vasárnap, szeptember 26, 2021

Tanulékonyan lélekkel olvassuk és hallgassuk Isten szavát – Szentírás vasárnapja

Szentírás vasárnapján a három személyű egy Isten írott üzenete, a Biblia áll ünneplésünk középpontjában, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a keresztény hit világa. Hiszen a Bibliában benne van a hit egész története: a választott nép hívő vágyakozása, az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépése, tanítványainak útra kelése, s az örömhír hirdetése a világ végéig.
Mivel pedig Isten emberek által szólt, a végső időben pedig az ő Fia, az Istenember által, ezért a Biblia feltárja az emberi élet legfontosabb tapasztalatait is: a születés és újjászületés örömét, az élet sűrűjében bolyongók töprengését, a megvetettek makacs reményét, a szerelem és a halál szenvedélyét.
Így a Biblia egyfelől a gyógyító Isten ujja , amellyel rátapint életünk rejtett sebeire. Másfelől sziklába fúrt kapaszkodó, amely a hegycsúcsra vezető úton biztosít és irányt mutat: ahol Isten leereszkedett, ott, és csak ott, minket is magához segít.
Szentírás vasárnapja arra hív, hogy figyeljünk fel újra Isten szavára. Hallgassuk a liturgiában és olvassuk otthon újra meg újra. S így nemcsak megszokjuk, hanem „rászokunk” majd, megismerjük nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. Így pedig remélhetjük, hogy felfrissül kapcsolatunk és „beszélgetésünk” Istennel, új élettel telik meg vándorutunk Isten oldalán.
 
Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje, a Szentírás között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkről aktív, tevékeny együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap, mint nap.

Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteink elmélyítésére törekszünk, ez azt jelenti, hogy viszonyulásunk a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben az értelemben egyszerűen – „valami”. Ez a viszony azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki bennünket, mert egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenekelőtt alanyi, személyes viszonyulásnak kell lennie részünkről. A Szentírás ugyanis nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek a szava hozzánk.
Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Krisztussal találkozhattunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít bennünket.

Az Egyház két asztalról beszél, amikor a hívek lelki táplálkozását említi. Az Ige asztalánál, a szentmisében az olvasó állványról, amboról, a hívek a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, az oltárról, „a hit szentségében”, az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához.
Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tegyük ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. Nagyon fontos ezt tudatosítanunk, nagyon jó, és gyümölcsöző lenne életünkre vonatkozólag, ha ez meggyőződésünkké válna.
Igen, az élő Isten van jelen az Igében. Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört, kisugárzást teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. Ezért van az, hogy egy-egy ember jelenlétében jól, vagy rosszul érezzük magunkat, illetve közömbös a mi számokra. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha a másik embert nem valakinek, hanem valaminek tekintjük.

