szombat, szeptember 26, 2020

„Ne keresse senki csak a maga javát” – Évközi 26. vasárnap

 Szentírási rész: Mt 21,28-32  

A világ Egyház ma ünnepeli a Szentírásvasárnapját. Milyen jó lenne, ha naponta, kézbe vennénk a Bibliát, olvasnánk belőle és megpróbálnánk megérteni Isten üzenetét, hisz ezzel is igazolnánk azt, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet életünkre vonatkozólag.

A mai evangéliumi szakasz (Mt 21, 28-32) éppen arról szól, hogy hogyan viszonyul a két fiú az atyai szóhoz, parancshoz, hogy mennyire készek teljesíteni azt, illetve, hogy ki az üres szavak és ki a tettek embere. A két fiúnál a közös pont az, hogy mindketten tudják az apjuk akaratát, de a kettőjük közül csak az egyik teljesíti azt.

A szép szavak jó tettek nélkül nem sokat érnek. A tettek fontosabbak! De legfontosabb a jó érzület, a jó lelkület, a jó szív, a tiszta lelkiismeret, amelyből, a jó szavak és a jó tettek származnak.

Ezért szinte könyörögve kér bennünket Szent Pál apostol a mai szentleckében, nem véletlen, hogy éppen a helyhatósági választások napján: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek örömömet teljessé azáltal, hogy egyetértetek, egy szívvel szerettek, és egy lélekkel ugyanarra törekedtek. Vetélkedésből ne tegyetek semmit, sem hiú dicsőségvágyból! … Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is! Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.”(Fil 2,1-5)

Azonban tudnunk kell, hogy a példabeszédben szereplő két fiú közül egyik sem lehet a példaképünk, hisz egyikük sem következetesen engedelmes. Az igazán helyes válasz az lett volna, hogy igent mondanak, és azonnal indulnak. Erre azonban csak az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus mutatott példát, és az ő szent Anyja, a Boldogságos Szűz Mária.
A bűnbe esett ember ösztönösen húzódozik Isten akaratának teljesítésétől, féltve tőle szabadságát, emberi kiteljesedését, míg csak meg nem ízleli az Úr szőlőjében való munkálkodás édességét.

Az első fiú nem-je mögött ez a spontán tiltakozás van, annak az Istennel szembeni „dackorszaknak” a tipikus megnyilvánulása, mely Ádám és Éva vétke óta tart. Később megbánta, és mégis kiment a szőlőbe.
Vajon egyedül fáradozó apja iránti szeretettből, részvétből tette? Vagy, mert tudta, hogy előbb-utóbb úgyis meg kell tennie, s jobb előbb túl lenni rajta? Esetleg a büntetéstől félt? Nem tudjuk. Mindenesetre kiment. Ő a tettek embere, a bűnbánó szeretet példája.

A másik fiú ellenben példaszerűen akart viselkedni apjával szemben, készségesnek és engedelmesnek mutatkozott – talán jólneveltségből, udvariasságból, vagy, mert le akarta rázni? Az is lehet, hogy őszintén ki akart menni, csak közben megfeledkezett róla egyéb teendői közepette? Mindegyik válasz lehetséges, de Jézus nem tér ki rá, mert a mondanivaló szempontjából az a lényeg, amit tesznek, illetve nem tesznek, nem pedig az, amit gondolnak vagy mondanak. Ez a második fiú a szavak embere tettek nélkül. Megbízhatatlan és szeretet nélküli, csak magának élő ember.

