vasárnap, január 28, 2024

„Mi ez? – kérdezgették” - Évközi 4. vasárnap


 Szentírási rész: Mk 1,21-28

A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint”- a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Mi ez? Ki ez? 

Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk. 

Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztusra tekintünk, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől. 

Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottokhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése. 

Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet, és egy kérdést, állít elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember gyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: mi ez, vagy korábban a háborgó tenger lecsendesítésekor a tanítványokban: ki ez? 

A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki bennük. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép. 

Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Isten igéjét, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41) vagy, mint amit Kafarnaum lakói itt kérdeznek: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas!” (Mk 1,21-28). 

Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hivő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Mi ez? Olyan kérdések ezek, amelyek a hitünket érintik, és amelyekre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29) 

Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a hétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját. 

Most arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) 

Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztuskövetők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik, főleg, ha úgy tűnik életvitelünket látva, mintha a gonosz erőknek, a hazugság atyjának engedelmeskednénk. 

Hallhattuk az evangéliumi szakaszból, hogy a kafarnaumi zsinagógában, vagy mondhatnánk azt is mai szóval élve, hogy a templomban, Jézus egy dühöngő, kiáltozó emberrel találkozik, akit „megszállt a tisztátalan lélek”. Milyen elgondolkodtató, hogy Jézus a megszállott emberben, ott az Isten házában, a gonosz lélekkel szembesül, akit kiűz az emberből. 

Itt két dologra figyelhetünk fel. Az egyik, hogy az ördöngös tudja, hogy kicsoda Jézus, s ezzel kérkedik, ezzel akarja távol tartani magától. A másik, hogy Jézusnak feltétlen hatalma van, amellyel úrrá lesz ezen a bajon, megkülönbözteti az embert a sátántól, letiporja az ördögi erőt, megszabadítja a megszállottat. 

Valójában itt az Evangélium egyik leglényegesebb mondanivalójával találkozunk: Jézus Krisztus személyében elközelgett az Isten Országa, amely hatalmasabb minden más erőnél, a gonosznál, a sátánnál is! 

Tény, hogy a sátán alakja fontos eleme a bibliai kinyilatkoztatásnak. A neve annyit jelent, mint „ellenszegülő”, „szembeszálló”, aki szemben áll a jóval, Istennel. Az ószövetség elmeséli, hogy a bűnbeeséskor a ravasz kígyón keresztül ő viszi bűnbe az első emberpárt, amikor azt ígéri, hogy ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, akkor: „olyanok lesznek, mint az istenek” (Ter 3, 5). 

A sátán testesíti meg mindenkor a bűnt, a gonoszságot, az alvilág erőit, ő rontja meg Isten és népe kapcsolatát, ő a világossággal szembe helyezkedő sötétség. Az újszövetségben is egyre fölismerhetőbb, hogy ő az „e világ fejedelme” (Jn 12, 31), ő a „vádló” (Jel 12,10), ő a „gonosz”, (Mt 13,18), az „ellenség” (Mt 13,39). Hatalma azonban nem gátlástalan, ténykedésének Jézus Krisztus országa előtt meg kell hátrálnia, erről szól a mai evangélium is! 

Jézust magát is próbára akarta tenni, de minden hívőt megkísért, hiszen Júdás árulása, Péter tagadása mögött is ő rejlik. Köztünk, olykor bennünket is felhasználva ő kelti a széthúzást, táplálja a gyűlöletet, terjeszti a rágalmat, hordozza a pletykát. 

Ám a Jézus Krisztusba vetett hit erejével ellent lehet mondani neki. „A hit pajzsával elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát” – vallja Pál apostol (Ef 6,16). Mindent összevetve azt tudjuk a sátánról, hogy léte, hogy az Istennel ellenszegülő gonosz akarata számunkra misztérium, természetfeletti titok. Többet nem tudunk róla, de hatásaiból felismerhető. 

Ne feledjük, mindennapjainkban incselkedéseivel, kísértéseivel állandóan számolnunk kell! Ma már nem is annyira a testi bajok emlékeztetnek rá, mint inkább az emberi szív mélyén lappangó hatalmas, felfoghatatlan gonoszság, aljasság, igazságtalanság, embertelenség, kétszínűség. Általában a háborúk, a gyűlölet keltések, mások becsületének tönkretételei, amelyeknek érdekes módon soha sincsen felelőse. Ezek a mai kor sátáni erőpróbái. Szomorúan látjuk magunk körül az istentelenség terjedését, a szétzilált családokat, az értékek pusztulását, a sátán kiszolgálóit, a rosszaság látszólagos túlerejét.

Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?” 

Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem és nem a másik embert. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, a pletykát hordó, s széthúzást keltő komaasszonyra, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk… 

Nem tudom, hogy hányadán állunk ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint Isten előtt eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, ami nagyon lényeges az, az, hogy a hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlünk: újjá kell születnünk, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térnünk és hinnünk az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát, nem tapasztalhatjuk meg Isten hatalmát. 

A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik. 

Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik megrágalmazták, akik rossz hírét keltették, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja. Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből fakadtak, s az üzenete felszabadító volt. 

Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való személyes kapcsolatából, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista. 

Ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző az életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk. Amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz. Amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök, a bennünk lévő irigység vak irányításáról, a széthúzás és gyűlölet keltés élvezetéről, a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről, vagy éppen az anyagi javak harácsolásáról, mohó gyűjtéséről. 

Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől. 

Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. 

Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, összhangban voltak az Ő mindennapi életvitelével és személyiségével. Ha valóban fontos Ő a mi számunkra, akkor hozzá hasonlóan kell élnünk mindennapjainkat, azaz gerinces, hiteles embereknek kell lennünk. Simon András, a neves magyar, elkötelezett keresztény grafikus művész szerint: „A mi hitünk is csak akkor lesz hiteles és követendő a gyermekeink számára, ha nem csupán hagyománytiszteletből, félelemből, hanem szeretetből gyakoroljuk azt.” Ámen! 

vasárnap, január 21, 2024

„Betelt az idő…”- évközi 3. vasárnap

 Szentírási részek: Jón 3,1-5.10 // 1 Kor 7,29-31 // Mk 1,14-20

A megtérést, a bűnbánat fontosságát hangsúlyozza a mai első olvasmányban Jónás próféta. Ninive lakói Jónás szavaira hallgatva, bűnbánatot tartanak, megtérnek, abban a reményben, hogy bocsánatot nyernek gonosz tetteik. Isten, az ő őszinte bűnbánatukat látva megbocsát nekik és nem pusztítja el városukat, mert „nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen"(Jón 3,1-5).
Szent Pál apostol, a rövid szentleckében (1 Kor 7,29-31) tovább viszi a gondolatot és arra hívja fel a figyelmünket, hogy fontos a sürgős megtérés, mert „az idő rövid!”
A felsorolt intelmek azonban nem a közömbös egykedvűséget vagy az élet örömeinek a lebecsülését jelentik, hanem a keleti stílus sajátosságaival hangoztatják, hogy nagyon józanul és megfontoltan kell élni, mert a földön nincs végső maradásunk, azaz végérvényesen semmihez sem köthetjük hozzá az életünket. Mindent úgy kell felhasználnunk, hogy előbbre vigyen bennünket az üdvösség útján: „mert ez a világ elmúlik”.

Elmúlik, de nem semmisül meg, hanem átalakul, egészen más lesz, természetfeletti. Viszont a földi élet természetfeletti folytatása attól függ, hogy itt hogyan éltük meg mindennapjainkat, hogy mennyi hit, remény és szeretet volt bennünk. Ezért tanít arra az apostol, hogy ne csak önmagunkért akarjuk élvezni az anyagiakat, a munkát, az adás-vevést, az emberi kapcsolatokat, az örömöket, hanem mindenben keressük a bennük rejtőző nagyobbat: Istennek velünk kapcsolatos elképzelését, akaratát.
Ebbe a gondolatkörbe épül be az Úr Jézus kijelentése, miszerint: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa”. Az evangéliumi szakasz arról számol be, hogy a pusztában töltött idő és János elfogatása után az Úr Jézus, „belép a történelembe” és örökre megváltoztatja azt, hisz Őbenne Isten érkezett közénk, ezért ahol Jézus jelen van, ott van az Isten országa is.
Jézus tehát megkezdi nyilvános működését Galileában. Eme tettének hátterében két aktuális esemény áll, mégpedig: Keresztelő János elfogatása és az első tanítványok kiválasztása, meghívása.
Az előfutár elvégezte küldetését, a múlt vasárnap, mint hallhattuk rámutatott az Isten Bárányára, a Názáretből érkezett Jézusra, az ács fiára. Isten és az emberek előtt azonosította Őt, mint Isten Fiát, a próféták által meghirdetett Üdvözítőt, majd felszólította hallgatóit, hogy ezután Őt hallgassák, Őt kövessék, Benne higgyenek.
Keresztelő Szent János kimondta saját igenjét, amikor elfogadta az Istentől rábízott feladatot, és sikeresen elvégezte a neki szánt küldetést, s lelépett az élet színpadáról, vállalva a halált is, az igazság és az erkölcsi értékek melletti kiállásával.
Most rajtunk a sor, nekünk kell színre lépnünk és megadnunk válaszunkat az isteni meghívásra. Ebbe a keretbe illeszkedik bele Jézus programbeszéde: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15). A megtérés, a bűntől való elfordulás teszi alkalmassá a hívő embert arra, hogy személyesen találkozhasson az Isten Fiával, Jézus Krisztussal és befogadhassa az általa meghirdetett örömhírt, evangéliumot.
„Beteljesedett az idő”! Mélyebben belegondolva megdöbbentenek Jézus szavai, ha korunkra, a mai világra és annak zűrzavaros történéseire, háborús eseményeire gondolunk. A tévé és rádió híradásait látva, hallgatva, az internetet böngészve, az újságokat olvasva, nem nehéz világvégi képet festeni a mai világról.
Úgy szeretnénk mi is belekiáltani ebbe a minket körülvevő, egyre ijesztőbbé váló sötétségbe, hogy minden betelt, hogy a pletyka, a rágalmazás, a gonoszság, a gyűlölet, a vérontás, a pusztítás pohara csordultig telt. Talán még soha nem volt ennyi háborúskodás egyszerre világszerte, soha ennyi és ennyire kegyetlen, észbontó pusztítás, öldöklés, embertiprás, mint ma. Itt gondolhatunk a szomszédban, a szentföldön és a világ más pontjain dúló kegyetlen háborúkra, de ugyanakkor a közvetlen környezetünkben jelenlévő gyűlöletre, a haragra, a köztünk uralkodó széthúzásra, embertársaink becsületének sárba tiprására… Igen, úgy érezzük, mintha tényleg elérkezett volna Isten ítéletének az órája.
Ám Jézus nem erről beszélt sem akkor, sem most, nem a valóságos időről, nem a nyilvános működésének kezdeti, fizikai idejéről, hanem a „mennyei időszámításról”, aminek itt adja meg sarokpontját, amikor kijelenti: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”.
Vagyis elmúlt az ígéretek és a várakozás ideje az advent, vége a sóhajtozás korának: a Messiás eljött, és megkezdi szolgálatát. Az ő jelenléte tölti be az időt azáltal, hogy Isten irgalmának hordozójává és üdvösségtörténetté teszi, ezért „van közel a mennyek országa”, annyira közel, hogy Jézusban maga az Isten Fia jelent meg az emberek között, hogy tanítsa őket és megnyissa előttük az oda vezető utat.  
Így hát az Úr Jézus örömhírként mondja, hogy beteljesedett az idő, hogy elérkezett az üdvösség várva várt pillanata, hogy megkezdődött Isten országa.
Mondhatnánk azt is, hogy „a beteljesedett az idő” szavak Jézus szájában diadalujjongásra utalnak. Azt jelentik, hogy a történelem új értelmezést nyer, mivel az egész fájdalmas, érthetetlen múlt üdvtörténetté válik: semmi sem volt hiábavaló, semmi sincs jóvátehetetlenül elrontva. Aki Őbenne hisz, annak életében új szakasz kezdődik, amelyet nem a múlt keserveitől való menekülés jellemez, hanem a megtapasztalt isteni szeretet és irgalom élménye.
Csak ilyen értelmezés tükrében válik érthetővé az a nem mindennapi körülmény, hogy a szóban forgó első tanítványok, ott a Galileai-tó partján: Simon és András, Jakab és János, szótlanul, szinte vakon követték Jézust. Ezek a férfiak nem tudták, hogy mire hívta őket. De követték Őt, mert lebilincselte őket a személyisége. Az ő válluk is meggörnyedt az élet terhe alatt, de hirtelen rádöbbentek, hogy pontosan arra a múltra volt szükségük, amely kijutott nekik, hogy megélhessék a szabadulás örömét.
Jézus új jövőt ígért nekik: „emberek halászává teszlek benneteket”- mondta. Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvősséget hozó örömhírét.
Igen, mert a mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát.
„Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek”- írja az evangélista. Lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, kemény munkától megedzett férfiakat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött.

Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, és nem is a tartalom nélküli üres hagyományokhoz ragaszkodva, hanem azért, mert minket is lebilincselt Jézus személye, életpéldája, tanítása, és vonzás körébe kerültünk, mint a vasreszelék a mágnesébe.

„Betelt az idő, közel van az Isten országa…” Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk?
Igen, elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.

Épen ezért a mai szentmisében az Esztelneki Madonna közbenjárására, arra kérjük az Atyát, a Fiú által a Szentlélekben, hogy döbbentsen rá bennünket arra, hogy valóban betelt az idő. Hogy megkeresztelkedésünk pillanatában elkezdődött az üdvösség története életünkben is, és adjon nekünk nyitott fület, hogy életünk eseményeiben, a világ történéseiben és az egyház tanításában meghalljuk hívó szavát, Adjon erőt, hogy mindennapi megtéréseink eredményeként, halálunk pillanatára teljességgel Isten felé forduló, Isten akaratát teljesítő személyekké válhassunk.

vasárnap, január 14, 2024

„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” – Évközi 2. vasárnap

Az ember életében fontos szerepet játszik a találkozás, azonban vannak olyan találkozások, amelyek sorsdöntők – irányt szabnak az életünknek. A mai szentírási szakaszok, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz is, ilyen sorsdöntő találkozásról számol be.
Az első olvasmány (1 Sám 3, 3-10) eseményének főszereplője az Úr. A történetben világossá válik, hogy Isten tud és akar az emberrel párbeszédet kezdeményezni, közölni akaratát, beszélni vele, ha az ember fogékony rá és kész kimondani: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”.
Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonyul hozzánk, éppen ezért figyeljünk az Ő szavára. Sámuel hallgatott rá s ezért „az Úr vele volt, és nem hagyta, hogy egyetlen szava is meghiúsuljon.”
A mai evangéliumi szakaszban (Jn 1,35-42) Keresztelő János, az utolsó ószövetségi próféta két tanítványa is készségesen elfogadja a Jézusról szóló tanúságtételt, és csatlakozik az Úrhoz. Ahhoz a Jézushoz, aki, mint Isten Fia a legteljesebb kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.
Az isteni kinyilatkoztatás célja kettős: először is általa segít bennünket abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket – tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt közölte mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára oktat, a kinyilatkoztatott igékkel.
„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E szavak hallatára a két tanítvány: András és János, akik Keresztelő Jánossal voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”. Hogy mennyire meghatározó és sorsdöntő volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékszik arra, hogy „ez a tízedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már ők maguk válnak hírvivőkké és visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (Jn 1,35-42), aki az Egyház sziklaalapja lesz.
Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények, hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak akkor válik nagykorú hitté, ha személyes Isten-tapasztalat igazolja azt, ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet, mint egy hagyományőrző közösséghez való tartozás.
Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint keresztény vallásunkban?
De minden ember életében bekövetkezhet egy olyan pillanat – pl. mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztunk, egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor csak ez képes átsegíteni bennünket az élettel járó nehézségeken, megtorpanásokon.
A Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni, hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében is: „íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a gyóntatószéket, azt állítják: „Nekik nincs bűnük”. Nincs bűnük, s közben haragban élnek a másik emberrel, nincs bűnük, miközben mások becsületébe gázolva, hazugságot terjesztenek róluk, nincs bűnük, miközben adott szavukért nem merik vállalni a felelősséget, s az igazság helyett a hazugságot pártfogolják, nincs bűnük, fűt-fát ígérnek embertársuknak, de adott szavukat gerinctelen módodon nem tartják meg, nincs bűnük, miközben a házassági hűtlenséget rutinszerűen gyakorolják, s még folytathatnánk a felsorolást.
S ha nincs bűn, akkor magától értetődik, hogy nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János apostol első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8). Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam, más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra való restség, a jó megtételének elmulasztása, az igazság elferdítése, önzés, szeretet hiány, felelőtlen ítélkezés, rágalmazás, pletykálás, haragtartás, megbocsátani nem akarás… Igen, a bűn legtöbbször lélektani jelenség, ami nem szerepel a rendőrség nyilvántartásában, s amit nem lehet kézzel-fogható módon bizonyítani, de attól még bűn marad és előbb vagy utóbb megbosszulja magát, visszaüt. Ugyanis, a bűn elkerülhetetlenül bűnhődéssel jár. Pontosan Dosztojevszkij munkájából tudjuk ezt. Regényében a bűn három napig tart, a bűnhődés 11 napig.
