NE CIPELD MAGADDAL AZ EGÉSZ HOLNAPOT! - Évközi 25. hét szerda reggel

2026. szeptember 23.,

Evangélium: Lk 9,1–6

Van valami felszabadító a mai evangéliumban. Jézus elküldi tanítványait, de szinte semmit sem enged nekik bebiztosítani az útra: „Semmit se vigyetek az útra…”

Mintha azt mondaná: Menjetek könnyű szívvel! Bízzatok! Nem kell mindent előre kézben tartanotok.

Mi pedig milyen könnyen telepakoljuk a reggeljeinket! Nemcsak táskával, munkával és feladatokkal, hanem aggodalmakkal is. Már ébredéskor cipeljük a délután problémáját, a holnapi döntést, a jövő heti bizonytalanságot. Fejben százszor lejátsszuk azt is, ami talán soha nem fog megtörténni.

Jézus ma arra hív: tedd le egy kicsit!

Nem felelőtlenségre tanít, hanem bizalomra. Tedd meg becsülettel azt, amit ma megtehetsz, de ne akard a holnapot is ma megoldani. Van mennyei Atyád. Van Gondviselés. Van Valaki, aki akkor is dolgozik életedben, amikor te még nem látod, hogyan állnak majd össze a dolgok.

Talán ma új útra indulsz. Talán ugyanaz a munkahely, ugyanaz a betegszoba, ugyanaz a konyha vagy ugyanazok a gondok várnak. Mégis lehet más ez a nap, ha más szívvel indulsz neki.

Engedj ma egy kis derűt is az életedbe! Mosolyogj valakire. Nevess önmagadon is. Ne vedd úgy a válladra a világot, mintha nélküled megállna.

És amikor valami nem úgy sikerül, ahogy tervezted, mondd egyszerűen:

„Uram, én megtettem, amit tudtam. A többit rád bízom.”

A tanítványok elindultak.

Induljunk mi is.

Könnyebb csomaggal. Derűsebb arccal. Istenbe kapaszkodó szívvel.

Mert nem egyedül járjuk az utat.

Isten már ott van a mai napunkban – mielőtt mi megérkeznénk oda.

ESTÉRE KIDERÜL: MEGHALLOTTAM-E AZ IGÉT? - Évközi 25. hét kedd – esti gondolatok és ima

Székelyudvarhely - kapu ablak disz

2026. szeptember 22., kedd

Evangélium: Lk 8,19–21

„Az én anyám és rokonaim azok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják.”

Reggel három egyszerű gondolattal indultunk útnak: Jézushoz tartozni – hallgatni az Igét – megtenni az Igét.

Most, amikor lassan elcsendesedik körülöttünk a nap, nem az a kérdés, hogy minden sikerült-e. Inkább az: engedtem-e ma, hogy Isten szava valamiben életté váljon bennem?

Idézd fel csendesen a napodat!

Volt-e olyan pillanat, amikor megérezted: Jézushoz tartozom – akkor is, ha fáradt voltam, hibáztam vagy éppen nehéz volt hinnem?

Meghallottad-e Isten halk szavát a sok más hang között? Talán egy ember mondatában, egy váratlan találkozásban, egy csendes percben, egy örömben vagy éppen valamiben, ami fájt?

És sikerült-e megtenned az Igét? Megbocsátani, hallgatni, amikor jobb volt hallgatni; megszólalni, amikor szükség volt rád; türelmesebbnek lenni; segíteni; nemet mondani egy kísértésre; újrakezdeni egy elesés után?

Ha igen, adj hálát érte.

Ha nem, ne menekülj Isten elől, ellenkezőleg éppen hozzá menj vissza. A keresztény élet nem hibátlan teljesítmény, hanem újra és újra visszatalálás Krisztushoz.

És talán vannak ma este olyan dolgok is, amelyeket egyszerűen el kell engedned. Egy befejezetlen feladatot. Egy kimondott vagy kimondatlan mondatot. Valakit, akitől búcsúzni kellett. Egy holnapot, amely még bizonytalan.

Most már nem kell mindent megoldanod.

Tedd le. Bízd rá. És pihenj meg Istenben.

Esti ima

Uram Jézus Krisztus,

köszönöm ezt a napot.

Köszönöm mindazokat, akikkel ma találkoztam,

a szeretetet, amelyet kaptam,

és minden alkalmat, amikor én is szeretni tudtam.

Bocsáss meg, amikor hallottam szavadat,

de nem volt bátorságom megtenni.

Bocsásd meg türelmetlenségemet, önzésemet,

elmulasztott szeretetemet és eleséseimet.

Amit ma jól tettem, Neked köszönöm.

Amit elrontottam, irgalmadba helyezem.

Amit pedig nem tudtam befejezni,

azt most kezedbe teszem.

Őrizd szeretteimet,

azokat is, akik ma közel vannak hozzám,

és azokat is, akiktől az élet útjai lassan távolabb visznek.

