Vianney Szent János: Isten szemlélése

Történt egyszer, hogy Curé d'Ars, az ars-i plébános, azaz Vianney Szent János megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott rendszeresen ül egy  ember.
Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta:
- „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!” 

+ + +

Az ég-felé mutató Szent - Ars határában - saját felvétel

Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya –, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szentté avatási eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át valóban azt tette, amit ígért.

+ + +

Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.  

A forrás itt érhető el.

A szentek tanítása: A GŐG

AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859) KATEKÉZISE

A gőg az az undorító bűn, ami az angyalokat a mennyországból kiűzte és a pokolba taszította. Ez a bűn a világ kezdete óta létezik. Figyeljétek meg gyermekeim, hogy a gőg által többféleképpen vétkezünk. Lehet valaki például dölyfös az öltözködésében, a beszédjében, az ülésében, magában abban is, ahogyan jár. Akadnak emberek, akik az utcán páva módjára lépdelnek, szinte felszólítva a körülöttük levő világot: „Nézzétek, milyen nagy vagyok, milyen peckesen, szépen tudok masírozni.” Megint mások szünet nélkül ismétlik, ha valami jótettet hajtottak végre, ha azonban valami hibát követnek el, kétségbeesnek arra a gondolatra, milyen rossz véleménnyel lehetnek róluk most az emberek. Más emberek bosszankodnak azon, ha ismerőseik közül valaki szegényes társaságban pillantja meg őket: ezek az emberek mindig a gazdagok társaságát keresik. Ha egyszer e világ nagyjai közül valaki fogadja őket, nem szűnnek meg dicsekedni ezzel, és felfuvalkodottá válnak. Megint mások a beszédükben dölyfösek. Mindig alaposan megfontolják, hogy mit akarnak mondani. Gondosan keresik a szép szavakat, és ha valamit mégis rosszul fejeznek ki, mérgesek lesznek, mert attól félnek, hogy kinevetik őket. Oh, gyermekeim, az alázatos lélek nem ilyen. Egy alázatos léleknek nem számít, hogy kinevetik vagy nagyra becsülik, dicsérik vagy korholják, figyelnek rá vagy nem törődnek vele, mert mindez hidegen hagyja öt.

Gyermekeim, ha tudni akarjátok, hogy valaki gőgös-e vagy sem, figyeljetek a beszédére. A gőgös ember mindig magához ragadja a szót. Folyton csak magáról akar beszélni, mindig mindent jobban tud, mint mások. Mindig ő az egyetlen, aki helyesen cselekszik. Egyfolytában kritizálja mások tetteit, miközben azt reméli, hogy a sajátjait agyon dicsérheti. Gyermekeim, olyan emberek is akadnak, akik azért adnak sok alamizsnát, hogy a figyelmet felhívják magukra. Ez nem jó! Ezek az emberek nem fognak jutalmat kapni jótetteikért. Ellenkezőleg, alamizsnájuk bűnükké válik.

Az ember minden tettét gőggel, mintha az csak só lenne, fűszerezi meg. Szeretjük, ha jó tetteinket ismertté tehetjük. Boldoggá tesz bennünket, ha mások felfigyelnek erényeinkre. És szomorúak leszünk, ha észreveszik hibáinkat. Sokaknál megfigyeltem ezt. Ha ezekre az emberekre valaki valamilyen megjegyzést tesz, ez az észrevétel kínozza és elégedetlenné teszi őket. A szentek nem voltak ilyenek. Nekik az fájt, ha valaki észrevette erényeiket, és akkor voltak elégedettek, ha az emberek a tökéletlenségüket látták.

A dölyfös ember azt gondolja, hogy minden, amit tesz, tökéletes. Mindenki fölött, kivel dolga akad, uralkodni akar. Azt akarja, hogy mindig neki legyen igaza. Úgy gondolja, hogy mindent jobban megért, mint a többiek. Ilyennek nem szabad lenni. Az alázatos és jól értesült ember megmondja a véleményét, ha azt megkérdezik tőle, egészen egyszerűen, és csak azután, hogy másokat szóhoz hagyott jutni. Akár igaza van, akár nem, nem beszél többet.

Gonzaga Szent Alajos például, még amikor iskolába járt sem próbálta kimenteni magát, ha szemrehányást tettek neki. Megmondta a véleményét, de nem törődött azzal, mit gondolnak mások. Beismerte, ha tévedett, de ha mégis neki volt igaza, csak ennyit mondott: „Különben gyakran nincsen igazam.”

