szombat, október 31, 2020

A szentek élete tükör... – Mindenszentek ünnepe

Évekkel ezelőtt mesélte egy idős atya, hogy felkeresett egy ismerős fiatal családot. A fiatalok büszkén mutatták Biblia gyűjteményüket, amelyben volt régi és új kiadás, díszes és egyszerű.
Látva könyv szeretetüket és érdeklődésüket az atya figyelmükbe ajánlotta Szent Ferenc atyánk, Avilai Szent Teréz életrajzát és a nemrég szentté avatott Teréz anyáról szóló könyvet. Az illető fiatalember azt mondta, hogy azok már nem érdeklik őt.
Szép és szükséges a Szentírás szeretete, ismerete, de minket érdekelnek a szentek is, hiszen ők az élő tanúk Jézus mellett. Ők az élő Evangélium. Világító fáklyák az élet sötétségében. Áldozatok az isten oltárán. Ők a kovász, amelyet az Isten rejtet el az életbe, hogy átjárják azt a kort, amelyben élnek.
A szentek élete tükör, amelyben minden embernek meg kell keresnie és találnia önmaga vonásait. Ők az élő lelkiismeret, amikor sok ember lelkiismeretének mécsese kialszik.
Isten minden kalandregénynél izgalmasabb művet ír azokkal a férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel és idősekkel, akik készséggel adják át magukat váratlan tetteinek, élesen figyelnek, hogy meghallják a kegyelem suttogását, a lélek hívogatását.
A Szűzanya, az angyal szavára alázatosan és készséggel mondja: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”.
A földre sújtott Saul remegve kérdezi: „Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?”
Szent Ágoston hallja a szót: Vedd és olvasd” és ezzel véglegessé teszi megtérését.
Szent Ferenc atyánk szívét megvilágosítja, hogy szó szerint vegye s Szentírás szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…” (Mt 19,21).
Minden emberben egy szent lehetősége rejlik. Nem létezik olyan ember, akiből ne lehetne szent. Ezt az állítást nagyon jól alátámasztja Szent Pál, az egykori Saul esete is. – Ki gondolta volna a damaszkuszi útja előtt egy-két nappal, hogy a keresztények üldözésére és elfogására siető Saul néhány nappal később hirdetni fogja „Jézusról, hogy ő az Isten Fia!” – Ki gondolta volna, hogy a gazdag, víg mulatozást kedvelő és lovagi dicsőségről álmodozó Assisi Ferenc, mindent elhagyva az Isten szegénykéje lesz.
Mind ebből két dolog következik:
Először: akármilyen istentelennek látszó, vagy valóban az is legyen egy ember, ne ítéljük meg úgy, mint reménytelen esetet, hanem mindig jusson eszünkbe: lehet még ebből is Jézus apostola, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen.
Másodszor: akármilyen tehetetlen, gyarló embernek tűnök önmagam előtt, bízzak: jöhet még komoly fordulat az életemben, és akarjam ezt a fordulatot, és magam is minden erőmmel fáradozzak rajta.
Sokszor nincs szükség csodálatos tettekre, csak el kell fogadni, amit Isten elénk ad a mindennapi élet eseményeivel.
Mi – állítólag – szilárdan őrizzük atyáink hitét és a hagyományokat. De megmozgat-e minket, megváltoztatja-e világunkat és mássá tesz-e minket az őseinktől örökölt hit és szenthagyomány?
Az életszentség titka: mássá lenni! Ha jót látunk és széppel találkozunk, az tökéletesítsen bennünket. Ha a világ árny oldalait látjuk meg, tanuljunk meg akkor is megmaradni a helyes úton, megmaradni a jóban.
Manapság ez a hit, ez a bizalom mintha hiányozna a keresztény emberek életéből. Amióta úgymond, semleges a társadalom, azóta sok keresztény ember úgy akar viselkedni, hogy ne is látszódjék meg rajta, hogy istenhivő ember. – Az ilyen ember nagyon messze van a jézusi követelményektől: „Ti vagytok a világ világossága… ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16).
Mennyi értékes és szemet-nyitogató párbeszéd marad el azért, mert egyszerűen nem merünk a hitünkről beszél.
Természetesen a szó önmagában nem elég! – Ahogyan Szent János figyelmeztet, szeretetünket – akár Isten, akár ember felé – cselekedetekkel kell valóra váltani.
Az Anyaszentegyház nem hiába olvastatja fel a nyolc boldogságról szóló jézusi tanítást a mai ünnepen. Sokszor mi emberek követelődzünk, sürgetjük Istentől a boldogságot, hiszen kivétel nélkül minden ember boldog akar lenni. A szentek példájával mutat rá az Egyház, hogy lehetünk mi boldogok, de csak akkor, ha Jézus Evangéliuma lesz életünk alapja.
Mi arról panaszkodunk, hogy egészen mások lennénk, ha más korban születtünk volna. Mások, vallásosak lennénk, ha ráérnénk, ha lenne időnk a hit gyakorlására. Mások lennénk, ha más emberek lennének a környezetünkben: ha más lenne a házastársunk, ha mások lennének a gyerekeink, ha mások lennének a rokonaink, a munkatársaink, a szomszédjaink…
A boldogságnak mennyi terve, reménye él az életbe induló fiatal házasok lelkében. Mennyi terv a hivatását, a munkáját kezdő ifjú lelkében. Mennyi lelkesedés. A szép és boldog jövő ígérete lebeg fölöttük. S mindez mivé lesz? – Az emberek megtorpannak. Lelkesedésük lelohad, nincs kitartás, s leélik az életüket anélkül, hogy megízlelnék a boldogságot. Gyors sikereket várnak. A megpróbáltatásokért már zúgolódnak. Az első akadálynál már gyengének bizonyulnak.
S mindez miért? A szentek példája azt mutatja, hogy ők Istenre hagyatkoztak, állandó összeköttetésben éltek Istennel. S a legkisebb ügyben sem lazították meg az Istennel való szeretet kötelékét.
Mi hamar semmibe vesszük az Isten szavát, akaratát, parancsait. Semminek tartunk egy-egy káromkodást, egy-egy szentmise mulasztást, egy kis haragot, gyűlöletkeltést, rágalmazást, pletyka beszédet, egy kis félrelépést… Az egész villanyhálózatban milyen semmiség egy kis apró biztosíték, de ha kiég, ha rövidzárlat miatt kikapcsol, akkor sötétben maradtunk, megáll az élet.
A szentek a legkisebb bűnt és gyarlóságot sem engedték meg magukban, hiszen ha a kegyelem apró szála elszakad, sötétség borulhat életünkre. A mi világunknak éppen ez a kis szál-szakadás a baja.
Nem elmenekülnünk kell a világból, hanem megszentelni azt a hitünkkel, reményünkkel, szeretetünkkel.
Jézus nem bűntelen szent világba jött el, hanem azért, hogy a bűnös világot bűntelenné és szentté tegye, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen”(Jn 10, 10).
Szent Teréz anya kalkuttai házának lépcsőházában a nagy feszület mellett ez a felirat áll: „Nem az a csoda, hogy mi ezt a munkát végezzük, hanem, hogy közben boldogok vagyunk”.
Nincs olyan munka, amelyet ne végezhetnénk Istenért és ne adna boldogságot, csak az égre kell néznünk. Ezért írta meg versét Háry Emma: Kérés mindenkihez címmel.