Add, hogy holnap újra meghalljam szavadat,

és legyen bátorságom meg is tenni.

Most pedig elcsendesedem előtted.

Hozzád tartozom, Uram.

Rád bízom ezt a napot.

Rád bízom a holnapot.

És rád bízom önmagamat.

Ámen.

Álomba ringató gondolat:

Nem kell ma éjjel tudnod, mit hoz a holnap. Elég tudnod, hogy amikor felébredsz, Isten már ott lesz.

Békés éjszakát! Isten őrizzen bennünket!

Szilveszter barát

ENGEDD EL, HOGY MEGMARADJON - Az elengedés művészete – szülőknek, amikor a gyermek elindul otthonról

Van egy pillanat a szülő életében, amelyre tizennyolc-húsz éven át készül, mégis szinte mindig váratlanul érkezik el.

A bőrönd ott áll az ajtó mellett.

A szekrény egyik fele kiürült. Könyvek, ruhák, laptop, töltő, néhány személyes tárgy bekerül az autóba. Még egyszer végig kérdezzük: „Ezt eltetted? Az nálad van? Pénzed van? Majd jelentkezel?”

Aztán becsukódik az ajtó.

És egyszer csak csendesebb lesz a ház.

A gyermek pedig, akit éveken át ébresztettünk, féltettünk, neveltünk, korholtunk, öleltünk, iskolába küldtünk és hazavártunk, elindul.

Kollégiumba. Albérletbe. Másik városba. Egyetemre.

Talán csak hétfőtől péntekig. Talán hetekre. Talán hónapokra.

És ekkor kezdődik a szülő életének egyik legnehezebb leckéje:

elengedni azt, akit éppen azért neveltünk, hogy egyszer el tudjon menni.

---

1. Az elengedés nem a szeretet ellentéte

Manapság sokat beszélünk az elengedésről. Néha már olyan könnyedén használjuk ezt a szót, mintha annyit jelentene: „ne foglalkozz vele”, „lépj tovább”, „ne ragaszkodj”.

Pedig egy édesanya vagy édesapa számára a gyermek elengedése egészen mást jelent.

Nem azt, hogy többé nem fontos.

Nem azt, hogy ne hiányozzon.

Nem azt, hogy ne aggódjunk érte.

És főként nem azt, hogy egyik napról a másikra megszűnjünk szülők lenni.

Az elengedés nem a szeretet megszüntetése, hanem a szeretet formájának megváltozása.

Tegnap még mi fogtuk a kezét az út szélén.

Ma már azt kell megtanulnunk, hogy ő maga menjen át az úton.

Ez fájhat.

De nem kudarc.

Éppen ellenkezőleg: valamiképpen annak a jele, hogy a nevelés elérkezett egy új szakaszhoz.

---

2. A Biblia első nagy elengedése

A Szentírás már az ember történetének kezdetén kimond egy meglepő mondatot:

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját…” (Ter 2,24)

Milyen különös!

Isten terve kezdettől számol azzal, hogy a gyermek egyszer elhagyja a szülői házat.

Nem azért, mert már nem szereti szüleit.

Hanem azért, mert az emberi élet természete szerint növekedésre, önállóságra, hivatásra kapott meghívást.

A jó szülő ezért különös feladatot kap Istentől:

úgy kell gyökeret adnia, hogy egyszer szárnyakat is merjen adni.

Ha csak szárnyat adunk, gyökér nélkül sodródni fog.

Ha csak gyökeret adunk, szárny nélkül sohasem fog repülni.

A kettő együtt a szeretet.

---

3. „Hiszen én csak féltem…”

Talán ez az egyik legnehezebb pont.

A szülő sokszor szeretetből kérdez:

– Hová mész?

– Kivel vagy?

– Mikor érsz haza?

– Ettél?

– Miért nem írtál?

– Miért nem vetted fel?

– Kik ezek az új barátaid?

Ezek mögött valódi szeretet lehet.

Csakhogy a szeretet és a félelem néha észrevétlenül összekeveredik.

És egyszer csak már nem azért telefonálok, mert szeretném hallani a hangját, hanem azért, mert csak akkor vagyok nyugodt, ha ellenőrizhetem.

Itt érdemes feltenni egy fájdalmas kérdést:

Őt féltem – vagy saját magamat próbálom megnyugtatni általa?

A kettő nem mindig ugyanaz.

Az elengedés egyik első lépése ezért az, hogy a szülő lassan megtanulja:

nem kell mindent tudnom ahhoz, hogy szerethessek.

---

4. Mária is elengedte Jézust

Talán nincs szebb bibliai iskola példa erre, mint Mária élete.

A tizenkét éves Jézust három napig keresi.

És amikor megtalálja, olyan mondatot hall tőle, amelyet anyai szívvel aligha lehetett könnyű befogadni:

„Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (vö. Lk 2,49)

Jézus nem utasítja el Máriát.

De jelzi: az élete nem Máriáé.

