Nagy hálaadó ima Karácsony szent ünnepének estelén

Urunk, Istenünk,

karácsony szent ünnepének estéjén

csendben megállunk Előtted,

és hálás szívvel visszatekintünk az advent útjára,

amelyen vezettél bennünket.

Hálát adunk a hajnali roráté szentmisékért,

a korai kelésekért,

amikor még sötét volt a világ,

de a szívünkben már világosság gyúlt.

Köszönjük a bemutatott szentmiséket,

az oltár körüli találkozásokat Veled,

a gyóntatások csendjét,

ahol irgalmad újrakezdést adott,

és az áldoztatások kegyelmét,

amikor újra és újra magadhoz öleltél bennünket.

Hálát adunk a lelki és baráti beszélgetésekért,

az őszinte kérdésekért és kimondott szavakért,

amelyekben egymást hordozhattuk,

és gyakran Téged is felismerhettünk.

Köszönjük a reggeli üzeneteket,

amelyek irányt mutattak a napra,

és az esti gondolatokat,

amelyek békét hoztak,

mielőtt álomra hajtottuk fejünket.

Hálát adunk minden leírt és megosztott gondolatért:

blogbejegyzésekért,

közösségi oldalakra szánt posztokért,

fiataloknak küldött üzenetekért,

megosztásokért és elmélkedésekért,

mert ezekben is Te voltál jelen,

és rajtunk keresztül másokat is megszólítottál.

És mindenekelőtt hálát adunk Neked, Urunk,

hogy az Ige testé lett.

Hogy nem maradtál távoli Isten,

hanem kisgyermekként jöttél közénk.

Hogy úgy szeretted a világot,

hogy értünk emberré lettél,

sebezhetővé, kicsivé,

ránk bízottá.

Hálát adunk Máriáért,

a názáreti leányért,

aki kimondta az Igent,

és ezzel megnyitotta az utat a megváltás előtt.

Köszönjük hitét, bátorságát és alázatát,

amely ma is tanít bennünket

a bizalomra és az engedelmességre.

És hálát adunk Szent Józsefért is,

Mária jegyeséért, az igaz emberért,

akinek csendes igenje nélkül

nem válhatott volna valóra

az Ige megtestesülésének titka.

Köszönjük hallgatag hitét,

amely nem szavakban, hanem tettekben élt.

Hálát adunk az oltalmazó szeretetért,

amellyel befogadta Máriát és a Gyermeket,

a felelősségért, amelyet vállalt,

és a gondoskodásért,

amellyel Jézust bevezette az emberek világába,

otthont, biztonságot és példát adva neki közöttünk.

Hálát adunk az adventi várakozásért,

a készület csendjéért és küzdelmeiért,

és hálát adunk a beteljesedésért:

hogy ma éjjel megszületik a Remény,

a Béke, az Irgalom és a Szeretet.

Fogadd el, Urunk, ezt a hálaadó imát,

és add, hogy a karácsony fénye

ne csak egy estére világítson,

hanem egész életünket áthassa.

Hogy amit ma ünneplünk,

az holnap is testet öltsön bennünk:

szavainkban, tetteinkben,

egymás felé forduló szeretetünkben.

Dicsőség Neked, emberré lett Isten,

ma, karácsony szent ünnepén,

és mindörökké.

Ámen.

Nem siker, hanem élet - Karácsony: amikor az Ige testté lesz bennünk

Bibliai rész: Iz 52,7-10 és Jn 1,1-18

Az út véget ért. Nem azért, mert elfáradtunk, hanem mert megérkeztünk.

Az advent heteiben együtt jártunk egy utat. Nem rohanva, nem zajosan, hanem – amennyire lehetett – zarándokként. Úgy, ahogy az ember akkor halad, amikor nem csak oda akar érni valahová, hanem figyelni is szeretne arra, mi történik benne útközben.

Ez az út nem körbe-körbe vezetett, hanem befelé. A csendbe. A kérdéseinkbe. A vágyaink mélyére. És végső soron ahhoz az Istenhez, aki már jóval előttünk elindult felénk.

Az idei advent vége felé egy különös szókapcsolat került felszínre számomra: siker és gyümölcs.

