Oldalak

hétfő, március 18, 2019

Római Riportok - 2019. március 17.

Ne aggodalmaskodj, hanem éld a hitedet! – Imre atya írása Stuttgartból

Ülünk és hallgatunk. Arcod feldúlt, én a gondolataimmal viaskodom, mert azt mondtad, hogy az Egyházban a papok és püspökök részéről felszínre kerülő sok szenny miatt azzal a gondolattal viaskodsz, hogy kilépsz az Egyházból.

Mikor kissé lehiggadtál, azt mondom Neked.
– Engem is meglepett a legutóbbi statisztika, amely szerint ismét nagy kilépési hullámnak vagyunk tanúi. Van olyan város, pl. Essen, amelyben a tavaly kilépők számát az ideiek 17%-kal meghaladják. Igen, valóban azt mondják, hogy a legutóbbi botrányos események miatt hagyják ott az emberek az Egyházat. Én azonban ezt nem fogadom el igazi oknak. Mert, ha így lenne, akkor azt kellene kérdeznem – egyébként Tőled is azt kérdezem: Kiben hiszel? A papban? A püspökben? A kardinálisban? A pápában? Vagy Istenben hiszel? Ha hitedet egy papba, egy püspökbe vagy a pápába vetetted, akkor az, amit gyakoroltál, bálványimádás volt, nem pedig keresztény hit.

– Atya, nem bagatellizálod el azokat a lelki fájdalmakat, amiket ti, papok, nekünk, híveknek okoztok?

– Semmiképp! Én is szégyellem magam miattuk! Viszont azt szeretném, hogy a dolgokat a maguk helyére tegyük. Ha azt kérdezed: “Hogyan higgyek ezek után az Egyházba, ha szolgái ilyen nagy bűnöket követtek el?”, akkor a zsidó néppel kérdezed, amelynek tagjai a holokauszt után szintén ugyanezt kérdezték: “Hogyan higgyünk Istenbe, aki ezeket a dolgokat megengedte?” Mózes is ugyanezt kérdezhette akkor, amikor a pusztában a zsidó nép hűtlenségét látta: „Érdemes volt ennyit vesződnöm velük?” Ugyanezt a kérdést tehették fel a próféták is, amikor látták a választott nép hitetlenségét az Ígéret Földjén: „Hogyan kötelezzük el magunkat egy ilyen Isten iránt hitetlen és erkölcstelen közösség mellett?” Az apostolokban is ugyanez a kérdés visszhangozhatott, amikor azt kellett látniuk, hogy egy közülük elárulta a Mestert. És Péter, a “szikla”, akire az egész Egyházat alapította Jézus, egymás után háromszor tagadta meg az Urat, és akkor, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna a mellette való kiállásra.

– Szerintem – szólsz közbe – régebben könnyebb volt az Egyházban maradni…

– Nem! Az Egyházban maradni soha nem volt könnyű! Az áriánizmus téves tanítása idején, amely azt tanította, hogy Jézus csak hasonló volt az Atyához, de nem volt vele egylényegű, még Nagy Konstantin császár (312-337) is a téves tanítók mellé állt és üldözte az igazhitűeket, egyáltalán nem volt könnyű az Egyházban maradni… Amikor a XIV. század elején egyszerre hárman is azt hirdették magukról, hogy pápák, és hogy a zavar nagyobb legyen, mindegyik pártján országok álltak, nem hiszem, hogy könnyebb lett volna az Egyházban maradni, mint ma… A reformáció idején pedig, amikor a hierarchia tagjai között sokan voltak korruptok, lanyhák és erkölcstelen életűek, szintén nem volt könnyű az Egyházban maradni. A tisztulás is majd csak 30 év múlva jelentkezett a Tridenti Zsinattal, amely ismét 20 évet tartott (1545-1563) …

Képzeld el, hogy ha ezekben az időkben éltél volna, benne maradtál volna az Egyházban és megvívtad volna szavaiddal, tetteiddel, életpéldáddal a jó harcot, vagy kiléptél volna?

– Én azt hiszem, kiléptem volna – mondod megadóan.

– És hova mentél volna? Vagy most hova mennél? Amikor Jézus arról beszélt tanítványainak, hogy ha élni akarnak, akkor az Ő testét és vérét kell, hogy egyék, egyesek felálltak és elmentek, mert azt mondták: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” Jézus nem vonta vissza a szavait, sőt azt kérdezte a tanítványoktól, Péterrel az élen: „Ti is el akartok menni?” Mire Péter így válaszolt: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (vö. Jn 6,68)

– Hát mindig is ilyen volt Krisztus Egyháza? – kérdezed csodálkozva.

– Igen! Olyan egyház, amelynek csupa jó ember a tagja, nem volt és nem is lesz. Olyan Egyház, amelyben az isteni liturgiát ne torzították volna el személyes túlbuzgóságból vagy egyénieskedésből, nem volt és nem is lesz! Olyan Egyház, amelyben klerikusok és laikusok mindkét lábbal biztosan állnak a krisztusi tanítás alapján, és bűntelenek, nem volt és nem is lesz! Ilyen egyházról sem a Szentírásban, sem az egyházatyáknál és az egyháztanítóknál nem olvastam. Épp ellenkezőleg: mind a Szentírás, mind az egyházatyák és egyháztanítók olyan egyházról beszélnek, amelynek – az isteni oldala mellett – gyenge, esendő embervonásai is vannak. Tagjaiban, bennünk, klerikusokban és laikusokban bűnös egyház ez, amelynek minden percben és pillanatban szüksége van Krisztus megváltására.

– Látod, mégis csak visszajutunk oda, ahonnan elindultunk: mégis csak az emberi botrányok távolítják el az embereket az Egyháztól… – mondod.

