vasárnap, január 30, 2022

"Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok" – Évközi 4. vasárnap

 Szentírási rész: Lk. 4,21-30 


Isten választott embereinek, a prófétáknak mindig különös helyzetük, és szerepük volt az üdvösség történetében. Életük nem az átlagos emberi élet, hanem a kiválasztottaké: Istent és embert egyszerre szolgáló élet volt.
De kik is ők valójában? A próféta mindenekelőtt, Isten választott embere, aki Isten nevében beszél, aki az Úr szócsöve. Isten lefoglalja egész személyét, megszenteli, amikor kiválasztja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,4) - mondja az Úr, Jeremiás prófétának a mai első olvasmányban. Ez a személyi lefoglaltság a záloga annak, hogy egész életével Isten tanúságtevője kell, hogy legyen. Különleges feladata, hogy Isten üzenetét képviselje és hirdesse, akár alkalmas, akár nem, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Legfontosabb erénye a hűség és az Istenbe vetett bizalomból eredő bátorság: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” - bátorítja az Úr Jeremiás prófétát.
Azonban minden próféta csak előkészítője és előképe volt az egyetlen igazi Prófétának, Jézus Krisztusnak, az Isten-embernek. Az Ő prófétai hatalma és szolgálata a prófétai lét teljessége. Benne nemcsak az Isten embere jelenik meg, hanem maga az Isten is. Ezért nem más, hanem a saját maga nevében beszél. De földi életében magára veszi az összes próféta sikertelenségét, zaklatottságát, üldöztetését. Egyik legsúlyosabb szenvedése Szent János evangélista szerint az volt, hogy „a tulajdonába jött, de övéi, nem fogadták be”(Jn.1.11) - éppen szülőföldjén nem értik meg, kiűzik a városból, sőt ki akarják végezni, a város szélén lévő szikláról letaszítva.
A názáreti zsinagógában, a jelenlevők először „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak”. Ilyen örömhírt ők még nem hallottak, hogy a próféta jövendölése most, előttük teljesedett be. Jézus ott áll előttük, Lélekkel felkent ember, aki hirdeti, hogy az előkészületeknek vége, és az a küldetése, hogy megkezdje a megvalósítást. Mindnyájan kinyilvánították, hogy szavai az Isten jóságáról szólnak, ez a jóság az emberek szívét lángra gyújtotta és „mindenki helyeselt neki”. De amikor arról beszélt, hogy Isten jósága, szeretete nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre, hanem minden ember számára elérhető, akkor kitört belőlük a felháborodás, belekötnek a személyébe, s megbotránkozva kérdezgetik: „De hát nem József fia ez?”.
Hogy Jézus az ember, akit ismertek, ott van közöttük, alkalmat adott a botránkozásra. Az örömhírt, amit hozott, azt elfogadták, a hirdetőt azonban megvetették és elvetették. Az iránt az emberi külső iránt, amelyben Isten jósága megnyilatkozott, felébredt a botránkozás. Ahogy fogalmaztak később, Szt. János evangéliumában: „Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való” (Jn 7, 27). Akár csak akkor, amikor önmagát a menyből alászállott élő kenyérnek nevezte. Akkor „így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” (Jn 6, 42).
Jézus közülük való, de mivel nem az ő elvárásaik szerint küldötte őt Isten, ezért jeleket kívánnak tőle. A názáreti emberek azt akarják, hogy „a nagy tetteket, amelyeket Kafarnaumban végbe vitt, azokat tegye meg hazájában is”. Azt szeretnék, hogy Isten úgy igazolja előttük Jézust, mint ahogy ők azt elgondolták. Ezért hiába minden magyarázat, nem értik, hogy a próféta nem a saját elgondolása szerint cselekszik, nem a saját okosságát hirdeti.
A názáretiek elgondolása szerint Jézusnak, mint orvosnak gyógyítania kellene "saját magát", azaz népe között is ugyanazon csodákat tenni, mint Kafarnaumban. Mivel ezt nem teszi, elveszíti népszerűségét az emberek előtt, és szétrombolja a bizalmat és hitet maga iránt. Hisz mire valók a természetfeletti képességei, ha saját településének lakói iránt nem használja, nem kamatoztatja azokat?
A názáretiek félreismerik Jézust, hisz a próféta Isten megbízásából, akaratából cselekszik. Viszont Jézus cselekedeteit nem az irányítja, amit a názáretiek elvárnak Tőle, Ő azt teszi, amit a Mennyei Atya akar Tőle és Vele.
Isten hitet vár, a hit engedelmességét, a názáretiek azonban nem hisznek és így nem is ismerik Jézus isteni küldetését. Ezért mondja, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.”
A zsinagógában levő názáretiek eltelnek haraggal Jézus szavai miatt és erőszakkal válaszolnak. Az emberi gondolkodástól elvakultan és dühödten, mivel nem érték el szándékukat, „kiűzték a városon kívülre, fölvezették a hegyre…, a szakadék szélére, hogy letaszítsák”(Lk 4,29).
Íme, a világ ezt a sorsot szánja azoknak, akik küldetése, mint Jézusé, az igazság hirdetése.
