„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát…” – Húsvét 5. vasárnapja - hanganyag

Minden korban milliók vágya volt, hogy Istent megismerjék. Ne csak halljanak róla, ne csak üzeneteit és parancsait vegyék tudomásul, hanem valahogyan „közelebbről” megtapasztalják és a személyes ismeret által „lássák” őt. Tulajdonképpen minden vallásnak leglényegesebb törekvése ez volt: Istent ismerni, Istent látni, vele személyes kapcsolatba lépni!

A Jézussal való találkozás megváltoztatta életüket – Húsvét 3. vasárnapja - hanganyag

Ami futó találkozásnak látszott először, most a bátorító barátság alkalmává vált és a felismerés pillanata, illetve a Föltámadottal való találkozás meghatározó élménye lett. 






.
 

„Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!" – Húsvét 7. vasárnapja - hanganyag

 Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

"Uram, Te mindent tudsz…" - Húsvét 3 vasárnapja - hanganyag

Krisztusban felnőttnek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten akaratát, amelyet a Bibliára alapozott Egyház tanításából ismerhetünk meg, annak tudatában, hogy „Kereszténynek lenni nem korlátozódik csupán arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem hagyjuk, hogy Krisztus birtokába vegye életünket, és átalakítsa azt” – mondta Ferenc pápa. 

Hamisítatlan szeretetet vigyünk a világba – Húsvét 6. vasárnapja - hangaanyag is

A szentírási részek üzenetét Szent János evangélistától vett szavak által foglalhatjuk össze: „A szeretet Istentől van... Isten szeretet” (1 Jn 4, 7-8).

A szeretet a legnagyobb a világon. A hívő ember legboldogítóbb ismerete a háromszemélyű egy Istenről, hogy ő a szeretet.

Szeretet az Atya, aki „elküldte a világba Egyszülött Fiát, hogy általa éljünk”. Szeretet a Fiú, aki nemcsak „barátaiért” adta életét, hanem ellenségeiért is. Szeretet a Szentlélek, „aki nem tesz a személyek közt különbségét”, és türelmetlenül kiakar áradni minden emberre.

Az isteni szeretet elébe sietett az embereknek, akiknek valóban semmi érdemük sincs: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy Ő szeret minket” (1 Jn 4,10). Isten megelőző szeretete nélkül – semmiből megalkotta az embert, aztán megváltotta a bűntől – az ember soha nem lett volna képes szeretni.

A szeretet hasonlóan az élethez, amely nem a teremtménytől, hanem a Teremtőtől származik, a szeretet sem az embertől, hanem Istentől származik.

Isten szeretete Krisztus által éri el az embert. „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9) – mondja Jézus a mai evangéliumban. Igen, Jézus árasztja ki az emberekre az Atya szeretetét, ugyanazzal a szeretettel szeretve őket, amellyel őt az Atya szereti. Azt akarja, hogy az emberek ebben a szeretetben éljenek, ezért mondja: „maradjatok meg a szeretetemben”.

Amiképp Jézus, teljesítve az Atya akaratát, megmarad szeretetében, úgy kell az embereknek is, parancsait megtartva, megmaradni szeretetében. És most ismét visszatérünk ahhoz a parancshoz, amit ő így hangsúlyoz: „az én parancsom”: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket”. A tanítványoknak úgy kell szeretniük egymást, amint Jézus szerette őket.

Barátai lesznek, ha teljesítik ezt a parancsot: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok”. A barátság megköveteli a szeretet kölcsönösségét.

A barátnak megfelelő görög szó (filosz) szorosan összefügg a szeretettel. Voltaképpeni jelentése: „szeretett személy”. Nem felületes jó viszonyt jelöl a szó – a magyar „barát” főnevet így is lehet érteni –, hanem a szeretet legmélyebb kötelékét. A tanítványok éppen azért lehetnek Jézus barátai, mert Jézus szeretetét – az élet feláldozásáig terjedő szeretetet – tapasztalták meg, s a Jézustól kapott kinyilatkoztatás által az Atya és a Fiú szeretetközösségét ismerhették meg, sőt annak részeseivé válhattak.

