vasárnap, január 26, 2020

Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban - Évközi 3 vasárnap

Szentírási részek: Iz 8, 23 – 9,3 // Mt 4, 12 – 23.

Szent Máté evangélista az imént felolvasott evangéliumi szakaszt egy ószövetségi szentírási résszel kezdi. Ez az ő evangéliumában gyakori jelenség, gyakran utal az ószövetségi írások beteljesülésére. Most épp arra a részre utal, melyet teljes terjedelmében Izajás prófétától hallottunk az első olvasmányban. A hallott Izajás-i rész egyértelműen az eljövendő Messiásra, Krisztusra vonatkozó jövendölés. Emberi képekkel és emberi szavakkal hirdeti a próféta: a Messiás mindenki szabadítója lesz, s hamarosan eljön.
Mitől szabadít meg a Messiás? Az emberi lét legfélelmetesebb problémájától, a bűntől, melynek következménye az örök halál. Az a halál, amely a földi élet végében az értelmetlen pusztulást, a folytatás nélküli semmibe hullást látja, s ennek következtében földi életének mindennapjai is „sötétségben, a halál árnyékában” telnek. Megszabadít, mert "a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékában laknak, azoknak nagy világosság támad"- és ez a világosság nagy ujjongással és kitörő örömmel tölti el a népet, mert a Messiás a nép „terhes igáját, a vállára nehezedő rudat, sanyargatója botját összetöri”(Iz 8,23 – 9,3) – s az értelmetlen lét sötétségét megszünteti.
Jézusnak a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után, a Galileába történő visszatérése az a pillanat, amikor ez a rég várt világosság felragyog. Amikor Jézus a Szentlélektől eltelve tanítani kezd, beteljesedik az Írás, a prófétai jövendölés valóra válik.
A galileai határvidéken, ahol pogányok, peremhelyzetűek és idegenek útjai keresztezik egymást már felvirradt az Isten országa.
E vidék lakóinak rossz híre volt a magukat igazaknak tartó zsidók között: véleményük szerint semmi jó sem jöhet Galileából. És mégis, Izajás éppen nekik hirdette a messiási fényt, Emánuelt (velünk az Isten). Most Jézus is hozzájuk fordul, az "örömhír-hozó", aki békét ígér, jó hírt hoz, és üdvösséget hirdet.
Jézus tanításának kezdőmondata azonos Keresztelő Szent Jánoséval "Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!"(Mt 4,12-23). Keresztelő János egy különleges személy, az üdvtörténetben az Ószövetség végén és az Újszövetség kezdetén áll, a határvonalon. S hogy Jézus és János igehirdetése azonos, utal arra, hogy amit Jézus mond, az szerves folytatása az üdvtörténetnek, s amit János tett, az mindenestől utalás Jézusra, a Messiásra.
Keresztelő János bebörtönzésével a próféták ideje véget ért. Isten üdvösségterve szerint neki kisebbednie kellett, hogy Valaki növekedhessék. Jézus csaknem mindvégig hallgatott, addig a pillanatig, amíg a börtön ajtói bezárultak a pusztába kiáltó tekintélyt parancsoló hangja mögött. Most elérkezett az ő ideje, hogy beszéljen, és Isten országát hirdesse.
„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ebben a mondatban benne van, hogy hogyan léphetünk az üdvtörténet új és végső korszakába, Isten országába: a megtéréssel, aminek elő feltétele a bűnbánat.
Megtérés. E szó hallatán sokan arra gondolnak, hogy a megtérés egy látványos jelenség, amikor egy hitetlen felnőtt emberből hívő lesz, mint ahogy Pál apostol is megtért látványos módon, a damaszkuszi úton. Kevesen gondolnak arra, hogy a megtérés minden krisztushívő ember sírig tartó feladata, s kötelessége.
A megtérés ebben az esetben nem a felnőtt ember látványos hívővé válását jelenti, de nem is egy rossz szokás, bűn elhagyását csupán, hanem egész életünk megváltoztatását. Ezt azonban nem külsőleg, hanem belsőleg kell megtennünk: a szív, az értelem, a gondolkodás, az akarat, az érzelmek átrendezése által.
A megtérés a gondolkodásmód megváltozását, valamint a magatartásforma kifelé is megjelenő változását jelenti. A megtérés folyamatában bekövetkezik az elfordulás a rossztól, és az odafordulás Istenhez. Az elfordulás a rossztól nem csupán azt jelenti, hogy magától a bűntől fordul el az ember, de annak forrásától is, ami nem más, mint a hamis önszeretet, a megszokás, a közömbösség.
Ezért a megtérés nem egy alkalomra szól, amit egyetlen egyszer az emberi élet során le lehetne tudni. A megtérés egész földi életünkre szól, mert egész földi életünkben megvan bennünk a bűnre való hajlam, amely nem más, mint az önzés.
A bűn az önzés, amikor önerőnkből, vagy Isten nélküli erőforrásból akarunk élni, ami képtelenség, hiszen létünk minden pillanatát ajándékba kapjuk Valakitől. Ezért a megtérésben életünk végéig tudatosítanunk kell: Istennek, az ő szeretetének köszönhetünk mindent, ezért mindenestől feléje kell fordulnunk. Tehát a megtérés egész életünk megváltoztatása, Isten felé fordítása, mert felismerjük, hogy emberhez méltó életet és boldogságot egyedül csak Isten adhat.
Ez az élet és boldogság pedig nem más, mint az Isten Országa, az evangélium, az örömhír, amelyről Jézus beszél. Az örömhír, amely legszebben Szt. János evangéliumában van megfogalmazva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”(Jn 3,16).
Jézus Krisztus nemcsak hirdeti, hanem földi életében maximálisan megéli Isten Országát. Azt az Isten Országát, amely Isten és ember érett, partneri szeretetközössége. Atyának szólítjuk Istent ebben a kapcsolatban, aki felemel magához minket, embereket és megistenít Jézus Krisztusban.
Ez a szó, hogy Atya, amelynek Jézus ajkáról elhangzó arám eredetije az Abba, sok vitára adott alkalmat a bibliakutatók számára. Sokáig tartotta magát az a vélemény, hogy a kisgyerekek szólították így szüleiket. Viszont van egy vélemény mely szerint ezt a megszólítást, csak a felnőttkort elért gyermekek használhatták szüleik felé. Ez is utal arra, hogy ha mi Istent Abbának, azaz Atyának szólítjuk, ezt csak egy érett, felnőtt szeretetközösségben tehetjük meg.
Amikor Jézus ezekről beszél a hallgatóság értetlenkedik, sőt megbotránkozik. Azért, mert hallgatóságából sokan még kisgyerekként viszonyulnak Istenhez: rászorulnak arra, hogy Isten parancsolgasson nekik, mindent részletesen adjon a tudomásukra, mint a kisgyereknek.
Abban a kapcsolatban, melyet Jézus mutat, már nincs helye a parancsolgatásnak. Jézus, mint ember teljesen Istenre bízza magát, ahogy megvallja: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott”(Jn 4,34).
Isten Jézus földi életében úgy van jelen, mint eledel, mint táplálék, amellyel kapcsolatban nem kell parancsolni az embernek, hogy vegye magához: a legtermészetesebb, hogy az ember az eledelt elfogyasztja az életben maradás miatt.
Sajnos sokan megelégednek istenkapcsolatukban a felszínnel, a külső vallási cselekedetekkel, a parancsolgatós istenképpel, a Tíz-parancs betartásával, ami tulajdonképpen nem rossz, de nem elég, mert nem teszi az embert Krisztus-követővé, kereszténnyé, hiszen a Tíz-parancs nem az Újszövetség tanítása, hanem az Ószövetségé, amit ugyan Jézus nem vetett el, de beteljesített a szeretet főparancsának meghirdetésével.
Nyilvános működésének kezdetén Jézus azt hirdette: Isten Országába az léphet be, aki bűnbánatot tart és megtér. A megtérésre egész életünk folyamán szükségünk van. Állandóan építenünk kell lelkünkben Isten országát, mégpedig hitből fakadó imádsággal, az egyetértésből fakadó testvéri szeretettel és az apostolokhoz hasonlóan, Krisztus hűséges követésével.
Valahányszor Jézus az Apostolokat megfeddte, az majdnem mindig a kishitűségük miatt történt. Jézus gyakran a szemükre vetette, hogy nem, vagy túl kevéssé hisznek.
Sajátos evangéliumi ellentmondást vehetünk itt észre: éppen az Apostoloknak – akik Jézust követték, akik hittek Benne – rója fel Jézus, hogy nincsen hitük, és ezt igen gyakran teszi. Jézus célja az Apostolok hitének megkérdőjelezésével az volt, hogy megtérjenek, megerősödjenek és elmélyüljenek a hitben.
Krisztus mai követőinek, vagyis nekünk is szükségünk van arra, hogy időnként megkérdőjelezzük saját hitünket, hitből fakadó életünket. Ne legyünk annyira biztosak abban, hogy egyedül mi csináljuk jól, hogy egyedül mi éljük helyesen a krisztusi tanítást, míg a hitvestársnál, a gyerekeinknél, a szomszédnál, a munkatársnál hiányosságokat, felszínességeket fedezünk fel.
Vajon a mi mindennapi életünk tényleg arról tanúskodik, hogy valóban, szívünk-lelkünk mélyéből hiszünk Istenben? Életvitelünk, magatartásunk, cselekedeteink és szavaink arról tanúskodnak, hogy Krisztus tanítását komolyan vesszük? Gondolkodásunkat, döntéseinket tényleg Krisztus Urunk világossága hatja át?
El kell jutnunk arra a meggyőződésre, hogy hitünknek állandóan növekednie kell, hogy amit ma elértünk, holnap már kevés lesz. A hitéletben nincs megállás, kikapcsolódás, vakációzás, ha valóban hiszünk, akkor annak összhangban kell lennie minden napi életünkkel, akkor az, tetten érhető kell legyen az embertársainkkal való kapcsolatunkban, velük folytatott beszédünkben, róluk alkotott véleményünkben. Kereszténynek lenni ugyanis nem más, mint Krisztust hordozni, őt élni, róla tanúskodni a világban.
Ne elégedjünk meg a felszínes hittel, a kisgyermeki istenkapcsolattal, amely az emberi felelősséget megszünteti, s azért tűnik könnyebbnek. Törekedjünk a megtérésre, a felnőtt Isten-ember szeretet-kapcsolatra, amelyben teljes emberi szabadsággal és felelősség tudattal szólíthatjuk Istent Abbának, azaz Atyánknak, Aki nem csak a mennyekben, hanem a saját életünkben, azaz gyermekeinek életében is jelen akar lenni.

szombat, január 18, 2020

Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk – Évközi 2. vasárnap

A mai ember gondolkodás módja általában én központú, önző beállítottságú. A rajta kívül álló világban, az eseményekben nem annyira a tárgyi valóság és igazság érdekli, mint inkább az, hogy neki mi köze van hozzájuk vagy azoknak ő hozzá, mit jelentenek számára, milyen személyes kapcsolata van a dolgokkal, s mi azoknak a mondanivalója életére vonatkozólag, sőt nagyon sokat nyom a latba az is, hogy milyen haszon, elsősorban anyagi haszon származik számára belőlük, illetve hogy a komfort, kényelem zónáját mennyire befolyásolják, vagy le kell e mondania valamiről, áldozatba kerül-e számára vagy sem. Mert ha igen, akkor nem kér belőlük, még akkor sem, ha a hitéletről, vallásos életről van is szó.

Egy hitoktató mesélte: egy fiatalemberrel beszélgetett vallási dolgokról, s főleg arról, hogy van-e Isten. Filozófiai és teológiai érvekkel bizonyította Isten létezését, és legnagyobb csodálkozására a fiatalember el is fogadta. Ennek ellenére mégis azt mondta: jó, elhiszem, hogy van Isten. De végül is, mit számít, hogy van vagy nincs? Nem mindegy, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk benne?

Azt hiszem, hogy ezzel a válasszal mi is találkoztunk valamilyen formában és nem tudtunk mit kezdeni vele, akkor, amikor egy, a hitét-vallását nem gyakorló családtagunkat, barátunkat, ismerősünket vagy éppenséggel saját magunkat, arra biztattuk, hogy naponta imádkozzon, járjon szentmisére, éljen a szentségek nyújtotta isteni kegyelmekkel…
Az ilyen megnyilatkozásra, magatartásra sokszor az egyedüli, hatásos és meggyőző ellenérv a személyes tanúságtétel lehet. Vagyis az a megcáfolhatatlan tény, hogy a mindennapokban, a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy éppen a szórakozóhelyen életvitelünkkel, magatartásunkkal, döntéseinkkel és cselekedeteinkkel nap, mint nap hűségesen igazoljuk szavaink igazságát.
Hiszen a Krisztus melletti tanúságtételünknek egyik jelentősége éppen abban áll, hogy személyes üzenetet tartalmaz. S ez az üzenet közli azzal a kereső, érdeklődő személlyel, hogy számomra, az ember számára Krisztus jelenti az élet célját és értelmét. - Hogy a Benne való hit kiegyensúlyozottabbá teszi magatartásunkat, emberségesebbé, becsületesebbé, szebbé, s boldogabbá életünket. - Hogy az Ő tanítása képes eligazítást adni az élet útvesztőiben, segítséget nyújtani a problémák, nehézségek megoldásában. Sőt, Ő az egyetlen, aki képes békét, igazi békét adni a nyugtalan, békétlen emberi szívnek, léleknek.

Érdekes, hogy az Úr Jézus földi pályafutása kezdetén nem a zsidó főtanács előtt mutatkozott be, hanem, a bűnösök körében jelent meg, akik tudatában voltak helytelen életvitelüknek és szabadulni akartak bűnösségüktől.

„Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.”- írta Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében. Az emberek érezték bűnösségüket, s mert szabadulni szerettek volna tőle, ezért a bűnbánat keresztségét kérték Keresztelő Jánostól. Igaz a jánosi keresztség, csak szimbolikus cselekedet volt, csak jelezte a bűnösélettől való szabadulás vágyát, de nem volt bűntörlő ereje.
Ezért volt boldog perce Keresztelő Jánosnak, mondhatnánk azt, hogy életének csúcspontja az, amikor bemutathatta az embereknek az Üdvözítőt: „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!”(1,29)
Ez a tanúságtétel egyben prófétai kinyilatkoztatás is volt, a Lélek által született bizonyságra utalt, amelynek kevéssel korábban volt tanúja Keresztelő János. „Láttam... hogy rászáll a Lélek… Én láttam, és tanúskodom arról, hogy Ő az Isten Fia!”- mondta.
Rámutatott Krisztusra, akit a népek és nemzetek vártak, akit már megérkezése előtt vállaltak az ő tanítványai nyugtalan kereséssel és megújított életmóddal. Az útkereső ifjú embereknek szükségük volt erre a tanúságtételre.

De a prófétai szavak a mai ember érdeklődését is föl kellene, hogy keltsék, mert kérdéseire a választ, problémáira a megoldást, bűneire a megbocsátást, gyengeségeire a gyógyirt ő is csak Jézusnál, az Isten Bárányánál találhatja meg. Az egyedüli Szabadító és Üdvözítő a ma embere számára is, csak Jézus Krisztus, az Isten Fia lehet. Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, sőt magára veszi, hogy a golgotán, a keresztfán megsemmisítse azokat.

Megható evangéliumi jelenet volt az, amikor Jézus a háztetőn át leengedett béna embert meggyógyította. Az írástudók és farizeusok kételyére jelenti ki: „Tudjátok meg, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához és ezt mondta: „Mondom neked, kelj fel, fog ágyad és menj haza”(Mk 2,10). Itt meggyógyította a beteg embert, de elvállalta, hogy a kereszten viseli majd a testi, lelki bénaságát is, amikor odaszögezik a Fához.

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor Lévit, a bűnösnek tartott vámost meghívta tanítványai közé, annak ellenére, hogy az emberek nem szerették, megvetették. Minden bizonnyal nem csak azért nem szerették, mert akkor sem szerettek adót fizetni, és nem szívesen vették ki részüket a közteherből, hanem, mert a Biblia szavaival élve: „hűtlen vagyonkezelő” lehetett. Lévi anyagiasságát, csak Jézus tudta megsemmisíteni, a szegény Jézus, aki azt mondotta egy alkalommal magáról, hogy: „az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania”(Mt 8,20).

Megható evangéliumi jelenet volt az is, amikor a rossz hírű nőhöz így szólt az Úr Jézus: „Bűneid bocsánatot nyernek”(Lk 7,48). Megvetett, sőt kitaszított volt ez az asszony. Életét úgy könyvelték el az emberek, hogy nincs mentség a számára. Megkezdett útja a pusztulásba, a végleges boldogtalanságba vezet… Jézus magára vette bűneit, hiszen a keresztre feszítésekor azzal is növelték szenvedését, megaláztatását, hogy megfosztották ruháitól. Ő azonban ekkor is a TISZTASÁG maradt.

Az egyik legszebb példabeszédét az Úr Jézus, a Tékozló fiúról szólót, azért mondta el, hogy ha valaki a legmesszebbre kerülve, a legmélyebbre süllyedve szakad el Isten atyai házától, akkor is tudatában legyen annak, hogy bármikor visszafordulhat, haza térhet, mert nem elutasításban, hanem megbocsátásban lesz része. Isten kincses háza sohasem ürül ki, lakomáján mindig lesz egy hely a hazatérő, az őszinte bűnbánó, a megtért életre vágyó ember számára.
A gyarlóságból, gyengeségből, önzésből vagy rosszakaratból elkövetett bűn az emberi létezés legérzékenyebb, legfájóbb pontja, még akkor is ha nem akar róla tudomást venni. Krisztus Urunk azért jött, hogy a bűntől és az azt követő lelkiismeret furdalástól megszabadítson. Erre nincs más lehetőségünk, ez csak általa lehetséges.

Ahhoz, hogy szépen, békében és egyetértésben élhessünk itt a földön, és hogy megszabadulhassunk bűneink nyomasztó terhétől, el kell fogadnunk, az Ő könyörülő, irgalmas szeretetét, élnünk kell az általa alapított szentségekkel és meg kell tartanunk az isteni parancsokat, azaz teljesítenünk kell a Mennyei Atya akaratát.

A mai evangéliumban Keresztelő János rámutat Krisztusra, az Isten Bárányára. János egész élete e találkozás felé vezet, és most beteljesedik, hogy személyesen rámutathat az Atya egyetlen, szeretett Fiára, a Bárányra, akit majd nagypénteken áldoznak fel. Ő az a Bárány, akire a szentmisék milliárdjaiban, és a mai misén is a felszentelt pap rámutat. „Lásd, hívő ember, ő az Isten egyetlene, aki érted adja, áldozza fel magát. Ő az életed értelme, kincse, magyarázata, lelkierőforrása. Ő az Isten Báránya!”
Hivatásunk hasonló Keresztelő Jánoséhoz. Istenre mutató emberré kell válnom, válnunk, akinek, akiknek léte és egész élete, akár némán, akár hangot adva, de őreá mutat.

„A szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni! … A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”- olvastuk Izajás (49, 3. 5-6) prófétától a mai első olvasmányban.

Az imént elhangzott elmélkedés segítségével vizsgáljuk végig életünket, hogy hol van, illetve hogy egyáltalán jelen van-e az isteni küldetés, az Istenre mutatás az életünkben, hogy valóban világosság vagyunk embertársaink számára, vagy sokkal inkább a sötétséget terjesztjük magunk körül szavainkkal, életvitelünkkel, botránkoztató magatartásunkkal annak ellenére, hogy talán rendszeresen templomba járunk?

Gondoljuk át, hogy mi az az üzenet, amit ma magunkkal kell vinnünk, amit ránk bíztak? Kinek és hogyan kell átadnunk, hogyan lehetnénk jobb megjelenítői a krisztusi evangéliumnak és hogyan válhatunk egyre inkább Istenre mutató, tanúságot tevő emberré, emberekké?

A mai vasárnap szentírási részeinek üzenete meghív minket arra, hogy döbbenjünk rá küldetésünkre, tudatosítsuk önmagunkban, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk világossággá tett bennünket embertársaink számára és azt akarja, hogy bennünk és általunk megdicsőüljön a földön és embertársaink életében is.

szerda, január 08, 2020

Esztelnek-Csángótelep házszentelés

A tegnap, január 7-én került sor a csángótelepi, immár hagyományossá vált házszentelésre. A hosszú, egy kisé fárasztó házszentelési napok (Kézdiszentkereszt, Bélafalva) után, ez felüdítő volt a gyönyörű téli táj lágy ölén. Erről az eseményről szeretnék megosztani néhány képet. 


A többi kép ide kattintva nézhető meg.

Karácsonyi templomdíszítés – megkésett képes beszámoló

Hála Istennek a 2019-es Karácsonyi ünnepekre is szép lett a templomunk díszítése. Köszönhető Gy. M. művészi fokon gyakorolt képességeinek és hozzáállásának, aki a díszítést végezte. Aztán a Csíkszentdomokosi régi és nagyon kedves idős ismerősömnek, aki az angyalkákkal lepett meg, meg a munkatársaimnak, akik szintén közreműködtek abban, hogy a karácsonyi templomdíszítés az ünnephez méltó legyen.

Isten fizesse mindenki áldozatos munkáját!

A többi kép ide kattintva látható.

vasárnap, január 05, 2020

Itt kezdődik a világ – Karácsony 2. vasárnapja

Ha van időnk megállni és őszintén önmagunkba nézni rájövünk arra, hogy a Karácsonyi ünneplésünkben van valami csendes nyugtalanság, kielégületlenség. Készültünk rá advent folyamán lelkileg is, meg fizikailag is, mégis most van valami tanácstalanság, hiányérzet bennünk, mintha nem sikerült volna átélni a maga mélységében.
Az ajándékok, amelyeket adtunk és kaptunk, nem fejezik ki igazán, azt, amit általuk szerettünk volna elérni. A szavak, amelyekkel akár magunkat akartuk bátorítani, akár másokat, nem igazán olyan felemelő szavak, amelyekre ezeken az ünnepi alkalmakon szükségünk lett volna. Az ünnepek napjaiban, óráiban is megmaradt egy olyan egyedüllét, magányosság, amelyet nem lehet egyszerűen félretolni.
Azt hiszem, némi bátorság kell ahhoz, hogy ezt a kettősséget felismerjük, és szembe merjünk nézni vele. De igazából megéri, mert ezzel az őszinteséggel valójában sokkal közelebb kerülünk a karácsony ünnepi jelentéséhez, lényegéhez, mint az ünnepi érzésekkel, amelyek nem akarnak tudni ezekről.

A mai evangéliumi szakasz szavai is –, amelyek Jézus születés történetéről, a Betlehemi eseményekről beszélnek, csak egy kissé filozofikusabban, elvontabban –, jól illenek ehhez a gondolatmenethez. Nem szépítenek, nem kendőzik el a valóságot. „A világosság – vagyis Jézus – a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel.... Az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1,5; 10-11)

Az árnyék, a sötétség, amely minket kísért, Jézust is körülvette. Közénk jött, és nem kapott helyet Betlehem városában. Milyen város lehet az, amelyben nincs egy áldott állapotban lévő anyának helye? Milyen arcot mutat a világ abban az órában, amelyben Isten elhatározta, hogy felkeresi, meglátogatja?
Minden foglalt, sajnáljuk… így Isten Fia kint, a városon kívül, a barlang istállóban jött a világra, majd a kapun kívül szenvedett, fejezte be az életét, írja, jelentőségteljesen a Zsidókhoz irt levél. (13,12)

Kívül, otthon nélkül élte le életének legjelentősebb részét. Vendégként élt idegen házakban: Péternél, Zakeusnál, a vámosnál, Lázárnál és testvéreinél, és máshol, ahol befogadták őt. Ezt ő maga is megfogalmazta, amikor ezt mondta egyszer: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”(Lk 9, 58). 
Így foglalta el "kint" a helyet, ott ahol az „ember” megengedte neki. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak kitaszítottak voltak. Az istállóban, a pajtában. Ott gyűjtötte össze azokat, akik ugyancsak "kint" éltek. Először a pásztorokat, később a vámosokat, az utcanőket, a leprásokat, a lelki betegeket…
Mindegyiküket "kint" gyűjtötte össze. Így változtatta át a kinti világot, a kitaszítottak világát belső világgá. Így tette az utolsó helyeket, az utcavégeket olyan helyekké, ahol az új világ kezdődött, az a világ, amelyet ő akart.

New Yorkban a kereskedelmi központ 110 emeletes épületének bejárata fölött, ez a felirat volt olvasható: "Itt kezdődik a világ"- ez az épület 2001. szeptember 11-én szörnyű tragédia következtében elpusztult, a felirattal együtt. Jézus ezt a feliratot nem egy kereskedelmi központ bejárata fölé helyezte el, ahol rengeteg ember életét, sokszor negatívan érintő tevékenység zajlik, hanem oda helyezte el, ahol a kitaszítottak, a megvetettek, a nyilvános bűnösök élnek, az utcák végére, oda, amelyről az evilági ember úgy gondolja, hogy ott már a "semmi" kezdődik, amelyre már nem is érdemes figyelni. "Itt kezdődik a világ", mondja erről Jézus.

Ez a Karácsony ünnepének igazi üzenete, amely valóban Jézustól jön. Ezért költözhet béke nemcsak a győzők otthonába, hanem a vesztesekébe is. Ezért adja Isten a békét nemcsak azoknak, akik teljesítményekkel dicsekedhetnek, akik tehát úgy gondolják, hogy igazán meg lehetnek elégedve magukkal, hanem azoknak is, akik "kívül" élnek, akik nem dicsekedhetnek teljesítményekkel, sikerekkel, akiknek nem áll rendelkezésükre a bőség békéje, csak a nincstelenségé, de csak akkor, ha rátaláltak Jézusra, valahogy úgy mint az a koncentrációs táborban lévő ateista orvos, aki épen egy ateista iró, karácsonyi darabja következtében talál vissza a Béke Istenéhez.

