„Tartani a hit lángját – imában, közösségben, tanúságtételben” - Missziós vasárnap – a mindennapok küldetése

📖 Olvasmányok: Kiv 17,8–13; Zsolt 120; 2Tim 3,14–4,2; Lk 18,1–8

„Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Missziós vasárnapot ünneplünk. Egy napot, amikor az Egyház újra megkérdezi tőlünk: „Te mit teszel azért, hogy mások is megismerjék hitelesen az Evangélium örömét?”

Ez a vasárnap nem csupán az adakozásról, a kórus alatt kitett perselybe bedobot összegről, vagy a távoli országok misszionáriusairól szól — hanem rólunk, akik itt élünk, tanulunk, dolgozunk, szeretünk és küzdünk a mindennapokban. Mert misszionáriusnak lenni nem földrajzi, hanem lelki kérdés.

Először: imádkozni, amíg meg nem mozdul az ég

A mai evangélium a Mester szavaival kezdődik: „Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.”

Ez a mondat az egész misszió szívét tárja fel.

Az özvegyasszony nem adta fel. Napról napra, újra és újra elment a bíróhoz. És végül meghallgattatott.

Ez az asszony a hívő ember képe, aki nem a körülményektől, hanem az Istentől várja az igazságot. Aki nem hagyja, hogy a világ zaja, a fáradtság, a kényelem vagy a közöny elfojtsa benne az imát.

Testvéreim, a mai világban talán ez a legnehezebb: kitartani az imában, akkor is, amikor nem jön a válasz.

A telefon mindig kéznél van, de a rózsafüzér sokszor porosodik.

A híreket naponta olvassuk, de az Evangéliumot ritkán.

Pedig a misszió ott kezdődik, ahol az ember letérdel, és így szól:

„Uram, itt vagyok. Kezdj valamit velem.”

Másodszor: Mózes imára tárt keze a közösség ereje

Az első olvasmányban Mózes imára tárt kezeit látjuk: amikor felemelte őket, Izrael győzött; amikor leeresztette, Amalek kerekedett felül.

És végül Áron és Hur tartják a karjait, míg le nem nyugszik a nap.

Milyen gyönyörű kép ez a missziós Egyházról!

Nem mindenki ugyanazt teszi, de mindenkinek van helye benne:

– valaki imádkozik,

– valaki támogat,

– valaki megy és hirdeti,

– valaki betegágyán a szenvedését ajánlja fel e cél érdekében.

Ne feledjük, az Egyház csak akkor győz, ha egymás kezét tartjuk, imára emeljük.

Ha nem engedjük, hogy bárki elgyengüljön, elcsüggedjen, magára maradjon, kiessen a sorból.

A misszió tehát nem egy ember vállán áll – hanem a közösség imáján.

Harmadszor: hirdesd az Igét – akár alkalmas, akár alkalmatlan (2Tim 4,2) – írja Pál apostol szeretett tanítványának, Timóteusnak a szentleckében.

Szent Pál arra buzdítja Timóteust, hogy kitartóan hirdesse az Igét, akkor is, amikor hallgatják, és akkor is, amikor kinevetik, amikor nem veszik komolyan, amikor megpróbálják lejáratni, mindenféle hazugságot ráfogva.

Ez ma is időszerű.

Olyan korban élünk, amikor sokan azt mondják: „Nem kell Isten, majd én megoldom vagy hivő-vallásos vagyok, de a magam módján.” S közben egyre több a magányos, a fáradt, a kiégett, a boldogtalan, elégedetlen, zsörtölődő, úton útfélen panaszkodó ember.

Kedves Testvéreim, a világ nemcsak hallani akar Istenről, hanem látni akarja Őt bennünk.

A legnagyobb misszió ma az, ha valaki meg tud bocsátani az ellene vétőnek, őt bántalmazónak.

Ha valaki nem szid, hanem áld, ha nem rágalmaz, hanem igazat mond, ha nem pletykál, hanem mások jó hírét kelti, ha mások becsületének nem árt, hanem védelmezi.

Ha valaki a közösségi médiában nem gyűlöletet, hanem békét oszt meg.

Ha valaki tisztán készül a család alapitásra, hűséges marad a házasságában, szorgalmas a tanulásban, tisztességes a munkájában, és segíti a rászorulót.

Mert a hitet nem hirdetni kell, hanem élni.

Negyedszer: a mai misszionárius az imádkozó, bátor, reményt adó ember

Lehet, hogy te nem mész Afrikába, nem tanítasz missziós iskolában,

de ha az osztályban nem a legmenőbbek közé akarsz tartozni,

hanem inkább odaállsz a gyengébb mellé, segíted, aki nehezen tanul,

befogadod a magányost, bátorítod, akit más kinevet —

ha egy szomszédodnak, egy unokádnak, egy beteg testvérednek

reményt adsz, ha mosolyoddal, imáddal, jó szavaddal

fény gyúl a szemében — akkor te is misszionárius vagy.

Mert a misszió nem csak távoli földrészeken történik,

hanem ott kezdődik, ahol élsz, ahol szeretni tudsz.

A mai Egyház nem „toborozni” akar, hanem gyógyítani.

Nem uralkodni, hanem szolgálni.

Nem félelmet kelteni, hanem reményt adni.

Ahogy Ferenc pápa mondta: „A misszió nem egy feladat, hanem a szeretet túlcsordulása.”

Ha megtapasztalod Isten szeretetét, nem tudod magadban tartani.

Tovább akarod adni.

És így válik az életed igehirdetéssé, még akkor is, ha egy szót sem szólsz.

Ötödjére: a hit kérdése – „Talál-e hitet a földön?” – hangzik el a megdöbbentő, s gondolkodásra ösztönző kérdés az evangéliumban.

Jézus kérdése nem vádlás, hanem hívás:

„Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e hitet a földön?”

Ez azt jelenti: talál-e még olyanokat, akik nem adják fel?

Akik hisznek a szeretet erejében, a megbocsátás gyógyító hatalmában,

akik imádkoznak a világért, még akkor is, ha minden széthullani látszik?

Testvéreim, a hit nem a bajok hiánya, nem a paradicsomi állapotok helyre állása, hanem a remény kitartása.

A misszió pedig nem más, mint válasz erre a kérdésre:

„Igen, Uram, itt van még a hit! Itt vagyunk mi, a Te néped,

akik bár kicsinyek vagyunk, mégis hiszünk Benned.”

Záró gondolatként el kell mondanunk, hogy a küldetés folytatódik

A misszió nem egy nap az évben, hanem egy életforma.

Amikor kilépsz a templomból, nem véget ér valami, hanem elkezdődik.

A szentmise nem lezárás, hanem küldés: a latin „Ite, missa est” szó szerint azt jelenti:

„Menjetek, küldetésetek van!”

Nemrég egy gimnazista diák a kollégiumunkból szentmise után odalépett hozzám, és őszintén megkérdezte azt, ami – bevallása szerint - kisgyerekkorától foglalkoztatta:

„Atya, hogy van ez? A szentmise végén azt mondja, véget ért a szentmise, járjatok békével, mi pedig válaszoljuk: Istennek legyen hála.

Nem olyan ez, mintha örülnénk, hogy végre vége van?”

Mosolyognom kellett, mert ez a kérdés valójában a hit egyik legszebb felismeréséhez vezet.

Természetesen nem arról van szó, hogy „letudtunk valamit” – hanem arról, hogy valamit magunkkal viszünk.

A szentmise nem lezárja, hanem elindítja a napunkat: az erőt, amivel feltöltődöttünk az Ige befogadásakor és a szentáldozásban, a békét, amit az oltárnál kaptunk, tovább kell vinnünk a világba.

Amikor azt mondjuk: „Istennek legyen hála”, valójában azt mondjuk:

„Köszönöm, Uram, hogy tápláltál szent Igéddel és Égi Kenyereddel, küldj most engem, hogy amit kaptam, másokhoz is elvigyem.”

Testvéreim, ez a misszió lényege:

nem a templomban ér véget, hanem ott kezdődik – ahol az élet zajlik.

A családban, az iskolában, a munkahelyen, a buszon, az online térben.

Minden egyes „Istennek legyen hála” egy új küldetés kezdete.

Ne félj! Nem a te erődre van szükség, hanem a hitedre.

Tedd, amit tudsz, ott, ahol vagy –

és Isten a te kicsiny, hűséges tetteidből nagy csodát tesz.

Amikor a pap azt mondja: „A szentmise véget ért”,

Isten valójában azt mondja: „Most kezdődik az igazi küldetésed.”

Urunk Jézus Krisztus,

Te azt mondtad: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot.”

Add, hogy ne féljünk megszólalni, ha a hitről van szó,

ne féljünk jót tenni ott, ahol a rossz uralkodik,

és ne fáradjunk bele az imába, amely megmozgatja a mennyet.

Áldd meg a misszionáriusokat,

és minden testvéremet, aki ma itt van —

hogy életünk által Te magad legyél látható a világban.

Ámen.

Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan – Missziós vasárnap.

A Katolikus Egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a misszió világnapját. Templomainkban a missziókért és a hithirdetőkért imádkozunk ezen a vasárnapon, az összegyűlt perselypénzt pedig az evangelizáció javára fordítják. 

Az egyetemes egyház – a nyugalomba vonult Benedek pápa szavaival élve – a „Szentlélek sugallatára tudatában van annak, hogy Jézus munkájának folytatására hivatott; arra, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, ami az igazságosság és béke és öröm a Szentlélekben” (2011. október 18. missziós vasárnap). Így minden keresztény, aki az Egyház tagja, egyben misszionárius is, és nem vonhatja ki magát e küldetés alól, függetlenül attól, hogy Európában, vagy bárhol él e nagy világon. Erdő Péter bíboros szerint: „A még és a már összeér, régi keresztény területeken kell újra missziót folytatni. Lépjünk párbeszédre a körülöttünk élő, Krisztustól távol lévő embertársainkkal”. Így a misszió nemcsak az erre „specializáltak”, kiképzettek feladata, hanem minden megkeresztelt hívőé, a miénk is. 

Ugyanis az Egyház természeténél fogva missziós. Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet igéit, amelyeket Jézus Krisztussal való találkozásunkban kaptunk: azok mindenkihez szólnak. Ezért a misszió az a műhely, ahol mindenkinek helye van, mert „aki befogadja Krisztust testének és vérének valóságában, az nem tarthatja meg ezt az ajándékot önmagának, hanem általa arra kap ösztönzést, hogy az Evangélium iránti bátor tanúságtétellel megossza azt másokkal” (Benedek pápa, 2005. október 23. missziós vasárnap). Valóban, semmi sem szebb annál, minthogy ismerjük, és másokkal is megismertetjük Krisztust. 

De igazából mit jelent a misszió szó maga és milyen feladatokat takar? A misszió szó megbízatást, küldetést, hittérítést jelent. Mivel Jézus az Atya küldötte (Jn 20,21), tőle megtanulhatjuk, mit jelent a misszió, és hogyan lehet teljesíteni ezt a feladatot a világban. Azonban Jézus nemcsak példát mutatott, hanem missziós parancsot is adott, mely minden hívő emberhez szól és mindannyiunkat kötelez valamilyen formában. 

Szent Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16, 15). Szent Máté evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”(Mt 28,18-20). 

Az apostolok komolyan vették a missziós parancsot, s vállalva minden fáradságot és áldozatot, életüket sem kímélve, hirdették az evangéliumot minden népnek, ahová csak eljutottak. Pál apostol szintén, megtérése után az egész életét a missziónak szentelte, és szó szerint az akkori ismert világ határáig jutott el.

Számára egyértelmű volt a misszió: Jézus Krisztust hirdetni, aki az Atya küldöttje – a fölkent próféta, Krisztus a Messiás, a megfeszített, aki föltámadt, és aki által van bűnbocsánat. Ő megértette, hogy semmi sem teszi az embert tökéletessé Isten előtt, csak az, hogy Krisztusban él. Pál mindent megtett azért, hogy minden nép hallhassa ezt az örömhírt, és minden egyes ember megigazulttá válhasson Jézusban. 