A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik nagy diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűn…
Keresztelő János körül hatalmas tömeg tolong, valamennyien bűnösnek érzik magukat, s a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki valóban bűntelen. Ő Isten megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).
A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik, márpedig a bűn nem az ember javát, békéjét, s boldogságát szolgálja. Mi keresztények a bűntől is szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden önzés, békétlenség, széthúzás, harag, gyűlölet keltés a bűnből forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és minden szentmisében kérjük: te, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk, te, aki elveszed a világ bűneit, adj nekünk békét.
Sorsunk Isten és a bűn között van kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki egy őszinte szentgyónásban szabadulni akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az üdvösséget, megadja az egységet és a lelki békét.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.
Hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem érint meg, akit ez hidegen hagy, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti meg az isteni üzenet lényegét, hogy a szeretet győz a bűn fölött.
A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy megszabadítson bennünket a bűn rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az asztalra, az oltárra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja magát nekünk a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk keresztül kiárassza a világra.
Vajon, hogy olyan kevés a minket körül vevő világban a szeretet, nem azért van, mert nem élünk a szentáldozás lehetőségével, vagy pedig nem jól élünk vele?
Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele, különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által.
A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszélnek, általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is a földi, az anyagi, a testi, a látható dolgok mögött, a lélek, az Isten világa. Egyedül ez adja meg a láthatók, a földi élet értelmét, súlyát és célját.
Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?” És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is ebben a békétlen, gyűlölettől átitatott, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi, anyagi és egészségi válsággal, betegséggel küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet Sámuel megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus nyomába szegődtek, vele találkoztak és aznap nála maradtak.
Összegzésül elmondhatjuk, hogy a szentírási szakaszok szereplőinek magatartása számunkra is ösztönzők kell, hogy legyenek. Nekünk is nyitott szívvel, nyitott lelki hallással kell keresnünk az Urat, és ha valahol felleljük, időzzünk el ott. Szenteljünk időt és energiát vallásos-lelki életünkre. Úgy ahogyan a testi tápláléknak is ahhoz, hogy beépüljön a szervezetünkbe emésztésre, azaz időre van szűksége, úgy a lelki táplálék is időt igényel. Például a szentáldozás utáni tudatos Jézusra figyelés, a kitartóan olvasott Szentírás, lelki könyvek érlelik az Istennel való találkozásunkat.
Ugyanakkor az is fontos, hogy azok számára, akikkel találkozunk, legyen Istenre, Jézusra mutató az életünk. A megtalált lelki értékeket örömmel osszuk meg másokkal és segítsünk egymásnak a lelki előrehaladásban. Így az Istennel és egymással való találkozásink, emberi értékei mellett, olyan maradandó értéket fognak képviselni, amelyek ha nem is látványosan, de mégis meghatározóan befolyásolják környezetünk életét, valamint saját életünket,– és ami legfontosabb, hogy ezek Isten előtt is maradandóak lesznek. 

szombat, január 06, 2024

CSILLAG UTÁN: Babits Mihály

 Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.
Ó ha most mindent itt hagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
"Aranyad tilos kivinni!"
szólna ott a vámos rám.
"Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni."
Százszor megállítanának -
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
 
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserű szagú mirrhámmal
kenném véres lábadat. 

Forrás: Arcanum

Csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel - Vízkereszt ünnepe

Szentírási részek: Vízkereszt: Iz 60, 1-6 // Mt 2, 1-12
 
Izajás próféta (60,1-6) nagyszerű látomásában a hegyre épült várost, Jeruzsálemet bearanyozzák a felkelő Nap sugarai, míg a környező dombokat és a messzi pusztaságot homály borítja. A népek meglátva ezt a ragyogást seregestül indulnak a szent városba, mert az ember szomjazza a világosságot, különösen a sötétség után.

