„Mellette voltam, mint mester” – Szentháromság vasárnap reggeli üzenete

„Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban”

Mottó: Minden nap egy lépést a hit útján!

Bibliai részek: Péld 8,22-31 // Róm 5,1-5 // Jn 16,12-15 

„Mellette voltam, mint mester”

„Mellette voltam, mint kedvence, nap mint nap örömömet leltem benne, és játszadoztam a földkerekségén.” (Péld 8,30-31) 

A Szentháromság ünnepének reggelén – ködbe burkolózva, a szemerkélő eső csendjében – Isten örök titka érkezik hozzánk: a közösség titka. A példabeszédek könyvében az isteni bölcsesség megszólal, s így vall önmagáról: „Mellette voltam, mint mester, örömömet leltem benne.” Az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége nem elvont dogma, hanem meghívás – éspedig a szeretet, az öröm, a közösség életére.

Még ha ködös is a reggel és borús is a szív, az isteni bölcsesség világossága nem távoli. Isten nem néz ránk kívülállóként: örömét leli bennünk, játszadozik a földkerekségén – vagyis benne van a teremtett világ apró mozzanataiban. Benned. Bennem. A családi beszélgetésben, a munka közepette, a csendes fohászban. A Szentháromság élete át akarja hatni a mi életünket.

A Római levél emlékeztet: „Megigazultunk hit által, békében élünk Istennel.” A keresztény élet nem más, mint ennek a békének és szeretetnek az örök tanulása és megélése. Jézus ma azt ígéri: „Elvezet titeket a teljes igazságra.” Nem egyszerre, hanem napról napra. Minden reggel egy új lépés.

A mai nap legyen számunkra egy halk, de határozott lépés: a közösség, a bizalom, a béke irányába. A Szentháromságos Rgy Isten meghív a saját belső életébe. Ez a legnagyobb megtiszteltetés.

---

Útravaló gondolat:

„Isten nem messziről figyel, hanem velünk él – és örömét leli bennünk.”

---

Ima:

Szentháromságos Egy Isten,

köszönöm, hogy nem vagy távoli titok,

hanem élő közösség, szeretet és öröm forrása.

Nyisd meg a szívemet, hogy Téged ne csupán elmélettel,

hanem kapcsolattal és bizalommal követhesselek.

Segíts, hogy ma is egy lépéssel közelebb kerüljek Hozzád,

a szeretet és a béke útján. Ámen.

„Ó, csillag, mit sírsz!" - Szentháromság vasárnapja

Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvasható, hogy egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!” 

Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak a saját érdekeivel törődik.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik. 

Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ahol csak látszólag, felületesen kapcsolódik hozzá, annak ellenére, hogy talán naponta templomba jár, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk, akár a környezetünkbe is…

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is, aminek következményeit tapasztalhatjuk a rendetlen, szokatlan, olykor szélsőséges időjárásban is. 

Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk. 

Igaz, hogy az ember megsokszorozta a kommunikációs, a kapcsolat teremtő lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink? 

A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szívek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” 

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik… 

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, több pénzhez, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. 

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.

Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is. 

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). 

A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. 

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére. 

Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek. 

A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell, hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt. 

Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsóvacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23). 

Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában. 

Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21). 

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk. 

Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is. 

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus. 

Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magasrendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. Az 1989-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére. 

A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. 

Igen, a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja: Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él most és mindörökké. 

Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent! – Szentháromság vasárnapja

Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre.
A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is.
Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallottam úgynevezett kereszténynek mondott munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszöntek vissza a 21. században, ahol vannak, egy kis többlet pénzért, hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).
E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.
Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is.

A krisztusi eszmény oly magas rendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.
Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magas rendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. A közel múltban, de még inkább a 89-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés, mezei utak rendbetétele -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére.
Hála Istennek napjainkban is vannak ilyen jelegű kezdeményezések, amikor egy-egy csoport összefog, mint nálunk is tették a fiatalok, hogy megtisztítsák a patakmedreket, útszéleket, sáncokat, környezetünket a szemétől.
A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. Annyira jó volt látni, harminc év távlatából, az általam indított Zetelaki cserkészcsapat tagjainak a részéről, hogy az elv ma is áll és irányítja életüket. Képesek voltak két alkalommal is több mint száz kilométert megtenni, csak azért, hogy önkéntes munkát végezhessenek, segíthessenek a kolostorban és annak környékén.
Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