Az apostolok a misszió fontosságának tudatát megpróbálták a tanítványok szívébe is belevésni. Ennek példájával találkozunk a múlt vasárnapi szentleckében, amikor Pál Timóteusnak, az ő tanítványának a következőket írja: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel”(2Tim 4,1-2).

Ez a misszió lényege, és a feladat az, hogy ne csak az evangélium hallgatóivá tegye az embert, hanem annak befogadására és megélésére vezesse a Krisztusban hívőket. 

A Szentatya, Ferenc pápa mondotta, hogy „az Úr minden nap hív, hogy kövessük őt bátran és hűséggel. Ő hatalmas ajándékká tett bennünket, amikor tanítványul választott, és amikor arra küld minket, hogy örömmel hirdessük Őt, a Föltámadottat. Azonban azt kéri tőlünk, hogy ezt szóval és mindennapi életünk tanúságával tegyük… mert az ember nem hirdetheti Jézus örömhírét élete kézzelfogható tanúsága nélkül” – mondja a Szentatya, majd hozzáteszi – „azoknak, akik hallgatnak és figyelnek bennünket, tetteinkben is meg kell látniuk Istennek azt a dicsőítését, amit ajkunkról hallanak”. 

Éppen ezért a misszió az életre és az üdvösségre irányuló szolgálat, amelynek keretében a cél az Isten Országának megvalósítása. Így a misszió a szegények, a jogfosztottak és a kiközösítettek oldalán állást, az emberi méltóság és az eszerinti élet iránti elkötelezettséget jelenti, legyen szó akár az öreg Európáról, amely kezd megfeledkezni keresztény gyökereiről, vagy a távoli földrészekről. 

Ezért mondja a Szentatya: „Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük mindenhová az irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét! ...” Hitünk gyakorlásában nem elégedhetünk meg néhány elhadart imával, egy vasárnapi misével, amelyen szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív gesztussal. (2013 – Nagyszerda, Általános kihallgatás). Az élő Jézus jelenlétét kell életvitelünk: szavaink és cselekedeteink által megtapasztalhatóvá tennünk a környezetünkben. De ne feledjük, senki sem adhatja azt, amivel nem rendelkezik. Ha Jézus nem élő valóság a mi számunkra, ha nem az Ő jelenlétében éljük napjainkat, akkor nem is tudunk hitelesen tanúskodni róla a világban, akkor úgy járunk, mint a farizeus a mai evangéliumi szakaszban, akit elmarasztalt a Mester, álszent imája és hamis magatartása miatt.

A keresztény misszió célja, hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra vezessen. Hozzá, aki az Isten szeretetének végső Szentsége a világban. Ezért a Jézushoz való csatlakozás a szegények, betegek és elutasítottak felé éppen olyan fontos, mint a hitoktatás és a szentségek megünneplése. Sőt: ahol a hitoktatás és a szentségek ünneplése nem vezet el a Jézushoz való csatlakozáshoz – nem tesz tanítvánnyá – ott mindez hiábavaló cselekedet marad.

Ezek után, mit jelent ma misszionáriusnak lenni? – kérdezhetné valaki. A kérdésre, a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival válaszolhatunk: „Misszionáriusnak lenni annyit jelent, mint szeretni Istent teljes szívünkből, ha szükséges, egészen addig, hogy meghalunk érte. Misszionáriusnak lenni annyit jelent, hogy az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan mi is lehajolunk minden szükséget szenvedőhöz, különösen a legszegényebbekhez és a legnyomorultabb körülmények között élőkhöz”(2006. Missziós vasárnapi üzenete). 

Azt hiszem, így már világosabbá válik, hogy az egyetemes Egyház missziós együttműködésének tevékenységével „az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában”(2012. Missziós vasárnapi üzenet). 

„Mit jelent ma misszionáriusnak lenni? A kérdésre az egyik jezsuita atya (André Gagnon) így válaszol: „Misszionáriusnak lenni ma mindenekelőtt a találkozást jelenti Krisztussal. Vele, akit nem a levegőben, vagy valahol máshol találhatunk meg, hanem az emberekben, akikkel találkozunk, és akikben benne él Krisztus.” 

