Oldalak

szombat, június 16, 2018

Isten országa azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit - Évközi 11. vasárnap

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.
Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak, a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt.

Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.
Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a búzamag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).
Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.
Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.

Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.
Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.
Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.
Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.
Az Isten országa bennünk, bennem, és általam valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.
Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért az igazi honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki egy-egy liter tejet, élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...
Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.

Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is mehet be abba.

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.
Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a föld-feletti életének milyensége.

Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

A messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számit! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

Az igazi nagy szerelem…- Imre atya írása Stuttgartból

Mikor láttam, hogy idegen vagy, odamentem hozzád, mert azt hittem: az elsőáldozók egyikének vagy a rokona. Nem, válaszoltad kissé belepirulva, először vagy itt, mert rokonaidhoz jöttél, és azok azt ajánlották, hogy nézz be a katolikusokhoz, mert ott sok hozzád hasonló fiatal is meg szokott fordulni. Mikor azt kérdeztem, hogy kit ismersz a jelenlévők közül, akkor szégyellősen megingattad a fejed, s azt mondtad bizakodóan: Még senkit, de úgy látod, lesz itt kit megszólítanod… Még hamar elmondtad, hogy két gyermekre vigyázol, és nagyon szereted, amit csinálsz…, de láttam, hogy elharaptad a szót, mert nem akarsz azonnal kitárulkozni.

Én azonban, mint minden ilyen alkalommal, tőled is megkérdeztem: – Csak ennyi?
Meglepődtél, s mert azt hitted, beléd látok, és még elmondtad azt is, hogy épp egy kapcsolatod ment otthon tönkre, mert – bár nem volt a legrosszabb, de – nem érezted magad benne szabadnak…

Ekkor már bántam, hogy ennyire intim dolgokról kérdeztelek (holott nem tettem, csak te értetted félre a kérdést…), és mert nem akartam előtted a mindentudó szerepében tetszelegni, csak annyit válaszoltam neked: Istennek erre is gondja lesz, meglátod!

De mert nem akarok mindent Istentől elvárni, különösképpen ilyen fontos emberi sorsforduló alkalmával, mint a párkapcsolat, na meg aztán mégis csak konkrétabb választ is szeretnék neked adni az imánál, amit azóta érted is ég felé küldözgetek, hadd üzenem meg neked, hogy szerintem, ha egy kapcsolatban az egyik fél mindenképp felül akar kerekedni a másikon, abból csak pokol lesz és nem a remélt mennyország.

Aztán hadd ajánljam neked és a hozzád hasonló, „igazi szerelmet” keresőnek a világhírű argentin pszichoterapeuta, Jorge Bucaynál (*1949) veretes sorait, amelyek talán segítenek abban, hogy megértsd: milyen partnert is kellene keresned?

„Azt szeretném, hogy meghallgass – anélkül, hogy azonnal ítéletet mondanál fölöttem.
Azt szeretném, hogy megmond a véleményed – anélkül,  hogy azonnal ’jótanácsokat’ osztogatnál nekem.
Azt szeretném, ha bíznál bennem – anélkül, hogy előtte valamit is elvárnál tőlem.
Azt szeretném, ha segítenél nekem – anélkül, hogy helyettem döntenél.
Azt szeretném, ha törődnél velem – anélkül, hogy háttérbe szorítanál.
Azt szeretném, ha látnál engem – anélkül, hogy magadat keresnéd bennem.
Azt szeretném, ha átölelnél engem – anélkül, hogy belém fojtanád a lélegzetet.
Azt szeretném, ha bátorítanál engem – anélkül, hogy valamire rákényszerítenél.
Azt szeretném, ha szorosan tartanál engem  – anélkül, hogy visszatartanál.
Azt szeretném, ha megvédenél engem – anélkül, hogy hazudnál nekem.
Azt szeretném, ha közelednél hozzám – anélkül, hogy betolakodóvá válnál.
Azt szeretném, ha felismernéd, mi nem tetszik neked bennem – és mégis elfogadnál, s nem  akarnál megváltoztatni!
Azt szeretném, ha tudnád: ma számíthatsz rám. Minden feltétel nélkül.”

Még csak egy saját papi élettapasztalat, mielőtt elbúcsúznék így, írásban is tőled: Az igazi „nagy szerelem” az, amely először nem is látszik annak, azután azonban nő és nő,
és abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben a másikból a legjobbat előszeretjük, kicsalogatjuk és „kiszeretjük”…

Ilyen igazi nagy szerelmet kíván neked és minden hozzád hasonló, őszintén kereső fiatalnak,

szeretettel,
Imre atya

Stuttgart, 2018-06-09.

Forrás:  http://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/az-igazi-nagy-szerelem/

szombat, június 09, 2018

"Ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket" – Évközi 10. vasárnap

A Teremtés könyvéből vett első olvasmányban (Ter 3.9-15) a szent író elmondja a bűnbeesés következményeit, vagyis hogyan „játszotta el” az első emberpár: Ádám és Éva a paradicsomi boldogságot.
A férfi és a nő semmibe vette az isteni parancsot, miszerint nem szabad enniük a tiltott fa gyümölcséből, ezért Isten felelősségre vonja őket. Ádám nem vállalja tettének következményét és Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberiséget. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a sátánt szimbolizáló kígyót elítéli, sejtetni engedi, az emberek üdvösségét: „Mivel ezt tetted… Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja a kígyónak.

Ettől a pillanattól kezdve a gonosz lélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony, vagyis Mária ivadéka véget vet a sátán hatalmának.

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák és hatalmát a gonosz lelkek fejedelmének, Belzebub befolyásának tulajdonítják, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni őt a hallgatóság előtt.

A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).
A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonosz lelket.
A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk 3,28-29).

A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből.
Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást; az az Isten, aki azt kívánja tanítványaitól, hogy hetvenszer hétszer bocsássanak meg egymásnak, vagyis végtelen sokszor, nem is szűnhetne meg felajánlani a megtérő bűnösnek az irgalmasságot. Éppen arról van szó, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.

A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. Jó megfontolnunk, hogy a kárhozatba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve – a régi mondás szerint.

Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban.

Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.
Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból, egy közösség tagjai közül "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez, rokonaihoz, szomszédjaihoz stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni, megbocsátani.

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki, a fiúi együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. Amely a törvényben nem a tartalmat, a lelkiséget igyekszik meglátni, hanem csupán a betűknek akar eleget tenni, és amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (Mk 3,35).
Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához és rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.

A mai evangéliumi részlet (Mk 3,20-35) tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.
Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.

Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
A keresztény, a Krisztus-követő pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – olykor keresztutat is jelenthet. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja, amit a szentleckéből (2 Kor 4, 13-5,1) olvastunk fel, hogy az ő érdemei által „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan örök”.

Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen.

Ninh Duc Hoang Long döntős produkciója – Erkel Ferenc Bánk bán – Hazám,...