– Igen is, meg nem is. Ezek a botrányok valóban iszonyatosak. Nem illenek Krisztus szolgáihoz! De csak az emberek egy része lép ki miattuk az Egyházból. Azok, akik már sokkal régebben szakítottak vele, csak most egy jogi aktussal is véget vetettek ennek a pislákoló gyertyafényhez hasonló kapcsolatnak. Azok, akik folyton az Egyház – egyébként Krisztustól származó – tanítását kifogásolják és mindenképp meg akarják változtatni. Azok, akik az ebből a tanításból eredő erkölcsi követelményeken is változtatni akarnak. Különböző statisztikai felmérések azt mutatják, hogy mi, katolikusok sem vagyunk jobbak a nem hívőknél. Csak meg vagyunk keresztelve. Életünk viszont nem vonzó, mert hiányzik belőle a példaérték, a krisztusi többlet! Kérdezd meg azokat a papokat, akik konzervatívok, vagy ilyen értékeket képviselő internetoldalakat szerkesztenek, vezetnek. Milyen kommentárokat kapnak akkor, ha a magzatelhajtásról, a fogamzásgátló szerekről, házasságtörésről, házasság előtti  nemi kapcsolatokról vagy homoszexualitásról beszélnek illetve írnak? A híres ír származású író, C.S. Lewis (1898-1963) fején találta a szöget, amikor azt írta: A mai kultúra “bűn nélküli embereket produkál”, de erényes életet vár el tőlük. „Szórakozást űzünk a becsületből, – írja tovább egy másik helyen, és megdöbbenünk, hogy árulókkal vannak tele soraink.”

– Mi a teendő? – kérdezed elbizonytalanodva.

– Amit az Egyházban maradók tesznek. Imádkoznak. Nem másokra néznek! Nem  teszik mások erkölcsi életétől függővé hitüket. Vaclav Havel (1936-2011) cseh írónak és politikusnak van egy mondása: “Ne valljad, hanem éld az igazságot!” A hittel is így van ez: Éld a hitedet! Szent Ágoston egyházatya (354-430) mondta egy alkalommal: “Ha csak azt hiszed az evangéliumokból, ami neked tetszik, és ami nem tetszik, azt elveted, akkor nem az evangéliumokban hiszel, hanem önmagadban.”

Én azt mondom, ha katolikus vagy, akkor ne aggodalmaskodj, hanem élj úgy, mint egy igazi katolikus!

Stuttgart, 2019-03-11.
Imre atya

szombat, március 16, 2019

Igazi hazánk az égben van, de oda az út a földön át vezet! – nagyböjt 2. vasárnapja

Táborhegy - Szilveszter archívum
Rohanó világunkban a megállás, a lélegzetvételi szünet egyszerűen elengedhetetlen az ember életében. A munkahelyen, az iskolában, a gyereknevelésben, a háztartási-ház-körüli munkában… bizonyos idő után szünetet kell tartanunk, mert nem vagyunk gépek, robot-emberek, akik képesek szünet nélkül tevékenykedni. A lélegzetvételnyi idők, rövidke szünetek nem elvesztegetett percek – ellenkezőleg! A helyesen felhasznált szünetek friss erőt, lendületet, életörömet nyújtanak az embernek.
A keresztény ember számára a vasárnap egy ilyen, tartalommal kitöltött „lélegzetvételnyi” idő. Különösen, ha a teremtéstörténeti hetedik napra, gondolunk, amelyet az Úr Isten pihenőnappá nyilvánított. Vagy ha Krisztus föltámadását tartjuk szem előtt, amely által az isteni dicsőség, az üdvözülés lehetősége nyílt meg számunkra.
A személyes ima, a vasárnapi szentmisék és azok bibliai olvasmányai, a prédikációk, az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus előtt eltöltött csendes percek olyan lehetőséget jelentenek a számunkra, amelyekben a mindennapi hajtás alól egy kissé fellélegezhetünk, a stresszes napoktól megpihenhetünk, és nem utolsó sorban új erőt meríthetünk az elkövetkezendő hét küzdelmeihez.

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 9, 28-36) egy különleges lélegzetvételi időről van szó Jézus színeváltozásának történetében. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának feltárására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból, az Úr Jézussal visszavonult tanítványoknak egy olyan Istenélményben van részük, amelyet soha nem felejtenek el, és amelyben számukra húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén.
Szent Lukács evangélista beszámolója szerint korábban még üldözésről, szenvedésről és halálról beszélt az Úr Jézus. Követésre és önmegtagadásra szólította fel hallgatóit: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét mindennap, és úgy kövessen”(Lk 9,23). Az élet elvesztéséről beszélt: „Aki életét meg akarja menteni, elveszíti” (Lk 9,24). Minden a helyzet kiéleződésére enged következtetni.
De Jézus nem engedi, hogy pesszimista, borúlátó hangulat legyen úrrá az apostolokon. Ő bár szenvedésre és halálra utal, ugyanazzal a lélegzetvétellel, a harmadnapi feltámadásával biztat. Az élet elvesztéséről szól, de ugyanakkor hozzáfűzi: „Aki meg elveszíti érettem az életét, az megmenti”(Lk 9,24). És jelzi az Emberfia megjelenését, aki „majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal”(Mk 8,38).
Ebbe a keretbe helyezi az evangélista Jézus színeváltozását. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban, lélekben a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja.

Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a „gonosz világot” maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és az emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott embereket, és a mennyeieket: Pétert, Jakabot és Jánost, valamint Mózest és Illést, Isten világának képviselőit, akik az Ószövetség képviselőiként tanúskodnak arról, hogy Jézus a megígért Messiás.

A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez az „ikon”, ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Erre utal az evangélium megjegyzése: mindez imádság közben történt.