Egy egyszerű mondat indított el – nem könyvből, nem tanulmányból, hanem testvéri ajándékként, jókívánságként érkezett egy karácsonyi borítékból, igy hangzik:

„Az evangéliumban nem arról van szó, hogy az ember sikeres legyen, hanem arról, hogy gyümölcsöt teremjen. A sikert mi magunk élvezhetjük. A gyümölcsből pedig mások is élnek.”

Ez a mondat nem lezárt, hanem megnyitott. Gondolkodást, imát, megkülönböztetést.

Mert valljuk be őszintén: a „siker” szót értjük. Ismerjük. Használjuk. Akkor is, ha hívőként élünk. Lehet sikeres egy év, egy szolgálat, egy közösség. És önmagukban ezek nem rosszak. A siker jólesik. Megerősít. Visszajelez.

Az evangélium azonban finoman, mégis következetesen elmozdítja a hangsúlyt.

Nem azt kérdezi: mit értél el? Hanem azt: mi lett jó mások számára abból, ahogyan éltél?

Lett-e az életedből élet mások számára?

Könnyebb lett-e valakinek az útja miattad?

Gyúlt-e remény valakiben a jelenléted nyomán?

A gyümölcs logikája pedig:
A gyümölcs nem magáért van.
Nem dicsekszik.
Nem tapsot keres.
Mások élnek belőle.

Ezért advent nem a látványos eredmények ideje. Advent a várakozásé, az érlelődésé, a rejtett növekedésé. Amikor talán még nem látszik semmi, de belül már készül az élet.

És most, Karácsony napján, minden szó elcsendesedik.
Mert van egy mondat, amelynél nincs tovább magyarázat.
Egy mondat, amely előtt nem vitázni, hanem térdelni lehet:

„Az Ige testté lett.”

Ez Karácsony titka.
Nem gondolat lett.
Nem tanítás lett.
Nem program, nem stratégia, nem vallási teljesítmény.
Hanem Test lett.

Isten nem sikeres akart lenni, hanem közel.
Nem eredményt akart felmutatni, hanem életet ajándékozni.
Nem bizonyítani akarta magát, hanem nekünk adta önmagát.

Betlehemben nincs siker világi értelmében.
Nincs taps, nincs hatalom, nincs elismerés.
Van viszont valami, ami mindennél több: egy gyermek, egy élet, amelyből mások élhetnek.

Ezért mondja Izajás próféta: „Milyen szépek a hegyeken annak lábai, aki örömhírt hoz.”

Karácsonykor azonban nem egy futár érkezik.
Nem egy újabb üzenet jön a mobilon.
Hanem maga az Üzenet érkezik meg személyesen.

A Szentírás tanúsága szerint Isten sokszor és sokféleképpen szólt, de az idők teljességében Fiában szólt hozzánk. Karácsony azt jelenti: Istennek nincs több mondanivalója rajta kívül. Ő az utolsó szó. Ő a válasz Jézus Krisztus.

Ezért olyan súlyos és gyönyörű János evangéliumának kezdete:
„Kezdetben volt az Ige… és Isten volt az Ige.”

Vagyis mielőtt bármi lett volna – világ, történelem, öröm és szenvedés – Ő már volt. Nem teremtmény, nem eszme, hanem maga az élő Isten. És minden, ami lett, őáltala lett. Az élet forrása nem bennünk van, nem a teljesítményünkben, nem a sikerünkben, hanem Benne.

És János hozzáteszi:
„Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága.”

Ez a világosság nem hangulat, nem díszvilágítás.
Ez az igazság fénye, amely megmutatja, kik vagyunk, és merre tart az életünk.

És János nem szépít:
„A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be.”

Ez Karácsony egyik legkomolyabb mondata.
Mert azt jelenti: a világosság eljött – de nem mindenki örült neki.
Nem mindenki akarta. Nem mindenki fogadta be.

És ez nem csak Betlehem története.
Ez a mi történetünk is.

Ma is megtörténik, hogy Isten közel jön, de mi elfoglaltak vagyunk.
Hogy világosságot hoz, de mi inkább maradnánk a megszokott félhomályban.
Hogy életet kínál, de mi biztosra akarunk menni – nélküle.

És mégis: itt hangzik el Karácsony egyik legnagyobb ígérete: „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.”

Nem teljesítményből.
Nem érdemből.
Hanem ajándékból.

