A hit csendje – amikor már elcsendesedik a nap - évközi 5. hét, csütörtök este

Lövei Tamás fotója

Szentírási alap: Mk7,24–30

Lefekvés előtti üzenet

Most, hogy véget ér a nap, csendesebb minden.

Lassan elhallgatnak az utcai zajok, elültek a viták, befejeződtek a teendők.

De talán benned még mindig mozog valami: egy kérdés, egy csalódás, egy meg nem hallgatott ima.

A mai evangéliumban az asszony nem kap azonnal választ. Jézus szavai elsőre kemények. Mégis marad. Nem fordul vissza. Nem zárja be a szívét.

Ma te hogyan reagáltál, amikor falba ütköztél?

Türelmetlen lettél?

Elcsüggedtél?

Vagy talán csendben kitartottál?

Az este a számvetés ideje – de nem önvádé, hanem az egészséges lelkiismeret vizsgálaté.

Isten nem azért hív a csendbe, hogy elítéljen, hanem hogy megerősítsen.

Lehet, hogy ma nem történt látványos csoda.

De talán történt valami fontosabb:

nem adtad fel teljesen.

Még itt vagy.

Még bízol – ha csak egy kicsit is.

A kitartó hit sokszor nem hangos.

Nem látványos.

Csak annyi, hogy este is Istenhez fordulsz.

És ez elég a mai napra.

Tedd most le elé mindazt, ami fájt.

A kimondott és kimondatlan szavakat.

A sikereidet és a kudarcaidat.

A csoda néha éjszaka érlelődik.

Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,

köszönöm ezt a napot – minden örömével és terhével együtt.

Ha ma türelmetlen voltam, bocsáss meg.

Ha ma felületes voltam, tisztítsd meg a szívemet.

Ha ma elfáradtam a hitben, erősíts meg csendesen.

Taníts úgy bízni, mint az az asszony:

nem sértődötten,

nem követelőzve,

hanem alázattal és kitartással.

Atyám, kezedbe teszem a holnapot.

Szentlélek, őrizd az éjszakámat békében.

Add, hogy reggel új reménnyel ébredjek.

Ámen. 

Esti útravaló

A hit akkor is él, amikor már csak csendben Isten kezébe teszed a napodat.

Dereng az égalja - Naplójegyzet egy szürke reggelről

Ma reggel borús volt az ég, egyhangú, igazi „szürke hétköznap”. Az a fajta egyhangú, nehéz szürkeség, amely nem viharos, nem drámai – csak csendesen rátelepszik a tájra, s olykor az ember lelkére is.

A templomban körbenézve valami hasonlót láttam a fiatal és idős arcokon. Fáradtságot. Lehajtott tekinteteket. Egyfajta visszafogott, befelé húzódó hangulatot. És miközben ezt figyeltem, rá kellett jönnöm: bennem is ugyanez van. Nem kívülről zavart. Belül fájt.

Pedig a szentmise csúcs és forrás. Ott van benne minden: a bűnbánat lehetősége, ahol letehetem, ami nyomaszt; az Ige, amely felemelhet; az átváltoztatás titka; a felszólítás: „Emeljük fel szívünket!”; és az a meghívás: „Vegyétek és egyétek…”

Mégis előfordul, hogy úgy jövünk ki a templomból, mintha nem történt volna meg a nagy találkozás, mintha „mise” történt volna.

Miért?

Talán azért, mert a kegyelem nem automata.

A jelenlét nem azonos az átéléssel.

És a hit nem azonos a hangulattal.

Nem minden szürkeség hitválság

Az első fontos felismerés ez volt: nem biztos, hogy lelki baj történt.

Évtizedek óta úton vagyok. Voltak lelkes időszakok, amikor minden világosnak és könnyűnek tűnt. Voltak csendesebb, szárazabb szakaszok is. Soha nem gondolkodtam a feladáson – de fáradt voltam. Olykor nagyon.

Rájöttem: nem minden lelki tompaság spirituális probléma.

Néha egyszerűen túl régóta adunk megszakítás nélkül.

A szolgálati fáradság nem látványos. Nem omlik össze tőle az ember egyik napról a másikra. Inkább lassan, észrevétlenül tompít. A derű halványodik, az öröm visszafogottabb lesz, a belső rendszer pedig túl sokáig marad „készenlétben”.

Ez nem hitetlenség. Ez emberi korlát.

A vágy már fél ima

Azon a reggelen nem csalódottság volt bennem, hanem vágy.

Ez döntő különbség.

A közöny halott állapot. A vágy él.

A vágy azt jelenti: még számít. Még fontos. Még keresem.

Ha valaki érzi, hogy szeretne mélyebben találkozni Istennel, az nincs távol Tőle. A vágy nem hiány. A vágy irány.

Sokszor nem az számít, hogy mit érzek. Hanem hogy merre húz a szívem.

Hűség vagy élmény?

Az évek alatt megtanultam, hogy a hit nem élményfüggő.

Az élmény hullámzik. Jön, megy.

A hűség döntés.

A felnőtt hit talán ott kezdődik, amikor az ember akkor is megy, akkor is imádkozik, akkor is jelen van, amikor nem ragyog minden belül. Amikor nem kísérik különleges érzések.

A gyökér ilyenkor mélyül. Nem látványosan. Csendben.

A 0–24-es készenlét terhe

Van azonban egy másik réteg is, amelyet nem szabad elhallgatni.