Az az élet- és szeretetközösség, amely öröktől fogva ragyog, vonz, elkápráztat: a Szentháromság benső élete. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Ennek ellenére Jézus színeváltozása mégsem a misztérium-vallásokból ismerős átváltozás, átalakulás, ahol az emberek közé jövő istenek öltenek emberformát. Itt éppen az ellenkezőről van szó: amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!”(9,33)
Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”(9,35)
A földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek, ennek az Istenélménynek, hatása, látványa benne marad a szívükben, s megerősíti hitüket, valamint állandó segítséget nyújt a kereszt hordozásához, a szenvedés óráiban.

Táborhegyi bazilika belseje - Szilveszter archívum
Jézus, az Isten Fia, a Tábor hegyen még nincs életútja végén. Tovább kell haladnia, a befejezésig, amely Jeruzsálemben, a Golgota ormán történik majd meg. Igen, aki, mint Ő, Isten országáról, és az ahhoz szükségszerűen hozzátartozó megtérésről beszél, az kikerülhetetlenül halálos összeütközésbe kerül a Sátán uralta világgal.

Aki azonban következetesen teljesíti Isten akaratát, mint az Úr Jézus, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó, hanem Istené, aki feltámadást és megdicsőülést ajándékoz. Az isteni dicsőség – a Táborhegyén elővételezve – válik nyilvánvalóvá Jézus színeváltozásában egy pillanatra – a még kereszt és halál előtt álló Krisztus – már feltámadott, mennyei megdicsőültségben. De a szenvedésnek és halálnak meg kell történnie, az isteni „kell”-nek, amely által az út a szabadságba vezet: „Nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”(Lk 24,26) – kérdezi föltámadása után Jézus az emmauszi tanítványoktól.

Úgy tűnik, hogy Péter nem tudja ezt megérteni. Szeretné a pillanatot megállítani. Számára a beteljesedés már most valósággá vált. Nem érti meg, hogy milyen úton kell haladnia a Megváltónak. A szenvedés előrejelzése által kiváltott tiltakozó szavai félreérthetetlenek, amikor a szenvedés útjától akarta Jézust visszatartani, itt viszont egy tévesen értelmezett beteljesülést akart megállítani.
Péter három sátrat akar készíteni Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, hogy őket ott marasztalja, hogy ezt a nagy boldogságot megőrizze magának és társainak azzal, hogy nem engedi el a mennyei vendégeket. Szeretnének ott maradni a hegyen feledve munkát, szenvedést, otthagyva lenn a rájuk bízottakat. De Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. A gyötrelmes élet folytatódik tovább, ha akarják, ha nem.

Amit Péter akar, az tipikus emberi kívánság: kizárni az életből minden szenvedést és keresztet, mert a mindennapok szárazságát és megszokottságát nehezen viseli el. Így mi is – akik Jézus feltámadására alapozzuk hitünket – hajlunk arra, hogy csak a feltámadottra és nem a szenvedő Krisztusra gondoljunk. Zarándokutunk folyamán, egy-egy boldogabb időszakban, kísértésünk támad kunyhókat építeni, holott még nem érkeztünk meg a célba. Jézus színeváltozása azt üzeni számunkra, hogy szabad, sőt kell a feltámadott képéből erőt merítenünk, de a Megfeszített, a szenvedő Krisztust sem téveszthetjük szem elől.

A mai evangélium újraolvasásakor át kell, hogy hasson a tudat, ami Szent Pált is betöltötte, és amit a szentleckében így fogalmazott meg: „A mi hazánk a mennyben van!”(Fil 3,20) Hozzá kell mindent viszonyítanunk! Idelent, a földön keresés, építkezés, szenvedés, reménykedés a sorsunk, de nem értelmetlenül, s nem eredménytelenül, hanem a boldog örök élet biztos tudatával.
Nagy püspökünk, Isten szolgája Márton Áron szerint: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban” – s hirdeti Isten országát, amely a maga valóságéban és boldogságában a mennyek országában teljesedik ki (Csíkszeredában 1975. május 12-én mondott beszédéből).

A kis történet szerint az egyik nagyvárosban, a nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni.
Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye?

Az örökmécses vibráló piros fénye sosem lesz zöld. Szüntelenül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre! Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő, s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, akár a Szentségi Jézus által, akár egy-egy szellemi, lelki élmény, kapcsolatok, ünnepek, kirándulások, zarándoklatok kegyelmi pillanatai révén, amelyeket nem azért kapunk, hogy elfelejtsük, hanem azért, hogy a rákövetkező nehezebb órákat jó szívvel tudjuk elfogadni, elviselni, átélni és üdvösséggé érlelni a magunk és a környezetünk számára. Ámen.

szombat, március 09, 2019

"Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát…"- Nagyböjt első vasárnapja


Jézus megkísértésének hegye - Szilveszter archívum
Az utóbbi években itt a székelyföldön is egyre népszerűbbekké váltak a különböző zarándoklatok, zarándokutak. Ennek keretében a hívő zarándokok rövidebb, vagy hosszabb utat tesznek meg annak érdekében, hogy föl keressenek egy-egy szent helyet, amely az Úr Jézus életéhez, vagy a szentek életéhez kötődik. Teszik mindezt azzal a szándékkal, hogy ott Isten jelenlétében lelkileg töltődjenek, erősebbek legyenek, s visszatérve a szürke hétköznapokba, bátrabban járhassák az élet keresztútját.
A nagyböjti szent idő kezdetén, hamvazószerdával mindannyiunk számára egy ilyen, de lelki értelemben vett zarándokút kezdődött el. Ez az út negyven napig tart, és elvezet minket az Úr húsvétjának öröméhez. Ezen a lelki zarándokúton nem vagyunk egyedül, mert az egyház a kezdetektől velünk tart és támogat bennünket Isten Szavával, amely magában foglalja a lelki élet programját és a szentségek, különösképpen a bűnbánat és az oltáriszentség kegyelmével. 

