„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt…” – Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,7-13

Az Úr Jézus miután megmutatta tanítványainak, hogy hogyan tanítja a népet és támasztja alá tanítását csodajelekkel, azután elküldte őket kettesével, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. 

Küldetésének, megváltó művének folytatásába bevonja az Írás magyarázatában, teológiába, külön ki nem képzett tanítványait, akiket apostoloknak, vagyis küldötteknek nevez, hogy tegyenek hasonlóképpen, mint ő. Egyszerre ad nekik általuk korábban nem tapasztalt hatalmat a tisztátalan lelkek fölött, és inti őket szegénységre, szerénységre, egyszerűségre, vagyis arra, hogy az Istenre hagyatkozva hirdessék Isten országát, s közben figyelmezteti őket, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. 

„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik…”  

Az első olvasmányban (Ám 7,12-17) Ámosz próféta hangsúlyozza, hogy Isten hívta meg őt, hogy prófétáljon: „Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«”. Ez a motívum jelenik meg a mai evangéliumi részletben is (Mk 6,7-13), „Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”. Tehát Isten az, aki meghívja és küldi az általa kiválasztott személyeket, hogy tegyenek tanúságot az evangéliumról: az örömhírről. Jézus nem egyedül akarta a világot megtéríteni, hanem munkatársakat választott ki magának. Azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a megváltás művében.

A születendő Egyház első lépései ezek. A megváltás működésbe lép. Sokat tanulhatunk belőle. A tanítványok csoportja Jézusra figyel, az ő üzenetét fogják közvetíteni egy felkészületlen világba. Küldetésre indulnak. Ott kell hagyniuk, ami eddig biztonságot nyújtott számukra: lakóhelyet, munkahelyet, pénzt, minden tulajdonukat. Bízniuk kell Jézusban, hogy tudja, mit csinál; és szükségük van azok jóindulatára is, akikhez mennek. Cserébe Jézus megosztja velük gyógyító erejét és hatalmát a gonosz felett. 

Ha pontosabban megfigyeljük az evangéliumi részletet, Jézus nem üres kézzel küldte őket szét, hanem hatalmat adott nekik. Tehát az Úr nem csupán tanítását bízza apostolaira, hanem ahhoz is hatalmat ad, hogy betegeket gyógyítsanak és kiűzzék az emberekből a gonosz lelkeket. 

„Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit…”

Az Úr Jézus a kettesével küldött apostolokat tanácsokkal, sőt inkább utasításokkal látja el. Az utasítások arra vonatkoznak, hogy mit vihetnek magukkal és mit nem, azaz ruházatukon és egy vándorboton kívül ne vigyenek magukkal semmit: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. 

Ha megfigyeljük, akkor a felsoroltak a világi biztonságot jelentik. Tarisznya, amelyet különböző javakkal fel lehet tölteni. A kenyér és a pénz a jólétet jelképezik. Mit mond ezzel az Úr Jézus? Aki az Ő nevében kíván járni, szolgálni, az Ő hitére nevelni az embereket, annak bizony a sorrendet meg kell változtatni. Először benne kell bíznia, benne hinnie, másodszorra pedig bölcsen kell használni a világ javait. Vagyis teljes bizalommal és hittel Őrá kell hagyatkoznia és nem a világi eszközökben keresni a siker kulcsát. 

Jézus azért kéri küldötteitől ezt a szegénységet és eszköztelenséget, mert ő maga is ilyen egyszerűen járt tanító útjai során. Azt kéri, hogy csak az ő tanítását és a tőle kapott hatalmat vigyék magukkal. Ez azt jelenti, hogy a küldöttnek nem fűződhet semmi érdeke a tevékenységéhez. 

Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos”, vagyis Isten ügyének a megélése. Lényege pedig, kapcsolatba hozni az embereket Istennel 

A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.

Minden küldetés, misszió Jézus ügyének szolgálatát jelenti. Az a tény, hogy a küldöttek ilyen feltételekkel is vállalták megbízatásukat, azt mutatja, hogy mennyire megbíztak Mesterükben. Ez a tökéletes bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki Krisztus küldetésében járjon, az ő tanítványa legyen. Az Egyház életében ez a bizalom és a gondviselésre hagyatkozás minden korban jellemezte azokat, akik az Úr hívását meghallották és vállalkoztak az apostoli feladatra. 

Az apostolt vállalt szegénysége arra kényszeríti, hogy bízzék, bizalommal legyen Isten után az emberek iránt, még akkor is, ha egyesek durván visszaélnek ezzel a bizalommal. Bízzon, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert korábban megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.

A befogadó pedig, aki szívet és ajtót nyitott az apostolnak, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. Így a vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válhat. 

„Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról…”

Mindez, vagyis az apostolok szétküldése, Jézus sikertelen názáreti fellépése után történik, erről szólt a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz: „Senki sem próféta a maga hazájában” (Mk 6,1-6). Mesterük kudarca Názáretben önmagában is figyelmeztetés az akkori apostolok és mai küldöttek számára, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. Ezt tudatosítják bennük Jézus szavai is: „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” (Mk 6,11).

Nagyon lényeges tény, hogy Jézus nem agitálni, kampányolni küldte tanítványait. Soha nem akart, és ma sem akar erőszakkal meggyőzni senkit, hogy kövesse őt. Ezért meghagyta a tanítványoknak, hogy ahol nem fogadják őket szívesen, azt a helyet hagyják el. „Még a port is rázzátok le lábatokról, tanúságul ellenük” - mondja. A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami pogányságra, hitetlenségre utalhat. Ez a mondat valami olyasmit is jelent: az üzenetet átadtam, hogy mit kezdesz vele az a te felelősséged. Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, a te szabadakaratodon áll vagy bukik.

Szent Lukács evangéliumában egy kis magyarázatot is találunk a gesztus mellé: „Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11). Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

Aki valóban elhivatott, s aki küldetést kapott az Úrtól – és ki ne kapna a Krisztus-hívők közül? –, az „nem ér rá” azzal foglalkozni, hogy meghatározza elfoglalt helyét valamely hierarchiában, hogy besorolja magát ilyen-olyan csoportba, kategóriába, a kisebbek vagy nagyobbak közé. 

Kizárólag az a feladata, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor nagyon is keserű, de így is, úgy is ellenállhatatlan belső unszolásnak. Minél eredetibb ez a küldetés, annál kevésbé jut eszébe, hogy valami hasonlóságot keressen másokkal, és próbáljon megfelelni egy címkéhez kötődő különféle elvárásoknak.

Legfeljebb egy-egy kritikus pillanatban, fáradtság, meg nem értés vagy sikertelenség esetén merül föl benne a kérdés: mit csinálok rosszul, mivel váltam méltatlanná ahhoz a küldetéshez, melyet az Úrtól kaptam? Ilyenkor jól teszi, ha Ámosz próféta példája szerint cselekszik, vagyis nem abból indul ki, hogy micsoda ő, milyen szerepet, tisztséget tölt be az Egyházban, a családban, a közösségben, hanem elhívásának eseményére emlékezik vissza, arra a találkozásra, amelyben maga az Úr szólította meg és küldte őt.

Ez a találkozás Urunkkal mindegyikünk életében tökéletesen eredeti és páratlan. A felszínen lehet hasonlóság két ember elhívása és küldetése között, a mélyben azonban minden egyes szólítás más és más. Ahol nincs jelen más, csak „én és az én Teremtő Istenem” (J. H. Newman), ott valami egészen különleges, teljes mértékben testre szabott módon jelentkezik az isteni hívás.

Barsi Balázs ferences atya, volt magiszterem mondja ezzel kapcsolatosan: „nem az Úrtól kapott feladatokra, még kevésbé az elért eredményekre kell figyelnünk, hanem ezt a benső, mélységes mély találkozást kell újra meg újra emlékezetünkbe idéznünk, különösen is a válság idején. Csakis az Úrral való személyes kapcsolat megerősítése és elmélyítése lehet a megoldás, amikor szavainkat kiforgatják, legjobb szándékkal véghezvitt cselekedeteinket félremagyarázzák, közeledésünket elutasítják, esetleg teljesen ellehetetlenítenek abban, amit teszünk. Nem szabad kétségbeesnünk – mondja Balázs atya, majd igy folytatja. Védekeznünk sem kell, valószínűleg úgyis hiábavaló volna. Az Úr maga áll ki értünk és mellettünk, ha nincs más ambíciónk, mint vele maradni és még szorosabbra fonni a hozzá fűző köteléket. Elég minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a hivatáshoz, melyre az Úr a legszemélyesebb módon választott ki még mielőtt megszülettünk volna, s amelyet tudtunkra adott meghívásunk napján.”

Azonban apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a meghívott kap valamilyen feladatot és azt egyszerűen teljesíti anélkül, hogy hatással lenne rá. A küldetés a küldött teljes létét, életét érinti, egész személyét átírja, alakítja, formálja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik ő maga is, amíg át nem adta az üzenetet. 

Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Döbbenetes Jézus belénk vetett bizalma, hisz mindannyiunkat arra küld nap, mint nap, hogy elvigyük a jó hírt azoknak, akik életünk részét képezik, akikkel együtt élünk, dolgozunk és szorakozunk, akikkel találkozunk. De ezt csak akkor tudjuk tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha hagyjuk, hogy Isten valóban Isten legyen az életünkben. Akkor tudjuk ezt tenni, ha nemcsak hirdetjük a jó hírt, hanem mi magunk válunk a jó hírré.

Ne feledjük, megkeresztelt emberként mindannyian küldöttek vagyunk, akiknek az a hivatásunk, hogy Krisztus művét folytatva szolgáljuk Isten országa ügyét és annak terjedését a világban és az emberi szívekben.  

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 15. vasárnap

 

Régizene az Esztelneki Ferences Kolostor templomban is… - a 10-ik ÉVFORDULÓN

Az együttes tagjai 

Július 13 és21 között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Ehhez kapcsolódva, a jövő vasárnap minden régizene és ének kedvelőt szeretettel hívunk és várunk Esztelnekről, valamint a környező településekről is a Nagykárolyi „Carmina Renascentia régizene-együttes” koncertjére.

A koncertre július 21-én, a délelőtti 11 órás szentmisét követően kerül sor az Esztelneki Ferences Templomban (163 szám)

„Carmina Renascentia régizene-együttes” először 2014. július 13-án tartott koncertet templomunkba azz kerek 10 ÉVE.

Útvonal tervezése a koncertre

Az együttes tagjai: 

Jónucz Alfonz: ének, furulya, viola da gamba

Keresztesi Ildikó: ének, furulya, hárfa / művészeti vezető/

Kind Csilla: furulya 

Lőrincz Tünde: ének, ütőhangszerek

Lőrincz Szilveszter: ének, furulya, viola da gamba

Nagy Norbert: csembaló

Vezér János: furulya, görbekürt 

Az előadásra kerülő művek szerzői: 

Salamone Rossi/ 1570-1630/ - Claude Goudimel/1510k-1572/ - Palestrina/1525-1594/ - William Brade/1560-1630/ - John Dowland/1563-1626/ - Giorgio Mainerio/ 1530-1582/ - Balassi Bálint /1554-1594/: Hallám egy ifjúnak minap éneklését - Valentin Haussmann/1560-1613/ Lengyel tánc - Mária-énekek a Kájoni kódexből és Bogáti Fazakas Miklós/1548-1592után/Az Úrnak országul-100.zsoltár

Röviden műsorról:

A műsor időbeliségükben szinte azonos, ám formailag és olykor dallamaikban is nagyon változatos zsoltárokat és egyházi énekeket helyez középpontba. A különböző nyelveken - héberül, latinul, franciául, angolul, németül és magyarul –megszólaló zsoltárok közös vallásos imakincsünk, amelyek öröm, hála, Isten utáni vágy megfogalmazói. Formai gazdagságot nemcsak a fordításoknak köszönhetően, hanem olyan kiemelkedő zenei alkotók, mint Salamone Rossi, Palestrina, Claude Goudimel, Thomas Tallis, John Dowland, Bogáti Fazakas Miklós szerzeményei által nyertek. Egy–egy zsoltáron belül is homofon és polifon dallamok váltják egymást. Liturgiai használatukon kívül, némelyikük folyamatosan él, és részévé vált a vallásos magyar énekhagyománynak.