A Szentírás „Valaki”, Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezünkbe vesszük, egyenesen az Ő jelenlétébe lépünk be. ,,Misztériummá”, olyan igazsággá válik számunkra, amely körülvesz, és amelybe elmerülve élhetünk.
A Szentírásban a Mi Urunkat, Istenünket találhatjuk meg, ezért van, ezért kell, hogy legyen a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet bennünket – ez a legfontosabb célja.
Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre van is szükségünk.
Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy Ő megajándékoz bennünket a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat minket, mi pedig kezdjük meghallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezdjük Őt megismerni, s ha megismertük, akkor megszeretjük, s ha megszerettük, akkor már könnyen megy az Ő akaratának, az Ő tanításának fényében meghozni döntéseinket, élni minden napjainkat.
Aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismeri Krisztust – figyelmeztet a Szentírás fordító, Szt. Jeromos. Igen, ha valóban figyelünk Isten Igéjére, akkor ez hatással lesz, kell-, hogy legyen választásainkra és döntéseinkre, azaz mindennapi életvitelünkre, mert a Szentírás végső megértése az, hogy megteszem mindazt, amit Isten kér tőlem, akár nehéz, akár könnyű az.
A mai evangéliumi szakasz szerint (Mk 9,38-43. 45. 47-48) nemcsak egyszerű hasonlat az, hogyha megbotránkoztat jobb kezed, vágd le.
Igaz, mi inkább levágnánk jobb kezünket, mint hogy megszakítanánk bizonyos szálakat, kapcsolatokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és az Ő törvényeitől. De ha igazán meg akarjuk ismerni és komolyan venni Istent, akkor el kell szakítanunk azokat a szálakat, kapcsolatokat, amelyek nem Isten tervei szerint valók!
Ha a Szentírás segítségével megismertük Krisztust, az Élő Isten Fiát, akkor egészen biztos, hogy vágyni fogunk arra, hogy életünk összhangban legyen az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha ez a vágy hiányzik belőlünk, akkor egészen biztos, hogy még nem igazán, nem eléggé ismerjük Őt, bármennyit is tudunk Róla.
A Szentírás olvasása alapvető tényezője a hitben való növekedésünknek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésünknek, és annak is, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévő valóságot mintegy Isten szemével lássuk meg.
Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ő Igéjébe, hogy kötődhessünk Hozzá, és hogy Őrá tudjuk bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot.
Ha hittel elmélkedünk, gondolkodunk Jézus tanításáról, földi életéről és vágyairól, akkor ezek a gondolatok idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, akkor hasonlóvá válunk Hozzá. A mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel”. Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magunkba fogadva, kezdjük majd megérteni és átérezni, hogy mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élő kapcsolatunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal fogja eredményezni azt, hogy egyre inkább eggyé váljunk Vele.
Jézus minden megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engednünk kell, hogy e Jelenlét körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Őt. Ez a Jelenlét azonban különleges nyitottságot kíván tőlünk, olyan nyitottságot, mely lehetővé teszi, hogy idővel teljesen átalakuljunk, mintegy Krisztusivá változzunk. Épen ezért a Szentírás legmélyebb megértése az áldozás pillanata.
Másfél ezer éven keresztül nem is volt könyvnyomtatás, nem olvasták a hívek a Bibliát, és mégis éltek, szentek nevelődtek. A szentmisében hallották, de magukhoz is vették azt a Krisztust, akinek a szavait hallották. Így Krisztus a Szentlélekben kortársuk lett, nem pedig egy távoli történet.
Ekkor, csakis ekkor valósulhat majd meg számunkra is emberi életünk célja – hogy Krisztus növekedjen bennünk és mi Ő általa, Ő vele és Ő benne növekedve elérjük a teljességet, az örök boldogságot.
Befejezésül elmondhatjuk, hogy mi arra kaptunk meghívást, hogy Jézus nyomába lépjünk, és Isten országának erejével megharcoljuk lelki harcunkat a gonosszal. Nem a magunk szavával, az semmit sem ér. Isten szavával: annak van meg az ereje a sátán legyőzéséhez. De ehhez meghitt kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással: gyakran olvasni, elmélkedni, magunkba építeni.
Valaki azt mondta: mi történne, ha úgy bánnánk a Szentírással, ahogyan a mobiltelefonunkkal bánunk? Ha mindig magunknál tartanánk, vagy legalább egy kis evangéliumos könyvet.
Ha ottfelejtjük valahol telefonunkat, visszaszaladunk utána – tűvé teszünk érte mindent. Milyen jó lenne, ha ilyen buzgósság emésztene bennünket a Szentírásért is. Milyen gyümölcsöző lenne, ha legalább annyiszor lapoznánk föl a nap folyamán, ahányszor tesszük azt a Facebookkal, ha Istennek a Szentírásban található üzeneteire, úgy figyelnénk, mint a telefon csengésére, ha úgy olvasnánk, ahogy a telefon sms-eit.
Világos, hogy furcsa, paradox a párhuzam, de érdemes elgondolkodni rajta. Ha ugyanis Isten szava mindig szívünkben élne, semmilyen kísértés nem tudna eltávolítani minket Istentől, és semmilyen akadály nem térítene le minket a jó útról; le tudnánk győzni a bennünk és körülöttünk működő rossz mindennapos csábításait; jobban tudnánk a Lélek szempontjából eredményes életet élni azáltal, hogy elfogadjuk önmagunkat és szeretjük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a legnagyobb szükséget szenvedőket, de az ellenségeinket is.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, az Istennek való engedelmesség és az ő akaratában való feltétlen bizalom tökéletes példaképe támogasson minket életutunkon, hogy tanulékonyan hallgassuk Isten szavát, és így szívünk valóban megtérjen és boldog legyen.


péntek, szeptember 17, 2021

Alverna, a stigmatizáció helye

Szent Ferenc Atyánk stigmatizációja

Assisi Szent Ferenc atyánk, rendünk alapítója volt az, aki elsőként testén hordozta Krisztus sebhelyeit. Mint ismeretes megtérése után szigorúan követte az evangéliumi tanácsokat és mindenben igyekezett azonosulni Jézussal. Imáiban is folyamatosan kérte a krisztusi sorsot. Két évvel halála előtt, 1224-ben elvonult Alverna hegyére. Miközben Szent Mihály tiszteletére negyvennapos böjtöt tartott, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én vagy akörül, megkapta Jézus szenvedésének stigmáit. 

