Isten égő gyertyájaként sikerülhet az életünk – Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe

A mai napon Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, illetve Urunk bemutatásának napján egyházunk kettős ünnepet ül. Ünnepli 40 nappal Urunk születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ez a nap az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért való hálaadásnak a napja, ünnepe is. És emlékeztet a sok Istennek szentelt férfi és nő életére, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban kövessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben. 

A Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének középpontjában nem a kultikus, vallási előírásoknak engedelmeskedő édesanya áll, hanem a karján közeledő gyermek. Szent Lukács evangélista szerint, aki – „által sokan elbuknak, és sokan feltámadnak” nemcsak Izraelben, hanem szerte az egész világon. Ő a világ egyetlen tökéletes és Istentől küldött jele, mégpedig „az ellentmondás jele lesz… hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai”.  

A mózesi törvényben előírt tisztulási jogszabály Szent Lukács evangélistának csak alkalmul szolgált arra, hogy ezt a nagy jelet, a világ világosságát, az Úr Fölkentjét gondolkodásunk, szemlélődésünk középpontjába helyezze. 

Ebben az esetben a tisztulási törvények alkalmi keretet szolgáltattak a világ világosságának nyilvános hírüladására a jeruzsálemi templomban, a zsidó vallásos élet központjában. A jeruzsálemi templomban most mindenki megláthatta az üdvösséget, Isten, élő s eleven jelét, amelyet Isten minden népnek világosságul rendelt. 

A hithű és bölcs öregek, az agg Simeon és Anna prófétaasszony, felismerték a feltűnés nélkül közeledő pólyás kisbabában a világ megváltóját és üdvözítőjét. Benne megtalálták életük beteljesedését és az üdvösséget. Ezért mondja az agg Simeon: „Most már elbocsáthatod, szolgádat, Uram, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek”

Az Úr most nem jött mennydörgés és villámlás közepette, mint ahogy megnyilatkozott annak idején a választott nép előtt az ószövetség megkötésekor a Sínai hegynél, de Benne, a Betlehemi Kisdedben mégis az Isten jött közénk. 

Ő most úgy világított, mint a pici gyertya, pislákoló fénye a sötétségben. Ma édesanyja karján ült az Istengyermek és tehetetlenül közeledett az ember felé, gyengéden, mint ahogyan a kis gyertya világít a sötétségben. Nem tolakodott és senkit sem akart erőszakkal meggyőzni vagy legyőzni. De ahol csak járt, fényt sugárzott.

Jézus ma sem közeledik nagy pompával és lármával. Ezért sokan nem veszik észre, félreértik vagy összetévesztik másokkal. Vannak, akik ellene mondanak, és vesztükbe rohannak miatta. Jézusban valóban beteljesedett a prófétai szó: „Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak. Közülük sokan megbotlanak, sokan elesnek és összezúzzák magukat, hálóba kerülnek, és fogságba esnek” (Iz 8, 14-15). 

Szent Lukács evangélista ezt különösen kiemeli a mai evangéliumban, amikor kijelenti, hogy a Betlehemi Kisded „az ellentmondás jele lesz”. Vagyis „Isten arra szánta Jézust, hogy Izrael egészét válaszút elé állítsa. Aki egy vele, fölemelkedik, megmenekül; aki azonban ellentmond neki, elesik. Izrael nem azért kap üdvösséget, nem azért menekül meg, mert Isten választott népe, hanem mert Jézus mellett döntött. Nem az Izraelhez való odatartozás ment meg az ítéleten, hanem a döntés az Isten állította jel”, Jézus mellett (A. Stöger). 

