A HIT – katekézis

Fogalma: az az isteni erény, amelyben értelmünkkel és akaratunkkal ráhagyatkozunk Istenre és elfogadjuk a tőle kapott kinyilatkoztatást.

Szent Ágoston 3 féle hitfogalma:

·       hinni Istent – elfogadni létét

·      hinni Istennek – elfogadni tanítását

·     hinni Istenben – mindenben rábízzuk életünket, akarata szerint szeretnénk élni vagyis teljesen őáltala, ővele és őbenne

 Hinni = benne lenni→ „Benne élünk mozgunk és vagyunk” (Apcsel 17,28)

A hit kialakulásának legfontosabb tényezői:

1.)    ISTEN aki az indítást adja a hitre → mindig Ő a kezdeményező  

             → kegyelmi ajándék, mely sokféleképpen történhet

2.)    EGYHÁZ, amely közvetíti számunkra az Isten üzenetét

                        ( tanítás,  liturgia által )

3.) EMBER, aki befogadja, vagyis igent mond az Isten akaratára

Az Isten a hitre való kegyelmi indítást mindenkinek megadja legalább egyszer az életében, csak észre kell venni! Ez történhet:

-          mások tanúságtevő élete által

-          testvéri szeretet megtapasztalása által

-          a világban Isten gondviselésének felismerése által

-          az Isten élő igéje által (szentírás)

-          liturgia által stb.

Az Egyház ( katolikus ) őrzi a teljes és hiteles tanítást, ez azért nagyon fontos, hogy az egy élő, igaz Istenben és Fiában Jézus Krisztusban  az egyetlen üdvözítőben higgyünk !!!

Isten → Illés és a baal papok ( 1Kir 17,21-40 )

Jézus Krisztus → üdvösség → kereszthalál és feltámadás ( Jn 3,15 ill. 1 Kor 15,3.17 )

Az ember részéről a hangsúly elsősorban az akarati és értelmi elfogadáson van, vagyis a hit elfogadása mindig tudatos és személyes döntés – kényszeríteni senkit nem lehet.

Nagyon fontos, hogy a hit egyéniségünkkel együtt mindig változik. Ez a változás lehet pozitív és negatív irányú:

·         növekedhet ( ↑ ) : pl: szentségi élet, szívbéli imádság, lelki olvasmányok, hívő közösség, barátok stb.

·         csökkenhet ( ↓ ) : pl: gyónás-áldozás  imádság elhanyagolása, rossz társaság stb.

A hit az ember részéről elkötelezettséget jelent, vagyis akiben hiszek, és ahogyan hiszek, úgy kell élnem!

  

Szentírásban számos példát találunk rá

·         Ószövetség Ábrahám példája aki minden hívő atyja  ( Ter 22,1-18 ) ║ (Zsid 11. fej.)

áldozat → mi mit teszünk?! csak azt, ami kötelességünk? vagy még azt sem? tudunk-e áldozatot hozni Istenért, hitünkért?

           →  a legapróbb áldozatnak is melyet Istenért vagy embertársainkért teszünk hatalmas ereje van

           →  nem kell hozzá más, mint nyitott és szerető szív

           →  Isten bőségesen megjutalmazza áldozathozatalunkat

·         Újszövetség  − a vérfolyásos asszony ( Mk 5,25-34 )

erő  → Jézusból ma is ugyanaz az erő árad, csak hinni kell benne

      → eucharisztikus jelenlét

      → Jézus erejével átformálhatjuk a világot − Szent Pál „élek, de már nem én hanem Krisztus él bennem!” – mekkora hatékonysággal hirdette az evangéliumot

A hit a megtérés mellett az Istennel való kapcsolatunknak másik legfontosabb sarkpontja. Ez a két fogalom mindig szorosan összetartozik.