 „Ha gyermek jön szemközt az utcán,
és mosolyog a szeme, szája,
ó, nevessetek vissza rája!

Ha kérges szívvel találkoztok,
kit nagyon megcibált az élet,
ölelje át testvéri lélek.

Mert nincs rossz ember, csak a bűn nagy,
annyi szívet meghajszol, kerget ...
Ó, adjatok megértő lelket.
Ha úgy néztek egymás szemébe,
mint testvérek, megláthatjátok:
önarcotok néz vissza rátok.

Az örömöt se temessétek
szívetekbe fukaron, mélyen,
adjatok, hadd viruljon, éljen.

És, - mert életünk olyan rövid
s a temető olyan rideg:
őrizzétek meg a Hitet!”

 
A szentek azok, akik a nép tanítómesterei voltak és maradtak példájukkal és közbenjárásukkal.
„Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1).

szombat, október 24, 2020

Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. – Évközi 30. vasárnap

 A mai evangéliumi (Mt 22, 34-40) szakasz üzenete a keresztény élet lényegére, a szeretetre, pontosabban az Isten és a felebarát iránti szeretet főparancsára irányítja figyelmünket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat”(Mt 22,34-40).
Jézus szerint itt a felebarát iránti szeretet mércéje saját magunk – (majd később látni fogjuk, a mérce Ő maga lesz, aki életét áldozta értünk a kereszten): tehát szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezért ahhoz, hogy felebarátomat szeretni tudjam, el tudjam fogadni, előbb önmagamat kell elfogadnom és szeretnem. Mert aki önmagát sem tudja elviselni, az még kevésbé tudja elfogadni embertársát, felebarátját. Aki viszont képtelen elfogadni és szeretni embertársát, annak az Isten iránti szeretetének őszintesége, helyessége is megkérdőjelezhető.
Amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszból, az Isten és embertárs iránti szeretet szorosan, és elválaszthatatlanul összetartozik egymással.
Isten szeretett engem már létezésem előtt. Szent Ágoston azt mondja: „Teremtettél, mert szerettél”. Isten, nem a miatt szeret engem, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret engem. Ha Isten irántam való szeretetének nincs alapja, nincs oka, akkor nem is semmisülhet meg. Éppen ezért Isten szeretetét soha nem veszíthetem el, mert nem a saját teljesítményemnek köszönhetem, mert az Isten szeretete ingyenes ajándék.
A csodálatos isteni ajándéknak, az irántam való isteni szeretetnek a felismerése segítséget nyújt ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat úgy, amint vagyunk, és erőt ad ahhoz, hogy lassan-lassan azzá váljunk, akivé lennünk kell, akinek Isten szeretne látni bennünket.
De ugyanakkor ez a fölfedezett ingyenes isteni szeretet arra ösztönöz minket, hogy tovább adjuk, másokkal is megosszuk, hogy embertársaink felé forduljunk vele.

Az Isten és emberszeretet parancsai szerepelnek már az ószövetségben is külön-külön. Jézus ezeket idézi, annyi különbséggel, hogy a két törvényt összeolvasztja, Mert valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy, mióta az Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együtt érző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és erre a szeretetre bennünket is képessé tett, kiárasztva szívünkbe a Szentlelket. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!”(Jn 13,34)
Így a keresztény embernek nincs szüksége arra – mint pl. az izraelitának –, hogy törvények sokaságát (613) tartsa észben, sem arra, hogy kinyomozza melyek a legfontosabbak ezek közül. Elég, ha egy törvényt megtart, a Krisztus által meghirdetett szeretet főparancsát, hogy teljesen megértse és megélje mindazt, amit Jézus tanított. Ezért mondja Szt. Ágoston püspök: „Szeress, és tégy, amit akarsz”! – mert aki szeret, az rosszat nem tesz. Aki Istent teljes szívével szereti, az készen áll akarata teljesítésére, és feltétel nélkül szolgálatára szenteli magát.
Nos, pontosan Isten akarata miatt és az érte vállalt szolgálat szellemében kell szeretni az embertársat, és nagylelkűen a segítségére sietni a szükségben lévőnek. Az Úr Jézus példája nyíltan megmutatja: úgy teljesíti az Atya akaratát, hogy az emberek szolgálatára bocsátja magát, üdvösségükért feláldozza életét.
A kereszténynek ugyanezen az úton kell járnia: nem szakíthatja el, tehát az embertárs szeretetét az Istenszeretettől, vagyis az emberszeretetet nem fokozhatja le egyszerű humanitárius, emberbaráti cselekedetre. De Isten szeretetét sem szakíthatja el az embertárs szeretetétől, mert ez csak afféle eszményi, platonikus ábránd lenne.
Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének örömét, indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Ezért szögezi le Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, hogy: „Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát”(1 Jn 4, 20).
Igazából azzal mérhetem le Isten iránti szeretetem valódiságát, hatékonyságát, milyenségét, nagyságát, hogy milyen kapcsolatban állok embertársaimmal: minden emberrel. Tehát elsősorban nem azokról van szó, akik szimpatikusak számomra, akik hasonló elveket vallanak, mint én, akikkel egy táborba, egy „gáskába” tartozom, hanem azokról, Krisztus tanítása szerint, akik nincsenek az ínyemre, akik esetleg ártottak nekem, akik a becsületemben kárt tettek, akik másként gondolkodnak, akik nincsenek velem egy véleményen, akik gyengék, akik elesettek és folytathatnánk tovább a felsorolást.
Az első keresztények életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban. És ebben volt az ő nagyságuk, az ő erejük. Ezért volt az, hogy bár kockázatos, életveszélyes volt kereszténynek lenni, az üldözések miatt, mégis egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mert látták, hogy hogyan élnek és mennyire szeretik egymást, mennyire jók mindenkihez.
És mi a helyzet ma? E kérdésre a választ a már sokszor idézett India volt miniszterelnöknője, Indira Gandhi adja meg, aki egy alkalommal európai útjáról hazatérve így nyilatkozott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat.
Megdöbbentő ez a kijelentése, s mégis elég gyakran igaz, sokszor saját bőrünkön, környezetünkben tapasztalhatjuk, s ha igazán őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor bizony nemcsak mások életében, hanem a saját életünkben is tetten érhető eme kettősség. Fölfedezhető a hétköznapjaink életvitelében, embertársainkkal és embertársainkról folytatott beszélgetéseinkben, magatartásunkban, munka és szórakozás közben egyaránt?
Ne feledjük, az Isten iránti szeretet lényege: tegyük meg Isten akaratát életünkre vonatkozóan.
A felebaráti szeretet legfőbb jellemzője pedig: a tisztelet, az őszinte jóakarat, a segítőkészség és a türelem – baráttal és ellenséggel egyaránt, de nem csak a szavak, hanem a tettek szintjén is.
Minden nap az esti lelkiismeret vizsgálat alkalmával, de legalább minden szentmisében érdemes megkérdeznünk magunktól: tudatosan törekszem-e arra, hogy embertársaimban Krisztust lássam és szolgáljam, mert ez a feltétele annak, hogy nyugodt és tiszta lelkiismerettel fordulhassak hozzá az imában és járulhassak az Úr asztalához a szentmiseáldozatban a szentáldozáskor. Nem méltó Jézus barátságára, s még kevésbé az örök boldogságra az, aki közömbös mások sorsa iránt, vagy lenézést, irigységet, haragot és gyűlöletet táplál szívében embertársával szemben.