Küldetése van.

Mária pedig lassan megtanulja azt, amit minden szülőnek meg kell tanulnia:

a gyermekem hozzám tartozik, de nem az enyém.

Ajándékba kaptam.

Rám bízta Isten.

Szerethetem, nevelhetem, kísérhetem, imádkozhatom érte – de nem birtokolhatom.

Ez óriási különbség.

---

5. Nyitott tenyérrel szeretni

Talán ez az elengedés legszebb képe.

Próbáljunk valamit erősen ökölbe szorítani.

Egy ideig sikerül.

De elfárad a kezünk.

És közben azt sem tudjuk igazán szemlélni, amit olyan görcsösen őrzünk.

A szeretet másként tart.

Nyitott tenyérrel.

A nyitott tenyér azt mondja:

„Szeretlek. Fontos vagy nekem. Örülök neked. Ha hazajössz, várlak. Ha szükséged van rám, itt vagyok. De nem akarlak birtokolni.”

Talán egy szülő legnagyobb szeretetvallomása egy bizonyos életkor után már nem az:

„Vigyázok rád.”

Hanem:

„Bízom benned.”

És még mélyebben:

„Bízom Istenben, aki akkor is veled van, amikor én már nem lehetek melletted.”

---

6. Ne vegyük el előre azt, amit félünk elveszíteni

Van egy különös emberi védekezés.

Ha tudjuk, hogy közeledik a búcsú, néha már előtte távolodni kezdünk.

Kevesebbet beszélünk.

Keményebbek leszünk.

Azt mondjuk: „Majd megszokom.”

Mintha előre akarnánk begyakorolni a hiányt.

Pedig ezzel könnyen megtörténhet, hogy ma elrontjuk azt, ami csak holnap fog megváltozni.

Olyan ez, mint amikor egy gyermek gyönyörű játékot kap, de játék közben végig attól fél, hogy egyszer elveszik tőle. Végül már annak sem tud örülni, hogy most még nála van.

Ne így szeressünk!

Ha ma még együtt reggelizhetünk, örüljünk neki.

Ha ma még beszélgethetünk, beszélgessünk.

Ha ma még megölelhetjük, öleljük meg.

Ne szeressünk ma kevesebbet azért, mert holnap hiányozni fog.

---

7. Mit kezdjek az üres szobával?

És aztán valóban elmegy.

Ott marad a szoba.

Talán az ágy sincs bevetve úgy, ahogyan mi szeretnénk. Egy ottfelejtett póló, egy könyv az asztalon, valami apróság, amely hirtelen sokkal fontosabb lesz, mint tegnap volt.

És fáj.

Nem kell szégyellni.

A hiány nem feltétlenül annak a jele, hogy nem tudtuk elengedni. Sokszor egyszerűen annak a jele, hogy szerettünk.

A kérdés az, mit kezdünk ezzel a hiánnyal.

Lehet belőle önsajnálat.

Lehet belőle állandó telefonálás.

Lehet belőle sértődöttség: „Már nem is keres…”

De lehet belőle valami egészen más is:

ima.

Amikor hiányzik, imádkozz érte.

Amikor aggódsz, áldd meg.

Amikor legszívesebben felhívnád csak azért, hogy ellenőrizd, előbb mondd:

„Uram, Te most közelebb vagy hozzá, mint én. Vigyázz rá!”

Így a hiányból lassan közbenjárás születik.

Az aggodalomból ima.

A tehetetlenségből bizalom.

Ez az elengedés energiájának egyik legszebb átalakulása.

---

8. Ne várjuk, hogy minden este jelentkezzen

Az új élet sok mindent magával hoz.

Órákat. Tanulást. Új barátokat. Közösséget. Élményeket. Néha szerelmet is. Sikereket és csalódásokat.

És lehet, hogy egyszer csak ritkábban csörren meg a telefon.

Ez fájhat.

De mielőtt azt mondanánk:

„Már nem is vagyunk fontosak…”

gondoljunk arra, hogy:

talán éppen azt csinálja, amire neveltük: élni tanul.

A jó kapcsolat nem attól erős, hogy naponta hányszor jelentkezik valaki.

Hanem attól, hogy tudja:

van hová hazamennie.

Ezért az otthon maradjon otthon.

Ne kihallgatóhelyiség.

Ne számonkérő hivatal.

Ne olyan hely, ahol az első kérdés: „Miért nem telefonáltál?”

Hanem az a hely, ahol ezt érzi:

„Isten hozott. Jó, hogy itthon vagy.”

---

9. Az elengedés nem passzivitás

A szülői szeretet energiája nem tűnik el attól, hogy a gyermek elköltözik.

Csak új irányt kell kapnia.

Talán éppen most jön el az ideje annak, hogy újra felfedezzük a házastársunkat.

Régi barátságokat.

Egy elhanyagolt hobbit.

A közösséget.

A szolgálatot.

A csendet.

És talán Istent is.

