Kedves Fiatal Barátom! - „A szeretet nem engedi, hogy elvesszünk”

Ma egyszerre ragyog a nap, és egyszerre gyújtunk gyertyát a szeretet és az emlékezés lángjával.

Két érzés találkozik bennünk: a feltámadás öröme és az elmúlás csendje.

De hidd el, ezek nem oltják ki egymást —

hanem együtt mutatják meg életünk legmélyebb igazságát:

Isten velünk van minden fényben és minden sötétségben.

Igen, néha fáj, ha valaki hiányzik…

néha nem értjük a „miért”-eket…

de a hit azt suttogja szelíden:

„Ők csak előre mentek, és várnak ránk.”

Barátom, ma Krisztus feltámadásának öröme azt mondja neked:

az élet sokkal nagyobb és tágasabb, mint amit most látunk.

Legyen szíved tele bizalommal:

nem veszíthetünk el senkit,

akit Isten szeretete már átölelt. 🌟

A gyertya fénye ma legyen számodra is ígéret:

hogy az Úr minden könnyedet megőrzi,

minden imádat meghallgatja,

minden fájdalmadat átöleli —

és örök életté formálja benned a reményt.

Áldott vasárnapot, Barátom!

Legyen ma a béke és az isteni közelség napja a szívedben.

Jézus él — és ezért biztos a jövőnk. ✝️✨

„Fény az emlékezésben – a Feltámadás reménye az elmúlás árnyékában” - Halottak Napja

📖 Bibliai alap:

„De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” (1Kor 15,20)

Napsütéses vasárnap van, és egyben Halottak napja. Ritka, de éppen ezért különös ajándék, amikor a fény és az emlékezés egymásra talál.

A vasárnap örök üzenete: él az Úr!

A Halottak napja csendes vigasza: akik Benne haltak meg, Vele élnek tovább.

A hívő ember ma szívében két tapasztalatot hordoz:

örömöt – mert Krisztus legyőzte a halált,

és fájdalmat – mert a hiány valóságos.

Nem kell szégyellnünk a könnyeinket:

az ember szeme sírhat is és örvendhet is egyszerre, mert a hit nem tagadja a bánatot, de nem engedi, hogy a gyászé legyen az utolsó szó.

Ma, amikor elhunyt szeretteink sírjához lépünk, gyertyát gyújtunk, imádságra kulcsoljuk kezünket, valójában az élő Krisztus fényét gyújtjuk meg a sötétségben. A gyertya kicsiny lángja ezt suttogja:

– A szeretet nem múlik el.

– A halál nem az út vége, csak kapu.

– Akiket Isten szeret, azt új életre hívja.

A temetőbe vezető út a húsvéthoz is vezet.

A sírra helyezett virág a reményt jelenti: virágzik az élet a halál fölött.

A mécses Isten örök világosságát idézi: nem hagy bennünket sötétben.

Az ima pedig hidat épít: összekapcsol élőt és elhunytat, földet és eget.

---

Mit üzen ma számunkra az Egyház?

• Ne csak emlékezzünk – adjunk hálát a szeretetért, amely megmaradt.

• Ne csak gyászoljunk – bízzunk az örök találkozásban.

• Ne csak sírjunk – engedjük, hogy Krisztus fénye bennünk is ragyogjon.

Mert a mi Urunk életre hívott minket, és szeretteink, akik előttünk jártak, már részesednek abból a dicsőségből, amely felé mi is tartunk.

---

Imádság

Urunk Jézus Krisztus,

aki meghaltál értünk és feltámadtál,

fogadd be elhunyt szeretteinket

országod örök világosságába.

Add, hogy mi itt a földön reménnyel tekintsünk előre,

és amikor eljön az idő,

örömmel találkozhassunk velük Nálad.

Ámen.

---

🕯️ Záró gondolat

Ma minden láng azt hirdeti:

a feltámadás ragyogása erősebb, mint a halál árnyéka.

Vigyük magunkkal ezt a fényt – és ne csak a síroknál égjen, hanem a szívünkben is.

Halottaknapi morfondírozás a pislákoló gyertyák imbolygó fényében

Plébánia templom Esztelnek - Szilveszter archívum

Szeretteink sírján gyújtott gyertyák pislákoló fényében, egy kissé elgondolkodva az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon, ők, akik végig járták a földi élet, olykor göröngyös útját, s már az örökkévalóságban élnek, ha szólni tudnánk hozzánk, akkor mit mondanának nekünk, mire szeretnék mindenképpen felhívni a figyelmünket?

Ha szeretteink szólni tudnának hozzánk, egészen biztos, hogy az élet lényegéről, a szeretetről, a megbocsátásról, az emberi kapcsolatok felbecsülhetetlen értékéről, fontosságáról és az élet törékenységéről beszélnének – olyan dolgokról, amiket ők most már világosan látnak, amiket megéltek...