Igen, a hit eseménye az üdvösségtörténet kezdetétől fogva úgy jelenik meg a szentírásban, mint útra kelés, kivonulás. Legtöbbször ez fizikai helyváltoztatással jár, de még inkább a régi életmódból való kivonulásban ölt testet.
Ezt támasztja alá Ábrahám, Mózes vagy Dávid története, vagy a napkeleti bölcsek útra-kellése. Ezek mind-mind a hit és az isteni vezetésre való ráhagyatkozás eseményei.
Ezek a Napkeletről érkezett bölcsek az elsők azok között, akiknek a vonulásáról Izajás próféta beszélt fentebb. Olyan menet ez, mely azóta sem szűnt meg, és ami áthalad az összes korszakon, felismeri a csillag üzenetét, és megtalálja a Gyermeket, aki Isten gyengédségét mutatja nekünk. Mindig új személyek jönnek a csillag fényének vonzásában, akik rálelnek az útra, és elérkeznek Hozzá.

A betlehemi csillag híradását, hogy az Isten emberré lett, először tehát a napkeleti bölcsek fogták föl, először ők reagáltak a jelre. Ők voltak a pogány világ első képviselői: ők látták először az „Atya egyszülött Fiának dicsőségét”…(Jn 1,14) Ők a hatalmas, Krisztus felé haladó két évezredes körmenetnek első vezetői, zászló vivői, akik a fény felé menetelnek.

A mi életünkben is el kell következnie annak a pillanatnak, amikor egy hang szólítása, vagy egy csillag ragyogása úgy megérint bennünket, hogy indulnunk kell. El kell hagyni a megszokottat, és biztosat, s útra kell kelni, ki tudja, hová. Nem az oly sokunkban jelenlévő nyughatatlanság ösztökélése ez, ami többnyire vaktában űz bennünket ide-oda, hanem egyfajta belső parancs, amilyen a vándormadaraké: menetrendszerű és meghatározott úti célra kódolt. Akiben jelentkezik, az a hívás ellenállhatatlan vonzásába kerül, s már indul is, minden akadályt legyőzve, hogy találkozzék azzal, aki hívta.

De megesik, hogy készségesen útra keltünk, megyünk, s egyszer csak a csillag eltűnik elölünk. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy egy idő után a bölcsek is elvesztették a Betlehemi csillag fényét Heródes környezetébe érve, s Heródesnél érdeklődtek.
Érdekes az is, hogy amit a napkeleti bölcsek mondanak, amikor, a messiás király égi jelét meglátva elindultak, hogy felkeressék őt: „Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2), ugyanazt mondja Heródes is, amikor útnak indítja őket Jeruzsálemből: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” (Mt 2,8).
A két kijelentés mögött azonban egészen más szándék húzódik meg! A napkeleti bölcsek azzal a jó és nemes szándékkal keresik a messiást, hogy kifejezzék előtte hódolatukat. Heródes is ezt mondja, de valódi szándéka az, hogy megöleti az újszülöttet, mert félti hatalmát. Érdeklődést mutat ugyan a gyermek iránt, de nem azért, hogy imádja őt, hanem hogy elpusztítsa. Heródes a hatalom embere, aki a másikban csak a riválist képes meglátni. Végső soron még az Istent is riválisnak tekinti, a legveszélyesebb riválisnak. A bölcseket jóindulat vezérli, Heródes szívében rosszakarat van. A Háromkirályok ajándékokat visznek a gyermeknek, a király viszont az életére tör.

Ha egy kissé mélyebben átgondoljuk a mai evangéliumi szakaszt, akkor rádöbbennünk arra, hogy Heródes gonosz szándéka ellenére, e történések mögött meghúzódik egy isteni szándék is, amelyre érdemes odafigyelnünk. Ez az isteni szándék gondoskodik a jelről a pogány származású bölcsek számára, és ennek köszönhető az is, hogy király ellenséges szándéka ellenére a királyi udvar írástudói segítséget tudnak adni a prófétai jövendölések alapján, amely szerint Betlehemben érdemes keresniük a Messiást.
Ez a rejtett isteni szándék tapasztalható meg a történet végén is, amikor a bölcsek álmukban figyelmeztetést kapnak, hogy ne térjenek vissza Heródes udvarába. Végső soron tehát minden emberi szándék mögött - legyen az jó vagy rossz - ott húzódik az isteni akarat, s az előbbiek csak annyiban valósulhatnak meg, amennyiben megfelelnek Isten terveinek.

