vasárnap, június 16, 2024

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi élet utáni mennyországgal azonos, a végső befejezett formájában. 

Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá. 

Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat a három személyű egy Isten és az ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mustármag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2). 

Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre. 

Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa. 

Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben. 

Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható. 

Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését. 

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét. 

Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újra, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3). 

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni tervet és együtt működünk vele. 

Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte. 

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”. 

Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk, a mennyek országa után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk. 

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Az egyik nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát. 

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi, kell, hogy jelezze a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...

Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a személyeknek, embereknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben pecsételte meg. 

Így, Isten országa tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda. 

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni. 

Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országába az újjászületés kapuján át lehet belépni. 

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.” 

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a földfeletti életének milyensége, termés hozatala. 

Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbeszabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe. 

A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számit! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van! 

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat, örök otthonunkat? Életvitelünket szemlélve, úgy látszik, hogy a földre rendezkedtünk be, mintha örökre itt kellene élnünk, de akkor mi van halállal, a sírral, azzal befejeződik minden? Ha elvesztettük a célt, ha eltévedtünk, ha letértünk az örök hazába vezető útról, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.  

hétfő, június 10, 2024

„Nem posztot, hanem feladatot kaptam” - Kedves Miniszter Úr!

Szeretettel gratulálunk kinevezéséhez a Keleti-Kárpátok hegylábától, Esztelnekről, a Ferences Kolostorból is!

Kérjük az Esztelneki Madonnát, Égi Édesanyánkat, hogy eszközölje ki az ön számára a Szentlélek Isten ajándékait: a „bölcsesség és értelem, tanács és erősség, tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelkét” (Iz 11,1), a Mennyei atya bőséges áldását és a Fiú, Jézus Krisztus kegyelmét, nemes feladatának teljesítéséhez és a nem kis áldozattal járó szolgálat végzéséhez. 

Tisztelettel és imával, 

az Esztelneki Barátok 

Esztelnek, 2024. június 10

„Aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!” – Évközi 10. vasárnap

Foto: Öreg diákok az Esztelneki Madonna előtt 
 Szentírási részek: Ter 3,9-15 - Mk 3,20-35

„Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja az Úristen a kígyónak a bűnbeeséskor. 

Ettől a pillanattól kezdve a gonoszlélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani, a bűn által az örökkárhozatra akarja jutatni. Azonban az Asszony, vagyis Mária ivadéka, Jézus, megtörte a sátán hatalmát. 

Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39). 

Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy mindenki őt akarta hallgatni, látni, követni. Ezzel ellentétben a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák. Azt állítják, hogy megzavarodott, hogy hatalmát Belzebubtól, „a gonosz lelkek fejedelmétől” nyerte, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni, hiteltelenné tenni őt a hallgatóság előtt. 

Így volt ez Krisztus korában és sajnos így van ez ma is. A sátán támadása végigvonul a történelmen. A megdöbbentő különbség csak az, hogy ma sok esetben egy-egy jó ügy magvalósulása, jó elhatározás kivitelezése, nem az Egyház ellenségei, hanem saját tagjainak, olykor templomba járó híveinek, gőgös, önző hozzáállása, rágalmazó szava miatt bukik meg. Pedig összefogással, egységre törekvéssel mennyi szép, értékes és jó dolgot lehetne megvalósítani. 

Visszatérve az Úr Jézus megrágalmazásához, a Szentatya, Ferenc pápa azt mondja: „A rágalom el akarja pusztítani Isten művét. A rágalom gyűlöletből fakad, a gyűlölet pedig a sátán jellemzője. A rágalom a hazugságot használja fel, hogy elérje célját. Ahol rágalmaznak, ott jelen van a sátán. István diakónust, az első vértanút is hamis tanúk vádolják. Ellenségei a piszkos küzdelem útját, a rágalmat választották. 

A vértanúk ideje azonban ma sem ért véget: az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban. Az egyházban sokan vannak, akiket rágalmaznak, akiket üldöznek, akiket megölnek Jézus és a hit iránti gyűlöletből, mert katekizmust tanítanak, mert keresztet viselnek, mert az Egyház törvényeihez ragaszkodnak, mert azt akarják érvényre jutatni.”

A sátán hatalma összeomlóban van, bár a látszat, napjaink történései, híradásai mást sugallanak, összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által legyőzze a gonoszlelket. 

A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: Minden bűn, bocsánatot nyer. De, aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad (vö. Mk 3,28-29). 