Zarándokutunk kezdetén Isten Szava Jézus pusztai tartózkodásának és megkísértésének történetét tárja elénk (Lk 4,1-13). Tudomásunkra adja, hogy a lelki zarándokút nem mentes a kísértésektől, a megpróbáltatásoktól, de ezt Isten Igéjével és a szentségek kegyelmével le lehet győzni, s a győzelemből szabadság, élet és feltámadás, sőt Istennel való személyes, benső találkozás fakad.

Az evangéliumi leírásból, egészen világos, hogy Jézus a Lélek ösztönzésére megy a pusztába, hogy a Mennyei Atyával legyen. A puszta az Istennel való találkozás helye volt a választott nép számára és később sok keresztény számára is. Jézus tudatosan, határozottan indul el a pusztába, az Istennel való bensőséges együttlét és az érte való küzdelem helyére. Elhagyja a világot, keresi a csendet, a magányt, ahol Isten szavát tisztábban hallhatja, nyilvános működésére vonatkozó akaratát egyre jobban megismerheti.
A megszokott, mindennapi életből pusztába vonuló Jézus példát ad nekünk arra, hogy nem elégedhetünk meg a rutinos, hagyományos vallásossággal, az éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült gondolkodásra, igényesebb lelkiéletre: életszentségre. Ez pedig sokszor választás elé állit, bennünket: vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy rátérünk az olykor meredeknek tűnő szűk útra.

A változtatni nem akaró, a megszokott kényelméhez, s olykor bűnös életviteléhez ragaszkodó ember aligha fog találkozni Istenével. A kényelem, a kis megalkuvások, apró árulások, megszokott bűnök légköre ezt nem teszi lehetővé. Istennel az találkozik, aki kivonul a pusztába, mint Jézus. Aki bátran ott hagyja a megszokottat, a kényelmeset, és a többet akarás nagylelkű szeretetével képes lemondani, áldozatot is hozni Istenért. 

Az Úr Jézus a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra, hogy fölkészüljön nyilvános működésére és itt megkísértette a sátán (Lk 4,1). A puszta, a sivatag elsősorban a csend, a szegénység helyszíne, ahol az ember javak nélkül találja magát és létének alapvető kérdései merülnek fel benne. Arra kap buzdítást, hogy a legfontosabb dolgokra figyeljen, ezért könnyebbé válik számára az Istennel való találkozás is. A sivatag azonban a halál helyszíne is, ahol a víz hiánya miatt élet sincsen, továbbá a magány helye, ahol az ember még erősebben megérzi a kísértést.
Jézust a pusztában arra kísérti, ösztönzi a sátán, hogy hagyjon fel az Atya által neki szánt élettel, helyette kövessen könnyebben járható utakat. Jézus azonban szembeszáll a sátán kísértéseivel, vállára veszi bűneinket, hogy győzzön a rossz felett és megnyissa nekünk az Istenhez vezető utat, a megtérés ösvényét.

Jézus megkísértése kapcsán érdemes tisztáznunk, hogy mi is a kísértés? A kísértés még nem bűn, de a bűn gyökere és lehetősége. A kísértés az a csábítás; hogy testi-lelki szükségleteinket csupán evilági, fizikai, olykor ördögi módon elégítsük ki, és ne Krisztus által. Minden kísértés lényege, hogy Istentől független életet éljünk. Fontos tudnunk azt is, hogy a sátán csak csábítani képes, de kényszeríteni nem! Semmiféle ördögi hatalom nem képes elszakítani minket Isten szeretetétől, ha mi nem akarjuk, ha Jézusra bízzuk magunkat.
Senki sem tehet arról, hogy kísértései vannak, ha csak szándékosan nem keresi őket, de arról már igen, ha a kísértésből megszületik a bűn. Minthogy senki sem tehet arról, hogy madarak szállnak el a feje felett, de arról igen, hogy a fején fészket raknak-e vagy sem.

A három kísértés, amiről szó van az evangéliumban, igazából alapfajtái a kísértéseknek, amikben így vagy úgy mindegyikünknek része van. És ez azért van így, mert emberek vagyunk, s a kísértő ismeri az ember gyönge pontjait. A bukott angyal, a sátán, aki engedetlensége miatt elveszítette a mennyei boldogságot, azon fáradozik, hogy az embert rávegye az Isten elleni lázadásra, s ezáltal szakítsa el Istentől és megfossza az örök boldogságtól.
A három alapkísértés azért tud megérinteni minket, mert az életben sok-mindenre szükségünk van ahhoz, hogy élni tudjunk. Ezeknek a szükségleteknek a foglalata a kenyér, ami nemcsak azt a darab, fizikailag megrágható kenyeret jelenti, hanem mindazt, amire – mint táplálékra, italra, ruházatra és más nélkülözhetetlen anyagi dologra – az élet fönntartásához szükségünk van.

A kenyéren kívül szükségünk van legalább egy kis területre is, ahol azt az uralmat, amellyel a minket teremtő Isten megajándékozott, mint hatalmat gyakorolni tudjuk. Hiszen arra vagyunk teremtve, hogy uralkodjunk a földön, a teremtett világon.
Emellett mindegyikünk igényli azt, hogy egy másik ember szeméből kiolvashassa a tetszést: ha nem is tapsol meg, de örömére van az, amit én tenni tudok, az anyagvilágban is, meg egy kicsit önmagamban is. Nekünk szükségünk van a sikerre, és annak elismerésére, a dicséretre. Ahhoz, hogy igazán emberek tudjunk lenni, szükségünk van rá. Ez önmagában nem rossz.

Az ördög azonban ezeken a pontokon támad és lázít. Olyan provokatív kérdéseket tud föltenni, meg olyan provokatív helyzeteket tud teremteni, hogy az ember egyszerűen szem elől téveszti, hogy kitől is kapta mindezt?! Meg mire való az anyagi javak léte, a hatalom, az elismerés, a megbecsülés?
Az ember összekuszáltságában azt gondolja, hogy mindezek önmagukban léteznek: – és kezdi önmagáért kergetni a több kenyeret, kezdi önmagáért hajszolni a látványosabb dicsőséget, meg a nagyobb hatalmat. És ebben a pillanatban horogra akad. Bár eleinte észre se veszi. Rendszerint csak akkor ébred rá, amikor már késő. Amikor már a saját erejéből nem tudja visszafordítani a dolgokat, mert a nagyobb darab kenyérért már letért a becsület és az igazság útjáról, már nem igaz, amiket mond, és amiket önmagáról felmutat a dicsőség elnyeréséért, és esetleg már vérbe, becsületbe gázol a hatalom megszerzéséért, vagy éppen annak minden áron való megtartásáért – elég csak a politikai választásokra gondolnunk… És akkor részéről már nincs menekvés. Ezt ő már megoldani, visszacsinálni, feloldozni nem tudja. Ez a sátáni csapda az egészben.
Igen, az Úr Jézus és egyáltalán az ember megkísértése arra irányul, hogy ha már nem tudunk Isten nélkül meg lenni, akkor Istent saját érdekünk, sikerünk, dicsőségünk elérése érdekében „használjuk fel”.

Az Egyház ezt tudja. Ezért minden Húsvét előtt meghirdeti azt a bűnbánati időt, ami föl akar készíteni a föltámadott Krisztussal való találkozásra. Az Egyház föl akar készíteni arra, hogy a Föltámadottal olyan emberként találkozzunk, amilyennek minket a Teremtő Isten elgondolt: aki tudja magáról, hogy éhes, tudja, hogy kenyérre van szüksége, de nem engedi magát föllázítani, Istennel szembefordítani, s ha mégis letért az igazság útjáról, akkor visszafordul és megtér, és a bűnbánat szentségében bocsánatot kér mindazért, amit elvétett.

„A megtérésre szólító evangéliumi szavakat nagyon komolyan kell vennünk. A megtérésre való felhívás ugyanis emlékeztetés arra, hogy olykor mennyire felszínes és könnyelmű az életvitelünk. A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk életünk irányát, de ez nem lehet egy apró kiigazítás, hanem igazi és gyökeres fordulatnak kell lennie. Megtérni azt jelenti, hogy az árral szemben úszunk, ahol az ár felületes, csalóka és nem következetes életstílusra utal. Ezek ugyanis azok a dolgok, amelyek a gyöngeségek rabjává tesznek bennünket és a morális középszerűség börtönébe zárnak” (Benedek pápa).

Manapság nem könnyű az árral szembe úszni, öntudatos kereszténynek lenni, de sokak kiegyensúlyozott és boldog élete bizonyítja, hogy megéri. Miközben közvetlen környezetünkben is sokan a könnyebb, felszínesebb, elkötelezettség és áldozatvállalás nélküli életformát választják, nem könnyű ragaszkodni az evangéliumi értékekhez, a keresztény katolikus hagyományokhoz, nem könnyű hűségesnek lenni a keresztény házasság eszményéhez, becsületesen élni, lelkiismeretesen dolgozni, irgalmat gyakorolni a mindennapi életben, időt szentelni az imának és a belső elcsendesülésnek. Nem könnyű, de akik mégis felvállalják, és Isten segítségével élik, azok élete bizonyítja, hogy megéri.
Nem könnyű szembeszegülni a divattal, s a tömeg helytelen ízlésével, és olyan választásokat hozni, amelyek az e világ embere számára érthetetlenek – mint amilyen a szentségi házasság előtti tisztaság, a férfi és nő közötti házasságszentségéhez való ragaszkodás, a szerelmi háromszög gyakorlatának a kizárása a családi életből, illetve a megfogant élet vállalása minden körülmény között, vagy az elesett, az egyszerű, szegény emberek támogatása, illetve a pletyka, a rágalom megfékezése, vagy a hitéletünkkel kapcsolatos hagyományok megtartása.
Hamvazószerdával már elkezdődött a nagyböjti szent idő, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a különböző címszavak alatt megszervezett bulik, farsangi mulatozások, még javában folynak. Mennyire elszomorító tapasztalni ezt, itt a szentföldnek nevezett Felső-Háromszéken, ahol a lakosság nagy többsége hithű katolikusnak vallja magát.  Miközben keleten hittestvéreink ma is életük feláldozása árán is ragaszkodnak katolikus hitükhöz és hagyományaikhoz, addig mi egy kis önmegtagadásra, fegyelmezettebb életvitelre sem vagyunk képesek Isten iránti szeretetből.

Kt. Annak kísértése, hogy a szürke hétköznapokban hitünket háttérbe szorítsuk, mindig fennáll a lehetősége. A megtérés viszont az Istennek adott pozitív válasszá változik, amelyet életünk során többször meg kell erősítenünk. Így a megtérés által a keresztény élet magaslataira törekszünk, ráhagyatkozunk az élő és személyes evangéliumra, azaz Jézus Krisztusra.
Megtérni és hinni az evangéliumban nem jelent két különböző dolgot, hanem azt jelenti, hogy ez a két valóság teljesen fedi egymást.
„A megtérés a teljes igen, az, hogy életünket átadjuk az evangéliumnak és szabadon válaszolunk Krisztusnak, aki elsőként úgy ajánlja saját magát, mint aki az Út, az Igazság és az Élet. Pontosan ez az értelme azoknak a szavaknak, amelyekkel Márk evangéliuma szerint Jézus megkezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében”(Mk 1,15).
Mindez érvényes egész keresztény életünkre, mert minden egyes nap a kegyelem pillanata lehet arra, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, hogy bízunk benne, hogy benne maradunk, hogy megtanuljuk tőle, mi az igazi szeretet, és hogy követjük őt a mindennapokban az Atya akaratának teljesítésében. Ez ugyanis az élet egyetlen nagy parancsolata.” (Benedek pápa)

Nagyböjt ideje alatt, a hívatások évében újítsuk meg elkötelezettségünket a megtérés útján. A megtérés azt jelenti, hogy nem saját sikereinkért, pozíciónkért élünk, hanem azért, hogy minden nap, minden dologban az Isten iránti hit, igazság és szeretet váljon a legfontosabbá számunkra.

