Isten igéje történés, létezés, cselekvés – Szentírás vasárnapja - Évközi 25. vasárnap

 

Örökmécses - Kolostor kápolna Esztelnek

Szentírási rész: Jn 4,39-42

Néhány nap múlva, szombaton itt van szeptember vége, amikor egyházunkban Szent Jeromosnak, a Szentírás fordítójának emléknapját üljük. Egyházunk e naphoz legközelebbi (szeptemberi) vasárnapot Szentírás vasárnapjaként ünnepli. 

Nem különösebb fénnyel vagy pompával tesszük ezt, hanem azzal az irányultsággal, amit a Szentatya, Ferenc pápa is megfogalmazott, hogy életbevágóan fontos fölfedeznünk Isten igéjének az időszerűségét az életünkben. Az a fontos, hogy a Szentírás ne csak egy könyv legyen a polcon, ne csak egy ünnepélyes helyre kitett protokolláris díszítő elem.

Mert mi is számunkra a Szentírás? „Isten szava ... – mondja Szent Ágoston – Milyen szó ez? Miben áll a nagysága? »Minden általa lett. «Lássátok a művet, és megrendülve csodáljátok azt, aki alkotta.”

Hogyan érhetjük el, hogy a Szentírás valóban Isten igéjét közvetítse számunkra? Úgy, hogyha elkezdjük gyakran olvasni, ha a szentmisében nyitott szívvel hallgatjuk Isten szavát, hogyha átelmélkedjük és átimádkozzuk azt, amit olvastunk, illetve hallgattunk.

Ferenc pápa szerint Isten szavát meg kell hallgatnunk, ki kell nyitni szívünket előtte, mert maga Isten az, aki szól hozzánk, megszólít minket, akik hittel hallgatjuk. Isten igéjének hallgatásához nyitott szívre van szükségünk, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szavait. Isten beszél, mi pedig hallgatjuk, hogy aztán tettekre váltsuk, amit hallottunk. Itt valami olyasmiről van szó, mint ami Jákob kútjánál történt a vízért menő szamariai asszony és Jézus találkozása alkalmával.

1. Isten szava, Isten igéje megszólít

Isten igéje történés, létezés, cselekvés. A világ teremtésekor „Legyen!” szava által jött létre a világ és a benne lévő dolgok. Az ő szava hívta el Mátét a vámszedő asztaltól, hozta ki a negyednapos hullát a sírból, változtatta meg a szamariai asszony életét is és szólította fel követésére Szent Ferenc atyánkat. A Biblia kijelentése szerint az ég és föld elmúlik, de az ő igéje el nem múlik. Ezért boldog az, aki hallgatja, meghallja, befogadja, megtartja és tettekre váltja az ő szavát. 

A keresztény hagyománynak meggyőződése, hogy Isten Igéje, amelyet a Szentírás tár elénk, közvetlenül megszólít minket. Az Ige testté is lett, annak érdekében, hogy Jézus példája felvázolja számunkra, miként válhatunk teljesen emberivé és teljesen istenivé. Isten örök Igéje azért szólít meg minket a Szentírásban és a szentmise igeliturgiájában, hogy tudatára ébredjünk: állandóan jelen van bennünk és azt akarja, hogy tanúságot tegyünk róla a világban.

Az ókori keresztények elsősorban nem olvasták, hanem hallgatták a Szentírást, mivel nem igazán voltak könyveik. Ha valaki csak hetente egyszer hallhatta az evangéliumot, és érdeklődött utána, nyilván csupa fül volt a templomban, és egész lényével hallgatta a felolvasott szövegeket. Mi már elképesztően sok mindent olvasunk, s ettől annyira eltompultunk, hogy alig érzékeljük a Szentírás eleven, éltető erejét. 

Emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Krisztus sajátos módon van jelen a Szentírásban, s jelenléte mindazok szívéhez szólni tud, akik nyitottak és megfelelően felkészültek rá. A Szentlélek arra indít, hogy észrevegyük, a saját személyes helyzetünkre vonatkozik mindaz, amit hallunk, feladat elé állít, és egyben bátorít is minket. Ha megértjük, hogy az evangélium már eleve meglévő isteni jelenlétet szólít meg bennünk, akkor Isten igéjének hallgatása révén fokozatosan eljutunk a belső világosságra és ennek következtében az átalakulásra, az új-teremtménnyé válásra.

Ami a Szentírás betűjét illeti, semmi más dolgunk nincs, mint hogy jóindulatúan hallgassuk a bibliai üzenetet, s megkezdjük annak az illúziónak a lebontását, hogy Isten távol van tőlünk. Igy hétköznapi életünkben egyre nagyobb teret fog kapni a Lélek cselekvése, ha megpróbáljuk valóra váltani az evangélium értékeit.

Isten Igéje nem csupán a fülünkhöz, az értelmünkhöz és a szívünkhöz szól, hanem elsősorban ahhoz, akik lényünk legmélyebb szintjén vagyunk. Istenben gyökerezünk, s ha kapcsolatba lépünk ezzel az isteni energiával, egyesülünk Istennel, és meg tudjuk tenni, amit Jézus tett: megjelenítjük Isten gyengédségét és együttérzését azok körében, akiket szolgálunk és szeretünk.

Ahányszor csak hitünk révén új szinten kezdjük meghallani Isten igéjét, valamennyi kapcsolatunkban változás következik be: megváltozik az önmagunkhoz, Istenhez, másokhoz és a teremtett világhoz fűződő viszonyunk. Ilyenkor sok időbe telik, mire az összes kapcsolatunkat be tudjuk ágyazni a feltáruló új távlatba. Miközben figyelmesen olvassuk vagy hallgatjuk a Szentírást, s nyitottan, elgondolkodva és szeretettel választ adunk rá, belsővé és magunkévá tesszük az üzenetét.

Isten hív minket, figyeljünk szavára. Nem a róla való beszédre, elméletekre van igazán szükségünk. A szamariai asszonyt is Jézus személyes jelenléte és szava változtatta meg, és később a város lakóinak egy részét is. Egyházunknak és személyesen nekünk is erre a tiszta, isteni igére van szükségünk, amely „szíven üt” és megújít. Az ő igéje pedig törvény és evangélium egyszerre. Elítéli a bűnt, amely elválaszt Istentől és a szolgáló boldog élettől. A bűnt bűnnek mondja, és nem szépíti, hitelesíti, fényesíti, és főleg nem kereszteli meg, nem csinál belőle erényt. 

Az asszonynak, de nekünk sem arra van igazán szükségünk, hogy megvigasztaljanak minket anélkül, hogy rámutatnának bűneinkre. Bizonyára ismerjük a népi mondást: sötétben minden tehén fekete. Isten igéjének világossága nélkül a rosszra is azt mondjuk, hogy jó, és fordítva. Ahogy az asszonynak, úgy nekünk is életbevágóan szükségünk van a bűnbocsánatra, a kegyelem és irgalom igéjére is.

