Morfondírozom… Az öröm és a fájdalom – ugyanabból a forrásból?

A minap megkeresett egy régi ismerősöm. Több mint harmincöt éve volt a hittanosom, cserkészem. Ahogy beszélgettünk, szinte észrevétlenül peregtek előttünk a régi káplánévek emlékei: arcok, kirándulások, táborok, közös nevetések. Furcsa ajándéka az időnek, hogy évtizedek tűnnek el egy őszinte beszélgetés első perceiben.

Aztán lassan mélyebb vizekre eveztünk. Már nem a múltat idéztük, hanem az életet próbáltuk megérteni. Búcsúzáskor megígértük egymásnak, hogy a következő találkozásig nem várunk újabb harmincöt évet.

Az elválás pillanatától kezdve egy mondata, egy kérdés nem hagy nyugodni.

Azt kérdezte:

– Lehet-e ugyanaz az öröm és a fájdalom, a boldogság és a szenvedés forrása?

Azóta ezen morfondírozom.

Arra jutottam, hogy talán ez az emberi élet egyik legmélyebb igazsága.

Hiszen csak az tud igazán fájni, aki vagy ami egyszer igazán örömet adott. Ami közömbös számunkra, annak az elvesztése alig hagy nyomot bennünk. De, akit szeretünk, aki belelopta magát a szívünkbe, akiben reményt találtunk, az ugyanazzal az erővel képes örömöt és fájdalmat is ébreszteni bennünk.

A fájdalom mélysége sokszor nem más, mint a szeretet mélységének tükre.

A Szentírás is újra és újra erről beszél.

Az apa öröme a gyermekében ugyanaz a forrás, amelyből aggódása is fakad.

A tanítványok számára Jézus közelsége jelentette életük legnagyobb ajándékát, mégis ugyanez a szeretet tette elviselhetetlenné nagypéntek sötétségét.

Mária is ugyanazzal a szívvel mondta ki az angyali üdvözletkor: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38), amellyel ott állt a kereszt alatt. Simeon próféta szavai – „A te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35) – nem a szeretet kudarcát jövendölték meg, hanem annak beteljesedését.

Talán a lélektan is csak megerősíti azt, amit az evangélium régóta tud.

Amikor valakit közel engedünk magunkhoz, nemcsak gazdagabbak leszünk, hanem sebezhetőbbek is. Attól a naptól kezdve félteni kezdjük, hiányzik, ha nincs velünk, fáj, ha szenved, és egyszer majd el kell engednünk. Ez a kockázat benne van minden valódi szeretetben.

De ez nem a szeretet hibája.

Éppen ellenkezőleg.

Ez annak a bizonyítéka, hogy a szeretet élő, valódi.

Van azonban egy fontos különbség szeretet és szeretet között.

Ha azért fáj a másik, mert birtokolni akarom, mert nem tudom elfogadni, hogy nem az én akaratom szerint él, akkor a fájdalmam valójában rólam szól.

Ha viszont azért fáj, mert szeretném, hogy megtalálja az útját, hogy boldog legyen, hogy hű maradjon Istenhez, akkor ez a fájdalom már nem lehúz, hanem megtisztít. Ebben a fájdalomban már több az önátadás, mint az önsajnálat.

A kereszt előtt állva talán még világosabbá válik mindez.

A Golgota a világ legnagyobb fájdalmának helye. És ugyanakkor a világ legnagyobb szeretetének is. Ugyanaz az esemény lett a legmélyebb szenvedés és a legnagyobb remény forrása. A keresztből született meg a húsvét.

Lehet, hogy a mi életünkben sincs két külön forrás.

Egyik az örömé, másik a fájdalomé.

Hanem csak egy.

A szeretet.

Ami ajándékként örömöt fakaszt. Megpróbaltatásként könnyeket. De a forrás ugyanaz marad.

Eszembe jut ilyenkor Kahlil Gibran (1883–1931 - libanoni származású amerikai maronita keresztény költő, filozófus, képzőművész) gyönyörű mondata:

„Minél mélyebbre vájja beléd a fájdalom a medrét, annál több örömöt tudsz befogadni.”

A hit ehhez még hozzátesz valamit.

Ha szeretetünk Krisztusban gyökerezik, akkor a könnyeink sem vesznek kárba. Amit ma csak fájdalomként értünk, azt egyszer talán örömként fogjuk felismerni. Nem azért, mert a szenvedés önmagában jó, hanem mert Isten szeretete képes mindent átalakítani, még a sebeinket is.

Talán ezért nem attól kell leginkább félnünk, hogy egyszer fájni fog szeretni.

Hanem attól, hogy egyszer már nem lesz senki és semmi, aki meg tudná érinteni a szívünket.

Mert ahol nincs többé öröm és nincs többé fájdalom sem, ott talán már szeretet sincs.

Szilveszter Barát

Morfondírozom... Hogy olykor egy szomorúság mit nem hordoz magában...

Vannak napok, amikor minden okunk meglenne az örömre.

Hálát adunk, mert az Úr meghallgatta imáinkat. Mert valaki, aki fontos számunkra, célba ért. Mert a félelmek elmúltak, a nehéz időszak lezárult, és végre fellélegezhetünk.

És mégis...

Valami csendesen megtelepszik a szívünkben.

Egy kis lehangoltság.

Egy megmagyarázhatatlan szomorúság.

Első gondolatunk gyakran az, hogy ezt gyorsan el kell hessegetni. Hiszen most örülni kellene! Mit keres itt ez az érzés?

Pedig talán nem elhessegetni kell, hanem megszólítani.

Mit akarsz mondani nekem?

Az elmúlt napokban én is átéltem valami hasonlót. Miközben őszintén hálás voltam Istennek egy számomra fontos ember sikeréért, azt vettem észre, hogy a hála mellé csendes szomorúság is társult. Először nem értettem. Aztán rájöttem: nem mindig az érzéseink mondják meg az igazságot. Néha csak arra mutatnak rá, hogy van még valami, amit Isten szeretne megvilágítani bennünk.

Rádöbbentem, hogy nem maga a szomorúság volt a probléma. Hanem az a veszély, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjak le belőle.

Milyen könnyen megszületnek bennünk a gondolatok:

„Talán már nem vagyok fontos.”