Az üzeneteik arra figyelmeztetnének minket, ami igazán fontos, és segítenének tisztábban látni életünk célját és értelmét. Talán így szólnának hozzánk:

1. "Becsüljétek meg az életet, amit éltek!"
Valószínűleg arra emlékeztetnek minket, hogy az élet véges, de minden egyes nap értékes lehetőség arra, hogy valami jót tegyünk, boldoggá váljunk és másokat is segítsünk a boldogulás útján. Talán azt mondanák, hogy ne várjunk addig, amíg valami elveszik, hogy felismerjük annak értékét. Éljünk teljes szívvel, és töltsünk időt azokkal, akiket szeretünk és akiknek szükségük van a jelenlétünkre, figyelmünkre, segítségünkre. Ne késlekedjünk az igazi boldogságot, a földi élet után is maradandó boldogságot keresni a mindennapokban, hiszen életünk rövid és megismételhetetlen.

2. "Szeressétek egymást és ápoljátok a kapcsolatokat!"
Elhunyt szeretteink talán azt mondanák, hogy az emberi kapcsolatok azok, amelyek az életet igazán értelmessé, s értékessé teszik. A szeretet, a barátság és a családi kötelékek erősebbé és boldogabbá tesznek bennünket. Talán arra biztatnának, hogy értékeljük a családunkat és barátainkat, és ne várjuk meg, míg távol kerülünk vagy elveszítjük őket ahhoz, hogy kimutassuk szeretetünket. Bocsássunk meg könnyebben, na engedjünk a haragnak és a sértettségnek, és becsüljük meg a velük töltött időt.

3. "Ne féljetek az élet nehézségeitől!"
A szeretteink talán arra biztatnának minket, hogy ne féljünk a kihívásoktól, hiszen minden nehézség értékes tanulságot hozhat az életünkbe. Az élet mulandó, és a megpróbáltatások emlékeztetnek minket arra, hogy a küzdelmek is részei az földi utazásunknak. Talán azt mondják, hogy a fájdalom és a nehézségek formálnak minket, és az igazi bátorság abban rejlik, hogy továbbmegyünk, még ha a körülmények nehezek és hatalmas akadályok gördülnek az utunkba.

4. "Keresd az élet értelmét és élj hittel!"
Lehet, hogy arra emlékeztetnek bennünket, hogy ne csak a hétköznapi célokra, hanem a mélyebb értelmekre is figyeljünk oda. Sokszor a lélek belső békéje és az istenhit képes igazán mély és tartós örömöt adni az embernek. Talán azt tanácsolnák, hogy ne feledkezzünk meg lelki életünkről, hiszen a hit és a belső nyugalom olyan stabilitást ad, amely képes végig vezetni minket az élet nehézségein.

5. "Hogy magunk mögött, mások emlékezetében csak jót és szeretetet hagyjunk!"
A szeretteink azt is elmondhatnák, hogy ha eljön a vég, akkor az igazán fontos és maradandó dolgok azok, amiket önzetlenül, minden számítgatás nélkül, szeretetből tettünk. Az emberi kapcsolatokban rejlő öröm és a jószívű tettek azok, amik megmaradnak másokban és az örök életre is. Arra biztatnának, hogy hozzunk olyan döntéseket, amikkel mások életét is jobbá tehetjük. Ne feledjük, hogy az igazán értékes dolgok, amiket hátra hagyunk, nem tárgyi dolgok, hanem az a hatás, amit másokra gyakoroltunk, azaz élmény ami bele égett a szívükbe, lelkükbe.

6. "Ne sajnáld az időt azokra a dolgokra, amik igazán fontosok, amik megmaradnak az örök életre!"
Végül a szeretteink talán azt mondják, hogy ne tékozoljuk el az időnket, és figyeljünk oda arra, mi az, amibe érdemes energiát fektetünk.
Az anyagi javak és a hírnév elenyésznek, de a szeretetteljes kapcsolatok, az örömök és a lelki béke azok, amik időtálló értékek. Azt tanácsolnák, hogy figyeljünk oda az életünkre, a prioritásainkra, és ne vesztegessünk időt arra, ami hosszú távon nem „kifizetődő”, ami nem marad meg az örök életre, amit a moly megrághat, a rozsda megemészthet és a tolvaj ellophat.

A temetőben járva, a pislákoló gyertyák imbolygó fénye, a csend és az emlékezés légköre közelebb hoz minket szeretteinkhez, akik már nincsenek köztünk. Ha ma szólhatnának hozzánk, biztosan egyszerű, de szívből jövő bölcsességeket osztanának meg velünk: hogy éljünk jól, szeressünk bátran, bocsátsunk meg szívből, ne féljünk az élet nehézségeitől, és becsüljük meg az időt, amelyben maradandó kincseket gyűjthetünk az örök életre.

fr. Szilveszter ofm

Esztelnek, 2024. november 2.