A főpapok és a nép vénei, akik a jézusi példabeszéd címzettjei, hivataluknál fogva az igent mondók csoportjába tartoztak. Ezzel azonban meg is elégedtek. Nem az volt az ambíciójuk, hogy fáradságos munkával bizonyítsák engedelmességüket, hanem beérték azzal, hogy az emberek szemében hűségesnek látsszanak.
Ezek az emberek látszólag nagyon vallásosak voltak: kínosan ügyeltek a vallási törvények megtartására, tüntető módon imádkoztak, és mindent megtettek, ami a vallás külsejéhez, felszínéhez tartozott. Belül azonban képtelenek voltak a megtérésre, a megbocsájtásra, s vallási előítéleteik rabjaként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent. Vallásosságuk csak külső máz volt, de szívük mélyén nem tudtak igent mondani Isten akaratára.
Jézusnak a példabeszédhez fűzött szavaiból az is kitűnik, hogy vétkük annál súlyosabb, mivel nemcsak hogy nem mentek ki első szóra, holott megígérték, hanem a másodszori figyelmeztetés, Keresztelő János fellépése után sem indultak, sőt azok példája sem hatott rájuk, akik előbb ugyan nemet mondtak, de később mégiscsak kimentek.
Ez már nem kételkedés, hanyagság és lustaság, hanem valódi megátalkodottság, amely meggyalázza az egyszer kimondott igent.

A farizeusok, a főpapok és a nép vénei mellett, akik vallási előítéleteik rabjaiként nem tudták elfogadni a Jézusban közeledő Istent, az evangéliumok beszélnek az embereknek egy másik csoportjáról, akik az Isten iránt nyitott, a bűnbánatra és megbocsájtásra készek voltak. Ezek többnyire az egyszerű nép közül kerültek ki, s gyakran éppen a nagy bűnösök, a vámosok és az utcanők világában voltak találhatók. Külső szempontok alapján ítélve nagyon távol álltak a vallási gyakorlatok világától, de készek voltak a megtérésre, s nem ragaszkodván előítéleteikhez el tudták fogadni Jézust. Vallásosságukról hiányzott a külső máz, de belül igent tudtak mondani Isten közeledésére.

A két fiúról szóló példabeszédben van egy érdekes részlet. Az apa felszólítja a fiait, hogy menjenek dolgozni a szőlőbe. Tudjuk, hogy az evangéliumi szóhasználatban a szőlőskert Isten országát jelenti.

Az érdekes ebben a felhívásban a jelen idő használata: „Fiam, menj ki a szőlőbe dolgozni!” Nem holnap, nem amikor lesz rá időd, nem amikor majd befejezted mostani elfoglaltságodat, hanem most menj, most azonnal. Ez azt jelenti, hogy Isten országának építése a legfontosabb feladatunk, amit nem hanyagolhatunk, nem halaszthatunk későbbre.

Ha ezt az evangéliumi felszólítást magunkra alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk, hogy a keresztény a ma, a jelen pillanat embere. Nem olyan ember ő, aki siratja a múltat, aki igyekszik görcsösen megőrizni letűnt formákat vagy szokásokat, de nem is álmodozó, aki egy nem létező jövő után vágyakozik.

A keresztény ember lényegében realista. Vallja, hogy mindennapi élete, annak minden örömével és bánatával, Isten adta feladat és küldetés. Pontosan mindennapi kötelességeit a családban, a társadalomban végezve építi a hívő ember Isten országát. Ez az, ami megkülönbözteti a hívőt a nem hívőtől: nem a külső teljesítmények teszik őt másmilyenné, hanem az a belső meggyőződés, amelyet hite ihlet, vagyis hogy mindenfajta életállapotban még a legszerényebb tevékenysége révén is Isten országát építi. Hála Istennek, hogy ma is vannak ilyen emberek.

A mai példabeszéd arra figyelmeztet, hogy a vallásos életben a külsőnek és a belsőnek, a szónak és a tettnek összhangban kell lennie, s hogy a hangsúly nem a külsőségeken, hanem az Isten útmutatását követő tetteken van, amelyeket ma kell elvégeznünk.

Házi feladat gyanánt az előttünk álló héten gondolkodjunk el azon, hogy mennyire vesszük komolyan az Írásban megfogalmazódó isteni üzenetet, s tegyünk meg mindent, hogy ne az első fiúra hasonlítsunk, hanem a másodikra, aki végül is, nem a külsőségekben, hanem szívében és tetteiben mutatja meg, hogy Atyjához tartozik.

szerda, szeptember 23, 2020

A helyhatósági választások előtti ima és engesztelő szentségimádás – az Esztelneki Ferences templomban

A helyhatósági választások előtti ima és engesztelő szentségimádásra hívunk mindenkit, amit 
csütörtökön az esti 6 órás szentmise után tartunk az Esztelneki Ferences templomban. 
 
"Istent szerető, hívő emberként felelősek vagyunk magunkért, egymásért és az utánunk jövőkért. Ezért nem lehet közömbös számunkra sem egyéni, sem közösségi életünk szempontjából, hogy kik képviselik a közéletben értékeinket, célkitűzéseinket. "
(Idézet: Főpásztori buzdítás helyhatósági választáson való részvételre - körlevélből)
 
Kérjük a kedves testvéreket, hogy akik tenni akarnak az ima által  is községünkért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson kérve a Bölcsesség Lelkét és a Szentlélek Isten megvilágosító kegyelmét minden választó polgárra. 

Főpásztori buzdítás helyhatósági választáson való részvételre

KRISZTUSBAN SZERETETT KEDVES HÍVEK!

„Ne feledjék tehát az állampolgárok, hogy a közjó érdekében joguk és egyben kötelességük a szavazás szabad lehetőségével élni.” (Gaudium et spes, 75.) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szellemében buzdítom a kedves híveket és minden jóakaratú embert, hogy szeptember 27-én vegyen részt a helyhatósági választáson: közösségének, népének, egyházának sorsáért és jövőjének alakításáért felelősséget vállalva, járuljon az urnákhoz és szavazzon!

Világi elöljáróink megválasztásának lehetősége az Alkotmány által biztosított állampolgári jogunk, amellyel élnünk kell, hiszen a választáson való részvétel nem egyszerűen politikai ténykedés, hanem valláserkölcsi kötelességünk is. Tévhit az, hogy az egyháznak, a vallásnak semmi köze a politikához, ellenkezőleg, szorosan összefüggnek. A politikai értékrendek és irányelvek, amelyek egy állam rendszerét meghatározzák, kihatással vannak az egyház működésére, a vallási élet gyakorlásának lehetőségére. Jól tudjuk, milyen, amikor tiltják a templomba járást, elmarasztalják vagy éppen büntetik a vallás gyakorlását. Napjainkban is a világ számos helyén üldözik a keresztényeket, lelki és fizikai erőszakkal akadályozzák, ellehetetlenítik vagy éppen kioltják a krisztuskövetők életét. Isten nagy kegyelme számunkra az, hogy mi itt és most egy olyan országban élünk, ahol szabadon járhatunk templomainkba, békésen élhetjük meg hitünket. Hálásnak kell lennünk a Jóistennek ezen ajándékáért, és hálánkat éppen azzal fejezhetjük ki, hogy élünk a nekünk adatott választási lehetőségekkel. Bár jogos lehet sokak kiábrándultsága, keserűsége – az évtizedek óta tartó politikai zűrzavar, hatalmi harcok, be nem váltott kampányígéretek, megoldatlan szociális vagy éppen kisebbségi problémák és megannyi más ok miatt –, ez a csalódottság azonban nem tehet közömbössé. Az érdektelenség és a tétlenség ellentmond Istenbe vetett hitünknek és a cselekvő szeretet parancsának. Kötelességünk választani a „nekem mindegy”-magatartás és a tettekben megnyilvánuló felelősségvállalás között. Egy apró, pecsételő mozdulatunk egész közösségünkre és jövőnkre hatással van. Gondoljunk a gyermekekre, a most felnövő nemzedékre: az ő sorsukról is döntünk a helyhatósági választás napján leadott szavazatunkkal. Ma rajtunk múlik az, hogy milyen lesz az ő holnapjuk.  

Istent szerető, hívő emberként felelősek vagyunk magunkért, egymásért és az utánunk jövőkért. Ezért nem lehet közömbös számunkra sem egyéni, sem közösségi életünk szempontjából, hogy kik képviselik a közéletben értékeinket, célkitűzéseinket. A településvezető-jelöltek közül azoknak szavazzunk bizalmat, akik fontosnak tartják a békességet, az igazságosságot, a szolidaritást, a keresztény erkölcsöt és kultúrát, akik tisztelik és óvják a teremtett világot, képviselik és védelmezik a kereszténység és népünk értékeit, akiket rátermettnek és tisztességesnek ismerünk.

Bár a jelenlegi járványhelyzet félelemre és az urnáktól való távolmaradásra adhat okot, a részvételi szabályok betartásával és felelősségteljes védekező magatartással legyünk jelen e jövőt alakító eseményen, elővigyázatosan és lelkiismeretesen.  

Isten Szolgája Márton Áron püspök 1940. december 21-én közzétett felhívása nyolc évtized után is aktuális a számunkra: „Választások alkalmával szabadságában áll mindenkinek, sőt kötelessége, hogy az Egyház álláspontja és a keresztény jó erkölcsök szempontjainak betartásával szavazatát lelkiismerete szerint adja le.” Bízom a kedves hívek felelős és tettre váltott döntésében, hogy részt vesznek a választáson, ezáltal is tanúságot téve arról, hogy egyenként és közösségként is Isten országát akarjuk építeni. Ehhez küldöm szeretettel főpásztori áldásomat:
                                                                                                               Dr. Kovács Gergely
                                                                                                                            érsek


A kép forrás helye: https://ersekseg.ro/sites/default/files/images/2020/kovacs-gergely-ersek.jpg

hétfő, szeptember 21, 2020

Békében és méltósággal... - Imre atya írása

 

Békében és méltósággal... Az utolsó év már nagyon nehéz volt – neki is, nekünk is! Nem csak a nagy távolság miatt,...

Közzétette: Katáng Barát – 2020. szeptember 21., hétfő

vasárnap, szeptember 20, 2020

Római Riportok - 2020. szeptember 20.

„Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”- Évközi 25. vasárnap - Mt. 20,1–16

A mai szentírási részek üzenetének középpontjában három lényeges gondolat áll. Az első: Isten mindenkit meghív az Ő országába, a vele való együttlét boldogságára. A második: Isten országáért, az örök boldogságért, bár ajándék, mégis mindenkinek meg kell dolgoznia. És a harmadik: A munkabér mennyiségének, illetve az örök boldogság milyenségének eldöntése Istentől függ.

Az első: Isten mindenkit meghív az Ő országába. Az ősegyház magyarázata szerint ez az evangéliumi szakasz elsősorban Istennek a világ népeihez, az egész emberiséghez intézett meghívását tartalmazza. Isten a zsidó népet meghívta már kora reggel, vagyis az Ószövetségben, a többi népet csak az újszövetségben, Krisztus eljövetele után, de ezen később hívott népek is Isten országában ugyanolyan kiváltságokban részesülnek, és ugyanolyan jogokat kapnak a mennyországra nézve.

A példabeszéd szerint Isten minden embert meghív az örök üdvösségre, és életünknek minden szakaszában. Hív a próféták szavával, az apostolok igehirdetésével, hív a prédikációval és a Szentírás befogadó olvasásával. Hív életünk váratlan eseményeiben, hív a betegségen keresztül, és a lelkiismeretünk szava által. Ő hív kora hajnalban, reggel és délben, hív délután és alkonyatkor is. Vagyis hív már, mint kisgyermeket, hív, mint ifjút, mint felnőttet, sőt hív, mint a halál kapujában állót, az utolsó órában is, mert szeret bennünket és a javunkat akarja. Ő csak azokat fogja kizárni országából, akik az utolsó meghívást sem fogadták el. Mert senkit sem akar a fülénél fogva üdvözíteni, tiszteletben tartja minden ember szabad akaratát.

A második lényeges gondolat: Isten országáért, az örök boldogságért, mindenkinek meg kell dolgoznia, el kell végeznie a ráháruló feladatot. „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek”- mondja az Úr. Tehát az embernek közre kell működnie örök üdvössége munkálásában, de az üdvösség valami olyan mérhetetlenül nagy kegyelem, hogy bár az ember minden tőle telhetőt meg tesz, mégis mindig Isten ingyenes ajándéka marad, még a legnagyobb szentek számára is.
Azt mondják régen sok intézménynél úgy volt, hogy a páncélszekrényre két különböző zárat raktak, az egyik kulcs az intézmény vezetőjénél, a másik a pénztárosnál volt: csak ketten együtt tudták kizárni az ajtót.
Nos így vagyunk a mennyek országával is, az egyik kulcs Krisztus urunk kezében, ez a segítő kegyelem, a másik a mi kezünkben, ez a kegyelemmel való együtt működés. Pál apostol mondja: „Figyelmeztetlek tehát, hogy Isten kegyelmét ne vegyétek hiába” (2 Kor.6,1).