2. Isten igéje megváltoztat

Az „úttól elfáradva az Úr Jézus leült a forrásnál” – írja Szent János evangélista (Jn 4,39-42). Az ilyen mellékesnek tűnő mondatok miatt is nagyszerű táplálék lelkünknek a Biblia. Isten tudja, mit érzünk, amikor megfáradunk az út miatt, mert Ő is elfáradt értünk és miattunk.

Miután a Megváltó otthagyta a védett mennyet, majd anyját, családját, faluját és később a hit fővárosát is, megkeresi és megszólítja a „távoli”, bűnös, elveszett életű pogány asszonyt. Jelenléte és teremtő szava megváltoztatja a bűnös életét. 

Az asszony, az átalakulás, a metamorfózis után hitelesen, lelkesen, sodró erővel adja tovább az evangéliumot a városka lakóinak, azoknak, akik korábban bűnös életvitele miatt megvetették őt. De ezt olyannyira hatásosan teszi, hogy hisznek neki, és ők is kimennek Jézushoz. Őket is meggyőzi az isteni jelenlét és üzenet, és maguk kérik Jézust a maradásra. Ő enged ennek az óhajnak. Sokan hisznek benne, de már nem a közvetítő miatt, hanem a személyes tapasztalat, találkozás hatására.

A szamariai asszony esetében a kiszikkadt, nyugtalan, terméketlen életből rendezett, másokat is megmentő áldott és boldog életet teremt Jézus. Az Isten tudománya az, hogy az átkot áldásra fordítja, a kőből fiat támaszt magának. 

„Megmondott nekem mindent, amit tettem.” Tudjuk, mást is mondott Jézus az asszonynak, de a szentíró ezt emeli ki tanúságtételéből. Itt bűnökről, elrontott dolgokról, életről van szó. Az ő fényében láthatjuk csak meg valós állapotunkat, igazi énünket. Az újjászületés – amely nélkül még az idős törvény tudó, tanító, Nikodémus sem láthatja meg az Isten országát – együtt jár a régi ember leleplezésével és az új ember felöltésével. (Róm 6). 

3. Isten igéje követésre indít

Létezik egyfajta helytelen nézet, miszerint az az igazi keresztény, aki templomba jár és adakozik, egyházadót fizet. Mindere szükség van, de ez kevés, legalábbis az üdvösséghez, és az egyház, a plébániai közösség építéséhez. 

A keresztény az, akit megváltoztatott Isten szava, aki megtért és újjászületett, megkereszteltetett tűzzel és Lélekkel és követi a Bárányt bárhová is megy (Jel 14,4). Vagyis szolgál, tanúságot tesz. Egyházunknak, plébániai közöségünknek, családjainknak ilyen személyekre van szüksége.

Tudjuk, hogy az Úr szava nélkülözhetetlen segítség ahhoz, hogy ne tévedjünk el, amint elismeri a zsoltáros, aki az Úrhoz fordulva megvallja: „Szavad lámpás lábam előtt, világosság utamon” (Zsolt 119,105). 

Hogyan tudnánk földi zarándokutunkat járni, megküzdeni annak nehézségeivel és próbatételeivel, ha nem táplál és nem világosít meg minket rendszeresen Istennek a Bibliában és a liturgiában felhangzó igéje?

Nyilvánvalóan nem elég csak a fülünkkel hallgatni anélkül, hogy szívünkbe fogadnánk az isteni ige magvát, lehetővé téve, hogy gyümölcsöt hozzon. Emlékezzünk csak a magvetőről szóló példabeszédre a és a különféle földtípusok szerinti különféle eredményekre (vö. Mk 4,14-20). 

A választ hatékonnyá tevő Lélek működésének olyan szívekre van szüksége, amelyek engedik, hogy ő megművelje, oly módon, hogy amit a szentmisén hallottak, az a mindennapi élet részévé váljon, Jakab apostol figyelmeztetése szerint: „Legyetek az ige tettekre váltói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat!” (Jak 1,22). 

Isten igéje utat jár be bennünk – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Meghallgatjuk a fülünkkel, és behatol a szívünkbe; nem marad a fülünkben, hanem el kell jutnia a szívünkbe; a szívünkből pedig tovább megy a kezünkbe, a jó tettekhez. Ezt az utat járja be Isten igéje: a fülből a szívbe, onnan a kézbe. Arra biztat bennünket a Szentatya, hogy tanuljuk meg ezeket a dolgokat, sajátítsuk el ezt a lelkületet!

Döntenünk kell arról, hogy akarunk-e igazán megtérni, megváltozni Isten szava, igéje alapján? A program adott: hallgassuk Jézust, aki a Lélek által ma is elmond nekünk mindent, amire szükségünk van az újjászületéshez, a földi életben való boldoguláshoz és az örök üdvösséghez. 

Ne védekezzünk, ne magyarázkodjunk, ne vitatkozzunk és főleg ne beszéljünk mellé mások hibáira, olykor vélt bűneire hivatkozva. Fogadjuk el a diagnózist: mindnyájan vétkeztünk és híjával vagyunk Isten dicsőségének. Mondjuk ki, valljuk meg minden bűnünket, amelyeket elkövettünk, egy jó szentgyónás keretében. Engedjünk el minden kapaszkodót, amely megakadályoz abban, hogy teljesen az Úrtól függjünk és tanítása szerint éljünk. 

Kérjük a Szentlelket Jézus tanácsa szerint, mert tüze kiéget minden szemetet életünkből, és egyesít a három személyű Egy Istennel. Ha ez megtörténik, akkor földiéletünknek egyetlen célja lesz: szeretni és imádni az Urat, szolgálni embertársainkat az örök üdvösségre vezető úton és ezáltal elnyerni a mennyei boldogságot. Ámen. 

Ne zárjuk be szívünket a szegények előtt! - Évközi 26, Szentírás vasárnapja

Ma, szeptember utolsó vasárnapján a Szentírást ünnepli a katolikus egyház, amely arra buzdít bennünket, hogy minél gyakrabban vegyük kezünkbe és olvassuk a bibliát, illetve a szentmisében figyeljünk oda Isten tanítására, Jézus üzenetére. 

 Isten valóban szól hozzánk, valóban választ ad mindennapi kérdéseinkre, csak ki kell nyitnunk a fülünket és még jobban a szívünket, hogy meghalljuk, amit mondani akar nekünk.

Szentírásvasárnapjának első tanulsága a számunkra az, hogy Istennek van mondanivalója a mi számunkra! Figyeljünk oda az Ő útmutatásaira!