„Talán megváltozott valami.”

„Talán háttérbe kerültem.”

Pedig ezek sokszor nem a valóság hangjai, hanem csupán a sebzett szív első visszhangjai.

A valóság csendesebb.

Türelmesebb.

És Isten hangja még csendesebb.

Ő nem siet következtetéseket levonni. Inkább arra hív, hogy vigyük elé azt is, amit nem értünk.

Ekkor döbbentem rá valamire.

A szomorúság olyan, mint egy kis jelzőfény. Nem feltétlenül azt jelzi, hogy valami elromlott. Sokszor csak azt, hogy itt az ideje megállni, elcsendesedni, és mélyebbre nézni.

Olykor egyetlen szomorúság többet tanít önmagunkról, mint száz örömteli nap.

Az öröm megmutatja, mit kaptunk Istentől.

A csendben megvizsgált szomorúság pedig megmutatja, hol akar még tovább formálni bennünket.

Ezért ma már nem azt kérdezem:

„Mit keres a szomorúság a hála mellett?”

Hanem inkább ezt:

„Uram, mit szeretnél megmutatni nekem ezen a szomorúságon keresztül?”

És azt hiszem, ez az a kérdés, amelyre Isten mindig kész válaszolni.

Szilveszter barát

Örömmel megyek tovább - „Felállni és örülni” – Lelki edzéssorozat - 6. alkalom

Az első rész az identitást gyógyította: 👉 nem vagy elveszve.

A második áttörte a bénító önvádat: 👉 a bűnbánat nem önmarcangolás.

A harmadik arról szólt, hogyan tegyük le azt, amit őszintén megbántunk: 👉 ne cipeljük tovább, amit Krisztus már kész levenni rólunk.

A negyedik részben eljutottunk oda, ahol sok ember még mindig nem mer igazán hinni: 👉 Krisztus irgalma valóban nagyobb az én vétkeimnél.

Az ötödik rész pedig arról szólt: 👉 van egy pont, ahol már nem elemezni kell, hanem felállni.

Most pedig elérkeztünk valami nagyon fontoshoz.

Mert sok ember eljut a felállásig…

de nem jut el az örömig.

Újraindul.
Teszi a dolgát.
Próbál helyesen élni.

De belül még mindig nehéz.
Feszült.
Fáradt.

Pedig Krisztus nemcsak túlélni akar megtanítani minket.

👉 Hanem örömmel élni.

---

📖 Gondoljunk az emmauszi tanítványokra.
(Lk 24,14–35)

Szomorúan mennek az úton.

Csalódottak.
Összetörtek.
Minden reményük darabokra hullott.

Beszélnek Jézusról…
de közben nem ismerik fel, hogy éppen velük megy.

Milyen emberi ez.

Van, amikor mi is így vagyunk.

Imádkozunk.
Keressük Istent.
Próbálunk hinni.

És közben azt érezzük:
„Valami eltűnt.”
„Már nem olyan, mint régen.”
„Hol van az öröm?”

De Jézus nem hagyja ott őket.

Melléjük szegődik.
Meghallgatja őket.
Lassan újra lángra gyújtja a szívüket.

És amikor felismerik Őt…

👉 már nem vonszolják magukat tovább.

Futva indulnak vissza.

Ugyanazon az úton,
amelyen korábban szomorúan mentek.

Mi változott?

A kapcsolat.

Mert a feltámadt Krisztus jelenléte mindent átformált.

---

És itt érkezünk el egy nagyon fontos lelki igazsághoz:

👉 Az öröm nem jutalom.

Az öröm erőforrás.

Nem azért örülünk, mert minden tökéletes.
Nem azért, mert nincs több harc.

Hanem azért, mert Krisztus velünk van az úton.

---

Ebben ragyogó példa Néri Szent Fülöp.

A keresztény öröm szentje.

Róma utcáin kereste a szegényeket, a betegeket, az elveszett fiatalokat.

Sokan azt gondolják, hogy a szentség komor és merev.

Néri Fülöp ennek az ellenkezője volt.

Humoros volt.
Derűs volt.
Tudott nevetni.

Mert értette:
az öröm nem felszínesség.

Az öröm annak a jele, hogy a szív már nem önmaga körül forog, hanem Istenben megpihent.

Még a különcségei is ezt szolgálták.

Néha szándékosan bohócként viselkedett, hogy összetörje az emberek hiúságát és vallásos szerepjátékait.

Mert tudta:
a gőgös ember nem tud örülni.

Csak az alázatos szív szabad.

---

És itt kapcsolódik valami nagyon mély igazság ahhoz is, amit A kis herceg rókája mond:

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”

A kapcsolat teszi értékessé az utat.

Az emmauszi tanítványok sem azért futottak vissza örömmel, mert könnyű lett az élet.

Hanem mert újra felismerték:
👉 nincsenek egyedül.

És ez mindent megváltoztat.

---

Van egy nagy hazugság, amit sok ember elhisz:

„Majd akkor örülök, ha végre minden rendben lesz.”

De ez soha nem történik meg teljesen.

Mindig lesz harc.
Mindig lesz fáradtság.
Mindig lesz kereszt.

A keresztény öröm nem a problémák hiánya.

Hanem Krisztus jelenléte a problémák közepette.

---

🟢 Mai lelki gyakorlat:

Ma este, lefekvés előtt írj le:

👉 3 apró örömöt a napodból.

Lehet nagyon egyszerű is:

– egy beszélgetés,
– egy mosoly,
– egy ima,
– egy napsugár,
– egy békés pillanat.

Miért fontos ez?

Mert a hála lassan újra megtanít örülni.

És aki tud örülni a kicsinek,
annak a szíve nyitottabb lesz Isten jelenlétére is.

---

És most vidd magaddal ezt a mondatot:

A keresztény öröm nem abból fakad, hogy könnyű az út.

Hanem abból, hogy Krisztus velünk jár rajta.

Ezért lehet továbbmenni.
És ezért lehet újra örülni.

Megbántam, letettem… - „Felállni és örülni” – Lelki edzéssorozat 3. alkalom

🌿 Sokan eljutnak a bűnbánatig -

de kevesen jutnak el a valódi elengedésig.

Megbánják.

Elsírják.

Meggyónják.