Az idegen emberek inkább elfogadnak valakit prófétának, mint a saját nemzete, a választott nép fiai. Két példát említ előttük Jézus. A nagy szárazság és éhínség idején sok özvegyasszony élt Izraelben. Isten azonban Illés prófétát nem őhozzájuk küldte, hanem csak az idegenbeli Szareptába, az özvegyasszonyhoz, hogy feltámassza halott fiát. Sok leprás ember élt Elízeus próféta idejében is, akik gyógyulásra szorultak. Mégis, csak az idegen, a szíriai Námán gyógyult meg. Mindketten idegen nemzetűek voltak. Hogy egy asszonyról és férfiről esik szó, azt jelentheti, hogy Jézus előtt ez a fajta különbség sem számít, Isten üdvössége egyetemes. Tehát az isteni kegyelem nincs se hazához, se fajhoz vagy személyes érdemekhez kötve, hanem teljesen ingyenes.
Ez az ellenséges magatartás nem bátortalanítja el az Úr Jézust, hűséges marad mind küldetéséhez, mind népéhez. Mert a szeretet vezeti küldetésének teljesítésében, az a szeretet, amelyről Pál apostol a szentleckében beszél, s amely „a sértést nem tartja számon”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”, „mindent megbocsát” - még azt is, hogy életére törnek, és keresztre feszítik.
Jézus, minden prófétai hívatás példaképe. Ne feledjük, mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, akik a keresztség által Jézus Krisztusba öltöztünk, részesedtünk az Ő prófétai küldetésében is. Részesedve Krisztus prófétai küldetésében, nemcsak a papság, hanem a hívek is arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az evangéliumot, vigyék el a környezetükbe annak szellemét, a hitet és annak igazi gyakorlatát.
A próféta feladata elsősorban abban áll, hogy ébren tartsa az emberekben a hit érzékét; ezt tették az Ószövetség-i próféták is, amikor Izrael népét szüntelenül emlékeztették az igaz Isten létére, a vele kötött szövetségre és az Őt megillető hódolatra, tiszteletre.
Napjainkban is, amikor a vallás, Isten és Egyház iránt gyakran közömbös és ellenséges légkör uralkodik a társadalomban, sokszor a katolikus közösségeken belül is, igen nagy szükség van, prófétai feladatot teljesítő nagykorú keresztényekre. Ugyanis a társadalomban élő keresztényekre vár az a feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyék az evangéliumot, hogy a kovász szerepét töltsék be környezetükbe, ott ahol élnek.
Az Evangélium hivatalos hirdetése közvetlenül a papok, misszionáriusok és szerzetesek feladata. De amint már többször mondtuk, az evangélium aprópénzre váltása a világban élő keresztények sajátos küldetése, mivel a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, az iskolában, a munkahelyen, a szórakozóhelyen vagy akár a kocsmában is.
Bár nem olyan általános körben kell gyakorolnunk a prófétai feladatot, mint Jézus gyakorolta, de a magunk körében hasonlónak kell lennünk hozzá. Elsősorban talán otthonunkban, saját házunkban kell elkezdenünk a prófétai, tanúságtevő életet. S talán ez az egyik legnehezebb feladat életünkben. De nem mindig azért, mert úgy fogadnak bennünket, mint Jézust Názáretben, hanem mert könnyebb kifele jónak mutatkozni; könnyebb a tőlünk távol álló személyeket szeretni, a tévé képernyőjének szenvedőjét megsiratni, mint a valóságban egy-egy igazán szerencsétlent segíteni.
Itt szeretnék idézni egy elgondolkodtató levél részletet: „Mi keresztények mód felett szép életelvvel rendelkezünk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s valóban aktívak is vagyunk ebben az értelemben. Jómagam is olykor kórházban dolgozom, máskor szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozom, vagy idős embereket látogatok meg, ahol kitakarítok, bevásárolok. Ennek ellenére olykor azt mondja édesanyám: - Sokat beszélsz a felebaráti szeretetről, mégis kritizálsz engem; ha a körülményekkel küszködöm, nem teszel semmit,.. s a családon belül gyakran elfelejted szép szavaidat.
Ha jól belegondolok, - írja tovább a levél írója - igazat kell adnom neki, mert tényleg sokat beszélek arról, hogyan kellene a családi életünket Jézus elképzelése szerint alakítani; s valóban nem vagyok mindig olyan segítőkész, ha valamelyik nagynénikémről kell gondoskodnom, vagy valamilyen kellemetlen feladatot kell elvégeznem... Könnyebb kifelé jónak mutatkozni, de a szűkebb családi és baráti körben alig van erőm és bátorságom a közeledésre, megbocsátásra.”(F.l.v.Karl R.140)
Bár az Úr Jézus azt mondta: „hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” - mégis azt hiszem, hogyha hűségesek vagyunk, ha prófétai küldetésünk tudatában, életünk tanúságtételével képviseljük az Istent, az Evangéliumot, akkor biztosan lesz eredménye munkánknak: a családban, s a minket körülvevő társadalomban. Ugyanis a világ nem annyira elvont tanítást vár, hanem a megtestesített evangélium konkrét, a mindennapi életben megjelenő példáját az élet minden területén. Hiszen senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával talán meg is cáfolja.
Ne feledjük, Jézus arra biztat, hogy: „a ti világosságotok úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék érte mennyei Atyátokat!” (Mt.5,16)

