Van egy
pillanat a szülő életében, amelyre tizennyolc-húsz éven át készül, mégis szinte
mindig váratlanul érkezik el.
A bőrönd
ott áll az ajtó mellett.
A szekrény
egyik fele kiürült. Könyvek, ruhák, laptop, töltő, néhány személyes tárgy
bekerül az autóba. Még egyszer végig kérdezzük: „Ezt eltetted? Az nálad van?
Pénzed van? Majd jelentkezel?”
Aztán
becsukódik az ajtó.
És egyszer
csak csendesebb lesz a ház.
A gyermek
pedig, akit éveken át ébresztettünk, féltettünk, neveltünk, korholtunk,
öleltünk, iskolába küldtünk és hazavártunk, elindul.
Kollégiumba.
Albérletbe. Másik városba. Egyetemre.
Talán csak
hétfőtől péntekig. Talán hetekre. Talán hónapokra.
És ekkor
kezdődik a szülő életének egyik legnehezebb leckéje:
elengedni
azt, akit éppen azért neveltünk, hogy egyszer el tudjon menni.
1. Az
elengedés nem a szeretet ellentéte
Manapság
sokat beszélünk az elengedésről. Néha már olyan könnyedén használjuk ezt a
szót, mintha annyit jelentene: „ne foglalkozz vele”, „lépj tovább”, „ne
ragaszkodj”.
Pedig egy
édesanya vagy édesapa számára a gyermek elengedése egészen mást jelent.
Nem azt,
hogy többé nem fontos.
Nem azt,
hogy ne hiányozzon.
Nem azt,
hogy ne aggódjunk érte.
És főként
nem azt, hogy egyik napról a másikra megszűnjünk szülők lenni.
Az
elengedés nem a szeretet megszüntetése, hanem a szeretet formájának
megváltozása.
Tegnap még
mi fogtuk a kezét az út szélén.
Ma már azt
kell megtanulnunk, hogy ő maga menjen át az úton.
Ez fájhat.
De nem
kudarc.
Éppen
ellenkezőleg: valamiképpen annak a jele, hogy a nevelés elérkezett egy új
szakaszhoz.
2. A
Biblia első nagy elengedése
A
Szentírás már az ember történetének kezdetén kimond egy meglepő mondatot:
„Ezért
a férfi elhagyja apját és anyját…”
(Ter 2,24)
Milyen
különös!
Isten
terve kezdettől számol azzal, hogy a gyermek egyszer elhagyja a szülői
házat.
Nem azért,
mert már nem szereti szüleit.
Hanem
azért, mert az emberi élet természete szerint növekedésre, önállóságra,
hivatásra kapott meghívást.
A jó szülő
ezért különös feladatot kap Istentől:
úgy
kell gyökeret adnia, hogy egyszer szárnyakat is merjen adni.
Ha csak
szárnyat adunk, gyökér nélkül sodródni fog.
Ha csak
gyökeret adunk, szárny nélkül sohasem fog repülni.
A kettő
együtt a szeretet.
3.
„Hiszen én csak féltem…”
Talán ez
az egyik legnehezebb pont.
A szülő
sokszor szeretetből kérdez:
– Hová
mész?
– Kivel vagy?
– Mikor érsz haza?
– Ettél?
– Miért nem írtál?
– Miért nem vetted fel?
– Kik ezek az új barátaid?
Ezek
mögött valódi szeretet lehet.
Csakhogy a
szeretet és a félelem néha észrevétlenül összekeveredik.
És egyszer
csak már nem azért telefonálok, mert szeretném hallani a hangját, hanem azért,
mert csak akkor vagyok nyugodt, ha ellenőrizhetem.
Itt
érdemes feltenni egy fájdalmas kérdést:
Őt
féltem – vagy saját magamat próbálom megnyugtatni általa?
A kettő
nem mindig ugyanaz.
Az
elengedés egyik első lépése ezért az, hogy a szülő lassan megtanulja:
nem
kell mindent tudnom ahhoz, hogy szerethessek.
4.
Mária is elengedte Jézust
Talán
nincs szebb bibliai iskola példa erre, mint Mária élete.
A tizenkét
éves Jézust három napig keresi.
És amikor
megtalálja, olyan mondatot hall tőle, amelyet anyai szívvel aligha lehetett
könnyű befogadni:
„Nem
tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (vö. Lk 2,49)
Jézus nem
utasítja el Máriát.
De jelzi:
az élete nem Máriáé.
Küldetése
van.
Mária
pedig lassan megtanulja azt, amit minden szülőnek meg kell tanulnia:
a
gyermekem hozzám tartozik, de nem az enyém.
Ajándékba
kaptam.
Rám bízta
Isten.
Szerethetem,
nevelhetem, kísérhetem, imádkozhatom érte – de nem birtokolhatom.
Ez óriási
különbség.