…de lélekben tovább cipelik.

Mintha Isten már megbocsátott volna,

de ők még mindig büntetésben tartanák önmagukat.

A mai rész arról szól, hogyan lehet valóban letenni azt, amit Krisztus már kész megbocsátani, levenni a válladról.

„Megbántam, letettem, Krisztus irgalmára bíztam.” 

📖 Gondoljunk a béna ember történetére.
(Mk 2,1–12)

A bénát négy ember viszi Jézus elé.
Mert ő maga már nem tud menni.

Milyen mély kép ez…

Van, amikor az ember lelkileg is így elfárad.
Megterhelődik.
Megkötöződik.
Úgy érzi: „Nem tudok tovább mozdulni.”

És figyeljük meg Jézust.

Nem ezzel kezdi:

„Miért estél el?”

„Hányszor történt már meg?”

„Hogy juthattál idáig?”

Hanem ezt mondja:

„Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.”

Mielőtt felemelné - megbocsát neki.

Mert Jézus tudja:
a legnagyobb bénultság sokszor nem a testben van, hanem a lélekben.

---

Sokan pontosan ezért nem tudnak újrakezdeni.

Nem azért, mert Isten nem bocsátott meg.

Hanem mert ők maguk nem merik elhinni, hogy az irgalom valóban rájuk is vonatkozik.

Pedig az evangéliumban Jézus nem azt mondja:

„Majd akkor szeretlek, ha rendbe jössz.”

Hanem azt:

„Gyere hozzám ahogy vagy… és engedd, hogy felemeljelek.”

---

Ebben ragyogó példa Szent Carlo Acutis.

Farmerban járt.
Szerette a számítógépeket.
Az internet világában élve mutatta meg, hogy a szentség ma is lehetséges, pedig pont úgy élt a világban, mint sok mai fiatal.

És mégis szent lett.

Miért?

Mert komolyan vette Jézust.

Nem akart tökéletesnek látszani -
hanem mindig újra Krisztushoz akart tartozni.

Rendszeresen gyónt.
Nem azért, mert „rossz fiú” volt,
hanem mert tudta:

👉 az újrakezdés a lelki élet része.

Ő mondta:

„Mindig Jézussal egyesülve — ez a célom.”

És ez mindent megváltoztat.

---

A mai világ egyik nagy tragédiája, hogy sok ember vagy elbagatellizálja a bűnt…
vagy beleroppan.

Az evangélium azonban más utat mutat.

Jézus nem mondja:

„Nem számít.”

De azt sem:

„Most már véged van.”

Hanem ezt mondja:

„Kelj fel.”

---

És itt van egy nagyon fontos lelki igazság:

Amit Isten megbocsátott,
azt neked sem szabad újra meg újra a nyakadba venni.

Mert akkor olyan vagy, mint aki leteszi a követ Krisztus elé…
majd titokban visszaveszi.

---

🟢 Mai lelki gyakorlat:

Ma este vegyél elő egy papírt.

Írj rá egy dolgot, amit újra és újra cipelsz magaddal:
egy bűnt, hibát, szégyent, visszaesést.

Aztán mondd ki:

„Megbántam.

Leteszem.

Krisztus irgalmára bízom.”

De ahhoz, hogy ez valóban mélyen és teljesen felszabadító legyen, szükség van a következő lépésre is:

👉 az őszinte, mély szentgyónásra.

Mert amit a papírra leírsz, az csak jelképe annak, amit Krisztus a bűnbánat szentségében valóban le akar venni rólad.

A szentgyónásban nem egyszerűen „kibeszéljük” a bűneinket.
Hanem Jézus elé visszük őket.
És a feloldozásban valóban elhangzik az irgalom szava:

„… én téged feloldozlak bűneidtől”.

Ezután hajtsd össze a papírt.
És tedd le egy kereszt alá, Bibliába, vagy akár égesd el.

A papír megsemmisítése szép képe lehet annak, amit Isten tesz a megbocsátott bűnnel, bűnökkel.

Nem varázslatként.
Hanem annak jeleként, hogy amit Krisztusnak átadtál, azt nem akarod többé visszavenni.

---

És most vidd magaddal ezt a mondatot:

Isten irgalma nem ideiglenes.

Ha megbocsátott, ne cipeld tovább azt, amit Ő már levett rólad.

Folytatjuk.

Virágvasárnap tükrében – öröm, árulás, igazság

A történelem újra és újra megismétli önmagát – és az emberiség mégsem tanul belőle. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a választások, ugyanazok a kudarcok térnek vissza, csak más köntösben. Virágvasárnap ezt a fájdalmas ismétlődést állítja elénk – de nem vádol, inkább tükröt tart.

Ez a nap kettős arcot mutat. Egyik kezünkben pálmaág – a győzelem, az öröm jele. Másikban a szív csendje – a közelgő szenvedés sejtelme. Ünneplünk, ujjongunk, lobogtatjuk a pálmaágakat: „Hozsanna Dávid Fiának!” – mintha minden rendben lenne. Aztán néhány nap múlva ugyanaz a tömeg, ugyanazzal az erővel, csak most dühösen, csalódottan, kiáltja: „Feszítsd meg őt!”

Mi változott? Az emberek? A hangulat? A remények, amelyek nem váltak valóra?
Valójában semmi új nem történt. Az emberi szív nem lett más. Akkor sem, most sem. Mert amit ott, Jeruzsálemben láttunk, az nem egyszeri történelmi esemény, hanem újra és újra ismétlődő belső dráma.

Ma már nem személy szerint Jézussal történik mindez – de újra meg újra vele történik, amikor az Ő testének tagjai, választottjai – a pápa, a püspök, a pap –, vagy bármely hívő, aki komolyan veszi Krisztust, elindul az Ő útján, és találkozik az emberek reakcióival.

A szívünkből fakadó ujjongás gyorsan fordulhat közönybe, majd dühbe, végül vérfagyasztó gyűlöletbe, ha nem azt kapjuk, amit reméltünk. Ha a Messiás nem hagyja jóvá beképzelt igazságainkat, ha nem hoz azonnali gyógyulást, látványos eredményeket, kényelmes megoldásokat – hanem inkább csak tükröt tart.

