„Üvegkancsóba zárt imádság – Húsvéti csendélet a Barátok asztalánál”

A húsvéti idő elcsendesedett pillanatai néha egyetlen képen is megszólalnak – ez a fotómeditáció az imádság, a remény és az ünnep egyszerű szépségét idézi meg a Barátok asztalánál.

A zöld abrosz friss tavaszi reményt idéz, amelyre ünnepi jelek, szimbólumok kerültek: pirosra festett húsvéti tojások az élet és feltámadás ősi szimbólumaiként, egy mécses csendes lángja, amely Krisztus világosságát idézi, és egy különleges tárgy: imára kulcsolt kéz egy üvegkancsó belsejében.

Mintha csak azt kérdezné: „Bezárt imák vagy védett könyörgések vagyunk mi is?” 

A virágok élénk színe az öröm és a feltámadás ujjongását hirdetik, miközben a csendélet kompozíciója arra hív, hogy az ünnep ne csupán látvány legyen, hanem belső tapasztalat: hálás szívvel, összekulcsolt kézzel, reménnyel a szívben.

Elmélkedő kérdés:

Mit őrzök most a lelkem „üvegkancsójában”? Bezártságot vagy imádságot? Fájdalmat vagy hálát?

---

Útra való húsvéti gondolat:

„Legyen a szíved az a kancsó, amelyben az imádság csendje és a feltámadás öröme őrződik meg a mindennapokban.”

Amikor a húsvét tovább ragyog – Fényes hét üzenete

 „A krisztusi öröm nem múló hangulat – hanem húsvéti életforma”

Sokan úgy gondolják, hogy húsvét elmúltával visszatér minden a régi kerékvágásba. Pedig az Egyház nem egyetlen napra korlátozza a Feltámadás ünnepét. Húsvét vasárnappal nem lezárul valami, hanem éppenséggel elkezdődik – mégpedig a Fényes hét, a húsvéti öröm nyolcnapos ünnepe. 

Mit jelent a Fényes hét?

A Fényes hét (vagyis húsvét nyolcada) a húsvét vasárnapot követő hét. A keleti egyházban régóta használatos a „fényes” jelző, mert ez az időszak a világosságban való járást szimbolizálja: Krisztus feltámadt, legyőzte a halált, és új fényt gyújtott az emberiség történetében.

A nyolc napos ünneplés is beszédes: a nyolcas szám a Bibliában a teljesség utáni „új kezdetet” jelöli, az örök életbe nyíló ajtót. A Fényes hét tehát nem más, mint a feltámadás fényében megélt idő, egy meghosszabbított húsvétvasárnap.

---

Hogyan ünnepli az Egyház?

• Minden nap húsvétvasárnapként telik: ünnepi öltözet, dicsőítő énekek, zengő „Alleluják”.
• A szentmisék végén a szokásos záróáldás helyett különös örömmel hangzik el:
  „Ite, missa est, alleluja, alleluja!” – „A szentmise véget ért, alleluja, alleluja!”
• A napi evangéliumi szakaszok a Feltámadottal való találkozásokat mutatják be: Mária Magdolna az üres sírnál, Jézus megjelenése az apostoloknak, Tamás kételye és hite, az emmauszi tanítványok útja – és így tovább.
• Ezen a héten nincs helye a böjtnek vagy gyászos hangulatnak: most az öröm, a hála és az élő remény ideje van.

---

Néphagyományaink fényes hétre

A magyar keresztény kultúrában is különleges időszak volt ez: ilyenkor a hívek felkeresték egymást, ajándékokat vittek, a húsvéti locsolkodás és ünnepi étkezések szokása is ezekhez a napokhoz kötődött. A keleti egyházakban pedig a templom kapuit nyitva hagyják egész héten – mert a menny kapui is megnyíltak.

---

Mit üzen ma nekünk?

A Fényes hét nem csupán egyházliturgiai érdekesség. Egy lehetőség: belépni a Feltámadott fényébe és az „öröm útját” járni, mintegy a nagyböjti keresztút járásnak folytatásaként, ami a nagypéntek délutántól húsvét hajnaláig tartó „beszédes” csendben átbillent a sötétből a világosságba, a kétségbeesésből az éltető reménybe, a szenvedésből a krisztusi derűbe, örömbe. Egy lehetőség: megengedni, hogy ne csak egyetlen ünnepi pillanat, hanem egy új életszemlélet kezdete legyen számunkra.

👉 Húsvét folytatódik.

👉 Jézus él, és ez a hét arról szól, hogy mi is élővé váljunk Benne.

👉 A világosság nem múlt el – csak rajtunk múlik, hogy tovább adjuk.

---

Ha tetszett ez az írás, oszd meg másokkal is – hogy a húsvéti öröm valóban „nyolc napon túl” is hasson!

„Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…”

Szentírási rész: Mk 16, 1-7

„A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek”(Mk 16,2) – az asszonyok. Mária Magdolna és a társaságában lévő többi asszony megrémült, amikor Jézus sírját üresen találták. Három nappal ezelőtt Jézust ebbe a sírba temették és most nem tudták elképzelni, mi is történhetett. Istentől jövő kinyilatkoztatás szünteti meg megdöbbenésüket. „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! … Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak…”(Mk 16, 6-7).
Az asszonyok sietve visszatértek az apostolokhoz és elmondták nekik ezt a hírt. Az ő feladatuk, hogy a feltámadás örömhírét megosszák másokkal is, és így hitet ébresszenek bennük. Innen indul el a Jézus feltámadásáról szóló örömhír az Egyházban. Feltámadásának igazságát a későbbiekben elsősorban Jézus megjelenései támasztották alá apostolai előtt.
Kételkedők természetesen soha nem hiányoztak egészen a mai napig. Az apostolok is először üres fecsegésnek tartották az asszonyoktól hallott hírt és nem hittek nekik. Feltámadni a halálból? Ez lehetetlen, ellene mond a természet törvényeinek.
A krisztusi örömhírnek azonban ma is ez a csúcspontja: Jézus feltámadt és legyőzte a halált.
Az azonban ma is igaz, hogy a feltámadt Jézushoz csak a hitünkön keresztül juthatunk el. Azon a hiten keresztül, amely nemcsak tudást, nemcsak hagyományokhoz való ragaszkodást, hanem tettekkel, s életvitelünkkel alátámasztott személyes meggyőződést jelent. Ez a megállapítás igaz az asszonyokra, s az apostolokra, akik látták Jézust feltámadása után, érintették is őt, és vele ettek. Jézus Tamásnak sem azt mondja, most már tudod, hogy feltámadtam, hanem arra biztatja: légy hívő. (Jn 20,27)
Jézus feltámadásának bizonyossága annál erősebb lesz lelkünkben, minél személyesebben fogjuk szívünket megnyitni a kinyilatkoztatás, az Isten éltető Szava előtt, ami egyszerre jelenti az egyházatyák szerint, az Eukarisztiát és a Szentírást.
Kempis Tamás, a „Krisztus követés” című híres lelki olvasmányában két dologról ír, amire szükségünk van: étel és világosság. „Nekem, a gyengének a te szent Testedet adtad ételül, míg világosságként helyezted lábam elé a Szavadat (vö. Zsolt 118,105). Minthogy Isten Szava a Lélek világossága, és a Szentséged az élet kenyere, én nem tudok e két dolog nélkül élni” – vallja, mert az Eukarisztiában és a Szentírásban Isten országának kiolthatatlan fénye tündököl. Az egyetlen Valóság, amelyben bízhatunk: mindig itt marad velünk. Ha nem lenne, elsodornának és keserűvé tennének azok a tapasztalatok, amelyekben az emberi törékenység rendre elárul minket.
Nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat éjszakája annak a legmélyebb üzenete számunkra, hogy Isten nemcsak ránk bízta magát, hanem mellettünk döntött: ott van velünk a belső megsemmisülés pillanataiban, a magányban, a lelkierőnket felemésztő félelmeinkben, a nagy fájdalmakban, de ott van a békés lakomáinkon is, amelyeket szeretteinkkel fogyasztunk el. Ha az emberek árulók lennének is, milyen vigasztaló tudnunk, hogy Isten mindig is hű maradt hozzánk.
A hitünk megélésében példakép a mi számunkra a Boldogságos Szűzanya, akiben Nagypéntek kálváriáján és Nagyszombat sötétségében, kilátástalanságában az egyház egész hite összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.
A feltámadt Jézus bennünket is kézen akar fogni, és így akar kivezetni minden sötétségből és reménytelenségből, amely születés és halál, betegség és egészség, szorongás és öröm, önzés és elkeseredés, háború és béke között megszállhatja szívünket.
Ugyanis néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a szívünkbe, lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni…
De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Húsvét hajnalán Krisztus az Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét.
Az asszonyok, akik azon töprengenek, hogy „ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sir bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt”(Mk 16,3-4).
Igen, a fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is legyőzhetjük, ha őszinte szívvel hozzá csatlakozunk!
Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.
A hitünkben ragadjuk meg a Feltámadott Úr kezét, ami azt jelenti, hogy új útra lépünk életünkkel. A reménytelenség, az önmarcangolás, az önsajnálat és öntörvényűség útjáról a remény útjára, a halál útjáról az életére, a mulandóság útjáról, az örökre megmaradó világ útjára lépünk.
Ez a tudat a hívőnek új élményeket ad: olyan békét, függetlenséget a világtól, az Istenre való olyan teljes ráhagyatkozást, amelyeket a szenteknél szoktunk megcsodálni.
Jézus halálában és feltámadásában új utat nyitott életünknek. Mindazok, akik azon mennek, egy új öröm, új énekét éneklik. Ez az, az öröm, hogy Krisztussal együtt mi is győzni fogunk a halál fölött, mert „Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon…” Ámen. 

Vasárnapi gondolatok: Aki szeret engem, megtartja tanításomat...