A második dolog, amire rá kell irányítanunk figyelmünket az, hogy mindaz, ami a szentmise első részében, az igeliturgia során elhangzik, az valóban az élő Isten szava mihozzánk emberekhez. Ezért a felolvasó hívő, vagy pap által az Isten szól a jelenlévőkhöz.

Úgy figyeljünk tehát a felolvasott szövegekre, hogy annak minden része Isten üzenete énhozzám. Ezért próbáljuk meg fölfedezni azt, hogy Isten üzenetéből mi érint meg engem, Isten mit kíván tőlem személyesen a felolvasott szöveg által.

Nagy hibába esnénk, ha azt gondolnánk, hogy elegendő az, ha rendszeresen olvassuk, vagy hallgatjuk a biblia szövegét, de annak valójában nem kell hatással lennie ránk és életünkre.

Ezért a harmadik dolog, amit szívünkbe kell vésnünk ma, hogy a Szentírás, az Evangélium, vagyis Isten tanítása szerint kell élnünk.

A már mondottak alapján próbáljuk meg átgondolni a mai evangéliumi szakasz üzenetét, amely Szent Lukács könyvéből (Lk 16,19–31) a dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszédét tárja elénk.

Ez a történet emlékeztessen minket, hogy ma sem szabad önmagunkba zárkóznunk és semmibe vennünk a környezetünkben élő szegényeket és rászorulókat.

Az evangéliumi szakasz példabeszéde két emberi magatartásformát mutat be, amelyek közül az egyik kedves Isten előtt, a másik elítélendő.

A "szegénység" a Bibliában elsősorban nem szociológiai fogalom, hanem vallási. A Szentírás azt nevezi szegénynek, aki nem kötődik a világ értékeihez, és aki elfogadja, hogy csak az Isten teheti őt gazdaggá. Szegény az, aki nyitott az Isten iránt, mert tudja, hogy rászorul az isteni gazdagságra. Az a tény, hogy az evangelista együttérzéssel, szeretettel rajzolja meg Lázár alakját, azt mutatja, hogy a Lázár megszemélyesítette szegénység, az Istent kolduló élet üdvösségre vezet.

A példabeszédben szereplő gazdag ember egy másik magatartásformát képvisel. A Biblia azt az embert nevezi gazdagnak, aki el van telve önmagával, és görcsösen ragaszkodik a világ értékeihez, adott esetben saját emberi elképzeléseihez. A gazdag önmagába zárkózik, és nem engedi, hogy lényét átjárja az isteni lét gazdagsága.

Nem nehéz észrevenni, hogy a gazdag ember magatartásának elutasításával a Biblia a farizeusok magatartását bélyegzi meg: ezek az emberek ugyanis el voltak telve az Istenről alkotott emberi elképzeléseikkel, s vélt gazdagságuk tudatában nem tudták befogadni az isteni gazdagságot ajándékozó Jézust

Az, aki az emberben bízik és az anyagiakra támaszkodik, vagyis a hiúságra, a gazdagságra, az eltávolodik az Úrtól; az, aki az Úrban bízik, termékeny, míg az, aki saját magában, a hatalomban és a kincsekben bízik, az meddő.

Veszélyes, csúszós az az út, amin akkor járok, ha csak a szívemre hagyatkozom: a szív ugyanis olykor megbízhatatlan. Amikor egy ember saját zárt közegében él, és önnön javainak, sikerének, hiúságának, biztosnak hitt létének levegőjét szívja be és csak önmagában bízik, akkor elveszíti tájékozódó képességét, elveszti az iránytűt és nem tudja, hol vannak a határok.

Éppen ez történik a dúsgazdaggal, akiről Lukács evangéliuma beszél: életét lakomák között töltötte és nem törődött a háza előtt lévő szegénnyel. Pedig tudta, ki volt ez a szegény ember. Amikor Ábrahámmal beszél, azt mondja: „Küldd el nekem Lázárt!” Vagyis tudta, hogy hívják! Csak nem érdekelte.

Bűnös ember volt? Igen. De a bűn állapotából vissza is lehet térni: bocsánatot lehet kérni, és az Úr megbocsát. Ezt a gazdag embert azonban a szíve halálos útra vitte, olyannyira, hogy már nem volt visszaút. Van egy pont, egy pillanat, egy határ, amelyről már nehezen lehet visszafordulni: amikor a bűn romlottsággá válik.

Ez az ember nemcsak bűnös volt, hanem romlott. Mert tudott a sok nyomorúságról, de ő boldogan töltötte napjait és nem törődött semmivel. Átkozott az az ember, aki önmagában bízik, aki szívében bízik – mondja a zsoltáros, mert semmi sem kiszámíthatatlanabb, mint az emberi szív, majd hozzá teszi: „Boldog az az ember, aki az Úrban bízik.”

Mit érzünk szívünkben, amikor egy szegényt, egy rászorulót látunk?  Mit érzek őket látva? Talán azt, hogy hozzátartoznak a világunkhoz, mint egy szobor, mint egy buszmegálló, a postahivatal? „Mindez normális?” – Ha mindezek a dolgok normálisként tűnnek fel a szívünkben, arra gondolva, hogy „én eszem, iszom, és időnként alamizsnát adok, hogy csökkentsem bűntudatomat”, akkor nem jó úton járunk.

Észre kell vennünk, mikor lépünk rá a bűntől az erkölcsi romláshoz vezető csúszós útra. Mit érzek, amikor a tévéhíradóban látom, hogy valahol lebombáztak egy kórházat és sokan meghaltak? Elmondok egy imát és úgy teszek, mintha mi sem történt volna? Belép-e ez a tragikus esemény a szívembe, vagy olyan vagyok, mint ez a gazdag, akinek szívébe Lázár drámája, amely iránt több szánalmat éreztek a kutyák, mint ő, soha nem lépett be? Ha így lenne, akkor az azt jelentené, hogy „a bűntől az erkölcsi romlás felé haladok”.

Ezért kérjük az Urat: Fürkészd ki, Uram, a szívemet! Lásd meg, ha rossz úton járok, ha ráléptem arra a csúszós útra, amely a bűntől az erkölcsi romláshoz vezet, amelyből nincs visszaút. A bűnös, rendszerint ha őszintén megbánja bűnét, visszafordul a jó útra; a romlott ezt nemigen teszi meg, mert önmagába zárkózik. „Fürkészd ki, Uram, a szívemet és láttasd meg velem, melyik úton járok!”

Kt. Mint mondottuk Isten hallgatott, vagy olvasott üzenete hatással kell hogy legyen ránk, alakítania kell gondolkodásunkat és viselkedésünket. Élnünk kell, életté kell váltanunk mindazt, amit Isten elénk tár a szentírás lapjain keresztül! Hiszen az élet igéi ezek, az örök élet tanítása az, amit minden nap a kezünkbe vehetünk, amiről elmélkedhetünk, és amit megvalósítani keresztény kötelességünk.

A Szentírás nem "valami”, hanem elsősorban "Valaki” – Szentírás vasárnapja

Családi ünnepeinken, egy-egy születésnapon, névnapon, házassági évfordulón kifejezhetjük szeretetünket egymás iránt, értékeljük és megbecsüljük, azt, ami természetessé vált, ami körülvesz, mint a levegő, s amit, vagy akit ezért könnyen levegőnek is nézünk máskor, ha nem vigyázunk.

Egyházi ünnepeink is így segítenek csodálkozni azon, ami jó esetben része életünknek, s amihez; mint a jóhoz általában, könnyen hozzászokik az ember.

Szentírás vasárnapján Isten írott üzenetét, a Bibliát köszönjük meg és ünnepeljük azzal a tudattal: hogy nélküle elképzelhetetlen volna a hitünk világa. Hiszen a Bibliában benne van a hit egész története: a választott nép hívő vágyakozása, az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépése, és ott a Jézusban kitárult idő, amelyben tanítványai útra keltek, s az örömhír hirdetői lettek a világ végéig.

Mivel pedig Isten emberek által szólt, a végső időben pedig az ő istenember Fia által, ezért a Biblia feltárja az emberi élet legfontosabb tapasztalatait is: a születés és újjászületés örömét, az élet sűrűjében bolyongók töprengését, a megvetettek makacs reményét, a szerelem és a halál szenvedélyét.

Így a Biblia egyfelől a gyógyító Isten ujja, amellyel rátapint életünk rejtett sebeire. Másfelől sziklába fúrt kapaszkodó, amely a hegyen biztosít és irányt mutat: ahol Isten leereszkedett, ott, és csak ott, minket is magához segít.

Szentírás vasárnapja arra hív, hogy figyeljünk fel újra Isten szavára. Hallgassuk a liturgiában és olvassuk otthon újra meg újra. S így nemcsak megszokjuk, hanem „rászokunk” majd, megismerjük nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. Így pedig remélhetjük, hogy felfrissül kapcsolatunk és „beszélgetésünk” Istennel, új élettel telik meg vándorutunk Isten oldalán.

Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje, a Szentírás között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkről aktív együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap, mint nap.

Viszonyulásunk egy szöveghez kétféle lehet: tárgyi - ha a szöveg számunkra valamilyen vizsgálódás, kutatás tárgyát képezi, esetleg segítséget nyújt valamely érdekes kérdés megismerésében, vagy egy probléma megoldásában, illetve alanyi - amikor az olvasott szöveg, ahogy Gabriel Marcel mondaná, "misztériummá” válik számunkra.

Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteink elmélyítésére törekszünk, ez azt jelenti, hogy viszonyulásunk a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben az értelemben egyszerűen - "valami”. Ez a viszony azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki bennünket.

A mi személyes viszonyulásunknak egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenekelőtt alanyi viszonyulásnak kell lennie. A Szentírás ugyanis nem "valami”, hanem elsősorban "Valaki”.

Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Krisztussal találkozhattunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít bennünket.

Az Egyház két asztalról beszél, amikor a hívek lelki táplálkozását említi. Az Ige asztalánál, a szentmisében az olvasó állványról, amboról, a hívek a kinyilatkoztatott Isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, az oltárról, „a hit szentségében”, az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához.

Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tegyük ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. Nagyon fontos ezt tudatosítanunk, nagyon jó, és gyümölcsöző lenne életünkre vonatkozólag, ha ez meggyőződésünkké válna.

Igen, az élő Isten van jelen az Igében. Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört, kisugárzást teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. Ezért van az, hogy egy-egy ember jelenlétében jól, vagy rosszul érezzük magunkat, illetve közömbös a mi számokra. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha a másik embert nem valakinek, hanem valaminek tekintjük.

A Szentírás "Valaki”, Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezünkbe vesszük, egyenesen az Ő jelenlétébe lépünk be. ,,Misztériummá”, olyan igazsággá válik számunkra, amely körülvesz, és amelybe elmerülve élhetünk.

A Szentírásban a Mi Urunkat, Istenünket találhatjuk meg, ezért van, ezért kell, hogy legyen a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet bennünket – ez a legfontosabb célja.

Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre van is szükségünk.

Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy Ő megajándékoz bennünket a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat minket, mi pedig kezdjük meghallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezdjük Őt megismerni, s ha megismertük, akkor megszeretjük, s ha megszerettük, akkor már könnyen megy az Ő akaratának, az Ő tanításának a fényében élni minden napjainkat.

Aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismeri Krisztust – figyelmeztet a Szentírás fordító, Szt. Jeromos. Igen, ha valóban figyelünk Isten Igéjére, akkor ez hatással lesz, kell-, hogy legyen választásainkra és döntéseinkre, azaz mindennapi életvitelünkre, mert a Szentírás végső megértése az, hogy megteszem mindazt, amit Isten kér tőlem, akár nehéz és akármilyen szakításokba kerül, még ha véresekbe is.

A mai evangéliumi szakasz szerint (Mk 9,38-43. 45. 47-48) nemcsak hasonlat az, hogyha megbotránkoztat jobb kezed, vágd le.

Igaz, mi inkább levágnánk jobb kezünket, mint hogy megszakítanánk bizonyos szálakat, kapcsolatokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és az Ő törvényeitől. De ha igazán meg akarjuk ismerni és komolyan venni Istent, akkor el kell szakítanunk azokat a szálakat, kapcsolatokat, amelyek nem Isten tervei szerint valók!

Ha a Szentírás segítségével megismertük Krisztust, az Élő Isten Fiát, akkor egészen biztos, hogy vágyni fogunk arra, hogy életünk összhangban legyen az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha ez a vágy hiányzik belőlünk, akkor egészen biztos, hogy még nem igazán, nem eléggé ismerjük Őt, bármennyit is tudunk Róla.

A Szentírás olvasása alapvető tényezője a hitben való növekedésünknek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésünknek, és annak is, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévő valóságot mintegy Isten szemével lássuk meg.

Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ő Igéjébe vetett hitünk által, hogy kötődhessünk Hozzá, és hogy Őrá tudjuk bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot.

Ha hittel elmélkedünk, gondolkodunk Jézus tanításáról, földi életéről és vágyairól, akkor ezek a gondolatok idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, akkor hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: "Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel”. Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magunkba fogadva, kezdjük majd megérteni és átérezni, hogy mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élő kapcsolatunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal fogja eredményezni azt, hogy egyre inkább eggyé váljunk Vele.

Jézus minden megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engednünk kell, hogy e Jelenlét körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Őt. Ez a ki nem mondott Jelenlét azonban különleges nyitottságot kíván tőlünk, olyan nyitottságot, mely lehetővé teszi, hogy idővel teljesen átalakuljunk, mintegy Krisztussá változzunk át.

Épen ezért a Szentírás legmélyebb megértése az áldozás pillanata. Másfélezer éven keresztül nem is volt könyvnyomtatás, nem olvasták a hívek a Bibliát, és mégis éltek, szentek nevelődtek. A szentmisében hallották, de magukhoz is vették azt a Krisztust, akinek a szavait hallották. Így Krisztus a Szentlélekben kortársuk lett, nem pedig egy távoli történet.

Ekkor, csakis ekkor valósulhat majd meg számunkra is emberi életünk célja – hogy Krisztus növekedjen bennünk és mi Ő általa, Ő vele és Ő benne növekedve elérjük a teljességet, az örök boldogságot.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy Jézus nyomába lépjünk, és Isten országának erejével megharcoljuk lelki harcunkat a gonosszal. Nem a magunk szavával, az semmit sem ér. Isten szavával: annak van meg az ereje a sátán legyőzéséhez. De ehhez meghitt kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással: olvasni, gyakran, elmélkedni, magunkba építeni. A Bibliát Isten jelenléte lebegi körül, az Ő szavát foglalja magában, amely mindig időszerű és hatékony.

Valaki azt mondta: mi történne, ha úgy bánnánk a Szentírással, ahogyan a mobiltelefonunkkal bánunk? Ha mindig magunknál tartanánk, vagy legalább egy kis evangéliumos könyvet.

Ha ottfelejtjük valahol telefonunkat, visszaszaladunk utána – tűvé teszünk érte mindent. Óh, milyen jó lenne, ha ilyen buzgósság emésztene bennünket a Szentírásért is. Milyen gyümölcsöző lenne, ha legalább annyiszor lapoznánk föl a nap folyamán, ahányszor tesszük azt a facebookkal, ha Istennek a Szentírásban található üzeneteire, úgy figyelnénk, mint a telefon csengésére, ha úgy olvasnánk, ahogy a telefon sms-eit.

Világos, hogy furcsa, paradox a párhuzam, de érdemes elgondolkodni rajta. Ha ugyanis Isten szava mindig szívünkben élne, semmilyen kísértés nem tudna eltávolítani minket Istentől, és semmilyen akadály nem térítene le minket a jó útról; le tudnánk győzni a bennünk és körülöttünk működő rossz mindennapos csábításait; jobban tudnánk a Lélek szempontjából eredményes életet élni azáltal, hogy elfogadjuk önmagunkat és szeretjük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a legnagyobb szükséget szenvedőket, de az ellenségeinket is.

Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, az Istennek való engedelmesség és az ő akaratában való feltétlen bizalom tökéletes példaképe támogasson minket életutunkon, hogy tanulékonyan hallgassuk Isten szavát, és így szívünk valóban megtérjen és boldog legyen.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás vasárnapja

Minden évben, szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Ez alkalommal a Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében a Bibliára irányítja figyelmünket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomok falain belül kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben is. Amikor pedig olvassuk, akkor nem a történelmi hitelességet, a történeti hűséget kell elsősorban figyelnünk, hanem annak Istentől származó üzenetét, hitünk alapját. Ugyanis nekünk Bibliával a kézben kell meg tanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni.
Így valójában nemcsak egy évben egyszer, hanem mindig égő gyertyák között, ünnepélyesen oltárra helyezve kellene tartanunk a Biblia díszes példányát. Így kellene kifejeznünk és vallanunk hitünket, hogy Krisztus nemcsak a kenyér és a bor színében maradt közöttünk, hanem a Szentírás tanító, vigasztaló és gyógyító szavaival is.
De ahogyan az Eucharisztiát nem elég a tabernákulumban őrizni, leborulva imádni, hiszen nem valami emlékmű az, hanem az Élet Kenyere, amelyet magunkhoz kell venni, ugyanígy a Szentírás sugalmazott emberi szavában köztünk élő Krisztust sem elég oltárra emelni, hanem olvasni kell. Mindennap, egész évben, mert a szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre. Pál apostol szerint belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.

Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is. Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.

A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Csak a Szentírás olvasása közepette döbbenhetünk rá arra, hogy a Biblia szava nemcsak kinyilatkoztató tanítás, amely az üdvösség eléréséhez szükséges igazságokat tárja elénk, hanem igen konkrét, személyes megszólítás és meghívás is, amely egyeseket arra rendel, hogy az „emberek halászaként” egész életüket mások üdvösségének munkálására szenteljék, de emellett mindannyiunk számára folytonos ösztönzés– főleg a bizonytalanságok, csüggedések, sikertelenségek idején keresztény hivatásunk újbóli elfogadására és megélésére.

Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. A kérdés csak az, hogy megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek, vagy mindkettő megszokottá, unalmassá, valami régi kacattá vált a mi számunkra, amit csak azért nem vetünk el, mert hozzá nőt az életünkhöz?

Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.

Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne – mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék –, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.

Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között, Isten és ember között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.

Foglalkoznunk kell a Szentírással, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, egyéni, családi és közösségi életvitelünket.
A hittudósok szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek.
Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Akkor bennünk nem valami felszínes, vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli, Istenre való „ráhagyatkozó" hit.

Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani házasságainkkal, szent gyónásainkkal is.
Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például a tanítványok lábainak megmosásakor bemutatott alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is.
Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. Ezek után „Passiónk", szenvedésünk nem a porul járt ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!

Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép, a krisztusi szeretetre. Szent Pál apostol szerint: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha”(1Kor 13,4-8).  Elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a „Zsoltár férfihangra” című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok. Szent Pál írja: „nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül a kegyelem, hogy Krisztus felfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak, és felvilágosítsak minden embert, hogyan valósult meg ez a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve az Istenben, a mindenség teremtőjében (Ef 3,8-9). Majd így folytatja, az ószövetség emberére utalva: „az ő értelmük eltompult, hiszen mindmáig rajta a fátyol az Ószövetségen, amikor olvassák, s rajta is marad, mert csak Krisztusban tűnik el”. (2Kor 3,14).

Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, és a régi efezusiakkal együtt elpirulunk, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk. 
Ha befogadjuk Isten Szentlelkét, minden a helyére kerül életünkben.
Akkor megszűnik felszínes vallásgyakorlatunk, érteni fogjuk Krisztust, tenni fogjuk, amit kér tőlünk, attól függetlenül, hogy ki mit gondol vagy mond, elkötelezett, öntudatos keresztény életünkkel kapcsolatosan.
Akkor elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya lesz. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor a föltámadt Üdvözítővel találkozott Magdolnával, akinek húsvét hajnalán, a találkozás pillanatában indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell, a szentírást olvasnunk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak?
Az Ige, az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele, hogy erőt merítsünk belőle a mindennapi kereszt hordozásához, hogy eligazítást nyerjünk problémáink megoldása közben, hogy megvilágosodásban legyen részünk fontos döntéseink közepette.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen

"Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét…" - Szentírás vasárnapja - hanganyag

Ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást. Szentírás Vasárnapja kapcsán, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette is gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz juthat, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, krisztusi módon szeretni, Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából erőt és megnyugvást meríteni!

"Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét…" - Szentírás vasárnapja

fr. Szilveszter archívumából

Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egyik ismerősömmel, aki római katolikusból lett Jehova tanúja. Többek között azzal vádolta az Egyházat, hogy tagjait nem ösztönzi a Szentírás olvasására. Pedig, ő, aki ennek az egyháznak volt több mint 40 évig tagja tudhatta volna, hogy minden évben van egy nap, amikor rendkívülibb figyelmet fordítunk a Szentírásra, s ha netán máskor nem is, de legalább ekkor arra buzdítjuk a híveket, hogy törekedjenek minél inkább megismerni a Bibliát, naponta olvasni, s annak tanítását beépíteni az életükbe.

Igen, Szentírás vasárnapján az egyház felhívja figyelmünket arra, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül a mindennapi életben, otthon a családban is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni a szürke hétköznapok közepette. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17), a hívőnek belőle kell élnie (Róm 1,16-17) – mondja Szent Pál apostol. Azonban a Biblia csak annak tárulkozik fel, azon ember számára válik értékké, erőforrássá, aki hittel olvassa. Annak viszont az élet igéje.

Mert a Szentírás nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek az emberhez intézett a szava. A Szentírás lapjain keresztül az élő Isten üzenetével találkozhatunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít minket.

Az Egyház két asztalról beszél, amiről táplálni akarja lelkiéletünket. Az Ige asztalánál, az ambonál a hívek, a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az oltárnál, az eucharisztikus asztalnál, „a hit szentségében”, az Oltáriszentség vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak.

Igaz, tehát azaz állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához. Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel kell tennünk! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be, valahogy úgy, mint az égő csipkebokrot, amikor az égi hang arra figyelmeztette Mózest, hogy vesse le a saruját, mert „szent ez a hely”.

A Szentírás tehát „Valaki”-nek, mégpedig Istennek a jelenléte közöttünk. Benne a mi Istenünkkel találkozhatunk, ezért van a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet minket – ez a legfontosabb célja. Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kell olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre szükségünk is van. Hanem mindig az Úrral való kapcsolatot kell keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megismerhetjük, megszerethetjük Őt, hogy a Szentírás olvasása által egyre inkább elmélyülhet a Vele való személyes barátságunk.

Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő háromszemélyű egy Istennel, akkor ez a szöveg átitat bennünket, akkor meg fogjuk hallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba, vágyaiba, és ez által, egyre jobban meg fogjuk Őt ismerni. Aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust – figyelmeztet Szt. Jeromos, a szentírás fordító.

Ha figyelünk Isten Igéjére, ez hatással lesz választásainkra és döntéseinkre. Vágyni fogunk arra, hogy ezek összhangban legyenek az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha hittel elmélkedünk Jézus gondolatairól és vágyairól, ezek idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, hasonlóvá válunk Hozzá a mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel.”

Krisztus gyakran alkalmazott egy sajátos irodalmi műfajt, a példabeszédet. Ennek segítségével tanított Ő szeretni és hinni a Szeretetben, a szeretet istenében. Ha már előfordult velünk, hogy elbuktunk, és lelkünket nagy sötétség borította el, akkor eszünkbe juthatott a tékozló fiúról szóló példabeszéd, amely lehetővé tette, hogy elhiggyük, Ő soha nem szűnik meg szeretni minket. Ez a példabeszéd megtanít a bűnbánatra, átélhetjük benne a kisebbik fiú csodálkozását és háláját, amellyel a megbocsátó atya örömét fogadja.

Vagy amikor viharok dúlnak az életünkben, eszünkbe kell jusson a Tibériás taván dúló vihar. És ismét tudatosíthatjuk magunkban, hogy amint egykor Jézus aludt az Apostolok viharba került bárkájában, úgy „alszik” most a mi szívünk bárkájában is, de jelen van, és amíg Ő jelen van, semmi olyan rossz nem történhet velünk, ami kockáztatná örök üdvösségünket.

Vagy az anyagi javakhoz való viszonyulásunkban, éppen a mai evangéliumi szakaszban a szívtelen gazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd add eligazítást. A példabeszéd nem a gazdagságot kárhoztatja, hanem a gazdagsággal való visszaélést és az ezzel járó veszélyt: az emberi érzéketlenséget, szívtelenséget.

Találkozásunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal segít felfedeznünk Istent a környező világban is. Megtanít értelmezni számos jelképet, szimbólumot, melyeken át felfedezhetjük az Ő jelenlétét a természetben, sőt a civilizáció és a kultúra területén is.

Vianney Szent Jánost például a bárányok a Jó Pásztor szeretetére emlékeztették. Láttukra Jézus mérhetetlen szeretetének tudata mélyült el benne, amellyel szereti őt, az egyházközség pásztorát és mindazokat, akiket lelkipásztori gondjaira bízott. A hegyi patak zúgása az örök-életre szökellő „élő víz” forrását juttatta eszébe a Szentírásból. Valaki mesélte egyszer, hogy esténként szereti elnézni a kivilágított utcák és házak, vagy az arra járó autók fényeit. Ilyenkor arra gondol, amit oly gyakran olvashatunk a Szentírásban, hogy Jézus a világ világossága. Minden fény az örök Világosság, Krisztus szimbólumává vált számára.

Befejezésül had mondjuk el, hogy a szentírásolvasás titka abban áll, hogy Isten szavából igazi erő árad. Isten szava maga, Jézus. Az Ő örökkévaló, szellemi lénye megtestesült, látható és érinthető lett. De Isten örökkévaló Fia bizonyos értelemben nemcsak Jézusban testesült meg, hanem szavában, a Bibliában is. Itt személyesen találkozhatunk a kinyilatkoztató Istennel és Fiával, Jézussal, aki szívünkhöz szól és a Szentlélek által a bensőnkben akar megérinteni bennünket.

Ha megengedjük, hogy személyesen szóljon hozzánk, akkor erő árad Belőle. Lelkünket megerősíti szava. Isten szava által nemcsak benső éleslátást, új bátorságot kapunk, hanem bizonyosságot is, hogy jobb legyen az életünk!

Ha eddig nem tettük, akkor legalább most kezdjük el olvasni a Szentírást. Szentírás Vasárnapja kapcsán, tanuljuk meg mindennapi békétlenségeink, lelki nyugtalanságaink és gondjaink közepette is gyakrabban olvasni a Szentírást, szavain elmélkedve. De ne úgy olvassuk, mint egy akármilyen könyvet vagy újságot, hanem mint életet adó, drága igéket. Olvassuk a Szentírást, mert általa tanulunk meg imádkozni, illetve általa lesz az imánk valóban párbeszéddé, ahol az Isten is szóhoz juthat, egyébként egyoldalú szövegek felmondása marad az imádságunk! Olvassuk rendszeresen a Szentírást, mert segítségével tanulunk meg hinni, krisztusi módon szeretni, Isten jelenlétében élni, Isten gondviselésében bízni, tanításából erőt és megnyugvást meríteni!

„Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét”- állítja nagy költőnk, Arany János. Érdemes elgondolkodnunk sok igazságot tartalmazó szavain.

Tolle et lege, azaz vedd és olvasd! – Szentírás (évközi 26) vasárnapja

Szentírás vasárnapja Esztelnek

A Szentírás fontosságának hangsúlyozása érdekében, Szentírás vasárnapján az Egyház a Bibliára irányítja figyelmüket és kihangsúlyozza, hogy a Bibliát nemcsak a templomokban kell és szabad olvasni, hanem a templomok falain kívül, a mindennapi életben és otthon is. Nekünk Bibliával a kézben kell megtanulnunk keresztény módon hinni, imádkozni és élni. Hiszen a Bibliában Isten szól hozzánk és az ő igéje „Isten üdvösséghozó ereje” (DV 17).
Ma mi is Isten eleven és átható szavát (Zsid 4, 12) állítjuk elmélkedésünk középpontjába, mert az ApCsel-nek szerzőjével valljuk, hogy „neki hatalma van rá, hogy felépítse művét, és megadja nektek az összes szenttel közös örökséget” (ApCsel 20, 32).

A szentírás alapos ismerete nélkül még a legőszintébb keresztény törekvések sem vezetnek sikerre, hiszen belőle tanuljuk meg „Jézus Krisztus fönséges ismeretét” (Fil 3, 8), és általa jutunk el Isten megtestesült Igéjéhez, egyházi közösségünk éltető forrásához és középpontjához, Isten népének egyetlen szegletkövéhez. Általa közösségbe kerülünk a Szentháromsággal és egymással.
„A Szentírás nem ismerése Krisztus nem ismerése” – állítja a II. Vatikáni Zsinat az isteni kinyilatkoztatásról szóló tanításában. Ezért az egyház a Zsinat óta a korábbinál fokozottabb figyelmet szentel a Szentírásnak. Ez különösen kitűnik az egyház szertartásaiból.
Az Ige fontosságának látható jelével találkozunk templomainkban, ahol az oltár mellett mindig központi helyet foglal el az ambo, az olvasó állvány, az élet Igéjének terített asztala is.
Templomainkban az egyház mindkettőn Isten megtestesült Igéjével vár bennünket: az Ige asztalán Isten szavával, az oltáron az Oltáriszentséggel, az Eucharisztiával, az élet kenyerével, Krisztus testével. Mindkettőben Isten közeledik felénk. Az egyház Isten Igéjével és az Eucharisztiával táplálja lelkünket. Az egyiket az Ige asztalán, a másikat az oltáron kínálja nekünk.
Igaz, volt idő, az egyház történelme folyamán, amikor ez a szemlélet háttérbe szorult, különösen a felekezeti viták, harcok idején, amikor a protestánsok magasba tartották a Bibliát, a katolikusok az Oltáriszentséget.
A katolikus egyház hosszú időn át előtérbe helyezte az eucharisztia asztalát és a szentségeket; csak másodlagos jelentőséget tulajdonított az Ige asztalának, a Szentírás asztalán megterített élet kenyerének.
Ma már rég túl vagyunk ezen az állásponton és az egyház egyformán komoly jelentőséget tulajdonít mindkét isteni tápláléknak: az Oltáriszentségnek és a Szentírásnak.
Ennek ellenére, ez a szemlélet mégse járja át kellőképpen vallásos életünket, a Szentírás-olvasás még mindig nem vált körünkben a Krisztussal való találkozás gyakori és lényeges elemévé. Még mindig nem fedeztük fel a Szentírás-olvasásban azt a megszentelő erőt, amelyet – egyébként helyesen – az Oltáriszentségnek tulajdonítunk. Ilyen értelemben, a biblia közösségben való olvasása, tanulmányozása valóságos istentisztelet és igazi áldozás, egyesülés és töltekezés Istennel: a megszentelődés szentségi formája.