És mi nem mindig szeretjük azt, amit benne látunk. Összehordunk tücsköt-bogarat, hibáztatunk fűt-fát, bűnbakká teszünk mindenkit, aki az utunkba kerül – legyen az családtag vagy vallási vezető –, csak hogy ki ne derüljön rólunk a meztelen igazság. Még önmagunk előtt sem – nemhogy mások előtt.

Virágvasárnap megkérdezhetjük magunktól: vajon én melyik hang vagyok ebben a tömegben? A hozsannázó? A csöndes, bizonytalan szemlélő? A távozó? Az elvakult vádló? Az, aki vélt sérelmei miatt mást lejárat, róla hamis képet terjeszt?

És vajon mit lát bennem Jézus, amikor rám néz – és így lát? Rám is azt mondja, amit kivégzőire: „Nem tudja, mit cselekszik”? Tudom-e vállalni Őt akkor is, amikor nem győztesként jelenik meg, hanem sebezhetőként, alázatosként, meg nem értettként?

A szelíd Király szamárháton jön, nem trónon. Nem villogó karddal, hanem meztelen alázattal. Nem parancsol, hanem hív. Nem uralkodik, hanem szolgál. És nem ítél, hanem szeret. Még akkor is, ha tudja, mi következik.

A virágvasárnapi pálmaág nem trófea. Nem dicsekvésre való, hanem emlékeztető. Hogy győzelem és szenvedés együtt jár. Hogy az igazi hit nem a hozsannák idején mutatkozik meg, hanem a csendes hűségben, amikor senki nem tapsol, senki nem lát.

Ez az ünnep nemcsak Jézusról szól, hanem rólunk is. A döntéseinkről. A ragaszkodásunkról. Arról, hogy merjük-e követni Őt az ünneplésből a csendbe, a kenyértöréstől a keresztig – hogy majd együtt örülhessünk a feltámadás hajnalán.

Az elveszett és megtalált öröm - Nagyböjt negyedik vasárnapjának reggeli üzenete

"Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened." (Lk 15,18)

"Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened." (Lk 15,18)

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 15,1-3.11-32) Jézus egyik legismertebb példabeszédét halljuk: a tékozló fiú történetét. Ez az elbeszélés az emberi lélek mélységeit tárja fel, három főszereplőjén keresztül pedig bepillantást nyerünk az emberi gyengeség különböző formáiba és az isteni irgalom nagyságába.

1. A kisebbik fiú – Az eltékozolt élet és a megtérés

A kisebbik fiúban sokunk magára ismerhet: merész, kezdeményező, mégis meggondolatlan és felelőtlen. Az örökségét könnyelműen eltékozolja, szabad életre vágyik, de végül csak nyomorúságot talál. Azonban van benne valami különleges: az őszinte bűnbánat. Miután ráébred tévedésére, nem marad a nyomorban, hanem alázattal visszatér az atyai házhoz.

Ez a történet emlékeztet arra, hogy bármilyen mélyre is zuhanunk, mindig van út a megtéréshez. Az elveszett öröm akkor talál vissza a szívünkbe, amikor őszinte vágyat érzünk a visszatérésre, és alázattal kérjük az Atya bocsánatát.

2. Az idősebb fiú – A kötelességtudó, de keményszívű testvér

Az idősebb fiú talán közelebb áll azokhoz, akik egész életükben hűségesen szolgálják az Urat. Kitartó, szorgalmas, igazságos – de szíve keménnyé válik, amikor testvére visszatér. Irigy és haragos, nem érti meg az apa örömét.

Néha mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy ítélkezzünk mások felett, amikor Isten irgalma túláradónak tűnik számunkra. A történet arra tanít, hogy a keresztény élet nem az érdemek összegyűjtése, hanem az irgalom közössége. A megtérés felett érzett örömöt nem szabad elhomályosítani az önigazultsággal és az irigységgel.

3. Az apa – Az irgalmas Atya

Az atya személye a történet igazi középpontja. Ő az, aki feltétel nélkül szeret és mindig vár. Nem kérdez, nem vádol, csak örül a visszatérő fiúnak. Az idősebb fiút is türelemmel szólítja meg, hogy megértse: az igazi öröm nem az igazságosság kérdése, hanem az irgalom ünnepe.

Isten szeretete ilyen: mindig nyitott és befogadó. Ő mindannyiunkat vár, függetlenül attól, hogy eltékozoltuk-e az örökségünket vagy egész életünket a szolgálatban töltöttük. Az Atya számára egyformán fontosak vagyunk, és irgalmával mindannyiunkat átölel.

Az elveszett öröm megtalálása

Ez a vasárnap arra hív, hogy gondolkodjunk el saját életünkön. Vajon mi hol állunk a történet szereplői között? Érezzük-e a kisebbik fiú megtérésének örömét? Vagy talán az idősebb fiú keményszívűsége bujkál bennünk?

Bárhogy is legyen, a történet végső üzenete világos: Isten szeretete határtalan, és minden elveszett öröm újra megtalálható az Ő irgalmas karjaiban. Engedjük meg, hogy az Atya öröme újraélessze szívünket ezen a nagyböjti vasárnapon, és vegyünk részt az irgalom ünnepében!

Áldott vasárnapot kívánok mindenkinek!

Előre állítjuk az órákat: "Új időszámítás – Az elveszett és megtalált öröm"

Máról holnapra, szombatról vasárnapra virradólag előre állítjuk az órákat, és ezzel új időszámítást kezdünk. Az óraátállítás kicsit olyan, mint a tékozló fiú története: amikor ráébredünk, hogy rossz irányba haladtunk, és szeretnénk visszatérni a helyes útra, egy új kezdetre van szükségünk.

Fő gondolat:

A tékozló fiú hosszú időn keresztül a saját útját járta, távol az atyai háztól, míg végül ráébredt hibájára, és vissza akarta fordítani az életét. Ahogy mi most előre állítjuk az órákat, úgy ő is "átállította" saját életét a bűnbánat és az alázat irányába.

Az óraátállítás emlékeztet arra, hogy soha nincs késő új időszámítást kezdeni életünkben. Amikor rájövünk, hogy hibáztunk, és eltékozoltuk az időt, Isten mindig ad egy új esélyt. A megtérés az az óraátállítás, amely a sötétségből a világosság felé vezet.