Gyermekeim, a szentek annyira meghaltak a maguk és a világ számára, hogy nagyon keveset törődtek azzal, mások mit tartanak véleményükről. A világban azt tartják a szentekről: „Ó, a szentek mind együgyű, jámbor emberek voltak!” Igen, a szentek valóban sokszor együgyűek voltak az evilági dolgokban, de a természetfeletti dolgokat tökéletesen megértették. Érzéketlenek voltak a világ dolgai iránt, ez természetes: hiszen annyira lényegtelennek tartották őket, hogy semmilyen figyelmet nem szenteltek nekik.

(Ursprung und Ziel, November 1995)

Az írás eredeti helye itt van.

A szentek tanítása: A békesség útja – V. - befejező rész Írta: Szalézi Szent Ferenc (1567-1622)

9. Szelídség és békesség a másokkal szembeni buzgalomban
(Egy novícia-mesternőhöz)

Ó, leányom, Isten nagy irgalmasságot gyakorolt önnel, amikor arra emlékeztette szívét, hogy nagylelkűen viselje el felebarátját, és szentül a szívnek a másik ember iránt való édességének vigasztalását öntötte túlbuzgóságának borába.
Éppen erre volt szüksége, drága leányom; buzgósága dicséretes, de az volt a hibája, hogy egy kissé keserű, sürgető, aggodalmas, szőrszálhasogató volt. De már megtisztult mindettől: mostantól fogva szelíd, jóságos, nagylelkű, békés, türelmes.

10. És végül: aggodalom nélkül fogadjuk el, hogy nem mindig sikerül megőrizni a békességünket!

Törekedjen arra, leányom, hogy szívét kedélyállapotának kiegyensúlyozottságán keresztül békességben tartsa. Nem azt mondom, hogy tartsa békességben, hanem hogy törekedjen rá; ez legyen a legfőbb gondja. Ne aggódjon azonban, ha nem sikerül azonnal lecsendesítenie érzelmeinek csapongását.

A szentek tanítása: A békesség útja – IV. rész Írta: Szalézi Szent Ferenc (1567-1622)

7. Kerüljük a kapkodást!

Gondosan meg kell vizsgálni dolgainkat, de kapkodás és gondterheltség nélkül. Ne végezze túlzott sietséggel a tennivalóit, mert ez megzavarja az értelmet és az ítélőképességet, és megakadályoz abban, hogy jól tegyük azt, ami miatt kapkodunk.

Amikor a mi Urunk szemrehányást tesz Szent Mártának, azt mondja neki: Márta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden aggaszt. Látja, ha egyszerűen csak gondos lett volna, nem aggódott volna, de nyugtalan és aggodalmaskodik, rohan és izgatott: a mi Urunk ezt veti a szemére.
A hevességgel és kapkodva elvégzett munka még soha nem járt jó eredménnyel. Fogadja hát békességgel az önre váró feladatokat, és próbálja sorban elvégezni őket, egyiket a másik után.

8. Békesség a hibáinkkal szemben

Gyűlölni kell a hibáinkat, de nyugodt és békés utálattal, nem haraggal és aggodalommal. Türelemmel kell rájuk tekintenünk, s hasznot húzni belőlük szent megalázkodással. Enélkül, leányom, tökéletlenségei, melyeket érzékenyen meglát, még érzékenyebben fogják érinteni, s így meg is maradnak, mert semmi nem őrzi meg jobban a hibáinkat, mint az, ha aggodalommal és túlzott sietséggel próbáljuk eltávolítani őket.

Folytatjuk...

A szentek tanítása: A békesség útja – III. rész - Írta: Szalézi Szent Ferenc (1567-1622)

5. Csak Istenre vágyakozzunk teljes mértékben, más dolgokra mérsékelten!

Egyedül Istent kell akarnunk teljesen, változatlanul, visszavonhatatlanul, de az Őt szolgáló eszközöket csak mérsékelten, módjával szabad akarnunk, azért, hogy ha megakadályoznak bennünket ezek használatában, ne rázzon meg túlságosan.

6. Bizalom a Gondviselésben

Az isteni Gondviselés mértéke velünk kapcsolatban akkora, amennyire bízunk benne.