Az Erdélybe készülő Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy „Ne vesztegessük el a nagyböjt alkalmas időszakát, amely a megtérésünket szolgálhatja!
Szűz Mária anyai közbenjárásával kérjük ezt, aki az ajándékba kapott isteni irgalom nagysága előtt elsőként ismerte fel saját kicsinységét (Lk 1,48), és az Úr alázatos szolgálójává vált (Lk 1,38)”.

kedd, március 05, 2019

Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel! – Hamvazószerda

Hamvazószerdával, a mai nappal elkezdődött a Nagyböjt, a húsvéti előkészület ideje. Első pillantásra hosszúnak tűnik számunkra az előttünk álló 40 nap, amely során a megszokottnál visszafogottabb, és csendesebb, befelé-fordultabb életet kellene élnünk, böjtöt és bűnbánatot tartanunk, többet imádkoznunk, bizonyos önmegtagadásokat vállalnunk. Ha azonban végiggondoljuk, hogy a hit évében mi a célja ennek a nagyböjti szentidőnek, akkor megállapíthatjuk, hogy nagyon is rövid lesz ez az időszak.

A Nagyböjt ugyanis arra való, hogy a lehető legközelebb kerüljünk Jézushoz, aki felszólít minket a megtérésre. Ezt az időt, amely Jézus halálával fejeződik majd be, arra kell felhasználnunk, hogy lélekben egyesüljünk az értünk szenvedő és a kereszten meghaló Urunkkal.
Az Ő kínszenvedése és halála emberi szemmel nézve a legnagyobb tragédia. De meg kell értenünk, hogy mindez Isten akarata szerint történt, mégpedig azért, hogy beteljesedjék megváltásunk, és az örök üdvösségre juthassunk.

Nagypénteken Jézus halálát szemlélve azt éljük át, hogy elveszítjük Istenünket, akit aztán három nap múlva újra láthatunk, mert az Atya feltámasztja őt a halálból és ez a találkozás életünk egyik legcsodálatosabb élménye lesz, élménye lehet, ha tudatosan törekszünk megélni a nagyböjti szent időt.
Jézussal mi is meg kell, haljunk a bűnnek, hogy megigazultan támadjunk fel Ővele, meghalunk önzésünknek, hogy megnyíljunk a nagylelkűség felé, és vállaljuk Jézussal a szenvedést, hogy dicsőségének is részesei legyünk. Valójában tehát nagyon kevés ez a 40 nap, hogy jól felkészüljünk Jézus kereszthalálának és feltámadásának megünneplésére, ezért jól kell azt felhasználnunk.

De vajon mire? Erről maga Jézus beszélt a mai evangéliumi szakaszban, amikor a hegyi beszédben tanítványait oktatta.

A most kezdődő nagyböjt az imádság, a bűnbánat, az önmegtagadás, és a szolgáló szeretet kivételes időszaka, amelyet a halála és feltámadása felé tartó Jézusra szegezett tekintettel kell megélnünk.

Hagyományosan azt szoktuk mondani, hogy a nagyböjt a lemondások, az önmegtagadások ideje. Hogy miért van szükség erre, azt Aranyszájú Szent János lényegre tapintóan fogalmazta meg: „Azért van szükség önmegtagadásra, mert hibázunk a mértékletesség megtartásában. Emberszerető Urunk van nekünk, ki semmi olyat nem követel tőlünk, ami erőnket meghaladná. Ha az ételből mindig csak annyit vennénk és ennénk, ami szükséges, s az egész életünket jó cselekedetekben töltenénk el, nem lenne semmi szükségünk a böjt segedelmére. De emberi természetünk hanyag, örül az élvezeteknek s a dolgok könnyebb végét igyekszik megfogni, ezért gondolta ki az Úr, mint gyermekei javán aggódó jó atya, a böjtben lévő gyógyítási eljárást”.

Legyen tehát a böjt mértékletesség ételben, italban, cigarettában, kényelemben, tévé, s internethasználatban, Facebook böngészésben, zenehallgatásban, szórakozásban! Ha ezt komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva tapasztalni fogjuk, hogy egészségesebbek vagyunk, több időnk van, elmúlt a tavaszi fáradtság, s ha még imádságos, virrasztó lélekkel is böjtölünk, múlóban van a depressziónk is. Ha erőt veszünk szeretetlenségünkön, közönyünkön, gúnyolódó vagy pletykálkodó hajlamunkon, még jobb emberek is leszünk.

Dicséretes, ha vallásos meggyőződésből, Isten iránti szeretetből le tudunk ilyenkor mondani számukra kedves dolgokról. Mindemellett azonban – mivel a böjt nem csupán tevékenységeink korlátozását jelenti – több olyan dolgot is kell tennünk, amire esetleg máskor kevesebb időt szentelünk, s amelyek megtétele nem csak hasznos, hanem üdvös is számunkra. Melyek ezek az üdvösségünket szolgáló tettek az önmegtagadás mellett?
A szentmisében az egyik nagyböjti prefáció figyelmünkbe ajánlja a több imádkozást. Ennek az a célja, hogy szívesen időzzünk Jézussal és örömmel beszélgessünk vele. Bizonyára sok mindent szeretnénk elmondani neki, és őneki is mindig van mondanivalója a mi számunkra.