szerda, január 05, 2022

Mindig van betlehemi csillag az égen azok számára, akik bíznak Istenben – Vízkereszt ünnepe

Vízkereszt ünnepének központi mondanivalója az, hogy a három napkeleti bölcs látogatása által nyilvánvalóvá lett, hogy Jézus Krisztus a világ Megváltója, és mindenki üdvösségéért testesült meg az Isten Fia.
A napkeleti bölcsekről szóló evangéliumi részt olvasva elgondolkodhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk, amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés és megszületés történetében, hanem az ember is „mozgásba lendül”-t.
A Gyermek, aki Betlehemben Máriától született, nemcsak a választott néphez jött, akit a betlehemi pásztorok jelképeznek, hanem az egész emberiséghez, akit ma a napkeletről érkezett bölcsek, a „háromkirályok” képviselnek.

Valójában éppen a bölcsekre és az ő Messiást kereső vonulásukra, és a megtalálás örömére irányítja ma az egyház figyelmünket, hogy elmélkedjünk róla. Hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit tanulhatunk ma a csillagot követőktől, akik a Messiást keresve a semmiből indultak, és senki sem tudta megakadályozni őket abban, hogy célba jussanak.
A napkeleti bölcsek felismerték, az Isten nem e világ hatalmában jelenik meg, hanem szeretetének alázatában fordul felénk. Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk.

Érdemes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, a megtalálás örömét és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő nagyon jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a történetben szereplő városok neveiben is.
A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást, Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front, a két tűz között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.
A haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten.

Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes rémül meg, hanem az evangélista szerint „vele együtt egész Jeruzsálem”(Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs is lehet…
De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Miért nem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet?
Talán azért, mert a passzivitás, a kényelem szeretet, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.

Ma is fellelhető a világban, néha még a szívünkben is ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő, amely aztán kioltja belőlünk a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel, a félelemmel.
De ugyanígy gondot jelent az is, amikor azon kapjuk magunkat, hogy keményen hajtunk, kutatunk, könyöklünk, törtetünk ezerrel, de nem a Betlehemi Kisded felé, hanem az evilági hamis biztonságtudat megteremtése, a tiszavirág életű hatalom megszerzése, a csalfa karrier felépítése, az áldozattól mentes, kényelmes élet megvalósítása felé!
Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.

A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.
Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!

Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.
Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával megszokásból elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni helytelen, bűnös, kicsinyeket botránkoztató életvitelünkön, gondolkodásmódunkon.