péntek, október 23, 2020

Lefekvés előtti idézetek - Teréz anya biztató szavai kételyek, kétségek idejére

Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak, mégis szeresd őket!

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet, mégis tégy jót!

Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel, mégis érj célt!

A jó, amit ma teszel, holnap már feledésbe megy, mégis tedd a jót!

A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz, mégis légy becsületes és nyílt!

Amit évek alatt felépítesz, lerombolhatják egy nap alatt, mégis építs!

Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts!

A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!

csütörtök, október 22, 2020

Nézz fel! – Imre atya írása

Szeretek gyalogolni... Egyedül is... Ilyenkor nem csak rendeződnek gondolataim és visszatalálok belső békémhez, de tanulok is... Mindentől és mindenkitől... Leginkább a tájtól...
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem...
- Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.
- Mi a titkom? A tapasztalatom...
- Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.

- Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
- Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
- Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább...

- Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: - Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.
- És mi történt velük, miután megálltak? – tudakozódtam kíváncsian.
Ő szomorúan így válaszolt: - Állva maradtak és nem mentek tovább! Útjuk ott, ahol megálltak, véget ért! Sőt, az életük is véget ért. Azután ugyanis, hogy megálltak, már csak céltalanul tengődtek.

Szerinted mit kellett volna tenniük? – puhatolóztam újfent.

Egy rövid hallgatás után ezt felelte:
- Fel kellett volna nézniük!
Mert ha nem csak az akadályra merednek, hanem felnéznek, akkor a horizonton felcsillanó CÉL, amelyet azelőtt maguk számára kitűztek, a bennük feszülő isteni energiákat felébreszti, és az akadályon játszi könnyedséggel átlépnek.
Ha nem az akadállyal bíbelődnek, hanem felnéznek, akkor fentről világosságot kaptak volna, és megértik: az akadályok talán akaraterősítő próbatételek, hogy az út további nehézségeire előkészítsék őket!

Ha nem az akadályt méregetik, hanem felnéznek, akkor eszükbe jutott volna: lehet Isten helyezte oda, hogy a zsákutcából kihozza és a helyes irányba terelje őket!
Ha nem adják fel reményvesztetten az akadály előtt, hanem felnéznek, akkor megtudhatták volna, hogy mit üzen nekik Isten ezzel az akadállyal? És ha lelkük Istennel találkozott volna, akkor rádöbbennek: minden kő áldást hoz!
Ha felnéznek, akkor... – de már nem fejezte be az új mondatot, mert mintha elszenderedett volna az öreg rögös, köves út...

Azóta, ha ilyen itt-ott nagy kövekkel borított utat látok, látom az embereket is rajta, akik valahol elkezdték és valahol befejezték életútjukat...
De látom azokat is, akik rajta valahol megálltak és nem mentek tovább – mert nem néztek fel, amikor akadályokba ütköztek...

Nem néztek fel és nem világosodtak meg...
Mert a világosság mindig fentről jön!

Imre atya
2020. október 22.

Lefekvés előtti kérés...

A Torda-i hasadék közelében - Szilveszter archívum
 „Vedd kezedbe az életemet és tégy vele, amit akarsz. Oda- adom - nem utasítva vissza sem a nehéz, sem a kellemes dolgokat, amelyeket számomra rendeltél. Elég nekem a te dicsőséged. Minden, amit te terveztél, jó. Minden: szeretet. 


Az út, amelyet megnyitottál előttem, könnyű út, a magam akaratának nehéz útjához képest, amely visszavisz Egyiptomba, a vályogtéglák közé… 


Enged, hogy megnyugodjam a te akaratodban és elcsendesedjem. Akkor a te örömöd fénye fogja átmelegíteni az életemet. Ennek a tüze ég majd a szívemben, és kisugárzik belőle a te dicsőségedre.
Ez az, amiért élek...


És töltsd be egész életemet a szeretet egyetlen gondolatával és egyetlen kívánságával, hogy szerethesselek, nem az érdemért, nem is a tökéletesség, vagy az erény szentségéért, hanem egyedül teérted, Istenem!" 

 Thomas Merton: Prades, Franciaország, 1915. január 31. – Bangkok, 1968. december 10. 