Ez a lukácsi tanítás időtálló, számunkra is aktuális. Ugyanis attól még, hogy a keresztség szentségének felvételekor a keresztények névsorába iktattak bennünket, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztény voltunkat, még nem jelenti azt, hogy be van biztosítva az üdvösség számunkra. Hisz magatartásunk nagyon könnyen arról tanúskodhat, hogy elpártoltunk Jézustól és nem keressük vele a személyes, élő kapcsolatot sem a szentmisében, sem a szentségek vétele által, vagy éppen megszokottá, túl rutinossá vált ez a kapcsolat, olyannyira, hogy már nem is figyelünk rá, s ennek következtében nem is tudjuk felhasználni e kapcsolatnak gyümölcseit. 

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy van-e köze mindennapi életünknek Jézushoz? Hiszen Jézus sokak romlására van, de feltámadására is azoknak, akik elfogadják és teljesítik akaratát.

A keresztény élet mindig ott születik, ahol az emberek fölismerik a nagy „Jelt”, Krisztust, ahol vállalják a vele való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.

Az Úr Jézus üdvösség a világ számára, de csak azoknak, akik hajlandók felismerni és elismerni. Ő valóban Jel, amely állásfoglalásra kényszerit. A gyermekség evangélium egész sorát hozza azoknak a hivő lelkeknek, akik a gyermek Jézusban felismerik az Üdvözítőt és mintegy bennünket is arra szólítanak fel, hogy valljuk Messiásnak Őt.

A döntést senki el nem kerülheti, állást kell foglalnia mellette vagy ellene. Nincs harmadik lehetőség. Ebben az esetben a közöny, a közömbösség nem jelent semlegességet, hanem egyszerűen csöndes elvetése annak a Jézusnak, aki ígérete szerint, mennybemenetele után is velünk maradt a világ végezetéig. Jézus állandó jelenléte a világ végezetéig jel, amely üdvösségére és bukására tétetett sokaknak, valójában mindenkinek.

Szomorú, hogy a Gyermek nem mindenkinek lesz üdvösségére, hanem sokak romlására, bukására is. Azokéra, akik elfordultak tőle, akik nem hallják meg hívó szavát, akik nem fogadják be az Ő világosságát, akik nem veszik igénybe az Ő segítségét. Viszont boldogító tudat, hogy sokak feltámadására lesz, valójában azoknak, akik befogadják Őt és útmutatásai szerint élnek.

Urunk bemutatásának ünnepén a megszentelt gyertyák fényénél keressük a Jézussal való találkozás útját. Közben ne feledjük, hogy világossággá kell válnunk, ha azt akarjuk, hogy Simeonhoz és Annához hasonlóan felismerje Őt a világ. 

Február másodikán tehát arra az eseményre emlékezünk, hogy Mária és József, a mózesi törvénynek engedelmeskedve felajánlják Jézust, a világ Világosságát az Úrnak. De ugyanakkor Szent II. János Pál pápa rendelkezése folytán ez a nap egyben a megszentelt élet, a szerzetesek és szerzetesnők világnapja. 

Az Istennek szentelt személyek azok a férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok: a tisztaság, szegénység és engedelmesség megélése által akarják követni a minket mindhalálig szerető Krisztust. A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szerint: „Arra kaptak, meghívást, hogy szívükben és imáikban hordozzák az emberek aggodalmait és elvárásait, különösen azokéit, akik távol vannak Istentől.” 

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep lényege, amelyet együtt ünneplünk világszerte, mi szerzetesek és világi hívek, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladat: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”(Mt 5, 16). 

Igen, égő gyertyaként, Krisztus fényével kell világítanunk a sötétségben vergődő embereknek. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: “ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14). 

Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az “Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként sikerülhet az élete szerzetesnek és világi hívőnek egyaránt. 

„Én kaptam minden hatalmat” – Krisztus Király vasárnapja

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született, mint a világmindenség királyát ünnepeljük.
Krisztus király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve azt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények hittel vallották, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor, amiről a mai evangéliumi szakasz beszél, a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.
Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szent Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom megnyilvánulásaihoz.

