Vasárnapi gondolatok: Uram, taníts meg minket imádkozni! - Évközi 17. vasárnap

Az életnek nagy ajándéka, ha valaki egy jó barátra, megértő szívre, segítő testvérre talál, akivel megoszthat, megbeszélhet mindent. Mennyivel több az, ha problémáinkat a hatalmas, teremtő Istennel, a mi mennyei Atyánkkal beszéljük meg. Irántunk tanúsított szeretetét, a legtökéletesebb földi atyaság is csak sejtetni engedi. Milyen nagyszerű, hogy az imádság által kapcsolatba léphetünk vele, mindent megbeszélhetünk vele.

Az évközi tizenhetedik vasárnap szentírási részeinek központi gondolata, az imádság körül forog. Az első olvasmányában Ábrahám közbenjáró imájáról hallhattunk, amelyet a Teremtés könyvéből vettünk. Megható Ábrahám emberszeretete és Istenbe vetett bizalma, amint szinte alkudozik Istennel, hogy legyen könyörülettel honfitársai iránt. Ábrahámhoz hasonlóan imádságainkban mi is lehetünk rászoruló embertársaink szószólói, ügyvédjei Isten előtt.

„Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki” – írta Boldog II. János Pál pápa, „Az új évezred kezdetén” című apostoli levelében. Az imádság művészetét az isteni Mester ajkáról kell elsajátítanunk, miként az első tanítványok tették, mert Ő kétségtelenül az imádság művésze volt.

Szent Lukács evangéliumát végigolvasva azt látjuk, hogy Jézus nagyon gyakran imádkozik: az úgynevezett szürkehétköznapok közepette, de életének fontosabb döntései előtt is, sokszor éjszakába menően. Imádkozik megkeresztelkedésénél (3,21), az apostolok kiválasztásánál (6,12), színeváltozásnál (9,28-29), a Getsemáne-kertben, kereszthalálának előestéjén (22,41). A tanítványokra ez igen mély benyomással volt, mert egyszer, amikor befejezte imádságát, egyikük a következő kéréssel fordult hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” Ő a Miatyánk szavaival válaszolt, úgy, ahogy az lelke legmélyéből jött.

A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította meg rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a tényt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni. Az Apostolok nem kérték, hogy tanítsa meg őket arra, hogyan kell csodákat művelni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. Még azt sem kérték, hogy készítse fel őket arra, hogy mit tanítsanak az embereknek. De nem is új imaformákat kértek Jézustól, hiszen hithű zsidók lévén, sok imát tudtak fejből, hanem azt kérték, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk, hogy személyes, élő kapcsolat legyen köztük és Isten között. Erre tanította meg őket, amikor nekik ajándékozta a Miatyánkot.

Az ima Istenhez való odafordulást jelent, aminek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről.

Testvéreim, a nehézség nem a Miatyánk megtanulásában áll, hanem az imádsághoz szükséges belső hozzáállásban, figyelemben. - Lovagló szerzetesnek, mondja a földműves: könnyű a szerzetesnek, mert csak imádkozgat és lovagolgat… Neked adom a lovam, ha elmondod figyelmesen a miatyánkot… A kantárt is nekem adod, kérdi ima közben a földműves…

Nem elég az imádságot rutinosan elmondani, „letudni”, ledarálni, hanem azt „művészi” fokon kell végezni. Mit jelent ez a művészi fok? Odafigyelést arra, amit mondunk, átéltséget, személyes, élő kapcsolatot. Mi szükséges egy előadóművész vagy képzőművész produkciójához? Nagyfokú belső átéltség. Ha nincs meg ez a belső átéltség, akkor előadása vagy alkotása legfeljebb egy mesterségbeli tudásról fog árulkodni, de semmiképpen sem művészi lélekről. Egy igazi művészi alkotás azért tud hatni, mert lélektől lélekig vezet: az alkotó lelke találkozik a befogadó ember lelkével. A műalkotás vagy zenemű csak közvetítő eszköz a zenét megszólaltató és a zenét hallgató között.

Valami hasonló szerepe van az imádságnak is. Az átélt – a művészi fokon végzett ima – alkalmas arra, hogy lelki találkozást teremtsen Istennel és embertársainkkal. Az imádság olyan, mint a kinyújtott kéz: egyik kezünkkel Istent ragadjuk meg, másik kezünkkel elérünk embertársainkhoz.

Jézus imája – a Miatyánk – művészi ima, mert kétirányú: eléri a mennyei Atyát és az embertársat egyaránt. Jézus művésze volt az imádkozásnak, és ez az átélt ima ragadta meg tanítványainak a figyelmét is.

Az átélt ima iránti igény azonban nem csak az egykori tanítványokban fogalmazódott meg, hanem a mai emberekben is. A mai szekularizált, elvilágiasodott és az Istentől elidegenedett kultúrában, mintha egyre többen lennének, akik lelki megújulásra vágynak. A különféle lelkiségi mozgalmakra jellemző az imádság iránti megújult szükséglet. Ez az idők jele. Boldog II. János Pál pápa előbb említett dokumentumában írja, hogy „keresztény közösségeinknek az ima hiteles ’iskoláivá’ kell válniuk.” (im 33).

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen és közösségileg végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni? Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia. 

Ha templomi-községeinket az imádság iskolájának tekintjük, akkor a Tanító nem lehet más, mint Jézus; az imádság modellje, mintája pedig a Miatyánk. Hogy mire tanít minket Jézus a Miatyánkban, azt Szent Ciprián, az ókori Karthágó vértanú püspöke egy nagyon szép értekezésében fejti ki: Jézus „semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelt, másoktól elkülönült legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk…, hanem azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék.” Ezért az Ő imája nem így kezdődik, hogy: Atyám, aki a mennyekben vagy…, hanem többes számban: Mi Atyánk… Tudjuk, hogy az apostolok és a tanítványok így is imádkoztak Urunk mennybemenetele után: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával együtt”. (ApCsel 1,14). Állhatatosan, egy szívvel-lélekkel imádkoztak, és így nyilvánvalóvá tették, hogy Isten az ő örök otthonába csak azokat engedi be, akik tudnak másokkal együtt, egy szívvel-lélekkel imádkozni.

A mai evangéliumi szakasz második része a kérő imával foglalkozik. Az imént felolvasott evangéliumi példabeszéd megfelelő értelmezéséhez mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a kérő és a megismételt imádságra mindig az embernek van szüksége, és nem az Istennek. Nem azért kell kérnünk Istentől, mert ő nem tudja, hogy mire van szükségünk; és kéréseinket nem azért kell újra és újra megfogalmaznunk, hogy a kérő emberek tömegében valahogyan feltűnjünk a Mindenható előtt.

Máriának van szeme az emberek problémáinak a meglátására… - Évközi 2. vasárnap (Jn 2,1-11)

Ahogy a napkeleti bölcsek látogatása és Jézus megkeresztelkedése, úgy a kánai menyegző csodája, a víz borrá változtatása is „epifánia”, azaz Isten-jelenés, Jézus személyében Isten fönségének fölragyogása, isteni hatalmának megmutatkozása. És minden rákövetkező „jel”, csoda: Jézus titkának, isteni hatalmának kinyilvánulása. Az első isteni „jelhez” Anyja, Mária adja az indítást, ő a közbenjáró a fiatal pár és az Istenember, Jézus között.

A Szentírás, az Isten és az ember kapcsolatára a "Szövetség" kifejezést használja. Isten szövetséget kötött az ősatyákkal, Ábrahámmal, később a Mózes által vezetett néppel szertartásos keretek között a Sínai hegynél. 

Isten és ember szövetsége, természetesen, nem papíregyezmény, nem is kölcsönös érdek-megállapodás, hanem Isten végtelen szeretetére és hűségére épülő és Isten csodálatos nagy tettei által megvalósuló történet az ember, az emberiség javára és üdvösségéért. 

Isten, népe iránti erős és gyöngéd, féltékeny és irgalmas szeretetének kifejezésére a próféták nem találtak alkalmasabb képet, mint a házastársi szeretet. A házasság, mint a férfi és a nő közötti szeretet-szövetség: Isten legnagyobb gondolatainak hordozója. 

Isten az embert önmagával való szeretet-szövetségre hívja, és ennek jelképe a házasság. Erre a csodálatos Isten és ember közti szövetségre utal Izajás próféta is, amikor ezt írja: „Maga a Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve" (54,5). Vagy a mai olvasmányban: „amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít, és amint a vőlegény örül a menyasszonyának, úgy leli örömét benned Istened" (62,5). 

A házasság képe ennél sokkal mélyebb és konkrétabb formában jelenik meg az Újszövetségi Szentírásban. Isten Fia megtestesülve, emberi testet öltve eljegyzi magának az emberi természetet, személyes és elszakíthatatlan módon egyesíti önmagával. A mennyek országáról beszélve Jézus azt gyakran hasonlítja menyegzői lakomához, és a mennybe való meghívást menyegzőre szóló meghíváshoz. Ez az Ő menyegzője az emberiséggel, a megtestesüléstől a kereszten való beteljesedésig. 

Krisztus az Egyházat teszi meg szeplőtelen jegyesévé - Szent Pál szerint -, ennek a Krisztussal való jegyesi kapcsolatnak jelképe a házasság: „nagy titok ez - mondja az apostol -, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom" (Ef. 5,32). 

Krisztusnak az Egyházzal való jegyesi kapcsolatának a kinyilvánítása a kánai menyegzőn történik meg, ahol jelen van szinte az egész jövendő Egyház: Szűz Mária, az apostolok és a hívő, ünneplő nép. Az igazi Vőlegény nem a kánai ifjú, hanem maga Krisztus, aki utal az Ő „órájára" - vérrel és szenvedéssel megkötendő új szeretet-szövetségre, amely a kereszten valósul meg. 

Ez az óra ugyan még nem jött el, hiszen nyilvános működése csak alig kezdődött el, ezért mondja anyjának: „asszony, még nem jött el az én órám", de a kánai menyegző titokzatos módon előre jelzi, mintegy előjátéka a megváltásnak és az üdvösségnek. 

Félreérthetetlenül rámutat erre Keresztelő Szt. János utolsó tanúságtétele: „Nem a Messiás vagyok, hanem csak előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva"(Jn.3,28). 

Jézus első csodálatos tettébe sok szimbólumot vitt bele; a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn: - egyrészt jelenti a régi és újszövetség szembeállítását, Mózes törvényt adott, míg Jézus a kegyelem és igazság teljességét hozta. Ő a természetet föl tudja emelni a természetfölötti világba, a bűnös embert Isten gyermekévé teszi. - Másrészt jelenti azt a lényeges különbséget, ami Istennek az Ószövetségi és Újszövetségi szeretet - kapcsolata között áll fenn. A víz az Ószövetség, a bor az Újszövetség. Amilyen lényeges a víz és a bor közötti különbség, olyan lényeges Isten Ó - és Újszövetségi szeretet - közössége közötti különbség. 

- De ugyanakkor a víz csodálatos módon való borrá változása, utal arra a mélységes változásra, amit Krisztus halála és feltámadása művel az emberekben: bőségesen árasztja a kegyelmet ott, ahol előbb bőségesen áradt a bűn, az emberi önzés hideg és ízetlen vizét a szeretet erős és nagylelkű borává változtatja. 

Az Ószövetségben Istennek az emberrel kötött "isteni násza" csak jelkép volt, az Újszövetségben fizikai valóság. A második isteni személyben az isteni és emberi természet, személyes és elszakíthatatlan módon egyesül a megtestesülésben. Hogy az isteni nász ne „rangon aluli" legyen, Isten a megtestesülésben magához emeli „egyenrangúvá" teszi, mert megisteníti a földi jegyest. 

A szentmise liturgiájában ez az értelme a víznek a borral való elegyítésének! „A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki részese lett emberségünknek” – mondja a miséző pap, amikor a miseborhoz egy kevés vizet önt.

Ugyanakkor lényeges mondanivalója van annak is, hogy Mária figyelmezteti Jézust az ifjúpár problémájára, a bor elfogyására. Máriának van szeme az emberek problémáinak, bajainak meglátására, meghallására, s megvan a lehetősége is arra, hogy ügyünket továbbítsa Fiához, mégpedig sikeresen. Erről tanúskodik a világ megannyi Máriás kegyhelye, búcsújáró helye között a Csíksomlyói is. Amint láthatjuk, a kegyszobor körül elhelyezett számtalan emléktárgy és hálatábla azt hirdeti, hogy a Csíksomlyói Segítő Szűz közvetítése igen hatékony és sikeres volt az évszázadok folyamán.

Nagy bizalomra ad okot, hogy Mária jelen van a kánai menyegzőn, és adott pillanatban közbelép. Ha méltatlannak érezzük magunkat a Krisztussal való közösségre, hagyatkozzunk bizalommal Máriára, s akkor majd ő tesz minket erre alkalmassá és sietteti a beteljesülés óráját. A kánai menyegzőn Mária látszólag a puszta közbenjáró szerepét játszza – méghozzá igen nagy eredménnyel, hiszen igent mondat isteni Fiával, amikor ő nemet akar mondani.

De ennél lényegesebb szerepe is van Máriának. Ha a kánai menyegzőn jelen van az isteni vőlegény, akkor a menyasszonynak is jelen kell lennie. Jelen is van Mária személyében. Ő Krisztus tiszta jegyesének, az Egyháznak leghitelesebb képviselője és egyben legtökéletesebb ősmodellje. Menyasszonyi hitelességéhez nem fér kétség. Minden házasság megkötésénél a két fél szabad akarati beleegyezésére van szükség. A megtestesülés isteni nászában a szabad akarati beleegyezést a "boldogító igent" Mária mondta ki az emberiség részéről, az emberiség nevében az angyali üdvözlet alkalmával. Így tehát a kánai menyegzőn való jelenlétének is ez adja meg különleges értelmét.

A kánai menyegző így, ebben a szemléletben semmiképpen sem lehet csupán valami epizód az evangéliumban, s nem is valami hangulatos esemény közbevetése, hanem átgondolt, tudatos tanítás Jézus Krisztusról és az Egyházról. A borrá változtatott víz csodája pedig hitre provokáló jel, amely az Újszövetséget, a Jézus Krisztusban egybegyűlt új közösséget építi. 

Éppen ezért el kell mélyítenünk magunkban annak a tudatát, hogy a keresztség által az új és örök szövetség részesei vagyunk, és Jézus közösségéhez tartozunk, amelyben mindenkinek meg van a maga, Istentől rendelt üdvösséget szolgáló feladata. 

„Száz szónak is egy a vége”- Szentírás vasárnapja

„Száz szónak is egy a vége”- szereti mondani a magyar ember. Ami a fontos e mondásban, az nem a „száz szó”, hanem az „egy vég”.

Amikor az Isten szólt az emberiséghez, akkor is egy ideig úgy látszott, mintha el rekedne a szavakba az érintkezés. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz” (Zsid 1,1). „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. „Ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1,1).

Igen, az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő személy, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, de még csak önsanyargató aszkéta és sivatagi remete sem volt, hanem „szelíd és alázatos szívű”, „a bűnösök barátja” (Mt 11,19), a béke fejedelme, aki soha semmit sem tett a saját maga érdekében, hanem mindent másoknak és másokért. Itt van az „egy vége” a „száz szó”-nak. És ez az „egy vég” szólal meg a szívünkbe és arra hív, hogy bízzuk életünket Jézusra! Mert szent János evangélista szerint: „aki benne hisz, örökké él” (Jn 3,15). Viszont „aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell élnie, ahogyan Ő élt” (1Jn 2,6).

Kt. A keresztények az örömhírt, amelynek neve „Jézus Krisztus”, végtelen kincsnek tekintették. Ezért érezték, hogy szent kötelességük megőrzése. „Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik” (2Tim 1,14) - inti Pál tanítványát. Amikor vasárnaponként az első keresztények egybegyűltek a kenyértörésre, erre a kincsre emlékeztek; ezt suttogták tovább, amikor barátaikkal, ismerőseikkel, az emberi élet értelméről beszélgettek; erre tanították gyermekeiket. Ezért nagyon is érthető, hogy nemsokára ösztönzést éreztek ennek az örömhírnek az írásba foglalására.