Húsvétkor a feltámadási szertartás keretében, valamint Úrnapján, az Oltáriszentséggel szép körmeneteket tartunk. Hála Istennek az eucharisztikus istentisztelet formáihoz hasonlóan ma Isten Igéjének tiszteletét sem hanyagoljuk el. Kifejezésre jut ez akkor, amikor az evangéliumos könyvet felolvasás előtt, az ünnepélyes liturgiában megfüstöljük, amikor állva – majdhogy vigyázzállásban és nagy tisztelettel – hallgatjuk az Evangéliumból hozzánk szóló Isten szavát, amelyre köszönettel: „Istennek legyen hála”, ill. magasztaló imával válaszolunk: „Áldunk Téged Krisztus”.
Áldjuk Őt, mert a Szentírás szavai által Ő maga szólt hozzánk és vált lelkünk táplálékává, akárcsak az Oltáriszentségben. Isten Igéjében az élő Krisztussal találkozunk, amelyre éppúgy fel kell készülnünk, mint az áldozásra.
Az evangélium felolvasása előtt a diakónus, áldást kér, a pap pedig magába száll, bűnbánatot tart és csendesen tisztulásért imádkozik, szinte gyónást végez: „Tisztítsd meg szívemet és ajkamat mindenható Isten, hogy méltóképpen hirdethessem Szent evangéliumodat”- mondja. Az evangélium felolvasása után ugyancsak imával emlékezik arra, hogy Isten Igéje szentségi eledel, amely megszentelő erővel rendelkezik: „Az Evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára”- mondja csendben.
A Szentírás lelkünk fontos tápláléka, olvasása és tanulmányozása fontos szentségi jel, amely nélkül alig találkozhatunk igazán Krisztussal és alig lehetünk igazi Krisztus-hívők, követők.
Az olvasóállvány, vagyis az ambo és a miséző oltár összetartozik. Vajon megfelelő figyelmet tulajdonítunk-e mindkettőnek: a Szentírásnak és az Oltáriszentségnek?
Néha úgy tűnik, hogy többen megelégszenek azokkal a szentírási ismeretekkel, amelyeket valamikor gyermekkorukban szereztek. Ezekkel a bibliai ismeretekkel viszont egyetlen felnőttnek sem sikerül érdemlegesen választ kapni a nagykorúvá vált ember mindennapi kérdéseire. Ami gyerekkorban a Szentírásból lebilincselt, mert az számunkra fontos és érdekes volt, ugyanaz felnőtt korban már alig fog érdekesnek tűnni, mert mások lettünk, mások a gondjaink, problémáink és kérdéseink, amelyek megoldásához felnőttekhez illő és méltó bibliai ismeretek szükségesek és azok megszerzése nem mindig egyszerű, de lehetséges, ha kezünkbe vesszük a bibliát és elkezdjük olvasni naponta.
Természetesen a Szentírást nem lehet csak újságként vagy egyszerű regényként olvasni, mert a Biblia nem „regényből van". Nem Jókai vagy Verne előzménye, nem is ájtatos imakönyve őseinknek. Igaz van benne csata is, kaland is, szerelem is, mese is. Korhűen ábrázolja, milyen mélyről hozott fel minket Isten, hogyan váltunk kultúr-emberré, az írások rétegeiben fejlődés bontakozik az egyistenhit, az egynejű házasság, a közösség felé. Tetten érhető benne - mint egy óriási karácsonyi csomag bontásakor az ajándék -, Isten emberhez közeledése, majd a képeskönyvek kedvességével Jézuson keresztül bemutatkozik maga a személyes Végtelen Isten.
Így is fogalmazhatnánk: a Bibliával információrobbanás következett be, kommunikációs csatorna nyílt ég és föld között. Mintákat kaptunk a hiteles vallásosságról. Megismerhettünk szabadságharcosokat, lelkivezetőket, prófétákat, megtérőket, utolsókból lett elsőket, mindenkinek mindeneseit.
Foglalkoznunk kell vele, tanulmányoznunk kell, rágódnunk kell tanításán és akár vitába kell szállnunk azokkal, mert csak így tehetjük magunkévá, csak így lesz képes alakítani, formálni magatartásunkat, életvitelünket.
A szakemberek szerint Isten nem hittételeket nyilatkoztatott ki a Bibliában, hanem kezünkbe adta önmagát. Ebből a tapasztalatból fakadt az ősegyház hite, majd ennek továbbadásakor keletkeztek az újszövetségi iratok, azok nyomán az első hitvallások, végül századokkal később a tételek. Ha a Bibliát úgy olvassuk, hogy a közénk jött Istenre figyelünk, akkor laikusként is rájövünk a lényegre, az Írás pedig eléri célját. Bennünk nem valami vállvonogatós „elfogadó" hit keletkezik, hanem fellobban az örömteli „ráhagyatkozó" hit.
Kiderül a figyelő olvasásnál (Jn 6,68), hogy Jézus azért nem tágított az Élet Kenyerétől, mert mindenki kenyeréről, a jövőről volt szó, ránk is gondolt. Azért nem engedte megkövezni a házasságtörőt (Jn 8,11), mert különben baj lett volna a mi mostani gyónásainkkal is. Nagycsütörtök délelőtt azért beszélt „virágnyelven" az esti vacsora lakáscíméről (Lk 22,10), mert még sok mondanivalója volt, élni és kommunikálni akart. Ha hamarább ölik meg, lemaradtunk volna például az alázatnak nemcsak az információjáról, de az illusztrációjáról is. Nagypénteken nem szállt le a keresztről (Mt 27,42), hogy minden későbbi korszak elnyomottjának példája legyen a hűségről, a hősiességről. Testi, lelki fájdalom okozás esetén így van választási lehetőségünk a bosszúállással szemben. „Passiónk" nem a peches ember csúfos végéről szól, hanem bemutatja az Erőst, akinek „hatalma" van odaadni az életét (Jn 10,18). Amikor papjaink miséznek, ezt a titkot jelenítik meg, ez az egyház igazi frontja, ez a naponként ismétlődő ellenállás a Halál Kultúrájával szemben. Ez Isten „politizálása"!
Megírták a Szeretethimnuszt (1Kor 13), hogy találjunk mintát a szép szeretetre, elkészült a Jelenések Könyve, hogy legyen „jövőképünk" (Jel 21). Ahogy Babits mondta a Zsoltár férfihangra című versében: minden értünk történt.

A mi teljes Bibliánk mérhetetlen kincs. Többet ér, mintha egy újabb kumráni barlangból előkerülne valami ókori ipari csoda, eredeti DVD, kép és hangfelvétel Jézusról. A mi bibliánk nem az eredeti látványt, nem a „vágatlan" anyagot adja tovább. Ez az Írás a felfedezett Jézusról szól. Előttünk áll a leleplezett titok (Ef 3,9 és 2Kor 3,14). Amíg csak időszámításunk kezdetéről, avagy vallásos körökben Krisztus születésének időpontjáról beszélünk, addig egy időhatározóval bíbelődünk. Ha viszont olvasva az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét, elpirulunk együtt a régi efezusiakkal, mert kiderül, nekünk sem mond semmit az, hogy „Szentlélek", akkor fordulóponthoz érkeztünk.
Ha befogadjuk Isten Lelkét, minden a helyére kerül. Értjük Krisztust, tesszük, amit kér, mert mindenben érintettek vagyunk. Elkezdődik az új időszámításunk, ami nem Gergely-naptár, nem a tudós találmánya, hanem a Lélek adománya. Ettől kezdve velünk is minden úgy történik, mint egykor Magdolnával, akinek húsvét hajnalán indult az „órája", Saullal, aki déltájtól számította magát másnak, a századossal, aki délután háromkor jött rá, hogy Isten fiával találkozott, a fiatal Jánossal, aki négykor járt Jézus lakásán, vagy az emmausziakkal, akiknek szíve alkonyattól kezdve lángolt.

A Szentírással törődnünk kell. Miért ne lehetne nekünk is mindennapi olvasmányunk, akárcsak másoknak, amint erről néha hallunk? Az Ige az Úr megterített asztalának tápláléka, a Szentírás mindennapi életünk lelki eledele. Arra vár, hogy hozzányúljunk és táplálkozzunk vele.
Tolle et lege, azaz vedd és olvasd – mondta egy hang Ágostonnak! Ágoston kezébe vette, olvasta és ez megváltoztatta az életét. Az erkölcsileg lezüllött fiatalemberből a keresztény világ egyik legnagyobb gondolkodója és az Egyház egyik legnagyobb szentje lett. Adja Isten, hogy ehhez hasonló dolog történhessen a mi életünkben is… Ámen