Amerikai trappista szerzetes, lelkiségi író, költő.

szombat, október 17, 2020

Az idők jelei - teljes film

„Mondj igazat és betörik a fejed”- Évközi 29. vasárnap

 Az imént felolvasott evangéliumi szakasz (Mt 22, 15-21) megértésében nagy segítséget jelent számunkra, ha fölidézzük magunkban a gonosz szőlőmunkásokról szóló evangéliumi részt, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítást, mint előzményeket, amiket az utóbbi két vasárnap olvastunk föl.
A mai történet előzménye a gonosz szőlőmunkásokról szóló beszéd, akik megölik Isten küldötteit, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítás, amelyre a meghívottak nem mennek el.
Mindkét beszédben Jézus elítéli a farizeusok és írástudók tetteit és helyteleníti kettős, kétszínű magatartásukat. Egyértelműen leleplezi alattomosságukat, kétszínűségüket, megkérdőjelezi őszinteségüket, hitelességüket, ami kiváltja a Jézussal szembeni ellenállásukat, bosszúállásukat. „Mondj igazat és betörik a fejed” – tartja a népi mondás. Igen, aki a kellemetlen igazságot közli a másikkal, az számíthat rá, hogy megorrolnak miatta rá. Így volt ez Jézus korában és sajnos ma sincs másként.

Ezt követően a farizeusok „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba”- hogyan tudnának ártani neki, mondja az evangélista. A tanácskozás gyümölcse, a döntés eredménye a fondorlatos csapdaállítás, mintha ez is ismerős lenne számunkra, hisz nem rég találkozhattunk hasonló jelenetekkel.

Figyeljük csak meg, mennyire alattomosan és kétszínűen közelednek az Úr Jézus felé, először dicsérnek, hogy leplezzék a rosszindulatú közeledést, a támadás szándékát: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Igen, tudjuk, hogy igazat beszélsz, tudjuk, hogy szelíd vagy és alázatos szívű, de azért mond meg, és most jön a csapdának szánt kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?”
A római császárnak lefizetett adóban egyesek Isten uralmának korlátozását látták a választott nép fölött, a fizetés megtagadását viszont könnyen a politikai hatalom elleni lázadásként lehetett értelmezni.

A kérdésből tehát kiderül, hogy olyan válaszra akarják kényszeríteni Jézust, ami vagy a választott nép fiainak, akik hallgatják őt, vagy a rómaiaknak, akik uralkodnak fölöttük nem lesz elfogadható.
Most ezt használják fel Jézus ellenségei, és olyan kérdést tesznek fel, amelyre szerintük – bármilyen választ is ad – biztos csapdát jelent: „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – Ha azt válaszolja, hogy igen, akkor a nép előtt veszíti el a tekintélyét, mert a hallgatói, mint Isten választott népe jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót, így tehát a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának kiálthatják ki. Viszont, ha azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál, aki lázítás címén letartoztathatja. Azonban Jézus nagy meglepetésükre olyan választ adott, amire nem is gondoltak.

Az Úr Jézus kikerüli a csapdát, túllép a „szabad” és a „nem szabad” kérdésén. Nem úgy válaszol, ahogyan várják tőle, sőt, magasabb szintre emelve a kérdést rámutat a törvények eredeti, Istentől származó voltára. Az adófizetésről szóló kérdés esetében ez a mélyebb értelem az, hogy az embernek a földi életben is teljesítenie kell kötelességeit, de ez nem kerülhet az istentisztelet elébe.
Kérésére mutatnak egy adó pénzt, amin a római császár képe és felirata van. Ezt a pénzt használják a mindennapi életben, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ebből a tényből kiindulva mondja Jézus, hogyha használják, igénybe veszik a római pénzt, amelyen a császár képe és felirata van, akkor adják meg a császárnak az adót, és a neki kijáró engedelmességet, de ne feledjék, hogy az abszolút hódolat, engedelmesség és tisztelet egyedül Istent illeti meg. Vagyis „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Itt Jézus választóvonalat húz a politikai és az isteni hatalom közé. A politikai hatalom is Istentől származik, maga Jézus mondja ezzel kapcsolatosan kereszthalála előtt Pilátusnak: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…”(Jn 19,11), ezért engedelmességgel tartozunk a törvényeinek, amennyiben ezek a törvények a közjavát szolgálják, és nem ellenkeznek az isteni törvényekkel. Sajnos az utóbbi években, Európa több államában is hoztak olyan törvényeket, amelyek szembe mennek az isteni törvényekkel…

A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellen kell, hogy álljanak, meg kell, hogy tagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A kétezer év vértanúinak sokasága bizonyítja, hogy ez megvalósítható.

A kereszténynek meg kell tartania és védenie lelkiismereti szabadságát, hogy Istent minden törvény és minden politikai hatalom fölött tisztelje, mivel „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”(ApCsel 5,29) – vallják az apostolok a megvesszőzés ellenére is, amikor a főtanács megtiltja, hogy Jézus nevében beszéljenek, amikor a főtanács meg akarja határozni nekik, hogy miről beszélhetnek és miről nem.

Ugyanakkor a keresztény legyen meggyőződve arról, hogy Isten a legellentétesebb és legalattomosabb politikai helyzeteket is képes felhasználni az üdvösségterv megvalósítására. Még a pogány Római törvények is a Jézus születésére és halálára vonatkozó isteni tervek megvalósulását szolgálták. Ugyanígy a nagy birodalom békés helyzete, majd a rá következő keresztényüldözések is alkalmas eszközei voltak az evangélium terjedésének.
Továbbfolytatva a gondolatot, figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember két világban él, a természetes és a természetfelettiben, s mindkettő felé el van kötelezve: Isten és a világ, a lélek és a test, a földi élet és a hitélet felé. Éppen ezért nem szabad az egyiket, a másik rovására kijátszani.
A hit nem jogosít fel a tudatlanságra, az Istenre való hivatkozással nem értékelhetjük le az embert, a lélek nevében nem vethetjük meg a testet, az örökkévalóságra figyelve nem hanyagolhatjuk el a földi életet és a kereszt nevében nem lehetünk ellenségei a derűnek, az örömnek.
Ebből az következik, hogy a természetfeletti életbe, Isten országába csak itt a földön lehet belépni. – A kereszténységet sokan vádolják azzal, hogy a természetfeletti élet utáni vágy eltereli az emberek figyelmét az evilági feladatoktól. „Ha az igazi élet odaát kezdődik, akkor a földi életet nem kell túl komolyan venni…”

Ha ez így lenne: mi következnék ebből? Az akarat bénulása, nemtörődömség, menekülés a világból, életidegenség. De ez a vád hamis, azon keresztények esetében, akik komolyan veszik hitüket! Annál is inkább, mert a keresztény ember számára, az, hogy milyen lesz az örök élete, itt a földön dől el. Örök boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan élte meg mindennapjait. Mennyire törekedet a hétköznapok közepette megvalósítani a Krisztusi tanítást, a rá vonatkozó isteni tervet.