Így születtek meg az első krisztuskövetők tollaiból azok az iratok, melyeket „újszövetségi Szentírás”-nak nevezünk, s amelyek kifejtették, hogy ki volt Jézus, mit tanított és cselekedett, mit tett általa velünk az Isten, s mit kell tennünk, hogy belőle és általa éljünk. Így a feltámadt Krisztus által küldött Szentlélek általuk valósította meg célját: hogy megszülessék egy könyvgyűjtemény, amely a világ végéig minden nemzedék számára eljutatja a krisztusi tanítás lényegét.

Már a Jézus korabeli zsidóknak is volt egy könyvgyűjteményük, amelyet „Szentírásnak” neveztek, és amelynek föltétlen tekintélyt tulajdonítottak. Jézus maga is isteni tekintéllyel rendelkező szóként idézte. Az Ősegyház keresztényei meg voltak győződve arról, hogy az egész zsidó Szentírás, az egész zsidó „törvény végső célja Krisztus” (Róm 10,4). Jézus által kötött az Isten az emberekkel „újszövetséget” (Lk 22,20). Ezért a zsidó Szentírás, amelynek egyik főtémája a mózesi szövetség, a keresztényeknek „ószövetségi Szentírás” lett. Melynek célja és egyben helyes megértésének kulcsa: Jézus Krisztus, az ő megváltó halála és életet adó feltámadása.

Kt. Tudnunk kell, hogy a Szentírás a hitből élő Egyházban született, és hogy az Egyház ismerte fel Szentírásként és őrizte meg az utókor számára. Ez az Egyház egy és egyetemes. Voltak hívői között zsidók és görögök, tudósok és írástudatlanok, mély gondolkodók és egyszerű lelkek; volt ott mindenféle szokás és mindenféle felfogás; de ez az Egyház egy egyház volt: az egy Atya gyermekei, az egy Jézus Krisztus megváltott testvérei, az egy Szentlélek temploma, és az egy hit, egy keresztség, egy oltáriszentség által egybefűzött család.

Sajnos mindig voltak emberek, akik megpróbálták kitépni ebből a nagy egységből a Szentírást, vagy jobban mondva annak egyik nekik tetsző részét. Úgy gondolták, hogy ők, csak is ők fedezték fel a Szentírás igazi értelmét, és követőket toboroztak. Egy ideig úgy látszott, hogy vállalkozásuk eredményes, de nemsokára elhervadt a kezükben az élő talajból kitépett szentírási könyv virága.

Már nem az egy Isten egy szava volt ez a könyv számukra, hanem bármennyire is esküdtek rá a saját, igen korlátolt meglátásaik alapján kiválogatott és magyarázott szöveg. Az ilyen eljárás persze szakadáshoz vezet: hisz az egyik ember ezt, a másik azt a gondolatot ragadja ki a Szentírásból, és így a Szentírás, amelyet Isten és az apostoli Egyház szült, szétesik egymással veszekedő felekezetek fegyvertárává.

Kt. Minden írott könyvnél fennáll a veszély, hogy olvasói azt olvassák ki belőle, ami saját eszméiknek és előítéleteiknek megfelel. Hogy a Szentírással ez meg ne történjék, az Isten két dolgot cselekedett. Először is elküldi minden nap a világ végéig az emberek szívébe Szent Lelkét, hogy suttogja bennünk azt a hitet, amelynek kifejezéseként a Szentírás íródott. De minthogy az egyes emberek a Szentlélek vezetését is félreérthetik vagy elutasíthatják - amint a szomorú tapasztalat bizonyítja -, Isten az ember társas természetének megfelelően, az Egyházban bizonyos személyeket bízott meg azzal a szolgálattal, hogy a Szentlélek erejében az evangélium megőrzésén őrködjenek.

Jézus ezzel a feladattal apostolait bízta meg és az apostolok, amint főképpen Pál leveleiből tudjuk (2Kor 5,20), nagyon is tudatában voltak felelősségüknek. Az apostolok halála után ez a feladat a kézfeltétel által szentelt egyházi vezetőkre szállt át, akiket „püspökök”-nek nevezünk. Az Óegyháznak szent meggyőződése volt, hogy amikor hittel kapcsolatos kétely merül fel, „az igazság megbízható kegyelmével” (Iréneusz) megáldott püspökök egyhangú tanítása szolgál eligazításul. Nem mintha ezek a püspökök a Jézusban beteljesedett kinyilatkoztatáson túlmenő új kinyilatkoztatásokat kapnának; nem is mintha az lenne a feladatuk, hogy egyéni felfogásukat másokra kényszerítsék. Feladatuk az, hogy a Krisztusban beteljesedett és lényegében a Szentírásban kifejezett evangéliumot hűségesen megőrizzék, a szétdarabolástól megvédelmezzék, a félremagyarázástól megóvják, és minden kor minden nyelvén kifejezzék.

Ezért az Egyház tanítóhivatalát ellátó pápa és püspökök nem feljebbvalói az egyházi hagyományban élő és a Szentírásba foglalt Isten Szavának, hanem szolgái. Feladatuk: hittel hallgatni az Isten szavára, és hűségesen megőrizni mindenki számára a krisztusi kincset (DV 10). Ennek a feladatnak teljesítésében erősíti meg és vezeti őket a Szentlélek. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – mondotta az Úr Jézus.

Olyan az egyházi tanítóhivatal, mint az útjelző tábla: megőriz attól, hogy eltévedjünk, de semmiképpen sem helyettesíti az utat. Az út pedig Krisztus, úgy, ahogy az apostolok látták és hirdették, úgy, ahogy a Szentírás Őt minden idők embereinek hirdeti.

Kt. Nagyon fontos tudatában lennünk annak, hogy az isteni sugalmazásra írt Szentírás, és a Szentlélektől vezérelve, az azt értelmező tanítóhivatal csak eszköz, tehát nem lép Krisztus helyébe és nem is helyettesíti Őt: „Aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). A feltámadt Úr Krisztus arra használja fel őket, hogy Ő, „aki az Atya ölén van”, ma is „kinyilatkoztassa” az Atyát nekünk (Jn 1,18).

Ez a krisztusi kinyilatkoztatás meghalad minden emberi szót, amely csak gyermeki gagyogás az Isten végtelen titkához mérten. De egyben olyan erőt ad ennek az emberi szónak, hogy behatol szívünk legmélyebb rejtekébe, és ott élő víz forrását fakasztja.

Azért van ez így, mert a gyenge emberi szavakat eszközként használva, az Isten örök Igéje és Bölcsessége, Krisztus gyűjti egybe ma is választott tanítványait. „Általa, vele és benne” részesülnek mindenben, ami Ő volt, amit Ő tett, ami vele történt. Így az apostolok utódai, a püspökök és papok, küldetést kapnak Krisztustól és a Szentlélektől, hogy jelenné tegyék minden kor és minden nép számára Krisztus szavát, egyesítő erejét, bocsánatát és áldozatát.

Kt. Ezért lényeges, hogy a Szentírás ne csak egy könyv legyen a mi számunkra a sok könyv közül, hanem az egyetlen, amelynek életünk részévé kell, hogy váljon, mindennapjainkat annak fényében kell megélnünk, magatartásunkat hozzá kell igazítanunk, ha azt akarjuk, hogy kiegyensúlyozott és boldog legyen az életünk.

 „Száz szónak is egy a vége”-, s mint láttuk azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. „De amikor elérkezett az idők teljessége” (Gal 4,4), egy vége lett a sok szónak, egy szó lett a sok beszédből; és ez az egy szó: Jézus. Tehát az Isten kinyilatkoztatásának összfoglalata nem egy elmélet, nem egy eszmerendszer, nem is egy törvénykönyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. Viszont az egésznek számunkra akkor van értelme, ha engedjük, hogy ez az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, s irányítsa életünket.