Krisztus szeretete úgy cserélődik ki, hogy egész szívvel szeretjük őt és a testvéreket, akikkel ő azonosítja magát, azt állítva, hogy amit, a legkisebbek, a nélkülözök közül eggyel is teszünk, azt neki tesszük (Mt 25, 40). Vagyis amikor enni adunk az éhezőnek, vizet a szomjazónak, időt a magányos embernek, azáltal, hogy meghallgatjuk, akkor igazából, Jézus állítása szerint Vele teszünk jót és ezáltal kiérdemeljük, hogy az utolsó ítéleten a jobbjára állhassunk és elnyerhessük az örök boldogságot.

Megindító és megható az az állhatatosság, amellyel Jézus az utolsó vacsorán a kölcsönös szeretet parancsát ajánlja tanítványainak. Olyan, szeretettől egybekovácsolt közösséget akar belőlük kialakítani, amelyben minden széthúzás megszűnik, és mindenki testvérnek érzi magát, és egymásért él.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szeretetet leszűkítik a hívők körére, ellenkezőleg: minél inkább egyesülnek Krisztus szeretetében, annál inkább képesek lesznek arra, hogy a többi embernek megvigyék ezt a szeretetet. Hiszen tudják, hogy Isten is azt értékeli bennük legjobban, ha szeretik Őt és embertársaikat.

Ne feledjük, a szeretet adja meg cselekedeteink legfőbb értékét is. Aki igazán szeret, annak egyetlen cselekedete sem vész kárba.

Hogyan lehetnének a keresztények a szeretet hírnökei, ha nem szeretik egymást?

Magatartásukkal azt kell megmutatniuk, hogy Isten szeretet, és hogy aki hisz benne, az megtanulja ezt a szeretetet, sőt maga is szeretetté válik. Azt kell hirdetniük, hogy az evangélium szeretet és Krisztus nem hiába tanította az embereknek, hogy szeressék egymást. Arról kell tanúskodniuk, hogy a Krisztusra épülő szeretet legyőzi a nézetkülönbségeket, eltörli a távolságokat és kiküszöböli az önzést, a versengés és a széthúzás szellemét.

Minden más eszköznél ez a magatartás vonz a legjobban, ez győz meg. Az apostoli tevékenység termékeny voltát is ez biztosítja, Jézus ezt parancsolta apostolainak: „menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15, 16). Csak az teremheti a szeretet értékes gyümölcsét, aki szeretetben él.

De hogyan is néz ki a szeretet? Milyen az arca, milyen az alakja, alkata, lába, keze?- teszi fel a kérdést a nagy püspök, Szent Ágoston.

Senki sem tudja. És mégis van lába, amely az Egyházba vezet; van keze, ami adományt nyújt a szegényeknek, van szeme, ami felismeri a szükségben lévőt... Ezek a tagok nem különböző helyeken találhatók, mert akiben szeretet van, az mindent és egyazon időben lát – állítja ugyancsak Ágoston.

Végül is mi a szeretet? A magyar jezsuita, Varga László atya szerint: „A szeretetnek nincs színe, hangja, íze vagy alakja, nincs súlya és keménysége és nincs ára, mert semmiféle vagyonnal nem lehet megfizetni. Végtelenül könnyebb, mint a fény, és nehezebb, mint az arany. Hozzá képest minden édesség, minden élvezet keserű, és minden vagyon koldusi nyomor”.

A Szent atya, Ferenc pápa szerint „a szeretet nem egy tévéfilm, nem fantázia, hanem konkrétum, valóság. Nem is egy pillanatnyi fellelkesültség mert az igazi szeretet néha fájdalmas, elég csak a keresztjét hordozó Jézusra gondolni. Az igazi szeretetnek a művei a Máté evangélium 25. fejezetében olvasható, ez az utolsó ítélet forgatókönyve. Enni, inni adni, felruházni, meglátogatni…, ez mind konkrétum!”

Szent Ágoston azt mondja, hogy „aki szeret, annak nem kell magyarázni, hogy mi a szeretet. Aki pedig nem szeret, annak hiába magyarázzák''. Ez igaz, csak az a baj, hogy nemcsak a hallgató, hanem a magyarázó szívében is éppen, hogy pislákol a szeretet lángja. Akkor mégis, hogyan merészelünk beszélni róla.

Testvéreim, hogy mi keresztények mégis beszélhetünk a szeretetről, azt nem magunknak, hanem egy Másvalakinek, Jézusnak, az Istenembernek köszönhetjük, mert Ő a szeretet.

