vasárnap, november 27, 2022

Szent Márton, a Szombathelyi Egyházmegye védőszentje - Székely János szo...

Abba halt bele, hogy helyre akarta állítani a békét – Szent Márton Krisz...

Római Riportok - 2022. november 27.

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Advent első vasárnapja (Nov. 27.)

Pénteken meglátogatjuk a betegeket és időseket az oltáriszentséggel.

Az adventi szentidőben a rorátés szentmisék reggel ½ 7-től kezdődnek, kivéve a vasárnapokat, amikor a megszokott időben mutatjuk be azokat. Szerdán a plébánia templomban végzünk rorátés szentmisét, a többi napokon a ferences templomba lesznek. Advent folyamán a megszokott csütörtöki csendes szentségimádásokat a reggeli szentmise után tartjuk meg. Biztatjuk az iskolásokat, a fiatalokat, különösen a bérmálkozásra készülőket és időseket, férfiakat és nőket egyaránt, hogy kapcsolódjanak be a korai szentmisékbe, hogy ezáltal is tartalmasabb legyen a karácsonyi ünnepekre való készületünk. 

Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg! - Advent első vasárnapja

Az egyházi év kezdetén mindig csodálatosan szép és ösztönző az adventi koszorú készítése, amit a tegnap jó néhány hittanos gyerekkel megtettünk és a gyertyagyújtás szertartása. Maga a koszorú is figyelmeztető a mi számunkra. 

A koszorú örökzöld fenyőlevelei Jézus halált legyőző örök szeretetére emlékeztetnek.
A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, szeretetet, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az egymás után fellobbanó gyertyák növekvő fénye jelzi, hogy karácsonyhoz közeledve múlik a bűn sötétsége és növekszik a fény, hisz karácsonykor maga a Fény, Jézus Krisztus jön közénk.
A lila szín, lelkiismeret vizsgálatra, ennek következtében bűneink felfedezésével, beismerésével bűnbánatra, megtérésre ösztönöz, s szent fegyelemre és összeszedettségre serkent.
Ezért van az, hogy az öntudatosan élő hívő keresztény ember advent folyamán tartózkodik a zenés, zajos mulatságoktól, s a rohanó világ reklámos hangzavarában is megpróbál befelé fordulni, rendet rakni Istennel, s embertársaival való kapcsolatában. Ugyanis az ember magára maradva, Isten nélkül, csak a bűnnel tudja eljegyezni életét. Isten kegyelmével azonban a bűnből is fel tud emelkedni, és Krisztushoz kapcsolódva Isten akarata szerint tud élni. Sőt, éppen az Isten akaratának a sóvárgása képesíti az embert arra, hogy szolgálatot vállaljon, és küldetésben járjon az emberek között.
A keresztény és minden emberi közösség közös tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell. Így az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat. Ilyen esemény az advent is: amikor a Királyok Királyának érkezésére emlékezünk és nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni.
A Biblia legvégén, a Jelenések könyvének utolsó előtti mondatában feltör az őskeresztények szívből fakadó kérése: jöjj el, Uram Jézus.
A valamiképp már Istenre talált és ezért Istent még inkább kereső ember kívánsága ez. Az advent szó a görög maranatha latin megfelelője. Az egyház nyelvén Úr-jövetet jelent. Az Úr: a názáreti Jézus Krisztus, akiben Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiaként adta Őt nekünk, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.

Így advent értelme nemcsak az, hogy felidézzük emlékezetünkben a Megváltó születése előtti időszakot, az emberiség vágyát az Üdvözítő után és az Ószövetséget. Advent értelme nem is holmi külsőséges, látványos, felszínes hagyományok megismétléséből, „imádásából” áll.
Az advent számunkra valóságos várakozás és előkészület kel-hogy legyen az Úr érkezésére, jövetelére, a vele való találkozásra.

Miért? – kérdezhetné valaki. Talán nem jött még el valóságosan az Úr? Miféle eljövetelről beszél az adventi időszak? És miért kezdődik újra minden évben az előkészület? Mikor jön el az Úr?
Az adventi liturgiában, a mai olvasmányok válaszolnak ezekre a kérdésekre, amikor az Úr három eljöveteléről beszélnek.

Jézus Krisztus első eljövetele, a történelmi, a 2022 évvel ezelőtti, az ő test szerinti születése: az, hogy közénk született, vállalta emberi mivoltunkat, mai szóval élve szolidáris lett velünk. Ezzel lehetővé tette, hogy az eredeti bűn következtében, vagy éppen a személyes bűn következtében megromlott kapcsolat helyre álljon Isten és ember között, hogy megszabadulhassunk vétkeink nyomasztó terhétől. Ezt az eljövetelt, ezt a „végső időt” várta a választott nép, ezt hirdették a próféták. Ennek a messiási időnek volt nagy hírnöke Izajás próféta is, a mai első olvasmány szerzője. S Karácsony ennek az Úrjövetnek, vagyis Jézus test szerinti születésének az ünnepe.

Másodszor jön el az Úr minden hívő emberhez egyénileg, az ő kegyelmeivel, amikor megjelenik a személyes hitben, a hit szerinti keresztény életben és a szentségek vételében: szentgyónásban, szentáldozásban. Ez az eljövetel tulajdonképpen egy egész életen át tartó folyamat, tökéletesedik, amikor egyre jobban „magunkra öltjük Urunkat, Jézus Krisztust – Pál apostol szerint –, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjünk”(Róm 13,11…). Ez az eljövetel személyes találkozások sorozata Jézus Krisztussal a személyes napi imában, az egyházban, az egyháztanításaiban, szentségeiben és embertestvéreinkben. Ezeknek a találkozásoknak a betetéződése lesz halálunk után az üdvösség, amikor örökre együtt leszünk Urunkkal és részesülünk dicsőségében.