Napközben többször is próbáljunk néhány percre elcsendesedni és imádkozni. De nagyon hasznos lenne, ha időt találnánk arra, hogy rendszeresen betérjünk a templomba, szentség-látogatást végezni, és az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus közvetlen közelében imádkozni, időzni. Erre lehetőség adatik a csütörtök délutáni közös szentségimádásokban

Az egyik legközkedveltebb nagyböjti, közösségi imádságunk a keresztúti ájtatosság. Ez az imádság már évszázadok óta alkalmas eszköz arra, hogy egyre jobban átéljük, mit vállalt értünk, a mi megváltásunkért Jézus. Akár a templomi közös szertartáson veszünk részt – pénteken du. ¼ 5-től itt a templomban – vagy, akár beteg és idősként otthonunkban végezzük ezt az imát, gondoljunk közben arra, hogy mindezt a szenvedést Krisztus az irántunk való szeretetből vállalta.

A harmadik nagyböjti feladatunk, az önmegtagadás és a több ima mellett, amelyet szintén ajánl az egyház és a nagyböjti szentírási szövegek is többször felhívják rá figyelmünket, az irgalmasság cselekedeteinek buzgóbb gyakorlása, vagy, ahogy korábban fogalmaztunk a szolgáló szeretet megélése, tettekre váltása.
Nem elég valami jóról lemondanunk, hanem az embereket szánó és a velük mindenütt jót tevő Jézus felszólítására és az Ő példáját követve nekünk is az együttérzésen túl konkrét jócselekedeteket kell végeznünk a rászorulókkal.
Az imádság által tehát Isten felé, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása közben pedig embertársaink felé nyitjuk meg a szívünket.

Ne feledjük, hogy az önmegtagadás, a több ima és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása, csak akkor lesz gyümölcsöző a mi számunkra és Isten előtt kedves, ha mindezt a megtérés és a bűnbánat szellemében végezzük. Épen, ezért amikor az Egyház a nagyböjti 40 nap idején többször is megismétli Jézus felhívását, hogy „Térjetek meg! – Tartsatok bűnbánatot!”, akkor nem csupán elméleti megtérést és bűnbánatot vár tőlünk.
A megtérés a gyakorlatban azt jelenti, hogy Isten iránti szeretetből őszintén bűnbánatot tartunk, és a szentgyónásban megszabadulunk vétkeinktől, több időt szentelünk Istennek az imádságban, lélekben átéljük Krisztus keresztútját és az irgalmasság cselekedetei által felebarátaink felé fordulunk.
Ne késlekedjünk mindezzel, hisz a visszaszámlálás elkezdődött, a stopperóra elindult és egyre kevesebb az időnk!

Nemsokára, amikor hamut szór a pap a homlokunkra, hallani fogjuk a felszólítást: Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban! Vagy, emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!

Kedves testvérek, úgy fogadjátok, úgy fogadjuk el ezt a felhívást, mintha Krisztus személyesen szólna hozzánk. Ha hűséggel járjuk a nagyböjt áldozatos útját, akkor rá fogunk döbbenni arra, hogy mennyi veszély fenyegeti manapság a lelki életet, és bátorságot fogunk meríteni ahhoz, hogy örömmel teljesíthessük keresztény hivatásunkat.
Ne féljünk, mert mellettünk lesz Mária, az Esztelneki Madonna, a reménység Édesanyja, aki anyai gyöngédséggel fog elkísérni bennünket a húsvéthoz vezető negyven nap során. Akkor majd az Ő segítségével bensőnkben megújulva fogjuk ünnepelni a nagy húsvéti misztériumot, az üdvösség központi eseményét és Isten irgalmas szeretetének magasztos kinyilatkoztatását.

A keresztfához megyek - készülődés Húsvétra

vasárnap, március 03, 2019

A keresztény életén át kell ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye – Évközi 8. Vasárnap

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben arról beszéltünk, hogy a keresztény ember nem cselekedhet a bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el a krisztusi tanítás. Az a tanítás, amelynek lényege a megbocsátásban, valamint a felebarát, illetve az ellenség iránti szeretetben csúcsosodik ki. Erre tanított Jézus, s ezt a tanítást elsőként Ő maga gyakorolta, akkor, amikor életét adta a lázadó és hálátlan népért. Pál apostol szerint, meghalt értünk, akkor „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8).

A mai evangéliumi szakasz (Lk 6, 39-45) a múlt vasárnapinak a folytatása és itt Szent Lukács evangélista a szeretetről szóló beszédet néhány olyan gyakorlati alkalmazással folytatja, amelyek Krisztus tanítványainak arculatát határozzák meg: nekik ugyanis, mint Szent Máténál olvassuk: „a világosságnak” kell lenniük.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem egyszer hiányzik belőlük ez a világosság, az üdeség, az életrevalóság, az öröm, amely igézetébe ejthetné az embereket. A jók és az igazak élete az egyházban sokak előtt nem csábító. A hitből élők többször sötét ruhában és szomorkás arccal járnak, szomorú keresztények. Néha úgy tűnik, mintha életükből száműzték volna a fényt, a kedélyt és az életrevalóságot, a vidámságot és az örömet. Hiányzik belőlük a világosság és a derű, amely nélkül valójában nincs igazi keresztény élet.

A múlt század közepétől a nyugati teológusok elkezdték keresni a derűs és vonzó keresztény életforma titkát, nyitját, mert rájöttek, hogy a szomorú kereszténység nem vonzó.
A keresztények életén valójában át kell, hogy ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye. „Transparenciáról”, átlátszóságról, áttetszőségről, fényáteresztésről kezdtek beszélni, arról a krisztusi dicsőségről, isteni ragyogásról, amely mindenütt felragyog, ahol az emberek igazságban és jóságban élnek: a világban, az egyházban és az egyéni életben.