Befejezésül egy tanulságos történet: Az egyik japán egyetemen a professzornak a fülébe jutott, hogy egyik tanítványa megkeresztelkedet. Megkérdezte tőle: - Mondja csak, igaz-e, hogy maguk, keresztények, a Bibliát Isten szavának tartják? – Igen, tanár úr! – Mikor vette utoljára kezébe a Szentírást? – érdeklődött tovább a professzor. – Van már vagy négy hónapja! – felelte kissé zavartan az egyetemista. – Szégyellje magát, fiam! Ha én hinni tudnék abban, hogy létezik egy könyv, amelyben az én Istenem beszél hozzám, naponta elmerülnék az olvasásában, hogy Istennel találkozzam, egyre inkább megismerje és megszeressem Őt. Gondolkodjunk csak el azon mi is, hogy mi mikor vettük kezünkbe, mikor olvastuk utoljára Szentírást? Vajon a szóban forgó professzor minket is elmarasztalna?

Igen, minden attól függ, hogy szeretjük-e a Szentírást, kezünkbe vesszük-e, olvassuk-e? És engedjük-e, hogy általa az Isten-ember belépjen az életünkbe, s tetszése szerint alakítsa magatartásunkat, irányítsa életvitelünket?

Érdemes megfontolnunk a nagy bibliafordító Szent Jeromos buzdító szavait: „szeresd a Szentírást, és az Örök Bölcsesség szeretni fog téged. Szeresd és szolgálni fog téged, becsüld és karjaiba fog zárni”. Arany János mondotta egy alkalommal: „Vidd a Bibliát házadba, és beviszed vele a férj szeretetét, a feleség hűségét, a gyermek engedelmességét, megenyhíted a család baját és megszaporítod a család örömét".

„Az evangélium áldozatokat igényel”- Évközi 22. vasárnap

Nyárádremete - Szilveszter archívum

A bűn és annak következményei miatt a lelkiélet, a hitélet, a  vallásos élet, az Isten szolgálata, áldozattal, harccal, lemondással és önmagunk legyőzésével jár együtt, de „aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt” – ígéri az Úr. A mai vasárnap szentírási olvasmányaiban, Isten üzenete ezt akarja tudomásunkra adni, szívünkbe vésni.

Jeremiás próféta bánkódása annak az Isten által kiválasztott embernek mélységes gyötrelmét fejezi ki, akinek Isten szavát, Isten akaratát kell hirdetnie, s ezért mégis állandó üldözésben van része.
Ugyanis a legtöbbször a szövetség útjáról letért választott népet kell figyelmeztetnie, olykor meg kell dorgálnia. A prófétának rá kell mutatnia arra, hogyha nem hagynak fel a bűnös, az Istennel kötött szövetséghez való hűtlen életmóddal akkor a büntetés, a pusztulás következik. Ezzel pedig nem nyeri el a nép, még inkább a nép vezetőinek tetszését. Ez egyébként ma is így van: „Mond meg az igazat, s betörik a fejedet” – tartja a népi mondás.
Ahelyett, hogy komolyan vennék a próféta figyelmeztetését és bűnbánatot tartanának, mint annak idején Ninive népe, inkább üldözik a prófétát, el akarják hallgattatni. Ezek után a próféta nagy fájdalmában perlekedni kezd az Úristennel, odáig jut, hogy kijelenti: Isten rászedte, becsapta, hiszen szava hirdetése gyalázatára vált és csúfságára.
A szenvedéstől összetörten ki akarta vonni magát Isten akarata alól, nem akart tovább az Úr eszköze lenni, de érzi, hogy ez lehetetlen: „mintha perzselő tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni” – mondja a próféta.
Ez a titokzatos belső tűz, Isten szeretetének jele, ami meghódította, továbbá a ráruházott prófétai karizma arra készteti, hogy minden természetes hajlandósága, félelme ellenére folytassa hálátlan küldetését. Csodálatos példa ez arra, hogyan működik Isten hatalma egy gyönge teremtményben.
Kt. Még világosabb az evangélium tanítása: Jézus a rá váró kínszenvedésről beszél apostolainak, amelynek Jeremiás szenvedése csak halvány előképe. „Ettől kezdve – vagyis attól a pillanattól, hogy Péter apostol az Isten Fiának nevezte – Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie… megölik”. Péter a rá jellemző hevességgel azonnal reagál: Hogy lenne az megengedhető, hogy a Messiást, az élő Isten Fiát, üldözzék, és halálra adják?

Péter minden idők emberének gondolatait fejezi ki. Az emberi logika szerint minél nagyobb valaki, annál több sikert, több győzelmet kell aratnia, Istennek azonban nem ez a logikája. Jézus kijelenti, hogy szenvednie kell, mégpedig az Atya akaratából, s így kell megváltania a világot a bűntől.
Természetesen a "kell", korántsem valamilyen végzetre utal, hanem arra, hogy az Isten-ember, Jézus Krisztus felismerte Isten akaratát és azt maradéktalanul teljesíteni akarja. Ő nem a sors kényszeréből szenved és hal meg, hanem önszántából, értünk való szeretetéből. Egy alkalommal erre utalva mondja: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet… Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem (Jn 10, 17-18).
A szenvedés ellen tiltakozó Péter apostol heves elutasításban részesült: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak!”.

Félelmetes az ellentét e szavak és a Jézus Istensége és messiási mivolta megvallásakor hallott szavak között, amit a múlt vasárnap olvastunk föl. Akkor azt hallhatta, hogy „Boldog vagy Simon…”, és megkapta a főhatalmat és most: sátánnak nevezik és elutasítják.
Mindennek egyetlen oka van, Péter emberileg gondolkodva, elképzelhetetlennek tartja Jézus szenvedését és halálát. Neki könnyebb elismerni Jézusban az Isten Fiát, mint elfogadni azt, hogy gonosztevőként kivégzik. Aki azonban megbotránkozik a keresztben, magában Jézusban botránkozik meg. Aki elutasítja a kínszenvedést, őt utasítja el, mert Krisztus maga a megfeszített.
Aki követni akarja Krisztust, annak nemcsak az ő keresztjét, hanem saját magáét is el kell fogadnia. Jézus figyelmeztetni akarja tanítványait: ne ringassák magukat ábrándokban, ne gondolják, hogy követése elképzelhető a kereszthordozás nélkül. A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára. 

A kereszt, mint tárgy, és mint kiterjesztett, átvitt értelemben szemlélt fogalom, a legszorosabban Krisztushoz tartozik, az ő legszemélyesebb ügye. Krisztus nélkül a kereszt elveszíti szimbolikus jelentését, és értelmezhetetlen. Az ezzel kapcsolatos tanítás így hangzik: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem" (Mk 8,34). Nem azt mondja, hogy az én keresztemet hordozzátok: mindenki a sajátját élje át és kövesse őt.
„Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket – írja Szent Pál apostol –, adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul”(Róm 12,1). A keresztény nem hordhatja kényszerből a keresztjét, hanem önként, szeretettel kell fogadnia, hogy Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért „élő és szent” áldozat legyen.
Ez azonban a gondolkodásmód gyökeres átalakulása által lehetséges csak: Isten logikája szerint kell gondolkodni, hogy így felismerjük, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a tökéletes előtte, és a szenvedés láttán ne botránkozzék.

Elmondhatjuk, hogy Krisztust követni, az ő tanítványának lenni öntudatos elkötelezettséget jelent ma is. Erre maga Jézus mutat rá a mai evangéliumi szakaszban: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem." A bűn óta ez az üdvösség egyetlen útja az egyének és az egész emberiség számára.

Jézus tanítását visszhangozza Szent Pál a római keresztényeknek írt levelében, amikor arra buzdítja őket, hogy ne hasonuljanak a világhoz, amely semmit se akar tudni Istenről, hanem egész életük legyen Krisztus áldozatával egyesülten az Atya dicsőségére és a világ üdvösségéért Istennek tetsző „élő és szent” áldozat.
Krisztus követése olyan útvonal ma is, amelyet gyakran jelöl meg értetlenség, szenvedés, sőt üldöztetés és erőszakos halál, amit a keleti keresztények szomorú története napjainkban is alátámaszt. Senki se tápláljon hamis reményeket: ma, csakúgy, mint tegnap, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az árral szembe kell haladunk, ellentétben világunk gondolkodásmódjával.