Üzenet:

Ne féljünk új időszámítást kezdeni! A nagyböjt is erre hív: hogy előre lépjünk a hitben, a szeretetben és az alázatban. Ahogyan az óraátállítás is egy kis kényelmetlenséggel jár, a megtérés sem mindig könnyű, de az Atya nyitott karjai várnak minket.

Zárógondolat:

Ma, amikor az órát előre állítjuk, gondoljunk arra, hogy életünk "átállítása" is lehetséges. Legyen a mai nap új kezdet a hitben, a megbocsátásban és az örömben!

Ima:

Urunk, Idők Ura és Teremtőnk,

Te vagy a kezdet és a vég, minden időszak és változás Mestere.

Te állítod előre és hátra az életünk mutatóit,

hogy újra és újra visszataláljunk Hozzád,

az elveszett örömet és megtalált boldogságot keresve.

Ma különösen hálás szívvel fordulok Hozzád.

Köszönöm, hogy új időszámítást adsz nekem,

nem csak az órák mutatóiban, hanem a szívem mélyén is.

Hálát adok Neked, hogy újra megtapasztalhattam

az igazi jó barátság és emberi jóság ajándékát.

Köszönöm a találkozásokat, amelyekben a Te szereteted csillant meg,

a segítőkészséget, amelyben Rád ismerhettem,

és azokat a szívből jövő beszélgetéseket,

amelyekben megtapasztaltam: nem vagyok egyedül.

Te küldtél mellém barátokat, hogy örömöm teljessé váljon,

és hogy erősítse hitben és reményben gyökerező lépteimet.

Add, Uram, hogy ez az öröm ne legyen múlandó,

hanem maradjon szívemben az új időszámítás hajnalán.

Segíts, hogy a Te irgalmas szeretetedet továbbadjam

mindazoknak, akiket mellém rendeltél.

Taníts, hogy a kapott jóságot megoszthassam másokkal,

és a barátság kötelékeiben felismerjem gondviselő jelenlétedet.

Beléd kapaszkodom, Istenem,

mert Te vagy minden idő és minden kapcsolat forrása.

Te, aki a távolból is visszavezetsz,

adj nekem alázatot, hogy mindig felismerjem:

minden jó és minden baráti szeretet Tőled ered.

Áldott légy, Uram, a megtalált örömért,

a hűséges barátokért és a szívem békéjéért.

Te vagy az én Gondviselőm, a Reményem és a Hálám,

most és mindörökké. Ámen.

Amit jó volna, ha a diákok tudnának az örömről

Isten nevet…

Sűrűn elgondolkozom rajta, hogy vajon Jézus nevetése hogyan hangozhatott. Lehet, hogy mély bömbölésszerű nevetése volt, amely megrázta egész testét? Sűrűn nevetett annyira, hogy már-már sírt? Hajlandó lennék fogadni, hogy nevetése ragályos volt. Ha egyszer elkezdte, mindenki elkezdett nevetni hallótávolságon belül. A Szentháromság második személyének, teljesen betöltve a Szentlélek örömével, biztosan ragályos nevetése volt és egyedülálló személyes varázsa.

És neked?

Krisztus öröme
Ha keresztény vagy, ami Krisztus kisebb képmását jelenti, akkor az életre vagy hívva, arra, hogy cselekedj és járj úgy, mint Krisztus a világban. Katolikusként, az Ő valódi teste és vére köröz az ereidben; egy két-lábon járó tabernákulum vagy. Krisztus békéje uralkodik-e a szívedben (Kol. 3:15)? Krisztus öröme visszhangzik-e rólad nemcsak vasárnap, hanem egy átlagos kedden, vagy egy evilági csütörtökön? A problémáidat számolod, amikor felkelsz, vagy az áldásaidat? Evilági stressz, vagy mennyei béke ural (Mt.6:33-34)?

Csakhogy tisztázzuk: nem azt javaslom, hogy légy egy amatőr stand-up comedy-s ahhoz, hogy hatásos evangélistája legyél más egyetemi diákoknak, de megközelítenek-e téged az emberek, hogy megtudják honnan jön az örömöd, és miért olyan megrendíthetetlen (1Pét. 3:15)?

Túl sok modern keresztény elbukik, ha fel kell állni, vagy elő kell lépni. Arra vagyunk hívva, hogy másképpen éljünk, és mégsem teszünk így? És nem csak abban, amit megtagadunk tenni, mondani vagy viselni, hanem a hivatásunk megélésében, hogy szeressünk kitartó örömmel, békével, és hadd merjem mondani, humorérzékkel is, egy sokkal mélyebb szinten. Az összes ateista, pogány és anti-katolikus összetéve nem okozott akkora kárt modern korunkban az Evangéliumban, mint amit az öröm nélküli keresztények tettek. 

Isten nevet (Zsolt. 2:4) Isten nekünk adta a nevetés összes ajándékát (1Móz. 21:6). Az Atya azt akarja, hogy nevessünk. Az egyetlen módja, hogy így tegyünk ugyanakkor az, hogy egy helyes távlatot, az Ő távlatát, tartjuk szem előtt minden időben. Ahogy tiszteletreméltó Fulton Sheen emlékeztetett minket: ,,az egyetlen indok, hogy túl komolyan vegyük ezt az életet az volna, hogy csak ez az egyetlen (életünk van)”. Ha hatásos evangelisták akartok lenni egyetemi diákoknak ebben a modern korban, az Úr öröme KELL, hogy legyen a a napi öröm forrása. (Neh. 8:10) 

Szent Pál szemléletmódja
Szent Pál nagyszerű példát mutat a kitartó örömről és a helyes távlatokról. Miközben fogoly, sosem vesztette el bizalmát az Úr hűségében. Igazándiból, ahogy olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben (16:25-33). Szent Pál még meg is őrizte humorát és a küldetéstudatát az egész mennyei ihletésű szökés sürgés-forgása közepette. Szánj rá egy percet, hogy elolvasd, ha még azelőtt nem tetted. Itt van Szent Pál, mint te, elfoglalt, hogy az Úr munkáját végezze és megossza Krisztus igazát másokkal. A folyamat gátolva lett (kisebb szépítéssel) a börtöncella által, és hogy tovább menjünk, a börtönőr által is. Egy közelebbi megfigyelése a szövegnek sokat elárul. Először is igaz, hogy bár láncokban, de Pál és Szilás dicsőítette az Istent himnuszokban. Dicséred-e Istent, amikor a legjobban kitalált terveid megzavarják? 

