Egy kicsengetési kép két oldala: Amikor egy mosoly mögött egy egész papi élet visszhangzik

Harminckilenc évvel ezelőtt, 1987. június 21-én, Jakab Antal püspök úr pappá szentelt a gyulafehérvári székesegyházban. Akkor egyetlen mondatot választottam papi jelmondatomnak Jézus főpapi imájából:

„Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (Jn 17,19)

Fiatal papként még nem tudtam, hogy ez a mondat milyen hosszú utat fog bejárni bennem. Nem tudtam, kik lesznek azok az „értük”, akikért majd imádkozom, dolgozom, virrasztok, aggódom, örülök és olykor könnyezem. Nem tudtam, hány emberi sors érinti majd meg az enyémet, és hány emberi szív hagy nyomot az én szívemben.

Az elmúlt harminckilenc év alatt kaptam sok elismerést, köszönetet, ajándékot, kedves szót és bátorítást. Mégis azt kell mondanom: vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy Isten egyszer csak félrehúzza a függönyt, és megmutat valamit abból, hogy nem volt hiábavaló az út.

Néhány nappal papi évfordulóm előtt egyik fiatal barátomtól kaptam egy kicsengetési emlékképet. Egy mosolygó fényképet. Első pillantásra egyszerű ajándéknak tűnt.

Aztán megfordítottam.

És a hátoldalon ezt olvastam:

„Atyám, barátom, útitársam és testvérem...”

Ahogy soronként haladtam előre, úgy éreztem, mintha nem tintával írt mondatokat olvasnék, hanem egy szív dobbanásait hallgatnám.

Ott volt minden, amit együtt megéltünk.

Beszélgetések.

Imák.

Könnyek.

Őszinte vallomások.

Barátság.

Szentmisék.

Keresések.

Küzdelmek.

És mindenekelőtt: Isten.

Aztán eljutottam ahhoz a mondathoz, amely talán örökre bennem marad:

„A mosoly a szívemből jön, a szívem egy kis darabja a Te szívedből van. Így ez a mosoly a Tiéd is.”

Megálltam.

Mert hirtelen megértettem valamit.

Egy pap élete során sokszor nem látja munkájának gyümölcseit. Elveti a magot, de nem tudja, mi lesz belőle. Elmond egy prédikációt, meghallgat egy gyónást, beszélget valakivel egy templomkertben, a város utcáján vagy egy kolostor folyosóján. Imádkozik valakiért. Bátorít valakit.

Aztán megy tovább.

És közben gyakran kap kritikát, félreértést, igazságtalan ítéleteket, bántó szavakat is.

Vannak mondatok, amelyeket évtizedek múltán is hordoz az ember.

De vannak kegyelmi pillanatok is, amikor Isten egyetlen mozdulattal begyógyít sok régi sebet.

Számomra ez a kicsengetési kép hátoldalán lévő írás ilyen pillanat volt.

Mert ezek a sorok nem rólam szóltak.

Hanem arról, hogy Isten működik.

Arról, hogy a szeretet nem vész el.

Arról, hogy amit Krisztusért adunk oda másoknak, az egyszer csak életre kel valaki más szívében.

Amikor fiatal barátom azt írja:

„Ha szívem imádkozik, akkor a Tiéd is azt teszi, hiszen a Tiéd is alkotja...”

akkor valójában a keresztény élet egyik legmélyebb titkát fogalmazza meg.

A szeretet összekapcsol.

Nem birtokol.

Nem láncol magához.

Hanem összeköt.

Krisztusban.

Aki szeretetet kapott, maga is szeretni kezd.

Aki imádságot kapott, maga is imádkozni kezd.

Aki bizalmat kapott, maga is bizalmat tud adni.

Így születnek a lelki kapcsolatok.

Így épül az Egyház.

Így válik valóra Jézus ígérete.

Az evangéliumban ezt mondja:

„Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.” (Mk 10,29-30)

Sokszor elmélkedtem már ezen a mondaton.

Most azonban új szót szeretnék hozzátenni.

A saját tapasztalatom alapján.

Úgy érzem, hogy a felsorolásból nem hiányozhat az igaz barát sem.

Mert Isten valóban százannyit ad.

Ad testvéreket.

Ad lelki gyermekeket.

Ad társakat a zarándokúton.

És olykor ad egy-egy olyan barátot is, akinek jelenléte maga a válasz egy régi imára.

Aki által megsejthetjük, hogy a szeretetnek valóban van örök élete.

A kicsengetési képen egy mosolygó fiatalember látható.

De, amikor ránézek, valójában nemcsak őt látom.

Látom benne Isten hűségét.

Látom benne a kegyelem munkáját.

Látom benne harminckilenc év örömét és küzdelmét.

És látom benne azt a csendes bizonyosságot, hogy Krisztus egyetlen szeretetből fakadó gesztust sem felejt el.

Semmit.

Még azt sem, amiről mi magunk már rég megfeledkeztünk.

Ezért ma elsősorban nem fiatal barátomnak, barátaimnak mondok köszönetet.

Hanem az Úrnak.

Mert megengedte, hogy a fiatalok életében atya, barát, útitárs és testvér lehessek.

Megengedte, hogy együtt járjunk egy darabig életünk zarándokútján.

Megengedte, hogy a hitről, az evangéliumról, az életről és Őróla beszélgessünk.

És megengedte, hogy egy napon egy egyszerű kicsengetési kép hátoldalán elolvassam papi hivatásom egyik legszebb visszaigazolását.

Mert vannak ajándékok, amelyeket kéz ad át.

És vannak ajándékok, amelyeket egy szív bíz rá egy másik szívre.

Ez a kép ilyen ajándék.

És amikor a nehezebb napokon újra ránézek az ajándékozó mosolyára, nemcsak az ő arcát fogom látni benne, hanem sok más fiatalét, akikkel az Úr az évek során összekötötte az utamat.

Felidézem majd benne az együtt megtett utat.

Felismerem benne Isten csendes jelenlétét.

És újra hálát adok azért, hogy Krisztus egyetlen szeretetből fakadó gesztust sem felejt el.

És hallani fogom azt az üzenetet is, amelyet az Úr ezen a képen keresztül súgott a lelkemnek:

„A szeretet, amit adtál, nem veszett el. Hazatalált egy másik szívben.”

Talán ezért érintett meg ennyire fiatal Barátom néhány egyszerű mondata is:

„Jönnek rossz napok, akkor nézz a mosolyra és érezd benne otthon magad! Mert a mosoly a Tiéd is!”

Mert ebben több van egy kedves jókívánságnál. Benne van egy közösen megélt történet, a bizalom ajándéka, a Krisztusban született barátság ereje és annak bizonyossága, hogy amit szeretetből egymásnak adunk, az túléli az időt, a távolságot és az élet változásait is.

És benne van egy kívánság, amely talán nemcsak nekem szól, hanem mindannyiunknak, akik szeretnénk emberek maradni egy sokszor szeretetlen világban:

„Egy dolgot hadd kívánjak: legyen erőd szeretni és szeretve lenni!”

Harminckilenc év papi szolgálata után úgy érzem, ennél szebb visszaigazolást aligha kaphattam volna.

Mert végül talán nem az a legfontosabb, hogy mennyit tettünk, mennyit építettünk vagy mennyit szenvedtünk, hanem az, hogy maradt-e utánunk szeretet a szívekben.

Ha igen, akkor semmi sem veszett kárba.

Akkor a mag kicsírázott.

Akkor a kegyelem munkálkodott.

Akkor Krisztus valóban jelen volt közöttünk.

És ezért ma, a hála csendjében, csak ennyit tudok mondani:

Köszönöm, Uram.

Barátaim, köszönöm.

Köszönöm mindazoknak, akik valaha befogadtak a szívükbe.

És köszönöm, hogy újra megtapasztalhattam: a szeretet, amely Krisztusból fakad, soha nem vész el. Vándorol szívről szívre, nemzedékről nemzedékre, míg végül mindig hazatalál.

Szilveszter Barát

A nagybetűs PAP

Képzeld el, hogy egy temperamentumos spanyol családba csöppensz. Egyre több nagyszerű embert ismersz meg, jókat beszélgettek és esztek együtt. A hosszas beszélgetések során folyton szóba kerül egy pap, Pablo Dominguez. Érdeklődve hallgatod, hogy milyen jó történeteket mesélnek Pabloval kapcsolatban. Szeretnél megismerkedni Pabloval, de megtudod, hogy nem rég meghalt. Megdöbbensz. Hiszen ezek az emberek oly sok élettel és lelkesedéssel beszélnek róla! Egyáltalán nem úgy mint, aki meghalt. Emléke és szellemisége még mindig élő és hatással van az emberekre. Ilyen érzésem volt, miután megnéztem Az utolsó hegycsúcs című filmet, amely egy kiváló pap életét és halálát mutatja be a barátai szemüvegén keresztül. A szentek életétől készült filmek általában egy történetet festenek elénk. Itt azonban más a helyzet.

Műfaját tekintve nyomozóriport. A vágástechnika mesterien és humorosan keveri össze Pablo felvett előadásait és beszédeit barátainak visszaemlékezéseivel, hogy ezzel egy teljes és hiteles képet alkosson a nézők számára. Ez különösen szórakoztató és játékos. A film készítői sok anyagot dolgozhattak fel, mert mindig a legjobb és a legodaillőbb képeket, videókat és hanganyagokat használták fel a filmhez. Nem volt olyan érzésem, hogy „Na, ez most hogy kerül ide?” Nagyon jónak tartom, hogy a film készítői minden lehetőséget megadtak arra, hogy Pablo gondolkodásmódjába beleláthassunk.

A film egy mai problémát vet fel. Az emberek nem tudják hova tenni a papokat. Éppen ezért a rendező azt tűzte ki célul, hogy megvilágítja a papi élet és a cölibátus szépségeit. Nem azzal, hogy minden áron magyarázatot akar adni rá, hanem azzal, hogy megmutatja szépségeit és lehetőségeit, amelyek csak erre az életállapotra jellemzők.

A folytatás a következő linken olvasható: Istenről, vallásról, életről, emberről.

Egy pap, aki reverendában jár Marseilles utcáin

A kikötő közelében fekvő, lepusztult városrészben, ahol még turisták sem igen mernek bámészkodni, Michel-Marie atya mindennap késő estig gyóntat, megtérőket keresztel, miséin zsúfolásig telik a templom. Az Avvenire interjúját foglaljuk össze.

Michel-Marie Zanotti-Sorkine 1959-ben született Nizzában. Fiatalkorában Párizsban éjszakai bárokban énekelt, ám – elsősorban lelkivezetői, Joseph-Marie Perrin (Simone Weil lelkivezetője) és Marie-Dominique Philippe, a Szent János Kongregáció alapítója hatására – egyre erősödött gyermekkora óta meglévő papi hivatása. 2004-ben szentelték pappá; a Saint-Vincent-de-Paul plébánosa...

Egy pap, aki reverendában jár Marseilles utcáin 

Ide kattintva lehet látni néhány általam készített képet

Marseilleről