Esti gondolat – „A műhely csendjében” - 6. évközi hét – hétfő

Szentírás: Jak 1,1–11

Ahogy elcsendesedik a nap, érdemes visszanézni: mi volt ma próbatétel a mi számunkra?

Talán egy feszült beszélgetés. Egy meg nem oldott feladat. Egy belső bizonytalanság. Egy fáradtság, amit nehezebb volt hordozni, mint gondoltuk.

Reggel még arról elmélkedtünk: a próbatétel nem ellenség, hanem műhely. Most, este, a kérdés már személyesebb: engedtem-e ma, hogy Isten formáljon?

A műhely nem látványos hely. Ott izzadtság van, csend, néha fájdalom. De ott készül a kitartás, a gerincesség. Ott erősödik a belső ember. Isten sokszor nem a sikereinkben dolgozik a legmélyebben, hanem a küzdelmeinkben.

Ha ma volt olyan pillanat, amikor elfáradtál, elcsüggedtél vagy türelmetlen voltál – ne csüggedj. A formálódás nem egyik napról a másikra történik. Az állhatatosság lassan, csendben épül.

Tedd most Isten kezébe a napodat. A sikerét és a kudarcát is. A jól sikerült döntéseket és a gyengeségeket egyaránt.

A műhely ajtaja este sem zár be – de most pihenhetsz. Mert nem egyedül formálódsz. Az Isten dolgozik benned.

Esti ima

Urunk, Istenünk!

Köszönöm ezt a napot – a könnyű és a nehéz pillanataival együtt. Köszönöm a próbákat, amelyekben talán észrevétlenül is formáltál. Bocsásd meg, amikor türelmetlen voltam, amikor menekülni akartam a nehézség elől. Adj alázatot elfogadni a formálást, és bizalmat, hogy kezedben biztonságban vagyok.

Taníts meg arra, hogy a próbatételekben ne az ellenséget lássam, hanem a növekedés lehetőségét. Adj békés pihenést, és holnapra új erőt a hűséges kitartáshoz.

Benned bízom, Uram. Ámen.

🌙 Útravaló éjszakára

A próbatételek között formálódik a szív – de a béke abból fakad, hogy Isten kezében vagyunk.

„A próbatétel nem ellenség, hanem műhely” - 6. évközi hét – hétfő, reggeli üzenet

Szentírási alap: Jak 1,1–11

Kevés olyan mondat van a Szentírásban, amely első hallásra ennyire szembe megy az ösztöneinkkel:

„Tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatás ér benneteket!”

Örömnek? A bizonytalanságot? A kudarcot? A betegséget? A csalódást? A meg nem értettséget? A jövőtől való félelmet?

A mai ember – fiatal és idős egyaránt – inkább menekül a nehézség elől. Gyors megoldást keres, azonnali eredményt, kényelmet, biztonságot. Ha valami fáj, elfordítjuk a fejünket. Ha valami kihívás, inkább elkerüljük. És közben észrevétlenül felszínessé válik az életünk. Mélység nélkül, gyökér nélkül, állhatatosság nélkül.

Jakab apostol azonban mást mond. Nem azt állítja, hogy a szenvedés önmagában jó. Nem is romantizálja a fájdalmat. Azt mondja: a próbatétel műhely. Olyan hely, ahol a hit nem elmélet marad, hanem valóság lesz.

A hit próbája állhatatosságot szül. Az állhatatosság pedig érettséget. És az érettség nem más, mint Istenbe kapaszkodó, belsőleg szilárd emberré válni.

Ez a különbség a törékeny és a megedzett ember között.

A törékeny ember addig hívő, amíg minden rendben van.

A megedzett ember a viharban is Istenbe kapaszkodik.

A próbatétel leleplezi, mire építettünk. Saját erőnkre? Elismertségre? Anyagi biztonságra? Mások véleményére? Vagy Krisztusra?

Ma sokan élnek úgy, mintha az élet csak erről a világról szólna. Mintha a siker lenne az érték mércéje. Mintha a látható lenne az egyetlen valóság. De amikor jön egy betegség, egy veszteség, egy családi törés, egy munkahelyi bizonytalanság – kiderül, milyen mélyek a gyökereink.

A hit nem azt jelenti, hogy nem lesznek megpróbáltatások. A hit azt jelenti, hogy a megpróbáltatások közepette sem omlunk össze.

Jakab nem moralizál. Nem fenyeget. Nem relativizálja a fájdalmat. Irányt mutat: a megpróbáltatás az Isten pedagógiájának része. Nem büntetés, hanem formálás.

Isten nem azért engedi a megpróbáltatást, hogy megtörjön, hanem hogy megerősítsen. Nem azért, hogy elvegye a reményt, hanem hogy megtisztítsa a reményünket.

Fiatal testvéreim!

Ne féljetek a küzdelmektől. Az állhatatosság nem velünk született tulajdonság, hanem kialakuló erény. Amiért megdolgoztok, az bennetek marad.

Idősebb testvéreim!

Az évek során átélt nehézségek nem értelmetlen sebek. Ezekből lett a bölcsesség, a csendes türelem, a belső béke. Az állhatatosság tanúságtétel a fiatalabb nemzedék számára.

És ti, akik most talán fáradtak, csalódottak, kétségbeesettek vagytok:

A próbatétel nem a végállomás. Az Istenbe vetett bizalom nem naiv optimizmus, hanem szilárd döntés: „Uram, nem értem, de Benned bízom.”

A keresztény ember öröme nem felszínes vidámság. Az öröm annak bizonyossága, hogy Isten a nehézségen keresztül is munkálkodik. A próbatétel idején formálja legmélyebben a szívünket.

Az állhatatosság tesz „tökéletessé” – nem hibátlanná, hanem éretté. Olyanná, akit nem sodor el minden szél. Olyanná, aki nem omlik össze minden kritikától. Olyanná, aki nem veszti el a békéjét az első nehézség után.

Ma reggel kérdezzük meg magunktól:

A jelenlegi küzdelmem elkeserít – vagy érlel?

Elfordít Istentől – vagy közelebb visz hozzá?

Ne meneküljünk a próbák elől. Engedjük, hogy Isten műhelyében formálódjunk.

Mert az állhatatosság nem csupán kitartás – hanem bizalom. És a bizalom békét szül. 

Imádság

Urunk, Istenünk!

Nem mindig értjük megpróbáltatásaink értelmét. Sokszor félünk, sokszor elfáradunk. Add, hogy ne meneküljünk a nehézségek elől, hanem Benned találjunk erőt. Formáld hitünket, érleld állhatatosságunkat, mélyítsd bizalmunkat! Taníts meg arra, hogy a próbatételekben ne a vereséget, hanem a növekedés lehetőségét lássuk. Adj békét a szívünkbe, hogy Benned gyökerezzünk, és Benned maradjunk meg mindenkor. Ámen.

Útravaló

A próbatétel nem rombolni jön – hanem megerősíteni azt, aki Istenbe kapaszkodik.

„Gerinc, hűség, Krisztus” - A döntés vasárnapja – fiatalos, fiús nyelven – évközi 6. vasárnap

Szentírási alap:

Sirák fia könyve 15,15–20 – Korintusiaknak írt első levél 2,6–10 – Mátéevangéliuma 5,17–37

Fiúk, barátaim!

Mai ünneplésünkben három dolog találkozik: könyörgünk a világ éhezőiért, vége a házasság hetének, és ez az utolsó farsangi vasárnap. Elsőre ez elég vegyes. De az Ige ma nem témákat dobál elénk, hanem egy kérdést tesz fel:

Milyen emberré akarsz válni?

A Sirák könyve kíméletlenül egyszerű: Isten eléd teszi az életet és a halált. Válassz. Nem a szüleid választanak. Nem a tanáraid. Nem a haveri kör. Te.

És ez most nektek különösen aktuális. Van, aki érettségire készül. Van, aki már dolgozik. Van, aki most lett nagykorú. A világ azt mondja: „Most kezdődik az igazi élet. Használd ki. Érvényesülj. Építs karriert. Szerezz pénzt. Legyél valaki.”

Ez az, amiről Szent Pál beszél a Korintusi levélben: az „evilági bölcsesség”. Ami csak azt nézi, mi működik most. Mi hoz előnyt. Mi mutat jól.

De van másik bölcsesség is. Isten bölcsessége.

És az nem gyenge. Nem naiv. Nem lúzerség. Hanem radikális.

A világ azt mondja: légy sikeres.

Krisztus azt mondja: légy hűséges.

A világ azt mondja: építs magadnak.

Krisztus azt mondja: add oda magad.

A kettő nem mindig fér össze.

És itt jön Jézus a hegyi beszédben. A Máté evangéliumában nem lejjebb viszi a mércét, hanem feljebb.

Nem elég, hogy „nem öltem”. Mi van a haraggal? A lenézéssel? A durva beszólással?

Nem elég, hogy „nem csaltam meg senkit”. Mi van a tekintetemmel? A gondolataimmal? A titkos böngészéseimmel?

Nem elég, hogy „nem hazudtam nagyot”. Mi van az apró csúsztatásokkal? A féligazságokkal?

Fiúk, Jézus nem a felszínt nézi. A szívet nézi.

És ez férfias dolog. Mert a felszínes élet könnyű. A belső fegyelem nehéz. A tömeg sodrásával menni könnyű. Karakterrel élni nehéz.

De ti nem sodródni akartok. Azért vagytok itt.

Most beszéljünk az éhezésről.