Mert előfordulhat, hogy hosszú éveken keresztül annyira a gyermek körül forgott az életünk, hogy közben észrevétlenül minden más háttérbe szorult.

Az elengedés ilyenkor nemcsak veszteség.

Meghívás is.

Isten mintha azt kérdezné:

„Most, hogy ő elindult a saját útján, te merre indulsz tovább?”

A gyermek új életszakasza a szülő számára is lehet új életszakasz.

---

10. És ha hibázni fog?

Fog.

Mi is hibáztunk.

Lesznek rossz döntései. Emberekben csalódhat. Talán ő is okoz csalódást. Elbukhat egy vizsgán. Elveszíthet egy barátságot. Olyan döntést is hozhat, amelyről mi előre látjuk, hogy nem lesz jó.

A szülő egyik legnehezebb feladata ilyenkor:

nem kell minden követ eltakarítani előle.

Mert vannak leckék, amelyeket nem lehet más helyett megtanulni.

Ott lenni azonban lehet.

Nem így:

„Ugye megmondtam!”

Hanem:

„Gyere. Nézzük meg, hogyan lehet innen továbbmenni.”

Az irgalmas atya sem ment a tékozló fiú után, hogy hazarángassa.

Várta.

Ez az egyik legmegrendítőbb bibliai kép a szülői elengedésről.

Nyitva hagyta az ajtót.

És amikor a fiú hazafelé indult, eléje futott. (vö. Lk 15,11–32)

---

11. A legnagyobb kérdés: kire bízom?

Végül szerintem ide érkezik meg minden.

Az elengedés azért olyan nehéz, mert szeretnénk biztosak lenni abban, hogy gyermekünk jó helyen van, jó emberek között van, jó döntéseket hoz, és nem történik vele semmi rossz.

Erre azonban nincs garancia.

És talán éppen itt kezdődik a hit.

Nem azt mondom:

„Biztosan nem történik vele semmi.”

Hanem:

„Uram, nem tudok mindig mellette lenni. De Te ott is jelen vagy, ahová én már nem követhetem.”

Ez már nem egyszerű pszichológiai elengedés.

Ez rábízás.

És talán ez a keresztény szülő legmélyebb elengedése.

Nem a semmibe engedi gyermekét.

Isten kezébe teszi.

---

Az elengedés művészetének hét mondata

Amikor nagyon hiányzik, talán elég ezt a hét mondatot újra elolvasni:

1. A gyermekem ajándék – nem tulajdon.

2. Az elengedés nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretem.

3. Nem kell mindent tudnom róla ahhoz, hogy közel maradjak hozzá.

4. Nem kell minden nehézségtől megóvnom – de minden nehézségben szerethetjük egymást.

5. A hiányt aggodalom helyett imává alakíthatom.

6. Az otthon akkor marad otthon, ha mindig van benne visszaút.

7. Amit már nem tudok a kezemben tartani, azt Isten kezébe tehetem.

---

Végül egy ima azoknak, akik most engednek el

Uram,

Te adtad nekem ezt a gyermeket.

Köszönöm az éveket, amikor közel lehetett hozzám.

Köszönöm az örömöket, a küzdelmeket,

a nevetéseket, a könnyeket,

mindazt, amit általa tanítottál nekem.

Most pedig segíts, hogy ne visszatartsam, hanem útnak indítsam.

Adj bölcsességet, hogy tudjam, mikor szóljak és mikor hallgassak;

mikor segítsek és mikor engedjem, hogy maga próbálkozzon;

mikor kérdezzek és mikor egyszerűen csak várjak.

Őrizd meg, amikor én már nem látom.

Légy mellette, amikor én nem lehetek mellette.

Adj neki jó embereket, tiszta szívet, bölcs döntéseket,

és ha elesik, erőt az újrakezdéshez.

Nekem pedig adj szabad szívet,

hogy ne birtokoljam azt, akit szeretek,

hanem nyitott tenyérrel tudjam szeretni.

Taníts elengedni –

nem a szeretetből,

hanem a félelemből.

Nem őt,

hanem a görcsös ragaszkodásomat.

És amikor hiányzik, emlékeztess:

nem a semmibe engedtem el.

A Te kezedbe tettem.

Ámen.

Talán végül ennyi az elengedés művészete:

Gyökeret adni, hogy tudja, honnan indult.

Szárnyat adni, hogy merjen elrepülni.

És nyitva hagyni az ajtót, hogy mindig tudja, hová tartozik.

Mert a szülői szeretet egyik legszebb mondata egy idő után már nem az, hogy:

„Maradj mellettem!”

hanem:

„Menj, éld az életedet. Isten kísérjen. És tudd: szeretlek, imádkozom érted, és van hová hazajönnöd.”

Szilveszter Barát

 Székelyudvarhely

NEM ELÉG KÖZEL LENNI JÉZUSHOZ - Évközi 25. hét kedd reggel

2026. szeptember 22.,

Evangélium: Lk 8,19–21

„Az én anyám és rokonaim azok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják.”

