Oldalak

szombat, január 12, 2019

Legyünk gyermekei az Atyának… - Urunk megkeresztelkedése

Jordán folyónál - Szilveszter archívum 
Urunk megkeresztelkedésének ünnepe jelzi a karácsonyi időszak végét és egyben az évközi idő kezdetét. Ez a liturgia színében is megmutatkozik, ugyanis a fehér szint váltani fogja a zöld, az évközi idő színe. Olyan ez az ünnep, mint egy filmnek a bevezetője, amelyben a négy evangélista bemutatja az Úr megkeresztelkedésének nagyszerű jelenetét, s nyilvános működésének, színre lépésének kezdetét. Mind az, ami ezután következik, ennek a film kezdetnek a kibontakozása lesz. 
Az Úr Jézus, 30 év után, a csendes, családi légkörben eltöltött idő múltán, az Atya akaratát folyamatosan megismerve, mint ember megteszi az első lépéseket: elmegy Keresztelő Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék. 
Tehát ez az a pillanat, az a fordulat Jézus életében, amikor elkezdi azt, amiért a földre jött. Eddig Názáretbe visszavonultan, csendben, az egyszerű emberek életét élve, a mindennapi kenyérért megküzdve, kétkezi munkát végezve, minden feltűnés nélkül élte Isten országát, de most a Jánostól felvett keresztség után a nyilvánosság elé lépve hirdetni kezdi azt. 

A történtekről maga Keresztelő János számol be Szt. János evangéliumában: „Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel” (Jn 1,31-32). 
Mi következett be a Jordán folyóban kiszolgáltatott keresztséggel? Egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy attól a pillanattól kezdve Jézus sajátos módon teljesítette küldetését, amelynek útját Keresztelő János készítette elő számára. Ő akkor ezt mondta a népnek: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Lk 3,16).  
A Jordán folyónál Jézus egy nagy tömeghez csatlakozik, közelebb megy, hogy hallgassa János bűnbánatra buzdító szavait és a bűnbánók sorába áll, hogy megkeresztelkedjék, jóllehet neki, a Szentnek, nincs szüksége bűnbánattartásra. Ő mégis bemerítkezik a vízbe egészen, talán térden állva, János előtt. Micsoda jelenet! A Szent, a bűntelen azonosul a bűnbánókkal, egy lesz közülük, s belép a Jordán iszapos vizébe. 

De milyen víz ez? Ebbe a vízbe lépett be mindenki, aki bűnbánatot akart tartani: prostituáltak, házasságtörők, vámosok, katonák. Bűnbánatuk jeleként, oda jöttek, hogy a próféta által megtisztulást nyerjenek a Jordán folyóba való bemerítkezésük által. Ebbe a vízbe merül alá Jézus is. 
Kt. Amíg Keresztelő János „jelképes” műveletet hajt végre: figyelmeztet, megtérésre int, szembesít, előkészít, addig, jövendölése alapján a Jézusi keresztség „Szentlélekkel és tűzzel” lesz kiszolgáltatva, és valóságos bűntörlő erővel rendelkezik. 
Az Úr Jézus, a Jánosi keresztség felvétele által példát adott arra, hogy az alázatosság és a bűnbánat által nyerhetjük el a lelki megújulást és lehetünk kedvesek Isten előtt. 

Jézus alámerítkezése szimbolikus, azonban a mondanivaló nagyon is valóságos. Lényege nem a Jordán habjai, nem a mezítelenség, nem a látványosság, hanem az a mély értelmű jelentés, amit ezáltal kifejezésre akar juttatni: itt hagyni a látható világot, meghalni ennek a világnak, alábukni a bűnök árján és feltámadni egy másfajta életre, előjönni tisztultan, más emberként, igazul, örök életre rendelten. 
Amikor Jézus megkeresztelkedett, alámerült a vízbe, máris elővételezte nagypéntek értékét, amikor majd a kereszt magányába merülve hal meg a világ üdvösségéért. 
Szent Pál apostol értelmezésében is Jézus tényleges halálával azonosulunk a keresztségben, hiszen mindnyájan eltemetkezünk, alámerülünk, eltűnünk a bűn számára (Róm 6,3), hogy újéletre támadjunk. – Hányszor kell keresztségünk után is alámerülnünk a bűnbánatszentségében, meghalnunk délibábos vágyainknak, kísértéseinknek, önzésünknek, titkos bűneinknek? Ezek mind arra segítenek minket, hogy egyre tökéletesebb keresztény életet éljünk. 