Nemcsak Afrikáról van szó. Hanem arról is, hogy a világ tele van lelki éhezéssel. Figyeleméhség. Elismeréséhség. Szeretetéhség.

Ti olyan generáció vagytok, amelyik online folyamatosan kapcsolatban van – és mégis sokszor magányos.

A kérdés: ti csak fogyasztók lesztek? Vagy olyan férfiak, akik adnak?

Az erő nem az, hogy minél többet szerzek.

Az erő az, hogy tudok adni.

Most a házasságról.

Lehet, hogy még távolinak tűnik. De a döntések most kezdődnek. A tisztaság nem az esküvő napján indul. A hűség nem a gyűrű felhúzásával kezdődik. Hanem most. A tekintet fegyelmével. A gondolatok rendbetételével. A tiszta beszéddel.

A világ azt mondja: próbálj ki mindent.

Krisztus azt mondja: őrizd meg magad valakinek.

És higgyétek el: a hűség nem gyengeség. A hűség erő. Karakter. Gerinc.

A farsang pedig az örömről szól. Isten nem ellensége az örömnek. De az igazi öröm nem az, ami másnap üresen hagy. Nem az, ami szégyent hoz. Nem az, ami megaláz valakit.

Az igazi öröm tiszta. Szabad. Emel.

Most hadd mondjam ki világosan:

A templom nem a kiváltságosok klubja,

hanem azok helye, akik komolyan veszik az életet.

Az oltár nem jutalom a „jófiúknak”,

hanem erőforrás azoknak, akik küzdenek.

Az Eucharisztia nem díszlet a vallásos identitáshoz,

hanem Krisztus valóságos jelenléte – aki belülről formál.

Amikor áldoztok, nem egy szimbólumot kaptok. Azt a Krisztust kapjátok, aki a kereszten nem hátrált meg. Aki nem a könnyebb utat választotta. Aki végigment.

Ha komolyan akarjátok élni a hiteteket, akkor tudnotok kell: nyomás lesz rajtatok. Lesz, aki kinevet. Lesz, aki azt mondja: „Ugyan már, ne legyél ennyire komoly.”

De a kérdés nem az, hogy mit gondolnak rólatok.

Hanem az, hogy ti kik akartok lenni.

Sirák könyve ma nektek szól: eléd van téve az élet.

Nem a középszerűség. Nem a félmegoldás. Az élet.

A döntés a tiétek.

Az erő Krisztusé.

És ha engeditek, hogy Ő dolgozzon bennetek, akkor olyan férfiakká váltok, akikre lehet számítani. Akik nem sodródnak. Akik nem rejtik véka alá a hitüket. Akik nem csak beszélnek Istenről, hanem élnek belőle.

A világ nem több laza fiút vár.

A világ hiteles férfiakat vár.

És Isten számol veletek.

Ámen.

„Az élet vagy a felszín? – A döntés vasárnapja” – évközi 6. vasárnap

Könyörgő nap a világ éhezőiért - A házasság hetének befejezése - A farsang utolsó vasárnapja

Szentírási alap: Sir15, 15–20 - 1 Kor 2, 6–10 - Mt 5, 17–37

A mai vasárnap ünneplésében több minden találkozik. Ma könyörgünk a világ éhezőiért. Ma zárul a házasság hete. És ez az utolsó farsangi vasárnap is.

Három téma áll előttünk.
Az éhezés valósága.
A házasság hűsége.

Az öröm ünnepe.

Elsőre úgy tűnhet, nincs sok közük egymáshoz. Az egyik a szenvedésről szól, a másik a szeretetről, a harmadik az örömről.

De Isten igéje ma nem külön-külön beszél ezekről. Egy irányba mutat. Azt kérdezi: mi lakik az ember szívében? Milyen döntések formálják az életét? Milyen bölcsesség vezeti?

Mert a Szentírás üzenete ma nem egyszerűen csak témákat ad, hanem döntés elé állít bennünket.

A Sirák fia könyve azt mondja: Isten eléd adta az életet és a halált. Nyújtsd ki a kezed arra, amit választasz. Vagyis az ember nem sodródó lény. Nem a körülmények játékszere. Van szabadakarata, s énnél fogva választási lehetősége. És a választásának következménye van.

Szent Pál a Korintusiaknak írt első levélében kétféle bölcsességről beszél. Van evilági bölcsesség – amely csak azt nézi, mi hasznos most, mi hoz sikert, mi ad előnyt. És van isteni bölcsesség – amely az örök célt tartja szem előtt.

A világ azt mondja: érvényesülj, szerezz, élvezd. Krisztus azt mondja: szeress, szolgálj, adj. És itt dől el minden.

Mert ha csak az evilági bölcsesség vezet, akkor az éhező ember terhessé válik. A házasság addig tart, amíg kényelmes. Az öröm pedig hangos, de üres marad.

De ha Isten bölcsessége vezet, akkor másként látunk. Másként döntünk. Másként élünk.