„Memento mori!” - „Emlékezzél a halálra!” - Halottak napja

Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Ezen a napon bizalommal kérjük a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

Minden keresztény haldokló és gyászoló maga mellett tudja, tudhatja Jézust. Az Egyház ezt a jelenlétet adja nekünk mindenszentek ünnepén és halottak napján. Igazából a hívő ember számára ez az egyetlen igazi vigasz. Ezért ezek a napok nemcsak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész. Ezért nagyon fontos, hogy a pillanat varázsának élő mai ember megértse a középkori szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondatának, a memento mori, azaz „emlékezzél a halálra” felszólítás üzenetét.

Amikor Krisztus barátja, Lázár meghalt, akkor a gyászoló testvérek Krisztus szemére vetették: „Hol voltál? Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”(Jn 11,32-45) Krisztus nem védi meg az Istent, nem kéri ki magának, nem mondja: „ez a bűnösök sorsa” – hanem megrendül és sír. Siratja Lázárt, a gyászoló nővéreket, s tulajdonképpen minket is.

A „szaga van” kifejezést az evangélium talán már nemcsak az elhunyt Lázárra érti, hanem az egész teremtésre: az egész teremtésnek „szaga van”, azaz a haláltól megsebzett. Ezért nem csak Lázárt támasztja fel az Úr Jézus, nemcsak azoknak a gyászolóknak ad vigasztalást, hanem belemegy a halálba, belemondja magát a gyászba, s így minden haldokló és gyászoló maga mellett tudhatja az Ő jelenlétét.

Azonban ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink most is élnek a természetfeletti világban, s Krisztuson, mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, s mi pedig értük.
Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Ezzel szemben mi hisszük, hogy elhunyt testvéreinkkel továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál. A szeretet szálai odafűznek azokhoz, akik a mieinkek voltak... Most is a mieinkek... De a lélek kapcsolatával. Jól mondja Szt. Pál apostol: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13,13).

A legközelebb elhunyt szeretteinkhez a szentmiseáldozatban vagyunk. Ott ér össze a mennyeiek és a földiek kórusa, a már célba értek és az úton lévők imája. Egyetlen istendicsőítés van, s a szentmiseáldozaton az egyetlen Isten dicsőítésében egyesülünk mi: élők és célba értek. Ezért a mindenszentek ünnepének legfontosabb rítusa a Szentmiseáldozaton való részvétel, amit sajnos sokan nem tudatosítanak magukban. Az valóban az életről, az összetartozásról szól, ott Isten az egyetlen alany, a fő cselekvő, a fő megszólaló. Azután kimegyünk a sírokhoz, ahol imádkozunk elhunytainkért, emlékezünk rájuk.

Az emlékezésben fontos szerepe van a csendnek, hogy lecsillapodjon bennünk az élet lüktetésének, rohanásának minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a túlvilág: mit viszünk magunkkal a földi élet végén, melyek a fő értékek, miért érdemes izgulni és miért nem.
Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: a koszorú, az élő virág, a gyertya, a kereszt. Ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak a történelmen, Isten országának vigasztalását hozzák közel hozzánk. A koszorú, ami a győzteseket illeti, s reméljük, szeretteinket s majd minket is megillet. Szeretjük a virágokat, nem a művirágokat, hanem az élőket, melyek színesek és szépek, jól mutatnak szeretteink sírjain, de bennük van a mulandóság. Gyertyát is gyújtunk a sírokon: ez Krisztus világosságát jelenti, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a szolgálat, az önfeláldozás, a szeretet értékét is. Nagyon fontos szimbólum a kereszt a síron, hiszen ez hozza közel Krisztus jelenlétét, aki a keresztre elhunytjaink és a gyászolók fájdalmát is felvitte és megváltotta.

A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, hisztérikus, kétségbeesett.

Amikor ma eltüntetjük, kiseperjük a szimbólumokat életünkből, világunkból, s a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész.

A halállal kapcsolatos keresztény rítusok és szimbólumok világába gyerekeinket és unokáinkat is be kell vonni, az őket izgató kérdésekre az ő szintjükön kell válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, ha látják, hogy mindebben őszintén hiszünk, akkor ez megnyugtatja őket és bátorítva érzik magukat. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatják a virágot, gyújthatnak mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek és a kritikus, tragikus pillanatokban erőt adnak, bátorítanak és megvigasztalnak.

Ezzel szemben, a környezetünkben is mind nagyobb teret hódító pogány halloween-„kultusz”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és pedagógusok, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el tőlük, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban.