Ez a Karácsony valódi csodája.
Nem az, hogy megszületett egy gyermek.
Hanem az, hogy mi új életet kaphatunk.
Hogy nem csak teremtmények vagyunk, hanem meghívott gyermekek.

És ebbe a világba hangzik bele végül az a mondat, amely mindent összefog:
„Az Ige testté lett, és közöttünk lakott.”

Nem fölöttünk. Nem ellenünk. Hanem közöttünk.

Belépett a törékenységünkbe. A bizonytalanságunkba. A sebezhetőségünkbe.

Nem elmagyarázta az életet, hanem beleállt. Nem kívülről világította meg a sötétséget, hanem belülről gyújtott fényt.

Ezért Karácsony nem csupán meghitt pillanat, hanem döntés.
Befogadjuk-e a világosságot – akkor is, ha leleplez?
Elfogadjuk-e az életet – akkor is, ha átalakít?

És itt ér össze végleg az a két szó, amely adventben végigkísért minket: siker és gyümölcs.

A világ azt kérdezi:
Mit értél el? Mit tudsz felmutatni?

Az evangélium mást kérdez:
Mi született belőled mások számára?

A keresztény ember legnagyobb „sikere” nem az, amit felépít, hanem az, amit Istennek átenged.
Hogy engedte-e, hogy az Ige ne csak megszólítsa, hanem testet öltsön benne.

Ez legtöbbször egészen egyszerű dolgokban történik:
amikor időt adunk annak, akire senkinek sincs ideje;
amikor megbocsátunk ott, ahol könnyebb lenne bezárkózni;
amikor hűségesek maradunk akkor is, amikor nem jár érte elismerés.

Ez a gyümölcs logikája.
Mások élnek belőle.

Kedves Testvéreim!

Karácsonykor nem ér véget egy történet, hanem egy út kezdődik el.
Az út, amely Betlehemből vezet tovább – bele a hétköznapjainkba. Az ünnep elmúlik.
A fények kialszanak.
De a kérdés megmarad: mit viszünk magunkkal Betlehemből?

Ha csak egy szép emléket, akkor Karácsony elhalványul. Ha viszont azt a döntést, hogy teret adunk Istennek az életünkben, akkor Karácsony folytatódik.

Mert az Ige nem azért lett testté, hogy meghatódjunk tőle, hanem hogy élet legyen belőle. Olyan élet, amelyből mások is élhetnek.

Ez a mi küldetésünk Karácsony után. Így válhatunk mi magunk is – csendesen, egyszerűen – élő betlehemmé.

Áldott, békés, Krisztus-központú Karácsonyt kívánok mindannyiótoknak. Ámen.

Az Ige testé lett - Adventi gondolat Karácsony küszöbén - 6. befejező rész

Adventi zarándoklat Karácsony felé – december 24.

Az út véget ér.
Nem azért, mert elfáradtunk, hanem mert megérkeztünk.

Advent utolsó napjain át kísért minket két szó: siker és gyümölcs.
Megtanultuk, hogy nem minden siker áldás,
hogy nem minden gyümölcs látványos,
és hogy az áldás könnyen átokká válhat, ha már nem Istenről, hanem rólunk szól.

Ma azonban minden szó elcsendesedik.

„Az Ige testé lett.”

Ez Karácsony titka.

Nem gondolat lett, nem tanítás, nem program.

Nem elmélet, nem eszme, nem teljesítmény.

Test lett.

Isten nem sikeres akart lenni, hanem közel.
Nem eredményt akart felmutatni, hanem életet ajándékozni.
Nem magát akarta bizonyítani, hanem nekünk akarta adni magát.

Betlehemben nincs siker a világ értelmében.

Van viszont valami több:

egy gyermek, akiből mások élhetnek.

Itt ér össze végleg a két szó.

A keresztény ember legnagyobb gyümölcse –

és egyben élete legnagyobb „sikere” –

nem az, amit elér, hanem amit hordozni enged.

Hogy Isten szeretete rajta keresztül testet ölthetett.
Egy szóban.
Egy jelenlétben.
Egy megbocsátásban.
Egy hűségben.
Egy csendes igenben.

Karácsony nem azt kérdezi tőlünk:

mit értél el?

hanem ezt:

hagytad-e, hogy Isten megszülessen benned?

Ha igen, akkor már gyümölcsöt termettél.
A többi nem számít.

Ma este nem kell bizonyítani.

Nem kell megfelelni.