Harmadszor jön el az Úr az evangélium ígérete szerint, a világ végén, a közösségi, az utolsó ítéletre. Ez az eljövetel az emberiség történelmének, üdvtörténetének a befejezését, az új ég és új föld születését jelenti. Jézus Krisztus világvégi eljövetelének jele és záloga az egyház, amely mint Noé bárkája – amire utal az evangéliumi szakasz –, összegyűjti és megmenti Isten népéből mindazokat, akik tudatosan akarják, igénylik ezt.

Az Úr első eljövetele már megtörtént 2022 évvel ezelőtt. Hogy a harmadik, a világvégi eljövetel mikor lesz pontosan, azt senki sem tudja a földön: „mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok”- mondja az evangélista (Mt 24,44).
Azt azonban tudjuk, hogy a harmadik eljövetelre a második, a kegyelmi eljövetel, a vele való találkozások készítenek fel bennünket. Csak vegyük észre az Eljövendőt, halljuk meg kopogtatását és engedjük be szívünkbe, életünkbe: a napi személyes ima, a Biblia olvasása, a szentségekhez való járulással, akár a napi szentmiseáldozaton való részvétellel különösen most az adventi időben, illetve a felebaráti szeretet gyakorlása, a jótettek által.  

Mi tehát a feladatunk? E kérdésünkre maga Jézus adja meg a választ a mai evangéliumi szakaszban: „virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok”.
Nem feledkezhetünk el arról, hogy az Emberfia, az Úr Jézus ítélő bíránk is. Az ítéletre, a számadásra mindig készen kell lennünk. Nem lehetünk elbizakodottak. Nem mondhatjuk, hogy ráérünk még a megtérésre. Amint azt rengeteg eset bizonyítja, a legváratlanabb pillanatban is szólíthat az Úr, hogy adjunk számot életünkről.
Így advent az ébredés, a virrasztás, a várakozás ideje. Igaz a mai rohanó ember számára különösen is nehéz várni. Szeretne mindent azonnal megkapni. Pedig sokszor milyen fontos az előkészület.

Pilinszky János, katolikus írónk mondja, hogy: „Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, mint amire vár.” (Szög és olaj 371)
Ezért szegezi nekünk a kérdést a vers írónője (Lukátsi Vilma):

...ha nincs advent (mármint várakozás), lesz-e majd karácsony?
Váratlanul várjuk az Urat?
A zöld lombú, behavazott erdő
nem lelkünk állapotára mutat?
- Hogy várjuk Urunk visszajöttét?
… Emeljük föl szemünket az Égre,
és akinek van füle, meghallja: - Ébredjetek!
Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!

A Kis Hercegnek mondja a róka: ha tudom, hogy délután 3-kor érkezel, már 2-kor elkezdem készíteni a szívemet a találkozásra.
Most advent kezdetén mi is kezdjünk hozzá és készítsük elő szívünket, lelkünket a Nagy találkozásra. Mert ha a gyermek örömteli izgalmával kezdjük el adventi készülődésünket Karácsony ünnepére. Ha mi is annyira vágyakozunk az Úr Jézus után, mint a kisgyerek távollévő szüleinek hazatértére, mint a szerelmes szerelmére, hitves a hitvesére, szülő a távol lévő gyerekére, akkor egészen biztos, el fog jönni, be fog lépni az életünkbe, hogy azt átalakítsa és irányítsa a boldogulás, az üdvösség útján.
Félreértés ne essék, a keresztény ember számára az adventi időszak egyáltalán nem azt jelenti, hogy most, az esztendő utolsó hónapjában kellene behozni az egész éves elmaradást, nemcsak azt jelenti, hogy barátainkkal, szeretteinkkel többet vagyunk együtt, hanem sokkal inkább azt, hogy önmagunk, Isten által megalkotott önmagunk leszünk. Elcsendesülünk, magunkba fordulunk, ami nem is annyira egyszerű ezekben a fogyasztás vezérelte, zajos, felfokozott tempójú napokban.
Advent, ahogy a neve is mutatja, az eljövetel időszaka: mintegy kérdésként feszül felénk ilyenkor nap, mint nap, hogy kinek az eljövetelére várunk? Egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy vár reánk Valaki, aki meg akarja újítani életünket, istenkapcsolatunkat? Éppen ezért vegyük komolyan a Izajás próféta biztatást: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, (...) hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk” (Iz 2,1–5). 

Az adventi készületünk legyen tudatos várakozás. Éljük át ugyanazt a messiásvárást, amely az ószövetségi választott nép, s köztük a názáreti szűz, Mária lelkében is élt. Várjuk úgy Jézus eljövetelét, mint ókori elődeink, akik teljes reménységgel és bizonyossággal imádkozták nap, mint nap: „marana tha, azaz jöjj el, Uram” Jézus!
Ne feledjük, amilyen az adventünk, az adventi készülődésünk, várakozásunk, olyan lesz majd a karácsonyunk is. 

hétfő, november 21, 2022

A liturgikus év adventtel kezdődik - az egyházi év kezdete és vége - Ber...

„Viva Cristo Rei! - Éljen Krisztus, a Király!”