Ne emberi megértéssel próbáljon felkészülni ennek az életnek a nehézségeire, hanem azzal a tökéletes reménnyel, hogy amikor ezek érkeznek, Isten, akihez tartozik, meg fogja szabadítani tőlük. Mostanáig megőrizte önt, csak helyezkedjen el jól Gondviselésének kezében, minden esetben meg fogja segíteni, s ha nem tud járni, karjában viszi majd. Mitől kell félnie, drága leányom, ha Istenhez tartozik, aki oly biztosan megerősített minket afelől, hogy az Őt szeretőknek minden a boldogságukra válik. Ne gondoljon arra, hogy mi fog történni holnap, mert ugyanaz az Örök Atya, aki ma gondot visel önről, meg fogja tenni holnap és mindig. Vagy egyáltalán nem ad rosszat; vagy ha ad, legyőzhetetlen bátorságot is ad mellé, hogy elviselje.

Maradjon meg békességben, drága leányom, távolítsa el képzeletéből azt, ami megzavarhatja, és mondja gyakran a mi Urunknak: „Ó, Isten, Te vagy az én Istenem, s én rád bízom magam, Te segíteni fogsz, és menedékem leszel, nem fogok semmitől sem félni, mert nemcsak velem vagy, hanem bennem is, s én benned. Mitől félhetne a gyermek egy ilyen Atya karjában?” Legyen igazi gyermek, drága leányom, s amint tudja, a gyermekek nem gondolnak annyi mindenre, hiszen van, aki gondol helyettük: bizony elég erősek, ha apjukkal maradnak. Tegyen hát így, drága leányom, és békessége lesz.

Folytatjuk...

A szentek tanítása: A békesség útja – II. rész

Írta: Szalézi Szent Ferenc (1567-1622)

3. Békesség és alázat

A békesség az alázatból születik meg. Nyugtalanságunkat semmi más nem okozza, csak az önszeretet és saját magunk túlbecsülése. Miért van az, hogy ha időnként tökéletlenségünket tapasztaljuk vagy bűnt követünk el, csodálkozunk, nyugtalanná és türelmetlenné válunk? Nyilván azért, mert azt hittük, hogy jók, határozottak és szilárdak vagyunk, és amikor azt látjuk, hogy ez egyáltalán nem így van, hiszen orra buktunk, csalódottak leszünk, következésképpen nyugtalanok, sértettek és aggódók. Ha igazán tudnánk, hogy kik vagyunk, nem képednénk el azon, hogy a földön találtuk magunkat, inkább azon csodálkoznánk, hogyan tudunk állva maradni.

4. Az Istent szeretőknek minden javukra válik

Minden javukra válik azoknak, akik Istent szeretik. Valóban, mivel Isten jóra tudja fordítani a rosszat, kinek tenné meg, ha nem azoknak, akik feltétel nélkül neki adták magukat?
Igen, még a bűnöket is, melyektől Isten az Ö jóságában megóv minket, csökkenti azok javára, akik hozzá tartoznak. Dávidot soha nem töltötte volna el úgy az alázat, ha nem vétkezett volna, Magdolna nem lett volna olyan szerelmese a Megváltónak, ha nem engedett volna el neki annyi bűnt, és Jézus soha nem engedte volna el neki, ha nem követte volna el őket.

Látja, drága leányom, e nagy irgalmasságszerzőt: nyomorúságainkat kegyelemmé változtatja, és üdvös gyógyulást ad lelkünknek, melyet megmart bűneink viperája.

Kérem, mondja meg nekem, mit tesz Isten a szenvedéseinken, a fáradságainkon, a nekünk okozott üldöztetéseken keresztül? Ha tehát előfordul, hogy valami kellemetlenség éri, bármilyen oldalról jöjjön is, biztosítsa lelkét, hogy ha igazán szereti Istent, minden jóra fog fordulni. És még ha nem is látja, hogy milyen mozgatórugók hozzák majd ezt a jót, legyen biztos benne, hogy meg fog érkezni. Ha Isten a gyalázat sarát dobja a szemébe, azért teszi, hogy utána helyes látást adjon, és tiszteletben részesítse. Ha megenged egy bukást, mint Szent Pálnak, akit a földre vetett, azért teszi, hogy azután felemelje dicsőségébe.

A szentek tanítása: A békesség útja – I. rész

Írta: Szalézi Szent Ferenc (1567-1622) - (Levél Puy d'Orbe apátnőjéhez)

Szalézi Szt. Ferenc

1. Isten a békesség Istene

Mivel a szeretet csak a békességben lakozik, mindig gondosan ügyeljen arra, hogy jól megőrizze szívének szent nyugalmát, amit oly gyakran ajánlok önnek.