 A műsorban elhangzó Balassi Bálint vershez, amelyet „az lengyel ének: Bys ty wiedziala nótájára szerzett” ennek egy Deák Endre által négy-szólamra feldolgozott változatát, valamint egy lengyel táncot társítottunk.

§§§

A Carmina Renascentia régizene-együttes 2012-ben alakult Nagykárolyban. Egy több mint 40 éves régizenei szellemi műhelymunka folytatója, melyet Deák Endre (†2012) indított el 1977-ben. Tagjai mind az egykori Collegium együttesben játszottak, és ezáltal tevékenyen részt vettek az erdélyi régizene-mozgalom fejlődésében, életében. 

Az együttes főként 16–17. századi erdélyi, magyar és nyugat-európai egyházi és világi zenét szólaltat meg korhű hangszereken. Feladatuknak tekintik egy olyan zenei híd kialakítását, amely a mai modern zenei ízlésvilághoz közelebb hozza, előadásmódja által élővé varázsolja a hazai és nyugati kiadványokban fellelhető hangszeres és énekelt muzsikát. Számos helyszínen és színpadon, belföldön és külföldön egyaránt bizonyították, hogy az általuk játszott régizene valóban lehet népszerű, helye és értékközvetítő szerepe van a mai hallgatóság számára. Az együttes 1980 óta visszatérő meghívottja a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak. 

Kakucs Béla, fr Szilveszter ofm

Az emberi lélek mélyén valami titokzatos kettősség húzódik meg… - Évközi 14. vasárnap

Szentirási rész: Mk 6, 1-6

A mai evangéliumi szakasz arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén valami titokzatos kettősség húzódik meg: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, törvényeit, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azok által, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal, a pápával, püspökökkel, illetve lelkipásztorokkal. 

Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre késztetik őket. 

Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia, az ősi igazságot, miszerint senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében. 

Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte őket. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte. 

Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia?” - megjegyzéssel Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia. 

Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra. 

Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek. 

A hivők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére. 

Isten szeretetének legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk. 

A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (Jn 13,1–20) – ez abban az időben hallatlan dolog volt. Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is. Elég csak arra gondolnunk, hogy amikor a Szentatya először ment el a börtönbe nagycsütörtökön és megmosta a rabok lábát, sokak részéről milyen felháborodás követte tettét, még a katolikusok részéről is

A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése, ápolása érdekli, hanem a rendkívüliség, vagy éppen a látszat, az üres hagyományok tisztelete, kövekhez és nem a személyes Istenhez való ragaszkodás. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek, a megosztást szervezőknek, a békétlenséget szitoknak… 

Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük. 

Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy vannak emberek, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről. 

Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnös élethez való ragaszkodásukon. 

Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, elvárásait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertárs becsülete, tisztelete, a falú közösség összefogása, egyetértése. 

Jól van ez így? Mindannyian, hívők és nem-hívők egyaránt tudjuk és érezzük, sokszor a saját bőrünkön tapasztalva, hogy nincs ez így jól. 

Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. 

Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.

Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.

Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.  

SKANDINÁVIA ELRABOLT GYERMEKEI - DOKUMENTUMFILM MAGYARUL - 4K

 Atörténet 2023 tavaszán kezdődik, amikor egy Magyarországon élő arab étteremtulajdonos meglátogatja Norvégiában élő muzulmán rokonait. Ekkor jut tudomására, hogy Norvégia-szerte rettegnek a Barnevernet nevű gyermekjóléti szolgálattól, mely a legbanálisabb indokokkal emeli ki a gyermekeket a családoktól és gyorsított eljárásban adoptálja őket nevelőszülőkhöz.

Közelebb az Istenhez és a természethez avagy beszámoló a III. LMK nyári táborról

 

Június 21-23. között III. alkalommal szerveztük meg a plébániai lelkimunkatárs képzésen (LMK) résztvevők és hozzátartozóik nyári táborát a Kovászna megyei Esztelneken, ahol az igényesen felújított ferences kolostor és környéke kitűnő helyszínnek bizonyult a családos tábor megszervezéséhez.

A már hagyományosnak számító nyári táborunkba összesen 24-en regisztráltak be, köztük voltak gyerekek is, akik nagyon jól érezték magukat a ferences kolostor udvarán és gyümölcsös kertjében. „Számomra nagy öröm, hogy bár a képzés már évek óta lejárt, mégis a táborra többen is összegyűltünk a tavaly is és az idén is. Jól kigondolt és előkészített programmal fogadtak minket a szervezők, akikért nagyon hálás vagyok!” - vallja Györgypál Attila résztvevő.

 A nyári táborunk ideje alatt külön programot szerveztünk az óvodás és iskolás korú gyerekek számára, melyet Simon Sándor gyakorlati éves kispap vezetett.

A program köszöntésekkel kezdődött, majd Szilveszter testvér (OFM) elmesélte az esztelneki kolostor történetét, megtudhattuk, hogy a kolostorban élő ferences atyák mindig fontos szellemi és társadalmi szerepet töltöttek be a helyi közösség életében.

Ezután játékos ismerkedő következett, majd a finom vacsora után elcsendesedésre, esti imára hívtuk meg a résztvevőket a kolostor kápolnájába, ahol Szent Ignánc-i vezetett ima keretében visszatekintettünk az elmúlt napunkra.

Szombaton mozgalmas napunk volt, reggel szentmisén vettünk részt a kolostor kápolnájában. A délelőtt folyamán Simon Sándor sepsiszentgyörgyi gyakorlati éves kispap tanúségtételét hallgathattuk meg a kispapi hivatásról, Isten kapcsolatáról és a Rómában való továbbtanulásról. 