A mai nappal elérkeztünk az egyházi év végéhez, s az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus Urunkat a világmindenség és az emberiség királyaként ünnepeljük. 

A mai evangéliumi szakasz (Lk 23,35-43) Jézus földi életének befejező részéből egy ellentétesnek látszó képet állít elénk. Egyrészt a szégyen fáján függő Jézust, akit a bámészkodó, kárörvendő nép, a főtanács, sőt még a vele hasonló helyzetben – de megérdemelten – elítélt ember is kigúnyol, és csúfondárosan királynak nevez. Másrészt a szelíd, a szenvedésében és a megalázottságában is hatalma teljességének birtokában lévő, övéiért vérét adó Jézust, a Királyok Királyát, aki nem tesz semmit, annak érdekében, hogy mentse életét, aki nem áll bosszút ellenségein, bár megtehetné.

Tudnunk kell, hogy Jézus kereszthalálának magyarázata az ember bűnében keresendő.
Az első bűnnel és annak terjedésével végtelenül nagy szakadék támadt az isteni és az emberi világ között. E mérhetetlen távolságot az ember önerejéből sosem tudta volna áthidalni: ha ez a szakadék megmarad, teljes reménytelenség és biztos kárhozat várt volna az emberiségre. De eljött Jézus, a második isteni személy. Magára vette a világ bűnét, és e tengernyi bűnt fölvitte a keresztre, hogy halálra szánt testével együtt a bűnáradat végzetes következményét is megszüntesse. Majd föltámadt a halálból, hogy mindazok, akik hisznek őbenne, eljuthassanak az örök életre.
Azonban örök életünk boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan közelítünk Jézushoz, a megfeszített Királyhoz. Jézushoz, aki számunkra az út, az igazság és az élet, aki életpéldájával és tanításával igazi és egyedüli vezetőnk lehet az örök élet, az örök boldogság felé vezető úton, itt a földi életben.

Minden közösségnek szüksége van vezetőre, vezérre, nevezzük azt királynak, elnöknek vagy az Egyház esetében pápának. Egy jó vezető a közösséget össze tudja kovácsolni akkor is, ha a közösség tagjai sokfélék.
De nemcsak egy közösségnek, nemcsak egy népnek, hanem az egyes embernek is szüksége van vezetőre. Mert az egyes emberben is sokféle vágy, törekvés, erő működik. Ezeket össze kell fogni, ezeknek irányt kell mutatni, ezeknek kibontakozásához teret kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ereje, tehetsége szétfolyik, kárba vész.
Krisztus királyságának területe itt van, az ember lelki-szellemi világában. Krisztus királyságának polgárai azok, akik engedik, hogy lelkük-szellemük világában Krisztus uralkodjék.

A mai evangéliumból láthatjuk, hogy kortársainak magatartása és kapcsolata mennyire eltérő a kereszten függő Jézussal szemben.
A nép, „bámészkodott”, közömbösen szemlélte az eseményeket, nem avatkozott bele se pro, se kontra, neki, a népnek, így volt kényelmes. „A főtanács tagjai pedig gúnyolódtak” és az általuk elképzelt messiási erőt és fenséget kérik számon Jézustól bizonyítékul messiási voltára. Az ítéletet végrehajtók, a római katonák királynak nevezik ugyan, de ők is csak csúfságból teszik. Az egyik lator, akit a kényszerhelyzet hozott össze Jézussal, szidalmazza őt. A másik azonban védelmébe veszi és hittel tekint feléje.
Azt hiszem nem nehéz, ez utóbbiban, a megtérő latorban fölfedeznünk az igazi keresztény magatartását. Ugyanis ő Jézus megalázottságában és halálában is meglátja győzelmét és dicsőségét. A gúny ellenére is felismeri Jézus Messiási voltát, a halálos ítélet ellenére is bűntelen, igaz voltát. S kitaszítottságában, egyedüllétében is meglátja hozzánk tartozását, értünk szenvedő szeretetét. Ennek a hitnek a jutalma az üdvösség, ennek a felismerésnek az eredménye: részesedés Jézus nem e világi országában és királyságában. Ahogy Jézus fogalmaz: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”.

Ma is csak hittel lehet Jézust Királynak és Úrnak vallani. Ha pusztán emberileg vizsgálnánk Jézus királyi hatalmát, illetve szolgálatát, amely a kereszten emelkedik a legmagasabbra – könnyen csalódhatnánk benne, mint kortársainak nagy része. Az ilyen vizsgálat hamar megbotránkozik benne, bírálja gyengeségeit és külső megjelenését. Mert csak a hit látatja Jézusban az Eljövendőt, akivel együtt leszünk – reményünk szerint – országában és dicsőségében. Csak a hit látja meg benne az emberi jövő ígéretét, az emberhez méltó sors szépségét.

Ezek után elmondhatjuk, hogy bármilyen tragikus és szánalomra méltó a megfeszített Jézus-király alakja, a keresztfán nyilvánul meg legjobban dicsősége, hatalma és emberszeretete.
A kereszten ragyog föl Jézus isteni dicsősége, mert e sötét keresztet már bearanyozza a húsvéti föltámadás fénye. A megfeszítés, a halál és a föltámadás eseményében nyilvánul meg legjobban a názáreti Jézus isteni hatalma, mert ez az esemény, a bűn feletti győzelem pillanata. És ugyanebben az eseményben válik egészen kézzelfoghatóvá irántunk való szeretete, mert önfeláldozása boldogságunk és örök életünk záloga. - A világ legragyogóbb, legboldogítóbb csodája valósult meg a kereszten, és ez a csoda mérhetetlen magasságokba emeli Krisztust, a királyok királyát.