A szeretet, amelyről Jézus beszél, amire Jézus tanít, és amit megélt, nem érzelem és nem az embertárs személyes értékeinek kedvelése, hanem az élet föláldozása a másik ember üdvösségéért.

A Jézusi szeretet nem annyira érzelmi szeretet, mint inkább akarati, mely el akarja halmozni minden jóval a másik embert. Nem fontos, milyen az a másik ember, kedves, vagy nem, csúnya, vagy szép, tele van-e hibákkal és bűnökkel, vagy sem. Csak az a fontos, hogy a szeretet szeretni akarja őt, azért, hogy ezáltal jobbá váljon.

„Az igaz szeretet közli, továbbadja önmagát – mondotta a Szentatya. Nem marad elszigetelt, hanem ugyanazt az utat követi, ami az Atya és a Fiú között létezik, ami egy valóságos kommunikáció, melyet a Szentlélek művel.” Igazából a szeretet odafordulást jelent a másik ember felé. Mert van az emberben valami, ami áradni akar mások felé, mert érdekel a sorsuk, mert részesedni akarunk örömeikben és szomorúságukban.

A szeretet az ember ismertető jele, lelki örökségünk, a teremtő Isten kézjegye rajtunk, a szív szomjúsága és kényszerítő ereje, hogy kiáradjon, hogy adjon. A Szentatya szerint „az igazi szeretet nem tud elszigetelődni. Ha mégis elszigetelődik, az már nem szeretet, hanem az én-nek egy spirituális formája, önmagába zárva, mely a saját hasznát keresi.”

„Jézus szeretetében megmaradni – a Szentatya szerint – azt jelenti, hogy cselekszünk, párbeszédben az Istennel és a társainkkal. Igen, bár ez egyszerű, mégsem könnyű. Hiszen az önzésünk, a saját érdekünk megkísért bennünket.”

Ősi, szép szokás, hogy eljegyzéskor arany gyűrűt húznak egymás ujjára a fiatalok, mert a szeretet az élet aranya. De hányszor fordul elő, hogy a naiv vásárlót becsapják a piacon, és hamis aranygyűrűt adnak neki. Valahogy így vagyunk a szeretet aranyával is, sajnos azt is sokszor meghamisítják.

Vigyázzunk, Jézus szándéka éppen az volt, hogy hamisítatlan szeretetet vigyünk a világba. Ezért, ahogy Ő szeretett bennünket, nekünk is úgy kell szeretnünk felebarátjainkat.

Ti legyetek tanúi ezeknek! – Húsvét 3. vasárnapja - hanganyag is

A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban az üres sírnál néhány asszonynak jelent meg, majd az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott. Itt pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is együtt lehettek ebben az időben. Nem lehet tehát szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik és megmutatja nekik a keresztre feszítés sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is látszanak. Mindezek láttán még mindig csodálkoznak egyesek és nehezen mernek hinni.
Ennek ellenére Jézus mégis azt mondja: „Ti tanúi vagytok ezeknek". Talán ez megnyugtat egy kissé bennünket, hisz nem kell különleges hősnek születni, ahhoz hogy Krisztus tanúi legyünk mi is. Esendő, félénk, bizonytalan emberekre esett Jézus választása, a tanítványok és a mi esetünkben is. És minden olyan „köznapi” a megjelenéseiben! Semmi ünnepélyesség, semmi rendkívüli. Halat eszik velük. Testét és sebeit hívja tanúságul.
Ennek ellenére „Örömükben még mindig nem mertek hinni?" – úgy tűnik, hogy nem csak a félelem, hanem öröm is meg tud bénítani. 

A közember nem született nagy dolgokra! Sem a megpróbáltatásban, sem a nagy boldogságban nem találja helyét, csak a mindennaposban mozog otthonosan. És Jézus nem rendkívüli hősökre bízta az Evangélium hirdetését, a szentmiseáldozat bemutatását, a bűnbocsátó hatalom gyakorlását, hanem kisemberekre. Talán, azért mert így válhatott nyilvánvalóvá, hogy valóban Isten teszi a csodás dolgokat, s nem az „ügyeskedő” ember. Ezt nehéz volt, és ma is nehéz elfogadni.
„Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék…”- írja az evangélista. Megnyitotta az értelmüket, mégpedig két irányban egyszerre. Visszafelé, a múlt felé, hogy megértsék, megérthessék – amennyire emberileg lehet –, hogy mi is történt Betlehemben, Názáretben, a tanítás három éve alatt és Jeruzsálemben, meg a golgotán? Megnyitotta az értelmüket élőre, a jövő felé, hogy felfogják a mindenkire háruló feladatot: hogy aki egyszer találkozott a föltámadt Úrral, aki hisz a föltámadásban, annak kötelessége szavával és életével tanúságot tenni róla.

Ha valaki erre azt mondja, hogy mind a két nyitás elég tökéletlen módon sikerült, annak igaza van, mert a tanítványok akkori magatartása ezt igazolja, akik előtt enni kell, akiknek meg kell tapintaniuk Őt, akiknek csak a látható nem elég. Vagyis mindannyian valamilyen módon a Feltámadottal való sorsdöntő találkozás előtti Tamások voltak, - vagyunk.
Arra gondolok, ha Jézus ebben a feltámadott testben itt maradt volna köztünk, az elmúlt két évezredben egyik templomból a másikba, egyik háztól a másikig rohangálhatott volna, hogy újra és újra elmondja: „miért támad kétely a szívetekben?”
Hiszen mi sem vagyunk mások: azt a kézzel fogható tapasztalatot, amit az érintésben és szellemi elfogadásban részesült apostolok ránk hagytak a Biblia lapjain, minden újabb generáció, nagyító alá veszi. A nagyító alatt pedig kiderül, hogy elméletileg nagyon jól ismerjük a Biblia üzenetét, leírásait, de a gyakorlatban hamisítottuk-hamisítjuk meg az örökséget: akkor, amikor nem vesszük komolyan a Föltámadott tanítását, akkor, amikor nem annak fényében és irányítása alatt éljük mindennapjainkat, hordozzuk keresztjeinket.

Amikor a húsvéttól pünkösdig terjedő időszakban a Feltámadottal való találkozásokat olvassuk az evangéliumban, érdemes két fontos szempontra odafigyelnünk. Az egyik az, hogy az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. Ez az esemény válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük csodáit és beszédeit, amelyeket korábban átéltek. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás vagy hogyan kell értelmezni a jézusi példabeszédeket. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.
Másrészt azonban azt is látnunk kell, hogy az apostolok nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a hitre. Az emmauszi tanítványok esete éppen azt példázza, hogy a hitetlenségből és a csalódottságból hogyan lehet eljutni a hitre és az örömteli lelkesedésre.
A két tanítvány nem a Jézussal való találkozás első pillanatában jut el a felismerésre, hanem csak az után, hogy az út folyamán végighallgatták Jézus tanítását, szeretettel befogadták őt otthonukba, s kezükbe vehették a Jézus által megtört kenyeret. Csak ekkor nyílik fel szemük és születik meg szívükben a hit.
A mai evangéliumban szereplő apostoloknak egy ehhez hasonló utat kell megtenniük, amely a félelemtől és a csodálkozástól vezet el a hit megszületéséig. Itt sem arról van szó, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus megjelenik köztük, akkor valamennyien azonnal térdre borulva imádják őt, hanem csak miután hallják szavait, láthatják sebhelyeit, s a szemük láttára eszik, akkor kezdik el megérteni Jézus halálának és feltámadásának értelmét.

Az apostolok története igazolja, hogy a hitre való eljutás olyan út, amelyen fokozatosan ismerjük fel a Feltámadottat, s nem azonnal, hanem csak lassan értjük meg szenvedésének és feltámadásának értelmét. A felismerés és megértés folyamatában fontos szerepe van a Szentléleknek. De annak megértése is időt igényel, hogy saját küldetésünket felismerve elinduljunk és a feltámadt Krisztus tanúi legyünk a világban.
Ti tanúi vagytok ezeknek – ez a kijelentés egyben felszólítás is, ti tanúi legyetek ezeknek. E mondat felhívó aktualitása mindenkor érvényes. Ugyanis mindnyájan tanúnak szólíttattunk meg.

