Napi gondolat: Az Igazság Útján Járni – Isteni Hatalom a Sötétség Felett

Karácsonyi idő - január 4.

 „Gyermekeim! Senki se vezessen félre titeket! Jézus az igazság, ezért az igaz ember az igazság szerint cselekszik. Aki bűnt követ el, az a sátántól való, mert a sátán kezdettől fogva bűnös. Azért jött el az Isten Fia, hogy lerombolja a sátán művét. 

Aki Istentől született, nem követ el bűnt, mert megmarad benne az isteni élet csírája. Nem vétkezhetik, mert Istentől született. Ebből ismerhetők fel Isten gyermekei és a sátán fiai. Aki nem az igazság szerint cselekszik, nem Istentől való, de az sem, aki nem szereti testvérét.” (1Jn 3,7-10) 

Szent János apostol szavai éles tükröt tartanak elénk: életünk cselekedetei elárulják, hogy az igazság vagy a bűn útját járjuk. Az igaz ember az igazság szerint cselekszik, mert Jézus, az Isten Fia, eljött, hogy lerombolja a sátán művét. Ez nem pusztán múltbeli esemény – ma is valóság. Krisztus ereje bennünk munkálkodik, hogy győzelmet arassunk a bűn felett.

Ha Isten gyermeke vagy, benned él az isteni élet csírája – a Szentlélek vezetése, az igazság szeretete és a testvéri szeretet ereje. De mit jelent ez a mindennapokban? Az igazság útján járni azt jelenti, hogy:

• Igaz döntéseket hozol. Mérlegelj minden helyzetben: "Ez az, amit Krisztus tenne?"

• Elutasítod a bűnt. Tudatosítsd magadban: minden bűn a sátán műve, ami távol tart Istentől. Ne adj helyet a haragnak, az irigységnek, a pletykának vagy a lustaságnak.

• Szereted a testvéredet. A valódi szeretet nem érzelem, hanem cselekvés: figyelj másokra, légy türelmes, támogass, bocsáss meg.

Gyakorlati tanács: Ma állj meg egy pillanatra minden fontos döntésed előtt, és kérdezd meg magadtól: "Ez az igazság útja? Ez közelebb visz Istenhez?" Tegyél valami konkrét jót egy olyan embertársadért, akivel nehéz kapcsolatban vagy. Egy kedves szó, egy gesztus, egy ima – ezzel lerombolod a sátán művét, és Krisztust tükrözöd a világban.

Elmélkedés: Az igazság útján járni kihívás, de felszabadító is. Jézus azért jött, hogy ne a bűn rabságában éljünk, hanem Isten gyermekeiként szabadon és szeretetben. Tedd ma ezt a szabadságot láthatóvá a tetteidben!

3 rövid gondolat a Lk 6,27-38. és Szent Erzsébet életének szemelőt tartásával

 3 rövid gondolatot a mai keresztény ember számára a Lk 6,27-38 szentírási részt figyelembe véve és Árpádházi Szent Erzsébet példaadó életét is szemelőt tartva.

1.    A szeretet, amely túlmutat az emberi igazságon
Jézus arra hív, hogy ne csupán szeressük azokat, akik viszonozzák szeretetünket, hanem ellenségeinket is. Árpádházi Szent Erzsébet élete ezt a radikális szeretetet példázza: a szegények és betegek szolgálata során nem kérdezte, hogy azok méltók-e segítségére, hanem Isten irgalmát tükrözte feléjük. Ez a szeretet a világ szemében bolondságnak tűnhet, de Isten szemében a legnagyobb bölcsesség.

2.    Adni a viszonzás reménye nélkül
Jézus arra tanít, hogy adományainkat ne számító szívvel osszuk meg, hanem szabadon, az adakozás öröméért. Erzsébet lemondott királyi gazdagságáról, és mindenét a rászorulókra fordította. Tettei arra hívnak, hogy mi is merjük Isten bőségébe vetni bizalmunkat, és osszuk meg időnket, szeretetünket és anyagi javainkat másokkal.
 
3.    Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas
Jézus szavai szerint az irgalom nem csupán cselekedet, hanem életstílus, amelyből mások Isten jóságát ismerhetik meg. Erzsébet irgalmassága nemcsak a cselekedeteiben mutatkozott meg, hanem abban a tiszta, önzetlen hozzáállásban, amellyel mindenkit testvérként fogadott. Mi is törekedjünk arra, hogy az irgalmasság az életünk alapkövévé váljon, így válva Krisztus hiteles tanúivá a világban.

Kérünk, Istenünk, cselekedeteinket előzd meg sugallatoddal…

 „Kérünk, Istenünk, cselekedeteinket előzd meg sugallatoddal, és kísérd segítségeddel, hogy minden munkánkat mindig veled kezdjük, és amit elkezdtünk, segítségeddel be is fejezzük."

Reggeli dicséret záró könyörgése

Ez a könyörgés Isten gondviselő szeretetére és együttműködésünkre hívja fel a figyelmet. Az ima kifejezi azt a mély vágyat, hogy minden tevékenységünk Istennel kezdődjön, vele folytatódjon, és az Ő segítségével teljesedjen be.

Elmélkedés:

1. Előzd meg sugallatoddal: Ez a kérés arra irányítja figyelmünket, hogy a jó szándékok és a helyes döntések Istentől fakadnak. Mindennapjaink kezdete különösen fontos: ahogyan Isten világosságot teremtett a sötétségből, úgy várhatjuk tőle a belső irányítást is. Kérhetjük, hogy sugallatai vezessenek bennünket jó úton, és hassanak gondolatainkra.

2. Kísérd segítségeddel: A keresztény élet központi igazsága, hogy magunkban nem tudunk mindent véghez vinni. Isten erejére támaszkodva, az Ő jelenlétében erőt és kitartást kapunk ahhoz, hogy terveink megvalósuljanak. Az Úr segítségét kérve emlékeztetjük magunkat arra, hogy gyengeségeinkben is szeretettel hordoz minket.