A Szentháromság a közösség Istene – földi boldogulásunk és örök boldogságunk érdekében közösségre, együttműködésre, összefogásra, szeretetteljes kapcsolatra hív bennünket.
A minap a Facebookon olvastam Tomka Ferenc atya ide vágó történetét: Egy antropológus játékra invitálta egy primitív afrikai törzs gyermekeit. Egy kosár finom gyümölcsöt tett egy fatörzs mellé, és azt mondta nekik: “Az első, aki eléri a fát, megkapja a gyümölcskosarat". Amikor jelezte nekik, hogy induljanak, meglepődött, hogy együtt, kéz a kézben mentek, míg elérték a fát, és megosztották a gyümölcsöt. Amikor megkérdezte tőlük, miért tettétek ezt, amikor egyikőtök megkaphatta volna az egész kosarat. Döbbenten, csodálkozva válaszoltak: "Ubuntu". Más szóval, hogyan lehet egyikünk boldog, míg a többiek boldogtalanok. Az "Ubuntu" civilizációjukban azt jelenti: "vagyok, mert vagyunk". Ez a primitív törzs ismeri a transzcendens boldogság titkát.
Kívánom Mindnyájunknak, hogy így gondolkozzunk, a Szentháromság és a Szentlélek kegyelméből!

Isten szeretete képes megváltoztatni bennünket – Szentháromság vasárnapja

Szentírási rész: Jn 3, 16-18 

Három gondolatot szeretnék átelmélkedésre ajánlani a mai ünnepen 

Első gondolat: A keresztény embernek egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete

A keresztény ember életének, Isten-tiszteletének, liturgiájának, imájának egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete. A többi cél mind belefoglaltatik ebbe az egy, nagy Célba, és igazából ebben bontakozik ki, valósulhat meg és hozhat gyümölcsöt az ember, az emberiség javára.

Minden imádságot a Szentháromságos Egy Isten nevében kezdünk és fejezünk be. A papi, szerzetesi zsolozsmában, a zsoltárok végén is fölcsendül a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése az úgynevezett kis doxológiában, a „Dicsőség az Atyának...” kezdetű imánkban. A szentmisében a „Dicsőség a magasságban...” kezdetű nagy doxológiában csendül föl Isten fölségének dicsőítése. De tetten érhetjük a Hiszek-egyben, a Szent vagy szentben, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával a Te Deumban, a Téged Isten dicsérünk – kezdetű hálaadó imánkban is.

Voltaképpen a karácsony, húsvét, pünkösd titkáért is az egész Szentháromságot illeti a hálaadás és imádás. Már a X. század óta elterjedt szokás az Egyházban, hogy a két nagy ünnepi időszak lezárása után külön ünnepet szentelünk a Szentháromság tiszteletére.

Második gondolatunk: Isten lényege a Szeretet.

Szentháromság vasárnapján, a Szentháromság titkát ünnepelve felismerhetjük, hogy Isten nemcsak végtelen hatalom, hanem az ő lényege a Szeretet, és ez a szeretet nemcsak a Szentháromságon belül mutatkozik meg, hanem kiárad teremtményeire is. Ezt az igazságot a mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus Nikodémusnak így fogalmazta meg:  „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16.)

Az emberiség megváltásának a forrása az Isten emberek iránti szeretete. A megváltás művében minden értünk, a mi üdvösségünkért történt. Erről a szeretetről tanított Jézus, erről tett tanúbizonyságot halálával, és reményeink szerint ezzel az irgalmas szeretettel találkozunk majd halálunk pillanatában is.

Milyen felszabadító és boldogító érzés, ha felfedezzük ezt a szeretetet, és rácsodálkozunk a végtelen isteni irgalomra. Ha igazából rádöbbentünk eme isteni szeretetre, akkor a felfedezés pillanatától kezdve állandóan arra fogunk törekedni, hogy viszonozzuk ezt a szeretetet.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Érdemes csendet teremteni és egy pár percet csak ezzel az egy mondattal foglalkozni, ízlelgetni a szavakat, hogy vajon MIT akar ez mondani ma nekünk, NEKED, NEKEM?

Van gyermeked? Mennyi pénzért áldoznád fel őt – a legkedvesebb barátod életéért? Ha már végképp meg kellene tenned – nem inkább magadat adnád oda?

Isten ezt azért tette, hogyha „valaki hisz Őbenne el ne vesszen”. Belegondoltunk már valaha abba, hogyha csak egyetlen ember hisz is ő benne – azért az egyért is megtette volna, leszállt volna a földre és meghalt volna érte a kereszten!

Hogy személyesebb legyen az egész, próbáljam meg önmagamat belehelyezni ebbe a gondolatba. „Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem – hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen!”

Isten annyira szerette ezt a világot, hogy a saját Fiát küldte el megváltásunkért. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.

Igazából ez az igazság, ez a keresztény ember számára az evangélium, a boldogító örömhír!

Harmadik gondolatunk: Isten szeretete hatékony szeretet, képes megváltoztatni bennünket.

Ha elhisszük, elhiszem, hogy Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem, ha ez az igazság szívemben gyökeret ver, ha meggyőződésemmé válik, akkor képes lesz a három személyű egy Isten megváltoztatni minket: a látásmódunkat, azt ahogyan reagálunk a dolgokra, ahogyan viszonyulunk az emberekhez.

Bár Istent nem látjuk, szeretetének hatását mégis érzékelhetjük életünk körülményeiben. Szeretete láthatóvá válik, ha tudatosítjuk gondoskodását az embereken keresztül, akik szeretnek minket. Láthatóvá válik, ha belegondolunk, hányszor megúsztuk már bűneink és butaságaink következményeit.

Mindenekelőtt pedig akkor válik láthatóvá Isten szeretete, mikor átéljük félelmeink feloldódását, szívünk megnyílását szeretetben és együttérzésben mások felé.

Lehet, hogy néha csalódtunk, mikor szeretetre vágyakoztunk, de szívünk mélyén folyvást ott él és epekedik a szeretet Lelke, Isten Lelke, mely továbbra is teremt és életben tart minket.

Befejezésül: A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, s nekünk, az ő gyermekeinek azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy Isten az ő szeretett Fiát adta értünk.

Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket a szeretetben, boldogságban. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A Háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, kihasználjunk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy NE értsük félre a szeretetet.

Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusi hívekhez irt levélben, amelynek keretében röviden és velősen fogalmazza meg a krisztusi szeretet mibenlétét. Érdemes elolvasni, átelmélkedni, magunkévá tenni.

Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

Szentháromság vasárnapja – Ferenc pápa gondolataival

„Egymással, egymásért és egymásban éljünk!”

A napokban olvastam a Szentatya, Ferenc pápa 2015 Szentháromság vasárnapján mondott beszédét, amelyben arra biztat valamennyiünket, hogy olyan egyházi közösségeket építsünk, amelyek egyre inkább családként működnek, s amelyek a szeretetnek és egymás befogadásának a helyei.

„Ma üljük a Szentháromság ünnepét, amely a három személyben – az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben – létező egyetlen Isten misztériumára emlékeztet minket. A Szentháromság isteni személyek közössége, amelyben e személyek mindegyike a másikkal van, a másikért van és a másikban van: ez a közösség Isten élete, az élő Isten szeretetmisztériuma. Jézus pedig feltárta előttünk ezt a misztériumot.

Ő beszélt nekünk Istenről mint Atyáról, beszélt nekünk a Szentlélekről és beszélt önmagáról mint Isten Fiáról. Ily módon kinyilatkoztatta nekünk ezt a titkot. Feltámadása után pedig, amikor elküldte tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot a népeknek, azt mondta, hogy kereszteljék meg őket „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Krisztus ezt a parancsot adja minden időben az egyháznak, amely az apostoloktól örökölte a missziós megbízatást. Ezt a parancsot nekünk, mindnyájunknak is adja, akik a keresztség erejében közösségéhez tartozunk.

A mai liturgikus főünnep tehát arra indít minket, hogy szemléljük azt a csodálatos misztériumot, amelyből származunk, (mi keresztények), amely felé tartunk, és ezáltal megújítja azt a küldetésünket, hogy az Istennel és egymással való közösséget az isteni szeretetközösség mintája szerint éljük meg. Az a feladatunk, hogy ne egymás nélkül, ne egymás fölé kerekedve, és ne is egymás ellenében, hanem egymással, egymásért és egymásban éljünk.