A 0–24-es belső készenlét hosszú távon kimerít. Nem csak fizikai jelenlétről van szó. Hanem arról, hogy az ember, fejben és szívben soha nem engedi el teljesen a felelősséget, a készenlétet. (Záró jelben jegyzem meg, hogy volt eset, amikor éjfél előtt nem sokkal csengetek, halottat jelentettek, mert úgy tudták, hogy a halálesetet azonnal jelenteni kell a papnak. Természetesen a betegek kenetének kérése más kategória, az elsőbbséget élvez az alvással szemben is) Mindig figyel. Mindig reagálna. Mindig számíthatnak rá.

Ez önmagában szép. De keretek nélkül veszélyes.

Ilyenkor a mise nem azért tűnik szürkének, mert Isten nincs jelen, hanem mert a lélek túlterhelt. A föld nem tud több vizet befogadni, ha túl tömör.

Az ésszerű keret állitás nem önzés.

A fenntartható szolgálat felelősség.

„Emeljük fel szívünket!”

Ez a mondat nem érzelmi parancs a szentmisében. Nem azt jelenti: „Érezz most valamit!”

Ez döntés.

Néha szó szerint is: felegyenesedni. Megemelni a tekintetet. Nem a földre nézni, hanem előre. Kimondani egyszerűen: „Uram, most is itt vagy. Akkor is, ha nem erősen érzem.”

A derű nem mindig ajándék, amely ránk hull. Néha fegyelmezett mozdulat. Céltudatos irányba fordulás.

Elég a csendes közelség

Ha Ő közel van, az elég.

Nem kell minden nap lelkesedni. Nem kell minden misén különleges élményt átélni. Elég a biztos tudat: a templomot elhagyva, nem egyedül indulok neki a napnak.

A nap sem ugrik fel az égre egyetlen mozdulattal. Először csak dereng az égalja. Aztán lassan világosodik. De attól, hogy még nem ragyog teljes fényében, már biztosan kel, világit.

Talán a hitünk is ilyen.

Hazavihető gondolatok

• A vágy már fél ima.
• A hűség fontosabb, mint az élmény.
• A szürkeség nem mindig lelki baj – néha fáradtság.
• A 0–24-es készenlét keretek nélkül kockázatos.
• Ésszerű keret állítás nem önzés, hanem bölcsesség.
• A derű néha döntés.
• Este mondd ki csendesen: „Ma is a tenyereden hordoztál.”

A kitartó hit, amely áttöri a falakat - évközi 5. hét, csütörtök reggel

 Szentírási alap: Mk7,24–30

Jézus idegen vidékre megy. Nem azért, hogy tanítson, nem azért, hogy tömeget gyűjtsön maga köré, csak csendben szeretne maradni. Mégis rátalál egy asszony. Pogány. Kívülálló. Olyan valaki, aki vallásilag „nem oda tartozik”. Egy édesanya, akinek a lánya szenved.

És ez az asszony nem törődik azzal, mit gondolnak róla. Nem méltatlankodik, nem sértődik meg, még akkor sem, amikor Jézus szavai elsőre keménynek tűnnek. Ő egyetlen dologba kapaszkodik: hogy Jézusnál van a megoldás.

A mai ember könnyelműen és felületesen él. Gyors hírek, gyors döntések, gyors kapcsolatok. Ami nem azonnal működik, azt félretesszük. A lelkiek sokszor a „ha marad rá idő” kategóriába kerülnek. Isten pedig – ha egyáltalán szóba jöhet – a háttérben marad.

De ez az asszony nem felületes. Nem felszínes hívő. Nem mondja: „próbáltam, nem sikerült”. Nem sértődik meg, nem fordul vissza. Ő tudja, hogy az élete – és gyermeke élete – több annál, mint amit a látható világ kínál.

Ez a történet ma kétféleképpen szól hozzánk.

1. Annak, aki távol van Istentől

Lehet, hogy te is úgy érzed: kívül vagy. Nem jársz templomba rendszeresen. Nem imádkozol minden nap. Talán régóta nem gyóntál, talán a hited megkopott.

De Isten nem a „bennfentesek” Istene. Nem az számít, honnan indulsz, hanem hogy mersz-e hozzá menni.

Az asszony nem teológiai tudással győz, hanem bizalommal. Nem tökéletes, hanem kitartó. És Jézus végül kimondja: a hite menti meg a gyermekét.

Ha ma csak ennyit teszel: őszintén, egyszerűen megszólítod Istent – már elindultál. Nem kell szép szavakat tudnod. A bizalom többet ér, mint a tökéletes forma.

2. Annak, aki gyakorló keresztény

A történet minket is megvizsgál. Nem szoktuk-e meg túlságosan az „asztalt”? Nem gondoljuk-e néha, hogy a kegyelem nekünk jár?

Ez az asszony alázatra tanít. Arra, hogy a hit nem státusz, hanem élő, személyes kapcsolat. Arra, hogy az imádság nem rutin, hanem küzdelem.

A valódi hit nem sértődékeny. Nem követelőző. Nem kényelmes. Hanem kitartó és bizalommal teli.

Mit üzen ma nekünk?

• Ne add fel az imádságot akkor sem, ha nem kapsz azonnali választ.
• Ne hagyd, hogy a felszínes világ elhitesse: a lelked másodlagos.
• Ne gondold, hogy kívül vagy Isten szeretetén.

A mai történet azt mondja: a hit áttöri a falakat. A társadalmi falakat. A vallási falakat. A belső kétség falait is.

És talán ma benned is van egy „beteg gyermek” – egy sebzett kapcsolat, egy félelem, egy reményvesztett helyzet. Vidd oda Jézushoz. Ne magyarázkodj. Ne szépíts. Csak maradj ott előtte.

A csoda gyakran ott kezdődik, ahol az ember már nem önmagában bízik.