A földrengés után is, Pált legkevésbé sem érdekelte saját maga, mint inkább a börtönőr lelki üdve. Nyilvánvaló, hogy a börtönőr hallgatta Pált és Szilást a csoda előtt. Gondolod, hogy Pál panaszkodott és sírt? Ha Pál engedte volna, hogy a frusztráció uralja napját, vagy leült volna sírni a cellájában, akkor szerinted megtért volna a börtönőr? Semmi sem üresíti ki jobban az Evangélium erejét gyorsabban, mint egy keresztény aki szapulja a napját. Ne viselj egy keresztet a nyakadban, ha elkezdesz panaszkodni amiatt, ami a hátadon van. A sírásrívás minden evangelizáló tevékenységet gyümölcstelenné tesz. Krisztus arra hív, hogy a ,,föld sója” legyünk. (Mt. 5:13) Igen ám, de nem túl sós, amitől az étel ehetetlenné válik. 

Szent Pál annyira benne volt mások üdvözülésében, hogy rájött arra, amit sokan elfelejtünk: a cselekedeteink nagyobb hatással vannak, mint amennyire a szavaink valaha is képesek lesznek.

Sok velünk egykorú, ahogy jól tudod, jobban be van börtönözve, mint Szent Pál valaha is volt. A börtöncella rácsai szimplán ki lettek cserélve a szórakozóhelyek rácsaival. A halálos ítélet, amellyel szembenéznek sokkal inkább lelki, mint fizikai, eképpen sokkal halálosabb is. (Mt. 10:28) Megszámlálhatatlan lélek van bűnös függőségek és véges élvezetek rabláncán miközben a végtelen ott van a láthatáron kifürkészhetetlenül és látszólag elérhetetlenül. A lélek mindig helyet ad a testnek, ezzel a bensőt romokban hagyva.

A fennálló sötétség közepette, Isten szabadságot ajánl (Gal. 5:1, 13); Krisztus fénye reményt lehel a saját magunk által épített elégedetlenség labirintusába, mivel ,,A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn. 1:5) 

A “kulcs” az ima
A földrengés, amely Szent Pált kiszabadította a mennyből jött, de mégis az ima hozta. Egy angyal szabadította ki Szent Pétert is börtönéből, de az ima hozta az angyalt. (ApCsel. 12:5-7) Az ima kulcshozzávaló ahhoz, hogy sikeresen evangelizáljunk, mivel csak is imán keresztül tarthatjuk meg ezt az isteni szemléletmódot, csak az imán keresztül lobbanthatjuk fel az öröm lángját és nevethetünk a halál képébe.

Tehát mit volna jó minden diáknak tudnia a hit bemutatásával kapcsolatban? Azt kívánom, hogy minden diák a jóra fókuszáljon az jó hírekben, hiszen az Evangéliumnak ez a jelentése. Azt kívánom, hogy a diákok megértsék az öröm fontosságát, mint egy természetes, alapvető napi tulajdonságot és a nevetést felismernék, mint a leghatásosabb eszközt ahhoz, hogy felnyissunk a kemény szíveket. És kívánom még, hogy más diákok vegyenek például egy élénk, örömteli és hitelesen katolikus életet, amikor egyetemre jártam sok évet megszabadított volna a saját kis börtönömből.

Az öröm, hogy tudjuk Jézus kinyit minden börtönajtót, letép minden lakatot és lábbilincset. Amíg naponta, ki nem ásod ezt az örömet a saját életedben, naponta, addig te is egy fegyenc vagy. 

Forrás

A szerző: Mark Hart /Arizona/

Mark Hart ügyvezető alelnökként szolgál a Life Teen International-nál. A Notre Dame Egyetemen végzett és jól fogyó, díjakat nyerő könyvek szerzője (vagy segédszerzője). A vadul híres DVD Biblia tanulmánya a “T3″, megújítja a fiatal katolikusok Szentírás-tanulmányozását. Körbeutazta a földgolyót milliókhoz beszélve és rendszeres vendége több katolikus rádiónak. Mark heti műsorát (Vasárnap, vasárnap, vasárnap), a HD videó műsorát (A szavakon túl) és más eredeti ötleteit használják fiatalsági csoportokban, otthonokban, osztálytermekben több mint 2 tucat országban. Mark humora és szenvedélye a Szentírás iránt segít több százezer katolikust, fiatalt és időst, hogy elkezdjék olvasni és tanulmányozni a Bibliát megragadó és lényeges módon. Marknak és feleségének Melanie-nek három lánya van, Hope, Trinity és Faith. Arizonában élnek. 

Forrás:Istenről, vallásról, életről, emberről.

Az öröm tízparancsolata

1.    Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
2.    Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
3.    Szívből ismételgesd: „Isten, aki engem szeret, mindig jelen van.”
4.    Szüntelenül törekedj arra, hogy csak a jó oldalukat lásd az embereknek.
5.    Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
6.    Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ennél semmi sem nyomasztóbb.
7.    Munkádat örömmel és vidáman végezd.
8.    A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
9.    A szenvedőket vigasztald, magadról feledkezz meg.
10.    Ha mindenütt az örömöt terjeszted, biztos lehetsz benne, hogy magad is rátalálsz.

Gaston Courtois

Öröm és életszentség

„Talán a legkomolyabb kifogások egyike, amely a mai kereszténység ellen felhozható, a humortalanság és ingerlékenység, amely hibájába oly gyakran beleesik a kortárs egyház és teológia” – idézi Walter Kasper bíborost James Martin Mennyei derű című, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és az Új Ember közös kiadásában megjelent könyvében.

Ha jobban belegondolunk, mi is találkoztunk már olyan lelkipásztorral, magát mélyen vallásosnak tartó emberrel, aki, ha a hit kérdései kerültek szóba, szigorúvá, sőt, egyenesen mogorvává vált. De vajon törvényszerű ez? 

A jezsuita szerző nem csak egyszerűen tagadólag válaszol erre a kérdésre, hanem bebizonyítja, a humor, a jókedv és az öröm elválaszthatatlan a hiteles keresztény élettől...