Ez azt jelenti, hogy egymással összhangban befogadjuk az evangélium szépségét, és tanúságot teszünk róla; kölcsönös és mindenki iránt tanúsított szeretetben élünk; megosztjuk egymással örömeinket és szenvedéseinket, megtanulunk bocsánatot kérni és megbocsátani, megtanuljuk megbecsülni a pásztorok vezetése alatt működő különböző karizmákat.

Az evangéliumban a feltámadt Úr megígéri, hogy örökre velünk marad. És éppen jelenlétének és Szentlelke erejének köszönhetően meg tudjuk valósítani ránk bízott küldetését. Mi ez a küldetés? Hirdessük mindenkinek evangéliumát és tegyünk róla tanúságot. Így szélesítsük ki a vele való szeretetközösséget és a belőle fakadó örömet. Isten velünk együtt haladva eltölt bennünket örömmel, és az öröm egy kissé a keresztények első nyelvezete.

Egyetlen mondatban összefoglalva azt a feladatot kaptuk, hogy olyan egyházi közösségeket építsünk, amelyek egyre inkább családok, képesek visszatükrözni a Szentháromság ragyogását, valamint evangelizálni nemcsak szavakkal, hanem a bennünk lakó és a velünk együtt haladó Isten szeretetének erejével is.

A Szentháromság, az a végső cél is, amely felé földi zarándoklásunk tart. A keresztény élet útja ugyanis lényegileg „szentháromságos” út: a Szentlélek elvezet minket Krisztus tanításainak teljes megismerésére, és arra is emlékeztet minket, amit Jézus tanított nekünk; Jézus pedig azért jött a világba, hogy megismertesse velünk az Atyát, elvezessen hozzá és kiengeszteljen minket vele.

A keresztény életben minden a szentháromságos misztérium körül forog, és e végtelen misztériumhoz rendelve valósul meg. Legyünk tehát azon, hogy életünk „tónusát” [hangszínét] mindig magasan tartsuk, és emlékezzünk arra, mi végett, milyen dicsőségért létezünk, dolgozunk, küzdünk, szenvedünk, és milyen bőséges lesz a jutalmunk.

Szentháromság vasárnapjának ünnepe arra késztet, hogy szemléljük Isten misztériumát, aki szüntelenül teremt, megvált és megszentel, mindig szeretettel és a szeretetért. Minden teremtményt, aki őt befogadja, megajándékozza szépségének, jóságának és igazságának egy sugarával, hogy azokat visszatükrözze. Isten kezdettől fogva azt választotta, hogy együtt halad az emberiséggel és létre hoz egy népet, amely legyen áldás kivétel nélkül minden nemzet, minden személy számára.

A keresztény nem egy elszigetelt személy, egy néphez tartozik: Isten népéhez. Szűz Mária segítsen nekünk, hogy örömmel teljesítsük a küldetést és tegyünk tanúságot a szeretetet szomjúhozó világban, hogy az élet célja éppen a végtelen szeretet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek konkrét szeretete.

Bízzuk magunkat Szűz Máriára. Ő, aki minden teremtménynél jobban ismerte, imádta és szerette a Legszentebb Háromság misztériumát, vezessen kézen fogva minket, segítsen, hogy fel tudjuk ismerni a világ eseményeiben Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenlétének jeleit; esdje ki számunkra, hogy egész szívünkkel szeressük az Úr Jézust; hogy haladjunk előre a Szentháromság látása, vagyis azon csodálatos cél felé, amely felé életünk tart. Kérjük, hogy segítse az egyházat is, hogy legyen a szeretetközösség és mások befogadásának misztériuma, ahol minden ember, különösképpen a szegények és kirekesztettek, befogadásra találnak, és magukat Isten gyermekének, Isten által szeretettnek érzik.

A Sziriusz van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam? – Szentháromság vasárnapja

Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes a megegyezés, a kölcsönös megértés és az együttműködésre.

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember uralni akarja a természet erőit és törvényeit, lassan már az emberi életet is „összefabrikálja”.
Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek (Tóth Árpád), amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallani keresztény (?) emberekből álló munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszönnek vissza a 21. században, ahol vannak hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
Ahol meg tanulják komolyan venni az Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházi rend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromság nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

Az Egyház élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó-vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a munkaközösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.

Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

„A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal” - Szentháromság vasárnapja

Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jeleníti meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol a rómaiakhoz irt levelében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(5,5.).
Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy. Azonban az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ő a harmadik isteni „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke.
Az Isten egysége nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy: az Atya és a Fiú tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.
Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: „Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”.
Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet, a krisztusi szeretet lényege.

„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.
A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.
Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.
Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korinthusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.
Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos köszöntési formát, amellyel a mai szentleckében Szent Pál a Korinthusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.
Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.
Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ő, mezítláb, egy szál rongyos habitusban, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.
Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi koncentrációs tábor poklában vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, szomjan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11).
Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a krisztusi szeretetet. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen.

Nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába... - Szentháromság vasárnapja

A Szentháromság ünnepe olyan a nagy ünnepek sorozata után, mint a tömör, világos összefoglalás a hittanóra végén. Az üdvösségtörténeti eseményeket, amelyeket az egyházi év jelenít meg, lezárja azzal a tanúsággal, hogy a háromszemélyű egy Isten szeretete működik a világban a mi üdvösségünkért. Erről a Szeretetről pedig azt mondja Szent Pál apostol, a mai szent leckében, hogy: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete”(Róm 5,5.).

Az üdvösség története, tehát nem más, mint a Szentháromság Egy Isten szeretetének a története.

Ahhoz, hogy Isten szeretetét, amennyire emberileg lehetséges, megérthessük, a szeretettel kapcsolatos emberi tapasztalatból kell kiindulnunk, nevezetesen abból a csalódottság-érzésből, amelyet kisebb nagyobb mértékben valamennyien megtapasztalunk, átélünk.

Mert mit óhajt legforróbban az a szeretet, amelyet a házasságban, a testvéri vagy gyermeki szeretetben, a barátságban vagy a közösségi életben élünk meg?  Azt óhajtja, hogy én eggyé váljak a szeretett személlyel, ugyanakkor megmaradjak magamnak, oly módon, hogy ő meg én ne csupán egyesüljünk, hanem valósággal egyek legyünk.

Az emberi szeretetélmény öröm és szenvedés keveréke. Csodálatos öröm azt mondani annak, akit szeretek: te meg én nem vagyunk kettő, hanem egy. Ugyanakkor szenvedés, mert kénytelenek vagyunk belátni, hogy amikor ezt mondjuk, nem arról beszélünk, ami van, hanem olyasmiről, amit szeretnénk elérni, és ami lehetetlen. Mert ha a szerető személy és a szeretett lény már nem volna kettő, akkor már nem létezne a „másik”, és egyszeriben vége lenne a szeretetnek.

A szeretet egyidejűleg kívánja meg a különbözőséget és az egységet. Az emberi létben az a mélységes vágy, hogy ne csak egyesüljünk a másik személlyel, hanem egyek legyünk vele, és ugyanakkor maradjunk meg önmagunknak, visszafojthatatlan és elérhetetlen. Ezért nem léphet be senki szenvedés nélkül a szeretet birodalmába.

Ezzel szemben, Istenben a szeretet vágya mindörökké kielégül: ebben áll a Szentháromság titka, misztériuma. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóban elkülönül egymástól, úgy hogy semmiképpen sem lehet összetéveszteni őket, az Atya nem tűnik el a Fiúban, a Fiú nem tűnik el az Atyában, az Atya és a Fiú nem tűnik el a Szentlélekben. Egyek és ugyanakkor tökéletesen megkülönböztethetőek. Különösen, ha az egyes isteni Személyek tevékenységét tekintjük: az Atya teremtette a világot, a Fiú megváltotta, és a Szentlélek megszentelte – tanultuk a hittan órán.

De mégsem állíthatjuk azt, hogy a Szentháromság három egymás mellé rendelt személy, hanem fogalmazhatunk úgy is, hogy három nagylelkűség, akik tökéletesen egymásnak adják magukat. A három személy mindegyike csak annyiban van önmagáért, amennyiben a másik kettőért van. Az Atya csak úgy létezik, mint a Fiútól különálló Atya, hogy teljesen a Fiúnak adja magát: a Fiú csak úgy létezik, mint az Atyától különálló Fiú, mint a teljes egészében az Atya felé sugárzó szeretet. A Szentháromságban, ahol a kölcsönösség tökéletes, a Szeretet maga is személy, nevezetesen a Szentlélek: az Atya szeretete a Fiú iránt, a Fiú szeretete az Atya iránt, kettejük csókja, ha úgy tetszik, a megszemélyesült szeretet kölcsönössége, abban az értelemben, ahogyan azt mondjuk, hogy Szent Ferenc atyánk a megtestesült evangélium.