A mai evangélium mindössze három vers. Mégis benne van szinte az egész keresztény élet útja: Jézushoz tartozni – hallgatni az Igét – megtenni az Igét.

Jézushoz tartozni.

Jézus körül sokan álltak. Olyan sokan, hogy édesanyja és rokonai nem tudtak hozzáférni. De lehet valaki közel Jézushoz úgy is, hogy a szíve még távol van tőle. A kereszténység nem pusztán azt jelenti, hogy meg vagyok keresztelve, templomba járok, imádkozom. Jézus azt szeretné, hogy kapcsolatban legyek vele.

Hallgatni az Igét.

Reggelenként ezért állunk meg néhány percre mi is. Mielőtt ránk zúdulnak a hírek, üzenetek, feladatok és gondok, engedjük, hogy először Isten szóljon hozzánk. De ne csak olvassuk az Igét! Kérdezzük meg: Uram, mit akarsz ma nekem mondani?

Megtenni az Igét.

Itt válik komollyá a történet. Mert az evangélium nem akkor ér célba, amikor elolvastuk, hanem amikor életté válik bennünk.

Talán ma ennyi lesz: felhívni valakit. Türelmesebben válaszolni. Nem továbbadni egy bántó mondatot. Megbocsátani. Észrevenni azt, aki mellett máskor elmegyünk. Vagy egyszerűen nem aggódni tovább azon, amit már Isten kezébe tettünk.

Ne akarjuk ma az egész életünket megváltoztatni.

Elég egyetlen meghallott Ige.

Egyetlen komolyan vett mondat.

Egyetlen megtett lépés.

És estére talán felfedezzük: ma nemcsak olvastuk az evangéliumot.

Egy kicsit éltük is.

Áldott, Isten Igéjére figyelő napot kívánok!

Szilveszter barát

AMIKOR ESTE ÚJRA ELHANGZIK: „KÖVESS ENGEM!” - Lefekvés előtti gondolatok és esti ima

2026. szeptember 21., hétfő

Szent Máté apostol és evangélista

Szentírás: Mt 9,9–13

„Kövess engem! Ő fölkelt és követte.” (Mt 9,9)

Reggel Máté fölkelésével indultunk neki ennek a napnak. Most, amikor lassan elcsendesedik körülöttünk minden, érdemes egy pillanatra megállnunk: vajon én ma fölkeltem-e, amikor Jézus hívott?

Lehet, hogy nem hallottunk különleges hangot. Krisztus talán egy emberben szólított meg, aki türelmet kért tőlünk. Egy feladatban, amelyet becsületesen kellett elvégeznünk. Egy bocsánatkérésben, amelyhez le kellett győznünk büszkeségünket. Vagy éppen egy kísértés pillanatában, amikor választanunk kellett: maradok ott, ahol vagyok, vagy fölkelek és továbbmegyek?

Uram, hol hívtál ma – és én hogyan válaszoltam?

Ne féljünk attól sem, ha ezen az estén azt kell mondanunk: Uram, volt, amikor nem keltem föl. Talán visszaestünk valamibe, amiről azt hittük, már magunk mögött hagytuk. Talán megbántottunk valakit, elmulasztottunk egy jótettet, vagy egyszerűen megfeledkeztünk Istenről.

Máté történetének örömhíre azonban este is ugyanaz: Jézus nem a hibátlanokat hívja. Ő azért jött, mert szükségünk van rá.

Ezért ma este ne a kudarcainkkal feküdjünk le, hanem Krisztus irgalmával. Köszönjük meg azt, ami szép volt. Kérjünk bocsánatot azért, amit elrontottunk. Aztán engedjük el ezt a napot.

Holnap ismét megszólal majd: „Kövess engem!”

És újra föl lehet kelni.

Esti ima

Uram Jézus, köszönöm ezt a napot: az embereket, akikkel találkoztam, a jót, amit kaptam, és azt is, amit általad adhattam.

Bocsásd meg, amikor ma hallottam hívásodat, mégsem indultam; amikor önző, türelmetlen vagy szeretetlen voltam, amikor gyengébbnek bizonyultam annál, amilyen szerettem volna lenni.

Most leteszem eléd mindazt, amit már nem tudok megváltoztatni. Ami jó volt, fogadd el hálaadásként; ami rossz volt, tisztítsd meg irgalmaddal; ami befejezetlen maradt, azt rád bízom.

Őrizd ezen az éjszakán szeretteimet, barátaimat, a betegeket, a magányosakat és mindazokat, akik nehéz szívvel hajtják álomra fejüket.

Adj nekünk békés pihenést, és ha holnap reggel ismét azt mondod: „Kövess engem!”, adj erőt, hogy fölkeljünk és Veled induljunk tovább.

Ámen.

Most már nem kell mindent megoldanod. Hunyd le a szemed: Krisztus virraszt melletted, amíg te pihensz.