Ezt követően pedig ft. Ilyés Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Szent József plébánia lelkivezetője tartott előadást „Kapcsolatom Istennel, embertársaimmal és önmagammal” címmel, melyben kihangsúlyozta, hogy minden szentmisében Isten közel jön hozzánk, megmutatja, hogy mennyi mindent megtesz értünk és hogy mennyire szeret minket. „Az igazi kérdés nem az, hogy mi, hogy viszonyulunk az Istenhez, hanem hogy az Isten hogyan viszonyul hozzánk. Ugyanis hajlamosak vagyunk a saját sérelmeinket, megtapasztalásainkat és elképzeléseinket kivetíteni, amelyek helytelen istenképet festenek.” – emlékszik vissza az előadásra Györgypál Attila. 

A kiscsoportos beszélgetések után betekintést nyerhettünk Szent Ferenc életébe, az ő stigmatizációjának 800 éves jubileuma kapcsán, a kereszthez és egyházhoz való viszonyulásába. Szilveszter testvér (OFM) előadásában elemezte a San Damiano-i kereszt szimbólumvilágát és jelentőségét.

A délutáni pihenőt követően felkerestük Székelyföld második legnagyobb búcsújáróhelyét, a Perkő dombon található Szent István kápolnát, ahol közösen imádkoztunk és elénekeltük a Boldogasszony anyánk című egyházi énekünket. A kápolnáig vezető emelkedőn felállított 14 stáció mentén elvégeztük a Keresztutat. Fent a Perkő tetőn 719 méter magasból megcsodálhattuk Felső Háromszék gyönyörű medencéjét, a távolabb fekvő Csíki- és Bodoki havasokat, majd a kápolna előtt csoportképet készítettünk. 

Visszatérve az esztelneki ferences kolostorba a vacsora után tábortűz volt a programba, a tábortüzet körbe ülve beszélgettünk és örültünk egymás társaságának.

Vasárnap az akolitusi szolgálat örömeiről, kegyelmeiről és nehézségeiről számolt be Tímár Szabolcs avatott akolitus, aki Hidegségen szolgál egyházközségében. Ezután egy interaktív beszélgetés következett a plébániai szolgálatokról, önkéntes feladatokról, a plébánosok szolgálatokhoz való hozzáállásairól és nyitottságáról.

A tábort záró szentmisét az esztelneki hívekkel közösen ünnepeltük a ferencesek templomában, ezután Szilveszter testvér a tábor résztvevőinek bemutatta a templomot és annak főbb látványosságait, köztük az Esztelneki Madonna szobrát, amely Demeter József, Marosszentanna-i fafaragó szobrászmester 2022-es alkotása, az 1750-ben faragott, s Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kicsinyített másolata. Amint a bemutatóból megtudtuk 1921. december 22-én éjjel kéménytűz ütött ki, s ennek során leégett a ferences kolostor és templom. A szörnyű tűztől csak a templom sekrestyéje menekült meg és a kiégett templomba épen maradt az Esztelneki Madonna fából készült szobra.

A ferences testvéreknek, néhány lelkes támogatónak és a különböző pályázatoknak köszönhetően mára felújított épületként pompázik az esztelneki ferences kolostor és templom, megbékélést, elcsendesedést hozva a betérő vendégeknek.

Szeretnénk megköszönni Szilveszter testvérnek, hogy néhány napra befogadta nyári táborunkat, ahol megtapasztalhattuk a ferences szerzetesekre jellemző egyszerűséget, nagylelkűséget, természet- és ember közelséget. Elbúcsúzáskor megígértük, hogy még visszatérünk Esztelnekre.

Péter Szabolcs - Sepsiszentgyörgy

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 13. vasárnap

 

„Célunk az örök élet” – Évközi 13. vasárnap

 

Szentírási részek: Mk 5,21-43

A mai evangéliumi szakasz (Mk 5,21-43) két csodát kapcsol össze. Mindkettőben az jut kifejezésre, hogy Jézus törődik a rászorulókkal, az elesettekkel, a kétségbeesés szélén állókkal, és az ő kérésükre veti latba csodatevő erejét. Viszont, a szükségben lévőkben is van egy közös vonás, ami megtermi gyümölcsét, amit Jézus megjutalmaz, és ez a hit. A hit készteti ezeket az embereket arra, hogy tőle kérjenek segítséget, hogy bizalommal forduljanak hozzá. 

Az elbeszélés alapján Jézus a Galileai tenger keleti partjáról visszatér Kafarnaum környékére, ahol azonnal nagy tömeg veszi körül, mert mindenki látni akarta azt, aki parancsolni tudott a háborgó tengernek is. Sokan körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. De elsősorban a csodatevőt látják benne.

Ekkor egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga, a zsidó istentiszteleti hely elöljárója, siet hozzá kérésével. Leborul előtte, ami az apa megtörtségére és a kérés fontosságára utal. Arra kéri Jézust, hogy menjen és gyógyítsa meg a lányát, aki már a halálán van. 

Jézus megsajnálja a szenvedő apát. Elindul, hogy teljesítse kérését és meggyógyítsa a lányát, de a tömeg nem tágít mellőle. Szinte magunk előtt láthatjuk a jelenetet, amint az emberek kéréseikkel, kérdéseikkel ostromolják a Mestert. Közben egy asszony is a közelébe furakodik. Megjelenése és bátorsága bizonyítja hite nagyságát és bizalmát. Már tizenkét éve vérfolyásban szenved, minden vagyonát az orvosokra költötte, állapota mégsem javult, sőt rosszabbodott. 

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az asszony bátorságát, tudnunk kell, hogy az ószövetségben a vérfolyásban szenvedő, a törvény értelmében tisztátalan volt, akit kerülni kellett, és akinek kerülni kellett másokat, mert akit megérintett, az is tisztátalanná vált, az előírások értelmében így nem mehetett volna emberek közé. Az ószövetségi felfogás szerint kultikus értelemben a tisztátalanság: rituális vagy erkölcsi akadály, mely az embernek az istenséggel való kapcsolatát lehetetlenné teszi.

A törvény előírásai szerint Jézus is tisztátalanná lett (Lev 15,27).  Innen érthető az asszony szerénysége, és félelme, az hogy nem nyíltan fordul Jézushoz, hanem csak lopva, szó nélkül, hátulról közeledik, hogy megérintse Jézus ruháját, s közben arra gondol: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. 

„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok”. Milyen erős hite és bátorsága volt ennek az asszonynak, ami után nem is maradt el a jutalom. Az asszony miután megérintette Jézust, érezte, hogy meggyógyult, de ugyanakkor Jézus is „észrevette, hogy erő áradt ki belőle”. 

„Erő áradt ki belőle” – ez a rövid mondat nagyszerűen érzékelteti velünk azt, hogy Jézus minden kegyelem forrása. Hogy Ő a fő, Ő a szőlőtő – ahogy nevezte magát, aki éltető nedvvel, erővel árasztja el tagjait. 

Jézus földi működése idején is meg volt a különleges tudása mindarról, ami hozzá tartozott messiási küldetéséhez. Ennek alapján látott bele az asszony gondolataiba és jutalmazta meg hitét a gyógyulással. De amellett egészen emberi módon viselkedik és megkérdezi, hogy ki érintette meg. 

Kérdésével személyes kapcsolatba lép az asszonnyal, nem akarja, hogy tette személytelen maradjon, de egyben felhívja a figyelmet az asszony mélységes hitére. 

A tanítványok csak azt látják, hogy a tömeg minden oldalról szorongatja, nem értik, hogy hogyan kérdezheti: „Ki érintette meg a ruhámat?” - mert ők nem tudják, hogy azokban a pillanatokban mi történt az asszonnyal. Azonban az asszonyban már nem csak a félelem dolgozik, hanem az öröm is, hiszen érezte, hogy meggyógyult. Leborult Jézus előtt és bevallotta merészségét. Feddés helyett azonban bátorítást kap: „Lányom hited meggyógyított, menj békével és maradj egészséges!” Jézus ezzel a tettével is azt igazolta, hogy a szeretetet, az Atya irgalmának kinyilvánítását többre értékeli a törvény léleknélküli betartásánál. 

Amikor Jézus egész jóságával fordul feléje, az asszony úgy érezte: az Istentől jövő üdvösség ajándékának középpontjába került. Ez hatalmas élmény volt számára, ugyanis eddig, betegségében, az a társadalom kiközösítette, amely pedig annak tudatában volt, hogy Isten az ő szövetségesük. Jézus most rátekintett, megszólította, elfogadta. Az asszony ennek következtében szívének sokkal mélyebb rétegében érezte meg a gyógyulást, mint amelyben betegségét élte meg. 

„Menj békével” ez az ősi köszöntés, amivel Jézus elbocsátja az asszonyt, azt jelenti: Menj békével, annak az üdvösségnek a birtokában, amelyet csak Isten tud adni, amely személyes, konkrét életedet teljesen áthatja, átalakítja, új síkra, az üdvösség síkjára helyezi.

Amíg ez a jelenet tartott, addig Jairus lánya meghalt, és az apának meghozták a hírt. Jézus látta az apa megtörtségét, azért bátorította: „Ne félj, csak higgy!” Aztán három apostolával – Péter, Jakab, János – és a szülőkkel belép a halott szobájába, ahol azt életre kelti. Akarja, hogy az isteni jótéteménynek legyenek szemtanúi, de a nagytömeg hamis, politikai messiás várásának, csoda „vadászatának” nem akar tápot adni. 

Talán fölmerül bennünk a kérdés, hát jó, szép az, hogy Jézus meggyógyította a beteg asszonyt, hogy életre keltette a kislányt, de miért írták le az evangélisták, és egyáltalán miért olvastatja fel az Egyház ezeket a történeteket? 

Azért, mert Jézus e történetek által is üzenni akar nekünk, fontos igazságot akar a tudomásunkra adni, mégpedig azt, hogy a hit nagyon sok esetben, nehéz helyzetben, veszélyek között ébred fel az ember lelke mélyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban a kishitűséggel vádolt apostolok hisznek abban, hogy csak egyedül Jézus mentheti meg őket a biztos haláltól, a tengeren való elsüllyedéstől, ezért kérik segítségét. A mai evangéliumi szakasz szenvedőasszonya Jézushoz megy, mert hisz abban, hogy Jézus meg tudja szabadítani betegségétől. A kétségbeesett apa szintén hittel kéri Jézus segítségét, mert rájön arra, hogy az ö kislányát senki más nem tudja megmenteni.

Ezek az emberek rádöbbennek, és beismerik azt, hogy az emberi hatalom véges, hogy egy adott ponton az ember tehetetlenné válik, nem tud segíteni magán lehet bármennyi pénze, korlátlan hatalma. Ezért egy olyan valakihez fordulnak segítségért, akiről tudják, hogy hatalma meghaladja az emberét, és erősen hisznek abban, hogy ez a valaki képes és akar is segíteni a tehetetlen emberen.

Hitüket igazolja már maga a tény is, hogy Jézus segítségét kérik. Milyen nehéz sokszor az embernek megalázkodni egy másik ember előtt. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk. Milyen nehéz lehetett a viharedzett és tengerhez szokott halászoknak megalázkodni az értelmiségi elit egyik képviselője, a Tanító előtt. Milyen nehéz lehetett megalázkodni a zsinagóga elöljárójának, egy törvényszegéssel vádolt és bűnösökkel paktáló szegény rabbi előtt. Vagy milyen nehéz lehetett a beteg asszonynak felszínre hozni azt, hogy ö tisztátlan betegségtől szenved, és most a törvényt is megszegte. 

És ők mégis megteszik, mert hisznek Jézus természetfeletti, isteni erejében. Ha nem hittek volna benne, akkor nem kérték volna az ö segítségét –, akkor a háborgó tenger nyelte volna el az apostolokat, az asszony tovább szenvedhetett volna és az apa nyugodtan eltemethette volna lányát. De mert mélységesen hittek és nem estek kétségbe, ezért Jézus hitüket bőségesen megjutalmazta.

Nem egy esetben kerülünk mi is hasonló helyzetbe, mint ők. Nem egyszer kell megtapasztalnunk nekünk is, hogy bizonyos esetekben tehetetlenek vagyunk, és saját erőnkből nem tudjuk megoldani a problémákat és elhárítani a veszélyeket. – Az apostolok, a betegasszony és az édesapa példája arra akar megtanítani minket, hogy minden nehézségből, a legkilátástalanabb helyzetekből, amikor emberi erőnk felmondta a szolgálatot, Istennél akkor is van kiút, van megoldás, de ez a megoldás egyes-egyedül a belé vetett feltétlen hit által nyerhető el. 

Jézust sokan követik, körülveszik őt, érdeklődve hallgatják szavait. Elsősorban a csodatevőt látják benne. Azonban, amikor az események nem úgy alakultak, ahogyan várták volna, amikor a beteghez Jézus már későn érkezik, mert a zsinagóga elöljárójának leánya már meghalt, akkor kialudt érdeklődésük, itt már semmi érdekes nem történhet, halottat úgysem lehet feltámasztani. És amikor Jézus nem adja fel, hanem arról beszél, hogy a leány csak alszik, akkor kinevetik. Nem veszik komolyam, ingadoznak, nem az igazi hit indításai felé hajlanak. 

Bennünk nem rejtőzik-e valami ezekből a felszínes gondolatokból, vágyakból? Bizony, ha Jézus személyében mi is csak a csodatevőt látjuk, és tőle csodákat várunk, akkor messze vagyunk személyének, küldetésének felismerésétől. Ha nálunk is minden azon fordul meg, hogy fog-e csodát tenni, vagy nem, hogy imánk meghallgatásra talál-e vagy sem, akkor van-e lehetőségünk arra, hogy személyével bensőségesebb kapcsolatot építsünk? Amikor a történet végén megtapasztalják az elképzelhetetlent, a leány feltámasztását, akkor magukon kívül vannak a megdöbbenéstől. Arról azonban nem hallunk, hogy ezután ezek a csodavárók Krisztust követő hívőkké is lettek volna. Sőt, amikor Pilátus választás elé állítja őket, akkor Barabást választják és nem Jézust. A csoda várása, a csodákban való hit nem elegendő. A hitnek mélyebben kell megérintenie a szívünket.

Mert egyedül csak a hit mondja meg nekem azt, hogy a súlyos, halálos betegségtől szenvedve is van értelme az életnek. - Egyedül a hit biztosít arról, hogyha az embert az csapja be, akit a leginkább szeretett, még akkor is érdemes élni és bízni az Istenben. - Egyedül a hit ad erőt ahhoz, hogy a kilátástalannak és bizonytalannak látszó jövő esetén is reménykedni tudjunk abban, hogy a történelem kereke mindig forog, hogy a dermesztő hideg tél után mindig rügyfakasztó meleg tavasz és termést érlelő nyár következik. 

Az emberi élet kemény küzdelmek sorozata. A halál pedig elszakadás a földtől és átmenet a másvilágra. Az élet és a halál értelméről legszebben a Biblia beszél. Szent Pál levelében olvashatjuk: „Senki közülünk nem él önmagának, és senki nem hal meg önmagának. Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,7-8). „Célunk az örök élet”(Róm 6,22), mondja máshol az apostol. Ezt értette meg Szent Ferenc atyánk, amikor a földi életből való távozás kapcsán a „halál testvér”-ről énekelt.

A két evangéliumi elbeszélés alkalmat ad arra, hogy magunknak is feltegyük a kérdést: Jézussal kapcsolatban – miben hiszünk igazán? Válaszunk csak az lehet, hogy hiszünk abban az Istenben, aki betegeket gyógyított, halottakat keltett életre, hogy igazolja: Jézus a Messiás, aki az üdvösség ajándékával jött közénk. 

Igen, Isten rendkívüli jelekkel bizonyítja, hogy Jézus személyében Ő maga jött közénk, hogy az igazi szabadulás lehetőségeit hozza el számunkra. Az igazi gyógyulás azonban, az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem a testi élet területére korlátozódik csupán. Ő elsősorban a bűn és a halál kilátástalan nyomorúságából akar megszabadítani minket, ha mi is akarjuk, ha hozzá fordulunk segítségért, amint Jairus, vagy amint az evangéliumi asszony is tette. 

Ne feledjük, a beteg asszony és a kétségbe esett apa, Jairus nem hiába bíztak az Úr jóságában és hatalmában. Mi sem csalódunk, ha beléje vetjük hitünket, bizalmunkat. 

„A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők – az ember – pusztulásában” – olvastuk a Bölcsesség könyvéből (1,13). Isten elgondolása az emberről, az ember életéről nagyon szép és szent. Ő az embert, a saját képmására alkotta, azt akarta, hogy boldog legyen a földön. A gonosz lélek irigysége azonban bajt hozott a világba. Emiatt vált félelmetessé életünk vége, a halál is. Mi azonban ennek ellenére Szent Pál apostollal valljuk: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). 

Adja Isten, hogy az Esztelneki Madonna közbenjárására ez a vallomás a mi részünkről, meggyőződésből és mélységes élő hittel történjen. Ámen.

„Ne féljetek! Bátorság! Bízzatok!” – Évközi 12. vasárnap

 

A Genezáreti tó partján

Szentírási rész: Mk. 4,35-41

Az evangéliumi történetek sokszor beszélnek arról, hogy az apostolokban nem volt elég hit vagy elég bizalom Jézus iránt. Az ő hitük igazából Jézus föltámadása után erősödött meg, bár még akkor is kételkedtek néhányan benne. (Mt. 28,17) Jézus többször is szemrehányást tett nekik e miatt: „… ne légy hitetlen, hanem hívő” – mondja a kételkedő Tamás apostolnak. Vagy a mai evangéliumi szakaszban szemrehányólag kérdi: „Még mindig nincs bennetek hit?” Jézus megtanít minket, hogy az egyetlen mód a félelem legyőzésére a hit.

Este van: a Mester apostolaival egy bárkában a genezáreti tavon tartózkodik, miután elbocsátották a tömeget, s az eltelt nap fáradalmai után álomba merül. A genezáreti tavon, vagy más nevén Tiberiás taván, illetve a Galileai-tón, amelynek hossza 21 km, legnagyobb szélessége 12 km; mélysége pedig 42 és 48 m között váltakozik, s a víz tükre 208 m-re van a tengerszint alatt. 

