kedd, május 28, 2024

„Ó, csillag, mit sírsz!" - Szentháromság vasárnapja


Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvasható, hogy egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!” 

Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak a saját érdekeivel törődik.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik. 

Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ahol csak látszólag, felületesen kapcsolódik hozzá, annak ellenére, hogy talán naponta templomba jár, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre. Ezt mi magunk is tapasztalhatjuk, akár a környezetünkbe is…

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is, aminek következményeit tapasztalhatjuk a rendetlen, szokatlan, olykor szélsőséges időjárásban is. 

Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk. 

Igaz, hogy az ember megsokszorozta a kommunikációs, a kapcsolat teremtő lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink? 

A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szívek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 


Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” 

Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik… 

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, több pénzhez, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. 

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.

Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is. 

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). 

A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”. 

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére. 

Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek. 

A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell, hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt. 

Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsóvacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23). 

Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában. 

Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21). 

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk. 

Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is. 

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus. 

Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magasrendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. Az 1989-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére. 

A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. 

Igen, a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja: Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él most és mindörökké. 

vasárnap, május 12, 2024

Értük szentelem magamat… - húsvét 7. vasárnapja

A mai olvasmány (ApCsel 1,15-17. 20a. 20c.-26) Krisztus tanítványának, az apostolnak alakját állítják elénk, aminek alapján megválasztják az áruló Júdás helyébe Mátyást a 12 közé, hogy legyen, aki velük együtt tanúskodjon a „feltámadásról”. Az evangéliumban (Jn 17,11b-19) pedig az Úr, az úgynevezett főpapi imában könyörög az Atyához az apostolokért. Jézus, mielőtt elválna az apostoloktól, hogy a halálba, a kereszthalálba induljon, az Atya oltalmába, védelmébe ajánlja őket. Ugyanis tudja, hogy az apostolokat veszély és ellenséges magatartás várja a „világ”, az e világ részéről. 

Itt természetesen nem arról a világról van szó, amely – minthogy Isten teremtménye – önmagában jó, hanem a sátán és a csatlósai, a rá hallgatók által uralt bűn világáról. Ezért a kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavak - térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az Evangéliumban! - még ma is érvényesek és visszhangzanak az emberi szívekben. 

Embervoltunk helyes megvalósításával, személyiségének kibontakoztatásával az egyházon kívül szinte más nem is foglalkozik. Gyakran a szülők is a véletlenre bízzák gyermekeik nevelését, nem törődve az internet és a rossz barátok negatív befolyásával. 

A mai társadalmi helyzetben pedig azt látjuk, hogy az emberek figyelmét, érdeklődését uraló hírközlő eszközök intézményesen ássák alá a keresztény erkölcsi értékeket. Ilyen körülmények között nem könnyű talpon maradni és a jézusi normák szerint élni. Mert lehet, hogy tudom, mit kellene tenni hitem, meggyőződésem, elveim szerint, de nincs bátorságom kiállni és tanúságot tenni a krisztusi értékrend mellett, s igy a hangosabb, az erőszakosabb ideológia legyőzi akaratomat, és bár keresztény vagyok, mégis úgy élek, mintha az e-világ gyermeke lennék. 

A mai ember számára alig egy-két parancs maradt meg a tízből, amit Isten az embernek adott. Jóformán csak a "ne lopj" és a "ne hazudj" megsértése teszi az embert inkorrektté, de ezeket is ki lehet játszani, meg lehet magyarázni – gondoljuk mi –, abból kiindulva, hogy „mindenki igy tesz” mondjuk, lelkiismeretünket nyugtatva, s lassan elhallgattatva. 

Ám a keresztény egyszerűen nem simulhat bele a kis hazugságok sikátoraiba, nem élhet az e-világ által sugallt mentalitás szerint. „Te megkeresztelt pogány” – mondta az egyik plébános kifakadva, hívének magatartását látva. És akik hallották, megbotránkoztak rajta. De vajon, tényleg nem igy van, amikor egyes keresztények, úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei? Amúgy ez a tény nem újkeletű, már Pál apostolnak is problémát jelentett ez a kettőség, a Filippieknek írja: „Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei” (3,18). Pedig ügyeskedéssel, méricskéléssel, önigazolással nem sokra megyünk. A földiélet túl rövid ahhoz, hogy kísérletezzünk. 