2. Mit kell elengednem, hogy szabad legyek?- Szent Ferenc belső szabadsága- Fr. Ilyés Zsolt lelkész 2026.09.20

 

NEM AZT NÉZI, MI VOLTÁL – HANEM AZT, MIVÉ LEHETSZ - Szent Máté apostol és evangélista ünnepe

2026. szeptember 21.

25. évközi hét hétfő

Szentírás: Mt 9,9–13

„Kövess engem!” Ő fölkelt és követte. (Mt 9,9)

Máté ott ül a vámnál. Dolgozik, pénzt keres, végzi megszokott életét. Talán már ő maga is elhitte, hogy ennyi az élete. Az emberek szemében vámos, bűnös, akit jobb elkerülni. Jézus azonban nem azt nézi, amit mások látnak benne. Megáll előtte, és meglátja benne azt az embert is, akivé kegyelméből válhat.

„Kövess engem!”

Milyen rövid mondat – és egy egész élet fér bele.

Máté pedig nem kezd magyarázkodni. Nem mondja: majd holnap; előbb még elrendezek néhány dolgot; előbb méltóbbá teszem magamat. Egyszerűen fölkel.

Talán ez a mai reggel legfontosabb igéje számunkra is: fölkelni.

Fölkelni abból, amibe beleszoktunk. Fölkelni egy régi haragból. Fölkelni egy bűnből, amely után már magunkról is lemondtunk. Fölkelni a közönyből, a halogatásból, a „nekem már úgyis mindegy” gondolatából. És elindulni Krisztus után.

Jézus nem azért hív, mert már rendben vagyunk. Azért hív, hogy vele rendbe jöhessen az életünk. Ezért mondja: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.”

Ma ne azt kérdezd: Méltó vagyok-e arra, hogy Krisztust kövessem? Inkább ezt: Ha ma megszólít, fölkelek-e?

Lehet, hogy a mai megtérésed csak egy telefonhívás, egy bocsánatkérés, egy becsületes döntés, néhány perc csendes ima lesz. De Máté története arra tanít: egy őszinte fölkeléssel egészen új élet kezdődhet.

Imádság:

Uram Jézus, köszönöm, hogy nem a múltam alapján nézel rám, hanem szeretettel hívsz magad után. Adj bátorságot, hogy ma én is fölkeljek abból, ami visszatart, és elinduljak Veled. Ámen. 

SZÁMOMRA AZ ÉLET KRISZTUS – DE MIT JELENT EZ HÉTFŐ REGGEL? – Évközi 25. vasárnap

2026. szeptember 20.

Szentírás: Fil1,20a–24.27a

Vannak mondatok a Szentírásban, amelyeket nem lehet egyszerűen csak elolvasni és tovább lapozni. Megállítanak. Kérdeznek. Belénk kapaszkodnak. És ha komolyan vesszük őket, akkor egy idő után már nem mi olvassuk az Igét, hanem az Ige kezd el olvasni bennünket.

Ilyen mondat hangzott el ma Pál apostoltól: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.”

Néhány szó csupán. Mégis egy egész emberi élet belefér.

Pál apostol nem egy kényelmes dolgozószobában írja ezt. Fogságban, bilincsekben van. Nem tudja biztosan, mi vár rá. Szabadulás vagy halál. És ebben a bizonytalanságban mondja ki: „Számomra az élet Krisztus.”

Talán éppen ezért hiteles ez a mondat. Könnyű azt mondani, hogy Isten jó, amikor minden jól megy. Könnyű hálát adni, amikor egészségesek vagyunk, szeretnek bennünket, sikerülnek a terveink. De amikor az ember előtt bezárulnak az ajtók, amikor elveszít valakit, amikor betegséggel találkozik, amikor csalódik, amikor nem tudja, mit hoz a holnap – akkor derül ki igazán, kire építette az életét.

Pál pedig a fogságban, megbilincselve azt mondja: bármi történjék velem, egy valamit nem tudtok elvenni tőlem: Krisztust.

Testvéreim, talán éppen itt kezdődik a mai vasárnap kérdése:

Én be tudnám-e fejezni ezt a mondatot: „Számomra az élet…”?

Mi kerülne a három pont helyére?

A családom? A munkám? A gyermekem? Az egészségem? A pénzem? A biztonságom? Az elismerés? Valaki, akit nagyon szeretek? A terveim? A sikerem?

Ezek között sok jó és értékes dolog van. A baj nem az, hogy szeretjük őket. A baj akkor kezdődik, amikor olyan helyre kerülnek az életünkben, amely egyedül Istené.

Mert mindaz, amit birtokolunk, elveszíthető.

Az egészség megrendülhet. - A pénz elfogyhat. - A siker elmúlhat. - Az emberek elfordulhatnak. - A gyermekek felnőnek és elmennek. - A terveink meghiúsulhatnak. - Egyszer pedig maga a földi élet is véget ér.