Nem kell „jól csinálni” a Karácsonyt.

Elég befogadni.

Mert az Ige ma is testté akar lenni –

nem a világ színpadán,

hanem a szívünk csendjében.

Ez a beteljesedés.

Ez a Karácsony.

Ez az ajándék.

Amikor a gyümölcs sikertelennek látszik - Adventi gondolat Karácsony küszöbén - 3. rész

(Adventi zarándoklat Karácsony felé – december 21.)

Tegnap arról volt szó, hogy létezik siker, amely nem terem gyümölcsöt.

Ma fordítunk egyet a nézőponton, mert az igazság másik fele legalább ilyen fontos.

Van gyümölcs, amely sikertelennek látszik.

Nem látványos.

Nem tapsolják meg.

Nem kerül címlapra, és gyakran még köszönet sem jár érte.

És mégis: élet van benne.

A világ sikerkritériumai gyorsak és hangosak. Mérnek, rangsorolnak, összehasonlítanak. Ami nem azonnali, ami nem mérhető, ami nem „nagy”, az könnyen jelentéktelennek tűnik. Így válhat láthatatlanná az, ami valójában a legértékesebb.

Az evangélium viszont másként lát.

Isten nem siet.

Isten nem reklámoz.

Isten nem fél a kicsinységtől.

Betlehem erre a legnagyobb példa. Egy esemény, amely akkor és ott teljesen jelentéktelennek látszott. Egy gyermek születik egy istállóban. Semmi siker. Semmi elismerés. És mégis: a világ sorsa fordult meg benne.

Ez felszabadító üzenet Adventben.

Mert hányszor érezzük úgy, hogy amit teszünk:

• kevés,
• hatástalan,
• észrevétlen.

Egy meghallgatás.

Egy türelmes jelenlét.

Egy lemondás.

Egy csendben vállalt hűség.

Ezek ritkán tűnnek sikernek. De gyakran ezek a legédesebb gyümölcsök.

A gyümölcs nem attól valódi, hogy sokan látják, hanem attól, hogy életet ad. Lehet, hogy csak egy embernek. Lehet, hogy csak hosszú idő múlva. Lehet, hogy soha nem tudjuk meg.

Advent arra tanít, hogy ne siessünk az ítélettel – sem mások, sem önmagunk felett. Amit ma sikertelennek látunk, az holnap lehet, hogy valaki reményének forrása lesz.

Ezért ma, december 21-én, érdemes ezt a kérdést magunkkal vinni:

• Tudok-e hűséges maradni akkor is, ha nincs visszajelzés?
• Tudok-e hinni abban, hogy Isten a kicsiben is munkálkodik?
• Merem-e elengedni a sikert, hogy a gyümölcsnek teret adjak?

Karácsony közeledik.

És Isten újra emlékeztet:

ami igazán számít, az gyakran csendben születik.

(Folytatás: december 22. – Amikor a siker és a gyümölcs találkozik)

Amikor a siker gyümölcstelen - Adventi gondolat Karácsony küszöbén - 2. rész

(Adventi zarándoklat Karácsony felé – december 20.)

A tegnapi kérdés ott maradt bennünk: siker vagy gyümölcs?

Ma egy lépéssel tovább megyünk, és egy kicsit kényelmetlenebb terepre érkezünk.

Mert van olyan siker, amely mögött nem terem semmi.

A világ szemében minden rendben van:

– jól működik,

– szépen alakul,

– eredményesnek látszik.

Mégis, ha csendben megkérdezzük magunktól:

lett-e valakinek könnyebb az élete miatta?

lett-e benne több remény, több irgalom, több szeretet?

akkor néha zavarba jövünk.

Az evangélium nem idegen ettől a tapasztalattól. Jézus nem egyszer szembesít azzal, hogy lehet valami kívülről rendben, belül mégis terméketlen. Gondoljunk csak a fügefára, amelynek volt lombja, de nem volt gyümölcse.

A lomb látványos.

A gyümölcs táplál.

És itt nemcsak a világ sikereiről van szó.

Ez a kérdés minket is érint, hívőket, szerzeteseket, egyházi közösségeket.

Lehet:

• elfoglalt az életünk,
• tele a naptárunk,
• jól szervezettek a programjaink,

és közben észrevétlenül eltűnik az, amiért mindez lenne: az ember.

Advent különösen alkalmas idő arra, hogy ezt felismerjük. Mert Advent nem a látszatról szól, bár a profán világban úgy tűnik, hanem az igazságról. Arról, ami a felszín alatt történik – vagy éppen nem történik.

A gyümölcstelen siker egyik legnagyobb veszélye, hogy elégedetté tesz, és nem enged tovább kérdezni. Megnyugtat: „haladunk”, „jól csináljuk”, „működik”. Csak éppen nem változtat meg senkit.

Karácsony viszont nem működni jön a világba.

Hanem életet hozni.

Betlehemben nincs siker.

Nincs taps.

Nincs elismerés.

De ott megszületik valami/valaki, amiből/akiből azóta is élünk.

Ezért fontos ma, december 20-án, megállni egy pillanatra, és nem önvádba esni, hanem őszintén kérdezni:

• Van-e olyan „siker” az életemben, amely mögött már nem keresem a gyümölcsöt?
• Van-e olyan szolgálat, kapcsolat, szerep, amelyből hiányzik az irgalom?
• Merek-e lemondani a látszatról a termékenység kedvéért?

Ez nem kudarc.

Ez megtisztulás.

A gyümölcstelen siker felismerése nem lezárás, hanem meghívás:

visszatérni a forráshoz.

Visszatérni Krisztushoz.

Aki nem sikert ígér, hanem életet.

És ahol élet van, ott előbb-utóbb gyümölcs is terem.

(Folytatás: december 21: Amikor a gyümölcs sikertelennek látszik)

Siker vagy gyümölcs? – Adventi gondolat Karácsony küszöbén - 1. rész

(Bevezető egy karácsonyig tartó lelki sorozathoz – dec. 19.)

„Az evangéliumban nem arról van szó, hogy az ember sikeres legyen, hanem arról, hogy gyümölcsöt teremjen. A sikert mi magunk élvezhetjük. A gyümölcsből pedig mások is élnek.”

(Phil Bosmans)

Ez a mondat nem könyvből, nem idézetgyűjteményből, nem az internet zajából érkezett hozzánk.

Postán jött.

Karácsonyi üzenetként, jókívánságként egy másik szerzetesközösségtől, egy borítékban, a ferences kolostorunkba.

Talán éppen ezért talált szíven.

Nem harsány volt, nem tanító jellegű, nem „nagy igazságként” ránk boruló mondat – hanem csendes, testvéri ajándék. Olyan, amilyennek az Adventnek is lennie kellene.

Ahogy olvastam, azonnal éreztem: ez a mondat nem akar lezárni semmit, hanem meg akar nyitni bennünk valamit. Gondolkodást. Imát. Megkülönböztetést.

Mert valljuk be őszintén: a „siker” szót értjük.

Ismerjük. Használjuk. Még akkor is, ha szerzetesként élünk.

Lehet sikeres egy program, egy rendezvény, egy közösség, egy szolgálat, egy év. És ezek önmagukban nem rosszak. A siker jó érzés. Megerősít. Visszajelez. Néha még hálát is ébreszt.

De Bosmans mondata finoman elmozdítja a hangsúlyt:

nem azt kérdezi, hogy mit értünk el, hanem azt, hogy mi termett rajtunk – vagyis milyen élet fakadt belőlünk mások számára, lett-e valakinek könnyebb, reménytelibb az élete miattunk.”

A gyümölcs logikája más.

A gyümölcs nem magáért van.

A gyümölcs nem dicsekszik.

A gyümölcsből más él.

És itt válik ez a gondolat igazán adventivé.

Advent nem a siker ideje.

Nem a látványos eredményeké.

Hanem a várakozásé, az érlelődésé, a rejtett növekedésé. Annak az ideje, amikor talán még nem látszik semmi – de belül már készül az élet.

Ez a néhány nap Karácsonyig jó alkalom lehet arra, hogy játsszunk – de nem felszínesen, hanem lélekben – ezzel a két szóval: siker és gyümölcs.

• Mikor járhatnak együtt?
• Mikor válnak áldássá?
• Mikor fedik el egymást?
• Mikor lesz a siker gyümölcstelen?
• És mikor terem a gyümölcs úgy, hogy közben senki sem tapsol?

Ezért született meg ez a rövid adventi sorozat ötlete.