A Jordán partján az Istenember áll előttünk, aki az emberiség bűneibe merül alá, majd kiemelkedik a vízből, mint ahogy később, harmadnapra a sírból is kiemelkedik. Abban a pillanatban: „megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!”(Lk 3,22). 
Jézus keresztsége mintegy az Üdvözítő hivatalos beiktatása küldetése teljesítésére. Az Ő keresztségében nyilvánvalóvá lesz a teljes Szentháromság. Vagyis az Atya és a Szentlélek szavatolják istenfiúi azonosságát, és bemutatják őt a világnak, hogy a világ befogadja üzenetét.  

Jézus és az Atya kapcsolata sokszor tapasztalható, amikor hangosan imádkozik hozzá, amikor visszavonul, amikor tőle kér erőt. Itt a Szentlélekkel való egysége is láthatóvá lesz, hiszen maga mondja: „aki nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Jézus földi élete a Szentlélek közreműködése által kezdődött meg, apostoli élete kezdetét is ugyanez a Szentlélek jelöli meg, vagyis nyilvános működését a Lélek erejében kezdi, és minden gyógyítását, tanítását a vele való szoros egységben végzi, hogy azután majd ugyanezt a Szentlelket ígérje és árassza ki tanítványaira, hiszen köztük marad, vezeti az egyházat és betölti a világot. 

Analóg módon ugyanaz történik a keresztény életében is, mint ami Jézus életében. A keresztség felvételekor mindannyian a Lélek gyermekei lettünk, akikben megkezdte működését. Ő tesz megigazulttá, Isten gyermekeivé alakítva megújítja egész lényünket. Miután pedig elértük a megfelelő kort és teljes felelősségtudattal akarjuk teljesíteni keresztény kötelességeinket, a bérmálásban ismét ránk árad a Szentlélek, megerősít bennünket a hitben, és Krisztus hiteles tanújává avat bennünket, és arra tesz képessé, ha hajlandók vagyunk Vele együttműködni, hogy az anyagias világban az ő ihletése, vezetése, sugallata szerint, a Lélek embereiként, s az Atya gyermekeiként éljünk. Éppen ezért cselekedeteinkből, magatartásunkból, életvitelünkből lesz nyilvánvalóvá, miféle szabály irányítja döntéseinket, kié vagyunk, és mire várakozunk. 

Biztosan tervezgettünk egy-két dolgot a 2019-es évre is, van néhány megfogalmazott, vagy ki nem mondott vágyunk, amit el szeretnénk érni az újesztendőben. Ezekből se hagyjuk ki Istent, figyeljünk a Szentlélek irányítására, hallgassunk az Úr Jézus tanítására. 
Terveink között jó lenne, ha ott lenne a lelkiéletben való előrehaladás szándéka, a jobbá levés vágya, az öntudatosabb keresztény élet megvalósításának az elhatározása. Ezzel kapcsolatosan arra biztat a Szentatya, Ferenc pápa, hogy: „Ápoljuk lelki életünket, kapcsolatunkat Istennel, mert ez adja mindannak a gerincét, amit teszünk, és amik vagyunk. Az a keresztény, aki nem táplálkozik az imádságból, a szentségekből és Isten Szavából, az elkerülhetetlenül elfonnyad és kiszárad.” 
Nem elég csak belülről, úgy mond lélekben megélni, a hitünket, a lelkünkben lejátszódó folyamatokat, az Istennel való kapcsolatunkat, hanem valamilyen módon mások számára is át kell adni. Közössé kell tenni. Ne hagyjuk, hogy a minket körülvevő Isten-nélküli világ lerombolja a bensőnk, lelkiéletünk kifejezésének, vallásgyakorlatunknak ezeket a formáit, mert azzal mindannyian szegényebbek leszünk. 