A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalmon lévők uralkodni akarnak, saját akaratukat érvényesíteni mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretnék fitogtatni, bizonyítani erejüket.
Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljövetelét kérjük a Miatyánkban: jöjjön el a te országod, azaz Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.

Az evangélium szerint, Krisztus Urunk megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének, nincs alkalmas fedél a fejük felett, ami megvédhetné az időjárás viszontagságai ellen.

A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban a meggyengült idősek, az ágyhoz kötöttek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megromlott, megfogyatkozott.

Amikor Jézus az utolsó ítéletről szól, akkor arról beszél, hogy a végső napon aszerint fogják az embert jobbra, vagy balra állítani, hogy adott-e az éhezőnek enni, a szomjazónak inni, a mezítelent igyekezett-e fölruházni és a beteget, börtönben lévőt meglátogatni. És azt mondja, hogy amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek, vagy amit tőle megtagadtatok, tőlem tagadtátok meg.
A hagyomány ezt elsősorban a jótékonykodásnak, a klasszikus értelemben vett karitatív igyekezetnek a szentesítéseként szokta értelmezni. Pedig a keresztény hagyomány ezt az utolsó ítéletről szóló krisztusi szót abban az értelemben is szokta értelmezni, hogy aki a szegény jogaiért küzd, az voltaképpen Krisztus jogaiért küzd, és aki egy olyan társadalom megteremtésén munkálkodik, amelyikben az ember nem szorul rá arra, hogy mezítelenségéből más alkalmi jósága emelje ki, az Krisztusért fáradozott és ugyanúgy vagy még inkább várhatja azt a bizonyos jutalmat, amelyről Krisztus beszél.
A legszegényebbek közé állt, hogy azt mondhassa: amit az ember a legszegényebbért tett, azt érte tette.
Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, akár alkalmi jótékonysággal, akár pedig valamifajta olyan erőfeszítéssel, amely egy igazságosabb társadalmat, közösséget teremt meg, vagy intézményesen segít a rászoruló embereken és jutatja őket emberibb élethez.

Igen, Isten lesz a jutalma annak, aki a szegény szegénységét megszünteti, de Jézus arról is beszélt, hogy a kárhozat lesz annak a jutalma, aki nem tett semmit a szegényért, sőt még inkább annak, aki az rászorulót kizsákmányolja, a szükségben lévőt kihasználja, s visszaél a védtelen, a szegény élethelyzetével.
A Második Törvénykönyvben ez áll: a „szegény és nélkülöző munkás bérét… ne tartsd vissza… Különben az Urat hívja ellened, s bűn nehezedik rád”(MTörv 24, 14-15). Szent Jakab apostol így figyelmeztet: „Rajta… jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! … Vagyonotokat gyarapítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe”(5, 1–4).
Milyen jó lenne, ha a mai modern társadalom rabszolga tartói, megszívlelnék a biblia üzenetét, ha nem is a szegények iránt érzett felelősségükből, de legalább saját lelkük üdve, boldogsága miatt.

Isten Fia alázatban és szenvedésben szabadította meg az Atyától rábízott nyájat, de az idők végén majd dicsőséges Királyként tér vissza, hogy megítélje azokat, akikért meghalt a kereszten. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Milyen alapon fog ítélni? A szeretet alapján, mivel tanítását a szeretetben lehet összegezni, mivel üdvözítő művének mozgató ereje és célja a szeretet. Aki nem szeret, az akarattal kizárja magát Krisztus országából, s az utolsó nap csak megerősíti ezt a kizárást.
A szeretet alapján szóló ítélet nagyon egyszerű lesz. Nem a szavakra, hanem a tettekre kerül a hangsúly: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom, beteg voltam, kitartóan és hűségesen ápoltatok… az igazságtalanság áldozata voltam és ti felkaroltatok, kizsákmányolt voltam és ti mellém álltatok, becsületembe gázoltak és ti szót emeltetek értem…”
Az Úr Jézus bár dicsőséges Király, mégsem felejti el, hogy az idők beteltével testvérünk lett Betlehemben, és kijelenti: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek… Jöjjetek, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”

A szeretet, a keresztény élet öszfoglalata alkotja azt a feltételt, amely által beléphet valaki Krisztus országába, ami a szeretet országa. Aki szeret, annak nem kell félnie Krisztus, a szeretet Király ítéletétől.

Befejezésül elmondhatjuk, a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől: hogy Krisztus Király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk.
Hódolatunk, tiszteletünk, iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot.
Ezért hangsúlyozza a Szentatya, Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesítésén” való fáradozás. El kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.

Ne feledjük, Krisztus szeretetének örökkévaló országa itt és most szövődik közöttünk, és hogy minden elmúlik, de „a szeretet és művei megmaradnak” örökre.

Szűz Mária, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma.

Évközi 24. vasárnap - Szent kereszt felmagasztalásának ünnepe

Az emberi történelem középpontja Krisztus. Ez szó szerint igaz, mert történelmünk eseményeit Krisztus előtti és utáni évekbe helyezzük. Még fontosabb azonban az, hogy egyetlen emberéletnek sem volt olyan hatása az emberiség történelmére, mint Jézus életének, úgy, hogy valóban kettős értelemben középpont ő. De életének is van egy középpontja, amely körül forog Krisztus, az Isten-ember titka. Ez a középpont az ő Kereszthalála.

A tiltott fa gyümölcse lett a bűn és így a halál oka, a Kereszt fája pedig megváltásunk és életünk oka. Ezért a keresztfa értékes a mi számunkra, ugyanis Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele. Így a kereszt felmagasztalása egyben Krisztus győzelmének felmagasztalása is. Ezért nagyon is helyén való, ha a keresztény ember szereti Krisztus keresztjét, bízik benne és ma Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepén így köszönti „Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reménység!”

A neves német teológust, Joseph Ratzinger bíborost, a későbbi Benedek pápát, amikor megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, a következőt mondta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért."

Igen, a kereszt titka annak az isteni szeretetnek a misztériuma, ami a kereszten, Jézus halálában mutatkozott meg. Így a kereszt mindenek előtt: „Isten szeretetének jele Jézus Krisztusban", de csak a hívő számára érthető. Ez a szeretet gyenge és erőtlen; ugyanakkor e megfeszített szeretet paradoxonna, ellentmondásossága, hogy e gyengeségében változtatja meg a világot, szerez békét és kiengesztelődést.

A keresztnek azonban van egy másik titka is: benne mutatkozik meg teljesen az emberi gonoszság. A szeretet és a bűn ezen elválaszthatatlan titkában bukkanunk rá az emberi szenvedés történetére. A kereszt tanítása nem engedi meg, hogy "átnézzünk a világ sok keresztje fölött: szótlanságba fojtott szenvedések, számtalan ember üldözése és halálra kínzása hite, faja vagy politikai meggyőződése miatt, ártatlan gyermekek üldözése Heródes idejétől Auschwitzig, sőt a legújabb időkig...". Az ilyen szenvedés elnémít. Egyedül csak Isten válaszolhat minderre a keresztről az emberiség szenvedéstörténetébe sugárzó reménnyel.

A kereszt az emberrel együtt-szenvedő Isten titkát tárja föl előttünk, képessé tesz arra, hogy „másokkal együtt szenvedjünk és így megértsük Jézus szenvedésének misztériumát”. Azonban „a keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje”(1Kor 1,18) – mondja Pál apostol. Aki nem hisz Krisztusban, az a keresztet elfogadhatatlan értelmetlenségnek tartja. Azok számára viszont, akik követik és szeretik a keresztet, „isten ereje”, hatalom, amely megvált, üdvözít, megszentel.
Ahogy balgaság és botrány volt Krisztus keresztje az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az ős kígyó halálos marását. A keresztet, mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből.

