Az
utolsó ítélet félelmétől Krisztus irgalmának békéjéig
Ezt az
elmélkedést különösen fiatal barátaimnak és mindazoknak ajánlom, akiknek szívét
– életkoruktól és élethelyzetüktől függetlenül – olykor hatalmába keríti a
haláltól való félelem. Szeretném, ha a félelem sötétségében is felismernék
Krisztus szeretetének és irgalmának világosságát.
„Rólam,
Jézus, emlékezzél, akiért a földre jöttél, veszni aznap ne engedjél!” (Dies irae)
November
van. Ködös, párás reggelek, borongós, napsütés nélküli nappalok, korán érkező
esték. Mintha maga a természet is az elmúlásról beszélne. A temetőkben apró
gyertyalángok imbolyognak, megvilágítva a sírok fölé hajló, emlékező, olykor
könnyes arcokat. Mennyi szeretet, mennyi hiány, mennyi kimondatlan fájdalom
rejtőzik ezekben a csendes pillanatokban!
És mennyi
félelem is.
Ma egy
lelki beszélgetés során egy idősebb hívő egészen őszintén megvallotta: „Éjszakánként
olykor halálfélelmem van.”
Szavai
mélyen megérintettek. Eszembe jutott két fiatal barátom is, akik korábban
hasonló félelmekről beszéltek. Egyikük egy rosszullét után így fogalmazott:
„Ilyenkor a halálra gondolok, és azzal nyugtatom magam, hogy a halál elől
elmenekülni nem lehet.”
Milyen
különös! Az idős ember, aki már hosszú utat megtett, és a fiatal, aki előtt még
ott áll az élet: ugyanazzal a titokkal néznek szembe.
Mi lesz
velem, amikor egyszer véget ér földi életem?
Ezekkel a
gondolatokkal a szívemben mutattam be a ferencesek halottak napi szentmiséjét.
És akkor hangzott fel a Dies irae, a középkori, hagyományosan Celanói
Tamás ferences szerzetesnek tulajdonított megrendítő szekvencia:
„Reszket
akkor holt meg élő,
ha megjön a nagy Ítélő,
mindeneket számon kérő.”
Bevallom,
ezek a sorok most másként érintettek. Nem csupán az utolsó ítéletre gondoltam,
hanem azokra az emberekre, akik éjszakánként szorongva ébrednek, akik félnek a
betegségtől, az elmúlástól, az ismeretlentől.
És akkor
megszólalt az ének legszebb könyörgése:
„Rólam,
Jézus, emlékezzél,
akiért a földre jöttél,
veszni aznap ne engedjél!”
Itt valami
csodálatos történik.
A
félelemtől reszkető ember egyszer csak felismeri, hogy az, aki előtt majd
számot kell adnia életéről, ugyanaz a Jézus, aki érte emberré lett, aki
megkereste az elveszettet, aki érte vállalta a keresztet.
Az
Ítélőbíró nem idegen. Ő a Megváltóm!
Kedves
Barátom!
Ha olykor
téged is elfog a halálfélelem, ne szégyelld! A félelem nem jelenti azt, hogy
nincs hited. Azt jelenti, hogy ember vagy, aki szereti az életet, és fél
elveszíteni azt, ami kedves számára.
De
szeretnék valamit a szívedbe vésni.
Nem a
halálé az utolsó szó. Hanem Krisztusé!
Ő mondta:
„Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11,25)
Szent
Ferenc a halált „testvérünknek” nevezte. Nem azért, mert nem ismerte az elmúlás
fájdalmát, hanem mert Krisztusban felismerte, hogy a halál sem szakíthatja el
őt Isten szeretetétől.
Ez nem
jelenti, hogy minden félelmünk azonnal megszűnik. De azt igen, hogy félelmeink
között sem maradunk egyedül.
Ma este,
amikor elcsendesedik körülötted a világ, ne a halál gondolatával próbáld
legyőzni a félelmedet. Fordulj inkább az Élet Urához!
Mondd
egyszerűen:
Jézusom,
félek attól, amit nem ismerek. De ismerlek Téged. Tudom, hogy szeretsz. Amikor
elérkezik az órám, kérlek, fogadj magadhoz. Addig pedig taníts meg örömmel,
szeretettel és hálával élni!
Mert Isten
nem azért ajándékozta nekünk az életet, hogy állandóan a haláltól féljünk,
hanem hogy minden napot hálával fogadjunk, szeretetben éljünk, és bizalommal
készüljünk a vele való találkozásra.
Ezért
ne engedd, hogy a haláltól való félelem elrabolja tőled az élet örömét! Élj,
szeress, remélj és bízz Krisztusban! Mert
amikor egyszer elérkezik az utolsó órád, nem egy ismeretlen Isten elé indulsz,
hanem azzal a Jézussal találkozol, aki érted adta életét, aki ma is szeret, és
aki az örök életre hív. A halál nem az Ő szeretetének vége, hanem a vele
való végső találkozás kapuja!
Pax et
bonum!
fr.
Szilveszter ofm