5.
Nyitott tenyérrel szeretni
Talán ez
az elengedés legszebb képe.
Próbáljunk
valamit erősen ökölbe szorítani.
Egy ideig
sikerül.
De elfárad
a kezünk.
És közben
azt sem tudjuk igazán szemlélni, amit olyan görcsösen őrzünk.
A szeretet
másként tart.
Nyitott
tenyérrel.
A nyitott
tenyér azt mondja:
„Szeretlek.
Fontos vagy nekem. Örülök neked. Ha hazajössz, várlak. Ha szükséged van rám,
itt vagyok. De nem akarlak birtokolni.”
Talán egy
szülő legnagyobb szeretetvallomása egy bizonyos életkor után már nem az:
„Vigyázok
rád.”
Hanem:
„Bízom
benned.”
És még
mélyebben:
„Bízom
Istenben, aki akkor is veled van, amikor én már nem lehetek melletted.”
6. Ne
vegyük el előre azt, amit félünk elveszíteni
Van egy
különös emberi védekezés.
Ha tudjuk,
hogy közeledik a búcsú, néha már előtte távolodni kezdünk.
Kevesebbet
beszélünk.
Keményebbek
leszünk.
Azt
mondjuk: „Majd megszokom.”
Mintha
előre akarnánk begyakorolni a hiányt.
Pedig
ezzel könnyen megtörténhet, hogy ma elrontjuk azt, ami csak holnap fog
megváltozni.
Olyan ez,
mint amikor egy gyermek gyönyörű játékot kap, de játék közben végig attól fél,
hogy egyszer elveszik tőle. Végül már annak sem tud örülni, hogy most még nála
van.
Ne így
szeressünk!
Ha ma még
együtt reggelizhetünk, örüljünk neki.
Ha ma még
beszélgethetünk, beszélgessünk.
Ha ma még
megölelhetjük, öleljük meg.
Ne
szeressünk ma kevesebbet azért, mert holnap hiányozni fog.
7. Mit
kezdjek az üres szobával?
És aztán
valóban elmegy.
Ott marad
a szoba.
Talán az
ágy sincs bevetve úgy, ahogyan mi szeretnénk. Egy ottfelejtett póló, egy könyv
az asztalon, valami apróság, amely hirtelen sokkal fontosabb lesz, mint tegnap
volt.
És fáj.
Nem kell
szégyellni.
A hiány
nem feltétlenül annak a jele, hogy nem tudtuk elengedni. Sokszor egyszerűen
annak a jele, hogy szerettünk.
A kérdés
az, mit kezdünk ezzel a hiánnyal.
Lehet
belőle önsajnálat.
Lehet
belőle állandó telefonálás.
Lehet
belőle sértődöttség: „Már nem is keres…”
De lehet
belőle valami egészen más is:
ima.
Amikor
hiányzik, imádkozz érte.
Amikor
aggódsz, áldd meg.
Amikor
legszívesebben felhívnád csak azért, hogy ellenőrizd, előbb mondd:
„Uram,
Te most közelebb vagy hozzá, mint én. Vigyázz rá!”
Így a
hiányból lassan közbenjárás születik.
Az
aggodalomból ima.
A
tehetetlenségből bizalom.
Ez az
elengedés energiájának egyik legszebb átalakulása.
8. Ne
várjuk, hogy minden este jelentkezzen
Az új élet
sok mindent magával hoz.
Órákat.
Tanulást. Új barátokat. Közösséget. Élményeket. Néha szerelmet is. Sikereket és
csalódásokat.
És lehet,
hogy egyszer csak ritkábban csörren meg a telefon.
Ez fájhat.
De mielőtt
azt mondanánk:
„Már
nem is vagyunk fontosak…”
gondoljunk
arra, hogy:
talán
éppen azt csinálja, amire neveltük: élni tanul.
A jó
kapcsolat nem attól erős, hogy naponta hányszor jelentkezik valaki.
Hanem
attól, hogy tudja:
van
hová hazamennie.
Ezért az
otthon maradjon otthon.
Ne
kihallgatóhelyiség.
Ne
számonkérő hivatal.
Ne olyan
hely, ahol az első kérdés: „Miért nem telefonáltál?”
Hanem az a
hely, ahol ezt érzi:
„Isten
hozott. Jó, hogy itthon vagy.”
9. Az
elengedés nem passzivitás
A szülői
szeretet energiája nem tűnik el attól, hogy a gyermek elköltözik.
Csak új
irányt kell kapnia.
Talán
éppen most jön el az ideje annak, hogy újra felfedezzük a házastársunkat.
Régi
barátságokat.
Egy
elhanyagolt hobbit.
A
közösséget.
A
szolgálatot.
A csendet.
És talán
Istent is.