Ima

Urunk, Jézus Krisztus,
taníts bennünket kitartóan hinni.
Amikor türelmetlenek vagyunk, adj bizalmat.
Amikor sértődöttek vagyunk, adj alázatot.
Amikor felületesek vagyunk, ébreszd fel bennünk a lélek éhségét.

Adj nekünk olyan hitet, amely nem adja fel,
olyan szívet, amely nem zárkózik be,
és olyan bizalmat, amely még a csendben is kitart melletted.

Erősítsd meg bennünk a reményt,
hogy semmi sincs elveszve, amit a Te kezedbe teszünk.
Ámen.

Útravaló

A hit nem azonnali válasz, hanem kitartó bizalom Isten csendjében is.

„Este a szív csendjében” - Évközi 5. hét szerda este – A betegek világnapja

Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapja

Szentírási hely: Mk7,14–23

A nap végén csendesebbek vagyunk. A zaj lecsendesedik, a feladatok elhallgatnak, és talán végre meghalljuk a saját szívünk hangját.

Jézus ma reggel azt mondta: nem az tesz tisztátalanná, ami kívülről ér, hanem ami belülről fakad. Most, este, érdemes feltenni a kérdést:

Mi fakadt ma belőlem?

Szavaim építettek vagy sebeztek?

Türelmem kitartott vagy elfogyott?

Volt bennem béke – vagy hagytam, hogy a félelem, ingerültség, keserűség irányítson?

A betegek világnapján különösen is gondoljunk arra: nemcsak a test fárad el, hanem a lélek is. Talán ma benned is volt fájdalom – kimondott vagy elhallgatott. Talán hordozol csalódást, bizonytalanságot, egy kapcsolat sebét. Jézus nem számonkér este, hanem gyógyít. Ő nem a hibáidat számolja, hanem a szívedet nézi.

Lourdes csendes üzenete ma este is érvényes: Isten lehajol a szenvedő emberhez. Ha ma nem is oldódott meg minden, ha nem is lett könnyebb minden teher, a kegyelem csendben munkál. A gyógyulás gyakran nem látványos – hanem mély.

Házaspároknak, családoknak külön is szól az este üzenete: ne vigyétek át a haragot a holnapba. Egy kézfogás, egy csendes „bocsáss meg”, egy imádság együtt – többet gyógyít, mint gondolnánk. A szív békéje ajándék, de döntés is.

Most pedig engedjük, hogy Isten szeretete betakarja a napot. Nem kell tökéletesnek lennünk. Elég, ha őszinték vagyunk.

Esti ima

Uram Jézus,

köszönöm ezt a napot –

minden örömével és minden terhével együtt.

Ha ma szeretet fakadt belőlem,

köszönöm, hogy Te adtad.

Ha ma sebző szó vagy türelmetlenség jött ki belőlem,

bocsáss meg, és tisztíts meg.

Gyógyítsd meg a szívem rejtett fájdalmait.

Add, hogy ne vigyem magammal a holnapba

a haragot, a félelmet, a keserűséget.

Lourdes-i Szűzanyánk,

takard be családjainkat oltalmaddal,

állj a betegek és szenvedők mellett,

és taníts bennünket bízni akkor is, amikor nehéz.

Uram,

a szívemet most a Te kezedbe teszem.

Őrizd álmomat,

és ébressz holnap tisztább, békésebb lélekkel.

Ámen.

Lefekvés előtti gondolat

„A nap végén nem az számít, mennyire voltál erős – hanem hogy mennyire merted Istenre bízni a szívedet.”

 

A szív tisztasága – ahol Isten gyógyítani kezd - évközi 5. hét szerda reggeli üzenete

A betegek világnapja, Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária emléknapja

Szentírási alap: Mk7,14–23

Jézus ma újra megszólít bennünket, és egészen közel enged magához. Nem a külső dolgokról beszél, nem szabályokról, nem látható tisztaságról, hanem arról, ami igazán számít: a szív állapotáról. Azt mondja, nem az tesz tisztátalanná, ami kívülről ér bennünket, hanem az, ami belülről fakad.

Ez az üzenet különösen mélyen érint ma, a betegek világnapján, Lourdes Szűzanyjának reggelén. Mert a betegség – legyen testi, lelki vagy kapcsolati – sokszor nem kívülről rombol, hanem belülről fáraszt el. Harag, félelem, reménytelenség, ki nem mondott fájdalmak, csalódások költöznek a szívbe. Jézus nem elítél ezért. Ő gyógyítani akar. Belülről.

Lourdes üzenete nem a látványos csodákban áll elsősorban, hanem abban, hogy Isten lehajol a szenvedő emberhez. A Szűzanya csendes jelenléte azt üzeni: Isten lát, ismer, és nem fordul el tőled akkor sem, amikor gyenge vagy. A gyógyulás sokszor nem a fájdalom azonnali megszűnése, hanem a szív békéje, amely képes hordozni a terhet.

Ez az evangélium a házaspárokhoz is szól. A kapcsolatok sebeinek forrása ritkán van kívül: gyakran belső meg nem értések, elhallgatott sérülések, felgyülemlett neheztelések mérgezik a közösséget. Jézus ma arra hív, hogy engedjük Őt a szívünk mélyére, mert ott tud rendet tenni, ott tud újrakezdést adni, ott tud szeretetre tanítani.

Aki ma reményvesztett, kétségbeesett, elfáradt: hallja meg ezt az örömhírt. Isten nem azt várja, hogy erős légy, hanem hogy bízz benne. Nem azt kéri, hogy tökéletes légy, hanem hogy nyisd meg előtte a szívedet. Ahol a szív megtisztul, ott új élet fakad.