Képzeljük el, hogy megváltozna a világunk, mennyire szép és kiegyensúlyozott lenne a családok élete, milyen békés és boldog lenne a hitvestársak kapcsolata, milyen nagy szeretet és megértés uralkodna szülő és gyerek között, milyen gyorsan megszűnne minden harag és gyűlölet, ha mindegyikünk most rögtön elkezdené komolyan és odaadóan ápolni kapcsolatát Istennel és felebarátaival; ha átültetnénk a gyakorlatba az evangéliumi aranyszabályt, amelyre Jézus tanított minket a hegyi beszédben: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12). Milyen más lenne a világ, ha úgy néznénk a másik emberre, főként, ha segítségre szorul, azzal a jósággal és gyöngédséggel, amellyel Isten, a mi irgalmas Atyánk néz ránk, ahogy vár minket és megbocsát nekünk. 

A Szentlélek leszállásával egy időben felhangzik az Atya szava: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22). 
Az Atya kinyilatkoztatja, hogy ez az Ember, aki az emberiség bűneiben teljesen megmerítkezik, nem más, mint az Ő Egyszülött Fia. Így, ebben a formában mutatja meg az akaratát. Így kell majd szenvednie. Ez lesz az Ő küldetése. Ezt tette Jézus egészen addig, hogy alászállt a poklokra, és ahogyan később győzelmének sírjából kijött, úgy jött ki most a Jordán vízéből. 
Jézus megkeresztelkedésének az ünnepe évente arra emlékeztet bennünket, hogy mi is történik a keresztség által. Jézus szentként lép be a bűnnel teli Jordán vízébe és azt megszenteli. Mi, ezzel ellentétben, mint bűnösök léptünk be a Szentlélekkel teli vízbe, amely megszentelt minket a keresztség felvétele alkalmával és ugyanakkor küldetést adott a számunkra. 
Amit Izajás próféta által ad tudomásunkra az Úr: „Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”(Iz 42, 6-7). 
Jézus küldetése tehát abban állt, hogy szeretetéből leereszkedjen és meghaljon értünk a kereszten. A mi küldetésünk is az, hogy az életbe belépve önmagunkat adjuk a világ jobbá tételéért és megmentéséért. 
Pont ezért a keresztség számunkra is egy kezdetet jelent. A keresztséget élni pedig azt jelenti, hogy azt tesszük, amit Jézus is tett megkeresztelkedése után: „Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17). 
Így az Ige hirdetése nem lehet egy ránk kényszerített feladat, hanem a Szentlélek által megszentelt keresztségünkből fakadó élethivatás, amit a mindennapokban Jézushoz hasonlóan élnünk és teljesítenünk kell. 

Higgyük el, hogy nagyobb megtiszteltetés nem ért és nem is érhet bennünket, mint az, hogy a keresztség szentségében az ég és föld Ura gyermekeivé fogadott minket. Így, legyünk csecsemők vagy aggastyánok, üde arcú fiatalok vagy ráncos öregek, ő mindig atyánk marad, mi pedig az ő gyermekei. 

A kérdés csak az, hogy milyen gyermekei akarunk lenni? 

Legyünk számára jók és kedvesek, akik – Jézushoz hasonlóan – megdicsőítik őt, és teljesítik a feladatot, amelynek teljesítésére tőle küldetést kaptak. Legyünk gyermekei az Atyának, akikben – az égből letekintve – Fiának vonásait ismerheti fel, és akikről elmondhatja: „Te vagy az én szeretett Fiam – szeretett leányom –, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22). 

Megértesz? – Imre atya írása Stuttgartból

Ne siess addig azt mondani nekem: „Megértelek!”, amíg nem jártál a cipőmben. Nem tudhatod, hogy engem mi bánt, mi nyomaszt, mi esik nehezemre, vagy mit hordozok könnyedén…

Ne siess addig azt mondani nekem: „Ismerem nehézségeidet!”, amíg életem útján nem kísértél el egy darabon. Nem tudhatod, hogy milyen megerőltető és fárasztó annak egy-egy szakasza, és hogy hány cipőt koptattam már el rajta…

Ne siess addig azt mondani nekem: „Tudom, mit érzel!”, amíg cipőmet csak kívülről láttad. A külső csupán azt mutatja, hogy van-e vagy nincs ízlésem. A belső életemről viszont egy szót sem árul el…

Viselnéd csak pár órára cipőmet, akkor többet tudnál rólam.
Akkor talán átéreznéd, hogy miért olyan lejárt, miért olyan kopott és szakadozott. Akkor talán megtudnád, hogy hol mindenütt jártam már életem folyamán.

Ha meg akarsz ismerni, bújj bele cipőmbe. Az majd mesél neked múltamról és jelenemről, sikereimről és kudarcaimról, életem csillagóráiról és siralomvölgyeiről.

Az majd minden titkot elmond neked rólam…

Akkor majd mondhatod nekem – és szavaid őszintébben fognak csengeni! – „Most már megértelek, ismerem nehézségeidet, tudom, mit érzel!”

Stuttgart, 2019. január 9.
Imre atya

Forrás: stuttgarti-katolikusok.de

péntek, január 11, 2019

PÁPALÁTOGATÁS ÉS PÜNKÖSDI BÚCSÚ CSÍKSOMLYÓN A HIVATÁSOK ÉVÉBEN

A csíksomlyói ferencesek sajtóközleménye

Amint azt 2019. január 11-én délben Alessandro Gisotti, a Szentszéki Sajtóiroda ideiglenes igazgatója közzétette: „Őszentsége, Ferenc pápa, elfogadva Románia elnökének, az állami hatóságoknak és a romániai katolikus egyháznak a meghívását, apostoli látogatást tesz az országban május 31-től június 2-ig azzal a céllal, hogy meglátogassa Bukarest, Jászvásár és Balázsfalva városait, valamint a csíksomlyói Szűz Mária-kegyhelyet. A programot a megfelelő időben közzéteszik.”

A Szentszék és a Gyulafehérvári Főegyházmegye híradása nyomán közöljük, hogy Ferenc pápa csíksomlyói látogatására 2019. június 1-jén kerül sor, amelynek a főegyházmegyei koordinátora ft. Sajgó Balázs, a Caritas lelkiigazgatója, a liturgiáért felelős megbízott Urbán János P. Erik OFM érseki helynök, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója, a médiafelelős pedig ft. dr. Oláh Zoltán intézetigazgató, teológiai tanár, kanonok lesz.

Ferenc pápa csíksomlyói látogatásának részletes programját a romániai látogatás programjának megjelenése nyomán, későbbi időpontban közöljük.

A Gyulafehérvári Főegyházmegyében a hivatások éve van. Ennek jegyében kerül sor 2019. június 7–10. között a csíksomlyói pünkösdi búcsúra, amelynek a mottója: „Íme, az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,38).

A búcsú liturgikus programja a következő:
• Június 7-én, pénteken az este 7 órától kezdődő szentmise nyitja meg a csíksomlyói pünkösdi zarándoklatot. A szentmisét követően a kegytemplomban egész éjszakán át tartó virrasztás lesz.
• Június 8-án, szombaton reggel 7-kor és 8-kor, valamint este 7 órakor lesznek szentmisék a kegytemplomban. A papságot, a búcsú szimbólumának tekintett labarumot és a pápai kisbazilika-jelvényt kísérő kordon délelőtt fél 11-kor indul a kegytemplom előtti térről az ünnepi szentmise helyszínére, a Kis- és a Nagysomlyó hegyek közötti nyeregbe a Hármashalom oltárhoz, ahol az ünnepi búcsús szentmise délután fél 1-kor kezdődik.
• Június 9-én, vasárnap, pünkösd ünnepén a kegytemplomban reggel 7-kor és 8-kor, délelőtt fél 11-kor és este 7-kor lesznek szentmisék.
• Június 10-én, hétfőn, pünkösd másodnapján reggel 8-kor, délelőtt 11-kor és este 7 órakor lesznek szentmisék a kegytemplomban.

vasárnap, január 06, 2019

Ugyanabból a fából…- Imre atya írása Stuttgartból

A pásztorok, kezdte nagyanyám karácsonyi meséjét, nagy örömmel tértek vissza a betlehemi istállótól. Egész úton hazafelé élményeikről beszélgettek:
         Láttad a kisgyermeket, milyen virgonc volt? – kezdte az egyik.
         Még mosolygott is, mintha… – toldotta meg a másik.
         És az édesanyja milyen szép volt… – így a harmadik.
         József azonban nagyon szomorkodott. Mikor kérdeztem, azt mondta nekem: szomorú, nem csak azért, mert hideg van és fél, hogy megfázik a gyermek és édesanyja, de a jászol is annyira szuvas és  korhadt, hogy attól lehet félni, szétesik. Ő ácsolna egy újat, ha lenne fája… – sajgott fel a szó az öreg pásztorban.
         Mit tehetnénk? Honnan szerezzünk fát? – kérdezte a kisbojtár.
       
    Emlékeztek, innen egy jó órányi járóföldre, Jeruzsálemhez közel, a Köves patak partján áll egy magányos öreg cédrusfa – ütött homlokára a legidősebb pásztor. Nekem nincs már annyi jártányi erőm, hogy oda elmenjek és elhozzam két nagy ágát, de nektek, Ámosz és Jákob igen. Induljatok azonnal!
A két fiatalabb pásztor útrakelt. Fenn az égen szépen mosolygott a telihold és sziporkáztak a csillagok, fényükkel beragyogva útjukat. Eleinte még élénken beszélgettek, egy darab után azonban mindegyikük gondolataiba merült, s miután hallgattak egy sort, akkor vették észre, hogy milyen mély csend ereszkedett a földre. Máskor csak úgy vonítottak és üvöltöttek a farkasok, a kutyák pedig ugatásukkal válaszoltak nekik. Ezen az éjszakán azonban szokatlan, békés csend ereszkedett a vidékre.
Végre odaértek a patakhoz. Már messziről feltűnt nekik a magányos cédrus körvonala. Amikor mellette megálltak, megilletődtek.
          Milyen szép! – törte meg a csendet Ámosz.
          Királyi, fönséges! – csodálta meg a cédrust Jákob is.
          Vajon nem okozunk neki fájdalmat, ha ezt a két alsó vastag ágat levágjuk róla?
         Ekkor mintha szél kapott volna bele a fa nagy koronájába, az öreg cédrus földig hajolt és megszólalt:
          Nem, nem okoztok fájdalmat nekem. Szívesen adom oda két nagy alsó ágamat. Hadd csináljon belőle József egy új jászlat a ma született Megváltónak. Amit ugyanis neki ad az ember, mondja egy ősrégi jövendölés, azt százszorosan vissza fogja kapni majd tőle. Rajta, vágjátok le ágaimat és vigyétek el  Betlehembe.
Ámosz és Jákob majdnem elaléltak a csodálkozástól.  Milyen éjszaka ez, hogy még a fák is beszélnek? De mivel az idő gyorsan iramlott, igyekezniük kellett. Levágták hát a  cédrus két alsó ágát, vállukra vették és útnak indultak.
          Köszöntsétek a kis Jézust a nevemben! – búgta még mély hangján utánuk a fa.
Már hajnalodott, amikor Ámosz és Jákob visszaértek az istállóhoz. József mintha már várta volna őket. Látszott rajta, hogy a gondoktól egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Szívélyesen megköszönte nekik jóságukat, majd előhozta szekercéjét és lázas munkába fogott. Csak úgy repültek a szilánkok és a forgácsdarabok. Egy félóra sem telt belé, és már készen is volt az új jászol. Míg reggel Mária kissé rendbeszedte magát és megszoptatta a kisdedet, József fel is állította a réginek a helyére, s a kis Jézust rögvest bele is fektették. Az pedig békésen elaludt. Álmában mosolygott, így köszönve meg a cédrus jóságát…

Harminc év telt el az első Karácsony óta – folytatta nagyanyám. A betlehemi Kisdedből híres tanítómester lett. Tanítványaival járta Izraelt, hirdette Isten Országának az örömhírét és minden betegséget meggyógyított a nép körében. A főpapok és az írástudók azonban folyton az életére törtek. Nem csak a szép tanítása miatt, még csak azért sem, mert betegeket gyógyított, hanem mert Isten Fiának mondta magát. Az is volt, de ők nem tudták ezt tőle elfogadni.
Egy éjszaka, éppen Húsvét előtti csütörtök volt, elfogták. Halálra ítélték. Egy szörnyű halálnemet gondoltak ki számára: keresztre feszítik! Nem is egy akár milyen keresztre, hanem egy nagyon nagyra és nehézre, amelyet majd neki kell hordoznia ki a kivégző helyre.
Igen ám, de hol van egy ilyen nagy fa? A rómaiak már mind kivágták őket. Jeruzsálem is olyan nagy várossá dagadt, hogy az építkezés minden fát felemésztett.
Ekkor a főpap egyik szolgájának eszébe jutott valami.
– Én tudok egy hatalmas nagy fát. Egy öreg cédrus. Talán már százéves is lehet, ha nem több! Ott áll az egyik eldugott, félreeső völgyben a Köves patak partján. Törzse gicsirtes-göcsörtös, csúnya sebek éktelenkednek a két oldalán. Valakik levágták a két szép alsó ágát. Már senkinek nem kell, mert semmire sem jó, de arra jó lesz, hogy ennek a názáretinek egy nagy keresztet ácsoljunk belőle.
          Menjetek el gyorsan – adta ki a parancsot a főpap, és vágjátok ki azt az öreg, nagy cédrust!
Úgy is lett. A szolgák elmentek, kivágták az öreg cédrust, és abból ácsolták meg az Úr Jézusnak a keresztfáját. Amikor vállára tették, Ő felismerte és megsimogatta göcsörtös törzsét.
Így történt, hogy Jézusunk jászolát is és keresztjét is ugyanabból a cédrusfából ácsolták! – fejezte be nagyanyám.

Én tudtam, hogy igaza van, mert ő minden történetet ismert…
Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy miért kellett ennek így történnie?
Ma már tudom.
Jézus Urunk azért jött a földre, azért született és azért halt meg a kereszten, hogy örömömben és bánatomban is mindig velem legyen!
Nekünk, tanítványainak pedig nem elég örvendeznünk az Ő születésén, hanem tanúságot kell tennünk az Ő irántunk való, kereszthalálba menő szeretetéről is! Erre emlékeztet jászla és keresztje.

Testvér, ezekkel a gondolatokkal kívánok Neked szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket!

Stuttgart, 2018. december 27.
Imre atya 

szombat, január 05, 2019

Mindig van betlehemi csillag az égen azok számára, akik bíznak Istenben – Vízkereszt ünnepe

Vízkereszt ünnepének központi mondanivalója az, hogy a három napkeleti bölcs látogatása által nyilvánvalóvá lett, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, és mindenki üdvösségéért testesült meg az Isten Fia.
A napkeleti bölcsekről szóló evangéliumi részt olvasva elgondolkodhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk, amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés és megszületés történetében, hanem az ember is „mozgásba lendül”-t.
A Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak a választott néphez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek, a „háromkirályok” képviselnek.

Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra, és a megtalálás örömére irányítja ma az egyház figyelmünket, hogy elmélkedjünk róla. Hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta megakadályozni őket abban, hogy célba jussanak.
A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk.

Érdemes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, a megtalálás örömét és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő nagyon jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a történetben szereplő városok neveiben is.
A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást, Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front, a két tűz között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.
A haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten.

Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes rémül meg, hanem az evangélista szerint „vele együtt egész Jeruzsálem”(Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs is lehet…
De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Miért nem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet?
Talán azért, mert a passzivitás, a kényelem szeretet, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.

Ma is fellelhető a világban, néha még a szívünkben is ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő, amely aztán kioltja belőlünk a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel, a félelemmel.
De ugyanígy gondot jelent az is, amikor azon kapjuk magunkat, hogy keményen hajtunk, kutatunk, könyöklünk, törtetünk ezerrel, de nem a Betlehemi Kisded felé, hanem az evilági hamis biztonságtudat megteremtése, a tiszavirág életű hatalom megszerzése, a csalfa karrier felépítése, az áldozattól mentes, kényelmes élet megvalósítása felé!
Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.

A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.
Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!

Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.
Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával megszokásból elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni helytelen, bűnös, kicsinyeket botránkoztató életvitelünkön, gondolkodásmódunkon.

Egyik korábbi állomáshelyemen történt, hogy bérmálkozásra készülőben a szentségekkel, köztük a házasság szentségével, annak felbonthatatlanságával, a sírig tartó házastársi hűséggel foglalkoztunk. Hittanóra után megkeresett az egyik fiatal és föltette az őt foglalkoztató nagy kérdést. Ha igaz mind az, amit a házasságszentségével kapcsolatosan mondtunk, akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy az ő hívő, templomba járó, igaz a szentségekkel nem élő nagybátyja, akinek családja, felesége, gyereke van, időnként a munkahelyi feladatokra hivatkozva eltűnik otthonról és a közeli városban együtt él egy másik asszonnyal és esze ágában sincs változtatni ezen? Hogyan lehetséges, hogyan egyeztethető össze ez a kettős életforma az öntudatos keresztény élettel, a házasságszentségével kapcsolatosan vallott keresztény felfogással? – kérdezte a nyolcadikos fiatal. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolatban írja szent Máté evangélista: „aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék”(Mt 18, 6). 

Lehetnek tárgyi visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. Olykor a rosszul használt internet, TV, a manipulált és keresztény ellenes média. De lehet a rossz barát, társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése… 

A mai ünnep legbensőbb értelme, hogy az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye, tanítása „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezethet, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá, ha befogadjuk életünkbe. Ne feledjük, hogy azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.
A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.
Ez a sors vár mindannyiunkra, ha készek vagyunk legyőzni a visszahúzó erőket, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.

A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott kerékvágásban, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen, botránkoztató életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek olykor göröngyös ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek.

A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.
Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.

Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.
Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az életünk, az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…

A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, Krisztus fénye ragyogja be szívünk sötétségét, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk. Hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa. S, hogy valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a szentmiseáldozat átváltoztatott fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte. Ámen.

hétfő, december 31, 2018

ÉVVÉGI HÁLAADÁS – Szent II. János Pál pápa imája

" Uram, köszönöm Neked az ajándékba kapott éveket és évtizedeket! Köszönöm az életem minden eredményét, amivel megörvendeztettél és minden kudarcát, amivel a korlátaimra figyelmeztettél.
Köszönöm a családtagjaimat, akik elviselnek, akik mellettem állnak és szeretnek.

Uram, kérlek, bocsásd meg, amit rosszul tettem, és amit elmulasztottam. Köszönöm, hogy te nem mész nyugdíjba, hanem ma is mindent megteszel az üdvösségemre.
Uram, adj nekem hálás szívet, hogy mindig észrevegyem, több okom van a hálára, mint a panaszra.

Ments meg az irigységtől, elégedetlenségtől, nyugtalanságtól, a minden-tudás látszatától és a mindent-jobban-tudás hazugságától, a gyanútól, hogy valaki mindig bántani akar.
Ments meg a közönytől, a házsártos, barátságtalan viselkedéstől, az örökös zsörtölődéstől, a rút önzéstől, a mindent elborító keserűségtől és a hiábavalóság nyomasztó érzésétől.

Uram, adj erőt, hogy békésen hordjam az öregkor terheit, humorral fogadjam a feledékenységem jeleit, erőtlenségemet, érzékszerveim tompulását, testi-szellemi erőm hanyatlását.
Uram, adj bölcs szívet, hogy meg ne feledkezzem a végről itt, és a kezdetről odaát.

Kérlek, adj kedvet a munkához, amit még elvégezhetek.

Tégy hasznossá, hogy ne érezzem csak tehernek magamat és adj alázatot, hogy belássam, egyre inkább másokra szorulok.

Adj kedvet az imádsághoz, a Veled való beszélgetéshez.
Adj világosságot, hogy jól lássam magam, és jól lássak másokat is.
Adj jókedvet és nyitottságot, hogy még mindig tudjak befogadni és adj szeretetet, hogy ne csak panaszkodjak mások hidegsége miatt, hanem árasszam a szereteted melegét.

Uram, maradj az, ki mindig voltál: a megbocsájtó Édesatyám.
Ez indítson arra, hogy én is tudjak megbocsájtani.

Ne engedd, hogy valaha is fáradt legyek a köszönet-mondáshoz.
Ne engedd, hogy valaha is abbahagyjam a dicséretedet.

Tartsd meg és növeld a hitemet.

Szólj Uram, még hallja a Te szolgád. Ámen."