A húsvéti időszak gyakran visszatérő gondolata a Föltámadott Üdvözítővel való találkozás. A Föltámadt Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is.
Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az dolgozzon benne, mint a kovász a tésztában, hogy befolyásolja gondolkodását életvitelét és cselekedeteit. Nem vagyunk magunkra hagyva abban a törekvésünkben, hogy a szívünkkel halljunk, és életünket eszerint irányítsuk. Jézus tudja, hogy ez nem sikerülhet saját erőnkből, a mai evangéliumi szakaszban segítséget ígér.
Ez a segítség a Szentlélek, akit az Atya küld Jézus nevében. Azonban az a veszély fenyeget minket, hogy kioltjuk magunkban a Lelket, tudálékosságunkkal, szívtelenségünkkel, szeretetlenségünkkel, türelmetlenségünkkel, illetve holmi megtévesztő, hamis üzenetekre való figyeléssel. Pedig milyen sok vigaszt nyújthat az a tudat, hogy Isten visel gondot reánk! A mi feladatunk csupán annyi, hogy nyitottak maradjunk a Lélek működésére, hogy Ő megtaníthasson mind arra, amit az Úr Jézus kinyilatkoztatott, s ami szükséges a földi, s örök boldogulásunkhoz. 

Isten Igéje ma, amely által a Föltámadott üzenni akar számunkra, így szól: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála”(Jn 14,23).
Ez az evangéliumi részlet, Jézus búcsúbeszédéhez tartozik, amelyet az utolsó vacsorán mondott övéinek, azt is mondhatjuk, ahogy a múlt vasárnap fogalmaztunk: ez az Ő végrendelete.
Az ember, ha végrendelkezik, felhagy az alakoskodással, őszintén szembenéz a múlttal, rendezi dolgait, és többnyire igyekszik megóvni szeretteit, hogy ugyanazon hibákat kövessék el, amelyek az ő életútjának ismertető jegyei voltak. Persze, a búcsú nem független a múlttól, az előzményektől.
Jézus azonban arra mutat példát, és arra tanít, hogy amint leéltük életünket, úgy fejezzük be, és amint be szeretnénk fejezni életünket, úgy kell élnünk mindennapjainkat, párbeszédet folytatva Istennel és embertárssal egyaránt.

Figyelemre méltó, hogy a fenti evangéliumi részlet egy kérdésre, a tanítványok által föltett kérdésre adott válasz. Jézus párbeszédet folytat, ott is, ahol mások monológot tartanak, szónokolnak. De mi is a kérdés? Júdás, nem a karióti, kérdezte az imént felolvasott rész előtti versben: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, s nem a világnak?" Jézus válasza látszólag nem is érinti ezt a kérdést, kitérőnek tűnik, de valójában nagyon is következetesen arra válaszol.
A jézusi párbeszéd törvénye ez: a közösségen keresztül és csak a közösségen keresztül lehet hiteles párbeszédet folytatni, és ez a közösség Jézus és az Atya közösségében gyökeredzik, a Lélek által. Jézus mindjárt egy tesztet is ajánl, aminek segítségével leellenőrizhetjük, hogy egy adott párbeszéd tőle és az Atyától származik-e, jézusi-e, vagy sem?
Természetesen nem a tetszésnyilvánítói, a nézettségi, vagy hallgatottsági mutatók hitelesítik a jézusi párbeszédet, hanem annak tartalma és hatása a hallgatókra, vagyis, hogy mit mondanak és annak mi az eredmény, gyümölcse, hatása.

Ami a tartalmat illeti, csak olyan párbeszéd tekinthető jézusinak, amely egyezik az Ő, Bibliába foglalt 2000 éves tanításával és nem holmi titkos látnokok üzenetével, amit alattomosan terjesztenek Jézus üzeneteként, a mit sem sejtő jámbor híveknek. A Biblia Jézusának tanítását az általa alapított Egyház, élén a mindenkori pápával, adja tovább. „Az Egyház, mint az "igazság oszlopa és boltozata" (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet hűségesen őrzi – tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. Őrzi Krisztus szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe”(KEK 171). 
És ennek a jézusi tanításnak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a szeretet: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”, ez természetesen fordítva is érvényes, vagyis aki megtartja tanításomat, az szeret engem.
De miről tudjuk, hogy szeretünk? Erre ad választ a párbeszéd hatása. De hát a "szeretet" amolyan megfoghatatlan érzés, hogyan lehet mérni? Lehetséges, hogy valaki a „maga módján szeressen”, mint ahogy divatos lett, hogy a maga módján hívő az ember, a maga módján jár templomba, s a maga módján vesz részt a szentmisén? A maga módján, azaz ahogy pillanatnyilag kedve tartja, saját érdeke, s kényelme diktálja.
Jézus válasza: ha béke, az én békém van a szívedben, akkor szeretsz, akkor az enyém vagy. Mint ahogy Szent Ágoston mondja az Úr szavairól írt könyvében: A béke az elme derűje, a vonzalom köteléke, a szeretet sorsközössége. Aki birtokában van, maradjon meg benne; aki híján van, kérje; mert akiben nem találtatik meg, azt örökségéből kitagadja az Atya, megtagadja a Fiú, s elidegenedik tőle a Szentlélek.

Minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kezét vállára teszi, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. A keresztény számára a Biblia Jézusa az a Valaki, aki mindezt megadja nekünk. Jézus békéje a mi nagy kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk. Ezért mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen”(Jn 14, 27).
Az Úr békéje nem a bűnös világ, és nem is a titokzatos látnokoktól származó figyelmeztetések látszat békéje. A Tőle származó béke, nem a fenyegetettség, nem az ijesztgetések gyümölcse, amit Ő adhat nekünk, nem ismer csüggedést, nem zaklatja nyugtalanság, nem kíséri félelem, ugyan is a Krisztus békéjével rendelkező ember rendben van Istennel, embertársaival, a világgal és önmagával, s akkor szinte mindegy, hogy mikor jön el a vég, mert mindig készen áll az Istennel való végső, nagy találkozásra.

A béke két fél rendezett viszonyával kezdődik, mind emberi vonatkozásban, mind Isten és ember vonatkozásában. A béke ellentéte nem pusztán a háború, hanem mindaz, ami megzavarja a két fél, tehát Isten és ember viszonyát. A béke állapota az élethez szükséges javak meglétét jelenti, de jelenti a veszélyeztetettségi érzés megszűnését is. Ezt az állapotot azonban nem az ember szerzi meg magának, hanem Isten ajándékozza meg vele az embert.
Isten áldásának része a béke, ezért köszöntik egymást az emberek ezzel a Bibliából eredő jókívánsággal: „Béke veled!” Ezért biztatja Szent Ferenc atyánk utódait arra, hogy így köszöntsék egymást: „Az Úr adjon neked békességet!” A Biblia nyelvén a békesség, mint mondtuk, nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem azt is, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van. Az embernek az Istennel való lelki közösségében van békessége, valódi élete. Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan. Amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden. Mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyet akar vele. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.

A múlt század közepének egyik legolvasottabb lelki írója Marmion. Egyik könyvének címe: Béke és boldogság Jézus Krisztusban. Ennek néhány sorát idézem, mert annyira összecseng a mai evangéliummal: „Mi hisszük, tudjuk és valljuk, hogy Krisztus tanítása az emberi életnek és léleknek minden vonatkozásában egyetlen boldogító és tökéletes megoldása. Az Evangéliumot azonban nemcsak hinni, hanem azt egész lelkünkkel elfogadni és egész életünkkel élni is kell. ...Hogy Krisztus evangéliuma életünknek valóban békét és boldogságot adó megoldása legyen, ahhoz az kell, hogy ez egész életünket átjárja, hogy egész lényünket, szellemi és fizikai világunkat erre átépítsük, átneveljük, és így magunkból a krisztusi embert megteremtsük. Enélkül nincs, és nem is lehet megoldott, és boldog keresztényi élet. Mert enélkül csak hallgatói vagyunk az evangéliumi igéknek, és nem megvalósítói, akik önmagunkat csaljuk meg.”

Milyen egyszerű teszt, milyen egyszerű próba is ez végül! Ha félsz, ha rettegsz, ha aggódsz - mindegy mitől: nagy-figyelmeztetéstől, világ végtől, haláltól, betegségtől, egyedülléttől, elszegényedéstől, - hadd ne soroljam tovább, - nincs béke a szívedben. S ha nincs béke a szívedben, akkor nincs hely az Atyának és a Fiúnak, aki oda be akar költözni. Takarítsd hát ki szívedet, hogy Béke lakozhasson benned. Mert: „A szívnek mélységében van a keresztény élet igazi ereje, ott, ahol az Isten lakik, ahol Őt a hitben imádják és szolgálják, az összeszedettségben, az alázatosságban, az egyszerűségben, a munkában és a szeretetben”.(Marmion)

A Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az befolyásolja gondolkodását, alakítsa életvitelét és irányítsa cselekedeteit. Hát engedjük, hogy a mai nap isteni üzenete is alakítson, formáljon és irányítson bennünket, az örök hazafelé vezető úton, életünk mindennapján. Ámen!

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Ezzel az örömhírrel köszöntik keleti testvéreink egymást és köszönthetnénk mi is egymást mindnyájan ezekben a napokban, akik hiszünk Jézus Krisztusban, akik hittel valljuk, hogy ő a mi egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk.

Jézus feltámadása azt jelenti, hogy meg vagyunk váltva, Jézus által van megoldás életünk kérdéseire, van értelme életünknek, áldozatainknak, és van értelme szenvedéseinknek is.
Jézus által Isten belépett az emberiség történelmébe, a mi életünkbe. Ő azt kívánja tőlünk, hogy minden testvérünknek közvetítsük az örömhírt, hirdessük evangéliumát: Isten a mi Atyánk, bűneink ellenére is szeret minket, megbocsát, gyermekévé fogad, meghív országába és földi életünk után hazavár az örök életre.
Ez az örömhír a keresztény hívő világnézet alapja, ami meghatározza és átalakítja egész életünket, az élet értelméről vallott felfogásunkat, értékrendünket, jellemzi gondolkodásmódunkat, döntéseinket és választásainkat.

Jézus örömhíre nemcsak imádságra szólít fel, nemcsak templomba, szentmisére hív, hanem arra is felszólít, hogy a mindennapi életben is hitünk tanítása szerint éljünk, mind a családban, mind a társadalomban, akár amikor kötelességeinket teljesítjük, akár amikor szabad időnket töltjük.
Hívő világnézetünk eligazítást ad nekünk az élet valamennyi fontos kérdésében, legyen az kultúra vagy nevelés, egészségügy vagy szociális gondoskodás, gazdaság vagy kereskedelem, közlekedés vagy közigazgatás… Nyilvánvaló, hogy ezekben a kérdésekben nem lehet mindenki szakember, de ezért van az egyházi tanítóhivatal, amelyre oda kell figyelnünk, amikor életünk egy-egy fontos kérdésében döntünk, állást foglalunk.

A mindennapi életben sokféle gondunk-bajunk van, sok minden okoz kisebb vagy nagyobb nehézséget. Ám ha egy kicsit is elgondolkodunk, könnyen beláthatjuk, hogy a mindennapi gondjainknak, még anyagi, gazdasági problémáink mögött is legtöbbször erkölcsi problémákkal találkozunk, az emberek önzésével, türelmetlenségével, szeretetlenségével, hűtlenségével. Röviden fogalmazva, a saját magunk vagy a mások bűnével. Ha pedig mindennapi gondjaink forrása a bűn, akkor az emberiség problémáit csak a bűnbánat és a megbocsátás meghirdetője, a feltámadt Jézus tudja megoldani.

Ezért rossz úton járnak mindazok, akik a tudomány, a technika vagy a gazdasági fejlődéstől várják a megoldást. Igen, szükség van ezekre is, de ezek nem pótolják az erkölcsi megújulást, a megtérést és a bűnbocsánatot.
Egyházunk, mint gondos édesanya rendszeresen figyelmeztet lelkiismereti kötelességeinkre. Különösképpen a nagyobb ünnepek alkalmával: karácsony, húsvét, pünkösd táján arra szólítja fel Krisztus titokzatos testének tagjait, vagyis minket, hogy vegyünk részt a lelkigyakorlatokon, végezzük el szentgyónásunkat, és rendszeresen járuljunk a szentáldozáshoz, mert csak így lehet részünk lelki megújulásban. Ezért volt örvendetes dolog látni, hogy a háromnapos lelkigyakorlatba többen is bekapcsolódtak, elvégezték szentgyónásukat és szentáldozáshoz járultak…
 
Igaz, hogy Jézus követőitől hitet és áldozatot kíván. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne törődjünk a mindennapi élet gondjaival. Igenis, tudatosan vállalnunk kell akár az üldöztetést és a vértanúságot, ahogy az üldözött keresztények ma is teszik a világ minden pontján. Igen, kötelességünk, hogy életünket, mindennapjainkat, keresztény elveink és értékeink alapján rendezzük be.

A feltámadt Jézus minden embert megszólít, mint a sírnál az asszonyokat, és nem maradhatunk vele szemben közömbösek: vagy hiszünk benne és követjük Őt, vagy ellene szegülünk hívásának, illetve küldő szavának: siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek…  

Nyilvánvaló, hogy senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy hívő keresztény legyen. De a mindennapok közepette tanúskodnunk kell azáltal, hogy komolyan vesszük hitünket és valljuk, hogy emberi problémáinkra is hitünk tanítása alapján találunk megoldást. Ha visszatekintünk kereszténységünk kétezer éves történelmére, akkor minden emberi gyarlóság ellenére egyértelmű, hogy az igazán hitük szerint élő keresztények mennyi jót tettek embertársaiknak, különösen az arra rászoruló árva, szegény, beteg és elhagyatott embereknek.  
Amikor mi Isten Országát akarjuk építeni, akkor ezzel minden ember igaz javát akarjuk szolgálni, hiszen Isten Országának alaptörvénye a szeretet, a megbocsátás.

Jézus Krisztus feltámadt, és minket is feltámaszt. Kérjük, kegyelmével vezessen minket, hogy mindig világosan lássuk, mit kíván tőlünk az ő követése, hogy mindig legyen erőnk küzdeni a jóért és legyőzni a kísértéseket, hogy mindig örömünket leljük követésében. Kérjük, adjon erőt életünk keresztjének hordozására, adja, hogy mindig hűségesek legyünk hozzá, és eljuthassunk országába.

Éppen ezért ajánljuk magunkat, plébániai közösségünk tagjait és mindazokat, akikért imádkozni tartozunk, Krisztus Anyja, az Esztelneki Madonna oltalmába.
Ő, aki elkísérte Fiát a fájdalmas úton, Ő, aki a kereszt tövében állt Fia halála órájában, Ő, aki bátorította a születendő egyházat, hogy éljen az Úr jelenlétében, vezesse el szívünket a kínszenvedés titkától a húsvéti titokig. Afelé a fény felé, amely Krisztus Feltámadásából tört elő és megmutatta a szeretet, az öröm, az élet végleges győzelmét a rossz, a szenvedés, és a halál felett.

Jézus feltámadt, van remény a számunkra – Húsvét

Az egyik nagyszerdai általános kihallgatáson mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, a mai estével kapcsolatosan: „Nagyszombat éjjel húsvét vigíliájának szertartását végezzük, amikor kihirdetik Krisztus feltámadását, győzelmét a halál felett. Ez az éjszaka az egyházi, a liturgikus év központi pillanata.” És ennek a központi pillanatnak az üzenete, hogy a föltámadt Krisztus a mi húsvéti fényünk, sötét életutunkon eligazító világosságunk!
Ezzel kapcsolatosan olvastam az egyházmegye legidősebb, aktív plébánosától, Jakab Gábor atyától, aki Kolozsváron működik, egy nagyon szép gondolat füzért. Ő írja: a fény azzal küzd a sötétség ellen, hogy váratlanul feltör és világít. Így van ez nemcsak a minket körülvevő anyagi, fizikai világban, de a szellem világában is, Krisztus feltámadásában.

A rendkívül gazdag mondanivalójú húsvét-éjszakai liturgiának – ugyanebből a gyökérből táplálkozva – drámai hatású fényünnepség a nyitánya. Lenyűgözően szép szertartás keretében, a Krisztus előtti ószövetségi idő sok évezredes lelki éjszakájára emlékeztető sötét templomban egybegyűlteknek a világosságot, a pap által meggyújtott, kintről behozott és magasra tartott húsvéti gyertya fénye nyújtja. E lobogó világosságban, majd a róla szétosztott, s az egész templomot pillanatok alatt betöltő gyertyalángok ragyogásában a szertartást végző háromszor is ezt énekli: „Krisztus világossága!”, amire feleletül a jelenlevők ajkáról ugyancsak háromszor visszhangzik az örömteli válasz: „Istennek legyen hála!”

A szent liturgiába tudatosan bekapcsolódó hívő ember lelkében - egy nagyon mélyről jövő ősi visszhang nyomán -  mintegy „hallhatóvá” válnak ezen az éjszakán a Biblia első lapján olvasható mondatok: „Isten szólt: Legyen világosság, és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának” (Ter 1,3-5).
Igen, természetfelettien is lejátszódik húsvétkor a hívő emberek életében a teremtés fentebb szóba hozott “fizikai” csodája, tehát a világosság és a sötétség egymástól való éles elválasztása. A föltámadt Krisztussal ugyanis húsvétkor a bűnébe előzőleg mintegy belehalt ember a saját „sírjából” szintén feltámad/hat, ha komolyan veszi húsvét üzenetét, ha igyekszik a Föltámadott Krisztus fényében járni az élet útját.

Az egyik nagycsütörtök délelőtti krizma-szentelési misén tette föl a kérdést XVI. Benedek pápa a Szent Péter-bazilikában: „Vajon Isten népe – a hagyományosan keresztény országok, városok és falvak – nem távolodtak-e el Istentől? Nem lettek-e a hitetlenség nemzedéke? Isten hív bennünket. De meghalljuk-e őt, és meg akarjuk-e valóban ismerni? Ha Istenhez való viszonyunkban zavar támad, ha elveszítjük az irányt, akkor sem testileg, sem lelkileg, sem közösségileg nem leszünk egészségesek. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy ne csak nevünkben legyünk keresztények, hanem valóban azok is maradjunk!”

Amikor társadalmunk elkereszténytelenedett, elvilágiasodott mindennapi életéből kiszorulnak az egyházi és vallási szokásaink, amikor nem divat a keresztény értékrend szerinti élet a családokban, közösségi életünkben, a törvény alkotásban, amikor nem figyelünk Isten hívására, akkor nem csodálkozhatunk, azon, hogy a sötétség, az anyagiasság, az önzés, a széthúzás és a közömbösség fenyegeti, nemcsak Európát, hanem a közvetlen világunkat, környezetünket is.
Ebben a világban sajnos, lassan az uralkodó elv: légy meggyőződve, hogy az igazság egyedüli birtokosa te magad vagy, ragaszkodj hozzá foggal és körömmel, az oszd meg és uralkodj, illetve vedd el, amiről úgy gondolod, hogy neked kijár és NEM a Föltámadt Krisztus által meghirdetett, s kereszthalálával megpecsételt szeretet, az önző énünk legyőzése, és az áldozatok árán való összefogás, a nézeteltérések békés tisztázása, az egyetértés munkálása. Pedig a Föltámadt Úr erre hív minden megkeresztelt embert.

Ezért teszi fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya: „Vajon Isten népe – a hagyományosan keresztény országok, városok és falvak – nem távolodtak-e el Istentől?... Ha Istenhez való viszonyunkban zavar támad, ha elveszítjük az irányt, akkor sem testileg, sem lelkileg, sem közösségileg nem leszünk egészségesek. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy ne csak nevünkben legyünk keresztények, hanem valóban azok is maradjunk!”
Ha pedig a valóságban is, és nem csak papíron akarunk keresztények lenni, egyénileg és közösségileg, akkor e sötét, anyagias, önzéstől és az erőszaktól megosztott világban fontos, hogy egy hangon szóljunk szavakkal és tettekkel arról, hogy az Igazság egyedüli birtokosa, a keresztre feszített Krisztus feltámadt, és hogy az ő fényének kell beragyognia világunkat, igazságról szóló tanításának áthatnia életünket.

A Szentatya, Ferenc pápa mondotta 2013-ban: „Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt! Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe…
Mindenekelőtt azt szeretném, - mondja a Szentatya - hogy ez az üzenet eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom! Mindig győz Isten irgalmassága!”

Hitetlenkedéseink, vallási elbizonytalanodásaink miatt lelkileg túlságosan is besötétedett világunkban húsvétkor évről évre felragyog a Feltámadottban és a Feltámadott által az élet „igazi világossága” (Jn 1,9).
Nem a görög mitológia legismertebb titánja, Prométheusz hozza ezúttal a világosságot világunkba, hanem ő, a halálon is győzelmet aratott Krisztus, a világ Megváltója, aki János evangéliumában önmagáról szó szerint is kimondja: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). S mert ő isteni természete révén hitünk tanítása szerint egylényegű az Atyával, tulajdonképpen magának az örök Istennek a világossága, akiről János apostol ezt írja: „Isten világosság, nyoma sincs benne a sötétségnek” (1 Jn 1,5).

A húsvét éjszakáján meggyújtott apró gyertyáinknak és hagyományos feltámadási körmeneteinknek is ez kellene, hogy fölemelő üzenete legyen mindannyiunk számára.
Ha időnként kételyeink támadnak a halál utáni „másik világgal” kapcsolatosan, az még nem baj. Viszont a kételkedő embernek a kikerülhetetlenül beálló sötétségen mindenképpen át kell haladnia, ha a túlsó oldalon ki akar jutni a világosságra, ha el akar jutni a húsvétvasárnapi feltámadás dicsőségébe és világosságába, akkor tudnia kell, hogy ide az út a nagypénteki golgotán át vezet.
Vagyis azt a hitet kell húsvét üzenete nyomán magában tudatosítania minden kereszténynek, hogy az emberi élet nem szűnik meg a földi halállal, csupán megváltozik, minőségileg magasabb fokon folytatódik, halhatatlan élete tehát biztosítva van.

Hitbeli kételkedéseink és világnézeti tétovázásaink közepette is valamiféleképpen az öreg Simeon kellene, hogy követendő példa legyen mindannyiunk számára. Őt, mint ismeretes, átmeneti bizonytalankodásai túlhaladtán, miután karjaiba vehette a másik világból üzenetet hozó gyermek Jézust, a korabeli jeruzsálemi templomban, a hagyomány előírta nevezetes „bemutatás” alkalmával, a Lélek meghatóan szép hitvallásra ösztönözte: „Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, hiszen már látták szemeim az üdvösséget, amelyet minden nép számára rendeltél: világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,22-35).

Mi is, miként az asszonyok, akik elmentek a sírhoz, és üresen találták azt, megkérdezhetjük önmagunktól, mi az értelme ennek az eseménynek (Lk 24,4). Mit jelent az, hogy Jézus feltámadt? - teszi fel a kérdést Ferenc pápa. „Azt jelenti, hogy Isten szeretete erősebb a rossznál, sőt magánál a halálnál is; azt jelenti, hogy Isten szeretete átalakíthatja életünket, virágba boríthatja azokat a sivatagos tájakat, amelyek a szívünkben vannak.”

Az üres húsvéti sír és az ott hagyott gyolcsleplek láttán, az angyal híradása révén, és a Föltámadt Üdvözítő megjelenései által, a mi dicsőségünk és világosságunk is csak Krisztus lehet, az emberi testben is vakítóan felragyogó Isten, a Feltámadott!

Ferences templom húsvéti ünneplése képekben

A többi kép ide kattintva nézhető meg. 

Győzött a halálon az élet! - és ez nem április elsejei tréfa. – Húsvét vasárnap

„Mi tanúi vagyunk… Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10,39) – olvastuk az imént az Apostolok Cselekedeteiből Péter apostol vallomását.

Minden egyházmegye főpásztora évenként legalább egyszer-kétszer körlevélben szól híveihez a nagyobb ünnepek: Karácsony, Húsvét alkalmával. Ha az Úr Jézus föltámadása után körlevelet akart volna írni követőinek, akkor annak a körlevélnek a rövid tartalma ez lehetett volna: A sírba már ne keressetek. A többiről kérdezzétek barátaimat. De ő nem akart körlevelet írni, hanem rábízta az örömhírt és minden földre hozott kincsét, hűségét, evangéliumát és szeretetét választottaira, az Egyházra, akik századok és ezredévek múltán hamisítatlanul, hitelesen és megbízhatóan állítják: igenis mi vagyunk az ő tanúi!

Ha valaki ma, a kereszténység legnagyobb ünnepén veszi a fáradságot és elolvassa mind a négy evangélista leírása szerint az Úr Jézus föltámadásáról szóló híradásokat, annak szemébe ötlik a tény, hogy nincs bennük semmi rendkívüliség. Egyszerű, rövid, mondhatnánk szűkszavú tényközlések, melyek kiegészítik egymást. Semmi elragadtatás, álom, rémtörténet, mese, hanem éppen ellenkezőleg: „normális” körülmények között, mégis páratlanul rendkívüli esemény. A szűkszavúságból jellemző a Jánosról, a szeretett tanítványról szóló állítás a mai evangéliumi szakaszban: „Látta mindezt és hitt!” (Jn 20,8)

Az asszonyok híradása után János ért legelőször a sírhoz, de csak Péter után lépett be, és saját élményéről jegyzi le: akkor látott és hitt. Mint ahogy majd a Tibériás-tónál is igen kevés szóval, csupán ennyit mond Simon Péternek, a föltámadt Krisztust látva: „Az Úr az!” (Jn 21,7)

Jézus föltámadásának ténye valami olyan bizonyosság, amiről nem regények szólnak, nem lexikonnyi kötetek bizonygatják, hanem elég róla egy-egy lényeges szóval beszélni, hiszen a valóságot nem a szavak áradata hitelesíti, hanem a tény ereje.

Az Újszövetség, az Úr Jézus feltámadására vonatkozó tudásunk kettős okát jelöli meg: az üres sír tényét, és Krisztus megjelenéseit. A sírt asszonyok találták meg felnyitva, ők Jézus föltámadásának legelső tanúi. Amennyiben ez legenda, vagy az apostolok kitalálása lenne, akkor egész biztosan nem asszonyokkal hitelesíttették volna, akik abban az időben nem számítottak érvényes tanuknak.

Az üres sír arról beszél, aki benne feküdt, annak szentségéről, aki másként élt, mint mi, mert másokért élt, halálával pedig a legtökéletesebb kiszolgáltatottságot vállalta értünk.

Az üres sír ugyanakkor beszél a síron túli életről, az örök élet valóságáról, amelyről annyit beszélt az Úr Jézus, s ami több, mint a naimi ifjú, Jairus leánya, vagy Lázár életre keltése, akiknek egyszer újra meg kellett halniuk. Jézus megjelenései pedig Péternek, az apostoloknak és mintegy 500 személynek azt bizonyítják, hogy ő nem kísértet, szemtanuk látták, ettek vele, beszéltek vele, sőt sokan a vérüket ontották a föltámadás hitének igazáért.

„Ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” – állítja Szent Pál (1 Kor 15,14).

A kétezer éves Egyház krisztusi hitében osztozva talán nem is az üres sír, vagy a megjelenések elfogadása a legnagyobb kérdés, hanem ennek a fáradt, elöregedett, kétségbeesett, közömbös emberiségnek a megkérgesedett szíve, mindennapi élete, amelyhez alig jut közel Isten örömhíre.

Hányan tartják csukva a szemüket, fülüket azok iránt az értékek iránt, amelyek a föltámadás hitigazságából erednek, amelyek felemelték az embert, az irodalom, a munka, az esztétika, a művészetek, az orvostudomány és betegápolás, a nevelés és a zene terén?

Hányan csukják be a fülüket, mindkét fülükbe egész napon át szóló fülhallgatót rakva, s keményebbnél keményebb zenét hallgatva, vagy a munka, a pénzszerzés lázában égve, vagy csak a hasznosság elvét követve.

Mennyire más lenne az életük, és valamennyiünk élete, ha ők is hinni tudnának a „szép csendesen” világot teremtő Istenben, aki Mária méhében titokzatosan megtestesült, és aki húsvét hajnalán ugyanilyen „észrevétlenül” föltámasztotta a sírból Jézust; abban, aki ugyanígy, minden szenzáció nélkül, mégis csodálatosan rendezi a világot és benne a mi életünket is.

Nagyon fontosnak kell éreznünk tanúságtevő szerepünket, a tanúskodást: szóval, életpéldával annak hiteles közlését, hogy Jézus él, Isten nem mondott le semelyikünkről, a mi nemzedékünkről sem! Isten a keresztények tanúságtételén keresztül (is) meg akarja győzni a világot arról, hogy jobb dolog élni, mint meghalni, hogy jobb tisztán, nyílt szívvel fölfelé tekinteni, mint bujkálni, bujdosni, búsulni, rettegni, bűnhődni.

A ma élő keresztényeknek az egész világon az a legfőbb kötelességük, hogy helyreállítsák a világ megrendült hitét a szeretetben. Ahogy Ludwig Wittgenstein filozófus állítja: „Csak a szeretet hihet a föltámadásban. Vagy a szeretet az, ami hisz a feltámadásban... a megváltás az, ami legyőzi a kételyt”.

Feltámadunk! – írták mélyen hívő elődeink a temetők kapui fölé; „béke – nyugalom – élet” – írták az őskeresztények a katakombák márvány sírzáró tábláira.

Az első Húsvétkor az ember, az emberiség számára új reménység virradt. Ez a világosság a sötétségben ragyog, az Egyház szolgálatán keresztül pedig szerteszét áradt a világban.

Tudjuk, hogy a halált legyőző élet reménységében lesz a fiatal másokat elfogadó ifjúvá, a szülő értékhordozó édesapává és édesanyává, majd megbecsült nagyszülővé; s a föld, amelyen élünk, így válik szeretett Szülőfölddé és benne minden ember útitárssá.

Nagypéntek keresztje és húsvét üres sírja együtt hirdetik a mai világnak, hogy győzött a halálon az élet és ez nem április elsejei tréfa, aminek semmi köze az életünkhöz, hanem hitünk legfontosabb igazsága, amelynek hatással kell lennie életünkre, minden napjainkra.

Jézus feltámadásának örömhíre ajándékozza meg embertársainkat, családjainkat, Egyházunkat, Nemzetünket és az egész világot, azzal az igazi erővel, amely alkalmas az élet értékesebbé, szebbé és kiegyensúlyozottabbá tételére.

„Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!" – Húsvét 7. vasárnapja

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat” – miközben István diakónus vére hullatásával tanúskodott a föltámadt, és menybe ment Üdvözítőbe vetett hitéről – olvastuk az első olvasmányban.
A tanú a jogi nyelvből vett kifejezés, olyan személyt jelent, aki az általa látott, hallott, megtapasztalt tényt, eseményt igazolja a bíróság előtt. A Szentírás szerinti, az újszövetségi tanúnak is a világban arról kell tanúskodni, amit látott, hallott és megtapasztalt.
De lássuk csak, kik azok a személyek, akik megfelelnek ezeknek az ismertető jegyeknek, kik azok, akiket ebben az értelemben tanúknak mondhatunk?

Elsősorban ezek az ismertetőjegyek, követelmények Jézus Krisztusra igazak, aki maga a Tanú; tanúságot tesz a mennyei Atyáról: „Én az Atyától származom és Tőle jöttem. Nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött." (Jn 8,42) Továbbá: „Most már tudják, hogy a tanítást, amit kaptam Tőled, továbbadtam nekik (a tanítványoknak)" (Jn 17,8) – mondja főpapi imájában Jézus.

Másodsorban az újszövetségi tanú ismertetőjegyeinek az apostolok felelnek meg, akik Jézus Krisztusról tanúskodnak életük árán is: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk" (ApCsel. 4,20) – mondják a főtanács előtt, amikor az el akarja hallgattatni, amikor az meg akarja tiltani, hogy a föltámadott Úrról beszéljenek és róla tanúskodjanak.
Szent Péter apostol – Júdás helyett – Mátyás apostollá választásakor alapvetően fontosnak tartotta, hogy a megválasztandó egyén TANÚ legyen, ezért mondja: „Szükséges tehát, hogy valaki azok közül, akik mindig velünk tartottak, amíg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt – tudniillik János keresztségétől fogva egészen mennybemenetele napjáig – velünk együtt tanúskodjék az Ő feltámadásáról." (Ap. Csel. 1,21-22)

Az első olvasmányban szereplő István diakónus, Jézus Krisztus mellett tett tanúságtételével a halálig megy, mint vértanú hal meg, tanúságot téve Istene és hite mellett.

István az első tanítvány, aki Mesterét a halálig követi. Amíg Jézusnak a halálküzdelem sötétségén kellett átvergődnie, addig István elragadtatva szemléli a megnyílt eget. Ő már Ura borzalmas halálának gyümölcseit élvezi: Jézus a kereszten minden vértanú számára erőt érdemelt ki, mennybemenetele után pedig elküldte a Szentlelket minden hívőre. Istvánban bámulatra méltóan beteljesedik Jézus ígérete: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket és tanúim lesztek”(ApCsel 1,8) – ő az lett élete föláldozása árán is.

István halálában is követi a Megváltót, s a Szentlélektől eltelve arra is képes, hogy gyilkosaiért imádkozzon: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”

„A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat”, s talán István ruháit is. Majd később, a damaszkuszi úton történt események után a keresztény üldöző Saulból Pál lesz, aki beöltözik „István ruháiba”, mint apostol és vértanú. Egészen biztos, hogy megtérése után visszaemlékezik István diakónus megkövezésére, s az egész emberre, aki elsőként lett a hit vértanúja s a Föltámadott tanúja.

Harmadsorban újszövetségi tanúk vagyunk, kell, hogy legyünk mi, Jézus Krisztus Egyházának ma élő tagjai. Tanúskodnunk kell a világ előtt arról, hogy az Atya a Fiúban megváltót küldött, az ő feltámadásában biztosította számunkra az örök életet, és a Szentlélek elküldésével alkalmassá tett bennünket hivatásunk betöltésére. Az egyház kezdeti évei, elindulása, Krisztus megdicsőítésének a vágya érthetővé teszik, hogy a Szentlélek kiáradását elsősorban úgy fogták fel az első keresztények, mint aki mindenkit tanúságtételre ösztönöz. Igen, szóban, tettben és krisztusi magatartással kell hirdetni, hirdetnünk az Isten országát.

Főpapi imájában Jézus az egyházért – vagyis értünk és minden idők keresztényéért – így imádkozott: „De nemcsak értük (ti. a tanítványokért) könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem” (Jn 17,20). Az Úr Jézus, miután imádkozott apostolaiért, imádkozik mindazokért, akik hinni fognak benne, és azt kéri követői számára, hogy „legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk”(Jn 17,21). A hívőknek kért egység mindenekelőtt egység az Atyával és a Fiúval, kölcsönös egységük egyetlen forrása. A megkeresztelt akkor nevezhető érett kereszténynek, amikor megéli az Istennel való személyes találkozást, és ez a testvéreivel való találkozásban árad ki.

Az első, az Istennel való találkozás az alap, a második, az emberrel való találkozásnak a fundamentuma, a második viszont az elsőnek látható és ellenőrizhető jele. Jézus akarata szerint a hívek Istennel és egymás közt megélt egységének olyan tökéletesnek kell lennie, hogy visszatükrözze a közte és az Atya közötti egységet: „egy legyenek, amint mi egy vagyunk” és így „elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”.

Megdöbbentő, hogy mennyire sürgeti az Úr ezt: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél, és szereted őket, amint engem szerettél”. Szinte azt lehetne mondani, hogy Jézus a hívekre bízza a világ hitét, egységük által nekik kell megmutatniuk azt a szeretetet, amellyel Isten szereti és üdvözíti az embereket. Félelmetes felelősség ez, sajnos igen kevesen gondolunk rá.

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon modern társadalmunkban, miért fogyatkozott meg annyira a hit, és a hitből fakadó élet, vajon ennek nem az az oka, hogy a hívők között is megfogyatkozott a szeretetben való egység, az összetartozás tudata?

Ennek orvoslására csak egyetlen eszközt ismerünk: teret adni Jézusnak, hogy teljesen bennünk élhessen – ahogy mondja „Én bennük” – hogy Ő szeressen bennünk és Ő egyesítsen mindnyájunkat az ő szeretetében.

Ne feledjük, csak a bennünk lakozó Isten által válhatunk igazán egyé és hitelt érdemlő tanúkká. Ezt a szentmisén magunkhoz vett Oltáriszentség által is megtapasztalhatjuk. Hiszen semmi sem tud bennünket annyira hasonlóvá és egyé forrasztani, annyi erővel és bátorsággal eltölteni, mint Isten szentségi jelenléte az emberben.

Mi mindannyian mások vagyunk, s ez jól is van így. Erről nem kell lemondanunk. Egyetlen hajszál génállományának vizsgálatából kiderül, hogy az a föltételezett személyé–e, vagy sem. Minden embernek más, még a hajszála is.

Csak a bennünk lakozó Isten Lelke ugyanaz, csak Krisztus szentségi jelenléte ugyanaz minden emberben, mert a bennünk lakozó ugyanaz. Nagy titok és nagy csoda ez, s egyben nagy ajándék is. Amikor fölfedezzük ezt, akkor rájövünk arra, hogy miként őrizhetjük meg sajátságainkat úgy, hogy valami mégis hihetetlenül egyé teremt bennünket.

Talán valaki azt kérdezhetné, hogy mire jó az egység, mi szükség van rá. Az egység bizonyítéka, jele és eszköze a Három Személyű egy Istenhez való tartozásunknak. Jele és eszköze, mert ahol egy szív, egy lélek egy közösség, ott egészen biztos a szeretet is jelen van köztük. A tanúságtevő szeretet előfeltétele pedig az egység.

Nekünk erről a Krisztusba vetett tanúságtevő hitről és e hitből forrásozó szeretetről, a keresztségben és a bérmálásban kapott küldetésünk révén – az apostolokhoz, a tanítványokhoz hasonló módon – kell tanúságot tennünk: a keresztény életvitelünket fedő – krisztusi tanítás terjesztésével, amit Urunk Jézus e szavakkal adott parancsba: „Menjetek, tegyetek tanítványommá – tanúmmá – minden népet!"

Bár nem láthatjuk szemünkkel, Ő mégis mindig velünk van... – Urunk mennybemenetelének ünnepe

Nyárádremetei templom titulusának képe

Szent Lukács evangélista azt beszéli el, hogy az apostolok, miután látták Jézust felmenni a mennybe, nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Ez kissé furcsának tűnik, hiszen amikor búcsút veszünk családunktól, barátainktól és véglegesen elválunk tőlük, főleg halál esetén, természetes szomorúság vesz erőt rajtunk, mert nem látjuk többé arcukat, nem halljuk hangjukat, nem élvezhetjük szeretetüket, jelenlétüket. Az evangélista azonban hangsúlyozza az apostolok nagy örömét. Hogyan lehetséges ez? Miért lehetséges? Éppen azért, mert a hit tekintetével megértik, hogy Jézus, bár nem látják többé szemükkel, mindig velük marad, soha nem hagyja el őket. Az Atya dicsőségében támogatja, vezeti őket, közbenjár értük.

Nagypénteken a körülállok látták Jézust meghalni. Azonban a halál sokkal mélyebb misztérium mint ami látható belőle. Nem biológiai bomlás csupán, hanem zuhanás az alvilágba, melyet a Hitvallásban pokloknak nevezünk. Húsvétkor az Úr halálának szemtanúi látták az Ő dicsőségesen feltámadt testét, de a Mennybemenetel még tovább visz, mert az Úr dicsősége több mint emberi testének feltámadása, visszajövetele az életbe. Ugyanis ettől kezdve Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, vagyis Isten testét-lelkét, egész emberségét felvette a maga szentháromságos életébe, a mennyei dicsőségbe és ezzel örökkévalósította. Ezért állíthatjuk, hogy Jézus földi életének csúcspontja mennybemenetele: amikor ebből a világból felmegy az Atyához, de ez az út, amely visszavezeti az Atya dicsőségébe, a kereszten – az emberiség iránti szeretet isteni tervéhez való engedelmességen – át halad.

A Katolikus Egyház Katekizmusa megállapítja, hogy „a kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt” (662. pont). Nekünk is tisztában kell lennünk azzal keresztény életünkben, hogy csak akkor léphetünk be Isten dicsőségébe, ha minden nap hűségesek vagyunk akaratához, akkor is, amikor ez áldozatot kíván, vagy azt, hogy megváltoztassuk terveinket.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.). Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van. Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb. Ez az értelmetlen lét, a magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk.

A mai ünnepen a nagyszombati alászállásnak az ellentétjére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.

E kijelentés nem Jézus Krisztus személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).

A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökkévalósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.

Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, s azután levesse, hanem ez által, velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén lett ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.

Tehát Isten nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézusnak van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

A mennybemenetel titkához tartozik az is, ami az apostolokat az utolsóvacsorán egyszerre töltötte el örömmel és szomorúsággal, mégpedig Jézusnak a bejelentése, miszerint: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok (Jn 16,7).

Eddig is működött a Szentlélek, azonban csak most, Krisztus feltámadása és mennybemenetele után tudja kifejteni hatását. Nem Jézus Krisztus földön való jelenléte akadályozta, hanem a mi földhöz ragadt gondolkodásunk, ragaszkodásunk a testi szemmel való látáshoz és a tapintáshoz. Krisztus ugyanis nem a szemünk előtt akar lenni, hanem bennünk, a szívünkben. Ezért tudtára adja övéinek, hogy többé nem jelenik meg, csak az utolsó napon, a világ végén, a negyven napos jelenés sorozat lezárult. Biztosan nagy sötétség borult az apostolok lelkére emiatt, de csak néhány pillanatra. Hiszen azt ígérte az Úr: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig (Mt 28,20). És nem emberi testben, hanem a Lélekben jön vissza az emberhez, ahogy ígérte: Hozzá megyünk és benne fogunk lakni (Jn 14,23).

A Mennybemenetellel befejeződik Krisztus földi küldetése, és megkezdődik az apostoloké: „Menjetek - mondta az Úr -, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”(Mt 28,19). Az apostolok Ige-hirdetése, szentmise bemutatása, szentségek kiszolgálása, és az evangéliumi élet hirdetése által kell folytatódnia a Krisztus által megkezdet üdvösség művének.

Jézus szavai: Én veletek vagyok mindennap a világ végéig, beteljesedtek, méghozzá eléggé sajátosan, nem emberi számítás, hanem Isten elgondolása szerint. Ugyanis Pünkösd, a Lélek kiáradása, az Egyház és a szentségek születése volt Krisztusnak hatalommal való visszatérése, melyben végleg kinyilvánult, hogy Ő a mindenható Isten, az Atya jobbján ül, s vele egylényegű. S ezután már nem csak az örök, második isteni személyként, hanem emberségében is velünk van, mert Jézus mennybemenetele nem jelenti Jézus távollétét, éppen ellenkezőleg, azt húzza alá, hogy Jézus új módon él közöttünk: nem a világ egy meghatározott helyén, mint mennybemenetele előtt; most Isten országában van, jelen van minden térben és időben, közel van mindnyájunkhoz. Életünkben nem vagyunk egyedül: van szószólónk, aki vár és megvéd minket.

Szent Lukács evangéliuma azzal kezdődik, hogy az Ó szövetség papja, Zakariás áldozatbemutatás közben, az angyali jelenés alkalmával megnémul, s a templom szentélyéből kijövet nem tud áldást adni. Az evangélium legvégén viszont Jézus az Újszövetség Főpapja emeli föl kezét és áldja meg tanítványait. Ezzel a csodálatos párhuzammal érzékelteti az evangélista azt az új minőséget, mely a mennybemenetellel veszi kezdetét: a régi elmúlik, s emberi természetünkre a megdicsőülés és az örök, isteni élet vár.

Jézus mennybemenetele megismerteti velünk ezt az oly vigasztaló valóságot: Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, emberségünket elvitte Istenhez; megnyitotta számunkra az utat; olyan Ő, mint egy hegymászó csoport vezetője, aki felért a csúcsra és magához vonz minket, elvezetve Istenhez. Ha rábízzuk életünket, ha hagyjuk, hogy Ő vezessen bennünket, biztos kezekben leszünk: Üdvözítőnk, szószólónk kezében.

Krisztus evangéliuma békét és boldogságot ad… - Húsvét 6. vasárnap

A húsvéti időszak gyakran visszatérő gondolata a Föltámadott Üdvözítővel való találkozás. A Föltámadt Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az dolgozzon benne, mint a kovász a tésztában, hogy befolyásolja gondolkodását életvitelét és cselekedeteit.

Isten Igéje ma, amely által a Föltámadott üzenni akar számunkra, így szól: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála”(Jn 14,23).

Ez az evangéliumi részlet (Jn 14, 23 – 29), Jézus búcsúbeszédéhez tartozik, amelyet az utolsó-vacsorán mondott övéinek, azt is mondhatjuk, hogy ez az Ő végrendelete.

Az ember, ha végrendelkezik, felhagy az alakoskodással, őszintén szembenéz a múlttal, rendezi dolgait, és többnyire igyekszik megóvni szeretteit, hogy ugyanazon hibákat kövessék el, amelyek az ő életútjának ismertető jegyei voltak. Persze, a búcsú nem független a múlttól, az előzményektől.

Jézus azonban arra mutat példát, és arra tanít, hogy amint leéltük életünket, úgy fejezzük be, és amint be szeretnénk fejezni életünket, úgy kell élnünk mindennapjainkat, párbeszédet folytatva Istennel és embertárssal egyaránt.

Figyelemre méltó, hogy a fenti evangéliumi részlet egy kérdésre, a tanítványok által föltett kérdésre adott válasz. Jézus párbeszédet folytat, ott is, ahol mások monológot tartanak, szónokolnak. De mi is a kérdés? Júdás, nem a karióti, kérdezte az imént felolvasott rész előtti versben: „Uram, hogyan van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, s nem a világnak?" Jézus válasza látszólag nem is érinti ezt a kérdést, kitérőnek tűnik, de valójában nagyon is következetesen arra válaszol.

A jézusi párbeszéd törvénye ez: a közösségen keresztül és csak a közösségen keresztül lehet hiteles párbeszédet folytatni, és ez a közösség Jézus és az Atya közösségében gyökeredzik, a Lélek által. Jézus mindjárt egy tesztet is ajánl, aminek segítségével leellenőrizhetjük, hogy egy adott párbeszéd tőle és az Atyától származik-e, jézusi-e, vagy sem?

Természetesen nem a tetszésnyilvánítói, a nézettségi, vagy hallgatottsági mutatók hitelesítik a jézusi párbeszédet, hanem annak tartalma és hatása a hallgatókra, vagyis, hogy mit mondanak és annak mi az eredmény, gyümölcse, hatása.

Ami a tartalmat illeti, csak olyan párbeszéd tekinthető jézusinak, amely egyezik az Ő, Bibliába foglalt 2000 éves tanításával és nem holmi titkos látnokok üzenetével, amit alattomosan terjesztenek Jézus üzeneteként, a mit sem sejtő jámbor híveknek. A Biblia Jézusának tanítását az általa alapított Egyház, élén a mindenkori pápával, adja tovább. „Az Egyház, mint az "igazság oszlopa és boltozata" (1Tim 3,15) a szenteknek egyszer átadott hitet hűségesen őrzi – tanítja a Katolikus Egyház Katekizmusa. Őrzi Krisztus szavainak emlékezetét, és az apostolok hitvallását nemzedékről nemzedékre továbbadja. Mint az anya, aki beszélni és ezáltal megérteni és közösségben élni tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét, hogy bevezessen a hit megértésébe és életébe”(KEK 171). 

És ennek a jézusi tanításnak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a szeretet: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat”, ez természetesen fordítva is érvényes, vagyis aki megtartja tanításomat, az szeret engem.

De miről tudjuk, hogy szeretünk? Erre ad választ a párbeszéd hatása. De hát a "szeretet" amolyan megfoghatatlan érzés, hogyan lehet mérni? Lehetséges, hogy valaki a „maga módján szeressen”, mint ahogy divatos lett, hogy a maga módján hívő az ember, a maga módján jár templomba, s a maga módján vesz részt a szentmisén? A maga módján, azaz ahogy pillanatnyilag kedve tartja, saját érdeke, s kényelme diktálja.

Jézus válasza: ha béke, az én békém van a szívedben, akkor szeretsz, akkor az enyém vagy. Mint ahogy Szent Ágoston mondja az Úr szavairól írt könyvében: A béke az elme derűje, a vonzalom köteléke, a szeretet sorsközössége. Aki birtokában van, maradjon meg benne; aki híján van, kérje; mert akiben nem találtatik meg, azt örökségéből kitagadja az Atya, megtagadja a Fiú, s elidegenedik tőle a Szentlélek.

Minden ember tele van félelmekkel, aggodalommal, szorongással és mindenkinek szüksége van valakire, aki megnyugtató kezét vállára teszi, aki bátorító szavakkal önt bele új lelki erőt, aki mosolyával felvidítja összeszorult szívét. A keresztény számára a Biblia Jézusa az a Valaki, aki mindezt megadja nekünk. Jézus békéje a mi nagy kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk. Ezért mondja: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen”(Jn 14, 27).

Az Úr békéje nem a bűnös világ, és nem is a titokzatos látnokoktól származó figyelmeztetések látszat békéje. A Tőle származó béke, nem a fenyegetettség, nem az ijesztgetések gyümölcse. Amit Ő adhat nekünk, nem ismer csüggedést, nem zaklatja nyugtalanság, nem kíséri félelem, ugyan is a Krisztus békéjével rendelkező ember rendben van Istennel, embertársaival, a világgal és önmagával.

A béke két fél rendezett viszonyával kezdődik, mind emberi vonatkozásban, mind Isten és ember vonatkozásában. A béke ellentéte nem pusztán a háború, hanem mindaz, ami megzavarja a két fél, tehát Isten és ember viszonyát. A béke állapota az élethez szükséges javak meglétét jelenti, de jelenti a veszélyeztetettségi érzés, a félelem megszűnését is. Ezt az állapotot azonban nem az ember szerzi meg magának, hanem Isten ajándékozza meg vele az embert. 

Isten áldásának része a béke, ezért köszöntik egymást az emberek ezzel a Bibliából eredő jókívánsággal: „Béke veled!” Ezért biztatja Szent Ferenc atyánk utódait arra, hogy így köszöntsék egymást: „Az Úr adjon neked békességet!” A Biblia nyelvén a békesség, mint mondtuk, nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem azt is, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van. Az embernek az Istennel való lelki közösségében van békessége, valódi élete. Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan. Amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden. Mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyet akar vele. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.

A múlt század közepének egyik legolvasottabb lelki írója Marmion írja: „Mi hisszük, tudjuk és valljuk, hogy Krisztus tanítása az emberi életnek és léleknek minden vonatkozásában egyetlen boldogító és tökéletes megoldása. Az Evangéliumot azonban nemcsak hinni, hanem azt egész lelkünkkel elfogadni és egész életünkkel élni is kell. ...Hogy Krisztus evangéliuma életünknek valóban békét és boldogságot adó megoldása legyen, ahhoz az kell, hogy ez egész életünket átjárja, hogy egész lényünket, szellemi és fizikai világunkat erre átépítsük, átneveljük, és így magunkból a krisztusi embert megteremtsük. Enélkül nincs, és nem is lehet megoldott, és boldog keresztényi élet.”

Milyen egyszerű teszt, milyen egyszerű próba is ez végül! Ha félsz, ha rettegsz, ha aggódsz - mindegy mitől: világ végtől, haláltól, betegségtől, egyedülléttől, elszegényedéstől, - hadd ne soroljam tovább, - nincs béke a szívedben. S ha nincs béke a szívedben, akkor nincs hely a három személyű Egy Istennek, az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek, aki oda be akar költözni. Takarítsd hát ki szívedet, hogy Béke lakozhasson benned. Mert: „A szívnek mélységében van a keresztény élet igazi ereje, ott, ahol az Isten lakik, ahol Őt a hitben imádják és szolgálják, az összeszedettségben, az alázatosságban, az egyszerűségben, a munkában és a szeretetben”.(Marmion)

A Krisztussal való találkozás elsősorban az „Isten szavára - Igéjére való odafigyeléssel kezdődik” – ma éppúgy, mint régen. Aki valóban odafigyel, az nemcsak a fülét nyitja meg, hanem a szívét is. Befogadja magába a hallottakat és hagyja, hogy az befolyásolja gondolkodását, formálja magatartását, alakítsa életvitelét és irányítsa cselekedeteit. Hát engedjük, hogy a mai nap isteni üzenete is alakítson, formáljon és irányítson bennünket, az örök hazafelé vezető úton, életünk mindennapján. Ámen!

Uram, Te mindent tudsz… - Húsvét 3 vasárnapja

Ha egy kissé nagyító alá vesszük a föltámadt Krisztus megjelenéseinek leírásait, akkor rájövünk arra, hogy mindegyik jelenésnek van valami tanító célzata is… Először ott jelent meg az apostoloknak, ahol voltak, hogy megtanítsa őket: ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott velük tud lenni valóságosan is. Vagy szembejött velük, akik az üres sírtól távozóban voltak, hogy megtanulják: nem a sírban és a sír irányában kell keresni őt. Vagy ismeretlen, idegenként csatlakozik a reményt vesztett menekülőkhöz, hogy az írások értelmét megvilágítva, reményt, és értelmet adjon életüknek, s a Kenyeret megtörve, saját testét adva, erőforrást biztosítson a számukra.

A mai evangéliumi szakasz pedig arról tudósít, hogy a föltámadt Jézus távolabb állt meg tanítványaitól, hogy oda vonzza, hívja őket jelenlétével, ahol ő van, hogy kivezesse abból a tespedtségből, abból a szinte ólmos kábultságból, amibe a nagypénteki események megrázó élménye után kerültek az apostolok.

„Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a halászattal elfoglalt tanítványok nem ismerték föl, hogy Jézus az”(Jn 21,1-14).

A tanítványokban saját magunkra ismerhetünk. Hiszem, az Úr mindig közel van hozzánk. Magányunkban is találkozhatunk Vele, de mindig ott az a nehézség, hogy képtelenek vagyunk Őt észrevenni, felismerni… Enni kért tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen”.

Ez a föld válasza az égnek, az ember válasza az Istennek. Krisztus a miénkhez hasonló állapotban, hasonló érzésben találta apostolait, tanítványait. Találkozott velük könnyek között - Mária Magdolnával, reménytelenségben az emmauszi tanítványokkal, sikertelenségben, a halászó apostolokkal, hiszen egész éjjel dolgoztak, mégsem fogtak semmit. Lesújtó! Kétségbeejtő!

Jézus mindenütt megkeresi tanítványait, ahol ők egyedül hiszik magukat, elhagyatottnak, elveszettnek érzik magukat, és szép lassan visszavezeti őket a bizalomhoz. Nagy türelemmel meggyőzi őket jelenlétéről, ráébreszti őket a feltámadás örömére.

Nem azért kért enni, mintha éhes lett volna, hiszen ő már odaát van, ahol nem esznek, és nem isznak. Csak fel akarta oldani félelmüket, és igen gyöngéd szeretettel olyannak mutatkozott, mint akinek lehet adni, és aki elfogad.

Ezzel az apostolok beavatást nyertek Jézus részéről abba a nagy titokba, hogy nemcsak addig akart tőlük szolgálatokat és ajándékokat elfogadni, amíg csupán emberként ismerték, hanem isteni mivoltában is: vagyis embersége a halál előtt Isten mélységeit tárta föl, aki nemcsak adni akar teremtményeinek, hanem szívesen el is fogad tőlük ajándékokat.

 „Akkor azt mondta nekik: Vessétek ki a hálót jobb oldalon, ott majd találtok. Kivetették, és már nem bírták bevenni a nagy tömeg hal miatt. Akkor a tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr az.” 

Sem az Úr hangja, sem parancsa, sem csodája nem képes fölébreszteni az apostolokat kábultságukból, annyira el vannak foglalva a halászattal, a munkával, a földiekkel. Csak János, a legfiatalabb, Isten iránt a legfogékonyabb, csak ő érzi szívében ugyanazt a buzdulást, mint annak idején. Érzi, hogy valami újra kezdődik, és ez a belső figyelmeztetés oly mélyre vág, hogy az ott, a parton csak Ő lehet! Az Úr az - szól oda Péternek. Azaz: ez nem lehet más, ez csak Ő lehet, a Mester, a Föltámadott Jézus!

Nekünk is szükségünk van egy jó barátra, ha olykor minden elsötétül az életünkben, ha az ismeretlen megrémít, legyen olyankor valaki, aki azt mondja: „De hiszen az Úr az!”

Fontos mozzanat ebben a jelenésben az is, hogy a föltámadt Krisztus megjelenésével összekapcsolja a szeretet gyakorlását, reggelit készít apostolainak! Ha bele gondolunk, az apostolok egész éjjel dolgoztak, és nem fogtak semmit. És akkor reggel szegények nagyon fáradtak lehettek, és éhesek. És akkor Krisztus van annyira emberi és szolgálatkész, hogy reggelit készít nekik!

Krisztus föltámadása után is a szeretetet gyakorolja, és erre ösztönöz bennünket is: mutassuk meg, hogy az Ő szeretete valóban él bennünk, és az érint meg minket. Egy nagy szeretettel készült jó reggeli - talán a férjednek, feleségednek, talán a gyermekednek - a föltámadt Krisztus megjelenéséről tanúskodhat. Krisztus az emmauszi tanítványokkal való találkozásában is a kenyérszegésnél ismertette meg magát. De ezúttal, a Tibériás tó partján, nemcsak megosztotta, hanem Ő maga készítette a reggelit!

A szeretett tanítvány ismeri föl először Jézust, és így szól Péterhez: „Az Úr az”. Mégis Simon Péter veti magát a vízbe, hogy előbb érhessen Jézushoz. Szemlélhetjük a titkot: az ártatlan szeretet lát előbb és tisztán, a bűnbánó lélek viszont rohan az Úr felé. Titkon bocsánatában reménykedve a háromszori tagadásért. A szűzi, tiszta szeretet, szemlélve egyesül az Úrral, a bűnbánó szeretet, az Úr közelségének minden akadályt legyőző keresésével.

Péter gázol a sekély vízben, a hajó a nyomában: ez az egyik legszebb kép az Egyházról, mely a mulandóságból az örökkévalóság felé tart, ahol a föltámadt Jézus várja égi lakomára, s ahol már nem halat esznek, hanem az isteni életből táplálkoznak.

Péter hajója ezen az éjszakán még nem volt az Egyház jelképe, hanem csupán egy halászati vállalkozás eszköze… a hajó abban a pillanatban válik az Egyház jelképévé, sőt Egyházzá, amikor felismerik a parton álló Urat, hallják hangját, engedelmeskednek neki, és hozzá indulnak… akkor, amikor bennünk és közöttünk minden a föltámadt Jézussal van nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatban, aki az örökkévalóság partjain lakomára hív bennünket: a Bárány menyegzőjére.

Mint mindig, ez a megjelenés, ez az étkezés is küldetéssel végződik. „Reggeli után az Úr így szólt Péterhez: Simon, János fia, jobban szeretsz te engem, mint ezek? Felele neki: Igen, Uram, Te tudod, hogy szeretlek. Jézus erre: Legeltesd juhaimat!”

Szeretsz te engem, Péter? Igen? Akkor törődj a többiekkel! Menj testvéreidhez! Légy egy másik én! Tebenned sokkal inkább szerető akarok lenni, mint szeretett. Inkább akarok szeretni, mint szeretve lenni. Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Nem azért, hogy szeressenek, hanem hogy szeressek. Akkor hát engedd, hogy tebenned tudjam azt tenni, ami szívügyem, amit tenni tudok: Másokat szeretni. Légy második énemmé: szeress és szolgálj, törődj követőimmel, köztük a legkisebbekkel is!

Péter megbízatása: Felelősség az egyházért, Krisztus tagjainak a szolgálatába állítva, Isten szolgáinak a szolgája. Neki kell mindig elsőnek lenni abban, hogy felismerje Jézust a legkisebbekben.