Hirtelen „nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgy, hogy az már-már megtelt”. Miután a megrémült apostolok hiába küzdöttek a vihar ellen minden erejüket latba vetve, mégis az elmerülés veszélye fenyegette őket – fölébresztik Jézust, aki egyszerű parancsszóval lecsendesíti a vihart. 

Hát hogyan is lehetséges, hogy a csónak már majd megtelik vízzel, süllyednek, Jézus meg alszik – merülhet föl a kérdés? Hát őt nem érte az eső? Őt nem öntötte el a víz? Nem. A Holt-tengeri ásatások során előkerült egy kr. utáni első századból való bárka – és kiderült, hogy annak végében egy magasított és tetővel ellátott fülke volt, a csónakmester helye. Ha pedig a Mester itt aludt, akkor sem alulról, sem felülről nem érte a víz. 

A vihartól megmenekült apostolokat újabb félelem keríti hatalmába: látták amint Jézus aludt a bárka mélyén, mint bárki más, aztán látják, hogy ember számára lehetetlen dolgot visz véghez. Ezért kérdezik egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” 

Az apostolok számára az Úr Jézusnak tengert lecsendesítő tettében Isten hatalma nyilvánul meg, és aki ezt felismeri, az átéli a saját porszem-voltát, ami félelemmel töltheti el őt… 

Az ószövetségben, amikor Ábrahám, Mózes, vagy a próféták megélték, megérezték Isten jelenlétét, akkor őket is félelem és rettegés fogta el. Izajás próféta könyvében olvashatjuk: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” (Iz 6, 5) 

Az újszövetségben viszont az áll, hogy a szeretet kiűzi, megszünteti a félelmet. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1Jn 4, 18) – mondja szent János apostol. Amikor majd jobban szeretjük Istent, mint saját magunkat, megszűnik minden félelmünk…

A félelem az apostolok gyenge hitét sodorta veszélybe, ennek következtében elfelejtik mindazokat a csodákat, amelyeket az Úr a szemük láttára művelt korábban. A mi életünkbe betörő vihar, megpróbáltatás, nehézség is nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyi félelem, kishitüség és bizalmatlanság lakik a szívünk mélyén.

Régi mondás: az emberi élet olyan, mint a tenger. Néha nyugodt, szinte mozdulatlan. De ha megtébolyul ez a tenger, akkor a pusztulás, a megsemmisülés jár a nyomában. Akik láttak tájfunnal vagy hurrikánnal kapcsolatos filmet, híradást, azok el tudják képzelni, hogy milyen nagy pusztítás jár a megörült tenger nyomában.

Ilyen az emberi élet, a mi életünk is. Sokszor simán megy minden. Amibe csak bele kezd az ember, azt siker koronázza és ez boldogsággal, örömmel tölti el őt. De sajnos az életnek vannak árny oldalai is. Amikor mostoha és könyörtelen napok szakadnak az emberre, amikor feje fölött az élet vihara tómból, amikor céltalannak és értelmetlennek lát mindent, amikor úgy érzi semmi értelme az életnek, mert minden erőfeszítése, minden küzdelme, próbálkozása kudarcba fullad.

Hány és hány ember érzi, hogy viharba, méghozzá embertelen viharba került a saját, vagy a szeretteinek az élete. 

A súlyos betegek, akik halálos kórral élik mindennapjaikat. A háborúk áldozatai, a hajléktalanok, a nincstelenek, az árvák, az özvegyek, akiknek senkijük és semmijük sincs, akik kitaszítottan élnek a világban. Az öregek, akik gyermekeiktől elhagyatva, keserves fáradtsággal vergődnek az élet háborgó tengerén. A családok, melyek békéjét felborítja az alkoholizmus, az erőszak, a szeretetlenség, a meg nem értés. A hitvestársak, akiknek boldogságát tönkre teszi a házastársi hűtlenség, a kicsapongó élet. 

Ezek mind-mind könyörgő kéréssel kiáltanak a kétségbeesés szomorú óráiban az ég felé: Uram szabadíts meg minket, mert elveszünk. Vagy éppenséggel a megpróbáltatások, csapások, veszélyek terhe alatt hitük meginog és zúgolódnak, mint Jób, félnek, mint a tanítványok és elfelejtik, hogy Krisztus mindig a benne hívőkkel marad, még ha jelenléte rejtett és csöndes is, mint volt a genezáreti tavon a bárkában. Számunkra az a legfontosabb, hogy Jézus ott van a bárkában, különösen akkor, ha válságos vagy kritikus helyzetben vagyunk. Az Ő jelenléte életünkben az alap, ami biztonságot és erőt ad nekünk, mindegy, hogy a víz csendes vagy viharos. 

„Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?“ Szent Pál mondja, hogy ő akkor érezte át ezeket a szavakat „a hullámok a bárkába csaptak”, mikor kérte Istent, vegye el testéből a tövist. A kapott válasz fontos tanulság a keresztény ember számára: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2 Kor 12,9). Ha szabad akaratunkból letettük életünket Krisztus kezeibe (vagy meghívtuk Őt a bárkánkba), attól kezdve Jézus elvárja, hogy higgyünk és bízzunk benne, és szeressük Őt. Az út, amelyen vezet bennünket arra való, hogy erősítse hitünket, reményünket és szeretetünket, hogy azok növekedjenek és érettebbé váljanak bennünk. Elvárásai fejében pedig kegyelmével segít bennünket. Ez az egyik üzenete: „Veletek vagyok a bárkában és ez mindig elég.”

Szent Pál apostol – akinek élete, megtérése, Krisztushoz való csatlakozása után, bizony sokszor a háborgó tengeren zajlott, elég, ha csak a hajótörését, vagy a megkövezését említjük –, ő mondotta: aki szilárdan hisz Krisztusban, az nem vész el, hanem „új teremtmény lesz” (2 Kor 5,17). Új teremtmény, akit a szenvedések többé már nem ejtenek kétségbe, mivel hite által már Abba vetett horgonyt, aki érettünk meghalt és harmadnapra feltámadt a sírból. 

A viharban félelmet érzünk, mert azt gondoljuk, hogy Isten magunkra hagyott minket, Isten alszik, pedig mi azt szeretnénk, hogy azonnal közbelépjen. Ő pedig közbelép, ott van mellettünk, csak nem cselekszik helyettünk, nem vesz ki minket a viharból, hanem támogat bennünket a megpróbáltatás idején. 

Dietrich Bonhoeffer, evangélikus lelkész, teológus, a második világháború alatti német ellenállás támogatója, akit 1945-ben koncentrációs táborban fölakasztottak, mondta: Isten nem a szenvedéstől ment meg minket, hanem a szenvedésben, nem a fájdalomtól véd meg, hanem a fájdalomban, nem a kereszttől ment meg, hanem a kereszt által. Isten nem hozza el a megoldást a gondjainkra, ő saját magát hozza el, és önmagát adva mindent megad nekünk.

Egy fiatal édesanya, aki három kisgyerekkel maradt özvegy, mondta: „bízom abban, hogy Isten megsegít. Engem anyám nagyon erősnek nevelt és arra tanított, hogy hitemet soha föl ne adjam, és mindig bizalommal forduljak a segítő Krisztushoz. Csak pillanatnyilag vagyok gyenge, de hitem lassan megerősít, Isten újból megsegít bennünket.” Áldott az a szülő, aki ilyen erősnek nevelte az ő lányát, fiát, aki ilyen sziklaszilárd hitet adott és ad gyermekének. 

Az élet nagy megpróbáltatásain átment hívő ember már tudja, hogy ki a vihar lecsendesítője. Éppen ezért kötelessége figyelmeztetni a viharba jutott embereket arra, hogy nem a gyógyszerek, nem az alkohol, nem a nyakba akasztott kötél vagy az azonnal ölő méreg szabadít meg bennünket a lélek viharától, a végső kétségbeeséstől, hanem Krisztus, a szelek és viharok elnémítója, a természet Ura. 

Valaki megszámolta: a Szentírásban 365-ször fordul elő a kifejezés: „Ne féljetek! Bátorság! Bízzatok!” Mintha csak azért lenne ez, hogy az év minden napjára jusson a bátorításból. Hogy ne legyen egy nap sem, amikor Jézus erősítő szava nem jut el hozzánk. Mert csak egyedül benne bízva, az ö segítő szeretetében remélve és az ő édesanyjának, a Segítő Szűznek, az esztelneki Madonnának a kezét fogva leszünk képesek minden akadályon átjutni, minden nehézséget legyőzni.

Éppen ezért egész életünkben előre kell haladnunk a hit útján, de újra és újra, a viharból megmenekült apostolokhoz hasonlóan fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki ez?” Mert Jézus újra és újra válaszol, s egyre mélyebben vezet be minket Isten országába és a Szentháromság elrejtett életébe. Isten válasza – amely nem csupán szó, hanem valóság, amely éppúgy megjelenhet a viharban, mint a csendes szellőben – azt is jelenti, hogy egyre inkább Jézusra támaszkodva kell élnünk az életünket, jobban bízva benne, mint bármi természetes kapaszkodóban. Mert azok elmúlnak, de Isten szeretete örökké megmarad…

Ezért bizalommal forduljunk hozzá e szentmiseáldozatban is, és kérjük, hatalmas és irgalmas Istenünk! Fiad, aki nemsokára megjelenik közöttünk az oltáron, a kenyér és a bor külső színe alatt, és aki emberi testet öltött, hogy legyőzze az emberi gyengeséget. Halálának és feltámadásának titka által szabadíts meg minket félelmeinktől és védj meg bennünket a bűn és a halál hatalmától, ami ellen saját erőből nem tudunk védekezni! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 12. vasárnap

 Hirdetjük a kedves testvéreknek, hogy a kurtapataki Szent Péter és Szent Pál apostolok búcsú ünnepét a napján, vagyis június 29-én tartjuk. A búcsús szentmise a megszokott órában, déli 12:30-kor kezdődik...

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34

Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi élet utáni mennyországgal azonos, a végső befejezett formájában. 

Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá. 

Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.

Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat a három személyű egy Isten és az ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mustármag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2). 

Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre. 

Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa. 

Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben. 

Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható. 

Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését. 

Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét. 

Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újra, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3). 

Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni tervet és együtt működünk vele. 

Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte. 

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”. 

Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk, a mennyek országa után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk. 

Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Az egyik nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát. 

Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi, kell, hogy jelezze a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...

Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a személyeknek, embereknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben pecsételte meg. 

Így, Isten országa tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda. 

A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni. 

Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országába az újjászületés kapuján át lehet belépni. 

Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.” 

A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a földfeletti életének milyensége, termés hozatala. 

Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbeszabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe. 

A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számit! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van! 

Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat, örök otthonunkat? Életvitelünket szemlélve, úgy látszik, hogy a földre rendezkedtünk be, mintha örökre itt kellene élnünk, de akkor mi van halállal, a sírral, azzal befejeződik minden? Ha elvesztettük a célt, ha eltévedtünk, ha letértünk az örök hazába vezető útról, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.  

800 éve a pályán – ahol a gólpasszokat fentről is kapjuk

 

Forrás és kisérő szöveg itt érhető el:   https://www.magyarkurir.hu/hirek/meg-el-sem-kezdodott-foci-eb-de-mar-megvan-gyoztes-csapat 

Hogyan imádkozzak?

FeriZa - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2024. #feriza

 

NEVEZZ BE TE IS...

„Nem posztot, hanem feladatot kaptam” - Kedves Miniszter Úr!

Szeretettel gratulálunk kinevezéséhez a Keleti-Kárpátok hegylábától, Esztelnekről, a Ferences Kolostorból is!

Kérjük az Esztelneki Madonnát, Égi Édesanyánkat, hogy eszközölje ki az ön számára a Szentlélek Isten ajándékait: a „bölcsesség és értelem, tanács és erősség, tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelkét” (Iz 11,1), a Mennyei atya bőséges áldását és a Fiú, Jézus Krisztus kegyelmét, nemes feladatának teljesítéséhez és a nem kis áldozattal járó szolgálat végzéséhez. 

Tisztelettel és imával, 

az Esztelneki Barátok 

Esztelnek, 2024. június 10