Másvalaki szerint (Vito Del Prete): „Ma olyan kultúrában élünk, amely az erőszak és elnyomás kultúrája. Az, hogy Krisztus küld minket, azt jelenti, hogy Krisztus országát elvisszük, az Örömhír magjait elvetjük ebben a kultúrában. Mégpedig azért, hogy egy új kultúrát hozzunk létre, az Örömhír kultúráját. Misszionáriusnak lenni azt jelenti, hogy szolgálatára vagyunk az emberiségnek, hogy Krisztusban elvisszük hozzájuk Isten természetfelettiségét, hogy létrejöjjön egy újfajta emberiség, amely igazán önmagára talál. Ez az, amiről a misszionáriuság szól: elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét nekik.” 

Mind ez szép és jó, mondhatná valaki, de hogyan kapcsolódhat be a missziós munkába az, akinek fizikai erőnléte megfogyatkozott, akár az idős kor vagy betegség miatt, illetve az, akinek gondoskodnia kell családjáról, el kell látnia hivatásból eredő feladatait…

Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a misszió, az evangelizáció munkájából senki sincs kizárva, mivel az emberi tényező mellett, annak van anyagi és kegyelmi tényezője is. Vagyis a missziók művét ezen a vasárnapon támogathatom pénzbeli adományommal is. Ugyanakkor, akinek nem nyílik alkalma a külső apostolkodásra, az felelősség tudattal és lelkiismeretesen végezze hivatásából eredő feladatait és ajánlja fel a missziókban aktívan résztvevőkért, vagy hálásan fogadja a szenvedést, mely lehetővé teszi, hogy kiegészítse testében azt, ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik, ahogy fogalmaz Pál apostol (Kol 1,24).

Az áldozathozatalban örök szép példa marad Lisieux-i Kis Szent Teréz, a missziók védőszentje Xavéri Szent Ferenc mellett. Ez a mindössze 25 évet élt francia karmelita apáca soha nem járt idegen, missziós országban – jóformán még a kolostort sem hagyta el, bár nagyon szeretett volna hithirdető lenni. De e helyett imádkozott, és szenvedett a missziókért. Szent Teréz súlyos tüdőbajban szenvedett. Engedelmességből a halálos betegség fáradságával is sétált. Elmondta, hogy az ad neki erőt a sétáláshoz, hogy felajánlja ezt a szenvedését egy misszionáriusért, aki talán éppen nagyon ki van fáradva, a fárasztó missziós útja miatt. Máskor drága orvosságokat kellett bevennie, amelyekről tudta, hogy teljesen feleslegesek, hiszen a tüdőbaja gyógyíthatatlan. De azokra a misszionáriusokra gondolt, akiknek sem idejük, sem pénzük nincs arra, hogy magukat gyógyíttassák, és őértük bevette a gyógyszert. Vagy amikor lázas betegségében szomjúság gyötörte, ezt is felajánlotta a missziók ügyéért. Teréz kis dolgokban mutatta meg szeretetét Isten, és az Ő ügye iránt. 

A pénzadományon kívül, amit a kitett kosárba helyezhetünk a külföldi ferences missziók támogatására, mi is mutassuk ki szeretetünket Isten eme fontos ügye iránt, akár azzal, hogy valamilyen formában bekapcsolódunk az Egyház evangelizációs, missziós tevékenységébe, akár a becsülettel végzett munkánk, vagy a türelemmel viselt betegség, idős kor vagy szenvedés felajánlásával. Ámen.

Az egyetemes misszió mindig mindenkire vonatkozik. – Missziós vasárnap margójára

 

A katolikus egyház október utolsó előtti vasárnapján, a világmisszió napját tartja. Ebből az alkalomból a világmisszióra emlékezik az által is, hogy imanapot és gyűjtést hirdet meg a missziók javára. Mi ferencesek ezt az adományt a ferences missziók javára fordítjuk, az idén speciálisan a perui ferences misszió áll a középpontban, az ott tevékenykedő magyar ferencesek kapcsán.

A misszióval kapcsolatosan mondta Szent II. János Pál pápa, hogy megújult elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti lendületével” kell hirdetnünk az evangéliumot mindenkinek.

Ez a feladat ma is sürgető. Sőt arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket a szolgálatába. Nem nyugodhatunk bele abba a gondolatba, hogy kétezer év elteltével még vannak népek, akik nem ismerik Krisztus evangéliumát és nem hallották üdvözítő tanítását…

De ma már nem csak erről van szó, hisz bővül azoknak a köre, akiknek bár hirdették az evangéliumot, azt elfelejtették és elhagyták, nem tartják magukat az egyház tagjának. Sőt sokan a hagyományosan keresztény társadalmakban, országokban is képtelenek megnyílni a hit szavára és annak fényében élni életüket. Tapasztalhatjuk ezt közvetlen környezetünkben, közösségeinkben, sőt saját családjainkban is. Sokakra egyfajta kettősség a jellemző, ahogy annak idején Indira Gandhi, India volt miniszterelnöknője fogalmazott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat.

Hagyományosan vallásos, katolikus közösségeinkben is, olyan változásoknak vagyunk a tanúi, az utóbbi hetek kampány történéseit is szemelőt tartva, amelyek az evangélium üzenetével ellentétes gondolkodáshoz és életstílushoz vezetnek, mintha Isten nem létezne, és előtérbe állítják a jólét, a könnyű haszonszerzés, a karrier, a tiszavirág életű hatalom, a siker keresését, a különböző szenvedélyek kielégítését, mint életcélt, akár a krisztusi, az erkölcsi értékek kárára is. 

Az egyetemes misszió mindig mindenkire vonatkozik. Az evangélium nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az ajándékot meg kell osztani másokkal, ezt a jó hírt tovább kell adni, de nem csak szavunkkal, hanem még inkább elkötelezett keresztény életvitelünkkel, tanúságtevő magatartásunkkal.

Ez az ajándék és egyben kötelezettség nemcsak néhányakra van bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik, Péter apostol szerint „szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” lettek (1Pt 2,9), hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.

Elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét nekik – Missziós - évközi 29. - vasárnap

A Katolikus Egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a misszió világnapját. Ferenc pápa „Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban” címmel írt üzenetet az idei világnapra – érdemes elolvasni. Templomainkban a missziókért és a hithirdetőkért imádkozunk ezen a vasárnapon, az összegyűlt perselypénzt pedig az evangelizáció javára fordítják.

Az egyetemes egyház – Benedek pápa szavaival élve – a „Szentlélek sugallatára tudatában van annak, hogy Jézus munkájának folytatására hivatott; arra, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, ami az igazságosság és béke és öröm a Szentlélekben” (2011. október 18. missziós vasárnap). Így minden keresztény, aki az Egyház tagja, egyben misszionárius is, és nem vonhatja ki magát e küldetés alól, függetlenül attól, hogy Európában, vagy bárhol él e széles földtekén. Erdő Péter bíboros szerint: „A még és a már összeér, régi keresztény területeken kell újra missziót folytatni. Lépjünk párbeszédre a körülöttünk élő, Krisztustól távol lévő embertársainkkal”. Így a misszió nemcsak az erre „specializáltak” feladata, hanem minden megkeresztelt hívőé.

Ugyanis az Egyház természeténél fogva missziós. Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet igéit, amelyeket Jézus Krisztussal való találkozásunkban kaptunk: azok mindenkihez szólnak. Ezért a misszió az a műhely, ahol mindenkinek helye van, mert „aki befogadja Krisztust testének és vérének valóságában, az nem tarthatja meg ezt az ajándékot önmagának, hanem általa arra kap ösztönzést, hogy az Evangélium iránti bátor tanúságtétellel megossza azt másokkal” (Benedek pápa, 2005. október 23. missziós vasárnap). Valóban, semmi sem szebb annál, minthogy ismerjük, és másokkal is megismertetjük Krisztust.

De igazából mit jelent a misszió szó maga és milyen feladatokat takar? A misszió szó megbízatást, küldetést, hittérítést jelent. Mivel Jézus az Atya küldötte (Jn 20,21), tőle megtanulhatjuk, mit jelent a misszió, és hogyan lehet teljesíteni ezt a feladatot a világban. Azonban Jézus nemcsak példát mutatott, hanem missziós parancsot is adott, mely minden hívő emberhez szól és mindannyiunkat kötelez valamilyen formában.