És ekkor szólal meg Jézus a hegyi beszédben, a Máté evangéliuma lapjain. Nem eltörli a törvényt, hanem beteljesíti. Nem a külső szabályt hangsúlyozza, hanem a szívet.

És Jézus itt nem apró javításokat kér. Nem azt mondja: egy kicsit legyetek jobbak. Azt mondja: döntsetek a szív mélyén.

Nem elég, hogy „nem öltem”.
Hanem a kérdés az, hogy a békesség mellett döntök-e, amikor megsértenek?

Nem elég, hogy „nem követtem el házasságtörést”.
Hanem a kérdés az, hogy döntök-e a tisztaság mellett akkor is, amikor senki nem lát?

Nem elég, hogy kimondom az esküt.

Hanem a kérdés az, hogy döntök-e az igaz szó mellett akkor is, amikor kényelmetlen?

A keresztény élet nem automatikus. Nem sodródás. Hanem naponta meghozott, gyakran csendes döntések sora.

És itt ér össze a mai három téma.

A világ éhezői.

Lehet legyinteni: „Nagy ügy, én úgysem tudok változtatni rajta.”

De dönthetek úgy, hogy nem leszek közönyös. Dönthetek a mértékletesség mellett, a pazarlás helyett. Dönthetek úgy, hogy hálát adok a kenyérért, és megosztom, amim van.

Az éhezés mögött sokszor emberi döntések állnak. És a gyógyulás mögött is döntések állnak.

A házasság.

A világ azt mondja: amíg jó, maradj. Ha nehéz, lépj tovább.
Krisztus azt mondja: a szeretet döntés. Nem pillanatnyi érzelem, hanem hűség.

A hűség nem érzelmi állapot. Hanem újra és újra kimondott igen. Olyan igen, amely akkor is érvényes, amikor fáradt vagyok. Amikor csalódtam. Amikor nem érzem a lelkesedést.

És ez nem hideg kötelesség. Ez részesedés Isten hűségében a házasság szentsége révén.

A farsangi öröm.

Dönthetek a felszínes szórakozás mellett. Vagy dönthetek a tiszta öröm mellett. Olyan öröm mellett, amely nem rombol, nem aláz meg, nem okoz kiábrándultságot, szenvedést, lelkiismeretfurdalást, nem hagy csömört, ürességet maga után.

Testvérek, sok szenvedés abból fakad, hogy rossz döntéseket hozunk – vagy nem merünk dönteni. Sodródunk. Halogatunk. Megalkuszunk.

De Sirák könyve ma világosan mondja: „Eléd adtam az életet és a halált.” Isten nem állít csapdát elénk. Nem játszik velünk. Szabadságot ad. És komolyan veszi a szabadságunkat.

Csakhogy itt jön a legfontosabb kérdés:
Van-e erőm jól dönteni?

Őszintén: sokszor nincs, mert:

A harag gyorsabb, mint a megbocsátás.
A kísértés hangosabb, mint a lelkiismeret.
A fáradtság erősebb, mint az elhatározás.

Ezért nem maradhatunk meg a puszta erkölcsi felszólításnál. Mert a kereszténység nem önfejlesztés.

A kereszténység: Krisztus, s a tanítása szerinti élet.

Ő nemcsak azt mondja, mit tegyünk. Ő belép az életünkbe. Az Eucharisztiában nem emléket ad, hanem önmagát. A szentáldozásban azt a Krisztust vesszük magunkhoz, aki hűséges maradt a kereszten. Aki nem fordult vissza, amikor nehéz lett.

Amikor áldozunk, nem pusztán egy szertartás részesei vagyunk. Az Ő élete kezd bennünk dolgozni. Az Ő ereje támaszt fel bennünket.

Ezért a mérce nem nyomasztó. Mert nem egyedül kell megugranunk a lécet.

A döntés a miénk.
Az erő az Övé.

És most hadd mondjam ezt külön azoknak, akik szenvednek. Akik testileg betegek. Akik lelki sebeket hordoznak, s szörnyű terhek alatt görnyedeznek. Akik csalódtak, akik elfáradtak.

Lehet, hogy most nem nagy döntések előtt állnak. Lehet, hogy csak annyi a döntés: ma nem adom fel. Ma is bízom. Ma is imádkozom. Ma is kérek segítséget.

Isten szemében ez nem kicsi döntés. Ez az élet választása.

Testvéreim, az Egyház ma nem riogatni akar. Nem azt mondja: ha nem felelsz meg, elvesztél.

Azt mondja: van irány. Van erő. Van kegyelem, mert:

A templom nem a kiváltságosok klubja,
hanem a kegyelemre szorulók otthona.

Az oltár nem a tökéletesek jutalma,
hanem a gyógyulni vágyók találkozási helye Krisztussal.

Az Eucharisztia, Krisztus Teste, nem a sikeresek kitüntetése,
hanem a gyengék erőforrása az úton.

Az áldozás nem annak bizonyítéka, hogy már megérkeztünk,
hanem annak jele, hogy még úton vagyunk – és szükségünk van Krisztusra.

Ma tehát, sőt naponta három területen döntünk:
a közöny vagy az irgalom között,
a hűtlenség vagy a hűség között,
a felszínesség vagy a mélység között.

És minden döntés mögött ott áll Krisztus, csendesen, de valóságosan.

Ha Őt választjuk, akkor lassan egység születik bennünk. A szó és a szív összhangba kerül. A hit és az élet nem válik ketté.

És akkor az életünk nem darabokra hullott témákból áll majd, hanem egyetlen, Isten felé tartó igenből. Ámen. 

Küldetésben – békét vinni a hétköznapokba - 5. évközi hét szombat reggel

Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök, Európa társvédőszentjei

Szentírás: Lk 10,1–9

Jézus hetvenkét tanítványt küld maga előtt. Nem kivételes embereket, nem tökéleteseket, hanem egyszerű követőket. Azt mondja nekik: menjetek, vigyetek békét, gyógyítsatok, és mondjátok ki: „Közel van hozzátok az Isten országa.”

Ez a mondat ma nekünk szól.

Sokan úgy élnek, mintha az élet csak a láthatóról szólna: munka, pénz, élmények, tervek. A lelki élet háttérbe szorul, vagy teljesen kimarad. De, amikor jön egy betegség, egy csalódás, egy veszteség, kiderül: a külső biztonság nem elég. A lélek éhezik. Az ember nemcsak test és teljesítmény – szíve is van, amely értelmet, szeretetet és reményt keres.

Jézus nem bonyolult programot ad. Nem azt mondja: győzzétek le a világot. Azt mondja: vigyetek békét. A béke itt nem udvarias szó, hanem Isten jelenlétének ajándéka. Olyan béke, amely akkor is megmarad, amikor körülöttünk vihar van.

A hitüket gyakorló keresztényeknek ez különösen fontos üzenet: nem elég templomba járni. Küldetésünk van. A családban, a munkahelyen, a baráti körben. Ott dől el, hogy valóban közel van-e Isten országa – mert rajtunk keresztül válik láthatóvá.

Szent Cirill és Szent Metód nem kényelmes körülmények között hirdették Krisztust. Tanultak, fordítottak, dolgoztak, vállalták a félreértéseket és az ellenállást. Nem a saját nevüket akarták nagyra emelni, hanem azt akarták, hogy az emberek megértsék Isten szavát. Tudták: ha az evangélium eléri a szívet, az egész nép élete megváltozhat.

Ma talán nem új ábécét kell alkotnunk, mint Cirill és Metód tette, de új nyelvet igen: az őszinte figyelem, a türelem, a tisztesség, a megbocsátás nyelvét. A mai ember nem hangos prédikációra vágyik, hanem hiteles életre.

Jézus azt is mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” Ez nem panasz, hanem felhívás. Ne várjuk, hogy mások kezdjék el. A kérdés ma reggel egyszerű: hajlandó vagyok-e küldöttként élni?

Ha most fáradt vagy, ha úgy érzed, kevés az erőd: ne feledd, nem egyedül küld. A tanítványokat is kettesével küldte. Isten nem magányos harcosokat akar, hanem egymást erősítő közösséget.

Isten országa közel van. Nem távoli ígéret, hanem jelenvaló lehetőség. Közel van, amikor ma reggel tiszta szívvel indulsz útnak. Közel van, amikor a nehézségben sem adod fel a jót. Közel van, amikor valakinek reményt adsz. 

Ima

Urunk, Jézus Krisztus,

köszönjük, hogy ma is küldesz bennünket.

Taníts meg arra, hogy ne csak éljünk, hanem küldetésben éljünk.

Adj békét a szívünkbe, hogy békét vihessünk másoknak.

Erősíts meg a reményben, amikor csüggedünk,

és mélyítsd el bennünk a bizalmat, hogy valóban közel van a Te országod.

Ámen. 

Útravaló

Ne csak sodródj a mai napon – légy Krisztus békéjének tudatos hordozója.

„Effata – Nyílj meg!” – lefekvés előtti gondolatok és ima - 5. évközi hét péntek

Szentírási alap: Mk 7,31–37

Este van. Elcsendesedik körülöttünk a világ. A zaj, amely napközben betöltötte a teret, lassan elhalkul. Itt az idő, hogy visszanézzünk: mit kezdtem ma azzal a szóval, amit reggel hallottam?

„Effata – Nyílj meg!”

Megnyíltam ma Isten felé?

Volt néhány perc valódi csendem, vagy csak sodródtam eseményről eseményre?