Azok a gondolatok, amelyek nyugtalanságot és zűrzavart okoznak a léleknek, egyáltalán nem Istentől valók, aki a Béke Fejedelme. Ezek az ellenség kísértései, következésképpen el kell vetni őket, nem kell törődni velük.

Mindenben és mindenütt békésen kell élni. Érjen minket külső vagy belső szenvedés, békességgel kell fogadni. Ha öröm ér, azt is fogadjuk békességgel, túlzott izgalom nélkül. Menekülnünk kell a gonosz elől? Tegyük békésen, aggodalom nélkül, különben futás közben eleshetünk, és alkalmat adunk az ellenségnek, hogy megöljön. Jót kell cselekedni? Cselekedjünk békésen, különben a kapkodásunkkal sok hibát követünk el. Még ha áldozatot hozunk, azt is békésen kell tenni.

2. Hogyan szerezzük meg a békét?

Három dolgot tegyünk, drága leányom, és békességünk lesz: tiszta szándék legyen bennünk, hogy mindenben Isten dicsőségét akarjuk. E cél érdekében tegyük meg azt a keveset, amit tudunk, lelkiatyánk tanácsa szerint, a többinek a gondját hagyjuk Istenre.

Aki minden szándékával Istent keresi, és megteszi, amit tud, miért nyugtalankodik? Mi félnivalója van? Nem, nem, Isten nem olyan rettenetes azokhoz, akiket szeret, kevéssel is megelégszik, mert tudja, hogy nem rendelkezünk sokkal. Tudja, drága leányom, hogy a mi Urunkat Béke Fejedelmének hívja az Írás, következésképpen mindenütt, ahol Ö a legfőbb úr, mindent békességben tart. Persze az is igaz, hogy mielőtt helyreállítja a békét valahol, először háborút kelt benne, a szívet és a lelket elválasztja a számukra legdrágábbaktól, a megszokott és közönséges ragaszkodásoktól, vagyis a mértéktelen önszeretettől, önbizalomtól, tetszelgéstől és ehhez hasonlóktól.

Amikor az Úr elválaszt minket ezektől az oly dédelgetett, drága szenvedélyektől, úgy tűnik, mintha elevenen megnyúzná a szívünket, nagyon keserű érzéseink vannak, szinte lehetetlen, hogy ne hadakozzunk ellene teljes lelkünkből, mert fáj az elszakadás. A léleknek ez a vergődése azonban nem nélkülözi a békét, amikor végül a szenvedéstől lesújtva azért mégsem hagyjuk, hogy akaratunk bele ne törődjön az Úr akaratába, rászögezzük az Ő isteni tetszésére; feladatainkat, szokásos tevékenységünket pedig bátran folytatjuk. 

Folytatjuk...

Bosco Szent János: A fiatalok és az öröm Istene

A sátán többnyire kétféle megtévesztéssel akarja eltántorítani az erénytől a fiatalokat.

Bosco Szent János

Az első, amikor azt ülteti a fejükbe, hogy az Úr szolgálata unalmassá teszi az életet, s így kivész belőle minden szórakoztató és örömteli dolog. Kedves fiatalok, ez nem így van! Én olyan keresztény életmódot szeretnék tanítani nektek, amely egyben vidám és boldog. Megismertetem veletek az igazi szórakozásokat és örömöket, hogy azt mondhassátok Szent Dávid prófétával: Szolgáljunk az Úrnak szent örömmel, szolgáljátok az Urat vidám énekszóval.

A másik megtévesztés az a remény, hogy az élet hosszú, kényelmesen ráérünk hát a megtéréssel öreg korunkban, vagy a halálunk óráján. De ki biztosít téged arról, hogy eléred az idős kort? Ehhez szövetséget kellene kötni a halállal, hogy várjon, amíg elérkezik az a bizonyos idő, ám az élet és halál az Úr kezében van. Mert ha a mi Istenünk hosszú életet szánna is nekünk, gondoljátok csak meg: amilyen úton egy fiú fiatal korában jár, azon fog járni idős korában is, amíg csak meg nem hal. Ha fiatalon jó életet választunk, akkor jó lesz az öregkorunk, jó lesz a halálunk és az örök boldogságunk kezdete is.