Szent Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16, 15). Szent Máté evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”(Mt 28,18-20).

Az apostolok komolyan vették a missziós parancsot, s vállalva minden fáradságot és áldozatot, életüket sem kímélve, hirdették az evangéliumot minden népnek, ahová csak eljutottak. Pál apostol szintén, megtérése után az egész életét a missziónak szentelte, és szó szerint az akkori ismert világ határáig jutott el.

Számára egyértelmű volt a misszió: Jézus Krisztust hirdetni, aki az Atya küldöttje – a fölkent próféta, Krisztus a Messiás, a megfeszített, aki feltámadt, és aki által van bűnbocsánat. Ő megértette, hogy semmi sem teszi az embert tökéletessé Isten előtt, csak az, hogy Krisztusban él. Pál mindent megtett azért, hogy minden nép hallhassa ezt az evangéliumot, és minden egyes ember megigazulttá válhasson Jézusban.

Az apostolok a misszió fontosságának tudatát megpróbálták a tanítványok szívébe is belevésni. Ennek példájával találkozunk a mai szentleckében, amikor Pál Timóteusnak, az ő tanítványának a következőket írja: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel”(2Tim 4,1-2).

Ez a misszió lényege, és a feladat az, hogy ne csak az evangélium hallgatóivá tegye az embert, hanem annak befogadására és megélésére vezesse a Krisztusban hívőket.

A Szentatya, Ferenc pápa mondotta, hogy „az Úr minden nap hív, hogy kövessük őt bátran és hűséggel. Ő hatalmas ajándékká tett bennünket, amikor tanítványul választott, és amikor arra küld minket, hogy örömmel hirdessük Őt, a Feltámadottat. Azonban azt kéri tőlünk, hogy ezt szóval és mindennapi életünk tanúságával tegyük… mert az ember nem hirdetheti Jézus örömhírét élete kézzelfogható tanúsága nélkül” – mondja a Szentatya, majd hozzáteszi – „azoknak, akik hallgatnak és figyelnek bennünket, tetteinkben is meg kell látniuk Istennek azt a dicsőítését, amit ajkunkról hallanak”.

Éppen ezért a misszió az életre és az üdvösségre irányuló szolgálat, amelynek keretében a cél az Isten Országának megvalósítása. Így a misszió a szegények, a jogfosztottak és a kiközösítettek oldalán állást, az emberi méltóság és az eszerinti élet iránti elkötelezettséget jelenti, legyen szó akár az öreg Európáról, amely kezd megfeledkezni keresztény gyökereiről, vagy a távoli földrészekről.

Ezért mondja a Szentatya: „Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük mindenhová az irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét!... Gyakran megelégedünk néhány imával, egy vasárnapi misével, amelyen szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív gesztussal, de nincs hozzá bátorságunk, hogy „kilépjünk” és elvigyük Krisztust másoknak” (2013 – Nagyszerda, Általános kihallgatás).

A keresztény misszió célja, hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra vezessen. Hozzá, aki az Isten szeretetének végső Szentsége a világban. Ezért a Jézushoz való csatlakozás a szegények, betegek és elutasítottak felé éppen olyan fontos, mint a hitoktatás és a szentségek megünneplése. Sőt: ahol a hitoktatás és a szentségek ünneplése nem vezetnek a Jézushoz való csatlakozáshoz – nem tesznek tanítvánnyá – ott mindezek hiábavaló cselekedetek maradnak.

Ezek után, mit jelent ma misszionáriusnak lenni? – kérdezhetné valaki. A kérdésre, a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival szeretnék válaszolni: „Misszionáriusnak lenni annyit jelent, mint szeretni Istent teljes szívünkből, ha szükséges, egészen addig, hogy meghalunk érte. Misszionáriusnak lenni annyit jelent, hogy az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan mi is lehajolunk minden szükséget szenvedőhöz, különösen a legszegényebbekhez és a legnyomorultabb körülmények között élőkhöz”(2006. Missziós vasárnapi üzenete).