A Szentlélek elleni bűn tágabb értelemben kifejezett szembefordulás a Szentlélek megszentelő, bűnöktől visszatartó, azokból kiemelni akaró tevékenységével. Isten irgalmasságának nincsenek határai, de aki szándékosan megtagadja, hogy a bűnbánatban elfogadja, az visszautasítja bűnei bocsánatát és a Szentlélek által fölajánlott üdvösséget (II. János Pál p.: Dominum et vivificantem 46.). Az ilyen megkeményedés elvezethet a végső megátalkodottsághoz, a bűnbánat visszautasításához és az örök kárhozathoz.

Szoros értelemben a Szentlélek káromlása. Amikor a hitetlen kortársak az ördögűzést, amit Jézus „Isten ujjával”, a Szentlélek erejével végzett, őt megrágalmazva, hazugságot fogva rá, az ördöggel való együttműködésnek ítélték. Ezért mondta Jézus: „Aki a Szentlélek ellen káromkodik, nem nyer bocsánatot soha, bűne örökre megmarad” (Mk 3,29). 

A Szentlélek elleni bűnök az istenes élet alapjait, hit és vallásos életünk lényegét érintik, a javulás lehetőségeit teszik kétségessé, a Szentlélek indításainak vetnek gátat, ezért különösen veszélyesek.

Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát. 

Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket. 

A Szentlélek feladata bűntudatra ébreszteni a bűnösöket és vágyat kelteni bennünk arra, hogy elfogadjuk Jézust, mert egyedül Ő bocsáthatja meg a bűnt. Ezek szerint a Szentlélek elleni káromlás, bűn, Jézus megváltói munkájának tudatos, szándékos és kitartó elutasítása.

A Szentlélek káromlása nem egy egyszeri megnyilvánulása az embernek, hanem életvitelének határozott iránya, folyamata. Ahelyett, hogy Jézus kortársai elfogadták volna a számukra felkínált bizonyosságot, ahelyett, hogy felismerték volna Krisztus munkájában a mennyi Atya ajándékát, ők inkább gonosz céljaikhoz ragaszkodtak és rágalmat terjesztve, kijelentették: Jézus a gonosz által végzi csodálatos munkáját.

Ezért a Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt, rádöbbent meztelenségünkre, mint annak idején ősszüleinket. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete lehetne. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, rágalmazó szavainkért, illetve, ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé. 

A Szentlékek elleni bűn nem azért nem nyer bocsánatot, mert Isten képtelen lenne megbocsátani, vagy, mert nem akarna megbocsátani, hanem azért, mert az ember szíve megkeményedésének következtében már nem képes felismerni bűnét, s ha nincs bűn, akkor, nincs amiért bocsánatot kérni, bűnbánatot tartani. Márpedig őszinte bánat nélkül nincs bocsánat. Ennek a hozzáállásnak persze örökre szóló következményei vannak.

De tényleg nincs bűn? Akkor honnét az a rengeteg rossz, ami sújtja világunkat, az a rengeteg fizika és lelki szenvedés, ami kínozza az embereket, de nemcsak a háború sújtotta vidékeken, hanem sokszor közösségeinkben és családjainkban is? 

Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis szívük megkeményedése következtében, lélekben eltávolodtak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban. 

A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van életvitelük átgondolására, mentalitásuk, az életről alkotott felfogásuk felülbírálására és a megtérésre. 

Igaz, nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból és kicsapongó életből kell megtérniük, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki együttműködést a szolgai, a látszat, a személytelen és lélektelen, rutinos együttműködésre cseréli fel. És amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, nincs szükségem megtérésre, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom, élnem – okoskodás alapján…

Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. 

Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám”. 

Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget, személyes elköteleződést, lélekkel átitatott életvitelt eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük. 

Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi, baráti kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt. 

Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen. 

szerda, június 05, 2024

„Legyen ez a Ház is a lelki és hívatás ápolás központja…” – avagy államtitkári jókívánság

2024. június 1-én, szombat délután az V. Nemzetiségi Alumni Találkozó fiataljai villám látogatásra érkeztek kolostorunkba Soltész Miklós, a miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkárának vezetésével. 