3. Minden munkánkat veled kezdjük és fejezzük be: Az emberi élet szépsége abban rejlik, hogy minden, amit teszünk, Isten dicsőségére irányulhat. Ez az ima arra hív, hogy a napunkat tudatosan kezdjük el, először Istennel kapcsolatba lépve – legyen szó akár hálaadásról, akár kérésről. Ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy befejezett munkánk gyümölcseit is Neki köszönjük.

• Reggeli imánkban tudatosítsuk az Istennel való kapcsolatot.

• Munkánkat ajánljuk fel, még a legegyszerűbb feladatokat is.

• Nap végén kérjünk erőt és hálát adjunk a kapott segítségért.

Ez a könyörgés a keresztény élet napi ritmusához illeszkedve buzdít arra, hogy mindig Istennel járjunk, a kezdetektől egészen a beteljesedésig.

Az Esztelneki ferences templom szentségimádási napjának indító gondolata

Az esztelneki ferences templom közösségének szentségimádási napját azzal a gondolattal indíthatnánk, hogy Isten országa, amiről Jézus a Lk 17,20-25-ben beszél, nem valami külsőleg megfigyelhető jelenség, hanem egy belső, szívünk mélyén rejlő valóság. Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy ne az égből érkező különleges jeleket várjuk, hanem azt keressük, hogyan jelenik meg Isten országa bennünk és körülöttünk, az apró, mindennapi eseményekben, és hogyan lehetünk mi magunk Isten jelenlétének tanúi a világban.

Ez a szentségimádási nap lehetőség arra, hogy elcsendesedjünk, elmélyedjünk Jézus jelenlétében, és így fedezzük fel azt a csendes, de végtelen szeretetét, amely mindig köztünk van. Amikor a szent színek előtt időzünk, Jézus nemcsak „velünk van”, hanem „bennünk él”, és ezáltal mi is az ő szeretetének, irgalmának és békéjének követeivé válhatunk. Ez az időszak lehetőséget ad arra, hogy elmélyítsük a hitünket, kérjük, hogy Isten országa bennünk is növekedjék, hogy ne csak egy nap, hanem életünk minden napján éreztesse hatását.

Talán ezzel a gondolattal lehetne elindítani: „Uram, add, hogy ne máshol, máshogyan vagy más körülmények között keressünk Téged, hanem ismerjünk fel Téged itt és most, a szívünkben, ahol a Te országod valósággá válhat. Segíts, hogy nyitott szívvel időzzünk Szent Színed előtt, és engedjük, hogy bennünk és közösségünkben, általad növekedjék az Isten országa.”

+++

Evangéliumi szakasz:

A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van.”
Ezután a tanítványokhoz fordult: „Jönnek napok, amikor szeretnétek látni az Emberfiának egyetlen napját, de nem fogjátok látni. Mondják majd nektek: Nézzétek, itt van vagy amott. De ne menjetek el, ne fussatok oda! Mert ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is. Előbb azonban sokat kell szenvednie, és el kell tűrnie, hogy ez a nemzedék megvesse.

Lk 17,20-25

Napi gondolat: Hogyan válhat számunkra élő példává Márton életútja?

Tours-i Szent Márton napja kiváló alkalom arra, hogy elgondolkodjunk a hit erején és azon az egyszerű, de mély szereteten, amely Márton életét áthatotta. Márton nemcsak a saját korában élt embereknek szolgált példával, hanem a mai hívőknek is mutatja, hogy a valódi keresztény élet nem a hatalomról, hanem a szolgálatról, az önzetlen adakozásról és a lelkünk mélyéből fakadó szeretetről szól.

Márton egész életét az alázatosság és a segítségnyújtás határozta meg. Katonaként nem volt hajlandó erőszakos tettekre, a rászorulókkal pedig mindig megosztotta azt, amije volt, legyen az élelem vagy egy egyszerű köpenydarab. Cselekedetei arra hívnak minket, hogy ne csak a saját szükségleteinkre figyeljünk, hanem legyünk nyitottak mások problémái és fájdalmai iránt, hiszen Isten előtt minden egyes segítő gesztus értékes.

Hogyan válhat számunkra élő példává Márton életútja? Azzal, hogy igyekszünk azokat a hétköznapi helyzeteket felismerni, ahol mi is hasonlóképpen adhatunk. Nem kell nagy tetteket véghez vinnünk – sokszor egy őszinte mosoly, egy segítő kéz, egy támogató szó éppen elég. Márton üzenete ma is ugyanaz: az igazi hit csendes, de hatalmas erejű világosság, amely minden ember számára reményt sugároz.

Ezen a Szent Márton napon érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkodni azon, miképpen tudnánk az ő szeretetteljes szolgálatát beépíteni saját életünkbe.

A kép forrás helye itt érhető el.

Nem az a fontos, hogy ismerem-e a napot és az órát, hanem, hogy készen állok-e a nagy találkozásra vagy sem?

 † EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből (Lk 21,5-11)

Abban az időben, amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a (jeruzsálemi) templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.”
Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?”
Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: »Én vagyok!« És: »Elérkezett az idő!« Ne kövessétek őket! Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen.”
Ezek az evangélium igéi.

***

A mai evangéliumi szakasz által mintegy ráhangolódhatunk az egyházi év lezárására, hiszen a világ végéről, a végső dolgokról kapunk tanítást Jézustól. 

A jeruzsálemi Templom csodálatos fenségében gyönyörködőket szólítja meg az Úr, rámutatva, hogy mindez az emberi kézzel épített hatalmasság és gazdagság könnyen az enyészeté lesz.  
A kőből épült, emberkéz alkotta, ám mégis maradandónak vélt tárgyak pusztulása drámai és megrázó, ám önmagában nem mérhető össze a végső idők hatalmas erejű történéseivel. Nincs történelmi esemény, nincs nemzetek közötti harc és háború, ami léptékében hasonlítana az isteni végítélethez. 