Ilyen a mi Királyunk. Viszont kérdés az, hogy mi a mi feladatunk, küldetésünk, itt és most élő Krisztus-hívőké, ahhoz, hogy részünk lehessen Isten országában? Mert Jézus Krisztus királyságát nem a mesék országába kell keresnünk, s nem is a krónikáskönyvek megsárgult lapjain. Krisztus királysága, uralma nem e világból való, ahogy ő maga kijelentette Pilátus előtt.
Nem akart politikai hatalmat, - a Heródeseknek nem kell félniük, nem vetélytársuk. Isten uralmát hirdette, amely belül van, az emberi lelkekben, szívekben és Ő, a Feltámadott ott akar lakást venni Lelke által. Szent Pál figyelmezteti a mai materialistákat és élvhajhászokat is: „Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14, 17).
Jézus Krisztus királysága kezdettől fogva jelen van, és mindörökké fennmarad. Ha mi ennek a királyságnak az állampolgárai akarunk lenni, akkor ennek érdekében tennünk is kell valamit.
Mit kell tennünk, mi a feladatunk? Természetesen NEM a parancsolgatás, NEM az uralkodás, NEM az elnyomás, NEM a zsarnokoskodás, NEM a kizsákmányolás, NEM a birtoklás, legyen szó akár a családról, akár a közösségről. FELADATUNK hűséggel engedelmeskedni a főparancsban foglaltaknak: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! S szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ehhez a szolgálathoz nem kell királyi korona, csak nyitott szív és nagy-nagy szeretet, odaadás és hozzá való őszinte ragaszkodás.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai szép ünnep nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban őt szolgáljuk. Hódolatunk akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az irgalmasságot, és ha azon fáradozunk, hogy Isten tervét életünkre vonatkozóan megvalósítsuk.

A múlt század elején, 1926-ban robbant ki a Cristero-háború Mexikóban, miután a szociáldemokrata munkáspártból alakított, antiklerikális kormány, a totális hatalomra törekedvén, megtiltotta az egész ország területén a szentmisék bemutatását, illetve bármiféle vallási ünnep nyilvános megtartását. Ez a mélyen hívő mexikóiakból mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, különösen az után, hogy a papoknak és a szerzetes közösségek tagjainak kegyetlen lemészárlásába kezdtek a kormányerők.
 

2000-ben Szent II. János Pál pápa 25 Cristerot avatott szentté, 2005-ben pedig további 13 áldozatot nyilvánított mártírrá, közöttük a 14 éves fiút, José Luis Sánchez del Ríot.
A kormány brutális kínzások után gyilkolta meg az ifjú vértanút, mivel nem volt hajlandó megtagadni hitét. A mai világban példátlan hőstettek kötődnek nevéhez. Egy alkalommal a csata közepén tábornokának adta lovát, hogy azon folytathassa a küzdelmet, kitéve ezzel magát az elkerülhetetlen fogságba esésnek. A feljebbvaló iránti hűség, a magasabb eszméért való tiszta önfeláldozás csodálatos példáját állította ezzel nemzedékünk elé.
A kormányerők elfogják, megkínozzák, és arra próbálják kényszeríteni, hogy azt kiáltsa, „Muerte a Cristo Rei” - Halál Krisztus királyra. Ennek fejében megmenthetné életét és visszanyerné szabadságát. A fiú bátran kitart hitvallásában, a kegyetlen kínzások ellenére sem tört meg, nem hagyta el az Igazságot, nem tagadta meg hitét, hanem kitartott a végsőkig, földöntúli erőt adó kiáltásával: „Viva Cristo Rei! azaz Éljen Krisztus, a Király!” A kormányerők kivégzési kommandója 1928 február 10-én agyonlövi.
Ő, a 14 éves fiú, nem azt nézte, egyéni érdeke mihez fűződik, nem féltette mindenáron életét, mert tudta, hogy a halálban nem a megsemmisülés vár rá, hanem Krisztus, a Király és hogy számot kell adnia arról, hogy életét mivel töltötte, mire áldozta e világon. A haldokló fiatal utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus, a Király!” Meghalt Mesteréért.

És mi készek vagyunk e rá? De igazából nekünk nem meghalnunk kell Krisztusért, bár ki tudja, hanem élnünk kell érte, olykor kényelmünkről lemondva, olykor kisebb-nagyobb áldozatot vállalva, mégpedig úgy ahogyan Ő tanította.
Készek vagyunk rá?

szombat, november 19, 2022

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése:

Évközi 34. Krisztus Király vasárnapja


Ma van
az Árpád-házi Szent Erzsébethez kötődő karitász gyűjtés, aminek összegét az idén a gondozott idősek javára fordítják. Lehetőségeinkhez mérten támogassuk a karitász nagylelkű munkáját.

Ma délután 4 órától a kolostor nagytermében Árpád-házi Szent Erzsébetről, a cselekvő szeretet példaképéről és a nagyvilágban megmutatkozó tiszteletéről tartunk képes előadást. Szeretettel hívunk és várunk minden kedves érdeklődőt.

„Adventre hangolódás” jeligével november 26-án, szombaton adventi koszorú-kötés tanulást szervezünk a kolostor nagy termében délelőtt 10 órától. Minden iskolás gyereket szeretettel hívunk és várunk! Kérjük, hogy aki tud, hozzon magával gyertyát az általa készített koszorúra. 

A jövő vasárnappal elkezdődik az adventi szentidő. A ferences templomban a rorátés szentmisék reggel ½ 7-től kezdődnek, kivéve szerdát, amikor a plébánia templomban lesz, szintén reggel ½ 7-től és csütörtököt, amikor délután 5 órától lesz a szentmise és azt követi majd a megszokott csendes szentségimádás. Biztatjuk az iskolásokat, a fiatalokat és időseket egyaránt, hogy kapcsolódjanak be a korai szentmisékbe, hogy ezáltal is tartalmasabb legyen a karácsonyi ünnepekre való készületünk.

Megérkeztek a falinaptárak, áruk 4 lej, advent első vasárnapjától a sekrestyékben, illetve a kolostorban kaphatók. 


 

Álarcok

 

Nagyszerű film és fontos értékeket tár fel egy család életéből.Mindig lehet változtatni csak akarni kell és hinni benne hogy sikerül.

vasárnap, november 13, 2022

„Nyomás alatt nő a pálma” – Évközi 33. vasárnap

Szentírási rész: Lk 21,5-19

Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme. Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztettek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság, mi az, ami megmarad az örök életre és mi az, ami az enyészet martaléka lesz.

Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy az evangéliumi szakaszban is tették, a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik.

A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

Az első olvasmány szerzője, Malakiás próféta (3,19-20a), szomorúan látta, hogy a fogságból hazatért választott nép nem tanult Isten büntetéséből és nem veszi komolyan Isten törvényét. Ezért kemény ítélet alá esik. „Elérkezik az a nap – mondja –, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a szavak, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki, hisz Isten üzenetét tartalmazzák a mi számunkra is.

Annak ellenére, hogy a jelen életben látszatra, gyakran a gonosz ül diadalt és a rosszindulat győzedelmeskedik, s mintha az Istent semmibe vevőknek, az őt gúnyolóknak mindenben szerencséjük lenne, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Akkor majd mindenkinek olyan lesz az örök sorsa, mint amit magatartásával, életvitelével magának készített elő földi életében. A gonoszok, a „megkeresztelt pogányok” számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja” (17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik és szolgálják őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel. Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, esetleg templomba jár, s még sincs az Egyházzal és az egységet megtestesítő Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, álprófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak, nem lehetünk egyszerre az Egyházzal és ugyanakkor az Egyház ellenségeivel.

Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2022-ben is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég”. Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat.

Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére, megszilárdítására és alkalmat teremt a tanúságtételre. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

Nyomás alatt nő a pálma” - szokták mondani. Az üldöztetések végeredményben tisztulási folyamatok. Ezekben a nehéz időszakokban derül ki, hogy kik maradnak hűségesek. A konkolyról szóló példabeszédében Jézus már utalt ezekre a megpróbáltatásokra. Aratáskor szétválasztják a tiszta búzát a konkolytól. Ugyanígy az üldöztetések idején szétválnak az igazi keresztények a hamisaktól, a felszínesektől. A színlelésnek már nem lesz semmilyen értelme. A színlelő keresztények ennek a hatására leszakadnak az Egyház testéről. Éppen ezért új példaképekre van szüksége a világnak, és közvetlen környezetünknek, fiataljainknak, gyerekeinknek, olyan hiteles keresztényekre, akik nem szégyellik megvallani hitüket.

A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönözik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik, rokonaik, vagy megkeresztelt társaik becsületükbe gázolva és hazudozva minden rosszat rájuk fognak, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. „Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket – mondja, és hozzá teszi – de egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről.”

Aki Jézust őszinte szívvel követi, annak számára nem szokatlan, hogy gyűlölik, hogy lemosolyogják, hogy nem értik meg. Ez a hiteles keresztény sorsa ezen a földön. Nem ámíthatjuk magunkat… Pál apostol is erre emlékeztet minket: „Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban (2 Tim 3,12).

Az Úr Jézus elmagyarázza az üldözés okát is: „Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ" (Jn 15,19). Vagyis mindig lesz ellentét a keresztények életmódja és a társadalom között, amely visszautasítja az Evangélium értékeit. Ez az ellentét egy többé-kevésbé burkolt üldöztetésbe, vagy a kényelem szeretet miatt, olyan közömbösségbe torkollhat, mely szenvedést okoz.

Mindezek ellenére, amikor érthetetlennek tűnő módon, minden logikával, jóérzéssel ellentétben, gyűlölettel viszonozzák szeretetünket, rosszindulatból, irigységből(?) félre magyarázzák szavainkat és tetteinket, még sem szabad, hogy ez elbizonytalanítson, megbotránkoztasson vagy megdöbbentsen minket. Nem más ez, mint annak az ellentétnek a megnyilvánulása, amely az önző ember és Isten között fennáll. Ugyanakkor biztosíték arra, hogy azon az igaz úton járunk, amin a Mester is járt. Ezért örülnünk és ujjonganunk kell. Jézus mondja: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5,11-12).

Ezen kívül ott van az ő ígérete is: „De egy hajszál sem vész el fejetekről.” Mit jelentenek ezek a szavak? Jézus biztosít minket ezzel, hogy bár az üldöztetés miatt valóban szenvedni fogunk és igazi nehézségeink lesznek, mégis éreznünk kell, hogy Isten, a mi Atyánk, a mi oldalunkon áll és tenyerén hordoz bennünket. Ő mindent tud rólunk, és nem hagy el minket soha.

