Mi a normális? – Morfondírozom

Egy reggeli kérdés nyomában – hogyan állítja helyre Krisztus az ember eredeti normalitását.

– Ez normális?

Ma reggel, a szentmise utáni lelkibeszélgetésben váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzám egyik fiatal barátom.

Egyszerű kérdés volt. Rövid. Szinte mellékesen hangozhatott volna, de tudom, hogy számára nem volt az: mintegy kapaszkodót, fogódzót keresett benne. Ezért azóta is ott visszhangzik bennem.

Mit jelent valójában az, hogy normális?

Normális, hogy az ember újra és újra visszazökken a régi kerékvágásba, pedig szeretne szabadulni tőle? Hogy vágyik a békére, mégis nyugtalanságban él? Hogy szeretne kiegyensúlyozott, boldog ember lenni, mégis újra ugyanazokba a hibákba esik?

Szinte ösztönösen válaszoltam:

– Nem. Nem normális.

Persze nem azért, mert ritka jelenség. Éppen ellenkezőleg: szinte minden ember életében jelen van. Mégsem ez az ember eredeti állapota.

A katolikus hit szerint ugyanis az ember nem ilyennek született.

A teremtés kezdetén minden a helyén volt. Az ember Istennel élt közösségben. Harmóniában önmagával, embertársaival és az egész teremtett világgal. Értelme tisztán látta az igazságot. Akarata könnyedén követte a jót. Vágyai nem lázadtak fel ellene, hanem együtt haladtak azzal, amit felismert és akart.

Ez volt a valódi, az eredeti normalitás.

Az eredeti bűn azonban mindezt megrendítette.

Nem egyszerűen egy szabály megszegése történt, hanem az ember már nem bízott abban, hogy Isten valóban jót akar neki, és ezért inkább a saját útját választotta. Az engedetlenség következtében megszakadt az a bensőséges közösség, amelyben az ember addig élt Teremtőjével.

És ezzel együtt minden más is megváltozott.

Az ember elveszítette a megszentelő kegyelmet, vagyis az Istennel való eredeti barátságát.

Értelme elhomályosult. Már nem olyan könnyű felismerni az igazságot. Sokszor még a nyilvánvaló jó és rossz között is nehezen tesz különbséget.

Akarata meggyengült. Gyakran tudja ugyan, mit kellene tennie, mégsem képes rá. Szent Pál szavai mindannyiunk tapasztalatává lesznek:

„Hiszen nem a jót teszem, amelyet akarok, hanem a rosszat cselekszem, amelyet nem akarok.” (Róm7,19)

Rendezetlenné váltak vágyai, szenvedélyei és ösztönei is. A katolikus tanítás ezt bűnre hajló kívánságnak nevezi: ez a hajlam megmarad az emberben, még akkor is, amikor már szeretne Isten szerint élni.

Megbomlott az ember harmóniája.

Istennel.

Önmagával.

Embertársaival.

És a teremtett világgal.

Belépett az ember életébe a szenvedés, a betegség és a halál is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ember teljesen megromlott volna.

Isten képmását ma is hordozzuk.

Szabadok maradtunk.

Képesek vagyunk szeretni.

Képesek vagyunk a jóra.

De segítségre szorulunk.

Megváltásra szorulunk.

És éppen ezért jött el Krisztus.

Sokszor úgy beszélünk Jézusról, mint aki megbocsátja bűneinket. Ez igaz. De küldetése ennél még gazdagabb.

Jézus azért jött, hogy helyreállítsa a normalitást – vagyis nem azért, hogy új szabályokat adjon, hanem hogy visszaadja az ember eredeti rendjét.

Nem azt a normalitást, amelyet ma a világ annak nevez.

Nem azt, amit a többség tesz.

Hanem azt, amelyet Isten kezdettől fogva megálmodott az ember számára.

Ő nem egyszerűen javítgatni akar bennünket.

Újjáteremt.

Vissza akarja adni értelmünk világosságát, hogy felismerjük az igazságot.

Meg akarja erősíteni akaratunkat, hogy képesek legyünk a jót választani.

Meg akarja tisztítani szívünket, hogy vágyainkat többé ne az önzés, hanem a szeretet irányítsa.

Vissza akar vezetni bennünket az Atyához.

Ezért a keresztény élet nem valamiféle különös életforma.

Nem egy szűk kisebbség furcsa szokásainak gyűjteménye.

Hanem a legemberibb élet.

Krisztus nem elvesz valamit az emberből.

Hanem visszaadja azt, amit a bűn elrabolt.

Nem kevesebbé tesz.

Hanem teljesebbé.

Ezért amikor ma egy fiatal azt kérdezi tőlem:

– Mi a normális?