Mikor jön a vég? Tulajdonképpen Krisztus erről nem szól, hisz nem szándéka dátumot, időpontot, egyértelmű történelmi jelet meghatározni. A krisztusi hit higgadt, s az isteni Gondviselés felé fordul. Ez a belső szilárd meggyőződés tudja világosan a legfontosabb igazságot: az emberek történelme bár egybefonódott az üdvtörténettel, e kettő mégsem azonos. Az emberi történelemnek is ura Isten, ám ebben az emberi szabadság, szabad akarat visz előre vagy húz hátra minket. 

Az üdvtörténetet azonban az isteni üdvakarat vezérli, amely az emberi történelemben hatékony. A két szint, a két dimenzió összefonódott, legfőképpen akkor, amikor elérkezett az idők teljessége, s Isten Fia emberré lett, belépett az emberi időbe. Azóta a történelem ideje egyszersmind az isteni kegyelem ideje is, vagyis a történelmi idő együtt folyik a kegyelmi idővel, Isten mintegy áturalja a történelmet. 

Jézus akkor emeli az emberi történelem részeit, az időben behatárolt eseményeket az üdvtörténet részévé, amikor azt állítja: mindez egyben alkalom a tanúságtételre, arra, hogy mások legyünk, arra, hogy a lelkünket megmentsük. Addig ugyanis könnyű a lélekről, a megmentendő, mindent túlélő valaminkről beszélni, ameddig csak elméletben van róla szó, de azonnal nehézzé válik, ha akárcsak egy hétköznapi csetepatéban kell nem úgy viselkednünk, mint azt vegetatív zsigereink diktálják. 

Ebből következik, hogy a hívő ember számára a fő kihívás nem az, hogy miként tudja az emberi történelemben a végidő előjeleit felfedezni, hanem sokkal inkább az, hogy ebben a történelmi időben miként válik az isteni akarat engedelmes, odaadó eszközévé. Nem az a kérdés, ismerem-e a napot és az órát, hanem az, hogy a jelen pillanatban készen állok-e az Úrral való nagy találkozásra vagy sem?
Bár nem ismerjük az Úr második eljövetelének időpontját, mégis tudjuk, mit hoz magával. A pusztulás és az új ég és új föld ígérete a hívőben azt az érzést termi meg, ami már a Miatyánkban is kérésként fogalmazódik meg: „Jöjjön el a te országod, a te királyságod, a te uralmad.”

Napi gondolatok: Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük

Január 16. SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI (ferences vértanúk)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletű társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az első három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot időztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték őket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte őket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ők elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették őket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetők az ő foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fővárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták őket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta őket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, nőket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.”

Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt.
A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsőítette őket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsők között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a későbbi Páduai Szent Antal.

A Ferenc-rend első vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben.

Emberi okosság - isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek – oktalanságnak ítélték akkoriban és később is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sőt a keresztényekre haragították a muszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsőítette őket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)

Imádság:
Istenünk, te Szent Berárd és vértanú társainak dicsőséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ők készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Napi gondolatok: A bűn uralmának megsemmisülését Jeruzsálem és a templom pusztulása jelképezi (Lk 21, 5-11)

A mai evangéliumi szakaszban a világvégével kapcsolatos képekkel találkozunk. Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus Jeruzsálem és a templom pusztulásának megjövendölésével utal a végre.
Az apokaliptikus műfajban megfogalmazott evangéliumi részlet nem a fizikai világ végére, hanem elsősorban a bűn uralmának megsemmisülésére és Krisztus uralmának kezdetére utal.
A bűn uralmának megsemmisülését Jeruzsálem és a templom pusztulása jelképezi. Ez a város az ószövetségi világnak, azaz a bűn végzetes következményeit megszüntetni nem tudó vallásnak szimbóluma. A város pusztulására vonatkozó jézusi jövendölés tehát az Ószövetség lezárulását, a bűnnel szemben eredménytelenül viaskodó korszaknak végét hirdeti.
Az apokaliptikus irodalom a kozmosz megrendülésének képével jelzi, hogy Krisztus föltámadása gyökeres változást hoz az emberiség életébe. Ez az esemény ugyanis megszünteti a bűn végzetes következményét, és lehetőséget ad mindenkinek a halál utáni életre.
Az evangéliumi jelképek üzenetet és vigasztalást hordoznak. Azt üzenik, hogy meneküljünk a bűn világából, és utasítsuk el az önerőből fakadó megváltás eszméjét. És azzal vigasztalnak, hogy a bűn elleni harcban sohasem kell kétségbe esnünk, mert Krisztus föltámadásával elérkezett és folyamatban van már megváltásunk.
Ha akarta volna, mindezt az Úr Isten kinyilatkoztathatta volna racionális nyelven is, ám ő képekkel akar üzenni nekünk. Ezekkel a titokzatos képekkel nem csak értelmünkhöz szól, hanem a szívünkhöz, sőt a tudattalan világunkhoz is. Hagyjuk, hogy megszólítsanak ezek a képek, hogy hassanak ránk, s átjárják egész lényünket tetőtől talpig. Merüljünk el az Emberfia dicsőségének szemlélésében, s merítsünk erőt a mindennapok küzdelmeihez az ő győzelméből, melyet az égi és földi hatalmak s a halál felett aratott.

Napi gondolatok: Mindannak, akinek van, még adnak, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van (Lk 19,11-28)

A példabeszédben szereplő előkelő ember Jézust személyesíti meg. A szolgák, akikre uruk értéket bízott, Jézus tanítványai: feladatuk az, hogy az evangélium kincsét ne csak őrizzék, hanem terjesszék is a világon.