Ima

Uram Jézus Krisztus,
Te ismered a szívem minden rejtett zugát.
Látod a félelmeimet, sebeimet, elfojtott fájdalmaimat.
Ma átadom Neked mindazt, ami belülről fáraszt és megbetegít.
Tisztíts meg, gyógyíts meg,
adj békét a szívembe és reményt a lelkembe.

Lourdes-i Boldogságos Szűz Mária,
állj mellettünk a szenvedés óráiban,
vezess minket a Fiaddal való élő, bizalomteljes kapcsolatra.
Ámen.

Útravaló – mottó

„Isten ott kezd gyógyítani, ahol őszintén megnyitod előtte a szívedet.”

Naplójegyzet – Házasság hete margójára – A szeretet türelmes iskolája

Az Esztelnek, Kurtapatak, Székelyudvarhely házaspárjainak,

és minden idelátogató házaspárnak,

akiket Isten a szeretet türelmes iskolájában egymásra bízott.

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély…  Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” 

(1 Kor 13, 4-7)

„Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.”

Ady Endre – Őrizem a szemed (részlet)

A Házasság hete minden évben arra hív, hogy megálljunk egy pillanatra, és újra kimondjuk azt, amit a hétköznapok zajában gyakran csak sejtünk: a házasság nem pusztán emberi megállapodás, hanem meghívás. Meghívás a szeretet iskolájába, ahol tanulni kell a türelmet, az önátadást és a hűséget – nap mint nap.

Az elmúlt napon az Esztelneki ferences kolostor falai között házaspárok számára tartott előadás emlékeztetett erre az igazságra. Az előadó mesélte: „Jó volt látni és hallani, ahogyan férj és feleség együtt keresi a választ ugyanarra a kérdésre: hogyan lehet ma is hűségesen, örömmel, Istenre figyelve házasságban élni?” A válaszok sokfélék, de egy irányba mutatnak: a szeretet nem érzésként kezdődik és végződik, hanem döntésként bontakozik ki.

Szent Pál szavai – „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos…” – nem idealizált költészet, hanem erkölcsi realizmus. A házasság teológiája itt válik tapinthatóvá: Isten nem a tökéletes embereket köti össze, hanem tökéletleneket bíz egymásra. A szentség éppen ebben áll: a férj és a feleség egymás számára Isten türelmének és irgalmának jelei lesznek. A házasság így válik élő ikonává Krisztus és az Egyház kapcsolatának.

Ezt az egymásra bizottságot fogalmazza meg megrendítő emberi egyszerűséggel Ady Endre vallomása: „őrizem a szemedet”. Nem birtoklásról van szó, hanem őrzésről – arról a csendes felelősségről, amelyben a másik ránk van bízva. Erkölcsi értelemben ez azt jelenti: vigyázok rád akkor is, amikor fáradt vagy, amikor sebezhető, amikor nehéz szeretni. Teológiai értelemben pedig: Isten őrző szeretetének eszközévé válok a házastársam életében.

Ma este a székelyudvarhelyi ferences templomban a város házaspárjai együtt ünnepelnek majd szentmisét, és páronként áldást kapnak. Az áldás nem jutalom a jól végzett munkáért, hanem erőforrás az útra. Isten újra kimondja: veletek vagyok a hétköznapokban is, a konfliktusokban, az újrakezdésekben, az örömben és a keresztben.

Ferencesként különösen közel áll hozzám ez a gondolat: a házasság a kisebb testvér útja a szerzetes életben. Lemondani az önközpontúságról, helyet csinálni a másiknak, és felfedezni, hogy az igazi nagyság a szolgáló szeretetben rejlik. A házaspárok áldása ma este ezért nemcsak szép szertartás, hanem prófétai jel: emlékeztet bennünket arra, hogy a világ akkor gyógyul, amikor a szeretet hűséggé válik.

Imádkozom, hogy mindazok, akik részt vettek az előadáson és akik ma áldásért járulnak az oltár elé, új erőt kapjanak ahhoz, amit már régóta élnek – vagy amihez talán most kell bátorságot gyűjteniük. Mert a házasság, minden küzdelmével együtt, Isten egyik legszebb ajándéka az embernek: egy út, amelyen ketten haladnak, de soha nincsenek egyedül.

Ahogy most befejezem e sorokat, nem gondolatokat akarok lezárni, hanem embereket magammal vinni az imádság csendjébe. Arcokat, történeteket, egymás mellett ülő férjet és feleséget – és nemcsak az előbb említett két esemény kapcsán, hanem mindazokat, akikkel az évek során találkoztam, akiket ismerek és tisztelek.

De magammal viszem azokat is, akik az elmúlt nap az esztelneki kolostor csendjében figyeltek, kérdeztek, és újra ki merték mondani az „igen” súlyát. És azokat is, akik ma este a székelyudvarhelyi ferences templomban, a szentmise befejeztével áldásért állnak majd meg – talán fáradtan, talán reménnyel telve, talán mindkettővel egyszerre.

Ferencesként újra és újra tanulom: Isten nem a nagy szavakban lakik, hanem a kitartó szeretet apró gesztusaiban. A házasságban kimondott igen ezért nem egyszeri ünnep, hanem mindennapi vállalás. Néha csendes, néha nehéz, néha örömteli – de mindig szent.

Ezért ajánlom e naplójegyzetet nektek, házaspárok. Nem példaként, nem tanításként, hanem testvéri mellé állásként. Hogy amikor elfáradtok, eszetekbe jusson: a szeretet nem akkor a legerősebb, amikor könnyű, hanem amikor hűséges marad. Amikor őrizni tudja a másik tekintetét. Amikor nem elenged, hanem megtart.