Kedves barátom, Tempfli Imre atya, kaplonyi születésű, stuttgarti magyar lelkésznek egyik írásában olvastam, hogy:
„Egy német gyűjtőtáborban, 1940 Szentestéjén az egyik francia pap egy misztériumjátékot szeretett volna előadni fogolytársainak. A baj csak az volt, hogy nem volt hozzá szöveg...
Valaki felhívta a pap figyelmét arra, hogy van a foglyok között valaki, akiről azt mondják, hogy író. A pap erre megkereste az írót, és felkérte arra, hogy írjon egy karácsonyi darabot. És Jean Paul Sartre (1905-1980), mert ő volt az, az ateista író, mosolyogva igent mondott...
A darabot a foglyok előadták, és minden jelenlévőt lelke mélyéig megrendített. A leghatásosabb minden szereplő közül a hitetlen Baltazár király volt, aki gyermekkorában elveszítette a hitét, és most nem tud hozzá visszatalálni, pedig annyira szeretne... Baltazárt maga az író, Sartre alakította...
A következő nap reggelén egy hitetlen orvos jelentkezett a papnál, és arra kérte őt, hogy vegye vissza a Katolikus Egyház kebelébe. Mikor a pap a megtérés oka felől érdeklődött, az orvos azt mondta neki, hogy Sartre játéka alatt ki nem fejezhető melegséget érzett a szívében...”
Szerintem az történt írja Imre atya, „amit a Szentírás szavai bizonygatnak úton-útfélen: Az élet legmélyén, ott legbelül a lelkünkben, egy meleg folyam hömpölyög... És ennek a folyamnak a neve: Isten. Ő az, aki bennünket – nyugtalanul keresőket – magához vonz. Egy alkalommal az esztendőben sikerül is Neki. Akkor, amikor Ő emberré lett. Ekkor átmelegednek a szívek... Kelj útra Te is, hogy megmelegedjen végre a szíved!”

Ezért adja Isten békéjét nemcsak a szent élettel rendelkező embereknek, akiknek életrajzában nincsenek törések, könnyek, hanem azoknak is, akik életükre egy őszinte bűnbánattartás, szentgyónás után szégyenkezve tekintenek vissza. Nemcsak a mintacsaládoknak, akik tehetséges gyermekekkel dicsekedhetnek, hanem a szétesett családoknak is, ahol az egyik szülő küszködve neveli gyermekeit, és a gyermekeknek, akik az elszakadt, elvált szülők között ide-oda imbolyognak.
Ez az első Karácsony titka, a karácsonyéj csodája, a karácsony békéje.

A bevezetőben arról szóltunk, hogy ünnepi hangulatunkban van valami feloldhatatlan feszültség, szavaink nem találkoznak igazán az ünnepi valósággal, lényeggel. Nos, ez a belső és megmagyarázhatatlan zavaradottság akkor fog feloldódni, ha Jézus karácsonyi ajándékát, világosságát, békéjét úgy fogadjuk, hogy ő ezt az otthontalanság, a kitaszítottság, sötétség helyéről adja mindenkinek. Igaz, ebből nem zárja ki azokat sem, akik igazi otthonokban élnek, de különösen együtt van azokkal, akik "kint" élnek. Ha erre a karácsonyi örömre ráérzünk, ha ráérzünk a "kint" élők kicsinységére, a saját kicsinységünkre és készek vagyunk befogadni az igazi világosságot, akkor megszűnik a bennünk lévő sötétség és feloldódnak belső feszültségeink, akkor világosság és béke, krisztusi béke száll a szívünkbe…

Krisztus világossága, amely mindannyiunk életét betölteni érkezik, ragyogja be ezt a világot, és legyen vigasz mindazok számára, akik a reménytelenség, a nyomorúság, az igazságtalanság, a szenvedés, az elnyomás, az üldöztetés és az emberi méltóságukat sértő körülmények sötétjében élnek.
Ne feledjük, hogy gyermek Jézus hozza az enyhülést mindazok számára, akik megpróbáltatások közepette élnek. Ne vonakodjunk hát attól, hogy felismerjük és befogadjuk őt: Vele „ragyogó fény” világítja be az emberiség égboltját; Vele „szent nap” érkezik el, amely nem ismer naplementét. Legyen ez a karácsonyi ünnepkör valóban mindenki számára az öröm, a remény és a béke időszaka!