A példabeszéd kulcsmondata és mondanivalója abban a rejtélyes kijelentésben fogalmazódik meg, hogy mindannak, akinek van, még adnak, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van. A szövegösszefüggés világossá teszi e talányos mondat értelmét. Az értékek kamatoztatásával nem törődő szolga nem más, mint a lanyha tanítvány, akinek nincs lelkesedése és szorgalma az örömhír terjesztésére. S minthogy nincs birtokában a jó tanúságtevő ismérveinek, Isten azt is elveszi tőle, amije van, azaz megvonja és másnak adja tanúságtevői megbízatását.

E tanítás számunkra is megfontolandó, mert a szolgák, akikre uruk a mínákat bízta, mi vagyunk. Tegyünk meg mindent, hogy ne jussunk a haszontalan szolga sorsára. Kérjük Istent, segítsen, hogy derék szolgaként tudjuk kamatoztatni az evangélium kincsét önmagunk és embertársaink javára.

Napi gondolatok: Az evangéliumi részletben Jézus Isten országáról tanít... (Lk 17,20-25)

A farizeusok ezt az országot valamiféle földrajzi hellyel azonosították, és úgy gondolták, hogy e birodalom az evilági hatalom és dicsőség vonásait fogja hordozni. A dicsőséget pedig a zsidóság politikai és gazdasági hatalmának felvirágzásában látták. - Jézus elutasítja ezt az elképzelést. Isten országa ugyanis nem evilági birodalom, és nem szembetűnő módon válik valóra, hanem csendben, egyszerűségben és rejtett módon jelenik meg az emberek szívében. Jézus arra is figyelmeztet, hogy az ő személyében és az őt elfogadó emberek lelkében ez az ország már jelen van a történelemben.

A tanítványok elképzelése nem sokban különbözött a farizeusokétól: Isten uralmát ők is csak az evilági hatalom és dicsőség keretei között tudták elgondolni. A szenvedések előre vetődő árnyékában arról álmodoztak, hogy rövidesen megnyilvánul Jézus hatalma, aki kiragadja őket a szenvedés világából és az ellenség kezéből. - Jézus ezt az elgondolást is elutasítja, mert Isten országa nem evilági, hanem lelki birodalom. Nem hagy kétséget afelől, hogy cikázó villámként egyszer majd a végítélet napja is bekövetkezik, de felhívja tanítványai figyelmét, hogy a végső ítélet bekövetkeztéig éppen a szenvedés, a homály és a bizonytalanság világában kell fölfedezniük Isten országának körvonalait.

A jézusi tanítást megfontolván a mai napon arra kérjük Istent, segítsen, hogy helyesen tudjunk gondolkodni országáról. Kérjük őt, tisztítsa meg látványos csodákat fürkésző tekintetünket, és fülünket csiklandoztató hallgatózásunkat, fékezze meg rendkívüli eseményekre vadászó és jövendő mondok, próféták, s látnokok utáni szaladgálásunkat, hogy a szenvedésben, a kicsinységben, az egyszerűségben és a szürke-hétköznapokban is fel tudjuk fedezni Isten uralmának, birodalmának jelenvalóságát, kibontakozását és reményt nyújtó erejét.

Napi gondolatok: Az ingyenes szeretet igazi próbatétele…

„Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja e ott a kilencvenkilencet, s nem megy e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem keresi e gondosan, amíg meg nem találja?”

Róm 14,7-12; Lk 15,1-10

Igen ám, de az elcsatangolt bárány vagy az elgurult drachma nem fogja azt mondani gazdájának, amikor az rátalál, hogy hagyj békén, én nem vagyok elveszve – mi, bűnösök azonban ezt is megtehetjük. Hány szülő, nevelő és lelkipásztor kapta már meg rossz útra tévedt gyermekétől, növendékétől, hívétől, nyersebb vagy finomabb formában, hogy szabad vagyok, azt teszem, amit akarok, semmi közöd hozzá!

Ezért is egészíti ki a hasonlatok sorát az Úr Jézus egy harmadik példázattal, a tékozló fiú történetével. Ebből derül ki igazán, milyen lelkülettel viseltetik Isten az elcsatangolt báránynál és az elgurult drachmánál is rosszabb, hálátlan és önfejű emberrel, és ezt a lelkületet, a soha ki nem fogyó irgalmas szeretetet kell megtanulnunk tőle.

Nem bánhatunk a bűnössel úgy, mint egy tárggyal, nem foghatjuk meg és vihetjük magunkkal, és nem kényszeríthetjük erőnek erejével a nyájba való visszatérésre. A kisgyermeknek még szabad, sőt szükséges is olykor az engedelmesség kényszerítő erejénél fogva megparancsolni, hogy ezt vagy azt tegye, mert mi jobban tudjuk, mi válik javára, s mi vagyunk érte a felelősek. Aki viszont már elérte a felnőttkort, azzal szemben nem alkalmazhatunk kényszerítő eszközöket – nemcsak fizikaiakat, hanem a lelki terror kifinomult módszereit sem, ugyanakkor a felelősséget mégsem háríthatjuk el magunktól egészen, hagyva, hogy saját feje után menve a vesztébe rohanjon.

Ez az ingyenes szeretet igazi próbatétele. Csak az tanul meg igazán szeretni, aki belekóstol ebbe az eszköztelen, a végletekig kiszolgáltatott állapotba és mérhetetlen gyöngeségbe, ahol nem marad más, mint bízni és várni, néha az aggódás már-már pokolinak ható tisztítótüzében megtisztítva szeretetünket. Ha ebben mindvégig kitartunk, meg fog mutatkozni a szeretet gyöngeségben rejlő ereje: testvérünkben feltámad a vágyakozás az atyai ház után, ahol mindig csak szeretetet kapott.

Ha lélekben elkísérjük őt, akármilyen mélyre süllyedt is, ugyanakkor a helyünkön maradunk, s mindennap kémleljük a látóhatárt, hogy ha jön, messziről elébe siessünk és magunkhoz öleljük, bizonyosan megérjük a napot, amikor előbukkan a dombok mögül, s talán kicsit tétovázva, leszegett fejjel, de jön felénk az úton...

fr. Barsi Balázs ofm

Napi gondolatok: Ha valaki közületek tornyot akar építeni… Róm 13,8-10; Lk 14,25-33

„Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket? Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet...”

Krisztus követőjének egyszerűbb számvetést készítenie, mint a tornyot építő embernek, vagy a hadba vonuló királynak. Számba veheti adottságait: tehetségét, jó és rossz tulajdonságait, hajlamait és örökségeit, és megállapíthatja, hogy mindez végtelenül kevés és szánalmasan elégtelen ahhoz az óriási vállalkozáshoz képest, amelybe fogni akar. Ráadásul, ami a toronyépítéshez és a hadba vonuláshoz hasznos és szükséges: a pénz, fegyver, hatalom, Krisztus követésében haszontalan, sőt inkább akadály lehet.

Mi az, amire alapozva mégis bele lehet és bele is kell vágni?

A Krisztushoz való mindenekfölötti ragaszkodás. Az a szeretet, amely nem csupán érzelem (persze nem baj, ha az is), nem csupán a cselekedetekben megmutatkozó jóakarat (persze nagyon helyes, ha az is) még csak nem is feltétlen engedelmesség (persze elengedhetetlen, hogy az is), hanem életünk lehorgonyzása őbenne. Paradox módon tehát nem az készült föl Krisztus követésére, aki úgy gondolja, adottságai alkalmassá teszik arra, hogy Jézus tanítványa legyen, hanem aki eleve belátja, hogy vállalkozása emberileg reménytelen, s ezért semmihez sem ragaszkodik, csak az Úrhoz, belé vetve minden bizalmát.

Ez az az alapállás, a lélekben való szegénység, amelyből indulva eséllyel rajtolhatunk a Krisztus-követés pályáján. Ezután már lehet minden tehetségünkkel, energiánkkal, valahány idegszálunkkal Isten ügyét szolgálnunk.

A szeretet nem tesz rosszat felebarátjának. A Krisztushoz való ragaszkodáshoz igazítva minden földi szeretet a helyére kerül. Jézus Krisztus nem szeretteink gyűlölésére és nem a világ javainak megvetésére szólít fel, hanem arra a szeretetre hív, amely egyedül képes mindig azt tenni, ami jó, s a magunk, felebarátunk és a világ számára üdvös, mert nem önmagunkból indul ki, hanem Istentől származik.

fr. Barsi Balázs ofm

Csíksomlyói gondolatok halottak napjára: A remény pedig nem csal meg...

„A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkébe a ránk árasztott Szentlélek által” (Róm 5, 5-11 ) – hallottuk az imént föl olvasott szentleckéből.

   

Nem minden reményre igaz ez a kijelentés. A mi kisebb vagy nagyobb földi reménykedéseink, igenis rendre megcsalnak, s ilyenkor rendre el is keseredünk, kiábrándulunk, kedv vesztettek leszünk.

Csak az a remény nem csal meg, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan szintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta.

Mélységesen kiábrándítóak és elszomorítóak azok a temetések, ahol a papra csak, mint szertartásmestere van szükség, ahol a gyászolók arcán félelmetes hitetlenség és közöny ül, és látszik, hogy mindent megtesznek, csak nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz a halál után. Még megdöbbentőbb ez akkor, amikor magukat hívő, kereszténynek nevező személyek viselkednek így. Akik számára a legfontosabb egy temetés alkalmával a felszín, a látszat és nem a ravatalon lévő személy halhatatlan lelke, annak üdvössége.

Az ilyennek reményüket csupán a halállal megjelölt dolgokba vetik, s ezzel hallgatólagosan elismerik, hogy többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban szerencsétlenebbek minden embernél.

Éppen ezért az ilyen emberek részéről az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben: a széles körökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog.

Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob, Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem ez a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások, súlyos betegségek, idős kor idején tanúsított viselkedésemen. Akkor életem jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés, nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs lelkülete kell hogy legyen.

Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, filozófiai eszmefuttatásnál és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.

Az igazi reménység, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.

A gyertyák imbolygó fénye, a virágok szépsége, a Szentírásból vett isteni üzenet, s nem utolsó sorban a földéletből eltávozott szeretteink emléke azt sugallja, hogy csak úgy van értelme földi életünknek, ha reménységünket egyedül az élő Istenbe vetjük, mert aki benne bízik, az sohasem csalatkozik.

Napi gondolatok: De mi mindezeken diadalmaskodunk az által, aki szeret minket… Róm 8,31b-39; Lk 13,31-35

„De mi mindezeken diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakít bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”

Arról a szeretetről van szó, amellyel Isten szeret minket, és amelyet Jézus Krisztusban, az ő emberré levésében, értünk elszenvedett halálában és feltámadásában, valamint mennybemenetelében nyilvánított ki.

Nem szakíthatott el minket Krisztus szeretetétől Jézus halála, mert az Atya feltámasztotta őt. Nem szakíthatott el Jézus megdicsőült élete sem, hiszen több napon át megjelent az apostoloknak és szent sebeit mint az isteni irgalom és a bűnbocsánat forrását mutatta föl nekik. Nem szakíthattak el a bukott angyalok és fejedelemségek sem, mert nem tudták Istent megakadályozni irántunk való szeretetében, hanem ő rontotta le a sátán műveit. A teremtett világ sem tudott Isten szeretetének gátat vetni, mert Isten minden teremtményt Krisztus lába alá vetett. Isten szeretete teremtő, mindenható szeretet. Semmi sem riasztja meg, semmi sem bizonytalanítja el, semmi sem tartóztatja fel. (Figyeljük csak meg Jézus válaszát a mai Evangéliumban, amikor Heródes gonosz szándékáról értesítik.)

