Száz éve már, hogy hangod zendült,
toronyból messze, tisztán elcsendült.
Száz év imája, jajszava, dallja
rezegteti máig a falu falátja.
Száz éve egy nép szíve vert benned,
Esztelnek, Kurtapatak, Csomortán lelked.
Áldozat, hit, összefogás
öntötte bronzba az örök szólamát.
Öreg társad, a 349 év hűsége,
háború vitte – dörömbölt a vége.
„Nem életet, hanem halált osztogat…”
– sírt a pap, s a falu hallgatag maradt.
De jött a tavasz, s a fájdalmon át
szülte újra a harang szavát.
„Egységben az erő!” – lett jelszavad,
és szóltál újra, ha jött vihar, vagy nap.
Szóltál, ha éltünk, ha búcsút vettünk,
ha esküt kötött vagy gyermeket kereszteltünk.
Szóltál, ha jöttek vészszelek,
és ha békét kért a nép, Te velünk zengtél el.
Ma csendesebb vagy, s kérdés a hangod:
vajon figyel-e még rád e zajosabb korszak?
Az idősek nem hallják, a fiatal másra fülel –
de Te még mindig hívsz, ha szív figyelni mer.
A toronyban ülve poros gerendán,
s míg felfelé nézek, harangszemmel látván
észreveszem: a csend is beszél,
múlt és jelen súg: Isten még remél.
Ha ma hallod szavát, ne keményítsd meg szíved,
ne vidd el az örök szót a fülhallgató-dzsungelébe.
Száz év után is az örökkévalóságra hív:
nemcsak templomba, de belül is élni hív.
Száz éve szól a harang – kérdi tőlünk halkan:
vajon én is szólok még… másoknak… magamban?
S míg lüktet az idő, s a bronz újra zendül,
egy régi üzenet örökre velünk csendül:
„Egységben
az erő” – s a harang még mindig szól.