A Jézusi magvetésnek itt a földön kell szárba szökkennie és bőséges termést hoznia, a talentumokat, emberi képességeinket itt kell kamatoztatni, itt kell a szomorúakat vigasztalni, és a rászorulókat segíteni anyagilag és erkölcsileg. Ez az élet nem arra adatott, hogy tétlenségben éljük le azt, vagy éppen végig szórakozzuk, hanem feladatot kell teljesítenünk: ez a világ nem váróterem, ahol semmittevően, lustán üldögélhetünk, hanem Isten szőlőskertje, hol alkonyatig dolgoznunk kell, illetve Isten menyegzős lakomája, ahová mindannyian hivatalosak vagyunk… Ezért hát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Éljünk bár kedvező vagy kedvezőtlen körülmények között, fontos az, hogy szilárdak maradjunk a hitben, még ha ellenségeskedésbe ütköznénk is, s legyünk biztosak abban, hogy „Isten mindent javára fordít azoknak, akik – őszinte szívvel – szeretik őt” (Róm 8,28).  

péntek, október 16, 2020

Az egyetemes misszió mindig mindenkire vonatkozik. – Missziós vasárnap margójára

 

A katolikus egyház október utolsó előtti vasárnapján, a világmisszió napját tartja. Ebből az alkalomból a világmisszióra emlékezik az által is, hogy imanapot és gyűjtést hirdet meg a missziók javára. Mi ferencesek ezt az adományt a ferences missziók javára fordítjuk, az idén speciálisan a perui ferences misszió áll a középpontban, az ott tevékenykedő magyar ferencesek kapcsán.

A misszióval kapcsolatosan mondta Szent II. János Pál pápa, hogy megújult elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti lendületével” kell hirdetnünk az evangéliumot mindenkinek.

Ez a feladat ma is sürgető. Sőt arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket a szolgálatába. Nem nyugodhatunk bele abba a gondolatba, hogy kétezer év elteltével még vannak népek, akik nem ismerik Krisztus evangéliumát és nem hallották üdvözítő tanítását…

De ma már nem csak erről van szó, hisz bővül azoknak a köre, akiknek bár hirdették az evangéliumot, azt elfelejtették és elhagyták, nem tartják magukat az egyház tagjának. Sőt sokan a hagyományosan keresztény társadalmakban, országokban is képtelenek megnyílni a hit szavára és annak fényében élni életüket. Tapasztalhatjuk ezt közvetlen környezetünkben, közösségeinkben, sőt saját családjainkban is. Sokakra egyfajta kettősség a jellemző, ahogy annak idején Indira Gandhi, India volt miniszterelnöknője fogalmazott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat.

Hagyományosan vallásos, katolikus közösségeinkben is, olyan változásoknak vagyunk a tanúi, az utóbbi hetek kampány történéseit is szemelőt tartva, amelyek az evangélium üzenetével ellentétes gondolkodáshoz és életstílushoz vezetnek, mintha Isten nem létezne, és előtérbe állítják a jólét, a könnyű haszonszerzés, a karrier, a tiszavirág életű hatalom, a siker keresését, a különböző szenvedélyek kielégítését, mint életcélt, akár a krisztusi, az erkölcsi értékek kárára is. 

Az egyetemes misszió mindig mindenkire vonatkozik. Az evangélium nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az ajándékot meg kell osztani másokkal, ezt a jó hírt tovább kell adni, de nem csak szavunkkal, hanem még inkább elkötelezett keresztény életvitelünkkel, tanúságtevő magatartásunkkal.

Ez az ajándék és egyben kötelezettség nemcsak néhányakra van bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik, Péter apostol szerint „szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” lettek (1Pt 2,9), hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.

szombat, október 10, 2020

Hogyan termeli ki magából a mai civilizáció a modern ellen-ünnepet – Évközi 28. vasárnap

 Szentírási rész: Mt 22,1-14.

A mai szentírási részek az Isten által minden ember számára készített lakoma, illetve menyegző képével ábrázolják az üdvösséget, az eljövendő boldog örök életet.

Az evangéliumi szakaszban (Mt.22,1-14.) az ószövetségi szentírási résszel kapcsolatban az üdvösség lakomája új vonást kap: menyegzői lakoma lesz belőle. A Mindenható Úristen minden embert meghív Fiának, Jézus Krisztusnak, az emberi természettel tartott menyegzőjére: ez a nász a megtestesüléssel kezdődött, és a kereszthalálban teljesedett be.
Képtelenségnek tűnik ezek után, hogy az ember, aki szíve mélyén vágyakozik az igazi és örök ünnepre, nem megy el arra a lakomára, amelyet a király rendez a fiának, az Atyaisten az ő megtestesült Fiának, Jézus Krisztusnak a Szentlélekben. Mégis ez a szomorú valóság.

Vajon mi készteti arra a meghívottakat, hogy agresszív módon nekiessenek a meghívó szolgáknak, és hogyan lehetséges az, hogy menyegzős ruha nélkül állít be valaki, a lakomára?

Kétféle módon lehet védekezni az élet, a mi életünk igazi beteljesedése ellen. Az egyik, hogy nyíltan Isten nélküli civilizációt építünk, az ő lakomája helyett saját magunk rendezünk ünnepet, ünnepeket (Halloweent, Valentin napokat, tejfakasztó bulikat stb. stb.), a másik pedig, hogy elfogadjuk ugyan Istentől a menyegzőre szóló meghívást, de csak a „nekem minden mindegy”, a templomban templomi, az utcán, a profán világban profán módra teszünk eleget neki, anélkül, hogy komolyan készülnénk rá.

A neves hitszónok, Barsi Balázs, ferences atya mondja: „Figyeljük csak meg, hogyan termeli ki magából a mai civilizáció a modern ellen-ünnepet, az Isten készítette lakoma tragikus karikatúráját, a mindent profanizáló, csiklandozó gyönyörökre éhes és öntudatvesztésig hajtott vad orgiát. A reményét vesztett emberiség kétségbeesett és kegyetlenül unalmas szűnni nem akaró farsangolása ez. A robotolás, az üzlet, a mindennapi hajtás a pénzért efelé tart és ezt készíti elő: az orvul növekvő, mindennek a hiábavalóságát feltáró egzisztenciális unatkozás szünnapjait, amikor az emberi mivoltunkból kivetkőzött „ünneplők” leisszák magukat és egymásnak esnek, hogy fékevesztett duhajkodásuk után émelygős másnaposságra és rémisztő ürességre ébredjenek.
Ez emberi élet? – teszi fel a kérdést Balázs atya. Mi lesz velünk, ha nem készülünk a Király Fiának, Jézus Krisztusnak, a Báránynak menyegzőjére? Ha nem kóstolunk bele az ünneplés tiszta örömébe, a Lélek józan mámorába, melynek másnapja üde tavaszi reggel friss levegővel, madárdallal és kék éggel, jó szellemi-lelki közérzettel és hatalmas tetterővel?”