Sokak előtt világos, hogy a tanúságot hősies fokon a vértanúk, a szentek gyakorolták, ők Krisztus igazi tanúi a történelemben. Minden ellenkező jellel szemben az is világos, hogy a tanítványi kötelesség minden emberre vonatkozik, aki a legcsekélyebb módon is a Mestert szeretné jó tanítványként követni.
Jézus is utal arra virágvasárnap Jeruzsálemi bevonulásakor, hogy a tanúságtételt nem vállaló tanú, vagy a hamis tanú helyettesíthető, mégpedig eléggé meghökkentő szövegkörnyezetben teszi ezt, amikor a megszólaló kövekről beszél (Lk 19.40).
Vajon ki tudná megmondani, hogy ma mennyi élő ember-tanúja van a Messiásnak, és hány kő beszél Róla?
S itt nem csak azokról a kövekről, a régi templomok köveiről beszélünk, melyeket többnyire „kulturális éhségtől hajtva” milliónyian keresnek fel, hogy belőlük, alkotóik hitéből vagy éppen történetük tanúságából merítsenek erőt vagy éppen csak műveltségüket csiszolgassák, fitogtassák.
A Föld minden köve, azzal, hogy az ami, azzal, hogy betölti azt a feladatot, amire hivatott, a maga módján tanúságtevő, megelevenítő, sokszor minden fajta csoda nélkül is "beszédesebb", mint az ember – akivel ellentétben – legalább a helyes irányba mutat. Stabilnak és megbízhatónak látszik minden egyes darabjuk – velünk szemben –, akiknek elég egy pillanat, egy kudarcba fulladt álom, egy meg nem hallgatott ima, egymástól szerzett keserű tapasztalat, hogy a jó nem lehet annyira jó, hogy semmi sem olyan szép, mint amennyire első pillantásra látszik, vagy éppen a "mellőzöttség-érzés" ahhoz, hogy szangvinikusan vagy éppen depresszióba hajlóan hitünk – és ezzel együtt tanúságunk – meginogjon.
Pedig az evangelizáció igazán komoly apostolai az igazi megmondhatói annak, hogy mennyire nem ők, nem mi vagyunk a szemek, szívek és értelmek megnyitói, sokszor mennyire másra, jelentéktelennek, nem fontosnak tartott dolgokra reagál a leghevesebben a kereső ember. Isten nélkül, a Föltámadottba vetett hit nélkül ugyanis sem mi, sem a kövek, sem a csodák nem elegendők.

Törvényszéki perek kapcsán, nem ritka eset az, hogy a tanúk, hamis tanúskodásuk miatt a vádlottak padjára kerülnek. Nagyon vigyázzunk, nehogy oda kerüljünk mi is földi pályafutásunk végén, mert itt lenn, a földön még csak mondunk valamit a körülményekről, a bűnbe vivő alkalmakról, de ott minden másként fog kinézni, az igazságnak megfelelően!
Csak ameddig van még ma és holnap, addig érvényesek a mondatok: „Békesség nektek! Ti tanúi vagytok ezeknek, ti legyetek tanúi ezeknek!”

A kereszténység egy nagy Remény virága! – Isteni Irgalmasság. vasárnapja - hanganyag

Az idei húsvét úgy provokál bennünket is, mint egykor Jézus Lázárhoz intézett szavai: gyere ki sírodból. Mert Jézus nemcsak tud rólunk, nemcsak figyeli behatároltságunkat, a „félelemtől bezárt ajtóinkat”, hanem bennünk és közöttünk él. Be akar vonni a húsvét sodrásába, részesíteni akar a Vele való találkozás örömében, hogy megváltozott életvitelünk másokra is átragadjon, hogy mások számára is vonzó legyen a kereszténység nyújtotta remény és bizalom az új lehetőségekben, az új életben, amelyet a Feltámadott és Irgalmas Krisztus kínál fel minden egyes embernek.

Húsvéthétfő: A holt életvezér ma Úr és él! - Hanganyag

„Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt! Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe…” - mondta a Szentatya, Ferenc pápa a 2013-as húsvéti ünnepi szentbeszéde kezdetén. „Mindenekelőtt azt szeretném, hogy ez az üzenet eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom! Mindig győz Isten irgalmassága!”

Húsvét vasárnap: Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. - hanganyag

Nagyon fontosnak kell éreznünk tanúságtevő szerepünket, a tanúskodást: szóval, életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni, bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni.

„Egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva" - Húsvét 7 vasárnapja

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt...

„Jobb nektek, ha elmegyek" - Húsvét 6. vasárnapja - hanganyag

De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki, ezért az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

Húsvét 3. vasárnapja – „Ekkor megnyílt a szemük” + hanganyag

.

A föltámadási történetek közül a legizgalmasabban megszerkesztett jelenet az emmauszi tanítványok találkozása Jézussal. Az evangéliumi részlet nem riport, hanem hitoktatási céllal szerkesztett vallási dráma, amely a tanítványok hitének érlelődését mutatja be: jelképek használatával arra a folyamatra utal, amelyben Jézus követői a nagypéntek után megbizonyosodnak arról, hogy Mesterük legyőzte a halált és föltámadt. Az úton történő külső események azt, az ember belsejében megvalósuló átalakulást szemléltetik, ahogy kialakul az istenhit bizonyossága, a Páli „tudom, kinek hiszek”(2Tim 1,12) meggyőződés.

Ugyanakkor az evangéliumi részlet arról is beszél, hogy a Krisztust követő közösség nem maradt magára, mert Ő láthatatlanul kíséri és vezeti övéit. Együtt halad velük, még ha nem is veszik észre őt. Krisztus mindig jelen van az egyházban, de csak az egyszerűek, az egyenes lelkűek, vagy, ahogy Máté evangélista mondaná (5,8), a tisztaszívűek látják őt. Döntő jelentőségű az Írások megértése, de az is fontos, hogy Jézus az Írások értelmezője. Ám ha a szív fel is lángol, a felismerés csak a kenyértörésben jön létre.

A mai evangéliumi szakasz két kulcsfontosságú eseményre épül.

Az egyik esemény a Szentírással való találkozás. Az Emmausz felé tartó tanítványok társalognak; de nem akármiről, hanem a Jézussal kapcsolatos eseményekről. Társalgásuk nem üres fecsegés, pletykálkodás, hanem az Szentírás és az Úr Jézus személyének értelmezése. A hozzájuk csatlakozó idegen is az Írásra hivatkozik: Mózes és a próféták tanítása alapján mutatja be, hogy Isten logikájában a föltámadás a Messiás szenvedésének logikus következménye. Elmagyarázza nekik, hogy a keresztről szóló tanítása nemcsak üres beszéd volt, hanem a próféták által is megjövendölt véres valóság. A dicsőség jutalmát a szeretetből vállalt szenvedés áldozata előzi meg, érdemli ki még a Messiás számára is. A vándoroknak pedig lángol a szívük, mert a jól értelmezett Íráson keresztül megérinti őket a föltámadt Krisztus valósága.

Az ismeretlen útitárs ezek után már tovább mehetne, hiszen megtörtént az értelmi megvilágosodás. De jól tudja, hogy még ez nem elég a cselekvéshez. Szabad döntésüket nem befolyásolva engedi, hogy vele jót tegyenek, befogadják szeretetük közösségébe. Az értelmi felismerést követi az érzelmi megtapasztalás és majd az akarati cselekvés. Vagyis egész emberségükkel juthatnak el a föltámadásból forrásozó Isten hitre.

Az Emmausz felé haladó tanítványok a földön vándorló zarándok-egyházat jelképezik. A Jézus-esemény köré fonódó és az Írást értelmező társalgásuk pedig arra utal, hogy az ősegyház tagjai első fokon az igeliturgiában tapasztalták meg Krisztus titokzatos jelenlétét.

A dráma másik eseménye az „idegen” társaságában elfogyasztott vacsora. Az emmauszi vándorok már sejtenek valamit a titokból, de látásuk még homályos és szívüket bizonytalanság uralja. Hitük erősítésre vár. És ezt az erősítést is megkapják. A dráma csúcspontjához jutunk: az ismeretlen „idegennel” betérnek egy házba, asztalhoz ülnek, és a "kenyértörés" pillanatában felismerik Krisztust.

A nagy Idegent kenyértörő mozdulatai leplezik le. Hiszen sokszor láthatták korábban a Mester kenyérosztó mozdulatait. Most kézzelfoghatóan megtapasztalják, hogy Jézus él. A halál nem tudta megsemmisíteni. Isten győzelmet aratott Benne a mulandóság fölött. Újra van remény! Nem Izrael helyreállítása a cél, hanem a szeretet, az Isten országának a fölépítése. Ezért érdemes élni és halni. Az így tisztán látok szeme elöl, eltűnik Jézus. Ám új módon marad meg közöttük és bennük: igéjével és a kenyér izével.

Az idegennel történő együttétkezés az utolsó vacsora megjelenítése. Az elbeszélés az eukarisztia alapításának szavait ismétli: "kenyeret vett kezébe, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik". Egyébként a kenyértörés az ősegyházban mindig az eukarisztikus lakomát, a szentmisét jelentette. Ebből, pedig az következik, hogy az első keresztények az eukarisztia, a szentmise ünneplésében találkoztak legteljesebb módon a föltámadt Krisztussal.

Amikor odanyújtotta nekik a megtört kenyeret: „akkor megnyílt a szemük”. Ez a kifejezés ott található a Teremtés könyvében is (3,7). „Erre megnyílt mindkettőjük szeme”. Mindkét esetben két személyre vonatkozik, s mindkét esetben óriási változás, fordulat áll be.

Az első a paradicsomkertben, Ádámmal és Évával történik meg. A fordulat pedig az, hogy az addigi harmónia, összhang, boldogság darabjaira törik, mint egy velencei kristály. A kezdeti ártatlanság, öröm, boldog béke semmivé foszlik egy szempillantás alatt. Helyébe a káosz, a szorongás, a félelem, a békétlenség, boldogtalanság, gyanakvás kerül. A tiszta tisztátalanná, a szent ördögivé válik: íme, a „meztelen” valóság. Mindez az isteni törvény figyelmen kívül hagyásának, az engedetlenségnek, a bűnnek a következménye.

Emmauszban ennek a fordítottja történik: a korábbi kétségbeesés, fásult félelem, kínzó kételyek, a fizikai kimerültség megszűnik, mintha elfújták volna, húsvéti ujjongássá lesz, fényben, a béke és öröm sugaraiban fürdik a lét.

Felejtve keresztet, kétségbeesést, félelmet, fáradságot, vacsorát, még aznap este visszasietnek Jeruzsálembe megvinni a nagy Hírt: Jézus él! A találkozástól önállókká váltak. Felismerték küldetésüket: mostantól nekik kell láthatóvá tenni és megismertetni Jézust az emberekkel.

A húsvéti esemény, a feltámadás, annak ellenére, hogy ez a keresztény igehirdetés legnehezebben elfogadható pontja, már a közösségi élet középpontját alkotja. A feltámadás üzenetét, amelyet az «elbeszélés» elején a bizalmatlanság légköre vett körül, a tanítványok hittel és örömmel adják át a Jeruzsálemben maradt közösségnek, az apostoloknak.

Mindannyiunk életében megvan ennek a kétféle szemkinyílásnak a lehetősége. Minél jobban távolodunk a gyermekkortól, annál jellemzőbbek ránk Ádám és Éva megnyíló szemei: meglátjuk a rosszat, a szégyenletest, a kificamodott valóság szégyenletes mezítelenségeit. Ezt a „meztelen” látomást ábrázolják a modern művészet neves képviselői, mint a nagy festő Picasso is. Persze, lehet ezeket más szemszögből is nézni és értelmezni, mégis jól illusztrálják, mi megy végbe szüntelen az Istennel, önmagával, környezetével meghasonlott emberben, ha már nem a kegyelem fénye ragyog rá.

Szerencsére ott a másik lehetőség is: Emmausz fényes megvilágosulása: a föltámadás harangzúgása, fényözöne, allelujás bűntelen ujjongása. A misztikus szentek a fény áramlásának, a kegyelem áradásának, az élet és öröm fellobbanásának neveznék ezt az isteni élményt.

A szentmiseáldozatban az Igeliturgia és az Eukarisztikus lakoma: két olyan "közeg", amelyben valamennyien megtapasztalhatjuk Krisztus jelenlétét. Mert ne feledjük, az emmauszi tanítványok mi vagyunk, s Emmausz nem más, mint ez a templom. Ha tehát a Föltámadottal akarunk találkozni, nem látomásokra kell várnunk, vagy jelenések után szaladgálnunk, hanem nyitott szívvel kell részt vennünk és tevékenyen bekapcsolódnunk a szentmiseáldozatba.