Jézus Krisztus élete minden keresztény eszményképe, mert vallásossága tiszta és áttetsző, olyan, mint a napfényben fürdő tiszta ablaküveg. Áthatol rajta a fény és táncol a napsugár. Lényét átjárta Isten szeretete. Neki nem kellett különösebben bizonygatnia: Aki engem lát, látja az Atyát (Jn 6, 40 és 46).
A tanítványok ezt megtapasztalták Urunk színeváltozásakor a Tábor hegyén: Jézus „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” (Mt 17, 2). Ekkor végképp meggyőződhettek, hogy Jézus a „Világosság a Világosságtól”, amiként ezt a nagy Hiszekegyben valljuk.

Azonban senki sem világíthat másoknak, ha maga nincs a fény birtokában: „Vajon vezethet-e vak világtalant?”- teszi fel a kérdést Jézus. A tanítvány világossága nem saját éleselméjűségéből, hanem Krisztus tanításából származik, amelyet elfogadott és tanulékonyan követ.
A keresztény csak olyan mértékben világíthatja meg testvéreit és képes őket Krisztushoz vonzani, amennyire magáévá teszi és életté váltja Mesterének tanítását és példáit, úgyhogy szinte ezek eleven szemléltető, bemutató eszközeivé válik. Ez olyan munka, ami elkötelezi az egész életet: állandó erőfeszítéssel egyre jobban Krisztushoz kell alakulnia, hasonulnia. Nyugodt befelé tekintéssel fel kell mérnie szívét-lelkét és javítgatni hibáit, nehogy az Úr által leleplezett abszurd eset álljon elő: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”
Nem fordulhat elő, hogy Jézus egy tanítványa valami olyat követel meg mástól, amit maga nem tesz meg, vagy olyasmit akar kijavítani a másikban, amit önmagában, talán sokkal súlyosabb formában, minden további nélkül megtűr.

Aki csak másokban akar a rossz ellen harcolni, saját szívében pedig nem, az képmutató. Ezek ellen az Úr teljes határozottsággal lépett fel. A tettek jelentik azt a kritériumot, amely alapján meg lehet különböztetni az igazi tanítványt a képmutatótól, Jézus hasonlatával élve: „a fát a gyümölcséről lehet megismerni”.

Jézus a mai evangélium hasonlataival transparenciát, átlátszóságot sürgetett. Azt akarta, hogy életünk tiszta, őszinte és nyílt ragyogás legyen. A jó fa jó gyümölcsére irányította figyelmünket: „Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz” (Lk 6, 43).
Az Úr Jézus hasonlatában nem érdekes a fa külseje, helye és kora. Egyes egyedül csak az számít, hogy jó gyümölcsöt teremjen és termésében önmagát adja. Jézus nem élettelen és felcicomázott, farizeusokra emlékeztető karácsonyfákat akart belőlünk, hanem olyan örökzöld fenyőket, amelyek koruktól függetlenül szálegyenesen állnak. A jó „termőfákon” meglátszik az eleven és egészséges élet. A jó keresztényeken meglátszik, hogy összhangban állnak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal.

Ezt már az Ószövetség is megállapította. Amint hallottuk az első olvasmányból: „a fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, s az embert szavai szerint ítélik meg” (Sir 27, 6). Jézus, ezt a hallgatói előtt már ismert hasonlatot alkalmazza és fejleszti tovább hangsúlyozva, hogy a legfontosabb dolog mindig az ember belső magatartása, ebből fakad a külső. A fa minőségét a gyümölcs árulja el, az ember szívének jóságát vagy gonoszságát pedig a tettei. „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat”- mondja az Úr. A képmutató ember álcázhatja magát, mint a farsangi bálokon szokás, azonban előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a szívben rejlő jó vagy rossz: mert „a száj a szív bőségéből beszél”.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy melyek a jó fa gyümölcsei a vallásos élet terén? Vajon Jézus e hasonlattal azt kérdezi, hogy hányszor imádkoztam, gyóntam és áldoztam? Hány hibát követtem el az elsőáldozás előtt megtanult lelkitükör alapján? Hány Miatyánkot, rózsafüzért és litániát végeztem, illetve hány pénteket tartottam meg?

Tévedés ne essék, nem a vallásos élettel járó gyakorlatok ellen beszélek. Hisz ezeket a „lelki gyümölcsöket” valóban nagyra kell tartanunk: imádkoznunk kell, szentmisére kell járnunk, gyónnunk és áldoznunk kell rendszeresen, a böjtről és az alamizsnálkodásról, jótettekről sem szabad megfeledkeznünk, de itt nem állhatunk meg, mint aki jól végezte dolgát, hanem tovább kell lépnünk és a Lélek gyümölcseit kell teremnünk. Szent Pál apostol szerint: „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5, 22-23). A Lélek gyümölcsei viszont szoros kapcsolatban állnak az imával, a szentségekhez való járulással, a lelkiismeret tisztaságával, az önmegtagadással.

Jézus tisztán fénylő, sugárzó vallásosságot akar. Olyan embereket akar, akiknek arcán felragyog az igazság fénye, Isten jósága és szeretete. Akiknek tettein átragyog Jézus Lelke, és lényén kirajzolódik Isten képmása, az a szépség, amelynek gyönyöre ma is képes meghódítani az emberi szíveket és az egész világot.

Természetes, hogy Krisztus tanítványa nem elégedhet meg egy csupán emberi szempontból jó és egyenes szívvel. Új, a Krisztus tanítása szerint megformált, teljesen az evangéliumhoz tért szívre van szüksége. Ez kemény, de nem lehetetlen feladat, mivel a tanítvány szívét is állandóan kísérti a bűn. Bátorításul Szent Pál emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűnt, az ő győzelme kezeskedik a keresztény győzelméért is. „Hála legyen Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1 Kor 15, 57).