Azt kell válaszolnom:

A normalitás mércéje nem a többség.

Hanem Krisztus.

A mai világ gyakran azt mondja: ami általános, az normális.

Az evangélium pedig azt mondja: ami igaz, ami jó és ami szeretetből fakad, az a normális.

Ezért egy Krisztust követő fiatal számára teljesen természetes,

– hogy Istent az első helyre teszi;

– hogy imádkozik, mert kapcsolatban akar élni Teremtőjével;

– hogy vasárnap szentmisére megy, mert Krisztus köré gyűlik az Egyház családja;

– hogy tisztán akar élni, mert teste a Szentlélek temploma;

– hogy igazat mond akkor is, amikor ezért hátrány éri;

– hogy megbocsát, mert ő maga is Isten irgalmából él;

– hogy szolgál, segít és szeret;

– hogy küzd a bűn ellen, és ha elesik, újra feláll a szentgyónás kegyelmében;

– hogy komolyan veszi hivatását, legyen az házasság, szerzetesi vagy papi élet;

– és hogy mer szentté válni, mert Krisztus minden megkeresztelt embert erre hív.

Szent II. János Pál pápa ezért mondta a fiataloknak:

„Ne elégedjetek meg a középszerűséggel! Törekedjetek az életszentség magas mércéjére!”

Szent Carlo Acutis pedig ugyanennek adott mai nyelven hangot:

„Mindenki eredetinek születik, de sokan másolatként halnak meg.”

Talán éppen ez a keresztény élet egyik legszebb titka.

Nem azért követjük Krisztust, hogy másoknál különbek legyünk.

Nem azért, hogy különleges embereknek látszódjunk.

Hanem azért, hogy végre azok lehessünk, akiknek Isten megálmodott bennünket.

Ez a valódi normalitás.

Nem a bűnhöz való alkalmazkodás.

Hanem visszatérés az eredeti rendhez.

Visszatérés az Atyához.

Visszatérés önmagunkhoz.

És talán ezért hangzik olyan reménykeltően Jézus egész evangéliuma.

Mert Ő nem egyszerűen azt mondja, hogy változz meg.

Hanem azt ígéri:

Visszaadom neked azt az embert, akinek az Atya kezdettől fogva megteremtett. Vagyis nem új emberré tesz, hanem helyreállítja benned azt, ami eredetileg is a tiéd volt.

Ez a kereszténység örömhíre.

És talán ez a legszebb válasz arra a reggeli kérdésre:

– Ez normális?

Igen.

Ami Krisztushoz vezet, az az ember igazi normalitása.

Szilveszter Barát

„Újjáteremtve Krisztusban” - 10. évközi hét szombat reggeli üzenet

„Az élet útjának zarándoklata a mindennapokban”

Mottó: Minden nap egy lépést a hit útján!

Bibliai rész: 2Kor 5,14-21

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 

Minden egyes nap lehetőség arra, hogy újrakezdjük, hogy átlépjük a múlt határait, és Isten Lelkének erejével új emberekké váljunk Krisztusban.

Pál apostol szavai világosak: a megváltás nem csupán emlék vagy tanítás, hanem átalakító erő, amely bennünk munkálkodik. Az „új teremtmény” nemcsak azt jelenti, hogy másként gondolkodunk, hanem azt is, hogy másként élünk — másként szeretünk, megbocsátunk, viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz.

A keresztény élet nem a tökéletes múltból, hanem az Isten által megajándékozott új kezdetekből áll. Az igazi változás Krisztus szeretetének megtapasztalásából fakad — abból, hogy felismerjük: „Krisztus mindenkiért meghalt”, és ez a szeretet kötelez bennünket.

A mai nap is egy lehetőség, hogy egy apró döntéssel – egy türelmesebb válasszal, egy csendes imával, egy segítő kézzel – megéljük ezt az újjáteremtő szeretetet. A remény zarándokai nem tökéletesek, de nyitottak a megújulásra.

Az újjáteremtett élet nem távoli cél, hanem napi döntések összessége. Engedd, hogy Krisztus ma is formáljon téged!

Reggeli ima:

Urunk, Jézus Krisztus,

Te meghaltál és feltámadtál, hogy bennünk új életet hozz létre.

Köszönöm, hogy szereteted nem ítél el, hanem újjáteremt.

Add, hogy ma is nyitott szívvel induljak utamra,

hogy minden emberben Téged keresselek,

és minden helyzetben új lehetőséget lássak a szeretetre.

Segíts, hogy a remény zarándokaként ma is egy lépéssel közelebb kerüljek Hozzád.

Ámen.

Útravaló gondolat:

„Minden új kezdetté válhat Krisztusban.”