Ez a mondat első hallásra talán nyugtalanító.
Pedig Szent János evangélista nem ijesztgetni akar. Nem a világ végét
hirdeti, hanem ébreszt fúj. Azt mondja: vegyük komolyan az
időt, amelyben élünk. Vegyük komolyan, hogy Isten most szól,
most van jelen, most cselekszik.
Ezt így év végén különösen is értjük. Mert
mindannyian érezzük: lezárult valami, elfáradtunk, nem minden sikerült, nem
minden lett olyan, amilyennek terveztük, ahogyan elképzeltük és szerettük
volna. Pedig mi mindent megtettünk lelkiismeretesen – talán erre szokták
mondani: ember tervez, Isten végez. És mégis itt vagyunk. Ez már
önmagában kegyelem.
Az „utolsó óra” nem a félelem ideje,
hanem az igazságé. Annak az igazságnak az ideje, hogy nem mi
tartjuk kézben az időt, de Isten végig jelen volt benne. Akkor is,
amikor erősek voltunk, és akkor is, amikor gyengék, amikor nem úgy sikerültek a
dolgok ahogy szerettük volna.
Szent János azt is mondja: „Ti azonban
a Szentlélek kenetében részesültetek, és ezt mindannyian tudjátok. Nem azért
írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert
ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az
igazságból.”
Ez nem néhány kiválasztottnak szól. Ez a
közösségnek szól. Azoknak, akik itt vannak. Azoknak, akik talán csendben,
sokszor fáradtan, de hűségesen megmaradtak a hitben. Akik igénylik a
szentmisét, a szentgyónást, az Eucharisztiát. Akik nem csupán megszokásból
vannak jelen a templomban, hanem öntudatosan vannak jelen a szentmisében.
Szent János nem azt mondja, hogy mindenki mindent
ért. Azt mondja, hogy a Szentlélek kenete ott van bennünk. Ez a kenet
nem hangos, nem látványos, nem erőszakos. Sokszor csak annyiban
mutatkozik meg, hogy az ember érzi: ide tartozom, itt kell lennem,
most szükségem van Istenre. És ez már az igazság ismerete.
Ebben a világban, ahol annyi hang
akar bennünket irányítani, János emlékeztet: az igazság nem kívülről ránk
erőltetett eszme, hanem belülről megvilágosító kegyelem. Ez az, ami
segít különbséget tenni igaz és hamis között, remény és illúzió között,
hit és puszta megszokás között.
Ezért adunk ma hálát azokért, akik megmaradtak
ebben a csendes, de kitartó hitben. Mert ez a hűség nem magától értetődő. Ez a
Szentlélek munkája bennünk.
Igen, ma este értetek is hálát adunk. Mert
nem mi papok vagyunk a hit egyetlen hordozói. Egymást hordozzuk:
papok és hívek, szerzetesek és családosok, idősek és fiatalok. Ez a
kölcsönösség a kegyelem tere.
Az evangéliumban pedig ezt hallottuk:
„Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”
Vagyis, Isten nem elmélet maradt.
Nem távoli gondolat. Belépett egy helyre, egy időbe, egy közösségbe. Ez a
megtestesülés titka.
És ebben az évben mi ferencesek is
beléptünk egy helyre. Egy kolostorba. Egy városba. Egy templomi közösségbe. Mindannyiunknak
új állomás ez, akik most itt élünk e kolostorban: Hugó, Zoltán, Péter
testvérek, jómagam Szilveszter és Mihály testvér, aki
egészségi okok miatt még távol van tőlünk, valamint János atya, aki
betegsége és időskora miatt állandó ápolásra szorul, és az itteni papi
otthonban él.
Ez az új kezdet számunkra nemcsak
feladat, hanem tanulás is. Tanuljuk ezt a helyet, ezt a közösséget,
egymást. Ahogyan Krisztus sem kívülről váltotta meg a világot, úgy mi
sem kívülre kaptuk a küldetésünket. Közétek küldettünk.
Ezért ma este hálát adunk
elődeinkért is. Azokért a ferences testvérekért, akik előttünk éltek és
szolgáltak itt, és akik átadták a stafétabotot: Antal, Kristóf, Sebestyén és
Fülöp testvérekért. Amit mi folytatunk, azt ők is kapták, és hűséggel
adták tovább. Ez a ferences jelenlét láncolata.
Hálát adunk mindazokért, akik szolgálatunkban
segítségünkre vannak: Ilyés Levente kántor úrért, aki lelkes és hűséges
kántori szolgálatával és sokrétű segítségével támogatja testvéri közösségünket.
Szappanos Magdolnáért, aki gondoskodik
arról, hogy templomunk tiszta és szépen díszített legyen.
Kolostorunk és a ferences kollégium
szakácsnőiért: Hidi Ibolyáért, Györffy Gyöngyvérért és Sebestyén Éváért, akik
mindennapi szolgálatukkal teszik élhetővé a közösségi életet.
Hálát adunk a Mallersdorfi Ferences Nővérekért és
ferences világi rendi testvéreinkért, akik lelki és anyagi támogatásukkal,
imáikkal és közelségükkel kísérnek bennünket.
És külön hálát adunk e templomi
közösségért, a városból és a környékről ide járó hívekért. Azért a
szeretetért, befogadásért, imáért és támogatásért, amellyel igénylik papi
és szerzetesi szolgálatunkat. Azokért, akik tanúságtevő módon
gyakorolják hitüket, és ezzel minket is hűségre hívnak.
Végül hálát adunk minden jótevőnkért,
akik adományaikkal és segítőkész támogatásukkal könnyebbé teszik itteni
életünket és szolgálatunkat. Isten fizesse vissza mindannyiuk jóságát
százszorosan.
Testvérek, ma este nem azért adunk hálát, mert
mindent értünk.
Sok kérdésünk maradt. Vannak
események, döntések, betegségek, veszteségek, amelyekre nem kaptunk választ. És
talán nem is fogunk.
De azért adunk hálát, mert Isten velünk
volt ezekben is. Nem kívülről nézte az életünket, hanem belülről
hordozta.
Ez az év nem volt tökéletes. Voltak benne
elmulasztott lehetőségek, megfáradt hitek, félbehagyott szándékok. Ez az új
kezdet sem lesz az. Nem lesz hibátlan, nem lesz mentes a küzdelmektől.
De, Kedves Testvérek, az Ige ma is testté
akar lenni közöttünk. Vagyis Isten ma is bele akar lépni a
mindennapjainkba: a kapcsolatainkba, a szolgálatunkba, a közösségünkbe, legyen
szó akár a családunkról, szerzetesei vagy templomi közösségeinkről.
Nem erővel, nem látványosan — hanem akkor, ha
helyet adunk neki: figyelemmel, bizalommal, egymás iránti türelemmel.
Ezért most felállva, adjunk hálát, és bízzuk rá magunkat arra, aki kezében tartja az időt, az életünket és a közösségeinket is.
Testvérek, ma este nem azért
állunk Isten előtt, mert mindent értünk.
Nem azért, mert minden
kérdésünkre választ kaptunk.
Hanem azért, mert itt vagyunk.
Mert megőrzött bennünket. Mert végig velünk volt.
Ez az év nem volt tökéletes. Ez
az új kezdet sem lesz az.
De hisszük, hogy az Ige ma
is testté akar lenni közöttünk.
A mi életünkben.
A mi közösségeinkben.
A mi mindennapjainkban.
Most ezért csendben mindannyian mondjunk
köszönetet azért, amit magunkkal hoztunk ebből az évből,
és csendben bízzuk rá Istenre azt is, amit már nem tudunk tovább
hordozni.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése