A nap már nem kérdez, nem magyaráz. Csak elfárad, és elcsendesedik.
Ma nem volt ragyogó naplemente. Felhők maradtak, hideg, szél. Valahogy ez most
őszintébb volt, mint a szépség.
Én is így
vagyok.
Nem minden világos bennem.
Vannak kérdések, amikre ma sem kaptam választ.
Vannak érzések, amiket nem tudok rendbe tenni.
És van fáradtság – nemcsak a testemben, hanem a szívemben is.
Ma Szent
János jut eszembe.
Nem, mint tanító, hanem mint ember.
Aki ott maradt, amikor mások elmentek.
Aki nem értett mindent, mégis közel maradt.
Aki nem a bizonyosság miatt hitt, hanem a szeretet miatt.
„Látta, és
hitt.”
Nem sokat látott. Csak egy üres sírt.
Mégis elég volt neki.
Talán mert emlékezett.
Talán mert a szíve nem engedte el azt, akit egyszer már megszeretett.
Ma este nekem
sincs több fényem.
Nincs nagy felismerésem.
Csak ez az egy vágy: maradni.
Nem elmenni a csend elől.
Nem elengedni a kapcsolatot csak azért, mert most nem érzek semmi különöset.
Ha őszinte
vagyok, a hitem ma inkább csend, mint erő.
Inkább kérdés, mint válasz.
De talán ez is elég.
Mert a
feltámadás fénye nem mindig az égen gyullad ki.
Néha csak annyi történik, hogy nem hagyom, hogy a félelemé legyen az utolsó szó
bennem.
És ez már kegyelem.
Most
lefekszem.
Nem viszem tovább a terheket az éjszakába.
Amit nem értek, itt hagyom.
Amit nem tudok megoldani, rábízom.
Uram,
nem kérek ma többet.
Csak azt, hogy maradhassak Veled –
ebben a csendben,
ebben a félhomályban,
ebben az egyszerű bizalomban.
És ha holnap
világosabb lesz, köszönöm.
Ha nem, akkor is maradok.
Ámen. 🌙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése