Oldalak

szombat, május 27, 2017

Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkoztak… - Húsvét 7. vasárnapja

A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az első olvasmányban az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, ahol együtt szoktak lenni, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották az Úrral, ott a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

Az evangéliumi szakasz Jézus főpapi imájából idéz egy részt. Az Úr Jézus az utolsó-vacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése, kereszthalála előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).
Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé útján a Mester tudatosan halad.
Jézus gondolatai erre az „órára” irányulnak, kereszthalálának órájára, mert a halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örök-életet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.” Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette apostolait Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).
A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik tovább így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek vagyis emberek közvetítésével érik el a tanítvány belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.
Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus, így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa.
Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”(Lk 1,38) - feleli az Isten angyalának.
Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.
Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt lényekké válhassunk.

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, Jézus testvéreit s imádkozik értünk, „most és halálunk óráján”. Ámen.

Lelki beszélgetés… - Imre atya írása Stuttgartból

illusztráció
Mondod, de látom is, hogy új vagy a közösségben. A barátod ajánlotta Neked, hogy gyere el hozzánk, mert nálunk sok érdekes emberrel találkozhatsz…
Meg aztán arról is beszélt Neked – nem szívesen idézlek, mert öndicséretnek tűnhet –, hogy velem is nagyon jókat lehet beszélgetni…

Most itt ülünk, egymással szemben, és hirtelen kendőzetlenül s elég élesen azt kérded tőlem:
„Miért mondjam el az atyának életem dolgait?“

Kissé meglepsz a kérdéseddel, de aztán egy szösszenetnyi idő után a következő választ adom Neked:

„Azért beszélhetsz nekem nyugodtan az életedről, mert Isten embere vagyok, helyesebben igyekszem az lenni! És, ha feltárod előttem életedet, akkor én azokat nem csupán lélekgyógyászként minősítem, hanem – Isten embereként – segítek Neked abban, hogy bennük Isten lábnyomait is felfedezd!

Aztán ha elmúlt életedről nekem beszámolsz, akkor azért is teheted, mert én az életet jól ismerem. Hisz majd mindenki élettapasztalatát őrzöm lelkemben…
Ismerem az élet örömet és bánatait…
Ismerem az élet csillagóráit és buktatóit…
Ismerem az apályt és a dagályt, ismerem a nyugtalan tenger járását…
És tőlem megtanulhatod, hogy minden csillagtalan éjszakában valahol áll egy világítótorony, amely a Te életedet is bevilágítja…

Továbbá ha nekem életedről beszélsz, ha titkaidba beavatsz, akkor azért is teheted azt bizalommal, mert ismerem a szelek járását is…
Ismerem a szellőt, a szelet és a vihart…
Tehát segíthetek Neked abban, hogy a lelkedben dúló viharokat átvészeld, és Isten Szellőjének fuvallatát a Te egyéni – vagy mások – rossz sugallataitól meg tudd különböztetni…

Végül, ha nekem magadról beszélsz, akkor – az Istentől kapott talentumomnál fogva – segíthetek Neked abban, hogy önmagadat újra felfedezd.
Hogy ráébredj belső kincseidre.
Hogy észrevedd értékeidet, amelyek elrejtve hevernek benned, és amelyeket csak a velem való beszélgetésed hozhat felszínre.“

Az utolsó szavak után fürkészve néztelek, hogy megértetted-e szavaimat?
Aztán megnyugodtam, mert – hosszan elbeszélgettünk egymással – rólad…

Még sok ilyen beszélgetést adjon nekünk Isten!

Stuttgart, 2017-05-22.

Imre atya


Forrás:http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/lelki-beszelgetes/

szombat, május 20, 2017

„Krisztusban való szép élet...”- Húsvét 6. vasárnap

A hívő keresztény embernek a keresztségből, s még inkább a bérmálás szentségből fakadó kötelezettsége, feladata az, hogy egész magatartásával, életvitelével, szavaival és tetteivel tanúskodjon Krisztus igazságáról, a befogadott evangélium nagyszerűségéről.

Szent Péter apostol a mai szentleckében leirja számunkra azt, hogy miben is áll ez a tanúságtétel. Az apostol szava szerint a hívő ember tanúságtétele nem más, mint a „Krisztusban való szép élet”.
Egyszerű, mindenki által megragadható kijelentés ez, melynek befogadásához nincs szükségünk különleges képzettségre, értelmezésekre, vagy elvont magyarázatokra. Mindnyájan megérthetjük, hogy ez azt jelenti: becsületesen élni az evangélium iránti hűségben.

Kimondani könnyű, megvalósítani azonban már sokkal nehezebb, hiszen naponta találkozunk életünkben azokkal a kísértésekkel, melyek a „világ” szerinti gondolkodásmód könnyebb útját kínálják számunkra. Ez a kísértés így szólal meg: Törekedj a tisztességes életre, légy olyan, mint az átlagember, de nem kell elvakultan vallásosnak lenni, hiszen ezen a Földön élünk, mégpedig két lábbal. Durvábban is meg szokták ezt fogalmazni: „Hívő vagyok, de bolond nem”.
Pedig az igazán elkötelezett élet nem e világ logikája szerint rendezi mindennapjait, és vállalnia kell az emberi közvélemény gyakran megszólaló, lesajnáló „bolond” ítéletét. 

Szent II. János Pál Pápa is, amikor az új évezred keresztény tanúságtételének feladatairól szólt, többek között ezt írta: „Keresztény közösségeinknek az ima hiteles iskoláivá kell válniuk, ahol a Krisztussal való találkozás nem csak segítségkérés formájában nyilvánul meg, hanem hálaadás, dicséret, imádás, szemlélődés, figyelés, heves érzelmek formájában is, egészen a szív valódi „bolondságáig” (NMI 33).
Ez a bolondság azonban nem logikátlanságot, még kevésbé életvitelünk értelmetlenségét jelenti, hanem éppen egy magasabb logikára, a hiteles szeretet titkának értelmére irányítja a figyelmünket.

A Krisztusban való szép élet titkát tárja fel előttünk a mai evangéliumi szakasz is. Jézus az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében arra figyelmezteti a tanítványokat, hogy az iránta való szeretet abban áll, ha megtartják parancsait.

A szép élet, a valódi és hiteles szeretet, nem az üres szavakból áll, hanem tettekben gazdag: „Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat”- mondja az Úr Jézus. Majd néhány mondattal később megismétli, hiszen ez nagyon fontos: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”. Jézus szavai mindenekelőtt arra figyelmeztetnek, hogy nem lehetünk szóban a tanítványai, csakis tettekben: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,13). Jó minderre emlékeznünk egy olyan világban, ahol bővében vagyunk a szavaknak, de hiányoznak a tettek, a jó tettek.
Isten szeretetből teremtett és megváltott minket, ennek próbája a megtestesülés és megváltás misztériuma. Más szóval: Jézus Krisztusban emberré lett az Isten, vállalta értünk a szenvedést és a kereszthalált. Isten visszavonhatatlan szeretetének jelét adta. Erre az üzenetre méltánytalan csak szóban válaszolni. Hiteles válasz csak tettekben lehetséges, mégpedig úgy, hogy az egyetlen lehetséges válaszra Krisztushoz hasonlóan mi is rátesszük az életünket.

„Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem”. Ismeret és cselekedet, értelem és szabad akaratból fakadó cselekvés, teremtettségünk istenképisége jelenik itt meg. Jézus mellett elköteleződni, róla tanúskodni, nem a véletlenek találkozása, hanem átgondolt, megfontolt, tudatos odafordulást jelent, illetve a legszemélyesebb szeretetvallomást jelenti Isten felé. Természetesen ez nem marad válasz nélkül, hiszen maga Jézus ígéri: „Aki szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és megmutatom neki magamat”.
És ebben a kölcsönös szeretetben fedezhető fel, ragadható meg a Szentlélek, minden szeretet és igazság szerinti élet mozgatója, akit Jézus megígér és elküld, a Vigasztaló, az Igazság Lelke, aki örökre velünk marad.

A próféták Lélekkel eltelt, és a Lélek indításaira mindig nyitott és annak készségesen engedelmeskedő emberek voltak. Saját tanúságtevő, prófétai küldetésünkben is a Lélek, a Szentlélek a garancia, akit megkaptunk a keresztségben és a bérmálásban, hogy „egészen sajátos ereje gazdagítson minket…, hogy Krisztus hivatott tanúiként szavunkkal és életmódunkkal terjesszük és védelmezzük a hitet” (LG 11). Róla mondja Jézus, hogy a világ nem kaphatja meg. Mi viszont azért kaptuk, hogy szeretetében és igazságában megerősödve a minket körül vevő világban világosság, só és kovász legyünk. 

A Krisztusban való szép élet Lelke, a Szentlélek munkálkodott az ősegyház keresztény közösségeiben is. Az Apostolok Cselekedeteiből vett első olvasmány a Szamaria városában történtekről tudósít. Ott Fülöp diakónus igehirdetése őszinte elfogadásra talált. Az apostolok azonban tudták és nagyon fontosnak érezték, hogy ahhoz, hogy az elvetett isteni ige magva szárba szökkenjen, tartósan megmaradjon és sokszoros termést hozzon, nem elég csupán a hit hirdetése, az emberi elfogadás és jó szándék, de szükséges a Szentlélek kiáradása, termékenyítő ereje és garanciája is. Ezért küldték Pétert és Jánost Szamariába, akik imádságuk és kézrátételük által kiárasztották a Szentlelket.

Tanúságtevő, prófétai küldetésünk arra szól, hogy merjük megélni a Krisztusban való szép életet. Ez az élet nem azért szép, mert külső csillogása, felszínes élvezetei, vagy éppen mérgező, lelket ölő istentelensége, kábulata olcsó, mulandó élvezeteket nyújtanak, hanem mert az élet evangéliumának tiszta levegőjéből lélegzik. Mert magában hordozza azt a kimondhatatlan belső szabadságot és lelki békét, amelyet csak Jézus adhat meg nekünk, és amelyet semmi e világi körülmény nem szakíthat el tőlünk.

Ezt a belső szabadságot hordozzák a szentek, különösen is a vértanúk, napjaink vértanúi is, és ez az, ami megdöbbenti, ámulatba ejti, megrendíti sokszor még ellenségeiket is.

Az egyiptomi asszony, Naszím Fahím férjét Alexandriában, a Szent Márk kopt ortodox székesegyháznál (2017) virágvasárnap elkövetett merényletben ölték meg, közzel 50 társával. Ő volt a templom bejáratánál az öngyilkos merénylőt feltartóztatók egyike, aki az elsők között halt meg a robbanáskor.
Az asszonyt otthonában kereste fel egy tudósító, onnan közvetítették az interjút élő adásban. Szavai, amelyekkel a megbocsátásnak adott hangot, csodálatot keltettek a hallgatókban, köztük a műsor-vezetőben is. „Kérem Istentől, hogy bocsásson meg nekik, és adja meg, hogy elgondolkodjanak. Elgondolkodjanak azon, hogy semmi rosszat nem tettünk ellenük. Isten bocsásson meg nekik, ahogyan mi megbocsátunk” – mondta Naszím.
Az ismert műsorvezető megindult az asszony szavain: „Ti, koptok olyan erősek vagytok, mint az acél” – mondta, miután néhány másodpercig nem találta a szavakat. Majd hozzátette: „Milyen hatalmas a megbocsátásotok! Ha ellenségeitek hallanák, el sem hinnék. Ha az én apámat gyilkolták volna meg, én nem tudnék így beszélni. Ezekben az emberekben nagy megbocsátás él, ez a hitük, vallásos meggyőződésük. Ezek az emberek más anyagból készültek” – fogalmazott a riporter (Amr Adíb). Hősnek, mártírnak és példaképnek nevezte a meggyilkolt férfit, és felhívta a figyelmet arra, hogy az országot az ilyen emberek türelme és kitartása viszi előre.
II. Tavadrosz (Teodor) alexandriai ortodox pátriárka április 20-án, a támadásokat követően így nyilatkozott a SIR olasz katolikus hírügynökségnek: „Az ellenünk elkövetett merényletek teret adtak a Jézus Krisztusról és a kereszténységről szóló tanúságtételnek. Az egyiptomi népet megdöbbentette, felkavarta, ahogyan a koptok az erőszakra reagáltak: nem a gyűlöletet, hanem a türelem útját választották, még azok felé is, akik a félelem magjait vetik el, gonoszat cselekszenek és halált hoznak.”

Ez az a szabadság, mely le nem győzhető, melyet a bűn megsebez, de a bűnbánat mindig újra életre kelt, virágba borít. Ezt a belső szabadságot lehet elutasítani, megtagadni vagy gúnyolni, de sohasem lehet megsemmisíteni.

Az emberek látnak bennünket, de lelkünkben hordozott reményünk titkáról csak akkor fognak kérdezni, ha szép életünket látják. Azt a szépséget, mely a szenvedő Jézus arcán éppen úgy ott van, mint a föltámadott és megdicsőült Úr arcán, mely arról szól, hogy életünk minden eseményének van mélyebb értelme is. Ez a szépség valóban vonzó, és ez a vonzás valóban többet jelent minden emberi szónál és képes elvezetni az üdvösségre.

Teréz anya biztató szavai kételyek, kétségek idejére

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket!

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet, mégis tégy jót!

Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel, mégis érj célt!

A jó, amit ma teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót!

A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt!

Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs!

Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts!

A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

Szentmise bemutatása közben késeltek meg egy papot Mexikóban



Magyar Kurír - 2017. május 19. péntek 16:00

1990 óta 45 papot gyilkoltak meg Mexikóban. Ennek legfőbb oka, hogy az emberek mellé szegődnek, és így túl sokat tudnak meg a drogkereskedő bandákról, kényelmetlenné válnak számukra. A május 15-én megtámadott pap állapota súlyos.



Május 15-én, hétfőn este Mexikóváros székesegyházában az oltárnál támadták meg és szúrták meg legalább háromszor a szentmisét bemutató papot, Miguel Ángel Machorrót, akit úgy ismernek, mint a szegények, különösen az őslakosok védelmezőjét, aki a társadalmi igazságosságért küzd. A támadót, egy 26 esztendős külföldi férfit a hívek elfogták és feltartóztatták a rendőrség megérkezéséig. A megtámadott pap állapota súlyos, püspöke imádságokat kér a felépüléséért.

Évek óta Mexikó a legveszélyesebb hely a papok számára: pedig nem az Iszlám Állam uralta területről, hanem egy katolikus országról van szó, ahol azonban a korrupt politikusok által fedezett drogkereskedő bandák rettegésben tartják a lakosságot. A legutóbbi gyilkosság áldozatát idén március 27-én találták meg, El Nayarban. Felipe Altamirano Carrillót útközben ölték meg, amint egy másik város plébániájára igyekezett látogatóba. 2017-ben nem ez volt az első gyilkosság: január 3-án holtan találták a néhány nappal korábban elrabolt Joaquín Hernández Sifuentest.

A folytatás a Magyar Kurírra kattintva olvasható

hétfő, május 15, 2017

Anyák Napjára – Imre atya írása

Az Egyesült Államok egyik városában új intézetet építettek vakok számára. Az épületre nem terveztek ablakot. Gondolták, hogy a vakok úgysem látnak ki rajta. Rövidesen észrevették, hogy a vakok rosszkedvűek, szomorúak, és sokan megbetegednek. Rájöttek, hogy a napsugár hiánya okozza a bajt.

Vannak gyermekek (felnőttek), akik jól látnak, de hiányzik nekik a lelki napsugár: a szeretet. Modern szóval így nevezik őket: „érzelmileg sérültek.” Szeretetéhségben szenvednek. Kiskorukban nem volt alkalmuk, hogy odasimuljanak az anya testéhez. Senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg a fejüket. Később sem tudták kis szívük nagy titkait senkivel sem megosztani. Ezek a gyermekek felnőttek, és testileg egészségesek lettek. Mindent megtanultak. Csak egyet nem: a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni.

Adjon hálát mindenki az Istennek, aki meleg családi otthonban nőhetett föl: volt jó édesanyja, és megtapasztalta, mi a szeretet.

Meddig megy el az édesanyák szeretete? Hol a határa? Erre most a Szentírás lapjaival szeretnék válaszolni. Az Ószövetség legmelegebb szívű alakja: Jeremiás próféta. Csupa melegség, gyöngédség árad belőle. Ki csöpögtette ezt a szívébe? Az édesanyja! A sok megnemértés közepette, amellyel a prófétálás jár, az édesanya az, aki mindig megérti fiát. Az üldözés közben védelmezi őt, a menekülés és bujdosás alatt hazavárja, és a gyilkos összeesküvés közepette életét áldozza gyermekéért. Érdemes belelapozni a próféta könyvébe… A világhírű író, Franz Werfel nagy lélektani megértéssel dolgozza fel az életét „Halljátok az igét!” című regényében.

Nem minden anya adja oda ilyen hősi gesztussal életét gyermekéért. De az anyai hivatás annyit jelent, mint gyertyának lenni: világosságot és meleget árasztani a családra, és közben csonkig elégni.

És mi a gyermek feladata édesanyjával szemben? A viszontszeretet! – így írja a költő Mécs László:
Hogyha minden folyó telkemen átfolyna.
Minden hálamalom csak zsoltárt mormolna.
Kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Ha az egész világ szín mézét átadom.
Az ő édességét meg nem hálálhatom.
Ez az én bánatom, legnagyobb bánatom.

Sajnos sok gyermek van, aki akkor szeretné meghálálni édesanyja szeretetét, amikor az már késő. Vigyázzunk, nehogy egyszer mi is így járjunk!

Köszönjük meg Istennek édesanyánkat, és ajánljuk őt égi édesanyánk, Szűz Mária szeretetébe és oltalmába!

Ezekkel a gondolatokkal – és a mellékelt képpel – kívánok Híveink és Olvasóink édesanyáinak nagyon boldog, öröm- és hálateli Anyák Napját!

Szeretettel,
Imre atya
Stuttgart, 2017-05-14.

Római Riportok - 2017. május 14.