Valamiképpen, ezt értette meg papként, püspökként és pápaként, a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa. Ezt igyekszik megvalósítani, amikor elmegy a fogva tartott fiatalokhoz a börtönbe, hogy lábat mosson és csókoljon nekik, amikor meglátogatja a kórházban lévő betegeket, amikor lehajol a gyerekekhez és megcsókolja a szellemi fogyatékosokat, amikor születés napján felhívja barátait vagy az újságárust, hogy visszamondja korábbi rendeléseit, amikor fontosnak tartja, hogy személyesen fizesse ki az igénybe vett szállodai szobát, amikor csendőröknek, kertészeknek, munkásoknak misézik…

Igaz eme tettein, az álszentek, a farizeusi gondolkodásúak, a gőgösök, az önmagukat igazaknak és kiválasztottaknak tartók megbotránkoznak. De Ő nem törődik ezekkel, Ő Mesterére hallgat, aki azt mondja, ha szeretsz engem, akkor legeltesd bárányaimat, törődj juhaimmal, menj és keresd meg az egy elveszettet is…

Végül Péter sorsának megjövendölésével végződik ez a jelenés. Ez mindegyikünk hivatásának megjövendölése. „Bizony mondom neked, amíg fiatal voltál, felövezted magad, és arra mentél, amerre akartál, de amikor idősebb leszel, kitárod karodat, és más övez föl téged, és oda vezet majd, ahova nem te akarod. Ezzel azt a halált jelezte, amellyel Péter megfogja dicsőíteni Istent.”

Míg fiatal volt, Péter a maga akaratát cselekedte. Megváltást akart kereszt nélkül, megjelenést fájdalom nélkül, magas méltóságot és beosztást, minden erőfeszítés nélkül.

És te milyen vagy? Olyan, aki a maga akaratát teszi, vagy a másét? Olyan, vagy aki szeszélyes, állhatatlan, saját feje után megy, saját elképzelései szerint él, vagy éppen buta módon, gondolkodás nélkül, az Egyház tanítását nem ismerve, azzal szembefordulva mások megtévesztő, hamis irányítását követed?

Krisztusban felnőttnek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten akaratát, amelyet a Bibliára alapozott Egyház tanításából ismerhetünk meg, annak tudatában, hogy „Kereszténynek lenni nem korlátozódik csupán arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem hagyjuk, hogy Krisztus birtokába vegye életünket, és átalakítsa azt” – mondta Ferenc pápa.

Péter egész élete - akárcsak mindegyikünké - egy Jézus-megjelenés, régi imája meghallgatásának története. Egyszer régen a Tábor-hegyen azt mondta az Úrnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Hadd maradjunk itt. Hadd építsünk sátrakat, hogy mindig itt maradhassunk”.

És akkor Krisztus titokzatos választ adott neki. Benne volt a halál, a föltámadás, a kínszenvedés és az öröm. Igen, imádságaink mindig meghallgatásra találnak, csak nem mindig akkor és úgy, ahogy szeretnénk... A kereszten, ahova Péter nem akart menni, sőt amitől Jézust is meg akarta óvni, a saját kálváriáján azt mondta, amit annak idején a Tábor-hegyen: Jó nekem itt lennem, Uram. Köszönöm, hogy ide vezettél. Annyival szebb ez, mint amit én akartam. Most itt akarok maradni.

És te, hol vagy? A Tábor-hegyén? Akkor ne beszélj ezekről, a látomásokról, ezekről a megjelenésekről! Majd csak akkor, ha átmentél a passión, a szenvedésen és a föltámadáson.

De ha a kálvárián vagy, ha azon a helyen vagy, ahova nem te akartál menni, ahova különböző befolyások vezettek, talán kedves kezek az Úr hívására, akkor csak mondjad nyugodtan a magad kálváriáján azt, amit egy jól sikerült ima Tábor-hegyén, egy szentmiseáldozatban, egy hivatás perceiben, vagy házasságkötéskor mondtál: Uram, jó nekem itt lennem, ahol te akarsz engem. Segíts, hogy kitartsak, és addig maradjak, ameddig Te akarod. Szívesen fölverem a sátramat, hogy örökre itt maradjak… mert „Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged”! Ámen!

Irgalmas a mi Urunk, Istenünk... – Húsvét 2. vasárnapja

A világ összes katolikus templomában húsvét második vasárnapján, vagyis a mai napon az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük. Az egyház legfiatalabb ünnepe ez, hiszen Szent II. János Pál pápa csupán 16 éve, 2000. április 30-án rendelte el, hogy az irgalom a harmadik évezred útja legyen. 2002-ben pedig az Egyház a teljes búcsú elnyerésének lehetőségét kapcsolta e naphoz a szokásos feltételek teljesítése mellett.

Az ünneppel kapcsolatban érdemes idézni Jézus szavait, amelyeket Szent Fausztina nővér naplójában olvashatunk. „Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságnak ünnepe… Húsvét után az első vasárnapon… legyen az irgalmasság ünnepe! (Napló 49.) Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére” (Napló 699).

Ez a nap - húsvét ünnepével együtt - Isten irgalmas szeretetének csúcspontja és a Feltámadott Krisztus ajándéka az egyház és az egész emberiség számára. Ugyanis az Isteni Irgalmasság az, ami képes korlátot szabni a rossznak.

Jézus rábízta Fausztina nővérre azokat az eszközöket is, amelyek révén az emberek közeledhetnek az Isteni Irgalmasság forrásához, ezek pedig az Irgalmasság ünnepe, az Irgalmas Jézus kegyképe, az Irgalmasság órája, az Isteni Irgalmasság rózsafüzére, valamint az ájtatosság terjesztése.

Szent II. János Pál pápa azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten" kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is” (96. pont).

Ebben a szent évben, amelyet a Szent atya, Ferenc pápa 2015. dec. 8-val az Isteni Irgalmasságnak szentelt, s amelynek szimbólumát, jelképét a kórusból lelógó zászlón láthatjuk, törekedjünk mélyebben átélni azt az igazságot, hogy mennyire irgalmas a mi Istenünk, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

Kt. Amikor a Szentírásban olvassunk Izaiás prófétának a szenvedő Messiásról írt megrázó látomásáról, az evangéliumokban Jézus szenvedéstörténetéről, amikor lelki szemeinkkel látjuk Jézust vérrel verejtékezni a Getszemáni-kertben, látjuk, amint megostorozzák, tövissel koronázzák, elkísérjük a keresztúton, egészen a Golgotáig, és ott látjuk keresztre feszítve: akkor elénk tárul Jézus Szívének végtelen jósága és a három személyű Egy Isten mérhetetlen irgalma. Hiszen mindezt értünk, bűnös emberekért vállalta.

Az Irgalmasság éve a legalkalmasabb idő arra, hogy felismerjük a zsoltáros szavainak igazát: „Irgalmas a mi Urunk, Istenünk, könyörületre hajlik szíve”(vö Zsolt 103,8).

Véssük mélyen szívünkbe, amit a hittudósok egy része tanít, és amit a Szent II. János Pál pápa is említ idézett enciklikájában, azt tudniillik, hogy Isten tökéletességei és tulajdonságai között legnagyobb az irgalom (vö. 75. pont), Aquinói Szent Tamás írja: „Isten minden művében megnyilvánul az irgalom, mint műveinek legmélyebb gyökere”.

Figyeljük meg, hogy a Szentlélektől sugalmazott zsoltárokban, a szentmise imáiban és még számtalan imában a leggyakrabban ismétlődő kérés így hangzik: irgalmazzon nekünk a Mindenható Isten. Kérjük ezt nagy bizalommal, mert beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, de bánjuk bűneinket, és el akarjuk kerülni azokat. Merjük kérni Isten irgalmát, mert hisszük és meggyőződéssel valljuk, hogy Isten végtelenül irgalmas, aki a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát.

A mai evangéliumi szakaszban pontosan ennek az isteni irgalomnak a megvalósulási formájáról, illetve gyakorlatba ültetéséről hallottunk. Jézus, miután a feltámadás estéjén megjelent apostolainak, akik a zárt ajtók mögött tartózkodtak, s rábízta övéire az Atyától kapott küldetést – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket” -, megadja nekik a Szentlelket. „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23).

Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa küldetését a világban.

A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének a megalapítása, amely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele az isteni irgalomnak a bűnök megbocsátása által és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.

Az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Vannak filozófiai irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: szerintük vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne. Ez a végzetes és vészes felfogás uralta az Isten létét tagadó materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban.

Mindkét irányzat - és az összes többi is - megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg intelligensebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt.

A lelkiismeret Valakinek a hangja. A rosszul művelt pszichológia - illetékességi körét túllépve - tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos hang, és mindazt bűnnek minősíti, rossznak tartja, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.

Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. De ő láthatatlan. Onnét tudjuk, hogy Isten megbocsátott, hogy elküldte szent Fiát, Jézus Krisztust, akinek van hatalma a bűnök megbocsátására, és aki ezt a hatalmat ráruházta az apostolokra. Ez az ő egyedüli, senki által nem bitorolható útja az ember lelkéhez.

Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozza az embernek.

Mi nagyobb dolog: azt mondani, bűneid meg vannak bocsátva, vagy dicsőséges testben föltámadni? Mindkettő csak Istennek lehetséges. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga volt, most láthatják az apostolok. Jézus föltámadt teste az emberi test új, örökkévalósult formája.

„Megmutatta nekik kezét és oldalát.” Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.

Most, Húsvétvasárnap este döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára (minden ember minden bűnének bocsánatára), tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember kéri és elfogadja a bocsánatot, ha megtér.

Bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja. Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik a föltámadt Üdvözítő a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét. Már itt elővételeződik a pünkösdi esemény, amikor látható módon árasztja ki Jézus az Atya és az ő Lelkét az apostolok testületére, az Egyházra. Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fe1 a szíven talált tömeget. És gyakorolják a bűnök alóli feloldozást a keresztség szentségének kiszolgáltatása által.

Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá. Ha ez nem így lenne, akkor Isten igazságtalan lenne velünk szemben, és olyat követelne tőlünk, amit Ő maga sem teljesít. Amikor egy alkalommal Jézus a megbocsátásról beszél, akkor Péter apostol rákérdez: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer”(Mt 18, 21-22), vagyis annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér.

Kt. Húsvét 2. Vasárnapján, vagy régi nevén fehérvasárnap, illetve új nevén az Isteni Irgalmasság vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását és az emberrel szemben tanúsított irgalmát ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítő jóságát és irgalmát.

Az Apostolok Cselekedeteinek számos részlete számol be az első keresztények húsvéti hitéről. A föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette és az irgalmasság tetteinek gyakorlására ösztönözte. „A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt”(4,32). „Nem is akadt köztük szűkölködő” (4, 34).

Ők már nem közvetlen „tapasztalás” alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtételének segítségével. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így gyakorolják az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit, segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.

Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők új életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.

Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét, mert a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1 Jn5, 4-5).