A minket körül vevő világ, tévé és rádió, internet és újság, azt sugallja, hogy éljünk a mának, a pillanatnak és ne törődjünk azzal, hogy mi történik utána. Ezzel szemben hitünk tanítása arra figyelmeztet, hogy emlékezzünk a halálra. "Memento mori"- volt a középkori szerzetesi lelkiség legfontosabb jelmondata.

A haláltudat lényegileg az emberléthez tartozik, végig jelen van az életünkben, de nagyon nehéz a szemébe nézni. Ezért könnyebbnek tűnik strucc politikát folytatva homokba dugni a fejünket, s a fiatalságot bálványozni. Ma a fiatalság bálványozása történik: könnyedén élni, döntéseket nem hozni vagy azokat könnyedén megváltoztatni, a lehető legtöbb élvezetet megélni, szenvedélyeinket maximálisan kielégíteni, magunkat állandóan fiatalítani – s közben mindent, ami a halálra emlékeztet, azt eldugni vagy figyelmen kívül hagyni. A betegséget, az öregedést, a halált...

Az állandó fogyasztásra és a féktelen szenvedélyek kielégítésére berendezkedett világ mögött valójában a halál elöli menekülés problémája áll. Mintha elvenne valamit vagy szomorúvá tenne, ha a haláltudattal foglalkoznánk. Pedig ha mélyen találkozik az ember a halállal, akkor az érleli őt.

Megérleli az élethez való viszonyunkat, szeretetteljesebbé teszi az emberekkel való kapcsolatunkat, az értékeket megrostálja, összeszedettebben fogjuk az időt kezelni, kerüljük a rosszat, a súlyos bűnöket, s őszintébben keressük az Istennel való személyes, élő kapcsolatot. A haláltudat, ha keresztény módon viszonyulunk hozzá, egy csoda szép, kiegyensúlyozott, félelem mentes életre érlel meg, s ettől fosztja meg magát az, aki „véka” alá akarja rejteni a halál tényét, kérdését.
Persze nagyon fáradtságos annak a hazugságnak a fenntartása, mintha időmilliomosok lennénk, mintha örök hazánk itt a földön lenne, mintha Isten kérdését el lehetne nyomni, vagy az elmúlás-elbúcsúzás fájdalmát meg lehetne spórolni. Ezek a hazug manőverek sokba kerülnek a léleknek, sokkal jobb őszintén találkozni a halállal és engedni, hogy megérleljen bennünket, mint a Nap sugara a fa gyümölcsét.

Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján járnunk és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön, hisz azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak ehelyett befelé kellene fordulnia, s engednie, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.

Ne feledjük a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról, amelyet Szent Ambrus püspök így fogalmazott meg: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” 

***

Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt az írást más is lelki-haszonnal olvashatná, akkor az bátran az alábbi "f" betűre kattintva megoszthatja a Facebook-on is... 

Ha „nincs halál”, akkor föltámadás sincs – Halottak napja

Szilveszter archívum - Kaplonyi temető 2011

Mindenszentek ünnepén, mi a zarándok Egyház tagjai a mennyei dicsőségben élő Szenteket ünnepeljük és kérjük közbenjárásukat, most halottak napjának előestéjén, délutánján, az Egyház azon gyermekeiért imádkozunk, akik meghaltak, akik "a földi életből eltávozva tisztulnak" (LG 49).

Természetesen ide nem csak a névtelen tisztuló lelkek tartoznak, hanem mindazok, akiket ismertünk, akiket szerettünk, akik jótevőink voltak, akik hozzánk tartoztak, akik családtagjaink voltak, de ma már nincsenek közöttünk, mert a halállal testük visszatért a föld porába, melyből vétett és lelkük a tisztulás után az Istenhez, hogy majd a feltámadás napján újra egyesülhessen a testtel.

Amíg ez a földi élet tart, az Egyház három seregre oszlik: a boldogok, akik már Isten színe látásának örvendenek, a tisztulásra szoruló elhunytak, akik még nem juthatnak be ebbe a dicsőségbe, s az úton levők, akik a jelen élet próba tételét élik, éljük itt a földön.

Egyiket a másiktól nagy távolság választja el, de ez nem akadályozza lelki egységüket, mivel „Krisztus valamennyi híve... összeolvad az egy egyházba, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült, megholt testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (uo.) – tanítja az Egyház.

Melyek ezek a lelki javak? A Szentek közbenjárnak földön küzdő testvéreikért, példájukkal bátorítják őket; az úton lévők imájukkal siettetik, hogy elhunyt testvéreik beléphessenek az örök dicsőségbe.

Ez a szentek megvalósulóban lévő egyessége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei. Jóllehet különböző fokban, valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által.

Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az igazi, az örök életre való megszületés, „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2 Kor 5, 1) – mondja Szent Pál apostol.

Földi pályafutásunk végén a test, a földi sátor, megsemmisül, azaz meghal, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által feltámad a test is. Ő maga mondta: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s föltámasszam az utolsó napon (Jn 6, 40), s föltámasszam az utolsó napon”.
Márpedig, ha „nincs halál, nincs halottak napja”, ahogy az ezotéria képviselője, Müller Péter magyar író a Bibliával ellentétben hirdeti, s írását futó tűzként terjesztik és lájkolják a facebookon a krisztusi tanítást nem ismerő személyek, akkor nincs feltámadás sem. Márpedig Szent Pál apostol szerint „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek… Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt holtából, mint a holtak zsengéje. Egy ember által jött a halál, egy ember által jön a holtak föltámadása is” (1 Kor 15, 13-14. 19-20). 

Igen, mi, úton lévők, a tisztuló elhunytak és a mennyben élő boldogok, mindnyájan ezt a végső feltámadást várjuk, ami a testnek a lélekkel való egyesülése után, teljes mértékben részesít minket Krisztus húsvéti misztériumában. Most, mikor még csak részben éljük ezt az igazságot, imádkozzunk egymásért, főképp elhunyt testvéreinkért. „Szent és jámbor gondolat”, hogy értük engesztelő áldozatot mutassunk be, „hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2 Makk 12,45) – tanítja már az Ószövetségi Szentírás.

A halottak napi liturgia a Kinyilatkoztatás alapján az örök életbe vetett hitre és reményre irányítja figyelmünket. Jellegzetes részt olvasunk a Bölcsesség könyvéből (3, 1-6. 9): „Az igazak lelke Isten kezében van, gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak, a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak” (1-3).

Aki hitt Istenben és Őt szolgálta földi életében, az a halállal nem a semmibe, hanem Isten karjába hull: találkozik vele és „szeretetben nála marad” (9) és barátságának öröme lesz osztályrésze.
Az igazi keresztény ezért nem fél a haláltól, de nem is tagadja annak valóságát, létét, hanem Szent Pállal ismétli: „míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. Ám jobban szeretnénk megválni e testtől és hazaérkezni az Úrhoz” (2 Kor 5,6. 8). Nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, hiszen halálunk napja lesz mennyei születésnapunk!

A halálnak ez a derűs felfogása a Krisztusba vetett hitre és a hozzátartozás tudatára épül. „Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6, 39).
Az Atya minden embert Krisztusnak adott, és ő valamennyit megváltotta vérével. Ha tehát ezek az emberek elfogadják a Krisztushoz való tartozást, s az evangélium szerinti hittel és jó cselekedetekkel bővelkednek földi életükben, biztosak lehetnek abban, hogy "övéi" sorába tartoznak, s így semmi, még a halál sem ragadhatja ki őket kezéből. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14, 8). Az Úréi vagyunk, mivel megváltott és testébe beépített minket, mivel a kegyelem és szeretet által őbenne és őérte élünk; s ha ez így van életünkben, így marad halálunkban is.
Krisztus, életünk Ura, halálunk Ura lesz, és halálunkat elmerítve a sajátjában, örök életté alakítja át. Így valósul meg számunkra Jézus főpapi imája: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet” (Jn 17, 24).

Az Egyház Krisztus imáját visszhangozza, amikor így könyörög elhunyt gyermekeiért: „Istenünk, tekints kegyesen áldozati adományainkra, amelyeket gyermekeidért fölajánlunk, hogy akiknek a keresztény hit kiváltságát megadtad, ajándékozd nekik, annak jutalmát is”(Felajánló könyörgés), a boldogító örök életet.

Halottak napja – Esztelnek – 2015 - hanganyag

Ezekben a napokban virágpompába és szépségbe öltöznek a temetők, fellobbannak a sírokon a gyertyák, mert az emberiség nagy része megmozdul, és a temetőbe igyekszik, azoknak a sírjához, akik közöttünk és velünk éltek, akiket szerettünk és akik szerettek bennünket és aztán egyszer csak megszólalt értük a harang és elsiratta őket az életből. 

Égned és világítanod kell… - Imre atya írása - halottak napjára készülődve újra olvasva

Micsoda ellentétek feszültek bennünk és körülöttünk!

A gyönyörű idő hegyet mászni, erdőt lépni, messzibe bámulni csalogatott, - mi viszont a temetőt jártuk...

Körülöttünk és bennünk minden az élet után kiáltott, - mi pedig halottainkra és az elmúlásra gondoltunk...

Vakító napsugár hullajtotta ránk szívmelengető sugarait, - mi, ehelyett pislákoló gyertyák fényébe merengtünk...