Életrajzírói szerint igyekezett elrejteni azokat, de nem sikerült maradéktalanul: több tanú is bizonyította, hogy látta Szent Ferenc kezein, lábain és oldalán Krisztus kínszenvedésének be nem gyógyuló sebhelyeit. 

A stigmák valódiságát IV. Sándor pápa is elismerte. Szent Ferenc sebeinek, stigmatizációjának ünnepét XI. Benedek pápa (1303–1304) engedélyezte rendünk számára. 

Mi hogyan hordozzuk Krisztus sebeit, életünk keresztjét? Elrejtjük? Mutogatjuk? Panaszkodunk miatta vagy alázattal hordozzuk? Az egyszerűség, az engedelmesség és a jókedv határozza meg mindennapjainkat?

Forrás: https://www.facebook.com/erdelyiferencesek

 

csütörtök, szeptember 16, 2021

Ha ember lennék... – Imre atya írása

 A napokban egy faluba tévedtem. Tanyának is mondhatnám. Az egyik háznál egy hatalmas nagy csonka fatörzsre lettem figyelmes... Valamikor testes, szép, gyönyörű fa lehetett. Olyannyira becsben tarthatták, hogy amikor későbben a kerítést építették, nem vágták ki, hanem inkább törzse körül kikerülték! Nemrég azonban lombja lehullhatott, ágai közül több elszáradt, valamikori gyönyörű koronája sérült, beteg, alaktalan, csúnya lett, ezért törzsét valakik embermagasságban lefűrészelték – és otthagyták. De csodák csodája, a lefűrészelt törzs felső szélén új hajtások jelentkeztek! Fiatal, erőtől duzzadó, mélyzöld, egészséges új ágacskák!

„ - Ki vagy, te szegény?” – kérdeztem tőle szánakozva.
Erre tágra nyitotta addig csukva tartott szemét, és boldogan, hogy beszélhet valakivel, ezt válaszolta:
„ - Régi fatuskó vagyok. Hogy hány éves, évgyűrűimen megszámlálhatod. Pár esztendeje sorsomra hagytak, feladtak, kerítést vonva körém kirekesztettek, és elfeledtek, pedig még nem voltam egészen halott. Száraznak és élettelennek látszottam, mert belső féreg foga rágott bennem és nem tudtam fejlődni. Jó ideje már senki sem nézett rám, mert nem voltam elég vonzó és elég szép...”

„ - És... – kérdeztem tovább érdeklődve - mi történt veled, hogy újra kisarjadtál?”
„ - Valaki erre járt – válaszolta szelíd mosollyal. Egy pillanatra rám tekintett – és megszeretett! Még így is (s itt az egyik kis ágacskájával végigsimogatott száraznak tűnő öreg törzsén) fontosnak, páratlannak, egyedinek, kivételesnek és szépnek talált engem. Képzeld, megállt előttem! Sőt időt szánt rám! És tetszettem neki!
Abban a pillanatban éreztem, hogy testemen újra átiramlik az élet!
Minden rostomba visszatért az öröm és a boldogság!
Gyökereimből új életenergia nyargalt fel egészen a törzsem pereméig, ahonnan – láss csodát! – új ágacskáim nőttek!”

Egy pillanatig mind a ketten hallgattunk... Ő az örömtől, én a csodálkozástól!

Majd így fejezte be a történetét:
„ – Ha ember lennék, akkor az öregeket és a gyengéket, a magányosokat és a betegeket, az elhagyottakat, a látszólag halottakat és a kizártakat is nagyon szeretném! Gyakran keresném fel őket, és nagy, meleg szeretettel tekintenék rájuk!
Tudom, hogy akkor ismét életre kelnének!
Tudom, hogy akkor újból visszatérne beléjük az öröm és a boldogság!
Tudom, hogy akkor újra élet költözne beléjük!
Tudom, hogy akkor újfent teljes értékű embernek éreznék magukat...”

