Itt lakozik az Úr - Esti naplójegyzet Karácsony utócsendjében – egy telefonbeszélgetés nyomán

Örökmécses - kápolna - Esztelnek 

A nap végén csend vesz körül.

A lement nap természetes fényét az esti mesterséges világítás próbálja felváltani. Nem baj ez – csak nem ugyanaz. A szavak elcsitulnak, az ablakon beszűrődő városi zaj lassan elhalkul, a teendők félbeszakadnak, és előtérbe kerül a szív.

Az esti csendben a szív mélyéről sok minden felszínre kerül: gondolatok, kérdések, vágyak.

Ma este Simeon prófétai szavai visszhangzanak bennem:

„Az ellentmondás jele lesz ő… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai.”

(Lk 2,34–35)

Az „ellentmondás jelének” fényében időzve eszembe jut egy délelőtti telefonbeszélgetés egy kedves ismerőssel. Az ünnepek elmúltáról beszélgettünk, azokról a finom, nehezen megfogható „utórezgésekről”, amelyek Karácsony után még bennünk maradnak. Sok minden elhangzott, de igazából egyetlen dolog maradt meg bennem: az a féltő, aggódó szeretet, amely a hangjából és a kérdéséből kiérződött – a köztünk élő, Szentségi Jézus iránt.

„Képzeld – mondta –, Karácsony napján azon gondolkodtam, vajon létezik-e a világon még egy olyan templom vagy kápolna, ahol a szentségházban őrzött Urat, születése napján senki sem látogatja meg, senki sem köszönti.”

Majd csendesen hozzátette: „Másnap elmentem hozzá, és egy ideig ott időztem.”

Meglepett ez a kérdés. Meg is állított. Azóta is foglalkoztat.

Talán nem is az a legnyugtalanítóbb ebben a kérdésben, hogy létezik-e ilyen hely, hanem az, hogy bennem megszülethetett. Hogy Karácsony ünnepi fényei után ilyen könnyen elhalványulhat a figyelem. Hogy miközben a Betlehem melegéhez szívesen odalépek, a csendes, rejtett jelenlét előtt olykor megállás nélkül elhaladok. Simeon szavai ekkor nem vádként szólnak, hanem tükröt tartanak: mi az, ami valóban napfényre kerül bennem, amikor minden más elcsitul?

A választ nem igazán tudom.

Ma este azonban, az esti dicséretet végezve a kolostor kápolnájában, a zsolozsma imaórája előtt és után mondott imádság közben – amelyet mi, ferencesek, minden imaórát megelőzően és követően elimádkozunk – hirtelen világossá vált bennem valami. Csendesen, szinte észrevétlenül érkezett a felismerés: Szent Ferenc atyánk milyen előrelátóan gondoskodott erről is.

Az általa ránk hagyott ima így szól:

„Imádunk téged, legszentebb Urunk Jézus Krisztus,

itt és a világon lévő minden templomodban,

és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.”

Ha fizikailag nem is, de lelkileg mégis: minden templomban és minden kápolnában imádjuk az Urat. Így Karácsony szent napján is. Őt, aki annyira szeretett bennünket, hogy nemcsak testté lett értünk, hanem kenyérré is – hogy közöttünk maradhasson, ígérete szerint, a világ végezetéig.

Ima Szent Ferenc szavaival

Uram,

most, az esti csendben, már nem keresem a választ.

Elég tudnom, hogy itt vagy.

Valóságosan jelen,

csendben és hűségesen

a Szentségház rejtekében.

És elég az is,

hogy a kápolna örök mécsesének

imbolygó, pislákoló piros fénye

csak odamutat.

Nem helyettesít,

nem magyaráz,

csak jelez.

Mint szegény jel a Szegény Úr mellett.

A sötét falon keresztként kirajzolódó fény

némán tanúsítja:

itt maradtál,

itt vársz,

itt ajándékozod magad.

Ezért most Szent Ferenc szavával

egyesül az esti csendünk:

Imádunk téged,

legszentebb Urunk Jézus Krisztus,

itt, ebben a kápolnában,

és a világon lévő minden templomodban,

és áldunk téged,

mert szent kereszted által

megváltottad a világot.

Uram, Jézus,

taníts meg ennél a jelnél megállni,

és azon túlra nézni.

Taníts meg nem a fényhez ragaszkodni,

hanem ahhoz,

akire a fény mutat.

Add, hogy szívem csendje

méltó hajlék legyen jelenlétedhez:

szegény, üres,

és egészen a Tiéd.

Ámen.