Erre utalva mondta pénteken, augusztus 29-én a Szentatya, Ferenc pápa Jorge Hernandez gázai plébánosnak: „Az evangélium áldozatokat igényel, amelyeket Jézus mindnyájunktól kér, különböző helyeken. Nektek tanúságot kell tennetek Jézus Krisztusról ott, azon a földön, amely Őt szenvedni látta, amely látta halálát, de látta feltámadását is. Tehát erővel és bátorsággal haladjatok előre!”
Ez az áldozat vállalás tükröződik például a pénteken ünnepelt, és mindannyiunk előtt jól ismert Keresztelő Szent János vértanúságában. Krisztus előfutára a következetességet választotta, amikor tanúságot tett Isten Bárányáról, előkészítve útját. Halállal fizetett az erkölcsösség és az igazság iránti szeretetéért és az a melletti kiállásáért.

Keresztelő Szent János példája nyomán az Úr számos tanítványa vallotta meg hitét élete feláldozásával, gondolhatunk itt nemcsak azokra, akik az ősegyházban haltak vértanúhalált, hanem azokra is, akik az elmúlt század keresztényellenes rendszereiben névtelenül feláldozták életüket Krisztus iránti szeretetükért, vagy a napjainkban üldözött keresztényekre, legyen szó akár Irakról vagy a többi keleti országokról, ahol ma is kockázatos kereszténynek lenni, olykor vértanúsággal jár.
Igen, a világkülönböző részein ma is sokan szenvednek az evangéliumért. Kötelességünk, hogy emlékezzünk a hit nagy tanúira, akik korunkban is szenvedtek és szenvednek hitükért, életpéldájukat kövessük, és ugyanakkor imádkozzunk azokért, akiket ma is üldöznek, hitükért, vallásos meggyőződésükért.
Kérjük Máriát, a boldogságos Szűzanyát, hogy a hitvallók és vértanúk Királynője segítségével az üldözöttek és mi magunk is legyünk erősek az élet nehézségei közepette, azokat Krisztussal egységben éljük meg a magunk és a világ üdvösségéért.

„Én akkor sem feledkezem meg rólad…” - Évközi 8. vasárnap

Világunkat sokféleképpen lehet jellemezni: a technika, az atomkor, az űrhajózás, az internet korszaka, de azt is el lehet róla mondani, hogy a nagy hajsza, a túlzott aggodalmaskodás, a félelem, a stressz, s ennek következtében a szívinfarktus, az agyvérzés és a különböző daganatok és idegbetegségek korszaka is.

Az ember idejének nagy részét azzal tölti el, már ha egyáltalán használja értelmét, hogy gondolataiba mélyedve a múlton és a jövőn tűnődik. A múlt hibáin rágódik, és a jövő miatt aggódik. Mi lesz velünk a jövőben? Nem semmisíti-e meg az emberiség a földet? Nem tesszük-e tönkre a természetet, s lesz-e ivóvíz, amit megigyunk és élelem, amit megegyünk? Egyáltalán lesz-e, s milyen lesz a megélhetésünk, milyen lesz az egészségünk, nekünk és családtagjainknak, szeretteinknek, ismerőseinknek?

Ezek a gondolatok, bár jogosak, de teljes mértékben megakadályozzák az embert abban, hogy a jelen pillanatot megélje, elterelik figyelmét Istenről és emberről egyaránt. Ezzel szemben Jézus az isteni Gondviselésre irányítja a figyelmünket a mai evangéliumi szakaszban, mert a Gondviselésbe vetett hit és bizalom megóv bennünket a folytonos aggodalmaskodástól és a fölösleges félelemtől.

Az Ószövetségi választott nép a megpróbáltatások idején, egy adott pillanatban, amint hallhattuk az első olvasmányból, így panaszkodott: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” (Iz 49, 14). És Isten egy nagyon szép és kifejező hasonlattal élve, a próféta szája által így válaszolt: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? De, még ha ő megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad – mondja az Úr”(Iz 49, 14-15).

Abszurdum lenne azt gondolni, hogy Isten elhagyja az embert, akit Ő maga hívót létre, szeretetből. Mégis – főleg a kilátástalannak látszó helyzetek, a súlyos megpróbáltatások és nehézségek idején – az ember könnyen kezd kételkedni Isten szeretetében, atyai segítségében. Az Úr Jézus, aki teljes képet festet nekünk a Mennyei Atya jóságáról, megbocsátó irgalmáról, gyakran visszatér erre a témára: „Ne aggódjatok hát a holnap miatt! A holnap majd gondoskodik magáról! Elég a mának, a maga baja.”

Az ember általában tele van gonddal és szorongással. Talán éppen azért, mert túlságosan saját erejére számít, jobban hisz az emberi eszközökben, mint Isten segítségében. Fülig belemerül a különféle ügyekbe, pénz után rohan, nincs már se ideje, se türelme, se szíve arra, hogy Istenre várjon. Ezek után már föl sem merül benne, hogy éppen a pénz utáni rendetlen hajsza, a látható dolgok túlértékelése, az anyagiakhoz való helytelen ragaszkodás megnehezíti azt, hogy fenntartás nélkül Istent válassza és belépjen az Ő országába, megvalósítsa az Ő uralmát, illetve megélje, tettekre váltsa az Ő szeretetét önmagával és embertársaival szemben is.

Az anyagiak gyakran hazug és erőszakos módon uralkodnak az életünkben. A vagyon miatt: sokszor egy barázda földért, szülői örökségért, családok és nemzetek hadakoznak egymással; s a vagyonért feláldozzák a gyengéket vagy akár egész nemzeteket. Sajnos napjainkban is bőven van példa rá, csak épen a napi híreket kell elolvasni, megnézni. Pedig: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36) – teszi fel a kérdést Szt. Márk evangélista.

Ebből a gondolatból kiindulva mondja az Úr Jézus, hogy: „Senki sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is”(Mt 6, 24). (A Mammon a régi asszírok pénz és bőségistene volt. A szó jelentése: 'minden, ami tulajdonként birtokolható' – tehát nem csupán a pénz. - Az Újszövetségben Jézus a Mammont csaknem személyként említi, s arra a démoni hatalomra vonatkoztatja, mely a vagyon rabjává teszi a kapzsi embert, s melynek szolgálata összeegyeztethetetlen Isten szolgálatával).

A Mammon, a gazdagság, a legrosszabb úr, terrorizálja az embert, megfosztja attól a szabadságától, hogy Istent és testvéreit szeresse és szolgálja. Arra ösztönzi az embert, ilyen vagy olyan címen, hogy állandóan az anyagi javak felhalmozásán fáradozzon, mert ezek birtoklása által véli elnyeri a teljes biztonságát, s boldogságát. És ezért se istene, se embere, se éjjele, se nappala, se vasárnapja, se pihenése, se imája se szentmiséje, s lassan se békessége se egészsége, se boldogsága…

Mert ebből az állandó fáradozásból, szüntelen rohangálásból születik meg az idegkimerültség, a stressz, a félelem, az elégedetlenség, és az, hogy nem tudjuk, de talán nem is akarjuk elviselni a legkisebb nehézséget, nélkülözést sem. A ennek következtében feldühödünk az első akadály láttán, s hatalmas vitákat kerekítünk családban, baráti körben, s azon kívül, lényegtelen dolgok köré.

Ezért mondja az Úr: senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak. Vagyis senki nem dönthet Isten mellet, ha ugyanakkor a pénzt, az anyagi javakat teszi első helyre az életében.

Ha közel van az Isten országa, ha titokzatos módon Jézusban már jelen van, akkor rendkívül fontos, hogy megalkuvás nélkül Isten mellet döntsünk, és csak Őt szolgáljuk, teljesen ráhagyatkozva üdvösségtervére.