A hit feltétlenül szükséges az üdvösséghez is: „Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik.” ( Mt 16,16 )

Hitünket szükséges megvallani is: „Mindazt tehát aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt, de aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” ( Mt 10,32-33 )

Hitvallás

Közösségi:

·         apostoli hitvallás ( credo ) – hitünk  foglalata

                         → szentmisében

                         → keresztség felvétele előtt illetve ennek megújításakor – húsvét vigília

Egyéni:

·         rövid hitvallás pl. egy szívből kimondott ima, vagy szóbeli megvallás

→ Tamás apostol  „Én Uram, én Istenem!”

→ Péter apostol „Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia!”

Bűnök a hit ellen:

·         közömbösség

·         hitetlenség  (ateizmus) 

·         hittagadás (apostasia)

·         eretnekség (heresis) – válogat a hitigazságokban

·         szakadárság (skizma) – keresztény hitét megtartja, de megtagadja a pápa iránti engedelmességet (lásd a nagy-figyelmeztetés hívei, terjesztői)

Elmélkedésre: - milyen az én hitem – kinek tartom Jézust

Forrás: http://www.veszpremhittan.hu/

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata

 

10. elmélkedés: a hívek szerepe a hitigazság megértésében és továbbadásában

A Szentírás és a Szent Hagyomány értelmezése az egyház Tanítóhivatalának feladata, vagyis a Péter utódával szeretetközösségben lévő püspökökre lett bízva. A Tanítóhivatal azonban nem Isten népétől függetlenül cselekszik, hanem Isten által akart eszköz ahhoz, hogy jól megértsük a Szentlélek működését az egész egyházban. Azonban a Tanítóhivatal nem egyedül értelmezi a hitet.

A katekizmus 91. pontja megállapítja: „Minden hívő részesedik a kinyilatkoztatott igazság megismerésében és átadásában. A Szentlélek kenetét kapták, aki oktatja őket…” Az egész hívő nép, „kezdve a püspököktől egészen a legjelentéktelenebb világi hívekig”, rendelkezik azzal az ajándékkal, amelyet természetfölötti hitérzéknek nevezünk. Ennek a hitérzéknek köszönhetően, amelyet az igazság Lelke éleszt fel, Isten népe egyre mélyebben csatlakozik a hithez, azt egyre nagyobb teljességgel érvényesíti életében (vö. 93. pont).

A katekizmus emlékeztet a „Dei Verbum” konstitúció híres 8. pontjára, ahol azt olvassuk, hogy az egyház előrehalad a hit megismerésében, „részben a hívők elmélkedése és keresései folytán”, akiknek mély tapasztalatuk van spirituális téren. A Szentlélek így eljuttatja a híveket a teljes igazságra, természetesen nem a Tanítóhivatal vezetése nélkül.

Isten Népe hitbeli fejlődésére példa az 1854-ben dogmaként kihirdetett Szeplőtelen Fogantatás igazsága. Mária kinyilatkoztatott misztériumának mélyebb megértésére nem kerülhetett volna sor a hívek tapasztalata és elmélkedése nélkül, azaz hitérzékük nélkül. Mi hívők, tehát mindnyájan érezzük magunkat a Jézusban kinyilatkoztatott hit megértése és továbbadása alanyainak.
 

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A katolikus egyház katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata 9. elmélkedés: A hitletétemény értelmezése

Idde az mp3-ra kattintva, meghallgatható!

A Szent hagyomány és a Szentírás, vagyis az isteni Kinyilatkoztatás továbbadásának két módja nem jelentenek lerögzített valóságokat, hanem az egyházi közösségre bízott valóság, amelyet meg kell őrizni, gyakorolni kell és mindig új módon, ugyanakkor az Apostolok tanításához hűen kell megvallani. Ez a hűség, hogy ne ismételjük mindig ugyanazokat a formulákat, anélkül, hogy értenénk jelentésüket, szüntelen magyarázatot igényel. Arra kell tehát törekednünk, hogy egyre megfelelőbb nyelvezettel fejezzük ki a hit misztériumát.

A Szentírás és a Szent hagyomány értelmezése nem változtat a dogmák érvényességén – ellenkezőleg – sine qua non, azaz elengedhetetlen feltételt jelent ahhoz, hogy hűségesen fordítsuk a Credo-t minden korban, minden nemzedék és kultúra számára.

A katekizmus 85. pontja arra emlékeztet, hogy „Isten írott vagy áthagyományozott szavának hiteles értelmezése kizárólag az Egyház élő Tanítóhivatalának a feladata”, azaz a pápával közösségben lévő püspököké. A Tanítóhivatal azonban nem helyezi magát Isten írott vagy továbbadott Szava fölé, hanem szolgálja, hallgatja, megőrzi és kihirdeti azt.

Azt mondhatjuk, hogy a Tanítóhivatal által végzett szolgálat Jézus ígéretének konkrét megvalósítása: „az igazság Lelke elvezet titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). A Szentlélek segítsége nem demokratikus úton valósul meg, mintha a kinyilatkoztatott igazságot le lehetne szűkíteni emberi többség véleményére.

A Lélek az egész egyházban működik, de megfelelő pillanatokban, amennyire lehetséges, éppen az egyház Tanítóhivatala által fejezi ki magát. Ne próbáljunk tehát kedvünkre való, nézetünknek megfelelő hitet fabrikálni magunknak, hanem emlékezzünk Krisztus Apostolainak mondott szavaira: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). 

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata

8. elmélkedés: a Szentírás
 

A Kinyilatkoztatás továbbadása kétféle módon történik: a Szenthagyomány és a Szentírás útján. A katekizmus tanítása szerint ez a két mód „szorosan összefonódik és átjárja egymást” (80. pont).

Az egyház a Bibliát a hit „legfőbb normájának” tartja. Tehát nem pusztán úgy tekintünk a Szentírásra, mint mélyen vallásos szövegre, hanem valljuk, hogy azt maga Isten sugallta. A Biblia, mint olyan, üdvösségünkre vonatkozóan mentes minden tévedéstől. Ez azt jelenti, hogy a bibliai szövegekben előfordulhatnak például történelmi vagy földrajzi pontatlanságok, amelyek az emberi szerző korlátaiból fakadnak, de tévedés nélküli az az igazság, amelyet Isten számunkra ki akart nyilatkoztatni üdvösségünkre vonatkozóan.

A Bibliában megtaláljuk Isten valódi Szavát, emberi nyelven közölve. Ezért, amint azt a katekizmusban olvassuk, a keresztény hit nem mondható a „könyv vallásának” (108. pont). Az Újszövetség nem az égből hullott alá, hanem az első keresztény közösségek hithirdetésének gyümölcse. Ezért a Szentírást az egész egyház élő hagyománya szerint kell olvasni és értelmezni. Ez az alapelv nem jelent akadályt ahhoz, hogy egyénileg is olvassuk a Bibliát. Sőt, arra kaptunk meghívást, hogy ezt rendszeresen tegyük. Személyes értelmezésünket azonban össze kell vetnünk az egyház tanításával. A Biblia különböző oldalait olvasva emlékeznünk kell rá, hogy középpontjában Krisztus áll. Halála és feltámadása tehát az egész Biblia értelmezésének kulcsa.

Olvassuk tehát a Szentírást egyénileg és az egyházzal együtt, felfedezve számtalan jelentését. A katekizmus, hogy a Biblia olvasására ösztönözzön bennünket, emlékeztet Szent Jeromos híres szavaira: „A Szentírás nem ismerése ugyanis Krisztus nem ismerése” (133. pont). 

 

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata - 7. elmélkedés

7. elmélkedés: Az isteni kinyilatkoztatás továbbadása – a hagyomány

A keresztények azt vallják, hogy Isten, aki Jézus Krisztus személyében és történetében nyilatkoztatta ki magát, „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismerésére” (1 Tim 2,4). Tehát szükséges, hogy Jézus üzenetét átadjuk minden idők minden nemzedékének.

