minden kedves hívőt, nem csak az esztelneki plébánia területéről hanem a környező településekről is. Vagyis mindazokat, akik az Istennel való kapcsolatukat elszeretnék mélyíteni. Hitükben megerősödni, lelkileg gazdagodni akarnak és bátorítást, útba igazítást szeretnének a nagyböjti felkészülés alatt, a húsvéti szent ünnepekre.
+++
Tempfli Imre atya a Szatmár megyei Kaplonyban született 1954. december 3-án. Középiskoláit Nagykárolyban (1973), teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. 1979.
június 21-én szentelte pappá dr. Jakab Antal püspök a gyulafehérvári székesegyházban. Segédlelkész volt Máramarosszigeten és Nagybányán, lelkész Alsóhomródon (1986–90), majd teológiai tanár Gyulafehérváron. 1990–93 között Rómában a Gergely Egyetemen egyháztörténelmi tanulmányokat folytatott és licenciátusi fokozatot szerzett, 1994-ben Budapesten teológiai doktorátust. Hazatérve 1993-ban a szatmárnémeti Szent Család-plébánián volt plébános, 1994 áprilisától Németországban a Kirche in Not katolikus segélyszervezet munkatársa. E hivatalának megtartása mellett, 2001. május 1-jétől 2002. április 18-ig, Reizer Pál püspök haláláig püspöki helynök volt a Szatmári Egyházmegyében. Számos könyv és tanulmány szerzője. 2007-től a stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosa volt, amelytől 13 év után, 2020. júliusában, nyugállományba vonulása miatt, elbúcsúzott. Továbbra is Németországban él és alkot, építve Isten országát a lelkekben.
A következő linken is olvashatunk róla:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Lelaci/Tempfli_Imre
-
B. Kinga felvétele 2018. március 26. reggel
-
„Nézz vissza most egy percre, nézz vissza az útra, Nézd meg, mit tett, mit alkotott a munka, Nézz vissza... aztán ismét csak előre, S in...
-
„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója A Baden Poweli felszó...
-
Gyakran jut eszembe régen elhunyt nagyanyám. Sovány, szikár alakja még most is fel-felsejlik előttem, ha néha gyermekkorom emlékeire réve...
-
"De Jézus hallgatott" (Mt 26,63) A csönd szelídség Amikor nem válaszolsz a sértésekre, amikor nem reklamálsz a jogaid m...