Amerre csak néztem, mindenütt gyertyafény a sírokon...

Az egyik épp előttem...

Lángja elbűvölt, fénye simogatta a lelkemet.

Egy idő után megsajnáltam, mert láthatóan egyre csak fogyott és fogyott.

Így szóltam hozzá: „Még egy szempillantás, és egészen elégsz. Ne oltsam ki lángodat, hogy tovább tartson az életed?”

Láthatóan összerezzent, majd önérzetesen így válaszolt: „Ha nem égethetem fényemet, akkor életemnek semmi értelme! Életfeladatom az, hogy égjek és világítsak, nem pedig, hogy egy fiókban, kartondobozban töltsem napjaimat, még akkor is, ha így meghosszabbíthatnám életemet. Kérlek, hagyj égni és világítani!”

Szavai mély benyomást tettek rám...

Imbolygó fényébe csodálkoztam...

Mielőtt végleg kihunyt volna lángja, még azt suttogta nekem: „Engedd, hogy képességeid, Istentől kapott ajándékaid felfényledjenek. Ha így teszel, akkor életed minőséget is nyer!”

Aztán kialudt...

Azóta minden vasárnap gyertyát gyújtok, bármilyen kevés időt töltök is szobámban. Gyönyörködve nézem lángját, mert – az emlékezésen és a kellemes érzésen túl – képességeimre, talentumaimra, Istentől kapott ajándékaimra emlékeztet engem.

Ezeknek ugyanis, mint a gyertya fényének, a mások és magam javára kell égniük és világítaniuk.

Ugyanis csak így van értelme életemnek!

A Tiedének is!

Stuttgart, 2014-11-09.

Senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog... – halottak napja

Jeruzsálem - Szilveszter fotó archívum

Különös nap ez a mai: halottak napja. Ezekben a napokban, hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára.

Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezekben a napokban mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, aki talán csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon a földi életből eltávozott hozzátartozóinak emlékét idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál. Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít és nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember, halálra születik. Pedig „senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog” – (Euripidész).
Ma - modortalanság ide, vagy oda – éreznünk kell a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb, s tisztáznunk kell a kérdést: vajon a síron túl is létezik élet?

A halállal kapcsolatban két út tárul fel az ember előtt. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik, ezen az úton járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Ezt az első olvasmányban Jób pátriárka, már sokkal konkrétabban fogalmazza meg: „Tudom, hogy Megváltóm él, és a végső napon feltámadok a földből” (Jób 19, 23). Az Újszövetség már a feltámadás előfeltételét is meghatározza, ami nem más, mint a második isteni személyben, a Jézus Krisztusba vetett hit. Mert Szent János evangéliuma szerint, aki hisz a Fiúban annak örökélete van, és Ő feltámasztja az utolsó napon (vö Jn 6, 37-40).

Tehát a halállal kapcsolatos útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a mi Urunk Jézus Krisztus, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.
Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.
Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.
Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”. Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz.
Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is.
A Magyar Nemzetben olvastam Barna Gábor, szegedi néprajzkutató professzornak egyik vallomását, a halálutáni élettel kapcsolatos kutatási eredményét, ezeket írja: „Egyik legelső kutatói élményem, hogy ezekről a kérdésekről beszélgettem egyszerű emberekkel. Kiderült, hogy nagyon sokan képtelenségnek tartják a feltámadást, mert a test elporlad, hanem inkább azt gondolják, hogy az ember az utódaiban él tovább, ez biztosítja az örökös folytonosságot… A keresztény egyházaknak el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudják továbbadni a tanításukat – mondja a professzor, s majd hozzá teszi, hogy – az öröklét, a megsemmisülés kérdése mégis mindenkit foglalkoztat. Végül is az a tudat az eltérő hiedelmek mellett is megvan, hogy a halál milyensége az élet milyenségével van összefüggésben. Hogy a jó halál a jó élet következménye. Mindenki megbékélten szeretne meghalni.”

A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy melyik utat választja? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést mindannyiunknak külön-külön kell megválaszolnunk, hogy milyen hittel lépjük át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

Ne feledjük, a halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt, ami előtte van. Éppen ezért döntésünk nem lehet csak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életünknek, ha rábízzuk magunkat, hanem úgy is kell élnünk.
Ne feledjük, az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben. A széles körökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog.
Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob, Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem az a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésemen. Akkor életem jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés, nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs lelkülete kell hogy legyen.
Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.
Az igazi, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.
Végezetül egy mondatot vigyünk magunkkal mintegy összefoglalásaként mindannak, amit eddig mondottunk Mózest idézve: „Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!” Ámen.

Amit jó volna, ha a diákok tudnának a halálról - és nemcsak ők...