Annak ellenére, hogy ilyen nagy az egység, ilyen szoros a kapcsolat a három isteni Személy között, még sem állíthatjuk azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek a legkisebb mértékben is begubózzék önmagába.

Isten szeretete nem marad meg a Szentháromság ölén belül, hanem kirobbant a teremtésbe. Mindaz, ami az ember, és amit az ember bír, a legszentebb Szentháromságnak, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének az ajándéka.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy szeretni annyi, mint a másikért és a másik által, másokért és mások által élni, sohasem önmagunk által és önmagunk számára. A három isteni személy mindegyike csak úgy önmaga, hogy a másik két személy által és számára létezik. A másik számára: ez az ajándék, a másik által: ez az elfogadás. Elfogadni és adni ez a szeretetet lényege.

„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.

Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van, meg kellene lennie a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke-hétköznapjainkra vonatkozólag.

Ha tudjuk, kicsoda Isten – minden titokzatossága ellenére –, akkor azt is tudnunk kell, hogy ez milyen következményekkel jár életvitelünk, magatartásunkra vonatkozólag. Szent Pál mondja, hogy nekünk Istent kell „utánozni” (Ef 5,1), s egész életünkben arra kell törekednünk, hogy Istenhez hasonlítsunk.

A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, nekünk, az ő gyermekeinek pedig azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy a három isteni személy teszi egymás között. Mások felé irányulni, nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

A szentháromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy ne értsük félre a szeretetet.

Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető, ennek gyümölcse minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusiakhoz irt levélből, ami bizonyára mindannyiunk előtt ismerős.

Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

A mondottak alapján, azt hiszem most már jobban megértjük azt a szép szentháromságos kifejezést, amellyel Szent Pál a Korintusiakhoz írt második levelét zárja: „Urunk Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”(13,3). Vagy, ahogy Szent Pál nyomán, a szentmise bevezetőjében köszönti a pap a híveket: „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”.

Az apostol is, a pap is, a Krisztus által kiérdemelt üdvösség kegyelmét kívánja mindenkinek, továbbá az Atya szeretetét, ami ennek az üdvösségnek az oka, valamint a Szentlélek közösségét, aki a hívők szívébe árasztja a kegyelmet és a szeretetet, hogy így a hívők bekapcsolódjanak az Atya és a Fiú közösségébe.

Az ember így Krisztus közvetítésével lép be a szentháromságos élet, a benne élő három Személy szeretetközösségének ritmusába. De nem egyedül: a Szentháromsággal való személyes közösségét érvényre kell juttatnia embertársaival megélt kapcsolataiban: őszinte szeretetével békét kell sugároznia, egyetértést teremtenie és mindenkivel egységet alkotnia.

Ezért hát, most az elmélkedés végén újra kívánom, hogy „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal”! Ámen.

Szentháromság vasárnapja - Esztelnek - hanganyag

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ő szeret”. 

Szentháromság vasárnapja

A mai ünnep – SZENTHÁROMSÁG - mélységes és titokzatos igazsága egészen új ismeretet ad nekünk az Istenről: egy az Isten, de nem magányos.

Egy édesanya tanítja imádkozni a kisfiát. Gyengéden odavezeti a gyerek kezét homlokához, melléhez, bal és jobb vállához, és fülébe súgja: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”. És már próbálgatja is nagy ügyetlenül az apróság a keresztvetést, tágra nyílt szemét anyjára vetve, és ismétli gügyögve, egy kicsit bizonytalanul és meghatottan: „Az Atya, a Fiú...”. Nem érti még, de érzi, hogy anyja is, ő is olyat tesznek, olyat mondanak most, ami nagyon fontos, ami egészen más, mint a mindennapi beszéd; olyasvalakit szólítanak meg, aki nagyon nagy és hatalmas, de ugyanakkor végtelenül szerető és jóságos, akinek szeretete átkarol, és akibe beburkolózunk a kereszt jelével.

Három név, de egy titok; minden imádság, minden dolog kezdete és vége: a mi kedves, szelíd, jóságos, nagy Istenünk.