A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a szentírásból, ahol az Úr, vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak, mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, akkor perlekedni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.
Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, magasztalta fel, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Így minden olyan kísérlet, amely el akarja utasítani a Keresztet, egy Megfeszített nélküli kereszténységet akar kovácsolni, és saját életéből is ki akarja küszöbölni a szenvedést, a sátán által ihletett gondolat. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, csupán értelmetlen és megkerülhetetlen teher. Bűnnel és halállal megjelölt létezésünknek, kényszerű szenvedéseinknek azonban Krisztus keresztje értelmet és értéket adhat.

Minél erősebben vágyik valaki a tökéletesebb keresztény életre, az életszentségre, annál inkább kell szeretnie a Keresztet, amelyen Krisztus megváltotta, valamint személyes keresztjét, amellyel osztozik Krisztus halálának misztériumában, hogy majd részesedjék a vele való örök élet misztériumában is. Ezért beszél az Úr Jézus mindenki előtt a kereszt szükséges voltáról: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen”(Mk 8,34). A Zebedeus fiukat, akik az első helyeket szeretnék elfoglalni Krisztus mellett, arra figyelmezteti az Úr, hogy aki részesedni akar az ő dicsőségében, annak ki kell innia a szenvedés keserű kelyhét. Mert aki következetes hűséggel az Evangéliumot akarja élni, az igazságot védelmezni, és a jót tenni, az nem fogja elkerülni a Krisztussal szemben álló világ ellenállását. De a keresztény nem botránkozik meg ezen: tudja, hogy Krisztus örökségének és követésének lényeges része a kereszt: tudja, hogy ha Krisztus az embert keresztje által üdvözítette, akkor úgy léphet az üdvösség útjára, és úgy működhet közre a világ üdvösségének művében, ha hordozza saját keresztjét.

Aki nap, mint nap hittel föltekint Jézus keresztjére, az lesz képes saját keresztjét is mindennap fölvenni és hordozni. Nekünk nem az ő nagypénteki keresztjét kell hordoznunk – erre képtelenek is lennénk. A magunk keresztjét kell fölvennünk, melyet Isten gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, hogy vele Krisztus nyomába léphessünk, ugyanazt az érzést táplálva magunkban, amely Jézus Krisztusban volt.
Ennek ellenére mégis, a szorongás, a félelem, néha oly mély lehet, hogy teljesen legyőz. Ilyenkor idézzük emlékezetünkbe, hogy a Getszemani kertben Jézusra is annyira ránehezedett a szenvedés, hogy vérrel verejtékezett és feljajdult: „Halálosan szomorú a lelkem” (Mt 26,38). Az Úr Jézus halálos szomorúsága megszentelte minden ember szorongását és szomorúságát és erőt ad ezek leküzdéséhez. A keresztény Jézussal együtt így imádkozik az Atyához: „Ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan Te”, és nála menedéket találva ellenáll a fájdalom támadásainak, nem hagyja, hogy azok elsodorják, vagy kétségbe ejtsék. „Minden gondotokkal forduljatok Istenhez, mert neki gondja van rátok”(1 Pét 5,7) – mondja Szt. Péter apostol. Aki csak a fizikai szenvedést tartja számon, az végül is belefullad. Aki viszont Istenre hagyatkozik, megőrzi egyensúlyát, képes lesz másokra gondolni és önmaga odaajándékozására, az Úr Jézus példáját követve. Mert, ahogy mondtuk, a kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása is.
Ezért gyermeki bizalommal hagyatkozzunk Isten akaratára, és így képesek leszünk arra, hogy a legtragikusabb helyzetekkel is egyszerűen, sőt derűsen nézzünk szembe, tudván, hogy akik Istenben bíznak, azok nem csalatkoznak, azok nem vallanak szégyent.

Befejezésül, le kell szögeznünk, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. Nincs élet kereszt nélkül; a kérdés csupán az, hogyan visszük keresztünket? …