Ha azt mondja nekünk, hogy egyetlen hajszál sem vész el fejünkről, akkor ezzel biztosít bennünket, hogy Ő maga fog gondoskodni mindenről, még a legkisebb dologról is, ami a szívünkben van, ami az életünket vagy a számunkra kedves személyeket érinti. Hány ismert és ismeretlen vértanú merített erőt és bátorságot Jézus szavaiból ahhoz, hogy szembenézzen a meg nem értéssel, rosszindulatú rágalmakkal, jogfosztottsággal, a megosztottsággal, az elszigeteltséggel, a megvetéssel, sőt, esetenként az erőszakos halállal is, abban a biztos tudatban, hogy mindezt Isten szeretete engedi meg gyermekei javára!

Mit tegyünk, ha úgy érezzük, hogy védtelenek vagyunk a gyűlölettel, a rosszindulattal és az erőszakkal szemben? Ismerjük Jézus útmutatását: szeretnünk kell ellenségeinket, jót kell tennünk azzal, aki gyűlöl bennünket, áldanunk kell azt, aki minket átkoz, imádkoznunk azért, aki rossz hírünket kelti.

Bármennyire is nehéz, de ellentámadásba kell lendülnünk, s szeretettel kell legyőznünk a gyűlöletet és a rosszindulatot. Legyünk boldogok, ha méltók vagyunk a világ gyűlöletére! Ez biztosítja, hogy még inkább Jézust kövessük, és tetteinkkel szeretetet vigyünk oda, pontosan oda, ahonnan a gyűlölet fakad.

Jézus arra tanítja övéit, hogy a legnehezebb körülmények között se féljenek! Aki ugyanis állhatatos marad a hitben, a reményben és a tevékeny szeretetben, azt megvédelmezi az Úr, és ha nevéért életét kell adnia is, akkor cserébe megnyeri az örök boldogságot.

Jézus megjövendölte a pusztulást, az e világ, a földi élet végét, de meghirdette Isten országának örömhírét is, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban. 

Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal kell végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal. Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában! Hát ő, az Esztelneki Madonna oltalmazzon és vezessen az örök üdvösség felé vezető úton a ránk bízottakkal együtt. 

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Évközi 33. vasárnap

Amint már hirdettük a ferences templomban holnap, hétfőn lesz az örökös szentségimádási napunk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy hétfőn tart fogadó órát a ferences templomban az Úr Jézus. Kérjük a kedves híveket, hogy ne hagyjuk magára, jöjjenek velünk együtt imádni az Oltáriszentségben köztünk élő Urat.

Déli 12 órakor tesszük ki az oltáriszentséget imádásra

12 órától:

du. 1 órától:

du 2 órától: Reketes Ilona csoportja

du. 3 órától: Nagy Judit csoportja

du. 4 órától: az iskolás gyerekek a Szent Rita otthon tagjaival

du. 5 órától: a plébánia közös szentségimádása, amelyet közösségünk lelki és erkölcsi megújulásáért ajánlunk fel.

du 6 órától lesz az Ünnepi, befejező szentmise, a szentmise előtt du. 5 órától szentgyónási lehetőség, hisz a szentségimádás a szentmisén való áldozással válik teljessé és gyümölcsözőbbé. Mind a szentségimádásra, mind pedig a befejező szentmisére szeretettel hívjuk és várjuk plébániánk híveit, mindhárom templomi közösségből.

A jövő vasárnap lesz az Árpád-házi Szent Erzsébethez kötődő karitász gyűjtés, aminek összegét az idén az idősek javára fordítanak. Lehetőségeinkhez mérten támogassuk a karitász nagy lelkű munkáját.

A héten, csütörtökön és pénteken, déli 12 órai kezdettel a szokásos adventi vásárra kerül sor a Szent Rita otthonban. Minden kedves érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők.

A jövő vasárnap délután 4 órától a kolostor nagytermében Árpád-házi Szent Erzsébetről, a cselekvő szeretet példaképéről és a nagyvilágban megmutatkozó tiszteletéről tartunk képes előadást. Van, amit tanulnunk tőle, mint elkötelezett kereszténytől, mint feleségtől és édesanyától. Épen ezért mindannyiuk szíves figyelmébe ajánljuk az előadást, de különösképpen is az idősebb testvéreinkébe. Szeretettel hívunk és várunk mindenkit.

Szentmisék sorrendje november 13 és 20 között 

Dátum

Templom

Szentmise

 

November 13.

Évközi 33. Vasárnap

Plébánia templom

 

Ferences templom

Kurtapatak

De. ½ 10 órától: szándékra

De.11 órától: Hívekért

Du. ½ 1. órától: +Babos András, felesége Ilona és a család összes halottjának lü.

November 14. hétfő

Örökös szentségimádás

 

Ferences templom

12 órától kezdődik a szentségimádás

Du. 6 órától a Szentségimádást befejező hálaadó szentmise

November 15. kedd

Ferences templom

Reggel ½ 8-tól

November 16. szerda

Plébánia templomban

Du. 5 órától +Vas Irén lü 1 évf.

November 17. csütörtök

Ferences templom

Du. 5 órától szentmise: +Szőcs Ferenc és a család halottjaiért

November 18. péntek

Ferences templom

Reggel ½ 8-tól

November 19. szombat

 

Ferences templom

Reggel ½ 8-tól

November 20.

Évközi 34. Krisztus Király vasárnapja

Plébánia templom

 Ferences templom


Kurtapatak

De. ½10 órától: Hívekért

De.11 órától: +Bakáné, Nagy Emilia és a család halottjaiért

Du. ½ 1. órától: +Jakab Mihály és Terézia lü.

