Számomra, a lelkigyakorlat eleje döcögősen indult. Külső
nehézségek, belső fáradtság, testi-lelki kimerültség. Az ember ilyenkor azt
gondolná, hogy majd „belejön”, de nálam inkább az ellenkezője történt: az
elmélkedések egyre mélyebbre mentek. Túlságosan is mélyre és bennem egyre
inkább felszínre került a gyöngeség tudata.
Balázs atya nem simogatja az ember lelkét. Kimondja az
igazságot. A papi és szerzetesi hivatás lényegét nem idealizálja, hanem az
evangélium mércéjével méri. És ahogy peregtek a napok, bennem egyre inkább
előtérbe került a kicsinység, az alkalmatlanság, a jelentéktelenség érzése.
„Későn
szerettelek meg, ó szépség, oly régi és oly új! Későn szerettelek meg! És íme,
Te belül voltál, én pedig kívül, és ott kerestelek…”–
visszhangoztak bennem Szent Ágoston szavai. Mintha rólam szólt volna a
vallomása. Kerestem az Urat a megfelelésben, a teljesítményben, az elvárásokban
– miközben Ő belül volt, én pedig kívül bolyongtam.
A zárónap azonban csendes fordulatot hozott.
Amikor a leginkább a kicsinységemmel voltam elfoglalva, a
kiengesztelődés szentségében szolgálatra hívtak. Emberileg lett volna nálam
alkalmasabb, tapasztaltabb is. Mégis engem kértek.
Ott álltam, és bennem csak ez a kérdés lüktetett: Uram,
ki vagyok én?
És talán éppen ez volt a kegyelem pillanata.
Mert akkor tudatosult újra bennem, az ami túlmutat rajtam: a
pap nem a saját méltóságából szolgál. Nem a lelki állapota, nem az önbizalma,
nem az aktuális „formája” teszi alkalmassá. A gyóntatószékben nem az én erőm
működik, hanem Krisztus irgalma. A szentségben nem én vagyok a főszereplő, hanem
az a Krisztus, aki gyenge eszközöket választ, hogy világos legyen: az erő nem
belőlünk fakad.
A hálaadó szentmise után visszatértem a szobámba. A
lelkigyakorlat utolsó gesztusaként kezembe vettem a Szentírást. Szent Ferenc
imájával kértem világosságot: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem
sötétségét…”
Találomra nyitottam ki, de tudjuk: Istennél nincsenek
véletlenek. Az Izajás próféta könyve 49,1–6 szakasza tárult elém.
„Kevés az, hogy szolgám légy… a nemzetek világosságává
teszlek.”
Ez az ige nem a nagyságomról szólt, hanem a küldetésről. Nem
arról, hogy ki vagyok, hanem arról, hogy Kié vagyok. A próféta szavai egyszerre
vigasztaltak és helyreigazítottak: Isten már akkor ismert és nevemen szólított,
amikor én még semmit nem tettem. Nem a teljesítményem alapozza meg a
hivatásomat – hanem az Ő megelőző szeretete.
A lelkigyakorlat elején a kicsinységem nyomasztott. A végén
megértettem: a kicsinység nem akadály. A kicsinység a tér, ahol Isten
cselekszik.
Nagyböjt van. A lecsupaszodás ideje. Az igazsággal való
szembenézés ideje. De nem azért, hogy beleroppanjunk a gyöngeségünkbe, hanem
hogy megtanuljuk: Isten nem a tökéletességünkre épít, hanem a rendelkezésre
állásunkra.
A kérdés tehát nem az, hogy „méltó vagyok-e?”, hanem az,
hogy „igent mondok-e?”.
És akkor talán mi is felfedezzük: nem későn szerettük meg Őt
– hanem akkor, amikor végre hagytuk, hogy Ő szeressen bennünket a
kicsinységünkben is.
Nem fantasztikus az Úr?