Talán túlságosan nehéznek tűnik a követelmény, amit Jézus kér tőlünk: "Legyetek tökéletesek"? Ma nem népszerű ezzel az igényességgel az emberek elé állni egy lelkipásztornak. És mégis meg kell tennie, mert ami szép, az nehézségek árán születik, ami értékes és maradandó, azért áldozatot kell hoznunk. Az üdvösség ingyenes, de nem olcsó. Szent Máté evangélista írja: „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt” (Mt 11,12). Ugyan is a felületes, csak a szórakozásra, a kényelemre beállított, áldozat mentes élet elsekélyesedik, kiég, nem talál igazi boldogságot. A kereszténynek itt, a földön, az árral szemben kell úsznia, ha az örök üdvösséget, az örök boldogságot elakarja nyerni. 

Európa és benne a mi országunk is újra missziós területté vált. Az elmúlt évtizedekben meggyengült az Evangélium terjedésének a lendülete. A világ más pontjain virágzik a kereszténység, a régi civilizált országok azonban lélekért kiáltanak. A történelem bűnei már-már lehetetlenné teszik, hogy az ember megtalálja a tiszta hangot, a tiszta forrást. Isten jelenlétének felismerésére azonban látó szemre, az élő hit szemére van szükség. Blaise Pascal tapasztalata, hogy Isten nem a filozófusok Istene, hanem a szívükben szegényeké, a derűseké, az egyszerűeké. Akkor leszünk ilyenek, ha vállaljuk emberlétünket, és teljesítjük természetfeletti hivatásunkat. 

Az Úr Jézus szerint az apostolok nem tartoznak, s mi sem tartozhatunk a bűnös világhoz – „nem a világból valók” –, és éppen ezért „a világ gyűlölte őket”. Mégis ebben a világban kell élnünk és teljesítenünk küldetésünket, Jézus ezért mondja az Atyának: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”. 

Ez az ima meghatározza minden idők krisztuskövetőjének a magatartását: a világban marad, hogy azt kereszténnyé tegye, de nem engedi, hogy e világ csábításai megejtsék, nem fél gyűlöletétől sem. Ez a magatartás a biztosítéka annak, hogy nem tartozik ehhez a világhoz.

A világ csábításai közül a legfélelmetesebb, amely meghamisítva a lelkiismeret szavát, az embert a pusztulásba sodorja. Ezért kéri Jézus az Atyától: „Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen tanításod igazság”. Az Istentől származó igazságnak – Isten szavának – kell az apostolokat megkülönböztetnie és a világ tévedéseitől megóvnia. 

„Szenteld meg őket az igazságban”, hogy egészen Isten szolgálatáért éljenek. Ez a „consecratio”, a felszentelés egyrészt elválasztja őket a megszentségtelenített világtól, másrészt viszont az igazságnak szenteli őket: ha kell, ezért az igazságért önmagukat is fel kell áldozniuk Mesterük példájára, aki értük szentelte magát egészen a kereszten való feláldozásáig, halálig. Ezt jelentik ezek a szavak: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban”. 

Igazából ez kellene legyen minden pap és krisztus követő, minden öntudatos hivő keresztény jelmondata, amihez igazítja életét. Igaz, ezt megvalósítani, megélni nap mint nap, nem könnyű, különösen, ha olykor „kétéltű” keresztényekkel, energia vámpír lelkekkel, hozza össze őt az élet, de Mesterét követve, mégis meg kell tennie, mert ez az egyetlen járható út az örök boldogság felé… 

A keresztény nem állhat tétlenül a világ sorsa láttán. Nem élhet úgy, mintha nem is létezne mindaz, amit hisz és vall és amire gyermekkorában megtanították, vagy felnőtt korában öntudatosan sajátított el. A kereszténység nemcsak elmélet, hanem elsősorban élet! És minden életnek, amit őszintén és szenvedélyesen élnek, van kisugárzása, kell hogy legyen kisugárzása. 

Jézus élete az egész világot napjainkig áthatja, az Ő hatása alá került Assisibéli fiatal ember, Ferenc, már több, mint 800 éve tartja vonzáskörébe férfiak és nők sokaságát. Az Úr Jézus eljött, és itt is van közöttünk, de lelki hatásaiban rajtunk keresztül akarja megszentelni a világot: „Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek”. 

Ezt kell nekünk folytatni. Beállni a próféták és a szentek sorába, és élni a megérintettséget az Isten Szavától, Isten Szeretetétől, Krisztus Urunk életpéldájától. Ne csak a fejünkkel tudjuk, mi a keresztény élet, hanem eltökélt szándékkal, erős akarattal tudjunk elindulni, ha kell; tudjunk jövendölni, ha kell; tudjunk cselekedni vagy éppen csendben maradni. 

És ha mindent megtettünk, a többit bízzuk az Úrra. Ő számít ránk és milyen jó tudni, hogy mi számíthatunk ő rá. És amint sokak imáját hordozzuk, úgy sokak üdvösségét is elérhetjük. Az egyház ősi tapasztalata, hogy a keresztények mentik meg a világot. Mert ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. Nekünk úgy kell ragyognunk a világ változásai közepette, mint a csillagoknak a mindenségben.

A keresztény élet tehát nem passzivitás, nem „édes” semmittevés, nem is a jól informáltság nyugalma, hanem az Istenért és az emberek üdvösségéért átadott, értük szentelt élet. Minket küld az Isten: Menjetek és hirdessétek, menjetek és tanítsatok, menjetek és legyetek tanúim! Akiben Krisztus él, ott Krisztus cselekszik. Egy átadott életforma következtében megtapasztalhatjuk, amit Pál apostol is, hogy „élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. 

Istennek gondja van a világra. A magvető állandóan szórja, veti a magot. A láthatatlan világ jeleket, nyomokat hagyott a természetben, magában az emberben, és továbbra is szinte elárasztja kegyelmével a teremtményeket. Isten mindent megtett értünk, most rajtunk a sor. Most nekünk kell IGENT mondanunk, miként tette annak idején a fiatal názáreti lány: Mária. 

A világ hálátlan, a jót természetesnek veszi, és a maga útján jár. De bármennyire is távolodik, Isten szereti a világot, és rajtunk keresztül akarja újra meg újra megszólítani, a szívére beszélni, boldogsága érdekében jobb belátásra bírni. Ha a fejlett országokban és ma már nálunk is, kicsinyke nyáj lett a kereszténység, Istennel mégis nagyra képes. Nála a számarányok nem jelentenek semmit, csak a hűség és az elkötelezettség számít. Egy kis létszámú, bátor keresztény közösség is nagy dolgokra lehet képes Isten segítségével. A feltétel azonban adott: csak Krisztusra tekintve, életpéldáját követve, tanítását megtartva, szentségeiből táplálkozva élhetünk, s lehet sikeres az életünk. 

Milyen jövője van a kereszténységnek? Lesznek még követői Jézus Krisztusnak egy szekularizált, elvilágiasodott, új Európában? Az egyház a történelemben, az „értük szentelem magamat” jelmondattal élő fiai és lányai által, mindig újjá tudott születni, mert alapja és forrása maga az Isten. 

A hívő ember érezheti magát kicsinek, de magára hagyottnak nem. Az evangélium szőlőjében bőven van munka. Feladatunk, életünk és környezetünk megszentelése. Nem szabad elkeserednünk. Krisztus velünk van, emeljük fel fejünket. Bár a világ teli van hirdetésekkel, reklámokkal és magához csábítja az embereket, tudjuk: keresztény hivatásunk továbbadásában a legjobb reklám az élet példája.

Jézus Krisztus minden idők keresztényéért imádkozott, így értem és érted is, aki e sorokat olvasod. Teszek-e, teszel-e valamit azért, hogy ez a Főpapi ima megteremhesse a maga gyümölcsét? Hiszen Isten semmit nem akar ránk erőltetni, együttműködésünket várja, mint annak idején a Máriáét. Részemről tegyek meg mindent, hogy Krisztus imája áldás legyen és ne átok, ne vádló egykoron. 

Befejezésül Sík Sándor, a pap költő idevágó versét szeretném idézni, melynek címé: 

Ments meg Uram!

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,

A meddőségtől, lanyhaságtól,

A naptalan és esőtelen égtől:

Ments meg Uram a szürkeségtől!


Édes az ifjak méntás koszorúja,

Fehér öregek aranyos borúja,

Virága van tavasznak, télnek:

Ne engedj Uram koravénnek!

 

Csak attól ments meg, keresők Barátja,

Hogy ne nézzek se előre, se hátra.

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,

Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

 

Ne hagyj Uram megülepednem,

Sem eszmében, sem kényelemben.

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,

S nem vágyni többre kis mái magamnál.

 

Ha jönni talál olyan óra,

Hogy megzökkenne vágyam mutatója,

Kezem kezedben ha kezdene hűlni,

Más örömén ha nem tudnék örülni,

 

Ha elapadna könnyem a más bűnén,

A minden mozgást érezni ha szűnném,

Az a nap Uram hadd legyen a végső:

Szabadíts meg a szürkeségtől! 

Az Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése HÚSVÉT 7. vasárnapján

 



CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSDI BÚCSÚ PROGRAMJA

CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSDI BÚCSÚ PROGRAMJA 



Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...