A teljes írás az alábbi linken olvasható 
Öröm és életszentség

Napi gondolatok: Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van

Advent harmadik vasárnapján a szentmise kezdő éneke így szól: "Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van" (Fil 4,4). A régiek erről a bevezető énekről ezt a vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezték.

Azt hiszem nincs a világon még egy olyan vallás, mint a katolikus, amely a böjti, a bűnbánati időben is az örömre hívja fel követőinek figyelmét. De sajnos ma, amikor annyi szenvedés, annyi megpróbáltatás, annyi sok baj és szomorúság éri az emberiséget, és közte a keresztényt is, úgy tűnik, mintha ez a felhívás süket fülekre találna. Éppen ezért érdemes röviden áttekintenünk az egyház történetét, hogy lássuk ez a felhívás az őskeresztények és a későbbi korok keresztényeinek életében, hogyan érvényesült.

Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvashatunk, hogy a jeruzsálemi őskeresztények: „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” (2,46).

Jézus első követőinek az összejövetelét az öröm jellemzi, különösen az Eukarisztia, a szentmiseáldozat ünneplését. Az egyháznak az örvendezők közösségének kellett lennie, amely Jézus szeretetét sugározta, és szeretetét terjesztette szét.

Az igazi keresztény lelkiség megőrizte mindig az örömnek ezt a lelkületét. Ez különösen megnyilvánul a szentek életében, akik a krisztusi törvények leghűségesebb követői voltak. Kepler volt német püspök mondotta, hogy a szentek „az örvendező emberek galériáját alkotják”.

Hamis az a felfogás mely szerint a szentek világunt, szomorkodó, besavanyodott lelkek lennének. Ellenkezőleg a szentek jellegzetes tulajdonsága az öröm. Az állandó változatlan öröm, amelyet szüntelenül kisugároznak környezetükre. Fényt és derűt árasztanak a világba.

Gondoljunk csak a nemzetek apostolára Szent Pálra, aki a damaszkuszi jelenéstől kezdve végig járta a szenvedések véres útját, akárcsak Mestere. Bejárta a görög - római világot és mindenütt az örömet hirdette: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek”(Filip 4,4). „Legyetek derűsek. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban”(1 Tessz 5,16). Még a római fogságból, bilincsekbe verve is örömre buzdít! Mert ez a keresztény eszmény.

Gondoljunk az első századok dicső vértanúira! Derűs, mosolygós arccal néznek szembe a kínzó szerszámokkal és az amfiteátrumban az öröm himnuszát zengik az Úrnak, aki méltónak tartotta őket a szenvedésre. - Egy második századi keresztény írás (Hermas Pastor-a) arra buzdítja a keresztényeket, hogy „tegyék le a szomorúságot, amely a kétségnek, kételynek s a haragnak a testvére, s elűzi magától a Szentlelket. Inkább fogadják be az örömet, amely mindig kedves Isten előtt”.

Sienai Szent Katalin szokta mondani: „Hagyjátok, hogy azok, akik az ördöghöz tartoznak, lehajtott és melankolikus fejjel járjanak. Mihozzánk öröm illik és ünneplés az Úrban...” És sorolhatnánk tovább a szentek életéből vett példákat. Mert nem hiányozhat egyetlen igazi szent életéből sem az öröm. Még a legszigorúbb aszkétákból, a bűnbánat legridegebb hirdetőinek életéből sem.

Az öröm ugyanis az életszentség fényének első sugara. A szenteknek, s nekünk mai keresztényeknek abban is Krisztus igazi tanítványainak kell lennünk, hogy általunk sugározhassék az emberek felé a Teremtő jósága, szeretetreméltósága és a keresztény vallás nagyszerűsége. Egyébként az örömtelen, egykedvű keresztények olyanok, mint a rossz kereskedelmi ügynökök, akik lakásról lakásra járva mindenkit lebeszélnek az általuk kínált portéka megvásárlásáról.

Ha van valami, amivel felkelthetjük mások érdeklődését hitünk, vallásunk iránt, az éppen a belülről sugárzó öröm, amely az Istennek való átadottság gyermeki bizalmából fakad.

Szent Ferenc atyánk felfedezi, hogy a kereszténységgel az öröm áradt szét a földön. Általa Karácsonykor az Élő Isten tör be közénk, aki a Húsvét hajnala óta új életet kínál elámult testvéreinek a lélekben, a békében, a megbocsátásban.

Az öröm Isten ajándéka, a feltámadt Krisztus Lelkének gyümölcse. Épen ezért az öröm nem az megelégedett lelkialkat vagy jó emésztés kérdése. Nem olcsó szólás: „mindenki szép, mindenki jó!” A keresztény öröm annak tapasztalata, aki szeret, és aki tudja hogy szeretik úgy, ahogy van; a hívő emberé, aki tudja hogy irgalomból megmentették és megszabadították a rossz és a halál sorsszerű végzetétől. Az öröm az a tudat szívünk mélyén, hogy Isten gyöngédsége ott van mindenkinek az életében. Ez a bizonyosság a legkeményebb megpróbáltatásban is, hogy az élet és a szeretet végül is győz.

Éppen ezért a kereszténység egyedül Istenben kutatja az öröm titkát, és forrását. Az öröm elválaszthatatlan Istentől, mert szentségének, igazságosságának és végtelen tökéletességének a gyümölcse. Így az igazi öröm elengedhetetlen feltétel Isten keresése. A Hozzá való simulás. Akaratunknak az Ő akaratához való igazítása. Az evangéliumi törvény szerint élt élet... Így megtisztul az öröm és megtermékenyül. Közben rádöbbenünk arra, hogy csak az egészen keresztény lélek tud igazán és teljesen boldog lenni.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Isten az emberek sokaságát - akik belekeseredtek önszeretetükbe, akik önmaguk uraiként, s mégis a gazdátlan kutya riadt tekintetével élik le életük legjavát -, őket is éppen rajtunk, a mi örömünkön keresztül szeretné magához vonzani.

De hogy lehetnénk mi Isten örömének ügynökei, amikor elborult tekintettel, kimerültségtől és Istennek át nem adott gondoktól megkeseredett szívvel magunk is elveszett bárányoknak számítunk? Nem tehetünk mást, minthogy újra és újra Reá hagyatkozunk.