 

 

vasárnap, november 06, 2022

Isten adta reményünk, hogy ő feltámaszt minket – Évközi 32. vasárnap

November havában, amikor minden az elmúlásra figyelmeztet: a hulló sárga falevél, a haldokló természet, az imbolygó gyertyalángokkal megvilágított temetők, elhunyt szeretteink emléke – akkor lelkesítően hat e szomorú hangulatban a mai szentírási részek üzenete, a föltámadásba vetett hitről, a halál utáni életről.

Az első olvasmány egy tragikusnak látszó történetet tár elénk a választott nép életéből, amely Krisztus eljövetele előtt a II. században játszódott le. A szír birodalom uralma alá került a választott nép, mely ellen véres üldözést indítottak. De nem kiirtani akarták őket, hanem őseik hitét szerették volna kitépni a szívükből, azáltal, hogy a pogány vallásra áttérni kényszerítették, hogy utána kényük-kedvük szerint bánhassanak velük.

A történet elmondja, hogy elfogták az egyik édesanyát, hét fiával együtt. Kegyetlen kínzásokkal próbálták rávenni őket a hittagadására. Az anya szeme láttára ostorozzák, kínozzák és végzik ki őket sorba, míg végül az anyát is megölik. Haláluk előtt mindannyian hitvallást tesznek. Mindenik az örökéletbe vetett hitét fejezi ki, amiért érdemesnek tartja meghalni: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el – mondja a negyedik fiú – ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”. A fiúk hitvallásából nem hiányzik az egyetemes feltámadás gondolata sem, ennek kell majd döntenie a jók és a gonoszok különböző sorsáról, erre utal a negyedik fiúnak a királyhoz intézett kijelentése: „A te számodra nincs feltámadás az életre” (14).

Amilyen szép és felemelő e bátor hitvallás, annyira lehangoló és visszataszító az a jelenet, amellyel az evangéliumi szakaszban találkozunk. Szaduceusok, az ószövetség papjai állnak Krisztus elé a föltámadás bibliai tanítását tagadva. Az örök élet hitét hirdető Krisztust akarják kigúnyolni, és nevetség tárgyává tenni, azzal a kérdéssel, amelyet feltettek neki. 
Az Úr Jézus feleletében ott ragyog minden ember számára a remény sugara, hogy érdemes élni, érdemes bízni a Mindenhatóban, az Élet és Halál urában, mert VAN feltámadás! Mi, keresztények hisszük és valljuk, hogy az ember Isten képmására lett teremtve, s ennél fogva belé van oltva a halhatatlanság csírája. Ezért VAN folytatás a halál után. Az élet túléli a halált. 

A lélek halhatatlanságát, valamilyen szinten minden más vallás vallja. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után föltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian feltámadjunk. 

Az Úr Jézus Többször is felhívta hallgatói figyelmét arra, hogy az örökéletet nem szabad úgy elképzelni, mint a földi élet egyszerű folytatását. Itt a földön nősülnek és férjhez mennek az emberek, ám az örök életben megszűnik a házasság, mert életünk szellemivé válik, és hasonlók leszünk az angyalokhoz. Igaz a hitvesi, a baráti, a szülői és gyermeki szeretet, egyszóval a szeretet nem szűnik meg a halállal sem, valljuk Szent Pál apostollal a szeretet himnuszában, de leveti a testiség ruháját, hogy a lelki szeretet köntösébe öltözzék.

Itt a földön azért is olyan nagy jelentőségű az emberszívek testi-lelki kapcsolata, mert szemünkkel nem láthatjuk az Istent. Viszont amikor kilépünk e világ vonzásköréből és fölragyog előttünk a mindenható Isten, azaz amikor színről színre fogjuk látni a háromszemélyű egy Istent, akkor a földi, az emberies, testies érzelmek is elhalványulnak, mint a hajnali fényben az éj csillagai. Mert életünk szépsége, boldogsága, csak a feltámadásban fog kibontakozni a maga teljeségében, amiből itt a földön csak Isten kegyelméből sejthetünk meg valamit. 

Bár Jézus beszélt nekünk a feltámadásról, az örökéletről, mégis félünk a haláltól, félünk átlépni azon a bizonyos kapun, amin túl a mennyországi boldogság vár reánk, s ahová a földi életben való helytálláson keresztül vezet az út, beleértve a házasság, a család, az iskola, ill. munkahely adta örömöket és megpróbáltatásokat. 
Nem feledve, hogy készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát, hogy mikor érkezik az égi behívó. 
Pontos idejét nem tudjuk, de az elkerülhetetlen bizonyosságával nap, mint nap találkozunk. A temetők is figyelmeztetnek, hogy a földi élet véges, mulandó. 
Miközben meg-megállunk szeretteink sírhantja felett, megkönnyezzük őket. De nem is csak őket, hanem önmagunkat is! Mert talán lelkiismeretünk azt mondja, hogy szerethettünk volna, s nem szerettünk eléggé. Hogy gondoskodhattunk volna, s nem gondoskodtunk eléggé. Hogy meghallgathattuk volna őket, s nem figyeltünk eléggé rájuk, magukra hagytuk őket… 
Most meg már késő – töprengünk magunkban. De talán mégsem késő! Mert maradtak még emberek itt, akiket szerethetünk, akikről gondoskodhatunk, akiket meghallgathatunk. Csak nehogy erről is lekéssünk! 