Imádkozom, hogy az áldás, amely ma este elhangzik fölöttetek, ne csak a fejeteket, hanem a mindennapjaitokat is elérje. Otthon, asztalnál, hallgatásban, vitában, kibékülésben. Ott, ahol a házasság igazán él.

Testvéri szeretettel és imádsággal:

Szilveszter barát

Amikor a szív szabaddá válik – a hűség belső ereje – 5. évközi hét kedd reggeli üzenet

Szent Skolasztika szűz emléknapján, a házasság hetében, mottó: „A hűség szabadsága”

 Szentírási alap: Mk 7,1–13

Jézus mai szava kemény és mégis felszabadító: nem az a legfontosabb, amit kívülről betartunk, hanem az, ami belül él bennünk. A farizeusok szemére veti, hogy ragaszkodnak a hagyományokhoz, de közben elfelejtik az élő Istent. Nem a törvényt bírálja, hanem azt, amikor a szív kiürül, és a hit puszta szokássá válik.

Ez az ige ma reggel minket is megszólít. Mert könnyen lehet, hogy imádkozunk, templomba járunk, fogadalmakat teszünk – és közben elfárad a szívünk. Jézus semmit nem akar elvenni tőlünk, hanem visszaadni a lényeget: az Istennel való élő kapcsolatot. Azt, hogy ne kötelességből szeressünk, hanem belső szabadságból.

A házasság hetének mottója ezt mondja: „A hűség szabadsága.” A hűség nem bilincs, hanem döntés: nap mint nap újra kimondott igen. Nem azért maradok, mert muszáj, hanem mert szabadon választalak. A házasságban – ahogy a hitben is – a külső keretek akkor élnek, ha belül szeretet lakik. Egy házaspár hűsége akkor válik szabaddá, amikor nem a sértettség, nem a megszokás, hanem a megbocsátás és az egymásért vállalt felelősség vezeti őket.

Szent Skolasztika élete csendesen tanít erre: az Istennel való bensőséges kapcsolat erejére. Arra, hogy a szeretet nem zajos, de hatalmas. Aki Istenhez hű, az nem bezárul, hanem megnyílik – és ebben a nyitottságban talál békét.

Szent Antal közbenjárását kérve ma különösen is Isten elé vihetjük mindazt, ami elveszettnek tűnik: az örömöt, a reményt, a bizalmat egymásban és önmagunkban. Isten nem a tökéleteseket keresi, hanem az őszinte szíveket. Ahol őszinteség van, ott mindig van újrakezdés.

Ha ma fáradt vagy, reménytelen vagy, vagy úgy érzed, kiüresedtek a szavak: Jézus most is ezt mondja – „Add nekem a szívedet.” Nem elítél, hanem felemel. Nem elvesz, hanem felszabadít.

Legyen ez a reggel a belső megújulás ideje. Egy csendes igen Isten felé. Egy apró gesztus a társunk felé. Egy lépés a hűség szabadságában – ahol a szeretet nem teher, hanem ajándék. 

„Csendben megérintve” – 5. évközi hét – hétfő, esti gondolatok és ima

 Szentírási alap: Mk6,53–56

A nap végén elcsendesedik körülöttünk a világ. Amit reggel reménnyel indítottunk, most tapasztalatként van jelen: sikerrel vagy kudarccal, örömmel vagy fáradtsággal, kimondott és kimondatlan érzésekkel. Jó most megállni, és visszanézni: hol érintett meg ma Jézus?

Talán egy váratlan bátorító szóban.

Talán abban, hogy volt erőd végigcsinálni, amit reggel még nehéznek láttál.

Talán abban is, hogy valami nem sikerült – mégis béke maradt benned.

Az evangéliumban az emberek nem sokat kérnek: csak közel akarnak lenni Jézushoz. Az este is erre hív. Nem számadásra, nem magyarázkodásra, hanem ráhagyatkozásra. Amit ma nem értettél, amit elrontottál, amit fájdalomként hordozol, most leteheted. Ő nem kér számon – Ő jelen van.

Engedd, hogy a nap végén is megérintsen:

megbocsátással, megnyugvással, csenddel.

És bízd rá magad a pihenés óráiban, tudva, hogy holnap is Ő vár majd a parton.

Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,
köszönöm ezt a napot, mindazzal együtt, ami benne volt.
Köszönöm az örömöket,
és Rád bízom mindazt, ami nehéz maradt.

Érints meg most a békéddel,
csendesítsd el bennem a nyugtalanságot,
gyógyítsd, ami elfáradt bennem testben és lélekben.

Fogadd el mindazt, amit ma adni tudtam,
és pótold ki szereteteddel mindazt, ami hiányos volt.
Őrizz meg az éjszaka csendjében,
és készíts fel egy új nap ajándékára.
Ámen.

Lefekvés előtti útravaló gondolat

„A nap végén is elég egy érintés – a béke most is ajándék.”

Csak érinteni Őt - 5. évközi hét – hétfő reggeli üzenet

Szentírási alap: Mk6,53–56

A mai evangéliumban Jézus a bárkából partra száll. Nem tart nagy beszédet, nem hívja föl magára a figyelmet – egyszerűen jelen van. És ez elég. Az emberek felismerik, viszik hozzá betegeiket, a reménytelent, az elfáradtat, a testben-lélekben sebesültet. Nem kérnek sokat: „Hadd érintsük meg csak a ruhája szegélyét.” És akik megérintik, meggyógyulnak.

Ez az Ige a hétköznapok csendes csodájáról szól. Arról, hogy Isten nemcsak az ünnepek fényeiben, hanem a reggeli indulásban, a munkába sietésben, az iskolatáskával a vállon, a kötelességek sűrűjében is ott akar lenni. Jézus ma is „partra száll” az életünkben: a konyhaasztalnál, az úton, a munkahelyen, az osztályteremben, az orvosi rendelő várójában.

A betegek nem hosszú magyarázatot kérnek, nem feltételeket szabnak. Bíznak. Tudják: elég egy érintés. Ez a bizalom ma minket is megszólít. Nem kell tökéletesnek lennünk, nem kell mindent értenünk. Elég, ha őszintén odavisszük hozzá azt, ami fáj, ami fáraszt, ami reménytelennek tűnik. Elég, ha nem engedjük el Őt.

Ez a reggel arra hív, hogy ne csak beszéljünk Istenről, hanem keressük a közelségét. Egy rövid fohászban, egy csendes pillanatban, egy szeretettel végzett munkában. Jézus ma is gyógyít – talán nem mindig úgy, ahogy várjuk, de mindig úgy, ahogy igazán szükségünk van rá: békét ad, erőt ad, újrakezdést ad.

Indulj el ezen a napon azzal a hittel, hogy nem vagy egyedül. Van Valaki, aki hagyja magát „megérinteni”, és aki nem küld el senkit üres kézzel.

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus,
köszönjük, hogy ma is közel jössz hozzánk.
Látod fáradtságunkat, sebezhetőségünket,
kimondott és kimondatlan kéréseinket.
Add, hogy merjünk Hozzád fordulni,
és ne engedjük el a kezedet a nap során.
Érints meg minket szereteteddel,
gyógyítsd meg szívünket,
és tégy minket a Te békéd hordozóivá.
Ámen.

Útravaló – mottó

„Ma is elég egy érintés: ne engedd el Jézust a napodban.”

 

🌙A só nem beszél magáról, csak ízt ad. - Lefekvés előtti gondolat – 5. évközi vasárnap

A nap végén, amikor elcsendesedik körülöttünk a világ, talán mi is érezzük: nem a nagy szavak, nem a látványos tettek adnak igazi súlyt az életünknek. Sokkal inkább az, ami csendben történik bennünk és általunk.

Jézus ma is egyszerű képekkel szól hozzánk: sóval és világossággal. Olyan dolgokkal, amelyek nem hivalkodnak, mégis nélkülözhetetlenek. A só nem beszél magáról, csak ízt ad. A fény nem magyarázza önmagát, csak világít.

Talán ma nem tettünk „nagy dolgokat”. De lehet, hogy türelmesek voltunk ott, ahol könnyebb lett volna ingerülten reagálni. Lehet, hogy hallgattunk, amikor bölcsebb volt hallgatni – vagy éppen megszólaltunk, amikor a lelkiismeretünk erre hívott. Ezek a csendes pillanatok azok, ahol a hit valóban él.

Jézus nem azt mondja: „majd egyszer lehetnél”, hanem ezt:

„Te vagy.”

Most. Ebben a fáradtságban. Ebben a nem tökéletes napban is.

A kérdés nem az, hogy elég fényesek voltunk-e, elég „ízletesek”-e.

Hanem az, hogy engedtük-e, hogy Isten jelen legyen bennünk – és rajtunk keresztül mások életében is.

🙏 Esti ima

Urunk Jézus Krisztus,

a nap végén csendben eléd állunk.

Köszönjük, hogy nem a rendkívülit kéred tőlünk,

hanem a hűséget a mindennapokban.

Köszönjük, hogy sóvá és világossággá tettél minket,

akkor is, amikor ezt alig érezzük.

Bocsásd meg, amikor elveszítettük az „ízünket”,

amikor inkább hallgattunk, mint szerettünk volna,

amikor elrejtettük a ránk bízott világosságot

félelemből, fáradtságból vagy közömbösségből.

Add, hogy jelenlétünk csendesen formáljon,

ne önmagunkra mutasson, hanem Rád.

Hogy legyen bennünk remény ott, ahol mások már elfáradtak,

béke ott, ahol feszültség van,

és hűség ott, ahol könnyebb lenne feladni.

Kérünk, Égi Édesanyánk, Mária közbenjárásával:

taníts bennünket csendes kitartásra,

Istenre figyelő szívre,

és olyan hitre, amely nem harsog,

de világít.

Bízzuk Rád az éjszakát, pihenésünket,

és a holnapot is, amely felénk közeledik.

Add, hogy újra és újra

a Te világosságodban ébredjünk.

Ámen. 

Ne feledjük!

„A keresztény ember akkor hű Krisztushoz, ha a mindennapokban is ízt ad az életnek és fényt gyújt mások számára.”

Só és világosság – küldetés a hét kezdetén - 5. évközi vasárnap reggeli üzenete

Szentírási alap: Mt 5,13–16

Jézus ma is tanít. Nem elvont fogalmakkal, hanem olyan képekkel, amelyeket mindenki ért: sóval és világossággal. Két egyszerű, mégis életbevágó valóság, amely rólunk szól.

„Ti vagytok a föld sója.”

A só nem önmagáért való. Nem hivalkodik, nem tolakodik, mégis nélküle minden ízetlenné válik. Ízt ad, megőriz, véd a romlástól. Jézus ezzel azt mondja: jelenlétünk számít. Szavaink, döntéseink, t

ürelmünk, hűségünk – mind-mind hatással van a környezetünkre. Ha eltűnik belőlünk az evangélium íze, a hit öröme és ereje, akkor a világ is szegényebb lesz körülöttünk.

„Ti vagytok a világ világossága.”

A világosság nem magyarázza magát, hanem világít. Nem csap zajt, hanem utat mutat. Egy meggyújtott lámpát nem elrejtenek, hanem magasra tesznek, hogy mások is lássanak. Jézus arra hív, hogy ne rejtsük el a jót, amit kaptunk, ne szégyelljük a hitünket, hanem éljük meg csendes bátorsággal a mindennapokban.

És mindennek célja van:

„Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat.”

Nem önmagunkat kell középpontba állítani, hanem Istent. A hiteles keresztény élet mindig túlmutat önmagán: Istenre irányítja a tekintetet.

A hét kezdetén álljunk meg egy pillanatra, és kérdezzük meg magunktól:

Hol lehetek ma só? Hol vihetek ízt, reményt, emberséget?

Hol lehetek világosság? Hol mutathatok utat egy jó szóval, egy figyelmes gesztussal, egy őszinte tettel?

Kicsi dolgok ezek – de Jézus kezében világot formáló erővé válnak. Induljunk így az újhétnek: sóként, világosságként, Isten dicsőségére.

„Pihenjetek meg egy kissé” – az irgalmas tekintet estéje - Évközi idő 4. hét – szombat este

Szentírási alap: Mk6,30–34

A nap végén újra visszhangzik Jézus szava: „Pihenjetek meg egy kissé.”

Most már nem indulásra hív, hanem megérkezésre. Nem feladat elé állít, hanem megállásra kér. A mai nap – minden történéseivel, örömeivel és terheivel együtt – mögöttünk van. Amit elvégeztünk, az már az Isten kezében van, amit elmulasztottunk, azt is rábízhatjuk.

Ahogyan az evangéliumban a tanítványok visszatérnek Jézushoz, úgy térhetünk vissza mi is ma este. Elmondhatjuk neki mindazt, ami bennünk maradt: a fáradtságot, a kimondatlan szavakat, a csendes örömöket és a nyugtalanító gondolatokat. Ő nem siettet, nem kér számon. Meglát – és megszán. Tekintete most nem tanítani kezd elsősorban, hanem befogad.

A nap során talán mi is találkoztunk „sokasággal”: emberekkel, igényekkel, elvárásokkal, helyzetekkel, amelyek elszívták az erőnket. Lehet, hogy nem jutott idő csendre, vagy nem úgy sikerült minden, ahogyan szerettük volna. De Jézus esti tekintete nem mérlegel, hanem megnyugtat: elég volt mára. Nem a teljesítményünk adja az értékünket, hanem az, hogy hozzá tartozunk.

Az este a bizalom ideje. Amikor elengedhetjük a kontrollt, és rábízhatjuk magunkat arra, aki pásztor nélkül soha nem hagy. A pihenés, amelyre Jézus hív, nemcsak a test nyugalma, hanem a lélek békéje is: annak a tudata, hogy holnap is Ő vár majd ránk.

Esti ima

Urunk Jézus Krisztus,
a nap végén csendben megállunk előtted.
Köszönjük mindazt, amit ma kaptunk,
és eléd hozzuk mindazt, ami nehéz volt.

Te látod fáradtságunkat,
ismered gondolatainkat,
és tudod, hol szorulunk lelkibékére.
Tekints ránk irgalmas szemeddel,
és adj békét szívünknek.

Fogadd el mindazt, amit ma megtettünk,
és irgalmaddal töltsd ki azt,
ami hiányos maradt.
Taníts bennünket elengedni,
és add meg az igazi pihenés ajándékát.

Maradj velünk az éjszaka csendjében,
őrizd álmunkat,
és készíts fel egy új napra,
amelyet ismét veled kezdhetünk.

Ámen.

Ahogy most nyugovóra térünk, bízzuk magunkat az Úrra, hogy az éjszaka csendjén át elvezessen bennünket a vasárnap reggelébe, ahol újra megszólít igéjével, és megerősít abban, hogy vele kezdjük az új hetet.

„Pihenjetek meg egy kissé” – az irgalmas tekintet reggele - évközi idő 4. hét – szombat

Szentírási alap: Mk6,30–34

A mai evangéliumban Jézus magához hívja apostolait: „Gyertek velem egy elhagyatott helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” Mögöttük van a szolgálat fáradsága, a találkozások öröme és terhe, előttük pedig a vágy, hogy végre vele lehessenek. Jézus jól ismeri tanítványai kimerültségét – és a miénket is. Tudja, hogy az ember nemcsak munkára és feladatokra, hanem csendre, megállásra, vele töltött időre is rászorul.

Ez a hívás különösen hangzik szombat reggelén. A hét vége más ritmust hoz: a diákoknak nem kell iskolába sietniük, egyeseknek nem kell munkába indulniuk, másokra viszont szolgálat, felelősség, gondoskodás vár. Van, akit az otthon csendje, mást az otthoni teendők sokasága fogad. De ebben a különbözőségben közös bennünk, hogy mindannyian megérkezünk önmagunkhoz – és Isten elé.

A tanítványok pihenni indulnak, mégis a tömeg eléjük siet. A csend helyett újra emberekkel találkoznak. Jézus nem türelmetlen, nem elutasító. Meglátja őket, és megszánja a sokaságot, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Ez az irgalmas tekintet ma reggel ránk esik. Jézus nem azt nézi, mennyi mindent végzünk el ezen a napon, hanem azt, hogyan vagyunk jelen benne. Nem teljesítményt vár, hanem nyitott szívet.

És tanítani kezd. Szava rendet teremt: a fáradtságban, a szétszórtságban, a bizonytalanságban. Megmutatja, mi az igazán fontos, mire érdemes figyelni, hol van a helyünk. A szombat nemcsak a test megpihenésének ideje lehet, hanem a lélek újra rendeződéséé is – ha engedjük, hogy az Úr szava elérjen minket.