A katekizmus emlékeztet rá, hogy az evangéliumot kétféle módon terjesztették: szájhagyomány útján és írásban – az Apostolok prédikációin és a Szentlélek által sugalmazott írások révén, amelyek a Bibliát alkotják. Meg kell jegyeznünk, hogy az igehirdetés megelőzte a Szentírást, bár a Szentírásban lelt tökéletes kifejezésre, vált a hit „legfőbb normájává”.

Az apostoli igehirdetést az évszázadok során folytatták a püspökök és munkatársaik. A katekizmus 78. pontjában olvashatjuk, hogy „ezt az élő, a Szentlélek erejében megvalósuló továbbadást nevezzük hagyománynak (Traditio), amennyiben különbözik a Szentírástól, jóllehet szorosan kötődik hozzá”. A Szent Hagyomány révén Isten tovább beszél Fia Jegyesével, vagyis az egyházzal, miközben a Szentlélek vezeti a hívőket a teljes igazság felé.

A Szent Hagyománytól, ami az Apostoloktól származik, és azt adja tovább, amit ők Krisztustól kaptak, megkülönböztetjük az áhítatgyakorlati vagy fegyelmi „hagyományokat”, amelyek az idők folyamán a helyi egyházakban születtek. Ezek a „kis” hagyományok tulajdonképpen a nagy hagyomány különféle kultúrákhoz és korokhoz alkalmazott sajátos kifejezési formái. A katekizmusban olvassuk, hogy a hagyományok megtartása, megváltoztatása vagy elhagyása csakis az „egyházi Tanítóhivatal irányításával” történhet.

Tartsuk meg tehát a különféle hagyományokat és vallási ájtatosságokat, amennyiben segítenek bennünket hitünkben, de vigyázzunk arra, hogy ezáltal ne homályosítsuk el az apostoli Szent Hagyományt.

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata - 6. elmélkedés

Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban teljesedett be. A Jézusban megvalósult Újszövetség végleges és „nem kell várnunk semmiféle új, nyilvános kinyilatkoztatást” Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 66) – írja a katekizmus, idézve Keresztes Szent János szavait: „Ha valaki még az Úrtól kérdezősködne, valamiféle látomásra vagy kinyilatkoztatásra vágyódna, megsértené Istent”.

Az egyház azt tanítja, hogy a Kinyilatkoztatás véget ért az utolsó apostol halálával. Másrészt azonban látjuk, hogy vannak olyan hitigazságok (pl. Mária mennybevételének dogmája), amelyek mai formájukban nem voltak jelen az evangélium hirdetésének kezdetén. A katekizmus elmagyarázza, hogy „a kinyilatkoztatás, bár befejeződött, még nincs teljességgel kibontva” (66. pont). Jézus személyében és történetében Isten mindent kinyilatkoztatott számunkra, de az egyház feladata, hogy a Szentlélekkel, aki elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13) „fokozatosan feltárja teljes jelentőségét a századokon át” (66. pont).

Ebben a távlatban érthetjük meg az ún. magánkinyilatkoztatások valódi értelmét. Ezek közül néhányat elismert az egyház is, mint például Lourdes és Fatima esetében. Szerepük, ahogyan azt a katekizmusban olvassuk, nem az, hogy „javítsák”, vagy „kiegészítsék” Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását. Inkább abban segítenek, hogy ezt teljesebben megéljük egy „adott történelmi korszakban” (67. pont). Egy magánkinyilatkoztatás tehát nem kötelező jellegű a hívek számára.

Előfordul, hogy a hívek, követve különféle magánkinyilatkoztatásokat, túlságosan lelkesednek azokért. Emlékeztetnünk kell rá: bár az ilyen kinyilatkoztatások segítségünkre lehetnek, Isten mindenekelőtt a Biblia, a Hagyomány és az egyházi Tanítóhivatal révén ismerteti meg magát. A Hit évében tehát arra kaptunk meghívást: ahelyett, hogy újabb kinyilatkoztatásokra várnánk, olvassuk inkább a Katolikus Egyház Katekizmusát.

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata - 5. elmélkedés

Ahhoz, hogy megismerhessük Istent, szükségünk van rá, hogy Isten kinyilatkoztassa magát. És valóban, Isten kinyilatkoztatta magát az embereknek. A katekizmus 54. pontja összefoglalja a Kinyilatkoztatás állomásait. Isten már a „kezdet kezdetén megmutatta magát ősszüleinknek”, felkínálva nekik az önmagával való benső közösséget. És ezt a meghívást soha nem vonta vissza. Még azt az antropológiai katasztrófát követően sem, amit eredeti bűnnek nevezünk. Ősszüleink bukása után Isten még számos alkalommal felkínálta szövetségét az embereknek.

Noé története az első bibliai szöveg, amelyben Isten szövetséget köt az emberrel.

A szivárvány ennek a szövetségnek a jelképe. „Isten így szólt Noéhoz: "Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet létrehoztam köztem és minden földi lény között" (Ter 9,17). A katekizmus hangsúlyozza, hogy „A Noéval kötött szövetség érvényes mindaddig, amíg a „népek” korszaka tart, vagyis az Evangélium egyetemes meghirdetéséig” (58. pont). Ez az állítás eszünkbe juttatja Lukács evangéliumának egyik titokzatos mondatát: „Jeruzsálemet pedig a pogányok fogják tiporni, amíg be nem teljesedik az idejük” (Lk21,24).

A másik szövetség az Ábrahámmal kötött szövetség. „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) – mondta Isten Ábrahámnak. A tőle leszármazott nép valóban a pátriárkáknak tett ígéretek letéteményese lesz, a választott néppé válik. Ezzel a néppel Isten megköti a Sínai Szövetséget és Mózes által közli vele a Tízparancsolatot, az élet tíz szavát.

Istennek az emberekkel kötött szövetségei Jézus Krisztus személyében jutnak el teljességükre, aki az Atya Isten „egyetlen, tökéletes és fölülmúlhatatlan Igéje” (65. pont).

Emlékeznünk kell tehát arra, hogy részesei vagyunk ezeknek a szövetségeknek, amelyeket Isten kötött az emberekkel. Így könnyebben rátalálhatunk életünk értelmére: Noé, Ábrahám és főleg a Kinyilatkoztató Jézus, a személlyé vált Kinyilatkoztatás történetében.

(vm)
Forrás: Vatikáni Rádió

A Katolikus Egyház Katekizmusa – Dariusz Kowalczyk SJ sorozata 4. elmélkedés

4. elmélkedés
Az előző elmélkedésben a katekizmus 31. pontjából kiindulva megállapítottuk, hogy a személyes Istent bizonyossággal megismerhetjük „a természetes ész világánál a teremtett dolgokból” (36. pont). Ez a lehetőség azonban nem mindig valósul meg. XII. Piusz pápa megállapította, hogy az ember számos nehézséggel találkozik Isten megismerését illetően, többek között „az áteredő bűnből következő rosszra hajló természetünk” miatt (37. pont).

Azonban nem ez az egyetlen ok, amiért szükségünk van arra, hogy Isten kinyilatkoztassa magát nekünk. Az Abszolút természetes módon történő megismerése, bár lehetséges, mégis korlátozott és nem fedi fel számunkra, hogy mi Isten terve az emberre vonatkozóan. Hitünk három alapvető igazsága, vagyis a Szentháromság, a Megtestesülés és a Kegyelem, nem vezethetők le a teremtésből. Csak Isten tudja ezeket kinyilatkoztatni számunkra.

A keresztény hit nem olyan vallás, amely az Isten megismerésére irányuló emberi erőfeszítésből született. Ezzel szemben Isten válasza, aki szabadon ki akarta nyilatkoztatni magát az embernek. A katekizmus azt tanítja, hogy a Kinyilatkoztatás nem pusztán a megfogalmazott és velünk közölt igazságok összessége, hanem mindenekelőtt a Jézus Krisztus Személyével való találkozást jelenti.

Isten úgy nyilatkoztatja ki magát, mint amilyen a kezdetektől fogva, vagyis mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Képessé akar tenni bennünket arra, hogy válaszoljunk neki és szeressük őt. Isten tehát nem pusztán a dolgok ismeretét közli velünk, hanem, amint a katekizmusban olvassuk: „közölni akarja saját isteni életét az emberekkel”, hogy fogadott gyermekeivé tegye őket (vö. 52. pont).

A hit tehát nem annak az állítása, hogy Isten létezik, hanem az abba vetett bizalom, hogy Isten, szeretete által örök élete részeseivé tesz bennünket. Az egyházatyák mondták: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné lehessen”. Nem úgy, ahogy a sátán ígérte meg a Paradicsomban, hanem Isten kegyelme révén. 

Folytatjuk

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata 3. elmélkedés: Isten megismerése

Megismerhetjük-e Istent pusztán saját erőnkből? Erre a kérdésre a válasz lehet „igen” vagy „nem”, aszerint, hogy hogyan értelmezzük a „megérteni” szót. Nem vagyunk képesek arra, hogy megcáfolhatatlanul bebizonyítsuk Isten létezését, mert az Abszolútumot nem lehet az emberi gondolkodás egyetlen rendszerébe sem bezárni. Azonban megismerhetjük Istent olyan érvek alapján – ahogy ezt a Katekizmus 31. pontjában olvassuk – „amelyek egy irányba mutatva győznek meg, hozzásegítve a valódi bizonyosság kialakításához”.

Más szóval kifejezve: mást jelent az, hogy a világ valóságából kiindulva eljuthatunk Isten megismeréséhez; és más az, hogy ezt az ismeretet átadjuk megcáfolhatatlan bizonyítékokkal.

A Katekizmus ezért nem Isten „bebizonyításáról”, hanem „megismeréséről” szól. Ugyanebből az okból kifolyólag jobb, ha nem annyira „Isten létének bizonyítékairól” szólunk, mint inkább azokról az „utakról”, amelyek elvezetnek az Abszolútum megismeréséhez.

A Katekizmus utal a Bölcsesség könyvére, amelyben erőteljes szavakat olvashatunk: ^“Mert természettől balgák voltak mind az emberek, híjával voltak Isten ismeretének, s a látható tökéletességekből nem tudták felismerni azt, aki van”…

Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket” (13,1-5).

Az I. Vatikáni Zsinat is világosan megállapítja: „Az Anyaszentegyház (…) azt állítja és tanítja, hogy Istent (…) bizonyossággal meg lehet ismerni az emberi értelem természetes fényével, a teremtett dolgokból kiindulva”.

Válaszolva a Katekizmus felszólítására, hogy ismerjük meg Istent, végezhetünk olyan gyakorlatot, amelyet Loyolai Szent Ignác „Lelkigyakorlatok” c. könyvében találunk. Arról van szó, hogy szemléljük: „hogyan lakik „Isten a teremtényekben: az elemekben, adva létezést, a növényekben a csírázást és növekedést, az állatokban az érzékelést, az emberekben az értést” (235. pont). Hirdessük együtt a zsoltárossal: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” (Zsolt 19,1).

Folytatjuk

Forrás: Vatikáni Rádió
(vm)

A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata - 1 és 2

A Hit évében a Pápai Gergely Egyetem lengyel dogmatikus teológia professzora keddenként jelentkező sorozatában a Katolikus Egyház 20 évvel ezelőtt megjelent Katekizmusához fűzi elmélkedését.

1. Bevezető elmélkedés

XVI. Benedek pápa különféle felhívásai között, amelyeket a Hit éve alkalmából intézett a hívekhez, az is szerepel, hogy olvassuk a Katekizmust. „Porta fidei” k. csodálatosan szép levelében a Szentatya kifejezi azt a meggyőződését, hogy a Katekizmus az egész év során „a hit valódi eszköze és támasza”.

A Katekizmus különféle változatai állnak rendelkezésünkre. Mindenekelőtt a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyet 20 évvel ezelőtt tettek közzé. Azután van egy rövidebb változata: a Katekizmus Kompendiuma. Tavaly pedig megjelent a YouCat Katekizmus, amely a fiataloknak szól. A Katekizmus minden változata széles körben elterjedt, sok nyelvre lefordították és több millió példánya fogyott el.

Mindezek ellenére igaz az a vélemény is, hogy a nagy Katekizmus és változatai csak minimális részben hatoltak be az egyház közösségébe. Bár a Katekizmus a II. Vatikáni Zsinat „legfontosabb gyümölcseinek egyike”, az is igaz, hogy az egyik legkevésbé megértett és értékelt műről van szó. A Hit éve jó alkalom arra, hogy változtassunk ezen a helyzeten.

XVI. Benedek a YouCat előszavában a következő buzgó felhívással fordul a fiatalokhoz:

„Arra szólítalak fel benneteket – írja a pápa -, hogy szenvedélyesen és kitartással tanulmányozzátok a katekizmust! Áldozzátok fel erre időtöket! Tanulmányozzátok azt szobátok csöndjében, olvassátok kettesben, ha barátok vagytok, alakítsatok ki csoportokat és tanulmányi hálózatokat, cseréljétek ki gondolataitokat az interneten. Mindenképpen maradjatok párbeszédben hitetekkel!”.

Ez a ma kezdődő sorozat, amely a Katekizmusról elmélkedik, lendületet akar adni ahhoz, hogy válaszoljunk Benedek pápa felhívására. Elmélyítjük a Katekizmus első részének különböző fejezeteit. Az első rész címe: Hitünk megvallása – hogy a pápa kérésének megfelelően párbeszédben maradjunk a hittel.

Vegyük tehát kezünkbe a Katekizmust!

2. Elmélkedés – Vágyakozás Isten után

„Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva” – ezek a Katekizmus első szavai. Ez a megállapítás azt jelenti, hogy az ember alapvetően lényeges része a Végtelennel való személyes kapcsolata.

Isten mondta: Szeretlek Ádám, és megteremtette Ádámot. Szent Ágoston tehát így ír „Vallomások” c. művében: „Magadhoz teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned”.

Az Isten utáni vágy nem egy vak evolúció tévedése, vagy az ember abszurd igénye arra, hogy eljusson a Végtelenre. Tényleg meg lehet valósítani és el lehet érni. A Katekizmus hangsúlyozza, hogy az ember képes Istenre, mert így lett teremtve – Isten által Istennek. Akkor tehát ez a „képesnek lenni” arra, hogy szeretetközösségben legyünk Istennel, nem valamiféle képzeletbeli ábránd, hanem Teremtőnktől és Üdvözítőnktől kaptuk. Éppen ebben áll az emberi méltóság legfőbb értelme.

Azonban valóban érezzük magunkban a vágyat Isten iránt? A Katekizmus azt mondja, hogy ezt a vágyat az ember „elfeledheti, félreismerheti, vagy akár tudatosan elvetheti”. Letagadhatjuk tehát a szív legmélyebb hangját? E magatartás egyik oka lehet a „lázadás a világban tapasztalható rossz miatt”.

Azután úgy viselkedhetünk, mint a tövisek közé elvetett evangéliumi mag: a világ és a gazdagság miatti aggodalmaskodás elfojtja bennünk az elsődleges vágyat. Az Isten utáni vágy elhomályosodásának okai között a Katekizmus a következőket jelöli meg: „a hívők rossz példája, a vallással ellenséges szellemi áramlatok, vagy végső soron a bűnös ember tipikus magatartása: félelmében elrejtőzik Isten elől”.

Vedd hát kezedbe a Katekizmust és olvasd el a 27-es pont szövegét. Tekints szívedbe, hogy felfedezd az Isten utáni vágyat, vagyis valódi természetedet, amely arra hivatott, hogy az egy és szentháromságos Istenben találjon nyugalmat – írja a Katolikus Egyház Katekizmusáról szóló elmélkedésében P. Dariusz Kowalczyk SJ, a római Pápai Gergely Egyetem dogmatikus teológia professzora.

Vatikáni Rádió
(vm)