„A mennyek országa hasonló a királyhoz, aki menyegzőt rendezett fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak...” A király az Isten, a lakoma az emberré lett Fiú által hozott üdvösség, a szolgák a próféták és az apostolok, a meghívást visszautasító vagy a szolgákat bántalmazó és megölő szereplők a választott nép tagjai és mindazok, akik, mint ők, elutasítják Jézust, illetve az ő küldötteit.

Megismétlődik a gonosz szőlő munkásokról szóló példabeszédben bemutatott helyzet, van azonban egy lényeges különbség. A szőlőmunkásoktól valami olyat kért a szőlősgazda - a rájuk bízott szőlő termését -, amit kötelességük volt megadni, ebben a jelenetben viszont semmit sem kérnek tőlük, amit az igazságosság alapján meg kellett volna adniuk, itt viszont azt, amit nagy jósággal, nagyszerű ajándékként kínálnak fel nekik, Isten szeretetét utasítják el.
Annak az embernek a magatartása ez, aki meg van győződve: neki nincs szüksége üdvösségre, vagy úgy el van merülve anyagi ügyeiben, hogy nincs ideje gondolni se az Istenre, se az örök életre. Mindezek pusztulásukba rohannak, helyükbe pedig mások kerülnek.

„A menyegző kész!”: Isten Fia megtestesült és áldozatul adja magát az emberiség üdvösségéért. Isten azonban továbbra is hív: „Menjetek ki a keresztutakra, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre”- mondja szolgáinak.
Azonban a lakomára való meghívás és az oda történő belépés még nem jelenti a végső üdvösséget. Íme, itt egy ember, aki nem öltött menyegzős ruhát, s ezért kivetik „a külső sötétségbe”: természetesen nem a külső ruha hiánya miatt, hanem mivel nélkülözi az üdvösségre szükséges belső, lelki felkészültséget.

Az ünnepi ruha nélkül megjelent vendég azokat jelképezi, akik a keresztség szentségében ugyan Jézus Krisztushoz kapcsolták életüket, azonban nem ennek megfelelően élnek. Tehát arról az emberről van szó, aki névleg az Egyházhoz tartozik, akár még templomba is jár, de nem él a kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel, az ima, a szentmiseáldozat kínálta lehetőségekkel, hitét nem kísérik pozitív tettek.
Látszólag Krisztus tanítványa, de szíve mélyén nem Krisztusé, nem Krisztusért él. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „A laodiceai egyház angyalának ezt írd: Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, ezért kivetlek a számból”(3, 14-16).
A szigorú bánásmód, amelyben ez az ember részesült, komoly figyelmeztetést jelent a névleges, a kétszínű keresztényeknek, akik már a keresztség szentségével beléptek Isten országába, azonban életvitelük nem felel meg az ország követelményeinek.

„Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak”. A példabeszéd nem azt akarja mondani, hogy a választottak száma ténylegesen nagyon alacsony, hanem azt, hogy ez a szám kisebb, mint a meghívottaké, mivel egyesek hanyag módon nem válaszoltak az isteni meghívásra. Vagyis a meghívás mindenkinek szól, de csak az lesz választott, aki elfogadja Krisztus tanítását, az evangéliumot és tudatosan szerinte alakítja gondolkodásmódját, magatartását és éli mindennapjait.

Végezetül elmondhatjuk, hogy az örök élet lakomájának a kezdete, megjelenítése a szentmise. Itt élhetjük át elsősorban, földi életünkben Isten eljövetelét, jelenlétét közöttünk: Jézus Krisztus tanításában, testének és vérének vételében, a közösség imájában, énekében.
Az Egyháznak minden egyes tagja hivatalos erre a szeretetlakomára. Minden vasárnap figyelmeztet az Úr a harangszó által is, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. De hányan vannak ma is, akiknek hiába szól a harang, mert ők nem törődnek vele, nem érnek rá, éppen mással vannak elfoglalva.

A másik lényeges dolog, hogy a lakomán való boldog részvétel a menyegzős ruhán fordul meg. És ez a ruha nem emberi képesség, vagy anyagi tehetség kérdése, hanem azon a jóindulaton és készségen múlik, hogy a lakomára tisztán akar-e valaki belépni.
Ha valaki méltatlan létére meghívást kapott az isteni életre és azt hiszi, hogy ez semmire sem kötelezi, az nem kerülheti el a végső ítéletet.

A kegyelem csak a régi ember levetése után képes az új, tökéletesebb életet kialakítani. Ennek az életnek a feltétele tehát a megtisztulás, a bűnbánat: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelget Isten országa” - figyelmeztet bennünket az Úr.

A példabeszéd mindnyájunknak lehetőséget ad arra, hogy megfogalmazzuk alapvető keresztény magatartásunkat. Arról szól, hogy meghívást kaptunk Isten országába. Ha valaki ezt komolyan elfogadja, akkor egész életét ennek keretében kell elhelyeznie. Folytonosan törekedjen arra, hogy ezt a meghívást minél jobban értékelje és minél határozottabban ennek szellemében alakítsa életét nap, mint nap.

hétfő, október 05, 2020

Egyszerűen elkezd másként, szebben élni... - Szent Ferenc atyánk ünnepérre megkésve

Most Szent Ferenc atyánk égi születés napját ünnepeljük, azt hiszem, hogy magától értődő, ha az ő életéből ragadok ki néhány fontos és tanulságos mozzanatot, amiből mi mindannyian, szerzetesek és hívek, egyaránt tanulhatunk.

Szent Ferenc atyánk írásait olvasva, megállapíthatjuk, hogy legfőbb törekvése, és legforróbb vágya az volt megtérése után, hogy mindenütt és mindenben megtartsa a szent Evangéliumot, és tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének teljes megfeszítésével és szívének minden rezdülésével kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és utánozza életpéldáját.