Induljon tehát ez a nap – akár csendben, akár szolgálatban, akár családi teendők között – Jézus közelségének tudatával. Ha ma sikerül egy pillanatra megállni nála, egy fohásszal, egy türelmes mozdulattal, egy szeretettel kimondott szóval, akkor a szombat valóban betölti küldetését.

Legyen ez a reggel annak csendes bizonyossága, hogy az Úr velünk van: tanít, vezet, és megpihenést ad ott is, ahol elsőre nem számítanánk rá. 

Esti gondolat és ima – Megállás Isten előtt – Évközi 4. hét péntek,

Japán vértanúk – Jézus Szíve tisztelete

Szentírás: Mk 6,14–29

🌙 A nap végén megállunk Isten jelenlétében.
Nem menekülünk a napunk elől, és nem is ítélkezünk magunk fölött,
hanem őszintén ránézünk arra, hogyan voltunk jelen benne mi – és hogyan volt jelen benne az Isten.

Visszatekintünk hálával mindarra, ami ajándék volt:
egy jó szóra, egy megőrzött békére, egy elvégzett feladatra,
egy emberre, akit szeretni tudtunk.
Minden jó forrása Ő.

Aztán csendben meglátjuk azt is,
ahol elmaradt a szeretet,
ahol a félelem, a türelmetlenség vagy az önzés irányított.
Nem mentegetjük magunkat, de nem is csüggedünk:
Isten irgalma nagyobb a mi gyengeségünknél.

Végül rábízzuk a holnapot is.
Amit ma nem sikerült,
amit elrontottunk,
amit nem értünk –
mind belefér Jézus Szívének csendjébe,
ahol nem vád, hanem gyógyító szeretet vár. 

🙏 Esti ima – Hálaadás és bűnbánat

Jézus Szentséges Szíve,
hálát adok Neked ezért a napért.
Köszönöm mindazt a jót, amit kaptam,
az embereket, akiken keresztül megszólítottál,
és az erőt, amelyet akkor is adtál, amikor nem vettem észre.

Bánom mindazt,
ahol nem a szeretet vezetett,
ahol kemény voltam, vagy közömbös,
ahol elmulasztottam a jót, amit megtehettem volna.
Irgalmadba ajánlom gyengeségemet.

Rád bízom most az éjszakát,
a szívem nyugtalanságát
és a holnap kérdéseit is.
Tisztíts meg, erősíts meg,
hogy holnap hűségesebben, szeretőbben élhessek.

Jézus Szentséges Szíve,
Benned bízom – ma, holnap és mindörökké.
Ámen.

🌟 Útravaló az éjszakára:

„Isten irgalma csendben átölel, mielőtt elszunnyadnál.”

Áldott, békés jó éjszakát kívánok. 🕊️ Szilveszter tv

ZÁRÓ GONDOLAT - Aquinói Szent Tamás üzenete közel 800 év távlatából egy mai pályaválasztás előtt álló fiatalnak - Naplójegyzet

Amikor az élet nem kész recept, hanem személyes döntés

A három rész során Aquinói Szent Tamás nem adott kész válaszokat.

Nem mondta meg, milyen pályát válassz, merre menj, mit csinálj pontosan az életeddel. És éppen ez a legnagyobb ajándéka.

Mert az élet nem használati utasítással érkezik.

És a hivatás nem egy kipipálandó feladat, hanem meghívás.

Tamás arra tanított, hogy az ember nem sodródásra van teremtve. Van értelme az értelmünknek. Van súlya a lelkiismeretünknek. És van felelőssége a szabadságunknak. A jó döntés nem vak ugrás, de nem is örök halogatás:

értelemmel, belső megfontolással kimondott igen.

A mai világ gyakran azt sugallja: „válassz gyorsan, alkalmazkodj, ne maradj le”.

Tamás csendesebben, de sokkal mélyebben ezt mondja:

állj meg, gondolkodj, és válaszd azt, ami emberré tesz.

Nem minden út jó neked.

De van olyan út, amely összhangban van azzal, akivé lenned kell.

„Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.”

(Zsolt 119,105)

Ez a világosság nem reflektorfény.

Nem harsány siker.

Hanem olyan fény, amely lépésről lépésre elég.

Aquinói Szent Tamás egész életében ezt a fényt kereste. És amikor élete végén mindent, amit alkotott, „szalmának” nevezett ahhoz képest, amit megsejtett az igazságból, nem a tudást vetette el – hanem azt mondta ki:

az értelem végső célja nem a birtoklás, hanem a szemlélés.

Ezért a pályaválasztás sem pusztán arról szól, mit csinálsz majd, hanem arról,

mivé válsz közben.

Egy gondolat a modern bölcsességből, a döntés csendjéről

„Nem az a fontos, hogy merre indulunk el,

hanem hogy végül meg tudjunk érkezni önmagunkhoz.”

Ez a három rész arra hívott,

hogy ne kész válaszokat keress,

hanem megtanulj jól dönteni az életedet, a jövődet illetően. 

Útravaló a végére

Ha most fiatal vagy, és úgy érzed, minden döntés rád nehezedik, jó hír: nem vagy egyedül. Az értelmed, a lelkiismereted, a belső békéd és a jóra való törekvésed nem akadályok, hanem segítségek a döntéseidben.

És ha kísérő, szülő, pedagógus vagy, ez a sorozat talán arra emlékeztetett: nem az a dolgunk, hogy minden kérdésre válaszoljunk, hanem hogy teret adjunk a jó kérdések megszületésének.

Aquinói Szent Tamás ma is ezt teszi.

Csendesen.

De rendíthetetlenül.

Útravaló: 

Nem minden út könnyű.

De nem mindegy, merre indulsz.