Egyik korábbi állomáshelyemen történt, hogy bérmálkozásra készülőben a szentségekkel, köztük a házasság szentségével, annak felbonthatatlanságával, a sírig tartó házastársi hűséggel foglalkoztunk. Hittanóra után megkeresett az egyik fiatal és föltette az őt foglalkoztató nagy kérdést. Ha igaz mind az, amit a házasságszentségével kapcsolatosan mondtunk, akkor mégis, hogyan lehetséges, hogy az ő hívő, templomba járó, igaz a szentségekkel nem élő nagybátyja, akinek családja, felesége, gyereke van, időnként a munkahelyi feladatokra hivatkozva eltűnik otthonról és a közeli városban együtt él egy másik asszonnyal és esze ágában sincs változtatni ezen? Hogyan lehetséges, hogyan egyeztethető össze ez a kettős életforma az öntudatos keresztény élettel, a házasságszentségével kapcsolatosan vallott keresztény felfogással? – kérdezte a nyolcadikos fiatal. Azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló esetekkel kapcsolatban írja szent Máté evangélista: „aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék”(Mt 18, 6). 

Lehetnek tárgyi visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. Olykor a rosszul használt internet, TV, a manipulált és keresztény ellenes média. De lehet a rossz barát, társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése… 

A mai ünnep legbensőbb értelme, hogy az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye, tanítása „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezethet, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá, ha befogadjuk életünkbe. Ne feledjük, hogy azok számára mindig van betlehemi csillag az égen, akik bíznak Istenben.
A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.
Ez a sors vár mindannyiunkra, ha készek vagyunk legyőzni a visszahúzó erőket, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.

A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott kerékvágásban, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen, botránkoztató életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek olykor göröngyös ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek.

A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.
Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.

Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.
Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az életünk, az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…

A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, Krisztus fénye ragyogja be szívünk sötétségét, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk. Hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa. S, hogy valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a szentmiseáldozat átváltoztatott fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte. Ámen.

vasárnap, január 02, 2022

Ferences Mozaik - Hálaadás

Hálaadó szentmise 2021.12.31.

Román nyelvű összefoglaló film a Szentföldről

 

Római Riportok - 2022. január 2.

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése – Karácsony 2. vasárnapja (2022. január 2.)

Esztelnek - Ferences templom                
 Karácsony 2. vasárnapja
de. ½ 10 – a plébánia templomban a hívekért
de. 11 - a Ferences templom:  +Hegyi Lajos, fia Imre és a család összes halottainak lelki üdvéért
du. ½ 1 – Kurtapatak: Szándékra

A jövő heti liturgikus program:
-    A ferences templomban Hétfőn és kedden reggel ½ 8-től lesz szentmise
-    Szerdán du 5-kor a plébánia templomban lesz szentmise, amit +Kalányos Kálmán felesége Magdolna valamint gyermekeik László és Anna lü. ajánlunk fel
-    Csütörtök Vízkereszt főünnepe
A plébánia templomban délelőtt 10 órától lesz szentmise
Kurtapatakon ½ 1 órától
És a ferences templomban du. 5-kor lesz a szentmise
-    Pénteken és szombaton reggel ½ 8-tól lesz szentmise

Az elsőpéntekes betegeket és időseket szombaton látogatjuk meg az Oltáriszentséggel.

Istennek hála Esztelneken befejeződött a házszentelés. Isten fizesse a kedves fogadást és az egyházi hozzájárulást valamint a ministránsoknak juttatott adományt. Illetve azoknak is Isten fizesse, akik segítettek az adományok összegyűjtésében, valamint a kántor úrnak és a gyerekeknek.  

Házszentelések:
-    Kurtapatakon január 3-án, hétfőn lesz a házszentelés. Reggel 9 órakor kezdünk, mégpedig az óvoda felől.

Urunk megkeresztelkedésének vasárnapján:
de. ½ 10 – a plébánia templomban: HÍVEKÉRT 
de 11 - a Ferences templom:
du. ½ 1 - Kurtapatak:  +Páll Menyhért és neje Florea lü

szombat, január 01, 2022

Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja – január 1.