Jézus a szőlő munkásokhoz hasonlít bennünket, de hasonlíthatott volna a földművelőkhöz, az állattenyésztőkhöz vagy éppenséggel a közszférában dolgozókhoz is, mert minden munkának megvan a maga nehézsége és fárasztó volta, ha kellő felelősségtudattal és komolysággal akarjuk azt elvégezni. Visszatérve a szőlőműveléshez, hol a gazt kell kikapálni, hol a vadhajtásokat kell lenyesni, hol a ragya ellen kell küzdeni.
A lelkünk is elgazosodhat, ha abbahagyjuk a munkát, vadhajtások uralkodnak el rajtunk, ha letesszük a metszőollót, „megragyásodunk”, ha felhagyunk a kényelem és a közömbösség elleni küzdelemmel. Életünk végéig küzdenünk kell az önzéssel, restséggel, közömbösséggel, a türelmetlenséggel, szeretetlenséggel, rosszindulatainkkal.

„A mennyek országa erőszakot szenved…”(Mt 11,12) – mondja Jézus. Isten minden reggel felszólít: Kezdj hozzá! Ne késlekedj, az idő rövid! Tulajdonképpen ez adhat nekünk örömet, hogy életünk nem hasztalan küszködés, napjaink nem múlnak el értelmetlenül. „Ajtód előtt állok és kopogtatok” – mondja az Úr, de az ajtót nekünk kell belülről kinyitni.

A harmadik lényeges gondolat: A munkabér mennyiségének, az örök boldogság fokának, nagyságának eldöntése Istentől függ. A példabeszéd szerint, akik reggeltől dolgoztak, azok is annyit kapnak, mint akik csak délután kezdtek a munkához, ezért az előbbiek zúgolódni kezdenek. – Itt ugyanaz ismétlődik meg, ami a tékozló fiúról szóló példabeszédben is lejátszódott. Ott az idősebb testvér, aki látszólag hűségesen kitartott az atya mellett, amikor látja, hogy testvérét, aki elhagyta az atyai házat és mindenét eltékozolta és utána visszatért az atyai házba, milyen nagy szeretettel fogadja az atya, akkor felpanaszolja mindezt atyjának. A felelet ott így hangzik: Te mindig velem vagy, mindenem a tiéd. De illet örvendezni, mert testvéred elveszett, de újra megkerült (Lk 15,31-32). – Az elveszett bárányról szóló példabeszédben is ezt mondja Jézus: Nagy öröm van a mennyben egy megtérő bűnös miatt is (Lk 15,7).

Azt hiszem nem ismeretlen, s talán nem is idegen tőlünk a zúgolódó szőlőmunkások és az idősebb testvér magatartása. Elég csak szívünk első mozdulását megfigyelni. Szinte ösztönszerűleg az elégedetlenek pártjára állunk. „Igazuk van – gondoljuk –, nem ugyan a jog alapján, mert hiszen megkapták azt, amiben megegyeztek, hanem a méltányosság alapján. Mert ha az utolsók annyit kaptak, mint az elsők akkor őket sérelem érte.” A szőlős gazda azt válaszolja: „Vajon nem tehetem a pénzemmel azt, amit akarok”?
Azonban tudomásul kell vennünk, hogy itt Istenről van szó, aki teremtő és minden létező ura, aki fölött nincs senki, akinek számadással tartozna. Szabadon dönt és csak egy törvényt ismer: a szeretet törvényét. Mert Isten lényege a szeretet, szent János evangélista szerint. Ezért Ő sohasem igazságtalan, de túlszárnyalja az igazságot: irgalmával, jóságával, bőkezűségével.

„Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” – kérdezi a szőlősgazda a lázongó munkásokat. Ezek a munkások rossz szemmel nézik a gazda magatartását.
A Bibliában a jó szem nyilvánvalóan a felebaráti szeretet alapvető magatartására utal, amely nagylelkűséggel veszi körül az embertársat. A rossz szem ezzel szemben az önzésnek, az egoizmusnak azt az alapmagatartását jelöli, amellyel az ember mindent meg szeretne kaparintani, semmit sem akar másoknak adni. Ez irigységet, féltékenységet, gyűlöletet és bosszúállást szülhet. A példázatban szereplő gazdáról elmondhatjuk, hogy jó szemmel rendelkezik. Felebaráti szeretet lakozik benne, és amikor erre alkalom nyílik, e szeretetet még a legutolsókkal szemben is gyakorolja. Az első munkásoknak rossz a szemük, mert önzésük olyan igazságosság szűk keretei közé szorítja őket, amelynek középpontjában ők maguk állnak.

„Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
E szavak ráébresztenek bennünket arra, hogy amikor, a lázongó munkásokhoz hasonlóan, túlságosan az igazságosságra hivatkozunk családi, munkahelyi vagy közéletünkben, akár a jelen vagy a múlttal kapcsolatban, akkor a legtöbbször az irigység vagy vélt múltbeli sérelmeinkért való elégtétel vételének szándéka húzódik meg mögötte.
E szavak figyelmeztetnek: ahhoz hogy tényleg igazságosak lehessünk, előbb meg kell tanulnunk krisztusi módon szeretni, s Krisztus szemével, azaz „jó szemmel” nézni az embereket. Mert Isten az Ő Országának munkásaiban nem tűri meg a testvérek iránti féltékenység, irigység vagy az igazságszolgáltatás címszava alá rejtőzködő bosszúállás semmiféle formáját, sőt csak azokat ismeri el munkásainak, akik úgy tudnak örülni mások sikerének, mintha az a sajátjuk volna.

Összegzésül el kell mondanunk, hogy Isten mindenkit meghív az Ő követésére, az Ő országába, az örök üdvösségre, a vele való boldog együttlétre, de mindenkihez más és másképpen szól: Pl. Szent Ferenc atyánkat, a dúsgazdag posztókereskedő fiát, a könnyelmű, pazarló és a féktelen szórakozás világában szólította meg és hívta a szegény és alázatos Krisztus követésére. Kortonai Szt. Margithoz, a ferences nővérhez, aki előbb az erkölcstelenség útján járt, az ő szerelmének, leendő férjének holtteste mellett szólt és hívta az életszentségre. Loyolai Szt. Ignáchoz, a Jezsuita rend alapítójához, aki előbb katonatiszt volt, a betegágyon, a szenvedéseken keresztül szólt és hívta meg az Ő követésére. A süket-néma és vak Helén Kellert, az ő szerencsétlenségében szólította meg. Ezzel kapcsolatosan naplójában ezeket írta: Éppen szerencsétlenségemnek köszönhetem, hogy megtaláltam az Istent, önmagamat és hivatásomat, igazi kiteljesedésemet”.
Vagy a Szentírásból tudjuk, hogy a jobb lator, nagypénteken, a Golgotán keresztre feszítve életének utolsó pillanatában engedelmeskedett az isteni hívásnak, ami által elnyerte az örök boldogságot.

Tévedés ne essék, a korábban mondottakkal nem azokat a lustákat, kényelem szeretőket, közömbösöket és számigálókat akarjuk bátorítani, akik a megtérést, az öntudatos keresztény életet, az Isten és felebarát szolgálatát az utolsó órára halasztják. Nem erről van szó, hanem arról, hogy Isten bármely órában hívhat, és az embernek mindig nyitottnak kell lennie és készségesen válaszolnia kell e hívásra.

Ezért fontoljuk meg az első olvasmányból hallott prófétai felszólítást és tegyünk eleget neki: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös, térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban.” (Iz. 55,6-7).

csütörtök, szeptember 17, 2020

33-ik alkalommal került sor az osztálytársi találkozóra

A tavaszra tervezett osztálytársi találkozónkat most szeptember 16-án sikerült megtartanunk. Az ünnepi alkalom hálaadó szentmisével kezdődött az Esztelneki Ferences templomban. 