„Jöjjetek mindnyájan az Urat imádni”. Máriával, Józseffel és a pásztorokkal, a napkeleti bölcsekkel és az alázatos imádók megszámlálhatatlan seregével, akik az újszülött Gyermek elé járultak, mindazokkal, aki az évszázadok folyamán befogadták szívükbe a Karácsony misztériumát, mi is hagyjuk, hogy e nap fényessége mindenüvé kiáradhasson: hogy beléphessen a szívünkbe, bevilágítsa és felmelegítse otthonainkat, vidámságot és reményt hozzon lakásainkba, és békét adjon a világnak!

Alázatos és hívő imádsággal forduljunk a Gyermek Jézushoz e szentmiseáldozat keretében, hogy az ő világossága oszlasson el minden sötét árnyat életünkből, és töltsön el újra bennünket szeretettel és békével. Az Úr, aki Krisztusban ránk ragyogtatta irgalmas arcát, részesítsen bennünket szeretteinkkel együtt az ő boldogságában és tegyen minket az ő jóságának hírvivőivé. 

szerda, január 01, 2020

Pénteken kezdődik a Jézus Szíve nagy kilenced: 2020. január-szeptember

Pénteken kezdődik a Jézus Szíve nagy kilenced az Esztelnek-i ferences templomban.
Ezért a szentmise előtt, már 7 órától szentgyónási lehetőség lesz. Igyekezzünk minél többen bekapcsolódni a nagy kilencedbe, így csatlakozva a Budapesti nemzetközi eukarisztikus kongresszusra való előkészületekhez, de ugyanakkor megnyerni az Úr Jézus ígéreteit lelkünk gyarapodása érdekébe.


Lelki felkészülés az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra

Alacoque Szent Margitnak a XVII. században Jézus 12 ígéretet tett. A nagykilenceddel kapcsolatos ígéret így szól: „Szívem határtalan irgalmasságában megígérem neked, hogy Szívem mindenható szeretete megadja a végső bűnbánat kegyelmét mindazoknak, akik kilenc egymás utáni hónap első péntekjén megáldoznak. Nem halnak meg kegyelem nélkül, se a nekik szükséges szentségek vétele nélkül. Isteni Szívem biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”. Mit kell hát tenni? Kilenc egymás utáni első pénteken megáldozni.
Mit jelent az, hogy Jézus Szíve „biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”? Aki elvégezte a nagykilencedet, megkapja a végső tökéletes bánat kegyelmét, ha másként nem megy, akkor az Úr gondoskodik arról, hogy a szükséges szentségekhez eljusson, tehát megkapja a feloldozást, a szent útravalót, a betegek kenetét. Ez az Úr Jézus legnagyobb biztatása, ami egy ember számára létezhet, hiszen az üdvösségünknél nincs fontosabb!”

Az elsőpéntek megtartásának hagyományos formája a minden hónap első péntekén való szentáldozás, és ha szükséges, akkor szentgyónás elvégzése.

Jézus 12 ígérete azok javára, akik hittel szeretik, tisztelik és szolgálják az Ő isteni Szívét.
1.    Megadom nekik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket.
2.    Családjaiknak megadom a békét.
3.    Minden bánatukban megvigasztalom őket.
4.    Életükben és különösen haláluk óráján biztos menedékük leszek.
5.    Minden vállalkozásukat megáldom.
6.    A bűnösök szívemben megtalálják az irgalom forrását és vég nélküli tengerét.
7.    A lanyha lelkek buzgókká lesznek.
8.    A buzgó lelkek nagy tökéletességre jutnak.
9.    Megáldom a házakat, ahol Szívem képét kifüggesztik.
10.    Azoknak, akik a lelkek megmentésén dolgoznak, olyan erőt adok, hogy még a legmegrögzöttebb bűnösöket is megtérítik.
11.    Azok neveit, akik ezt az ájtatosságot terjesztik, szívembe írom, és onnan soha ki nem törlöm.
12.    Mindazok, akik kilenc egymás utáni hónap első péntekjén megáldoznak, azok nem halnak meg kegyelem nélkül, se a nekik szükséges szentségek vétele nélkül. Isteni Szívem biztos menedékük lesz az utolsó pillanatban”.

2020 januárjától 9 elsőpéntek van a szeptemberi kongresszusig. Arra hívjuk minden katolikus testvérünket, hogy végezzük el együtt a nagykilencedet, ezzel is felemelve szívünket és nemzetünket az Úrhoz.

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...