Vagyis az ember bízza magát teljesen az isteni gondviselésre, miközben lelkiismeretesen megtette, amit meg kellett tennie. Ha Isten megadta az életet, megadja az élethez szükséges táplálékot és ruházatot is. Gyönyörű hasonlatban mutatja be Jézus az isteni gondviselést, amikor az ég madarairól és a mezők liliomairól szól. A mezők lilioma szépségével, pompájával túltesz a bíborba öltözött Salamon király dicsőségén, pedig a tüzelőanyagban szegény Palesztinában tüzelésre használják, ha elszáradt.

Jézus örömhíre, nyilvános működése kezdetén azzal kezdődik, hogy elérkezett Isten országa, Isten „uralma“, vagyis Isten szeretete, amely az ő „uralma“ által megnyilvánul a földön.

Mindaz, amit Jézus mondott és tett, minden, ami vele történt, és ezáltal az emberiséggel, ez az amiben hinnünk kell. Jézusban Isten látható, kézzelfogható módon elkezdte gyakorolni „uralmát“, segíteni, szolgálni, szeretni mindig és mindenütt. Csak azt tenni, ami a másiknak hasznos, ami a másik javát szolgálja, nem törődve azzal sem, hogy ez áldozatba kerül, szenvedéssel jár.

Így szeret bennünket az Isten! Nekünk is így kell szeretnünk embertársainkat! A kereszt Jézus számára is kereszt volt, halálos gyötrelem – kegyetlen kín. Szenvedni Jézus sem szeretett, de inkább akart szeretni, mint nem szenvedni. Ilyen az Isten, vagy másként fogalmazva, így uralkodik. Ha mi is az Ő példáját követjük, akkor köztünk van az Isten országa.

Szomorú, hogy a mi modern Világunk felcserélte a vallás gyámságát az anyagvilág zsarnokságával. Ezért fontos Jézus figyelmeztetése, hogy felfigyeljünk rá, kinek szolgálunk. Isten, az egyetlen és legfőbb Úr, oly jó, hogy amikor az ember teljesen szolgálatára szenteli magát és bizalommal ráhagyatkozik, biztossá téve őt gondviselésében, megszabadítja az élet gondjaitól, és nagylelkűvé teszi mások iránt.

Példa erre Szent Ferenc atyánk, aki az Istennel való találkozás következtében, Isten akaratát fölfedezve életére vonatkozólag, a Gondviselő Atya iránti bizalmában, hátat fordít a gazdag szülői örökségnek és a szegénység Úrnőjével jegyzi el magát. Bár döntése miatt sokan bolondnak tartják, ő mégis jól érzi magát a saját bőrében. Derűs és boldog életet él, s olyannyira hiteles ez az evangéliumi, ez a krisztusi életforma, hogy lassan mások is csatlakoznak hozzá, egyre többen akarnak úgy élni, mint ő: követni a mi Urunk Jézus Krisztus Szent Evangéliumát.

Így hát legfőbb ideje, hogy mi is uralmunk alá hajtsuk a dolgokat, mielőtt azok uralkodnak el rajtunk. Ideje, hogy lerázzuk a mammon láncait, és szabadon ahhoz kössük az életünket, arra bízzuk magunkat, Aki soha nem múlik el, és soha nem változik. Ideje arra hagyatkoznunk, Aki nem hagy el minket, aki gondoskodik rólunk, mint az édesanya gyerekéről, ahogy idéztük már az első olvasmányból. Mennyire biztató és bátorító ez az isteni üzenete: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? De, még ha ő megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad – mondja az Úr”(Iz 49, 14-15).

A mi Mennyei Atyánk úgy gondoskodik rólunk, mint egy szerető édesanya, aki átöleli és becézgeti gyermekét, és arra biztat minket, hogy minden gondunkat és bajunkat Nála tegyük le. Mert csak a feltétlen, Istenbe vetett hit és bizalom által szabadulhatunk meg a fölösleges aggódástól, a jövőtől való félelemtől, s leszünk képesek élni a jelen pillanatot.

A valóságban a gyönge hit teszi az embert annyira bizonytalanná Istenben és annyira aggodalmaskodóvá önmaga miatt. Jézus pogánynak minősíti ezt a magatartást: „A pogányok keresik ezeket a dolgokat”(Mt 6,32). Vagyis, akinek hite van, az nem viselkedhet, úgy mintha a Gondviselő Isten nem is létezne. „Aki igazán hisz Istenben, az első helyre teszi az ő országának, akaratának keresését. Mindez pedig, természetesen ellentétben áll a fatalizmussal vagy a jámbor meghunyászkodással. A gondviselésbe vetett hit nem ment fel a méltóságteljes életért folytatott küzdelemtől, viszont megszabadít a tárgyak iránti rendetlen vágytól és a holnaptól való félelemtől” – mondotta egy alkalommal XVI. Benedek pápa.

Sajnos a keresztény is könnyen beleesik ennek a kimondottan földi gondolkodásmódnak a csapdájába: nem lát túl a földi horizonton, csak abban hisz, amit a kezében tart. Így, a pénz, a vagyon utáni féktelen hajsza gyakran csaknem áthatolhatatlan akadállyá lesz számára, amely elválasztja őt Istentől. De az is igaz, hogy földi életünkben mégsem mellőzhetjük az anyagiakat, hiszen azok felhasználásával gondoskodhatunk az élet fenntartásáról, a földi életben való boldogulásról.

Mi hát a teendő? Az Úr Jézus tanítását komolyan véve, meg kell térnünk, és evangéliumi módra gondolkodnunk. Természetesen nem azért, hogy felmentsük magunkat a munka vagy az állapotbeli kötelességek alól – amelyeket becsülettel teljesítenünk kell! –, hanem hogy igazában az „egyetlen szükségessel” törődjünk (Lk 10,41) és higgyük: ahol az ember nem boldogul, ott a mennyei Atya gondviselése talál megoldást. „Ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6, 33).

Jézus tanítását hivatásunktól és életállapotunktól függően különböző módon valósíthatjuk meg: egy szerzetes például radikálisabb módon követi az Úr szavait, míg egy családapa, akinek figyelembe kell vennie felesége és gyermekei szükségleteit.

Mégis, a keresztény ember minden esetben megkülönböztethető kell, hogy legyen a Mennyei Atya iránti bizalma alapján, úgy, mint Jézus. Ő megmutatta nekünk, hogyan kell a földön úgy élni, hogy mindig segítjük az embertársainkat, s ugyanakkor szívünkkel az égre figyelünk, amelyet Isten kegyelme áraszt el

A mai napon Isten ajánlata és hitünk kihívása, hogy az élet bizonytalansága közepette biztonságban éljünk Istennél, Istennel és az ezer apró, hétköznapi gondot felcseréljük az egyetlen, Isten országáért és annak igazságáért való aggódással, úgy, hogy közben állandóan szemelőt tartjuk a zsoltáros szavait: „Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!”

Az ellenségszeretet Jézus legkeményebb követelménye - Évközi 7. vasárnap

Izgalmas lenne egyszer abból a szempontból elolvasni az evangéliumokat, hogy az Úr Jézus hányszor említette meg a szeretet parancsát és hányféleképpen akarta követői szívébe vésni, hogy a világon a legértékesebb dolog és a „legnagyobb a szeretet” (1 Kor 13.13) – Pál apostol szavaival élve. Az a szeretet, amely elsősorban nem abban áll, amit Ady Endre így fogalmazott meg: „szeretném, hogyha szeretnének”, hanem a türelemben, megbocsátásban, udvariasságban, másokra való odafigyelésben, a szükségben lévő megsegítésében és az áldozatvállalásban megnyilvánuló szeretet. 

Az igazságosság elve szerint mindenkinek azt kell megadnunk, ami neki jár. Látszólag tehát elég a jót jóval viszonozni, de ha valaki ellenségként kezel minket, annak nyugodtan visszavághatunk, s viszonozhatjuk a rosszat, alkalmazván a „szemet szemért, fogat fogért” - elvet.
Az ószövetségi törvény, látszólag megengedte ezt, Krisztus új törvénye viszont már nem. A szeretet törvényét helyezi az igazságosság mellé, amely minden helyzetben megköveteli a szeretetet és a türelmet.
A korunkban is tapasztalható sok önzés, erőszak és háború azt mutatja, hogy hová vezet, ha az ember csak a maga igazát akarja érvényre juttatni. Ha az igazságossághoz nem párosul a szeretet és a megbocsátás, akkor még jó, hogyha csak fogat fogért, szemet szemért követel, és nem üti agyon azt, aki kiverte a fogát, vagy kivájta a szemét. Ha az igazságossághoz nem párosul a krisztusi szeretet, akkor természetes, hogy verseng, irigykedik, gyanakszik, bosszút forral, s örül a másik ember kárán.
Ne feledjük, a rossz bosszút és újabb rosszat szül, s ennek soha nincs vége, ha nincs meg a készség az emberekben a szeretetre, a megbocsátásra, ha nem veszik, ha nem vesszük komolyan a Krisztus által meghirdetett szeretet parancsát. 

Óriási dolog a szeretet, a legnagyobb a földön, s a mennyországban is, ahogy Pál apostol fogalmaz a Szeretet himnuszában: „Addig – a színről színre látásig – megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet” (1 Kor 13.13).
Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy a világ számára nem az lesz a szinte kényszerítő erejű bizonyíték Krisztus istensége mellett, hogy az égen feltűnik az Emberfiának jele, hanem hogy a keresztények szeretik egymást. S ez az egyetlen hiteles tapasztalatunk Isten belső, szentháromságos életéről és az üdvözültek túlvilági boldogságáról is.
A szeretet annyira Isten életének lényege, hogy nem eszköz, hanem végső cél. Még annak sem lehet eszköze, hogy vele kicsikarjam testvéremtől szeretetem viszonzását. Éppen ez az, amiért azt mondja Jézus, hogy a kölcsönös szeretet nem érdemel jutalmat, hiszen ha szeretetem viszonzásra talál, az maga a legnagyobb jutalom.
De szeretnünk kell akkor, is, ha nem kapunk viszonzást. Sőt, Jézus parancsa, amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszban: „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket…”
 

Az ellenségszeretet kemény követelményének hallatán fogalmazódik meg bennünk a kérdés: lehet-e, képesek vagyunk-e az ellenséget szeretni?
E kérdéssel kapcsolatosan mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy a szeretet három módon valósítható meg. A szeretet legalacsonyabb szintje a testi szépség és az érzelmek kiváltotta vonzalom. Ennél magasabb rendű az a magatartás, amelynek lényege a másik ember személyes értékeinek megbecsülésében és kedvelésében áll. A szeretet legmagasabb szintje azonban a másik ember szabad létének kibontakozása és istenközelségének az akarása. A Szentírás görög szövege a szeretetnek ezt a legmagasabb szintjét az agapé szóval jelöli. S amikor Jézus az ellenségszeretetről beszél, erre az agapéra gondol. Azt hirdeti, hogy a tanítványnak mindent meg kell tennie azért, hogy embertársát /adott esetben ellenségét/ közelebb vigye Istenhez. Az agapé, vagyis az embertársat imával, türelemmel és megbocsátással segítő szeretet, az ellenség szeretet, abban az esetben is megvalósítható, ha érzelmeink tiltakoznak ellene.

Simone Weil a neves gondolkodó írta egyszer ezzel kapcsolatosan: „Kilépünk a világból, mint kiscsirke a tojásból, és odaszállunk az Isten mellé. Őmellőle, vele együtt nézünk le a világra. Akkor tudjuk szeretni”. Nincs ennél nagyobb igazság: Jézus is így nézte, így szerette a világot. És a világon az embereket, minden embert, kivétel nélkül. Mert ismerte az Isten szívét. Tudta, hogy „hajunknak egy ősz, hulló szála - följegyzett bú nála”. Tudta, hogy az „uraknak Ura” „ős szerelem” (Ady); és szeretett az Isten szívével.
Ha valaki nem képes kiröpülni a világból, az Isten mellé telepedni, az Ő szemével nézni és az Ő szívével szeretni a világot, akkor köröket kezd rajzolgatni maga köré, és beosztogatja az embereket: aki beleesik a körbe, az felebarát; aki nem, ahhoz vagy nincs közöm, vagy ellenség. Felebarát a család; felebarát a baráti kör, felebarát az érdektárs; felebarát, aki szimpatikus; felebarát a tisztességes ember; felebarát, aki osztja politikai nézeteimet, kiszolgálja egyéni érdekeimet; felebarát, akin uralkodni tudok jótéteményeimmel; és folytathatnánk a sort.
Addig, amíg én maradok a központ és magam köré húzom a köröket, nem ismerem az igazi szeretetet, nem ismerem az Istent. Az igazi, az agapéval jelölt szeretetnek korlátja, határa nincs. Mert az Atyaisten mellől nézi a világot, és az Isten szeretete határtalan. Ha csak egyvalakit is kizárok, már nem valódi a szeretetem. Mert a valódi szeretet egybeforrás a teremtően, feltétel nélkül szerető Isten szívével. Nem naiv idealizmus és álmodozás ez. Senki oly élesen nem látta az emberek rosszaságát, mint Jézus. Látta, szenvedett miatta, és mégis jó volt hozzájuk. „Hiszen az Isten is jó a hálátlanokhoz és gonoszokhoz” (Lk 6,35) – „föl kelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek”(Mt 5, 38-48).
 

Tehát a kérdésre válaszolva: lehet szeretni az ellenséget, sőt képesek vagyunk az ellenség szeretetre, hiszen Isten gyermekeiként megkaptuk a Szentlelket, és így részesedtünk a Szentháromság belső életéből. Jézusunk önként vállalt kereszt áldozatában és a kereszten ellenségeiért végzett imájában pedig olyan leckét kaptunk, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.
Nem mondhatjuk tehát, hogy nem tudom, nem bírom, képtelen vagyok rá. Valljuk be őszintén: nem akarjuk szeretni az ellenséget. Ugyanis a szeretet ezen a szinten elhatározás és nem érzelem kérdése. Nem kívánja tőlünk az Úr, hogy minden embertársunkhoz ugyanazzal az érzelemmel viszonyuljunk, de azt igen, hogy mindenkihez jók legyünk és mindenkire úgy tekintsünk, mint az Atya egyetlenjére, páratlanul kedves, helyettesíthetetlenül értékes gyermekére.
 

Szeretetünk őszinteségének nem az a fokmérője, hogy milyen és mekkora érzelmeket táplálunk embertársaink iránt. Sokkal inkább az mutatja meg kölcsönös szeretetünk valódiságát, tisztaságát, hogy mennyire tudunk olyanokhoz is jónak lenni, akiktől nem kapunk viszonzást. Az ismeretlenek, közömbösök vagy éppenséggel az állandóan gáncsoskodók, és minket befeketítők, az ellenséges érzületűek iránt tanúsított nagylelkűség, jóakarat lehet az igazi hitelesítő pecsét szeretetgyakorlatainkon.
 

Nem elég kitűnünk az egymás iránti szeretetben és buzgóságban. Igaz, nem könnyű, de vállalnunk kell olykor azt a szegénységet, megaláztatást és kifosztottságot, amivel a szeretet egyoldalú ajándékozása jár. Szent Ágoston, a szeretet nagymestere mondotta: „Ha kenyeret akarsz venni, filléredet adod. Ha telket akarsz venni, tallérodat adod. Ha szeretetet akarsz venni, magadat kell adnod. A kenyér ára a fillér. A telek ára a tallér. A szeretet ára te magad vagy!''
Azzal, hogy mindenkiről jót gondolunk, jót mondunk, és csak jót teszünk velük, kezdünk hasonlítani a mennyei Atyára, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.

Az ellenségszeretet Jézus legkeményebb követelményei közé tartozik. Önerőből képtelenek volnánk rá, de Isten erejében megvalósíthatjuk. A mai szentmisében ezért az isteni erőért fohászkodjunk. Kérjük az Urat, tegyen képessé bennünket az agapé értelmében vett szeretetre, hogy a jókat és a gonoszokat egyaránt szerető Isten magatartásáról tett tanúságtételünkkel Jézus valódi tanítványai közé tartozhassunk.

„Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták”… – Évközi 6 vasárnap

Szent Máté evangélista a mai evangéliumi szakasszal bevezeti az úgynevezett Hegyi Beszéd új törvényét, miszerint az Úr Jézus beteljesíti és túlszárnyalja a mózesi Törvényt. Konkrét példákkal támasztja alá tanítását, amikor az ószövetségi Tízparancsolatnál sokkal szigorúbb követelményeket állít követői elé: „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták… Én viszont azt mondom nektek...”

Jézus beteljesítette, bensőségessé és személyessé tette az ószövetségi Törvényt, mely a választott nép vallásos életének kódexe volt. Ő maga jelenti ki: „Nem megszüntetni jöttem – a törvényt –, hanem tökéletessé tenni.”

Jézus megőrzi az ószövetségi törvény lényegét, de egyben túlszárnyalja, elmélyíti, teljessé teszi. A Tízparancsolatot idézve a Mester megvilágítja az új követelményeket: az emberölés, a házasságtörés, az eskü, a vérbosszú, az ellenség gyűlölete kapcsán Jézus megmagyarázza, hogy a szívből fakadó szándék a cselekedetek lelke, amelyet a szeretet, vagy a gyűlölet sugall.

Az Újszövetségben a szeretet kettős irányultságú: Isten és ember felé, de egy parancsba foglal össze mindent, és erre Jézus maga ad példát végletekig menő szeretetével, amikor a kereszten ellenségeiért is imádkozik.

Belülről, a szívből fakadnak a gonosz, gyilkos gondolatok, a házasságtörő vágyak. Így, nem elég a Törvény betű szerinti teljesítése, az emberölés, a házasságtörés tilalmának megtartása, hanem a Törvény szellemét kell megvalósítani, az emberi szív mélyére kell hatolni, ott kell végbemennie a változásnak, hiszen onnan ered a gyilkos szándék és a házasságtörő kívánság.

A régi, ószövetségi törvényt tökéletessé téve Jézus új törvényt ad, amely egyetlen parancsba foglalható: Szeressétek Istent és embertársaitokat! De ha szeretet parancsa korábban is létezett, akkor mi ebben az újdonság? Miért hangsúlyozza Jézus oly sokszor, a régi és az új törvény közti különbséget?

Az egyik igazi újdonság, hogy a Jézus által emlegetett szeretetnek a forrása és iskolapéldája maga Krisztus. "Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" - mondja. Őt kell követnünk a szeretet gyakorlásában. Az ő lelkületével kell közelednünk minden emberhez. Ő, aki szeretetből feláldozta értünk életét, példát adott nekünk, hogy nem magunkért, hanem csak másokért érdemes élnünk. Szent János evangéliumában ezzel kapcsolatosan mondja az Úr: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (13, 15).

Az Úr Jézus tanítása szerint, igazán akkor értékes az életünk, ha embertársainkat szolgálva odaadjuk azt Istennek. De ha nem adjuk Istennek az egész életünket, akkor mit adunk neki valójában? Istennek nem apró részletek és elemek kellenek az életünkből, hanem életünk teljes felajánlását szeretné.

Az evangéliumi részletben Jézus a farizeusok és az írástudók törvénymagyarázatát bírálja és a szív tisztaságának fontosságát hirdeti.

A farizeusok tisztában voltak azzal, hogy az emberölés tilalma isteni eredetű parancs. Ezt a parancsot azonban többnyire csak jogi szempontból értelmezték. Jézus rámutat, hogy nem csupán a tényleges emberölés számít bűnnek, hanem az emberölés szándéka is. A gonosz szív éppúgy elítélendő, mint a gonosz cselekedet.

A szív tisztasága mindennél fontosabb. A vallási gyakorlatok külsődleges végzése nem sokat ér, ha az ember szívében gonosz indulatok rejtőznek. Ezért mondja Jézus, hogy mielőtt ajándékodat az oltárra viszed, békülj ki embertársaddal.

A mai evangéliumi üzenet azért is megfontolandó, mert gyakorta mi is olyanok vagyunk, mint a farizeusok. Ájtatossági gyakorlatokat végzünk, többé-kevésbé elmormoljuk napi imáinkat és szűkösen megadjuk az egyházi hozzájárulást, de szívünkben ott lapul az embertárs iránti harag érzése, a bosszúállás vágya, vagy a megvetés, lenézés gondolata, a megszólás, a kritizálás ténye. Minthogy ez így semmiképpen sincs rendjén, kérjük Istent, segítsen, hogy embertársainkkal kiengesztelődve tiszta szívvel tudjuk végezni vallási gyakorlatainkat.

Isten törvényeinek megtartása és tanítása szorosan összetartozik. Egyrészt csak annak hiteles a tanítása, aki nem csupán mondja, hanem meg is tartja, azt, amiről beszél. Másrészt, aki megérti, hogy ezek a parancsok konkrét eligazítást nyújtanak a mindennapi életben, s éppen ezért azok megtartására törekszik, az tartsa kötelességének, hogy másokkal is megismertesse ezt az utat.

A megtartásnak és a tanításnak azonban előfeltétele, hogy felismerjem Isten törvényeiben az üdvösség útját. Az üdvösség, az örök élet utáni vágy az a motiváció, ami minket állandóan arra indít, hogy egyre jobban megismerjük Isten parancsait és azok szerint éljünk.

Mikor nagyokat ütnek rajtunk, milyen jó lenne nem ütni vissza se kézzel, se szóval - olvashatjuk József Attila egyik versében (Milyen jó lenne nem ütni vissza). De a régi törvény ott lüktet még az ereinkben, s ha valaki megbánt minket, szeretünk azonnal visszavágni. Jól megjegyeztük a "szemet szemért, fogat fogért" ószövetségi elvet, s ha kell, alkalmazni is tudjuk minden helyzetben. Sok ember annak tökéletes megvalósítására törekszik, hogy "a sértés ne maradjon viszonzatlan". Ha valaki haragszik ránk, jogosnak tartjuk, hogy mi se szívleljük őt. Ha bárki rosszul szól hozzánk, sokszor mi is mindjárt durván szólunk hozzá.

Milyen jó volna, ha megértenénk, hogy Jézus új törvényt adott nekünk, a szeretet törvényét. A szeretet nem viszonozza a másiknak a rosszat, de még fel sem rója azt. A bosszú, a harag és a visszavágás helyett Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg. Milyen jó lenne, ha mindig a krisztusi szeretet törvénye szerint élnénk! Szent János evangélista írja az ő első levelében: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.”

Ebből a Jánosi idézetből indult ki a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, amikor első körlevelét írta „Az Isten szeretet” – címet adva neki. E körlevél bevezetőjében olvashatjuk: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy e

szme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új távlatot s ezáltal meghatározott irányt ad. János evangéliumában ezt az eseményt a következő szavakkal írja le: ’Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindannak, aki benne hisz (…) örök élete legyen.’ (Jn 3, 16.) Majd még a Bevezetésben az újszövetségi szeretet parancsáról ezt olvassuk: Egy olyan világban, amelyben Isten nevével olykor összekapcsolták a bosszúállást, sőt a gyűlölet és erőszak kötelezettségét, ez a parancs nagyon időszerű és jelentőségteljes. Ezért szeretnék első enciklikámban arról a szeretetről beszélni, amellyel Isten tölt el minket, és amit nekünk tovább kell adnunk.”

Azt hiszem, tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor nehéz megtartani ezeket a tökéletességre indító törvényeket, de ilyenkor mindig gondoljunk arra, hogy mégiscsak ez vezet az örök üdvösségre.

A szentek élete bizonyítja, hogy minden nehézséget le lehet győzni, ha tudjuk, hogy miért küzdünk és mi a vágyunk. Üdvösségünk érdekében csak egyetlen lépést kell tennünk, de azt az egy lépést, ami Istenhez közelebb visz, nap, mint nap meg kell tennünk!