Esztelneki Madonna
   
Minden kedves listatagnak, egy Istentől megáldott, az Istenanyától védelmezett, Boldog Új Évet kívánok eltölteni, erőben, egészségben és békességben szeretteik körében.
Imával, Szilveszter tv

 A polgári év első napján, január elsején az Egyház Szűz Máriát, Isten Anyját ünnepli és az ő közbenjárásában bízva imádkozunk Isten áldásáért az egész esztendőre.
Az első keresztény évszázadokban tisztázandó kérdésként merült fel Szűz Máriával kapcsolatban, hogy vajon csak Jézus emberi természetének adott életet vagy az isteninek is?
Máriát Istenszülőnek nevezhetjük, hiszen az emberi és az isteni természet Jézus személyében egymástól elválaszthatatlan. A tévedésektől sem mentes korszak vitáit az Efezusi Zsinat zárta le 431-ben, amikor hittételként mondta ki, hogy Szűz Mária Isten Anyja.
Ám Mária anyasága nem maradhatott pusztán csak teológiai bizonyíték, argumentum, hanem fokozatosan született meg az Egyház részéről egy növekvő személyes tisztelet Mária lelki anyasága iránt. Ahogy már Szent Ágoston tanította: „Ez a lelki anyaság Mária hitén alapul, aki hittel hitt, hittel fogant, és aki arra választatott, hogy tőle szülessen az emberek üdvössége, és akit Krisztus teremtett, mielőtt Krisztust megszülte volna. Biztosan megtette az Atya akaratát Szűz Mária, és éppen ezért nagyobb dolog Mária számára Krisztus tanítványa, mint Krisztus anyja lenni.” Mária lelki, hitbéli anyasága teszi őt Isten legelső és legszentebb lányává, egyúttal pedig Krisztus legelső és legtanulékonyabb tanítványává.
 
Mária az egyetlen lény az egész mindenségben, aki Jézusnak azt mondja, amit az ő mennyei Atyja mondott neki: „Te vagy az én fiam, ma szültelek” (Zsolt 2,7; Zsid 1,5). Antiochiai Szent Ignác tömören megjegyzi: „Jézus Istentől és Máriától van.” Dante Máriáról többször is szól: „Szűz és Anya”, „Anya és Lány”, „Szűzanya, a te Fiad Lánya” – mondja róla, ugyanazzal a kettős nyelvezettel, amelynek segítségével egyáltalán lehetséges Máriáról szólni.
Az Isten Anyja cím egyedül elégséges Mária nagyságának a megalapozásához. Sokszor szemrehányással illetik a katolikusokat, hogy eltúlozzák Mária tiszteletét és a neki tulajdonított jelentőséget. De ez a kritika nem számol azzal, amit az Isten tett Máriával: Ő „odáig ment Mária tiszteletében, hogy Isten Anyjává tette őt. Ennél többet senki nem mondhat róla, még ha annyi nyelven is beszélne, mint ahány fűszál van”. Szűz Máriáról e sorok Luther Mártontól, a reformáció elindítójától származnak.
Luther szerint a zsinat tanítása Máriáról, mint Isten Anyjáról az egyházban kezdettől fogva jelen volt és az efezusi zsinat nem is új tételként határozta meg, hanem mint az evangélium által tartalmazott igazságot. A hitújító Zwingli így ír: „Máriát méltán nevezhetjük Theotokosznak, Istenszülőnek…, ő az isteni Theotokosz, akit előbb kiválasztottak, mint hitt volna.” Végül pedig egy idézet a református egyház alapítójától, Kálvintól: „A Szentírás kifejezetten említi nekünk, hogy Szűz Máriától kell megszületnie annak, akit Isten Fiának hívnak és így maga a Szűz a mi Urunk Anyja.”
Ha Szűz Mária hivatásának tartalmát és az üdvtörténetben betöltött szerepét elemezni kezdjük, az első lényeges dolog, amit, az ő személyével kapcsolatban megfogalmazhatunk az, az ő istenanyasága.
Az év első napján erre az első és vele kapcsolatban talán legfontosabbnak is nevezhető igazságra emlékezünk, aztán az esztendő folyamán majd megünnepeljük még az ő szeplőtelen fogantatását, bűn nélkül való születését és mennybevételét is.