Régen föloszlott már a szaduceusok pártja, de az örök élettel és a föltámadással kapcsolatos kétely, kétkedés tovább él szellemi unokáikban. Ma azok, akik különösképpen is az anyagvilág vonzás körében élnek, akiknek életében első helyen az anyagi javak szerzése és birtoklása áll, ha nem is szavukkal, de életvitelükkel azt állítják, annak ellenére, hogy meg vannak keresztelve, hogy eljárnak a templomba is, mégis mindennapjaik arról tanúskodnak, hogy nincs örök élet, nincs feltámadás. Azt állítják, hogy az ember élete csak addig tart, amíg ezen a földön él. Az ember halálával minden lezárul. 
Ennek a felfogásnak a legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása, az, hogy az embernek mindenáron itt a földön kell érvényesülnie, mert úgy sincs folytatás. E szerint, csak, azaz ember értékes, aki dúskál az anyagi javakban, aki olyan szuper, csinos, intelligens és okos, mint a reklámok, a filmek kitalált mesébe illő embere. Ezt az ideált persze az átlagember nem tudja elérni, ezért boldogtalannak érzi magát. 

Jézus ma is hirdeti, hogy Isten az élők Istene. Hirdeti, hogy a halál kapuján átlépve soha nem látott boldogság vár minket. Minket, akik őszinte szívvel és áldozatos szeretettel törekszünk élni tanítását, követni példáját. Hirdeti, hogy föltámadunk, és nemcsak lelkünk, hanem testünk is részese lesz az örökkévalóságnak – testünk, amely már többé nem lesz a szenvedések forrása. Sőt az egész teremtett világ velünk együtt és értünk megistenül. Mert „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19).

A föltámadás hitét semmibe venni, vagy éppenséggel vele szembe közömbösnek maradni, annyi, mint emberségünkről lemondani, annyi, mint céltalannak lenni, annyi, mint az élet súlya, a halál sebe és a váratlan megpróbáltatások alatt összetörni. Igen, ha a föltámadásba vetett hitet nem vesszük komolyan, ha nem létfontosságú a mi számunkra, akkor nem csoda, hogy félünk a haláltól…
Viszont a föltámadás hitét vallani, annyi, mint a legfenségesebb életeszményt megtalálva, a legnemesebb célért élni, dolgozni s járni az élet útját, amely olykor keskeny és göröngyös, olykor falvakon, máskor meg városokon vagy éppen eldugott helyeken tesz lehetővé kisebb-nagyobb megállást, annak tudatában, hogy a földön csak zarándokok, átutazók, jövevények és vándorok vagyunk, ugyanis igazi hazánk a mennyben van. Akik igazából hisznek a feltámadásban, azok igyekszenek, derűs lélekkel élni mindennapjaikat, azoktól távol van a borúlátás, az újrakezdéstől, a bűnbánattól, a megpróbáltatásoktól és a haláltól való félelem is.

A magam számára is el kell döntenem, hogy melyik lelkület imponál jobban: az édesanya és fiainak lelkülete, amelyhez hozzátartozik a legnagyobb áldozat vállalása is? Vagy a kényelmes, áldozatoktól mentes szaduceusi lelkület, amely csak az anyagvilágban hisz és csak a földi életben remél?
Ha az előbbi, akkor ragaszkodnom kell a hithez, ahhoz a hithez, amely Pál apostolnak a szentleckében elhangzott szavai szerint „nem mindenkié” – mert nem mindenki kész befogadni. De, akik rendelkeznek vele, azokat ez a hit, az apostol szerint, minden szomorúságukban megvigasztalja, az élet nehézségeinek hordozásához erőt ad és egykor üdvözíti is. „Az Úr azonban hűséges, megerősít benneteket és megoltalmaz a gonosztól”– mondja az apostol (2 Tessz 2,16-3,5).

A Krisztus-követő ember életében vonatkozási pontot jelent a Szűzanya, a hit Asszonyának életpéldája. Éppen ezért arra hívlak benneteket itt az Esztelneki Madonna szobrának jelenlétében, arra buzdítalak titeket, saját magamat is beleértve, hogy az élet göröngyös útján kövessük Mária példáját, anyai gondoskodását, amellyel mindnyájunkat elkísér. 
A kánai menyegzőn így szól a szolgákhoz: „Tegyétek, amit mond” - a fiam (Jn 2,5-10). Jézus ekkor megparancsolja a szolgáknak, hogy töltsék meg a kőkorsókat vízzel és a víz borrá változott, a legjobb borrá, amit addig felszolgáltak. 
Máriának ez a közbenjárása Fiánál jól mutatja a Szűzanya emberek iránti gondoskodását. Mária tudja, hogy mire van szükségünk. Gondoskodik rólunk, közbenjár Jézusnál, és mindannyiunk számára kéri az „újbor” ajándékát, vagyis a szeretetet, az üdvözítő kegyelmet. Mária mindig közben jár és imádkozik értünk, különösen a nehézség és a gyengeség, a csüggedés és az eltévelyedés idején, főleg a bűn órájában. Ezért mondjuk az Üdvözlégy Mária imában, hogy „imádkozz értünk, bűnösökért”. 
Testvéreim: bízzuk magunkat mindig égi Anyánk, az Esztelneki Madonna oltalmába, aki megvigasztal bennünket és közbenjár értünk Fiánál. 

Ő segítsen bennünket, hogy mind azok számára, akikkel utunk során találkozunk, Annak a tükörképe legyünk, aki „az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3).  Ámen.

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...