Nem szakíthat el Isten szeretetétől a mi halálunk sem, mert ígéretet kaptunk rá, hogy Fiához hasonlóan minket is feltámaszt, s ennek zálogát, a Szentlelket máris megadta nekünk. Nem szakíthat el az élet, sem a jelen élet nyomorúságai, mert azokat is megszentelte Krisztus földi élete és üdvösségünkre fordítja, sem az eljövendő élet, hiszen ő maga készít helyet nekünk. Nem szakíthatnak el a bukott angyali fejedelmek sem, mert bár ideig-óráig van még némi látszathatalmuk, mi Jézus Krisztus istenfiúi életében vagyunk beiktatva, és így a mi lábunk alá is vetette őket az Atya. A teremtett világ sem szakíthat el bennünket Istennek Krisztusban kinyilvánított szeretetétől, mert a teremtett világot is Jézus Krisztus uralma alá rendelte, akinek mi társörökösei lettünk.

A természetes és természetfölötti hatalmak nem, egyedül mi magunk vagyunk, akik erőnek erejével kiszakíthatjuk magunkat Isten szeretetéből és akár hátat is fordíthatunk neki. Ezért kizárólag saját magunktól van okunk félni, saját magunkkal szemben van okunk bizalmatlannak lenni. De bizonytalanságunk, állhatatlanságunk ellen van orvosság: az Úristenbe vetett bizalom, az ő szeretetében való elmerülés, uralmának érvényesítése életünk minden területén.

fr. Barsi Balázs ofm

Napi gondolatok: Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek? Lk 13,22-30

Betlehemi születési bazilika bejárata

Az evangéliumi részletben egy kíváncsi zsidó arról faggatja Jézust, hogy ki juthat be Isten országába. Jézus, ahelyett, hogy számadatot közölne, sommásan így válaszol: Éppen ellenkezőleg lesz, mint ahogyan gondoljátok. Mert sokan, akiket elsőnek tartotok, utolsók lesznek.

Jézus hallgatói között szép számmal voltak olyanok, akik önmagukat tartották elsőnek. Kiválasztottságuk tudatában úgy vélték, hogy előjoguk van Isten országára. Jóllehet csak képmutató módon gyakorolták vallásukat, meg voltak győződve arról, hogy e lélektelen vallási gyakorlat üdvösségre vezet. Bonyolult teológiai eszmefuttatásokba bocsátkoztak, mert szinte bizonyosra vették, hogy a tudás az üdvösség útja. - Jézus elutasítja gondolkodásukat. Gonosztevőknek nevezi őket, és elsősorban nekik címzi a figyelmeztetést: igyekezzetek bejutni a szűk kapun.

A szűk kapu nem más, mint Jézus üdvözítő ajándékának elfogadása, a belső elkötelezettség vállalása és a vallási elmélet gyakorlattá tevése.

A jézusi figyelmeztetés nekünk is szól. A szűk kapu felé kell törekednünk, mert keresztlevelünk, rutinossá váló vallási gyakorlataink és hitbeli ismereteink önmagukban még nem biztosítják az üdvösséget. Ha igazán elsők akarunk lenni, igyekezzünk teljességgel elfogadni Jézus ajándékát, és törekedjünk arra, hogy hitigazságainkról elkötelezett élettel tegyünk tanúságot.

Napi gondolatok: Mihez hasonlít az Isten országa? Lk 13, 18-21

Kenyér tészta dagasztása

Azt hiszem mindenki előtt világos, hogy a Bibliában sokat hangoztatott Isten országa nem valamiféle politikai vagy földrajzi terület, hanem az emberi lelkekben megvalósuló jóság, szeretet és irgalom birodalma. Vagy, ahogy Szent Pál apostol fogalmazott: erény, béke és öröm a Szentlélekben.
Az Isten országa tehát a krisztusi lelkület az emberben; ami nem más, mint személyes, élő kapcsolat a háromszemélyű egy Istennel, ami itt a földön kezdődött el és az örökkévalóságban teljesedik ki.

Az evangéliumban hallott jézusi hasonlatok e lelki, személyes kapcsolat kibontakozására vonatkoznak. A mustármag hasonlatát az Isten országa külső növekedésére, az evangélium terjedésére szokták alkalmazni, a kovászét pedig arra, ahogy belülről jár át és alakit. Fontos, hogy a kettőt, a külsőt és a belsőt ne válaszuk el egymástól, hanem egységben szemléljük. Mert a kettő szétválasztásával fennáll a veszély, hogy felbomlik az egyensúly, ami a kiegyensúlyozott lelkiélet rovására és a tanúságtevő keresztényélet kárára van.

Az európai kereszténység jelenlegi állapotát szemelőt tartva, sokan az újraevangelizálás szükségességéről beszélnek. Lehet, hogy azért nem sikerült Európa első evangelizációja, mert túlságosan a külső növekedésre helyeződött a hangsúly – tevődik fel a kérdés? A kereszténységgel átvettünk igazságokat, értékrendet, struktúrákat, de a krisztusi lelkület, az evangéliumi élet kegyelmi valósága nem járta át elég mélyen a lelkünket. Ezért üresedhettek ki a struktúrák, bomolhatott fel az értékrend, kérdőjeleződhetett meg az igazság.

A magas cserjévé terebélyesedő mustármag példája azt tudatosítja, hogy Isten a kicsiny, a jelentéktelennek látszó tényezőket használja fel országának építéséhez. Jézus tanítványa gyakorta megtapasztalja gyengeségét, erőtlenségét és a közömbös világgal szembeni tehetetlenségét. Aggodalomra még sincs oka, mert a titokzatos isteni rendelkezés folytán ez a gyengeség hordozza Isten erejét.
Természetesen, aki ma Krisztus parancsának engedelmeskedve hirdetni akarja az evangéliumot, annak első és legfontosabb feladata, hogy maga teljék meg ennek az egyetlen jó hírnek örömével és világosságával. Isten országa akkor terebélyesedik naggyá, ha kovászként előbb magát a hirdetőt járja át: annak értelmét, akaratát, érzelmi világát, ösztöneit, emberi kapcsolatait.

Sajnos életünkben a hangsúly nem az Isten országán van, hanem a szükségleteinken. Mi egyfolytában ezeket keressük, és így szeretnénk egy kis Isten országát. Csak a világ által keresett dolgok bűvöletében engedjük meg, hogy Isten jelen legyen az életünkben, kapcsolatainkban.
Az evangélium megfordítja a sorrendet: Isten jelen van az életünkben, jelen van a kapcsolatainkban, és arra kér, hogy ennek fényében, ennek erejében foglalkozzunk mindazzal, ami az életünk 99%-át leköti, amit az ég madarai vagy a mezők liliomai példabeszédében Jézus elmond nekünk.

A kérdés az: El hisszük-e, hogy Isten országa olyan, mint a mustármag, mint a kovász, hogy Jézus személyében elérkezett az Isten országa hozzánk, Isten jelenléte és jelene itt és most? Merjük-e mindazt, amit átélünk vagy azt, ahogyan átéljük, ennek fényében nézni?
Amikor a válaszunk egy őszinte igen lesz, akkor új értelmezést kap minden, és a legnehezebb dolgokból is fölfakadhat a derű, az öröm és a béke. Ilyenkor azok, akik elhiszik Isten országának jelenlétét, elkezdik azt hálával ünnepelni, annak békéjében, örömében és igazságában nézik a dolgokat. Azoknak, akik nem hiszik, nyomasztóvá, teherré, elviselhetetlenné válik az élet, és mindent kitalálnak, hogy kibírják. Pedig: „Ő kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fia országába”. (Kol 1,13)

Ha őáltala, ővele és őbenne éljük át a hétköznapjainkat, magányunkat, egyedüllétünket, szenvedésünket, kudarcainkat, sikereinket és örömeinket, akkor minden megváltozik.
Az evangéliumi hasonlatok vigasztalásunkra szolgálnak. Azt akarják szívünkbe vésni, hogy ha egyelőre nem is látjuk tanúságtevő munkánk gyümölcsét, akkor sem szabad elkeserednünk, mert Isten előbb-utóbb diadalra fogja vinni művét. És ha gyengének érezzük magunkat a tanúságtevő feladatra, akkor is folytatnunk kell a munkát, sosem feledvén, hogy Isten jelentéktelennek látszó eszközökkel építi országát.

Napi gondolatok: Természeti katasztrófák, balesetek mindig voltak, ma is vannak (Lk 13,1-9)

Efezusi rom városban

Ez az evangéliumi szakasz, amely csak Lukácsnál található, azt tanítja a tanítványoknak, hogy Jézus együtt érző, de nem tutyimutyi. Megköveteli, hogy a tanítványok tanulják meg mások váratlan halálából, hogy meg kell térniük, míg nem késő és készen kell állniuk az ítéletre,

Természeti katasztrófák, balesetek mindig voltak, ma is vannak: ezek figyelmeztetések akarnak lenni, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor azok bekövetkeznek, és akit kiszólítanak az életből, annak számot kell adnia, arról, teljesítette-e, és hogyan teljesítette küldetését.

Az evangélista szándéka a leirt katasztrófákkal feltehetően csak az, hogy felhívja a figyelmet a megtérés sürgető voltára, ezzel kapcsolatban mindenkit lebeszéljen a lustaságról, a halogató magatartásról, mert (anélkül, hogy Isten megtagadná segítségét) nem biztos, hogy lesz még megfelelő alkalom a jó útra térésre. S akkor valami olyasmi történhet, mint ami a fügefával, amely terméketlen maradt, és ezért idő előtt a tűzre került.

A megtérésben az embernek gyökeresen meg kell változtatnia gondolkodását és életvitelét, hogy átvehesse Isten gondolkodásmódját, aki azt akarja, hogy az emberek barátok, egyenlők és testvérek legyenek.

Kétségtelen, hogy a megtérés az Isten mélységeibe és az ő elgondolásához való visszatérés, egyben azonban elkerülhetetlenül az emberhez való visszatérés is, aki az isteni törődés és gondoskodás középpontjában áll. A helytelen utak, amelyekről az embernek vissza kell térnie, az önzés ösvényei, s ugyanakkor rá kell térnie az „ország” útjára, és ennek ügyéhez kell hozzájárulnia. Ily módon a társadalmi és politikai eszmény, amelyért a Pilátus által lemészároltatott galileaiak meghaltak, újra visszatér az evangéliumi üzenetbe. A megtérés ugyanis csak színlelt fordulat, ha nem foglalja magába az isteni terv egészét, vagyis ha nem kötelezi el a hívőt az isteni elgondolás valamennyi területén.

A megtérés és ennek elutasítása közötti választás azonos az élet és a halál között választással. A csapásokat, amelyek talán egyik pillanatról a másikra érik majd a nemzetet (s amelyek az evangélium írásának idején feltehetően már be is következtek) a nép bűnei váltották ki.

Olykor a katasztrófáknak vannak túlélői. Számukra nagyon hatékony figyelmeztetés a katasztrófa. Bölcs ember, aki nem várja meg az ilyen figyelmeztetéseket, hanem idejében termőre fordítja addigi meddő életét.

Napi gondolatok: „Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?” (Lk 12,54-59)

Az evangélista lassú és nehéz felfogású közösséggel áll szemben, s nem tudja elrejteni szomorúságát emiatt. A mindennapi és anyagi érdekek gyakorlati síkján a hallgatok ügyességről, rátermettségről és okosságról tesznek tanúbizonyságot, amikor azonban vallási problémákkal szembesülnek, elveszítik éles látásukat.

Jézusnak és az evangélistának az a panasza, hogy az ember, s maga a hívő is, nem mutat igyekezetet, szorgalmat és jóakaratot abban, hogy felismerje Isten tervének kibontakozását, a messiási időszak kezdetét és az üdvösség idejét. Már pedig mindig sikerül az embernek elérnie azt, amit akar, vagy ami valamilyen szempontból érdekli őt.