Azt hiszem, így már világosabbá válik, hogy az egyetemes Egyház missziós együttműködésének tevékenységével „az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában”(2012. Missziós vasárnapi üzenet).

„Mit jelent ma misszionáriusnak lenni? A kérdésre az egyik jezsuita atya (André Gagnon) így válaszol: „Misszionáriusnak lenni ma mindenekelőtt a találkozást jelenti Krisztussal. Vele, akit nem a levegőben, vagy valahol máshol találhatunk meg, hanem az emberekben, akikkel találkozunk, és akikben benne él Krisztus.”

Másvalaki szerint (Vito Del Prete): „Ma olyan kultúrában élünk, amely az erőszak és elnyomás kultúrája. Az, hogy Krisztus küld minket, azt jelenti, hogy Krisztus országát elvisszük, az Örömhír magvait elvetjük ebben a kultúrában. Mégpedig azért, hogy egy új kultúrát hozzunk létre, az Örömhír kultúráját. Misszionáriusnak lenni azt jelenti, hogy szolgálatára vagyunk az emberiségnek, hogy Krisztusban elvisszük hozzájuk Isten természetfelettiségét, hogy létrejöjjön egy újfajta emberiség, amely igazán önmagára talál. Ez az, amiről a misszionáriuság szól: elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét nekik.”

Mind ez szép és jó, mondhatná valaki, de hogyan kapcsolódhat be a missziós munkába az, akinek fizikai erőnléte megfogyatkozott, akár az idős kor vagy betegség miatt, illetve az, akinek gondoskodnia kell családjáról, el kell látnia hivatásból eredő feladatait…

Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a misszió, az evangelizáció munkájából senki sincs kizárva, mivel az emberi tényező mellett, annak van anyagi és kegyelmi tényezője is. Vagyis a missziók művét ezen a vasárnapon támogathatom pénzbeli adományommal is. Ugyanakkor, akinek nem nyílik alkalma a külső apostolkodásra, az felelősség tudattal és lelkiismeretesen végezze hivatásából eredő feladatait és ajánlja fel a missziókban aktívan résztvevőkért, vagy hálásan fogadja a szenvedést, mely lehetővé teszi, hogy kiegészítse testében azt, ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik, ahogy fogalmaz Pál apostol (Kol 1,24).

Az áldozathozatalban örök szép példa marad Lisieux-i Kis Szent Teréz, a missziók védőszentje Xavéri Szent Ferenc mellett. Ez a mindössze 25 évet élt francia karmelita apáca soha nem járt idegen, missziós országban – jóformán még a kolostort sem hagyta el, bár nagyon szeretett volna hithirdető lenni. De e helyett imádkozott, és szenvedett a missziókért. Szent Teréz súlyos tüdőbajban szenvedett. Engedelmességből a halálos betegség fáradságával is sétált. Elmondta, hogy az ad neki erőt a sétáláshoz, hogy felajánlja ezt a szenvedését egy misszionáriusért, aki talán éppen nagyon ki van fáradva, a fárasztó missziós útja miatt. Máskor drága orvosságokat kellett bevennie, amelyekről tudta, hogy teljesen feleslegesek, hiszen a tüdőbaja gyógyíthatatlan. De azokra a misszionáriusokra gondolt, akiknek sem idejük, sem pénzük nincs arra, hogy magukat gyógyíttassák, és őérettük bevette a gyógyszert. Vagy amikor lázas betegségében szomjúság gyötörte, ezt is felajánlotta a missziók ügyéért. Teréz kis dolgokban mutatta meg szeretetét Isten, és az Ő ügye iránt.

A pénzadományon kívül, amit a külföldi missziók támogatására adunk, mi is mutassuk ki szeretetünket Isten eme fontos ügye iránt, akár azzal, hogy valamilyen formában bekapcsolódunk az Egyház evangelizációs, missziós tevékenységébe, akár a becsülettel végzett munkánk, vagy a türelemmel viselt betegség, idős kor vagy szenvedés felajánlásával. Ámen.