Ismét hallgattunk... Éreztem a hangján: valóban sajnálja, hogy nem lehet ember!
Aztán hosszan rám nézett, és mielőtt becsukta volna nagy, szelíd szemeit, búcsúzóul még ezt mondta:
„ – Köszönöm, hogy megálltál előttem! Tégy így másokkal is! Hadd érezzék magukat teljes értékű embernek!”

Imre atya
2020-09-12-én, Szűz Mária neve napján.

Forrás: https://www.facebook.com/profile.php?id=100010065511335

szerda, szeptember 15, 2021

A kereszt világos tanúságtételt kíván


„A kereszt világos tanúságtételt kíván. A kereszt nem zászló, amit lengetni kell, hanem tiszta forrása egy új életformának: az evangéliumnak, a nyolc boldogságnak.”

„A kereszt a halál eszköze volt, mégis az élet forrása lett. Szörnyű látvány volt, mégis feltárta előttünk Isten szeretetének szépségét. Ezért a mai ünnepen Isten népe tiszteli, és a liturgia ünnepli a keresztet.”


Ferenc pápa

hétfő, szeptember 06, 2021

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 23. vasárnap (Szept. 5.)

 1.    Évközi 23. vasárnapi szentmisék
de. ½ 10 – a plébánia templomban: …
de 11 - Ferences templom: HÍVEKÉRT
du. ½ 1 - Kurtapatak: +Babos Antal és Babos Albert lü

2.    Szentmisék a héten:
-    Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól a ferences templomban lesz.
-    Szerdán, Kisboldogasszony ünnepén reggel ½ 8-tól a ferences templomban és délután 6 órától a plébánia templomban lesz szentmise.
-    Csütörtökön délután 6 órától a ferences templomban lesz szentmise és utána ünnepélyes szentségimádást végzünk, ezzel szeretnénk csatlakozni a Budapest-i nemzetközi Eukarisztikus kongresszushoz. Biztatjuk, a kedves testvéreket, plébániánk mindhárom templomában, hogy minél többen vegyenek részt e rendkívüli szentségimádáson, így juttatva kifejezésre összetartozásunkat nem csak a plébánia közösséggel, hanem az egész magyar egyházzal.
-    Pénteken és szombaton reggel ½ 8-tól lesz szentmise a ferences templomban.  
3.    Amint már tudjuk, ma kezdődik Budapesten az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszus. Az internet jóvoltából a NEK2020 oldalon megtalálható a teljes program, ami a jövő vasárnappal fejeződik be és online sok mindenbe be lehet kapcsolódni. Ezekből szeretnénk figyelmükbe ajánlani az ünnepélyes megnyitó szentmisét elsőáldozással ma du. 4 órától. Aztán a szombati szentmisét és eucharisztikus, gyertyás körmenetet amire du 6 órától kerül sor és a jövő vasárnapi - Ünnepi záró misét Ferenc pápával, ami 12: 30 - 14: 00 óra között lesz.

4.    Jövő vasárnap:
de. ½ 10 – a plébánia templomban: HÍVEKÉRT
de 11 - a Ferences templom: +Kelemen László és a család elhunytjainak lü.
du. ½ 1 - Kurtapatak: …

IMÁDSÁG A NEMZETKÖZI EUCHARISZTIKUS KONGRESSZUSÉRT 
 
Mennyei Atyánk, minden élet forrása!
Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük, és egyre jobban szeressük!
Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk. Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét elvigyük minden emberhez!
Add, hogy az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulására szolgáljon! Ámen.

A reményben legyetek örvendezők... - Évközi 23. vasárnap

 Szentírási részek: Iz 35, 4-7: Mk. 7, 31-27

A mai szentírási részek segítségünkre akarnak lenni abban, hogy felismerjük Isten jelenlétét, hogy felfedezzük Isten működését az életünkben, akkor, amikor az Üdvözítő Istenbe való remény üzenetét tolmácsolják a mi számunkra. Izajás próféta jövendölése szerint „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog… és a némák nyelve örvendezve ujjong”(Iz 35, 5-6). Az igazság az, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, csak szem kell, hogy lássuk, fül kell, hogy halljuk, szív kell, hogy érezzük, befogadjuk.

A kinyilatkoztatás Istene a történelem eseményeiben működik. Nem úgy, hogy ebben a fejlődő, olykor zűrzavaros világban minden ellentétet megszüntet, mindent összehangol, hanem úgy, hogy jövőt ígér, reményt ad a szívünkbe. Akárcsak a választott népnek a babiloni fogság idején. A teljes elveszettség pillanatában Izajás próféta arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse szabadulását. „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… jön, hogy szabadulást hozzon nektek!”(35,4) – olvastuk az első olvasmányban. A próféta bár nem látja a szabadulást, de szilárdan hiszi, hogy Isten közbe fog lépni népe javára, ami később, a fogságból való szabadulás alkalmával meg is történt.
Isten kezdettől fogva úgy mutatkozott be, mint aki népét megszabadítja, a gyengét megerősíti, a vándornak hazát ad, az éhezőt jóllakatja, a keresőt kielégíti. Jézus Krisztusban még mindezekhez hozzáfűzte: Ő az, aki a holtakat feltámasztja, és a mulandó életet örökléttel cseréli fel. Nem a jelen helyzetet merevíti meg, nem a földön kialakult igazságosságot, reményt és szeretetet állandósítja, hanem teljességet ígér. Istenben olyan teremtő és üdvözítő áll előttünk, „akinél és akinek minden lehetséges” (Mt 12,27).
Annak ellenére, hogy Ő a természetfeletti, az egészen „más”, az egészen távoli, mégis jelen van. Ő áll minden jogos igény, minden igazi szeretet mögött. Nemcsak kívül áll történelmünkön, hanem egészen benne is van: az Ő igazságossága követeli a gyengék védelmét, az elnyomottak felszabadítását, az Ő szentsége kötelez a bűn megbánására és kerülésére, az Ő irgalma írja elő a megbocsátást.

Az egyház nem azt az Istent hirdeti, aki egyszerűen van, hanem azt, aki itt van, velünk van, aki bennünk és általunk működik, s írja a történelmet. Őt hallgathatjuk, megszólíthatjuk, tőle kérhetünk, neki adhatunk hálát.
A megszabadulás művéről Izajás két szempont szerint jövendöl: a csodálatos gyógyulások visszaadják az embernek fizikai épségét: „megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog… a némák nyelve ujjongva ujjong”(Iz 35, 5-6), s a sivatag bővizű, kellemes tartózkodási hellyé válik: „vizek fakadnak a pusztában”.
Mindez azt a mély átalakítást hirdeti meg előre, amelyet az újszövetségben Krisztus művel az emberben és a teremtésben. Mert Krisztus óta az emberi lét hozzá van kötve Istenhez, s nincs az a reménytelen helyzet, amely azt a kapcsolatot elszakítaná. Azért „dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből pedig kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,3-4).

Kétezer éve, keresztények millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvető érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, a hála és a remény. Hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk? – vallja Pál apostol. – Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,31-39). Szent János apostol pedig azt állítja, hogy: „A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18-19). Békét, az ő békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ő örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tőlünk azt el nem veheti.

Az evangéliumi szakasz, a süket meggyógyításával, a Messiásra vonatkozó prófétai ígéretek megvalósulását mutatja be, s egyben igazolja, hogy a választott nép reménye nem volt hiábavaló. A Jézus által művelt csodálatos gyógyítások erre a kiáltásra ragadják a népet: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta a hallásukat, a némáknak beszélőképességüket”(Mk 7,37). Ezek a csodák azt bizonyítják, hogy az ószövetség prófétáinak jövendölése nem maradt puszta szó, annak ellenére, hogy Jézusig eltelt néhány száz év: ugyanakkor jelei egy olyan teljesebb megszabadulásnak, amely az embert bensőjében, lelkében újítja meg, a bűnbánat szentsége által.
Az Úr Jézus, aki hallóvá tette a süketeket és megszólaltatta a némákat, a keresztség, s majd a bűnbánat szentségében ma is, megszabadítva az embert a bűntől, alkalmassá teszi arra, hogy lelkében a remény csírája szárba szökkenjen, hogy meghallja Isten szavát, megvallja hitét, és dicsérje az Urat.
Igaz a süketség, a fizikai némaság és sok más betegség továbbra is gyötri az emberiséget, de az is igaz, hogy a Krisztusban újjászületett keresztény belsőleg már se nem süket, se nem néma, se nem vak vagy sánta. Szelleme megnyílt a hit felé, lelke alkalmas a remény befogadására, szíve pedig fogékony a szeretetre. Az ilyen ember képességet kapott arra, hogy megismerje Istent, és az Ő útjain haladjon. Viszont ennek a képességnek a kibontakoztatása az ember szabad akaratán áll. Tőle függ, hogy meg akarja-e ismerni Istent és az Ő akaratát életére vonatkozólag, hogy az Ő útjain akar-e járni, tanítása szerint élni, vagy sem.