Rómának egy kis szobájában az idős Loyolai Ignác, a Jezsuita Rend alapítója, lép a házi kápolna oltárához. Vonásai nyugodtak, évtizedeken át gyakorolt önfegyelem mutatkozik rajtuk. Hajthatatlan akaraterőt tükröző éles szeme most mintha mérhetetlen távolságokba nézne. Keze a keresztvetésre lendül, kezdi a szentmisét: „Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. De itt elakad szava. Átszellemült arcán mintha fény ragyogna. Szeméből megered a könny. Olyat lát ez a két szem, amit szem nem láthat. Nem is szeme lát, hanem lelke: belesüllyed, belemerül az Isten mélységébe. Negyedóráig, félóráig is tart az elragadtatás, míg végre alábbhagy a benső láng, és folytatni tudja miséjét. De mise után is egész nap ott zsong szívében az élmény. „Az isteni lényeget, az Atya, Fiú és Szentlélek személyét szemléltem” írja ránk maradt följegyzéseiben. Ignácnak ebből a misztikus meglátásából fakadt minden tette, minden gondolata, egész élete.

Az élet hajnalán álló kisgyermek együgyű imája, s a világtörténelmet mozgató szent elragadtatott látomása – mekkora különbség! És mégis, mindkettőnek a lényege ugyanaz: egyszerű, úgy, hogy még egy kisgyermek is kimondhatja; kimeríthetetlenül mélységes, úgyhogy a legnagyobb szent és bölcs lángesze föl nem érheti: Atya, Fiú, Szentlélek: Szentháromság egy Isten, aki Krisztus keresztje által a mi életünk.

Az Ószövetség történelme megértette a zsidókkal az egy, élő Istent. Ennek az élő Istennek benső, szentháromságos életére vet új fényt a keresztény hitvallás. Talán legjobban egy középkori angol hittudós, a párizsi Szent Viktor kolostor szerzetese, Richard gondolatmenete érteti meg velünk, hogy milyen hallatlan dologról van itt szó.

Richard a szeretet teológusa. Az amor és caritas fogalmak boncolgatásával igyekszik felderíteni az Isten életének titkát. Magyar nyelven sajnos csak az egy szeretet szó áll rendelkezésünkre ennek a két nagyon is eltérő fogalomnak kifejezésére. Pedig gyakran teljesen ellentétes alap-beállítottság kifejezéséről van szó.

A falánk emberről mondjuk: „szereti az ételt”, a részegesről: „szereti az italt”. Nem éppen dicséret az ilyen megállapítás. Ha pedig hozzátesszük a „nagyon” határozószót akkor éppenséggel kemény bírálat lesz belőle. Az ilyen „szeretet” voltaképpen „önszeretet”. Van ugyan jogos önszeretet is, de az önszeretet magában véve sohasem lehet csodálatunk tárgya. Ha pedig valaki „nagyon”, sőt „mindennél jobban” szereti önmagát, akkor ennek az embernek az élete a maga számára értelmetlen üresség, másoknak, pedig pokol.

De van egészen más szeretet is. Ha egy feleség önfeláldozóan ápolja évtizedeken át ágyhoz kötött férjét, és amellett csendes boldogság tölti el lelkét, ennek csak egy oka lehet: nagyon szereti az urát. Az ilyen szeretet nem önszeretet, hanem annak éppen ellenkezője. Amikor így szeretünk, kilépünk önmagunkból, életünk súlypontját áthelyezzük egy másik személyre. Ha az embernek ez sikerül, ha nem saját magát, hanem másvalakit szeret: házastársát, szüleit, gyermekeit, barátait, embertársait, akkor élete a maga számára szép, másoknak, pedig áldás és boldogság. Az ilyen ember él és éltet.

Ilyen meggondolások alapján érthetjük meg, miképpen különbözteti meg Richard az „amor”-t és a „caritas”-t. Az „amor” szó általános értelmű, és minden vonzódás kifejezésére alkalmas, akár önszeretetről, akár mások iránti szeretetről van szó. De a „caritas” az „amor”-nak csak egyik fajtáját jelenti, vagyis a másokra irányuló szeretetet. Richard idézi Nagy Szent Gergely pápa szavait: „Ahhoz, hogy ,caritas' lehessen az ,amor', más személyre kell irányulnia”. Innen kiindulva gondolkodik tovább az Isten életéről: „Istenben minden jóság végtelen teljessége van, hiszen tökéletes. Ámde a legnagyobb jóság a ,caritas'. Ezért Istenben végtelen és örök ,caritas'-nak kell lennie. Ámde ,caritas' csak ott létezhet, ahol több személy létezik. Ezért létezik az örök Istenben két személy: az Atya és a Fiú”.