A szentmise elmélkedésében elhangzott többek között az is, hogy „a papi és a szerzetesi élet, jel a világban, amely túl mutat önmagán. Kegyelmi pillanatokban, ösztönszerűen, szinte váratlanul, fellebbenti a teljesebb valóságot eltakaró fátylat…
Egy alkalommal jelvoltunkkal kapcsolatban megkérdezett fiatalok mondták: a pap, a szerzetes Isten irántunk való szeretetének a jele. Valóban, ahogyan a gyertyát a lángja hívja életbe, és akkor tölti be igazán a feladatát, ha ég, az Istennek szentelt személy is tudatában kell, hogy legyen annak, hogy Isten szereti, és ezt kell sugároznia a világba. Valahogy úgy kellene égnünk az Isten iránti szeretettől, hogy ettől mások is lángra gyúljanak…
Hivatásunk, fogadalmunk, életformánk révén azt jelezzük, hogy az evangéliumnak életet alakító, átalakító, szervező ereje van, hogy az evangélium ma is gyakorlatba ültethető, úgy hogy hatással legyen az életvitelünkre. Ez kellene, hogy a mindennapi életünk kovásza legyen…
A lelkieknek meghatározó helye van és kell, hogy legyen az életükben, hogy az ima és a tevékenység egymást támogatja és kiegészíti…
Isten irgalmas jósága és kegyelme állandó megtérésre, jobbá levésre ösztönöz…
Vérrokonság nélkül is egymásnak testvérei vagyunk…
Mindannyiunk – világiak és Istennek szentelt személyek - számára nagyon fontos feladat, hogy életállapottól függetlenül, ne szűnjünk meg hálát adni Istennek azért, hogy jelek által is ösztönöz keresztény életünk hivatás szerinti megélésére, amihez Ő nagylelkűen meg is adja a szükséges kegyelmeket, mert Isten irántunk való szeretete soha meg nem szűnik.” 


A szentmisét ünnepi vacsora követte éjszakba nyúló beszélgetéssel: amiben szerepet kapott a régi emlékek felelevenítése, illetve a jelenlegi helyzet elemzése valamint a jövőért való szerető aggódás…
A jó hangulatban elfogyasztott reggeli után került sor a kolostor meglátogatására… (Hálás köszönet a virágért, a vacsoráról, szállásról és a reggeliről, valamint az italról való gondoskodásért. Isten fizesse!)
Teológiai tanulmányainkat Gyulafehérváron, 36-on kezdtük és 1987-ben 18-an fejeztük be. Közülünk L. László, mindjárt ’87 utolsó napján tragikus gyorsasággal haza költözött az örök hazába. Majd nem sokkal később egy másik társunk hagyott el bennünket.
Sajnos a járvány, a karantén fenyegetettsége miatt nem lehetett teljes a létszám…
Ennek ellenére mégis nagyon jó volt együtt lenni, szeretettel gondoltunk a távol lévőkre, akik ígéreteik alapján lélekben velünk voltak: Temesvári-egyházmegyéből, Ausztriából, Magyarországról, és Németországból! 

Ha Isten éltet bennünket, akkor jövőben Nyárádremetén találkozunk. 

A többi kép itt nézhető meg.
 

szerda, szeptember 02, 2020

A szentföldi gyűjtés 2020. Fr. Francesco Patton ofm.

80 kegyhely: hogy a Megváltás történetének emlékét megőrizzük és jelenvalóvá tegyük

Szent Pál apostol példáját követve VI. Pál pápa az 1974. március 25-én kiadott Nobis in animo kezdetű apostoli buzdításával külön gyűjtést rendelt el nagypéntekre, a jeruzsálemi anyaegyház támogatására. Azóta a világszerte élő katolikusok segélyt küldenek a Szentföldre, így támogatva a közel-keleti keresztények különböző szociális kezdeményezéseit és a Szent Helyek fenntartását.

Az idei évben a Szentföld támogatására a gyűjtés a járvány miatt elmaradt, amely folyó év szeptember 13-án lesz megtartva, Szent Kereszt felmagasztalása ünnepe előtti napon, Esztelneken is.

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...