  [Matt Warner cikkje]

Bocsássatok meg nekem, ha ez egy kicsit lehangoló témának tűnik. Valójában ennek ellentéte.

Emlékszem, amikor főiskolás voltam rövidke 10 évvel ezelőtt. Önmagammal voltam elfoglalva. Ami egy természetes, ámbár önző szemléletmód bármely hasonló életszakaszban járó ember számára. Mi legyen a fő tantárgyam? Milyen órákat vegyek föl? Milyen csoportokhoz csatlakozzak? Mit csinálok, miután lediplomázok? Mik a felelősségeim? Teljesítem-e őket? Hova megyek? Hogy fog kinézni az életem hátralevő része? Kivel fogom eltölteni? 

A jövő nagy kérdőjel volt számomra, amely elemésztette a napi energiáimat és gondolataimat. És ezek csak akkor jöttek, amikor túljutottam ennél nyomasztóbb kérdéseken is, mint pl. Hogy nézek ki? Mit gondolnak rólam mások? És ez-meg-az tényleg a barátom-e?

Nem mintha ezek a kérdések nem kellene, hogy számítsanak számodra. De megtanultam, hogy nem számítanak annyira nagyon. Legalábbis akkor nem, ha a helyes kontextusba helyezzük őket…

A halál kontextusába. A te halálodéba hogy pontos legyek.

,,Senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog.” – Euripidész

Na mármost, dönthetsz úgy, hogy lehangolódsz emiatt. Vagy, engedheted, hogy megédesítse ennek a kalandnak minden pillanatát addig, amíg élsz.

Ugyanakkor, a halál témája nem csak egy emlékeztető, hogy örvendj annak az időnek, amid van. Ennél fontosabb, hogy emlékeztet arra, hogy az idő véges.

Történhet akár ennek a mondatnak a végén, vagy száz év múlva, az életed akkor, ott véget fog érni. És rövid lesz. Kérdezz meg bárkit, aki meghalt. Mit gondolsz? Mi lesz azokkal a kérdésekkel, amelyeket előbb említettem? A megválaszolásuk már nem is lesz olyan fontos.

És nem te leszel az, aki kérdéseket tesz föl magadnak. Aki alkotott téged, az fog kérdezni. Tudod, a Fickó, akinek fontos terve van az életeddel, nem számít, milyen jelentéktelennek tűnik is neked ez a terv. A Fickó, aki szabadságot ajánl neked a hasztalan aggodalmaidból és apró stresszhelyzeteidből mindened egyszerű áráért cserébe. A Fickó, aki hűséget követel, nem sikert. Igen, Ő.

A Fickó, aki mikor meghalsz, ilyeneket fog kérdezni: „Mit tettél a legkisebb testvéreimmel?” és „Hogyan töltötted el az időt, amelyet a Földön kaptál?” és „A szeretet életét élted?”

Más szavakkal, úgy élted az életedet Istenért és másokért, mintha minden egyes pillanat az utolsó volna? Vagy esetleg önző módon, napjaidat biztosra véve, azt gondolva, hogy minden másra lesz időd később?

Bármely pillanatban egybeeshet az utolsó pillanatod a jelenlegi pillanattal. Ez egy tény, amely elől senki sem menekülhet el. A jó hír az, hogy addig minden pillanatban a végtelenség az, amit számodra ajánlott – te a saját valutádat cseréled el, rövid, gyakran fájdalmas, nehéz, porként végződő életedet, az örökké tartó örömre. Egy gyilkos üzlet. Ugyanakkor határidős ajánlat.

Ó, és az is megtörténik, hogy ez az „üzlet” nemcsak az elkövetkezendő, természetfeletti életben ad békét és örömet, hanem ez a titka az itteni békének és örömnek is. Köss üzletet! Bármilyen hosszú időt ad neked Isten ebben az első kalandban, légy hálás és öleld magadhoz minden egyes percét. Éld a legteljesebb életet! Ne vesztegess el pillanatokat azzal, hogy nem Istenért teszed a dolgaidat.

„A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.” – Albus Dumbledore

Éld ezen életed minden pillanatát Istenért és másokért és pallérozott leszel a következő nagy kalandra akármikor kezdődjék is Isten szerint.

Matt Warner (Arlington, TX)

Matthew Warner szereti Istent, feleségét, gyermekeit, a csokis sütit, a forróvajas kenyeret, a szunyókálást és a kínos csendet. A flocknote.com alapítója és a fallibleblogma.com-on blogol. Twitter: @MatthewWarner

Forrás: Istenről, vallásról, életről, emberről.

Csíksomlyói gondolatok halottak napjára: A remény pedig nem csal meg...

„A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkébe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5, 5-11 ) – hallottuk az imént föl olvasott szentleckéből.