Meghallottam a lelkiismeretem halk figyelmeztetését, amikor dönteni kellett?

Vagy inkább elnyomtam, mert kényelmetlen volt?

Megnyíltam ma a másik ember felé?

Türelmesen meghallgattam valakit – vagy félbeszakítottam?

Kimondtam az igaz szót – vagy hallgattam, amikor szólnom kellett volna?

Kértem bocsánatot, ha hibáztam?

Adtam figyelmet, időt, szeretetet?

És megnyíltam-e arra, hogy az életem több legyen, mint felszínes sodródás?

Vagy ma is inkább a könnyebb utat választottam?

Nem önvád ez, hanem igazság. Az Úr nem azért hív lelkiismeretvizsgálatra, hogy összetörjön, hanem hogy gyógyítson. Ha ma voltak pillanatok, amikor bezárultam – ismerjem el őszintén. Mondjam ki: Uram, itt nem hallottalak meg Téged.

De legyen bennem hála is. Mert biztosan volt ma egy-egy apró „megnyílás”:

egy türelmesebb válasz,

egy csendes ima,

egy visszafogott indulat,

egy kimondott jó szó.

Isten a kicsi nyitottságot is komolyan veszi. A kegyelem ott kezd dolgozni.

Este újra ott áll előttünk Jézus. Nem a tömegben. Nem vádlón. Hanem személyesen. És talán ma is sóhajt értünk – szeretettel. Nem fáradt bele, hogy ránk figyeljen. Nem mondott le rólunk.

A kérdés most nem az, hogy tökéletes volt-e a napunk.

Hanem az: készek vagyunk-e újra megnyílni?

A bezártság feszültséget hagy a szívben.

A bűnbánat békét hoz.

A hála örömöt szül.

Engedjük, hogy az Úr ma este is kimondja felettünk:

Effata. Nyílj meg.

Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,

köszönöm ezt a napot –

minden ajándékával és minden küzdelmével együtt.

Látod, hol voltam ma nyitott,

és hol zárkóztam be.

Hol hallottam meg a hangodat,

és hol mentem inkább a saját fejem után.

Bocsásd meg mulasztásaimat, keménységemet,

a kimondatlan szeretetet,

az elmulasztott jót,

a figyelmetlenséget.

Köszönöm azokat a pillanatokat,

amikor mégis sikerült megnyílnom.

Amikor Te cselekedtél bennem.

Tisztítsd meg a szívemet,

csendesítsd le a gondolataimat,

és add, hogy békében pihenjek meg Benned.

Holnap újra szeretnélek hallani Téged.

Mondd ki felettem ismét: Effata – nyílj meg.

Ámen.

Esti útravaló

Aki este őszintén megnyílik Isten előtt, az békében hajthatja álomra a fejét.

„Effata – Nyílj meg!” - 5. évközi hét péntek reggeli üzenet

Szentírási alap: Mk 7,31–37

A mai evangéliumban Jézus egy süketnémát vezet ki a tömegből. Nem a látványosság kedvéért gyógyít, nem a csodára éhes kíváncsiságot akarja kiszolgálni. Félrevonja az embert. Megérinti. Az égre tekint. Sóhajt. És kimond egy szót: „Effata!” – „Nyílj meg!” (Mk 7,34)

Ez a szó ma is visszhangzik.

Ma, amikor annyi zaj vesz körül bennünket, egyre nehezebben halljuk meg az igazán fontos hangokat. Információval tele a fejünk, de sokszor üres a szívünk. Gyorsan reagálunk, de ritkán hallgatunk meg igazán. Könnyen beszélünk, de nehezen mondunk ki igaz szót, bocsánatkérést, szeretetet.

A mai kor embere gyakran felületesen veszi az életet. A lelki dolgok háttérbe szorulnak: „Majd ha lesz időm.” „Most más a fontos.” De közben ott marad bennünk valami kimondatlan, meg nem értett, meg nem gyógyított seb. Lehet, hogy nem a fülünk süket – hanem a szívünk záródott be.

És Jézus ma is odalép. Nem erőszakosan. Nem megszégyenítve. Hanem személyesen. Félrevon a tömegtől – a belső zajtól, a külső elvárásoktól – és megérint.

A hívő emberhez is szól ez az evangélium. Lehet, hogy járunk templomba, imádkozunk, de mégis vannak területek, ahol nem halljuk meg Isten akaratát. Vannak helyzetek, ahol nem merjük kimondani az igazságot.

Lehetünk „vallásosak”, és közben mégis süketek Isten halk figyelmeztetésére vagy embertársaink ki nem mondott fájdalmára.

Jézus sóhajt. Ez a sóhaj az Ő együttérző szeretete. Nem közömbös a bezártságunk iránt. Nem legyint a keményszívűségünkre. Azt akarja, hogy megnyíljunk – Istenre, egymásra, az igazságra.

Mit jelent ma a „Nyílj meg!”?

– Nyílj meg az igaz szóra, még ha kényelmetlen is.

– Nyílj meg a csend felé, mert ott szól Isten.

– Nyílj meg a másik ember fájdalma előtt.

– Nyílj meg a megbocsátásra.

– Nyílj meg arra, hogy az életed több, mint felszínes sodródás.

A csoda nemcsak az volt, hogy a süket hallani kezdett. Hanem hogy kapcsolatba került. Hallotta a hangot. Megszólalt. Része lett a közösségnek. Isten gyógyítása mindig kapcsolatot teremt: vele és egymással.

Ha ma úgy érzed, hogy elfáradtál, kiégtél, bezárkóztál, vagy már nem tudsz hinni igazán – ne feledd: Jézus nem a tömeghez beszél, hanem hozzád lép. Megérint. Sóhajt érted. És kimondja feletted is: „Nyílj meg!”

Nem kell tökéletesnek lenned. Csak engedd, hogy megérintsen.

A bezártság magányt szül. A megnyílás életet. 

Ima

Urunk, Jézus Krisztus,
te látod, hol vagyok süket a szóra,
hol zárult be a szívem,
hol nem merem kimondani az igazat.

Érints meg ma engem.
Vezess ki a belső zajból a csendbe.
Add, hogy meghalljam a hangodat,
és legyen bátorságom válaszolni rá.

Nyisd meg a szívemet Istenre és az emberekre.
Gyógyítsd a bennem lévő keménységet,
és adj tiszta, szeretettel teli beszédet.

Benned bízom, Uram.
Mondd ki felettem is: Effata – nyílj meg.
Ámen. 

Útravaló

Aki megnyitja a szívét Isten előtt, az újra hallani kezdi az élet igazi hangját.

A hit csendje – amikor már elcsendesedik a nap - évközi 5. hét, csütörtök este

Lövei Tamás fotója

Szentírási alap: Mk7,24–30

Lefekvés előtti üzenet

Most, hogy véget ér a nap, csendesebb minden.

Lassan elhallgatnak az utcai zajok, elültek a viták, befejeződtek a teendők.

De talán benned még mindig mozog valami: egy kérdés, egy csalódás, egy meg nem hallgatott ima.

A mai evangéliumban az asszony nem kap azonnal választ. Jézus szavai elsőre kemények. Mégis marad. Nem fordul vissza. Nem zárja be a szívét.

Ma te hogyan reagáltál, amikor falba ütköztél?

Türelmetlen lettél?

Elcsüggedtél?

Vagy talán csendben kitartottál?

Az este a számvetés ideje – de nem önvádé, hanem az egészséges lelkiismeret vizsgálaté.

Isten nem azért hív a csendbe, hogy elítéljen, hanem hogy megerősítsen.

Lehet, hogy ma nem történt látványos csoda.

De talán történt valami fontosabb:

nem adtad fel teljesen.

Még itt vagy.

Még bízol – ha csak egy kicsit is.

A kitartó hit sokszor nem hangos.

Nem látványos.

Csak annyi, hogy este is Istenhez fordulsz.

És ez elég a mai napra.

Tedd most le elé mindazt, ami fájt.

A kimondott és kimondatlan szavakat.

A sikereidet és a kudarcaidat.

A csoda néha éjszaka érlelődik.

Esti ima

Urunk, Jézus Krisztus,

köszönöm ezt a napot – minden örömével és terhével együtt.

Ha ma türelmetlen voltam, bocsáss meg.

Ha ma felületes voltam, tisztítsd meg a szívemet.

Ha ma elfáradtam a hitben, erősíts meg csendesen.

Taníts úgy bízni, mint az az asszony:

nem sértődötten,

nem követelőzve,

hanem alázattal és kitartással.

Atyám, kezedbe teszem a holnapot.

Szentlélek, őrizd az éjszakámat békében.

Add, hogy reggel új reménnyel ébredjek.

Ámen. 

Esti útravaló

A hit akkor is él, amikor már csak csendben Isten kezébe teszed a napodat.

Dereng az égalja - Naplójegyzet egy szürke reggelről

Ma reggel borús volt az ég, egyhangú, igazi „szürke hétköznap”. Az a fajta egyhangú, nehéz szürkeség, amely nem viharos, nem drámai – csak csendesen rátelepszik a tájra, s olykor az ember lelkére is.

A templomban körbenézve valami hasonlót láttam a fiatal és idős arcokon. Fáradtságot. Lehajtott tekinteteket. Egyfajta visszafogott, befelé húzódó hangulatot. És miközben ezt figyeltem, rá kellett jönnöm: bennem is ugyanez van. Nem kívülről zavart. Belül fájt.

Pedig a szentmise csúcs és forrás. Ott van benne minden: a bűnbánat lehetősége, ahol letehetem, ami nyomaszt; az Ige, amely felemelhet; az átváltoztatás titka; a felszólítás: „Emeljük fel szívünket!”; és az a meghívás: „Vegyétek és egyétek…”

Mégis előfordul, hogy úgy jövünk ki a templomból, mintha nem történt volna meg a nagy találkozás, mintha „mise” történt volna.

Miért?

Talán azért, mert a kegyelem nem automata.

A jelenlét nem azonos az átéléssel.

És a hit nem azonos a hangulattal.

Nem minden szürkeség hitválság

Az első fontos felismerés ez volt: nem biztos, hogy lelki baj történt.

Évtizedek óta úton vagyok. Voltak lelkes időszakok, amikor minden világosnak és könnyűnek tűnt. Voltak csendesebb, szárazabb szakaszok is. Soha nem gondolkodtam a feladáson – de fáradt voltam. Olykor nagyon.

Rájöttem: nem minden lelki tompaság spirituális probléma.

Néha egyszerűen túl régóta adunk megszakítás nélkül.

A szolgálati fáradság nem látványos. Nem omlik össze tőle az ember egyik napról a másikra. Inkább lassan, észrevétlenül tompít. A derű halványodik, az öröm visszafogottabb lesz, a belső rendszer pedig túl sokáig marad „készenlétben”.

Ez nem hitetlenség. Ez emberi korlát.

A vágy már fél ima

Azon a reggelen nem csalódottság volt bennem, hanem vágy.

Ez döntő különbség.

A közöny halott állapot. A vágy él.

A vágy azt jelenti: még számít. Még fontos. Még keresem.

Ha valaki érzi, hogy szeretne mélyebben találkozni Istennel, az nincs távol Tőle. A vágy nem hiány. A vágy irány.

Sokszor nem az számít, hogy mit érzek. Hanem hogy merre húz a szívem.

Hűség vagy élmény?

Az évek alatt megtanultam, hogy a hit nem élményfüggő.

Az élmény hullámzik. Jön, megy.

A hűség döntés.

A felnőtt hit talán ott kezdődik, amikor az ember akkor is megy, akkor is imádkozik, akkor is jelen van, amikor nem ragyog minden belül. Amikor nem kísérik különleges érzések.

A gyökér ilyenkor mélyül. Nem látványosan. Csendben.

A 0–24-es készenlét terhe

Van azonban egy másik réteg is, amelyet nem szabad elhallgatni.

A 0–24-es belső készenlét hosszú távon kimerít. Nem csak fizikai jelenlétről van szó. Hanem arról, hogy az ember, fejben és szívben soha nem engedi el teljesen a felelősséget, a készenlétet. (Záró jelben jegyzem meg, hogy volt eset, amikor éjfél előtt nem sokkal csengetek, halottat jelentettek, mert úgy tudták, hogy a halálesetet azonnal jelenteni kell a papnak. Természetesen a betegek kenetének kérése más kategória, az elsőbbséget élvez az alvással szemben is) Mindig figyel. Mindig reagálna. Mindig számíthatnak rá.

Ez önmagában szép. De keretek nélkül veszélyes.

Ilyenkor a mise nem azért tűnik szürkének, mert Isten nincs jelen, hanem mert a lélek túlterhelt. A föld nem tud több vizet befogadni, ha túl tömör.

Az ésszerű keret állitás nem önzés.

A fenntartható szolgálat felelősség.

„Emeljük fel szívünket!”

Ez a mondat nem érzelmi parancs a szentmisében. Nem azt jelenti: „Érezz most valamit!”

Ez döntés.

Néha szó szerint is: felegyenesedni. Megemelni a tekintetet. Nem a földre nézni, hanem előre. Kimondani egyszerűen: „Uram, most is itt vagy. Akkor is, ha nem erősen érzem.”

A derű nem mindig ajándék, amely ránk hull. Néha fegyelmezett mozdulat. Céltudatos irányba fordulás.

Elég a csendes közelség

Ha Ő közel van, az elég.

Nem kell minden nap lelkesedni. Nem kell minden misén különleges élményt átélni. Elég a biztos tudat: a templomot elhagyva, nem egyedül indulok neki a napnak.

A nap sem ugrik fel az égre egyetlen mozdulattal. Először csak dereng az égalja. Aztán lassan világosodik. De attól, hogy még nem ragyog teljes fényében, már biztosan kel, világit.

Talán a hitünk is ilyen.

Hazavihető gondolatok

• A vágy már fél ima.
• A hűség fontosabb, mint az élmény.
• A szürkeség nem mindig lelki baj – néha fáradtság.
• A 0–24-es készenlét keretek nélkül kockázatos.
• Ésszerű keret állítás nem önzés, hanem bölcsesség.
• A derű néha döntés.
• Este mondd ki csendesen: „Ma is a tenyereden hordoztál.”