A Biblia üzenete, a kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól, vagyis nekünk: itt és most. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi helyzetét és lendítő erejét a rómaiakhoz írt levél világítja meg: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok. A reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak, segítsetek azokon, akik szükségben vannak” (12,11-13).
Tudjuk, hogy az isteni ígéret, amely reményünket felélesztette, halálunk után érhető el, de csak azzal a helytállással, amelyet a földi életben tanúsítunk. Ugyanis a remény pozitív erény, ez azt jelenti, hogy nem passzív tétlenségben, semmittevésben mutatkozik meg. Így csak abban van meg, aki buzgó a kötelességteljesítésben, türelmes a nehézségekben, állhatatos az imában és tevőlegesen együtt érez mások bajaival, segít megoldani gondjaikat.
Az öröm abból fakad, hogy a hittel, az élet forrása felé irányítottuk életünket, és tudjuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló. Igazi öröm csak az lehet, amelyben benne van a maradandóság biztosítéka. Krisztus ezt a teljes örömet ígérte (Jn 16,24), de csak azoknak, akik kitartanak mellette, illetve őt követik. Külön hangsúlyozza, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt is megszerzi nekik.

Olyan a keresztény remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény!

Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hogy mennyire igaz ez, arról a leginkább, és a leghitelesebben azok tudnak beszélni, akik közöttünk élnek és kemény megpróbáltatásokon mentek át.
Itt eszembe jutnak a kaplonyi deportáltak, az idős sváb férfiak és asszonyok, volt plébániám hívei, akikkel volt szerencsém találkozni, beszélgetni, akik megjárták a szovjetdeportálással járó poklokat és testileg, fizikai erejükben megfogyatkozva, de hitükben megerősödve tértek haza.
Érdemes megkérdezni a kemény megpróbáltatásokon átment hívő embereket reményük felől, különösen akkor, amikor kishitűeknek bizonyulunk, akkor, amikor szinte minden semmiség miatt reményt vesztettekké válunk, és kétségbe esünk, amikor arról panaszkodunk, hogy az Isten se hallgat meg minket.

Amikor az eget felhők takarják, akkor nagy áldás, ha vannak, akik a felhők fölötti napról beszélnek. Hasonlóképpen a keresztény is: nem siránkozik, nem mérgelődik, hanem a feltámadás erejében meggyőződéssel szól, hogy semmiféle rossz nem végtelen, nincs végtelen éjszaka, egy emberi élet sem lehet véglegesen elhibázott és nincs olyan gyűlölet, amit ne tudna legyőzni a szeretet.
Biztos, a keresztények néha drága áron megfizetik a Jézustól vett reménységüket. Gondoljunk csak azokra, akik az üldöztetés idején nem hagyták el a népüket, hanem maradtak a bizonytalan holnapban. Gondoljunk itt Közel-keleti testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményükről és életüket adják ezért. Ők az igazi keresztények! Szívükben hordozzák az eget és mindenen túl tudnak tekinteni.
Akinek megadatott a kegyelem, hogy átölelje a Jézus feltámadását, az tud remélni a reménytelenségben is. „Napjaink vértanúi azt mesélik – mondta Ferenc pápa –, hogy a Jézussal megélt hűséggel nem az igazságtalanságé az utolsó szó. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „miért” élni, jobban ellenállnak a balsors idején. Éppen ezért az igazi keresztények sohasem könnyű emberek. Szelídségük nem bizonytalanság és nem is engedékenység. Ahogy Pál apostol biztatja Timóteust: „Nem a félénkség lelkét kaptátok, hanem az erő, a szeretet és a bölcsesség lelkét” (2Tim 1,7).
Igen, csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. S mind ez azért van, mert a reményt hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Lelkének ereje.

Azt hiszem, befejezésül semmi sem talál jobban ide, mint Szt. Ferenc atyánk imája, amelyben kérjük: Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

Esztergomi diákok köszöntője a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus K...

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...