Ha tehát az életem végső értelmét valamire építem, amit elveszíthetek, akkor vele együtt az életem értelme is összeomolhat.

Pál azonban megtalálta azt, akit még a halál sem vehet el tőle. - Krisztust. Ezért tudja kimondani a második, még meghökkentőbb mondatot: „a halál pedig nyereség.”

Ez nem halálvágy. Pál nem menekülni akar az életből. Éppen ellenkezőleg! Annyira komolyan veszi az életet, hogy kész tovább élni másokért.

Azt mondja: szeretnék Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb volna. „De hogy értetek életben maradjak, az szükségesebb.”

Micsoda mondat!

Pál már nem azt kérdezi: nekem mi lenne jobb? Hanem azt: kinek van még szüksége rám?

Talán ez a keresztény érettség egyik legszebb jele.

Fiatalon sokszor azt kérdezzük: Mit kapok az élettől? Mit szeretnék elérni? Mi lesz belőlem? Hol találom meg a boldogságomat?

Krisztus azonban lassan megtanít egy másik kérdésre: Kinek lehetek ajándék?

Talán reggel úgy ébredünk: megint egy nap. Megint munka. Megint ugyanazok az emberek. Megint ugyanazok a gondok.

Pedig a keresztény ember reggeli kérdése lehetne ez: Uram, kinek van ma szüksége rám?

Lehet, hogy valakinek egy telefonhívásra. Valakinek arra, hogy meghallgassam. Valakinek arra, hogy ne vágjak vissza. Valakinek arra, hogy végre bocsánatot kérjek. Valakinek arra, hogy észrevegyem. Valakinek arra, hogy ne ítéljem el. Valakinek egyszerűen arra, hogy mellette maradjak.

És egyszer csak kiderül: az életünk legnagyobb dolgai nem feltétlenül látványosak. Egy pohár víz. Egy türelmes mondat. Egy látogatás. Egy ölelés. Egy elmondott Miatyánk. Egy elvégzett kötelesség. Egy elengedett sértés.

Ha Krisztusért tesszük, az örökkévalóság súlya lehet bennük.

Szent Ferenc sem azért lett szent, mert rendkívüli dolgokat akart véghezvinni. Amikor találkozott Krisztussal, lassan megváltozott a kérdése. Már nem azt kereste: mit akarok én az életemmel? Hanem azt: Uram, mit akarsz, hogy tegyek?

És ettől kezdve ugyanaz a világ más lett körülötte.

A leprás többé már nem visszataszító ember volt, hanem testvér.

A szegény nem kellemetlenség volt, hanem Krisztus arca.

A teremtett világ nem birtok volt, hanem testvér és nővér.

Az élet pedig nem önmegvalósítás lett, hanem válasz Isten szeretetére.

Talán nekünk sem elsősorban más életre lenne szükségünk. Sokszor azt gondoljuk: ha más lenne a házastársam, a családom, a munkahelyem, az egészségem, az anyagi helyzetem, akkor könnyebb lenne kereszténynek lennem.

Pedig Krisztus többnyire nem azt mondja: menj máshová! Hanem ezt: engem vigyél oda, ahol vagy.

Vigyél be a családodba. A munkahelyedre. A kórházi szobába. Az iskolába. A magányodba. A konfliktusaidba. A terveidbe. A telefonod használatába. A pénzügyeidbe. A beszédedbe. A döntéseidbe.

Mert a kereszténység elsősorban nem vasárnapi program. Krisztus nem akar életünk egyik része lenni. Ő az életünk közepe akar lenni.

Ezért Pál a mai szentírási szakasz végén hozzáteszi: „Éljetek Krisztus evangéliumához méltóan.” Vagyis ne csak beszéljetek Krisztusról. Éljetek úgy, hogy felismerhető legyen rajtatok.

Ha azt mondom: „számomra az élet Krisztus”, annak hétfő reggel is látszania kell.

Abban, ahogyan beszélek azokról, akik nincsenek jelen.

Abban, ahogyan bánok azzal, akitől semmit nem remélhetek.

Abban, ahogyan viselem a kudarcot.

Abban, ahogyan a pénzemhez viszonyulok.

Abban, hogy tudok-e nemet mondani arra, amiről tudom, hogy bűn.

Abban, hogy bűnbe esés után vissza merek-e térni Istenhez.

Abban, hogy a családomban én akarom-e mindig az utolsó szót kimondani.

Abban, hogy tudok-e megbocsátani.

Abban, hogy van-e időm imádkozni.

Mert a hitelesség ott kezdődik, amikor a vasárnapi Ámen folytatódik hétfőn.

Van egy egyszerű kérdés, amelyet érdemes volna magunkkal vinnünk erről a szentmiséről. Amikor holnap reggel felébredünk, mielőtt megfogjuk a telefonunkat, elfogyasztjuk a kávénkat, mielőtt elkezdődik a rohanás, mondjuk ki:

„Uram Jézus, ha számomra az élet valóban Te vagy, hogyan látszódjék meg ez ma, rajtam?”