Igen, ha elveszítjük a fényt, akkor bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, nem tudjuk, merre tovább. Meg kell állni ilyenkor, s megvizsgálni: nem arról van-e szó, hogy lelkünk láthatárát valami más kezdi betölteni, ami eltakarja szemünk elől a csillagot?
A kezdetben tisztán látott célt nem homályosítja-e el a lelkesedésünkbe menet közben beférkőzött önzés, hiúság, önelégültség, nagyravágyó törtetés? Nem lehet-e, hogy észrevétlenül más vonzásba kerültünk, ami összezavarta belső iránytűnket? ? Ha visszatérünk oda, ahol még biztosan tudtuk az irányt, megmenekülünk az eltévedéstől. A napkeleti bölcsek miután elhagyták Jeruzsálemet, s Heródes társaságát, újra láthatják az irányt mutató csillagot. Ismét feltűnik a csillag, ami nagy örömmel tölti el őket. Azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.

Bár a napkeleti bölcsek Betlehemben csupán egy szerény hajlékra bukkannak, s ott találják meg az újszülött Királyt, szegényes környezetben, rongyokba takarva. Mégsem botránkoznak meg, s egy pillanatra sem támad kétség a szívükben, hogy jó helyen járnak-e, mert nem a külsőségeket nézik, hanem a csillagra figyelnek. Bár egy gyermeket találnak, ki még szólni sem tud, kit édesanyja táplál és ölel, ők mégis földre borulva hódolnak előtte, mert fölismerik benne a Messiás Királyt.

Nem homályosítja el látásukat a dicsőségről és hatalomról alkotott emberi felfogás, nem téríti el őket semmi, ami nem égi fény, csupán talmi csillogás. Mert tudják, hogy csak az jut előbbre, akit valóban az isteni fény vezérel, nem az, aki a harag, a gyűlölet, az élvezet, a mindenáron való érvényesülés vagy a szórakozás hulló csillagának fényeit követi.

Tehát ne feledjük, járható út csak egy van, és igazi fény, amely valóban vezetni tud és célba juttat, az is csak egy van. Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”. (Jn 8,12) Jézus szavai és tettei világosságot sugároznak, mert ő maga az Isten. Világosság Ő, amely nem csak a szemünkbe csillan, világosság Ő, amely nem csak értelmünket világítja meg, hanem olyan világosság Ő, amely a szívet melengeti, a lelket élteti… Élő és éltető fény Ő, amint Szent János evangélista írja: „Ő benne élet volt és az élet volt az emberek világossága”. (1,4) Ez a világosság olyan erős, hogy a szomorúság és a szenvedés legsötétebb és legáthatolhatatlanabb ködét is képes átvilágítani, ha élő hittel és imádságos szívvel keressük az Ő tekintetét

Milyen megrendítő és a lényegre tapintó az a kedves legenda, mely a negyedik bölcsről szól, akit útjában százféle akadály tartóztatott fel, s csak harminchárom esztendő múltán jutott el végre kitűzött céljához, s találta meg a Királyt, akit keresett – a kereszten függve, már szólni képtelenül!
Igen, ha valóban őt keressük, egy magatehetetlen csecsemőt vagy egy ártatlanul szenvedő embert találunk, s valamiképpen a kettőt együtt találjuk meg a szentmisén, az oltáriszentség hófehér kenyérdarabkájában, melyben velünk maradt a világ végezetéig.

Az Egyház megújulásának forrása mindig az volt és az is lesz, hogy néhány férfi és nő újra fölfedezi a megtestesülés megrendítő tényét, az értünk gyermekké, s a kereszten a minden ártatlan gyermeknél tisztább, áldozattá lett Isten Fiát, és benne a félelmetesen dicsőséges Isten irántunk való gyöngéd szeretetének múlhatatlan valóságát.
Ők elmondhatják Szent Pállal: „Megismertem Krisztus titkát''; életük szellemi-lelki hódolattá vált, és sokakat vonzanak az Úrhoz, aki kinyilvánította minden értelmet meghaladó dicsőségét: szeretetét Jézus Krisztusban! 

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...