Jézus nem talált befogadásra, Isten országa nem terjed, az emberek pedig bizalmatlanok a krisztusi üzenettel szemben, mert nem fordítanak kellő figyelmet a különleges időszakra, amelyben élnek, és az egymásba fonódó eseményekre.

Körültekintőbbnek és figyelmesebbnek kellene lenniük. Az események önmagukban adnak hírt az isteni elgondolásról vagy tervről, amelynek részét alkotják. Az evangéliumi részletben Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy ismerjék föl személyében az isteni küldöttet és változtassanak életvitelükön.

A buzdítás első részében arra utal, hogy a nyitott szemű és szívű ember az idők jeleiből könnyen felismerhetné, hogy ő a megígért Messiás. A légköri változásokból a legegyszerűbb ember is biztonsággal következtet a zápor vagy a hőség közeledtére. Ha az ember nyitott, a jézusi szavak és tettek alapján ugyanilyen könnyedséggel felismerhetné, hogy Jézusban elérkezett a messiási kor.

A buzdítás második része azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az Isten jelenvalóságát fölfedező embernek változtatnia kell életvitelén. E változtatás módját Jézus a pereskedés gyakorlatával kapcsolatban körvonalazza. Arra hívja fel hallgatói figyelmét, hogy a pereskedő ember még abban az esetben is veszít, ha neki adnak igazat a bírák: a békétlenség és a viszály szelleme ugyanis az ő lényét is rombolja. Az ilyen pogány megoldások helyett a párbeszédet és a megbocsájtást ajánlja.

A jézusi tanítás nekünk is szól: hiszen életünk eseményeiben nekünk is fel kell ismernünk Jézust, és változtatnunk kell életvitelünkön, ha az nem egyezik meg Istennek rólunk készült tervével.

A mai napon kérjük Istent, nyissa meg szemünket, hogy életünk eseményeiben föl tudjuk ismerni Jézus közeledését, és adjon erőt, hogy békét és megbocsájtást sugárzó magatartással tudjunk tanúságot tenni e felismerésünkről. 

Napi gondolatok: Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre… Lk 12, 49-53

Az evangéliumi részletben Jézus különféle képekkel jellemzi tevékenységét és földi feladatát.

Az első kép a tűzgyújtás. Az üdvözítő egyik feladata az, hogy tanításával melegséget, reményt sugározzon az emberek életébe, s ugyanakkor megsemmisítse, elhamvassza az országában működő gonosz erőket vagy ezek végzetes következményeit. Mindazok, számára, akik találkoznak vele, személye olyan, mint valamiféle melegítő, lángra lobbantó és tisztító tűz.

A második kép a keresztség, amellyel a mester saját halálára és feltámadására utal. Régen a felnőttek keresztségét úgy szolgáltatták ki, hogy a keresztelendő belemerült a folyóba, majd kiemelkedett belőle. Jézus is belemerül a történelem szennyes áramába, majd feltámadva kiemelkedik belőle.

A harmadik kép a forradalom. Az üdvözítő felforgató, meghasonlást hozó tevékenységnek tekinti saját cselekedeteit. A keresztény üzenet radikális, és radikális választ kíván. Ez a válasz megosztja az embereket, adott esetben még a családon belül is. A Krisztust követőnek fel kell lázadnia minden és mindenki ellen, aki akadályozza az evangéliumi örömhír terjedését.

A tegnap az 56-os vértanúkra emlékeztünk, akik tudatosan vagy öntudatlanul Krisztus nyomában jártak. Rájuk gondolva kérjük Istent, adjon erőt, hogy életünk tüzet gyújtó, meghaló-feltámadó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a mártírokkal való nagy találkozásra.

Napi gondolatok: „Jelt kíván, de nem kap más jelet…” Lk 11,29-32

Jónás próféta Isten üzenetét hirdette a Niniveieknek, akik meghallgatták szavát és bűnbánatot tartottak: „Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. És amikor a beszéd Ninive királyához eljutott, ő felkelt trónjáról, letette palástját, szőrruhába öltözött és hamuba ült”(Jón 3, 1-10). Az isteni üzenet hirdetése volt az a jel, ami a megtérést kiváltotta.
Az újszövetség kezdetén Jézus igehirdetése és az azt követő tettek, csodák azok a jelek, amik az emberek megtérését kell hogy eredményezzék. Maga Jézus mondja: „Ha másért nem, legalább tetteimért higgyetek!”
Más jelet nem kell várni, főleg azért, mert Jézus mondanivalója teljesebb Jónásénál, hiszen az örök élet igéit hirdeti. „A ninivei férfiak felállnak majd az ítéleten e nemzedékkel, és elítélik, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak [Jón 3,5]; és íme, nagyobb van itt Jónásnál”(Lk 11,32).
Talán nem csak Jézus kortársai, hanem korunk embere is sokszor jelet követel Istentől. De mi sem kapunk más jelet, mint Jézus megtérésre szólító szavát és az azt alátámasztó tetteit.
Jézusnál a tettek beszélnek. Életének odaadása, tanításának tökéletessége és ereje bizonyítja, hogy ő az életünk értelme, ő küszködésünk jóra fordítója, ő az igazság megvalósítója.
Ahogyan Jézus jel volt az ő kortársai számára, ugyanúgy jel a mi számunkra is. Figyeljünk oda erre az áldozatos szeretetet, megbocsátást és irgalmasságot hirdető szóra, jelre, életpéldára!
Vajon mi észrevesszük a mai idők jeleit? – Természeti csapások, hitükért életüket feláldozó kortársaink, kereszténytestvéreink életpéldája, stb. - Vajon mi észrevesszük a megtérésre, elkötelezett keresztényéletre, hitünk komolyan vételére felszólító jeleket?