A tevékenyen bekapcsolódni, azt kellene jelentse, hogy mindannyian együtt éneklünk a kántorral, együtt imádkozzuk a szentmise ránk eső részét, egyszerre állunk fel és ülünk le. Egyébként e tevékeny bekapcsolódás nélkül, a szentmiseáldozat nem fog többet jelenteni számunkra, mint egy jól, vagy rosszul sikerült színházi előadás, aminek semmi köze az Úrnapjának, a vasárnapnak a megszenteléséhez, a Föltámadottal való találkozáshoz.

Ne feledjük az emmauszi tanítványok története, nem egy közömbös, mozdulatlan képből áll, hanem tele van mozgással, aktivitással, tevékenységgel, pozitív lelki hozzáállással, aminek végül is a Feltámadottal való találkozás lesz a csúcspontja, a gyümölcse. A történet vége is mozgalmas, az útra kelléssel, a Jeruzsálembe való visszatéréssel és a tapasztalatok lelkes megosztásával fejeződik be.

A két tanítvány életében Emmausz fordulópont lett. Csalódottan indultak el Jeruzsálemből és örömmel tértek oda vissza. Világos nappal, de sötét szívvel hagyták el Jeruzsálemet, azonban a visszatérés az est sötétjében történt, viszont lángoló szívvel. Tapasztalatukkal fényt vittek társaik közé. Így lettek a feltámadt Jézus hírvivői, tanúság tevői.

Tapasztalatuk minta és erőforrás a mi számunkra, hogy emberi találkozásaink, a szentmisében való tevékeny részvételünk, a Föltámadt Krisztussal való találkozás, és a vele való kapcsolatteremtés esélyeit hordozzák magukban, példájukat, hozzáállásukat követjük.

Ezért a mai napon arra kérjük Istent, adjon nekünk nyitott szívet, hogy e templom Emmauszában, a szentmiseáldozaton való tevékeny részvételben föl tudjuk fedezni az örökkön élő Krisztus jelenvalóságát, és adjon erőt ahhoz, hogy útra kellhessünk, és a föltámadt Krisztus, lángoló szívű hírvivői lehessünk a mindennapi életben.

Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja - „Én Uram, én Istenem!” - hanganyag

A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.

.

Szentháromság vasárnapja - hallgatható prédikáció

Pünkösd ünnepe - hallgatható prédikáció

Békességet hagyok rátok - 2013. május 13 - meghallgatható prédikáció

Keresztény tanúságtétel – Húsvét 7. vasárnapja - meghallgatható prédikáció

... Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, s igen kevesen gondolunk rá...

 

k

Aki szeret engem, megtartja tanításomat... - Húsvét 6. vasárnap - hangzó prédikáció

Ha félsz, mindegy mitől: nagy-figyelmeztetéstől, világ végtől, haláltól, betegségtől… akkor nincs béke a szívedben. S ha nincs béke a szívedben, akkor nincs hely az Atyának és a Fiúnak, aki oda be akar költözni. Takarítsd hát ki szívedet, hogy Béke lakozhasson benned. Keywords:

Jézus a Golgotán belehalt a szeretetbe - Húsvét 5. vasárnapja - hangzó prédikáció

 

Hogyan is szeretett Ő bennünket?  „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet... Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda...”(Jn 10,17-18) Elsősorban úgy szeretett bennünket, hogy tudatosan az életét adta értünk, minden feltétel nélkül...

Szent beszéd a hivatások vasárnapjára és két kórusmű - hanganyag

A húst elfogyasztjuk, a gyógyszert beszedjük, s nem kezdünk el kételkedni és vitatkozni a hentessel, az orvossal, az általuk fölkínált dolgok eredetében illetve hasznosságában. Viszont sokszor mindezt megtesszük a pappal, püspökkel, vagy újabban már a pápával is, akik az egyház tanítását hirdetik, annak tisztasága fölött őrködnek és tiszteletben tartását szorgalmazzák. Amikor arra figyelmeztetnek, akár a hitigazságokat tartva szemelőt, akár az erkölcsi élet és fegyelem terén, hogy itt nem működik a régi elv, hogy „hadd lakjon jól a kecske is, és a káposzta is maradjon meg”, itt nincs úgynevezett arany középút...