Nem tanítani akar, hanem kísérni Karácsony felé.

Segíteni megérkezni a betlehemi istállóhoz – nem, mint sikeres emberek, hanem mint a „remény zarándokai”.

Mert Karácsony végső soron nem más, mint az, hogy:

„Az Ige testé lett.”

Isten nem elméletet adott, nem eredményt produkált, nem sikert aratott – hanem életet ajándékozott, amelyből a világ élhet.

Ha ebben a néhány napban akár csak egyetlen gondolat, egyetlen felismerés, egyetlen csendes elhatározás születik meg bennünk – akkor már gyümölcsöt termettünk.

A siker majd eldől.

A gyümölcs már most érlelődik.

(Folytatás: december 20.: Amikor a siker gyümölcstelen )

Hogyan formálhat a karácsony? – válasz egy Fiatal Barátom kérdésére

Egyik Fiatal Barátom a ma reggeli üzenet kapcsán feltett egy kérdést, amely engem is megállásra, csendre és gondolkodásra hívott:

hogyan tud a karácsony valóban formálni, meglágyítani egy emberi szívet?

Őszintén szólva: a karácsony önmagában nem varázslat, nem magától formál. Nem attól változunk meg, hogy kigyúlnak a fények, megszaporodnak az üzenetek, vagy hogy közeledik egy ünnep a naptárban. A karácsony akkor formál, ha hagyjuk. Ha nemcsak „megtörténik velünk”, hanem beengedjük a gondolatainkba, az életünkbe. És úgy formál ahogyan készülünk a nagy Találkozásra, és ahogyan engedjük hatni ránk.

A keresztény hit egyik legmeglepőbb állítása éppen ez: Isten gyermekként jön el. Nem erővel, nem hatalommal, nem számonkérve. Nem megoldásokat hoz, hanem közelséget. Sebezhetően, kiszolgáltatottan, csendesen érkezik. Ez az a mozdulat, amely – ha figyelünk rá – képes meglágyítani a legkeményebb szívet is.

Mert a szív legtöbbször nem gonoszságból kemény. Hanem fáradtságból. Védekezésből. Csalódásokból. Abból, hogy mindent kézben akarunk tartani, mert félünk attól, mi történik, ha elengedjük.

A karácsony arra emlékeztet, hogy nem kell mindent irányítanunk. Hogy van Valaki, aki nem tökéletességet vár tőlünk, hanem őszinte nyitottságot. Amikor ezt felismerjük, amikor ez meggyőződésünkké válik, akkor oldódni kezd bennünk a görcsös bizonyítás, a reflexszerű védekezés. Nem egyik napról a másikra – hanem belül, csendben, lassan.

És ez a belső elmozdulás az, ami kifelé is hatni kezd. Türelmesebbek leszünk. Könnyebben hallgatjuk meg a másikat. Kevésbé akarunk győzni, és jobban akarunk érteni. Nem azért, mert „jó emberek” lettünk, hanem mert megéreztük: nem vagyunk egyedül a terheinkkel.

A karácsony tehát nem csupán egy dátum, amely felé haladunk, hanem egy belső út, amelyen már most is járhatunk. Akkor kezd el formálni, amikor nem kívülről várjuk a változást – hangulatoktól, eseményektől, más emberektől –, hanem befelé figyelünk, és őszintén szembenézünk önmagunkkal.

Talán ott érinti meg legmélyebben az ember szívét, ahol felmerjük tenni a nehéz kérdést:

mi az, amit görcsösen kézben akarok tartani?

Egy kapcsolat? Egy döntés? Egy félelem? Egy bizonytalanság? Vagy éppen a saját igazam?

A karácsony üzenete nem az, hogy mindent értsünk és megoldjunk, hanem az, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy van, amit nem nekünk kell hordoznunk. Amikor ezt elfogadjuk, és – akár csak egy kicsit – elengedjük a mindent irányítani akaró belső szorítást, akkor történik valami lényeges: teret kap bennünk Isten.

Nem az erőnkben, nem a teljesítményünkben, hanem az elengedésünkben.

Ott, ahol már nem kapaszkodunk görcsösen, ott tud közel jönni az Emmánuel –

a velünk lévő Isten (vö Mt 1,18-24).

És talán ez a karácsony legcsendesebb, mégis legformálóbb ajándéka.

Baráti szeretettel,

Szilveszter