És este kérdezzük meg:

„Uram, hol sikerült ma Veled élnem – és hol éltem úgy, mintha nem is lennél?”

Nem kell egyetlen nap alatt szentté válni. De lehet egyetlen napot Krisztussal élni. Aztán még egyet. És még egyet.

Talán éppen így lesz egy életből keresztény élet.

És egyszer majd elérkezik az a nap is, amikor mindent itt kell hagynunk. Akkor nem vihetjük magunkkal a házunkat, bankszámlánkat, kitüntetéseinket, fényképeinket, sikereinket. Még azokat sem tudjuk magunkkal vinni, akiket a legjobban szeretünk.

De ha egész életünkben Krisztusba kapaszkodtunk, akkor azon az utolsó napon nem egy idegennel találkozunk.

Hanem azzal, akivel egész életünkben jártunk. És akkor talán mi is megértjük Pál apostol különös mondatát: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.”

Addig azonban dolgunk van.

Emberek vannak ránk bízva.

Sebek várnak gyógyításra.

Bocsánatkérések várnak kimondásra.

Magányos emberek várnak egy látogatásra.

Gyermekek várnak figyelemre. Idősek várnak türelemre.

Ellenségek várnak megbocsátásra. És Krisztus vár arra, hogy rajtunk keresztül beléphessen valakinek az életébe.

Ezért ezen a vasárnapon ne csak azt kérjük: „Uram, maradj velem!” Merjük hozzátenni: „Uram, élj bennem! Használd az időmet, a kezemet, a szavaimat, a figyelmemet, mindazt, ami vagyok. Hadd legyen valakinek jobb azért, mert ma találkozott velem.”

És ha este csak egyetlen emberről elmondhatjuk, hogy türelmesebbek voltunk hozzá, meghallgattuk, felemeltük, megbocsátottunk neki vagy imádkoztunk érte, akkor Pál apostol mondata már nem csupán felolvasott szentírási idézet lesz. Hanem lassan a mi életünk vallomásává is válik:

Számomra az élet Krisztus.

És ha Krisztus az életem, akkor nem egyszerűen én élek, hanem Ő szeret tovább bennem. Ámen.

AMIT SENKI NEM VEHET EL TŐLÜNK - Évközi 25. vasárnap reggel

2026. szeptember 20.,

Szentírás: Fil 1,20a–24.27a

„Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (Fil 1,21)

Vasárnap van. Talán most készülődsz a szentmisére. Talán már nem tudsz úgy elindulni, mint régen. A lábad nem engedelmeskedik, betegség köt az otthonodhoz, vagy egy kórházi szobában olvasod ezeket a sorokat. Isten Igéje azonban ma is elér hozzád. Krisztus nem marad a templom falai között.

Pál apostol fogságból, bilincsekben írja: „Számomra az élet Krisztus.”

Nem akkor mondja ezt, amikor minden rendben van. Bizonytalan a jövője, még azzal is számolnia kell, hogy földi élete véget érhet. Mégis van valami, amit senki nem tud elvenni tőle: Krisztus.

Talán ezért olyan fontos ez az Ige nekünk is.

Életünk során sok mindent elveszíthetünk. Erőnket. Egészségünket. Munkánkat. Régi lehetőségeinket. Szeretteink közül is el kell engednünk valakit. Idős korban néha még azt is fájdalmas megtapasztalni, hogy amit egykor könnyedén megtettünk, ahhoz ma már segítség kell.

De van Valaki, akit az öregség sem vesz el.

Krisztus.

A betegágy mellett is ott van. A magányos szobában is. A fájdalmas éjszakában is. Akkor is, amikor már csak ennyit tudunk mondani:

„Jézusom, itt vagyok.”

És ez lehet teljes értékű ima.

Pál azonban még valamit mond. Szívesen lenne már Krisztussal, de felismeri: „hogy értetek életben maradjak, az szükségesebb.”

Milyen gyönyörű! Amíg élünk, küldetésünk van.

Talán már nem tudsz sokat dolgozni. De tudsz imádkozni.

Talán nem tudsz másokhoz elmenni. De felhívhatsz valakit.

Talán segítségre szorulsz. De még mindig tudsz hálát mondani, megbocsátani, szeretni, áldást kérni gyermekeidre, unokáidra, szeretteidre.

Isten országában nincs fölösleges élet.

Ezen a vasárnapon ezért ne azt kérdezd: „Mire vagyok még képes?”

Kérdezd inkább:

„Uram, kinek lehetek ma áldássá?”

És talán este már együtt tudjuk mondani Pállal:

„Számomra az élet Krisztus.”

Mert ha Ő velünk van, akkor gyengeségünkben is van küldetésünk, szenvedésünkben is van reményünk, és még az elmúlás sem az utolsó szó.

Az utolsó szó Krisztusé. És az Ő szava: Élet.