   

Nem minden reményre igaz ez a kijelentés. A mi kisebb vagy nagyobb földi reménykedéseink, igenis rendre megcsalnak, s ilyenkor rendre el is keseredünk, kiábrándulunk, kedv vesztettek leszünk.

Csak az a remény nem csal meg, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan szintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta.

Mélységesen kiábrándítóak és elszomorítóak azok a temetések, ahol a papra csak, mint szertartásmestere van szükség, ahol a gyászolók arcán félelmetes hitetlenség és közöny ül, és látszik, hogy mindent megtesznek, csak nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz a halál után. Még megdöbbentőbb ez akkor, amikor magukat hívő, kereszténynek nevező személyek viselkednek így. Akik számára a legfontosabb egy temetés alkalmával a felszín, a látszat és nem a ravatalon lévő személy halhatatlan lelke, annak üdvössége.

Az ilyennek reményüket csupán a halállal megjelölt dolgokba vetik, s ezzel hallgatólagosan elismerik, hogy többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban szerencsétlenebbek minden embernél.

Éppen ezért az ilyen emberek részéről az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben: a széles körökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog.

Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob, Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem ez a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások, súlyos betegségek, idős kor idején tanúsított viselkedésemen. Akkor életem jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés, nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs lelkülete kell hogy legyen.

Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, filozófiai eszmefuttatásnál és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.

Az igazi reménység, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.

A gyertyák imbolygó fénye, a virágok szépsége, a Szentírásból vett isteni üzenet, s nem utolsó sorban a földéletből eltávozott szeretteink emléke azt sugallja, hogy csak úgy van értelme földi életünknek, ha reménységünket egyedül az élő Istenbe vetjük, mert aki benne bízik, az sohasem csalatkozik.

HALOTTAK NAPJA

Tegnap a diadalmas Egyházról emlékezett meg a liturgia, ma a szenvedő Egyházra fordítja a hívek figyelmét.

Mindenszentek vecsernyéje után az ünnepi díszt eltávolítják, jámbor komolyság tölti be a templom csarnokait. A halotti zsolozsma vezeti be a megemlékezést, a hívek pedig körmenetekben mennek a sírokhoz, hogy az elhunytakért imádkozzanak. Másnap ünnepélyes gyászmisében mindnyájunk közös édesanyja, az Egyház imádkozik elhunyt gyermekeiért.

E nap különös alkalom és ösztönzés legyen számunkra, hogy könyörgésekkel, az irgalmas szeretet cselekedeteivel, búcsúkkal kimutassuk halottaink iránt érzett részvétünket.

A sírok látogatása emlékeztessen bennünket a földi élet mulandóságára, s irányítsa tekintetünket a mennyei javakra.

E két ünnep liturgiájában különös szépséggel jut kifejezésre hitünk a „szentek egységében”, vagyis a küzdő (földi), a szenvedő (tisztító hely) és a győzedelmes (mennyei) Egyház kegyelmi közösségében.

+++

Gárdonyi Géza: Útra készülődés

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,

Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

Egy ajtó bezárul itt a földön,

S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:

Ez a halál!”

 

„Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi.” - Halottak napja

Halottak napja sajátos jellegű emlékezési nap.

A holtakról való megemlékezés az ókereszténység kora óta, a 3. századtól, minden liturgiában megtalálhatóak voltak a Szentmisében.

Sevilla-i Izidor püspök (+636) szerzeteseinek előírja, hogy a pünkösd utáni napon a megholtakért misézzenek.

Halottak napjának tulajdonképpeni keletkezése, amikor Szent Odilo, Cluny bencés apátja 998-ban, a minden megholtról való ünnepélyes megemlékezést írja elő minden kolostorában november 2-án. 

Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól Róma is átvette.

A XII. és XIII. században egész Európában elterjedt ez a gyakorlat. Ezért ma mi is megemlékezünk a szenvedő Egyház tagjairól, akik már előttünk jártak a hit jelével, hogy mielőbb eljussanak a megdicsőült Egyház üdvözült hívei közé. 

Az ünnepet azért látták szükségesnek, mert hitünk tanítása szerint azok a lelkek, akik Istennel kibékülve haltak meg, de még bizonyos "törleszteni valójuk, adósságuk" maradt hátra, a tisztítóhelyre, a purgatóriumba kerülnek és az ő üdvözülésüket meggyorsíthatjuk, ha a küzdő egyház tagjai, vagyis mi élők imádkozunk értük.

Gárdonyi Géza: Útra készülődés

 

„Miatyánk Isten, mindeneknek Atyja,

kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,

az én szívem kétség nem szorongatja,

midőn indulok végórám felé.

A halál nekem nem fekete börtön,

Nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:

Egy ajtó bezárul itt a földön,

S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:

Ez a halál!”