Felsokasodott gondjainkat gyermeki bizalommal adjuk át ismét Neki, hogy felszabadulhasson bennünk az öröm, mely hitünk védjegye. Fontoljuk meg és éljük a ferences világi rend tagjainak adott életszabályzat felszólítását: „Mint a tökéletes boldogság hírnökei, minden körülmények között azon fáradozzanak, hogy másoknak örömet és reménységet adjanak”(FVR regula, 19).

Meg kellene értenünk, hogy a Boldogságok Krisztusát követni öröm, hisz Ő maga mondta: „Azért jöttem, hogy életük bőségben legyen. Ahogy az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket. Azért mondom ezt, hogy az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 10,10; 15,9-11).

Szent Ferenc atyánk: „azt tartotta, hogy az ellenség ezer ármánya és cselvetése ellen legjobb gyógyszer a lelki öröm. Ezt szokta mondani: ’Az ördög akkor örül legjobban, ha Isten szolgájában sikerül kioltania a lelki örömet... De ha lelki öröm tölti el a szívet, akkor hiába ontja halálos mérgét a kígyó. Ha ellenben szomorúságra hajló, csüggeteg és levert a lélek, könnyen búskomorságba merül, vagy pedig hiú örömök keresésére tér át.’  Ezért a Szent különös igyekezetet fordított arra, hogy szíve mindig vidám maradjon, s megőrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. A rosszkedv gonosz betegségétől a lehető legnagyobb gonddal óvakodott, és ha csak futólag is érezte közeledését, menten imádságba merült.'' (2Cel 125)

Az Isten – öröm, az evangéliumot nem lehet gyászos arccal hirdetni

Május 31-én, pénteken reggel, a Szent Márta Házban bemutatott szentmisén Ferenc pápával koncelebrált Jozef Tomko bíboros, Kuriakose Bharanikulangara, Faridabad-Delhi érseke, valamint Walmor Oliveira de Azevedo, Belo Horizonte érseke. A szertartáson a Vatikán gazdasági részlegének alkalmazottai, valamint a Svájci Gárda munkatársai voltak jelen.

A Szentlélek a keresztény öröm „szerzője”, ahhoz, hogy hirdessük az evangéliumot, szívünkben legyen jelen az öröm, amelyet Isten Lelke ad nekünk – hangsúlyozta homíliájában a pápa. Temetési hangulatban, gyászos arccal nem lehet Jézust hirdetni.

A napi olvasmányokból kiindulva a pápa először utalt a Szofoniás könyvéből vett szavakra: „Örülj és ujjongj egész szívedből, veled van az Úr” (vö. Szof 3,14-18), majd idézte az evangéliumi szakaszt, amely Mária Erzsébetnél tett látogatásáról szólt (Lk 1,39-56).

Erzsébetet és magzatát öröm töltötte el, amikor meghallotta Mária szavait. A pápa ismételten aláhúzta, mint múlt vasárnapi homíliájában: Mária sietve kelt útra, hogy unokanővérének segítsen. Minden öröm tehát, az öröm pedig ünnep – mondta a pápa.

Hozzátette: mi, keresztények nem vagyunk hozzászokva, hogy az örömről, a vidámságról beszéljünk. Sokszor jobban tetszik a siránkozás. Ezzel szemben a Szentlélek örömet ad nekünk.

Ő az a Lélek, aki vezet bennünket: Ő az öröm „szerzője”, az öröm Teremtője. Ez az öröm a Szentlélekben megadja nekünk a valódi keresztény szabadságot. Öröm nélkül, mi keresztények nem lehetünk szabadok, szomorúságunk rabszolgájává válunk.

VI. Pál pápa mondta, hogy az evangélium ügyét nem vihetjük előbbre szomorú, kedvét vesztett, elbátortalanodott keresztényekkel. Ez nem lehetséges, ez a kissé gyászos magatartás. A keresztények gyakran úgy mennek a szentmisére, mintha temetésre mennének, nem pedig Istent dicsőíteni. Ebből az örömből fakad a dicséret, Mária magasztaló éneke, Szofoniás öröm-éneke, Simeon, Anna Istent dicsőítő éneke! – mondta a pápa.

És hogy hogyan dicsőítsük Istent? Úgy, hogy kilépünk önmagunkból, ingyenesen, mint ahogy ingyenes Isten kegyelme is. A pápa kérdéssel fordult hallgatóihoz: „Ön, aki itt van a szentmisén, dicséri Istent, vagy csak kér tőle valamit és hálát ad neki? De dicséri is Istent? Ez egy új dolog spirituális életünkben. Dicsőíteni Istent, kilépni önmagunkból, időt fordítunk rá, hogy dicsőítsünk”.

„Milyen hosszúra nyúlt ez a mise” – mondhatná valaki. Ha nem dicséred Istent, nem ismered azt az ingyenességet, hogy időt fordíts Isten dicsőítésére, akkor számodra hosszú a szentmise. Ha azonban áttérsz erre a magatartásra, amelyet az öröm és Isten dicsőítése jellemez, akkor milyen széppé válik! Ilyen lesz az örökkévalóság: Isten dicsőítése! Nem lesz unalmas: gyönyörű lesz! Ez az az öröm, amely szabaddá tesz bennünket.

Ennek a dicsőítésnek, ennek az örömnek Jézus Anyja a példaképe. Az egyház Máriát „örömünk okának” nevezi – Causa Nostrae Letitiae. Miért? Mert a legnagyobb örömet hozza el, ami Jézus.

Imádkozzunk a Szűzanyához, hogy Jézust elhozva adja meg nekünk az öröm, az öröm szabadságának a kegyelmét. Adja meg a kegyelmet, hogy dicsőítsünk, ingyenes dicsőítő imával, mert Ő mindig minden dicsőítést megérdemel. Imádkozzunk a Szűzanyához az egyház szavaival: Veni, Precelsa Domina, Maria, tu nos visita. Miasszonyunk, te, aki olyan hatalmas vagy, látogass meg minket és adj nekünk örömet! – hangzott a pápa fohásza a péntek reggeli szentmisén.

(vm)

Forrás: Vatikáni Rádió