Mert
előfordulhat, hogy hosszú éveken keresztül annyira a gyermek körül forgott az
életünk, hogy közben észrevétlenül minden más háttérbe szorult.
Az
elengedés ilyenkor nemcsak veszteség.
Meghívás
is.
Isten
mintha azt kérdezné:
„Most,
hogy ő elindult a saját útján, te merre indulsz tovább?”
A gyermek
új életszakasza a szülő számára is lehet új életszakasz.
10. És
ha hibázni fog?
Fog.
Mi is
hibáztunk.
Lesznek
rossz döntései. Emberekben csalódhat. Talán ő is okoz csalódást. Elbukhat egy
vizsgán. Elveszíthet egy barátságot. Olyan döntést is hozhat, amelyről mi előre
látjuk, hogy nem lesz jó.
A szülő
egyik legnehezebb feladata ilyenkor:
nem kell
minden követ eltakarítani előle.
Mert
vannak leckék, amelyeket nem lehet más helyett megtanulni.
Ott lenni
azonban lehet.
Nem így:
„Ugye
megmondtam!”
Hanem:
„Gyere.
Nézzük meg, hogyan lehet innen továbbmenni.”
Az
irgalmas atya sem ment a tékozló fiú után, hogy hazarángassa.
Várta.
Ez az
egyik legmegrendítőbb bibliai kép a szülői elengedésről.
Nyitva
hagyta az ajtót.
És amikor
a fiú hazafelé indult, eléje futott. (vö. Lk 15,11–32)
11. A
legnagyobb kérdés: kire bízom?
Végül
szerintem ide érkezik meg minden.
Az
elengedés azért olyan nehéz, mert szeretnénk biztosak lenni abban, hogy
gyermekünk jó helyen van, jó emberek között van, jó döntéseket hoz, és nem
történik vele semmi rossz.
Erre
azonban nincs garancia.
És talán
éppen itt kezdődik a hit.
Nem azt
mondom:
„Biztosan
nem történik vele semmi.”
Hanem:
„Uram,
nem tudok mindig mellette lenni. De Te ott is jelen vagy, ahová én már nem
követhetem.”
Ez már nem
egyszerű pszichológiai elengedés.
Ez rábízás.
És talán
ez a keresztény szülő legmélyebb elengedése.
Nem a
semmibe engedi gyermekét.
Isten
kezébe teszi.
Az
elengedés művészetének hét mondata
Amikor
nagyon hiányzik, talán elég ezt a hét mondatot újra elolvasni:
1. A
gyermekem ajándék – nem tulajdon.
2. Az
elengedés nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretem.
3. Nem
kell mindent tudnom róla ahhoz, hogy közel maradjak hozzá.
4. Nem kell
minden nehézségtől megóvnom – de minden nehézségben szerethetjük egymást.
5. A
hiányt aggodalom helyett imává alakíthatom.
6. Az
otthon akkor marad otthon, ha mindig van benne visszaút.
7. Amit
már nem tudok a kezemben tartani, azt Isten kezébe tehetem.
Végül
egy ima azoknak, akik most engednek el
Uram,
Te adtad nekem ezt a gyermeket.
Köszönöm az éveket, amikor közel lehetett hozzám.
Köszönöm az örömöket, a küzdelmeket,
a nevetéseket, a könnyeket,
mindazt, amit általa tanítottál nekem.
Most
pedig segíts, hogy ne visszatartsam, hanem útnak indítsam.
Adj bölcsességet, hogy tudjam, mikor szóljak és mikor hallgassak;
mikor segítsek és mikor engedjem, hogy maga próbálkozzon;
mikor kérdezzek és mikor egyszerűen csak várjak.
Őrizd
meg, amikor én már nem látom.
Légy mellette, amikor én nem lehetek mellette.
Adj neki jó embereket, tiszta szívet, bölcs döntéseket,
és ha elesik, erőt az újrakezdéshez.
Nekem
pedig adj szabad szívet,
hogy ne birtokoljam azt, akit szeretek,
hanem nyitott tenyérrel tudjam szeretni.
Taníts
elengedni –
nem a szeretetből,
hanem a félelemből.
Nem őt,
hanem a görcsös ragaszkodásomat.
És
amikor hiányzik, emlékeztess:
nem a semmibe engedtem el.
A Te kezedbe tettem.
Ámen.
Talán
végül ennyi az elengedés művészete:
Gyökeret
adni, hogy tudja, honnan indult.
Szárnyat adni, hogy merjen elrepülni.
És nyitva hagyni az ajtót, hogy mindig tudja, hová tartozik.
Mert a
szülői szeretet egyik legszebb mondata egy idő után már nem az, hogy:
„Maradj
mellettem!”
hanem:
„Menj,
éld az életedet. Isten kísérjen. És tudd: szeretlek, imádkozom érted, és van
hová hazajönnöd.”
Szilveszter
Barát
Székelyudvarhely