A kolostor megszemlélése és történetének rövid ismertetése után a közel ötven személyből álló fiatalok csapata a Nyergestető felé vette az irányt. Előtte azonban a következő bejegyzéssel gyarapodott a kolostorunk vendégkönyve: „Tisztelettel és szeretettel köszönöm a Ferences testvérek évszázados, imádságos életét, küzdelmüket és vissza-vissza térő lelkesedésüket. Legyen ez a Ház is a lelki és hívatás ápolás központja! Isten áldja önöket! Soltész Miklós” 

Köszönjük a jókívánságot Államtitkár Úr és Isten áldását kérjük, az Esztelneki Madonna közbenjárására, életére, a nemzetünk összefogásáért kifejtett munkásságára és a keresztény értékek megőrzésének érdekében tett erőfeszítéseire.

fr. Szilveszter ofm

házfelelős






„A ferences rend itt virágozzék a következő 800 évben is...” avagy iIlusztris vendégek az Esztelneki Ferences Kolostorban

2024. június 3-án diplomaosztóra került sor a minorita ferences kolostorban működő „Kanta Szakképző Központban”, Kézdivásárhelyen. A jeles esemény a Szentháromság (kantai) plébánia templomban bemutatott szentmisével vette kezdetét. A szentmise főcelebránsa fr. Urbán Erik, a Szent István Királyról Nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány előjárója volt. 

A szentmisét követően történt a diploma osztás ünnepélyes keretek között Csák János

kulturális és innovációs miniszter vezette delegáció, valamint a helyi politikai vezetők jelenlétébe. Majd az esemény résztvevői, Miniszter úrral az élen Esztelnek felé vették az irányt, a volt minorita kolostorból, az obszerváns ferences kolostorba. A kettő közt meglátogatták a helyi Nagy Mózes általános Iskolát és tisztelegtek falunk szülöttje, az iskola névadójának szobra előtt is.

Ezt követte a kolostor megszemlélése, rövid történetének ismertetése. 


Az illusztris vendégeket: Csák János kulturális és innovációs minisztert, Pölöskei Gáborné szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkárt, Mayer Gyulát, aki turisztikai szakember, tanár és a szakképző iskola vezetője, Kavalecz Gábort a Veszprémi Szakképzési Centrum Főigazgatóját, Percze László konzult, Tamás Sándor megyetanács-elnököt, Fejér László Ödön szenátort, Bokor Tibor és Salamon Balázs polgármestereket, valamint a delegáció többi tagját a kolostor udvarában a rendtartományunk főnöke, Erik testvér és a ház felelőse fogadta. A kolostor rövid bemutatása után a konferencia teremben egy kötetlen beszélgetéssel tarkított, jókedvvel fűszerezett ebéd elfogyasztása következett. A kolostor területén termett alapanyagokból összeállított étel, ital és desszert (pulyka húsleves, kameruni berbécs sült, leostyán pálinka, pityóka torta) nem vallott szégyent, fiatal szakácsunknak, Keresztes Zoltánnak köszönhetően. 


Miniszter Úr, távozásakor a kolostor vendégkönyvébe írt jókívánságával búcsúzott: „Kívánom, hogy a ferences rend itt virágozzék a következő 800 évben is az itt élő magyarok javára és Isten dicsőségére!” Csák János kulturális és innovációs miniszter

Köszönjük a jókívánságot Miniszter Úr és az Esztelneki Madonna közbenjárására Isten áldását kérjük életére és a nemzetünkért kifejtett munkásságára. 

fr. Szilveszter ofm

házfelelős

A képek forrás helye: Fejér László Ödön - facebook.com

kedd, május 28, 2024

„Ó, csillag, mit sírsz!" - Szentháromság vasárnapja


Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvasható, hogy egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!” 

Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak a saját érdekeivel törődik.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik. 

Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ahol csak látszólag, felületesen kapcsolódik hozzá, annak ellenére, hogy talán naponta templomba jár, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk, akár a környezetünkbe is…

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is, aminek következményeit tapasztalhatjuk a rendetlen, szokatlan, olykor szélsőséges időjárásban is. 

Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk. 

Igaz, hogy az ember megsokszorozta a kommunikációs, a kapcsolat teremtő lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink? 

A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szívek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 


Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” 

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik… 

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, több pénzhez, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. 

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.

Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is. 

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). 

A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. 

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére. 

Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek. 

A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell, hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt. 

Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsóvacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23). 

Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában. 

Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21). 

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk. 

Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is. 

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus. 

Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magasrendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. Az 1989-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére. 

A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. 

Igen, a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja: Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él most és mindörökké. 

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...