Az anyagias, nagyravágyó fiatalember, Ferenc életét három egymást követő esemény formálja azzá, amivé lett: Krisztus Urunk egyik legnagyobb, leghűségesebb és legnépszerűbb követőjévé.  

Az első egy álom, miközben katonaként a császár seregében szeretne nagy névre szert tenni, nemesi rangot nyerni, egy hang megkérdezi álmában: „Mond csak Ferenc, ki adhat neked többet: az úr vagy a szolga?  Az Úr - felelte Ferenc. Hát akkor miért hagyod el az Urat a szolgáért, a Herceget az alattvalóért?  Mi az akaratod Uram?” - kérdezte Ferenc. Ettől kezdve, szülőföldjére visszatérve többet imádkozik, a templomok, kápolnák csendjében keresi Isten akaratát, közben támogatja a szegényeket, szolgálja a betegeket, elesetteket.

Újabb fordulatot jelent életében, az, amikor „Egy napon… A Lélek ösztönzésére betért a San Damianoi romos templomba, hogy ott imádkozzék a kereszt előtt…” (2 Cel 10). A hagyomány szerint e szavakkal: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat”.
A romos templomban megszólítja őt a kereszt: „Ferenc, menj és állítsd helyre Egyházamat, mert mint látod, romokban hever”(2Cel 10). „Szívesen megteszem Uram” - és hozzá lát a romos templomok, kápolnák rendbetételéhez. Az elsők között van a Szt. Damján, a Szt. Péter és a Porcinkula kápolnája.  

Azonban az igazi fordulat akkor következik be, amikor életének értelmét keresve s helyét a világban, találkozik a Szentírás eligazító, megszólító erejével. A szentmisében a következő szentírási részt olvassák: „Menjetek és hirdessétek: közel van a Mennyek országa. A betegeket gyógyítsátok meg… a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki… Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut…” (Mt 10,7-20).
Amikor Ferenc ezt hallotta, mintha hályog hullott volna le szeméről. Egy csapásra véget ér a keresés: a felolvasott szövegben Isten akaratát fedezi föl: „Ezt akarom, ez az, amit keresek! Teljes szívvel ezt akarom tenni!” - mondta boldogan és azonnal hozzá fog tettekre váltani a hallott szavakat.  

A fiatal Ferenc az élet értelme után kutatva az Evangéliumba ütközik. Felszabadultan fellélegzik, mert az évszázadok távolából rátalált arra, Aki „kezdetben volt”, az Élet Szavára, a Názáreti Jézusra. Végrendeletében írja: „senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki részemre, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem”. Olyan történet kezdődött el vele, amely ma is tart, és sokféle emberben, közösségben és személyiségben folytatódik lelkisége.

Közben az Evangélium fényénél rájön a San Damianoi hang: „Menj, építsd föl hajlékomat, Egyházamat, látod, romba dőlt” - helyes értelmére is. E szerint az "Egyházam" nem a kis út menti templomocska, nem az épület, hanem a Krisztus alapította, a megkereszteltek közössége. S ez azért omladozott, mert a korabeli híveknek és a papságnak nagy része nem élt Krisztus tanítása szerint. Azt hiszem, nem járunk távol az igazságtól, ha párhuzamba állítjuk a mi korunkat a Ferenc korával, mert sajnos ma is vannak gondok a Krisztus-követéssel…

Ferenc zseniális meglátása – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette arra idejét, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár és anyagias kereskedőket, mint tulajdon apja, csak félreállt és másképpen élt, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”.

És ma mi a megoldás, a teendő? Az, ami Szt. Ferenc atyánk idején volt, amikor úgymond düledezett az Egyház: olyan emberekre, férfiakra és nőkre van szükség, akik vállalják az Evangéliumot, akik Isten szavát komolyan veszik, akik mernek és akarnak is az Evangélium szerint élni, de nem csak itt a templomba, hanem a társadalomban is. Mit tesz Ferenc? Nem ítélkezik, nem kritizál, nem rágalmaz, nem igyekszik másokat lejáratni, hanem egyszerűen elkezd másként, szebben élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”.

Mai elmélkedésünket, a volt Miniszter Generális atya sokat mondó szavaival szeretném befejezni: „Világunkat egyre inkább a fejetlenség és a zavar jellemzi; keresi az értékeket. S ebben az állapotában folyamatosan provokál és kérdez bennünket, Krisztus-követőket. Tragikus pillanatoknak, szenvedéseknek és sötétségnek vagyunk a tanúi. Az emberiség pozitív jövője, közösségeink jövője, attól a képességünktől függ, hogy az eljövendő nemzedékeknek tudunk-e átadni reményt, életértelmet – képesek vagyunk-e örömmel és bizakodással járni életutunkon, hitet és reményt sugározva magunkból - hogy tudunk-e a béke eszközeivé, hídépítőkké, közösségalkotó eszközökké és módszerekké válni.

Assisi Szegénykéje tudott felelni kora kihívásaira aktualizálván az Evangéliumot és tanúságot téve róla. S az Evangélium forradalmi erejét olyan készségesen tudta átadni, ahogy arról a mai ember is álmodozik. Saját generációjának úgy tudta azt közvetíteni, hogy ezáltal új kapcsolatrendszerek alakultak ki és egy lelkes vonzódás fakadt a nyomában”. (fr. Giacomo Bini ofm)
Gyászoló testvéreit, s nővéreit, akik Ferenc égbetávozása láttán könnyeztek, e szavakkal vigasztalta: „Én megtettem, amit tennem kellett. Amit nektek kell tennetek, arra tanítson meg benneteket Krisztus” (2 Cel 214). 


Az Esztelneki Madonna és Szent Ferenc atyánk közbenjárására, bennünket is tanítson meg Krisztus arra, hogy hogyan valósíthatjuk meg az Ő igaz és szent parancsát, akaratát szerzetesi és Krisztust követő, világi hívő életünkre vonatkozóan.

péntek, október 02, 2020

Morfondírozás, avagy választások utáni töprengés

 A múlt csütörtökre a Blogon valamint a Facebook-on közé tettem egy hirdetést:

„a helyhatósági választások előtti ima és engesztelő szentségimádásra hívunk mindenkit, amit csütörtökön az esti 6 órás szentmise után tartunk az Esztelneki Ferences templomban… Kérjük a kedves testvéreket, hogy akik tenni akarnak az ima által is községünkért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson kérve a Bölcsesség Lelkét és a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét minden választó polgárra.”