Az Atya végtelenül szereti Fiát, aki tőle származik, mint örök isteni Ige. A Fiú az, akit végtelenül szeret az Atya, és aki ezt a szeretetet örökké viszonozza. Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete az Isten élete és boldogsága. Nem két Isten az Atya és a Fiú, mert az Atya végtelen isteni létének teljes önátadásával „szüli” Fiát. Kettőjük léte egy, és mégis ketten vannak: két egymást szerető személy.

Az Atya és Fiú kölcsönös szeretete nem két szeretet, hanem egy közös szeretet. Ezt a szeretetet hívjuk Szentléleknek. Ô a harmadik „személy”, mert sem nem az Atya, sem nem a Fiú, hanem kettejük köteléke. Az Isten egysége tehát nem egy magányos személy zártsága, hanem egymásnak megnyíló, egymásba áradó két személy (Atya és Fiú) tökéletes létegysége, amelynek köteléke a harmadik személy, kettejük közös szeretete, a Szentlélek. Mert ilyen szeretetközösség az Isten, azért nem volt szüksége a világra, hogy boldog legyen. De épp azért, mert ilyen szeretetközösség az Isten, akarta, hogy legyen teremtmények sokasága, akik részesülnek életében, szeretetében, boldogságában. Gyönyörűen fejezi ki Dante a teremtésnek ezt a csodáját: „új szeretetvirágokat hajtott az Örök Szeretet”.

Az isteni élet tehát körforgásban halad. Először magában a Szentháromságban: az Atyától a Fiúhoz, a Fiútól a Szentlelken át az Atyához. Azután tovább halad a körforgás, most már magával ragadva a világot. „Amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldötte Fiát, hogy Isten fiaivá lehessünk. Mivel Isten fiai vagyunk, a Fiú Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki Őt így szólítja: ,,Abba, Atya!” (Gal 4,4-6). Ez a kiáradás. És a visszatérés: „Krisztus Jézus révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához'' (Ef 2,18).

A Szentháromságban élni nem más, mint beleállni ebbe a körforgásba. Hálás szívvel elfogadni és viszonozni az Isten keresztre feszített szeretetét, szeretni az Atyát és Fiút azzal a tűzzel, amelyet a Szentlélek jelenléte gyújt meg szívünkben. De ez a szeretet nemcsak a Szentháromság felé irányul, hanem átöleli az egész világot. Jól mondja Nagy Szent Leó pápa: „Isten meggyújtja lelkünk mécsesét szeretetének lángjával, hogy ne csak Őt szeressük, hanem mindazt, amit Ô szeret”.

Elmélkedésünk folyamán igyekeztünk behatolni a Szentháromságos Egy Isten életének titkába. De talán minden fejtegetésnél jobban megértjük ezt az életet, ha rátekintünk olyan emberekre, akik Krisztus követésében élték ezt a csodát. Ilyen volt Assziszi Szent Ferenc atyánk is. Ott járt ô, mezítláb, egy szál rongyos csuhában, Umbria dombjain. Madaraknak prédikált, nappal, holddal, tűzzel, vízzel barátkozott. Átölelte a leprásokat, rámosolygott a szegényekre. Semmije sincs, és ezért minden az övé. Testén ott sajog és piroslik Jézus öt sebhelye. Örömmel várt barátja, „húgocskája'' a testi halálra. Jézus nyomán járni, az evangélium szerint élni: ez minden vágya. Ahol csak megjelent, az emberek szívében öröm fakadt és remény, szeretet és béke. És az ő lángja még most is ég.

Szent Ferenc követője, ferences volt Kolbe Szent Maximilián, aki az auschwitzi pokolban vállalta magára szeretetből egy másik fogoly halálítéletét. Meghalt éhen, magányosan, a hideg zárkában; de holtan is él, mert Jézushoz hasonult a halálban, hogy eljusson a feltámadásra (Fil 3,11). Nem lehetünk mindnyájan Szent Ferencek, Szent Maximiliánok. De mi is élhetjük, megvalósíthatjuk a „caritas”-t. Mert bennünk él és szeret az Atya, a Fiú és a Szentlélek.