A mai ünnep tehát a karácsonyi titok másik oldalára világít rá: a betlehemi Gyermek, Isten Fia a názáreti leánytól, Máriától született erre a világra, akit ezért bátran nevezhetünk a Megváltó édesanyjának és Istenszülőnek.
Jézus édesanyja utat mutat számunkra, hogy méltók legyünk Isten áldására az újesztendő minden napján. Méltó módon mondja neki Erzsébet, hogy „áldott vagy te az asszonyok között” és illő, hogy áldottnak hirdesse őt minden nemzedék, mert igent mondott Isten üdvözítő tervére és átengedte egész személyiségét Istennek, hogy általa szülessen meg Jézus.
Mária egész életében érezhette Isten áldását, hiszen mindig fia közelében élt. Nem sokkal Jézus születése után együtt menekülnek Heródes haragja elől Egyiptomba, majd a király halála után térnek vissza Názáretbe. Bár az evangéliumok nem árulnak el sokat ezekről a csendes názáreti évekről, mégis biztosak lehetünk benne, hogy mindig Jézus mellett volt és anyai szeretettel gondoskodott róla. Talán csak akkor veszítette néhány napra el szeme elől gyermekét, amikor a 12 éves Jézus a zarándoklat után Jeruzsálemben maradt és három nap múlva találtak rá a templomban az írástudók között.

Szűz Mária együtt van Jézussal nyilvános működésének kezdetekor is, amikor a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatva első csodáját teszi az Úr. Bár a háttérben maradva, de együtt van Jézussal később is, hiszen több alkalommal feltűnik. Elkíséri fiát egészen a keresztig, és az ő ölébe helyezik Krisztus testét a keresztről való levételkor.
Mária, aki az angyali üdvözlet és a megtestesülés pillanatától fogva testileg és lelkileg a legközelebb volt Jézushoz, és aki gyermekét születésétől a haláláig elkísérte, példát mutat nekünk arra is, hogy egyedül Jézus mellett találhatjuk meg igazi boldogságunkat.
Az evangélisták feljegyezték, hogy a betlehemi éjszakán „szívébe véste a pásztorok szavait és gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). De bizonyára elmondható az is, hogy fiának szavait szintén a szívébe véste és erről is elgondolkozott.
Hallgassunk mi is Jézusra, zárjuk szívünkbe tanítását és elmélkedjünk róla! De ahogyan Mária számára nem maradt csupán elmélet az Úr szava, ugyanígy mi is törekedjünk arra, hogy életünkben megvalósítsuk Jézus tanítását.

A mai ünnepen az isteni terv elfogadását, az együttműködést, és az együttszenvedést kellene, megtanuljuk Jézus édesanyjától, mint olyan vezérelveket, amelyek a mi számunkra is lehetővé teszik, hogy az üdvösség útján haladjunk.
Mária segíti mindazokat, akik keresik a Megváltót és az Üdvözítőt. Az ő életében megcsodálhatjuk, hogy Istennek szüksége van az életet adó, a szeretetet nyújtó, a gondoskodó és gyengéd édesanyai szívre, amely elfogadja Isten szándékát és kész együttműködni azzal.

Elmélkedésünkben nem mulaszthatjuk el azt sem, hogy említést tegyünk arról, hogy az év első napja a Béke Világnapja. A világnapot a Megváltó születése, a karácsony utáni nyolcadik napon tartjuk, ami azt sugallja számunkra, hogy a béke a megváltás következménye, vagy másképpen fogalmazva: az ember számára a béke nem más, mint a megváltás titkának elfogadása.

A béke alapja nem lehet más, mint a megváltó Isten és a megváltott ember kapcsolata. Ahogyan a karácsonykor született Megváltó, ugyanúgy a béke is Isten ajándéka. Izajás próféta jövendölése az elérkező Messiást a Béke Fejedelmének nevezi (Iz 9,5), akinek békéje az egész világra kiterjed és ennek a békének nem lesz vége soha (Iz 9,6). Jézus Krisztus a mennyből eljön a földre, születésével békét hoz a világba.
Amikor pedig megígéri, a Szentlelket ezt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” (Jn 14,27), s ez a béke újra eljön, amikor eltávozik a földről és visszatér a mennybe.

Új év van, új lehetőség nyílik előttünk, a Szűzanya lelki békéjével tegyünk azért, hogy a szűkebb és a tágabb világunk békében éljen, és Isten áldása maradandó legyen rajtunk és az egész világon! Adja meg nekünk a mi Urunk az igazi békességet, és mindazon keresztény testvérünknek, bárhol a világon, akiket hitük és vallási meggyőződésük miatt üldöznek! A Szűzanya segítségét is kérve mondjuk:
„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz, Mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk, engeszteld meg nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak.” Ámen.

Az Isten országa az ember jobbik énjében van – Évközi 11. vasárnap

Szentírási rész: Mk 4,26-34 Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Isten országáról, amely a földi ...