Nagy örömmel tapasztaltam, hogy volt foganatja a meghívásnak, hisz nagyon sokan jöttek el. Az előző csütörtöki szentségimádásokhoz viszonyítva kellemes meglepetésként tapasztaltam, hogy több fiatal férfi és nő volt jelen, de jöttek gyerekek és idősek, valamint olyanok is, akiket gyakran látni a templomba vagy csak karácsonykor és húsvétkor vagy egyáltalán. De jó volt látni, hogy a közös ügy, a község ügye a hitélet és az ima élet terén is megmozgatja őket.

Ebből az élményből ihletődve a választások utáni csütörtökre, vagyis a tegnapi napra is hasonló ima alkalmat hirdettem meg, igaz nem a Facebook-on, hanem a templomban, gondolván arra, hogy így még több emberhez eljut a hír és a lehetőség, s még többen leszünk... Hisz ebben a zűrzavaros, káosszal telítet, gazdasági, egészségügyi és erkölcsi katasztrófával veszélyeztetett világban, társadalomban még inkább rászorulunk Isten segítségére, áldására, amit az imán keresztül, a szentmisén való részvétel által és a szentségekhez járulással nyerhetünk el. Ezért még több imára és engesztelésre van szükség. Azt gondoltam, hogy a múlt csütörtöki jelenlévők megértették ezt és azért jöttek, s most másokat is magukkal hoznak. De nem így történt… Azon morfondírozom, töprengek, hogy miért?

A múlt csütörtöki nagy csapatból most csak azok voltak jelen, akik a korábbi csütörtökökön is elszoktak jönni, rajtuk kívül igazából csak egy olyan fiatal férfi volt jelen, aki máskor nem szokott jönni, de most itt volt, hál’ Istennek. Bizonyára ő, a többi jelenlévővel együtt megértette (?), hogy az ima és az Isten áldása nélkül nem igazán juthatunk előbbre az életben, a jó úton, s a jó ügyért való küzdelemben. Talán ő, ők megértették a zsoltáros szavait: „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.” (127,1)

Befejezésül Tóth Tihamér (Szolnok, 1889. január 14. – Budapest, 1939. május 5.) római katolikus pap, egyházi író, egyetemi tanár, veszprémi püspöknek egyik szent beszédéből idézek: 

„Öreg halász vitt át csónakján egy fiatalembert. Az egyik evezőre ez volt írva: «Imádkozzál!», a másikra: «Dolgozzál!» Az ifjú gúnyosan mondta: «Ósdi ember kend, bátyám! Minek az imádság annak, aki dolgozik?» Az öreg nem szólt semmit; csak eleresztette azt az evezőt, amelyiken az «imádkozzál» volt írva s a másikkal evezett. Evezett, evezett... de csak helyben forogtak, nem jutottak előre. A fiatalember ekkor látta be, hogy a «munka» evezője mellett szükség van a másikra is: az imádságéra.

Én tehát imádom Istent, aki fölöttem van: ez az én rendszeres reggeli s esti imám; imádom Istent, aki közöttünk van: ez az én templomi ájtatosságom; és imádom Istent, aki bennem van: s ez az én Isten akarata szerint rendezett életem. Nekem nem kell bűn terhe mellett, előírni, hogy misére menjek s gyónjam-áldozzam. Nekem nem kell megparancsolni, hogy imádkozzam. Nekem örömem, erőm, hogy mennyei Atyám van; nekem vigasztalásom, hogy az Isten szóba áll velem; nekem legnagyobb megtiszteltetésem, hogy szabad imádkoznom!” – vallotta a nagy püspök. 

Érdemes megfontolnunk, magunkévá tennünk, s még inkább megélnünk szavait, mert a szavak, az ígéretek szavai is el szállnak, de a tettek, legyenek azok jók vagy rosszak, meg maradnak az örök életre!

fr. Szilveszter ofm

Egy boldog ember élete - Carlo Acutis (teljes film)

Missziók hónapja - 2020 - erdélyi ferencesek - Esztelneki Ferences Templom is csatlakozik a gyűjtéshez

csütörtök, október 01, 2020

„Nem bántam meg, hogy átadtam magam a Szeretetnek!” - A Gyermek Jézusról nevezett (Lisieux-i) Szent Teréz szűz és egyháztanító emléknapja

 A mai napon (okt.1) Egyházunk Lisieux-i Szent Teréz emlék napját üli. A „kis út” szentje arra emlékeztet minket, hogy egy kis adag szeretet is sokkal szebb hellyé teheti a világot, közösségeinket. 

A francia származású karmelita nővér, aki 24 évesen, teljes életpályát befutva halt meg (1897. szeptember 30.), arról híres, hogy képes volt a legkisebb dolgokat is értékelni. Egy olyan üzenetet továbbított, ami a mai napig helytálló: csak egyetlen dologra van szükség ebben az életben – a szeretetre. Ezért élet hivatását önéletrajzában így foglalja össze: „Anyámnak, az Egyháznak szívében a szeretet leszek.” Mert: „Megértettem, hogy csupán a Szeretet tarthatja mozgásban az Egyház tagjait… Megértettem, hogy a Szeretet magába foglalja az összes hivatásokat, hogy a Szeretet a minden.” 
 
Ezt a szeretetet pedig a napi apró jótettek, mások szolgálata, az imádságok, az önfeláldozás útját járva valósította meg, nap, mint nap hűségesen és jutott egészen közel Istenhez. 

„Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgálatot tenni nekik, amennyit csak tudok.” „Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutathassam a lelkeknek az én kis utamat.” „Nagyon jól tudjátok, hogy a mi Urunk nem a tetteink nagyságát, nem is a bonyolultságukat nézi, hanem azt a szeretetet, amivel tettük őket”- írta önéletrajzában.

Szent X. Pius pápa mondja róla: „Teréz nővér nagysága abban rejlik, hogy rendkívüliség nélkül tudott rendkívüli lenni”. Közvetlenül halála előtt néhány órával mondta: „Nem bántam meg, hogy átadtam magam a Szeretetnek” – vagyis Istennek.

Mi is Isten segítségével akarjuk járni életünk útját, megtalálni életünk hivatását, és megmaradni az Istentől rendelt úton. Ehhez nem kell mást tennünk, mint engedelmeskednünk a ma ünnepelt szent felszólításának: „Használd jól az ajándékokat, amelyeket kaptál, és add tovább a szeretetet, ami megadatott neked.” „Szeressünk, hiszen a szívünk erre teremtetett!”

A belső várkastély - 1. lakás 1. fejezet (Avilai Szent Teréz hangoskönyv)

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...