A találkozás teológiája - Sarlós Boldogasszony, azaz Szűz Mária látogatása Erzsébetnél ünnepének fényében

„Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45)

Kevés olyan ünnepe van az egyházi évnek, amely ennyire csendesnek tűnik, mégis ennyire gazdag teológiai tartalommal bír, mint Sarlós Boldogasszony ünnepe.

Első pillantásra úgy látszik, mintha csupán két várandós asszony meghitt családi találkozásáról szólna. Valójában azonban ennél sokkal többről van szó.

Ez az evangéliumi jelenet (Lk 1,39–56) a találkozások evangéliuma. Nem egyszerű emberi látogatás, hanem olyan esemény, amelyben maga Isten lép be az emberi történelembe, és amely megmutatja, hogy mit jelent igazán találkozni.

A mai ember különösen rászorul ennek az üzenetnek a megértésére. Soha nem volt ennyi kommunikációs lehetőségünk, mégis egyre több az elmagányosodott ember. Egyetlen nap alatt több üzenetet váltunk egymással, mint elődeink talán egy hónap alatt, mégis egyre kevesebben érzik, hogy valóban meghallgatják, megértik és szeretik őket.

Kapcsolataink száma növekszik, de valódi találkozásaink gyakran fogyatkoznak.

Éppen ezért Sarlós Boldogasszony ünnepe nem csupán Máriáról és Erzsébetről beszél. Rólunk is beszél. Arról, hogy milyenek a mi találkozásaink, mit hordozunk magunkban, és mit viszünk mások életébe.

Mindig Isten kezdeményezi a találkozást

A Szentírás elejétől a végéig ugyanazt látjuk: a találkozás mindig Istennél kezdődik.

A bűnbeesés után nem Ádám keresi Istent, hanem Isten keresi Ádámot:

„Hol vagy?” (Ter 3,9)

Ez a kérdés azóta is minden emberhez szól.

Ábrahámot Isten szólítja meg. Mózest Isten hívja meg az égő csipkebokornál. A prófétákat Isten küldi. Végül pedig maga az örök Ige lesz emberré.

A kereszténység ezért elsősorban nem egy tanrendszer vagy erkölcsi szabályok gyűjteménye.

A kereszténység egy találkozás.

Találkozás az élő Krisztussal.

Sarlós Boldogasszony ünnepén ezt látjuk kibontakozni. Az angyali üdvözlet után Mária már nem ugyanaz az ember. Szíve alatt hordozza az örök Igét.

Aki Istennel találkozik, többé nem maradhat ugyanaz.

A hit mindig útra indít

Lukács evangélista különös hangsúllyal írja:

„Mária útra kelt, és sietve a hegyek közé ment Júda egyik városába.” (Lk 1,39)

Ez az első mondat önmagában is egész lelkiséget hordoz.

Az angyali üdvözlet után Mária nem marad önmaga körül forogva.

Nem a saját kiváltságával foglalkozik.

Nem önmagát csodálja.

Útra kel.

A hit sohasem jelent mozdulatlanságot.

A hit mindig kilépés.

Mindig elindulás.

Mindig küldetés.

Ferenc pápa gyakran beszélt a „kilépő Egyházról”. Ennek első és legtökéletesebb példája maga Mária. Nem várja meg, hogy Erzsébet keresse fel őt. Ő indul el.

A szeretet ugyanis mindig kezdeményező.

Talán ez az első kérdés, amelyet ez az ünnep föltesz nekünk:

Kihez kellene nekem elindulnom?

Ki vár egy telefonhívásra?

Ki vár egy bocsánatkérésre?

Ki vár egy látogatásra?

Ki vár arra, hogy végre valóban meghallgassam?

A keresztény ember nem önmagát viszi

Az evangélium legmélyebb titka talán nem is az, amit Mária mond, hanem az, amit szavak nélkül is tesz, jelenlétével.

Belép Erzsébet házába.

Köszön.

És valami egészen rendkívüli történik.

„Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, a magzat felujjongott méhében. Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.” (Lk 1,41)

Figyeljük meg: Mária nem tanít.

Nem prédikál.

Nem érvel.

Nem magyaráz.

Egyszerűen jelen van.

Miért történik mégis ekkora változás?

Mert nem önmagát vitte.

Hanem Krisztust.

Ez a keresztény ember legnagyobb hivatása.

Nem önmagunk reklámozása.

Nem saját véleményünk terjesztése.

Nem saját nagyságunk bizonygatása.

Hanem Krisztus jelenlétének hordozása.

Ettől lesz valaki valóban misszionárius.

Lehet valaki kiváló szónok, és mégsem vezeti közelebb az embereket Istenhez.

És lehet valaki csendes, egyszerű ember, akinek puszta jelenléte békét, reményt és örömöt sugároz.

Mert Krisztust hordozza.

Mit viszünk magunkkal?

Ez a kérdés az ünnep egyik legkeményebb lelkiismeret-vizsgálata.

Amikor belépek egy családba...

amikor belépek a munkahelyemre...

amikor belépek az iskolába...

amikor belépek a plébániára...

amikor hazatérek este...

mit viszek magammal?

Békét?

Nyugalmat?

Reményt?

Vigaszt?

Vagy feszültséget?

Keserűséget?

Panaszt?

Haragot?

Az emberek gyakran nem arra fognak emlékezni, mit mondtunk.

Hanem arra, hogy mit éreztek mellettünk.

Mária után öröm maradt.

Képesek vagyunk-e úgy jelen lenni mások életében, hogy utánunk is öröm maradjon?

Minden igazi találkozás a Szentlélek műve

Az evangélium hangsúlyozza:

„Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek.” (Lk 1,41)

A keresztény találkozás több, mint jó kommunikáció.

Több, mint udvariasság.

Több, mint emberi rokonszenv.

Amikor két ember Krisztus nevében találkozik, ott mindig jelen van a Szentlélek.

Ő nyitja meg a szíveket.

Ő adja a felismerést.

Ő teszi termékennyé a beszélgetést.

Ezért van az, hogy ugyanazt a mondatot két ember közül az egyik elfelejti, a másik egész életére megőrzi.

Nem a mondat miatt.

Hanem mert a Lélek megérintette.

A digitális kor legnagyobb szegénysége

Korunk egyik legnagyobb paradoxona, hogy mindenkit elérünk, de egyre kevesebbekhez jutunk el.

Több száz ismerős.

Több ezer követő.

Mégis sokszor nincs egyetlen ember sem, akinek igazán megnyitnánk a szívünket.

A képernyők összekapcsolnak bennünket, de nem mindig teremtenek közösséget.

A keresztény ember feladata ezért ma talán fontosabb, mint valaha: újra megtanulni jelen lenni.

Lassan meghallgatni.

Szemébe nézni a másiknak.

Figyelni.

Időt ajándékozni.

Mert a szeretet legszebb nyelve sokszor nem a beszéd, hanem a jelenlét.

Üzenet a fiataloknak

Kedves Fiatal Barátom!

A világ azt mondja: gyűjts minél több követőt!

Jézus pedig azt kérdezi:

Ki lesz boldogabb attól, hogy találkozott veled?

A világ azt mondja: építs magadnak hírnevet!

Jézus azt mondja:

Alakítsd az embereket.

A világ azt kérdezi:

Hányan figyelnek rád?

Krisztus pedig ezt kérdezi:

Kik kerültek közelebb Istenhez miattad?

Az igazi kersztény nem attól nagy, hogy sokan csodálják.

Hanem attól, hogy jelenléte biztonságot ad, reményt ébreszt, békét teremt, és Krisztus felé vezeti a rábízottakat.

A család: a találkozások első iskolája

Sok családban nem a szeretet hiányzik.

Hanem a találkozás.

Egy fedél alatt élünk.

Mégis külön világokban.

Mindenki a saját képernyőjét nézi.

Kevés a közös beszélgetés, közös játék.

Kevés a figyelem.

Kevés a meghallgatás.

Pedig Isten a családot azért adta, hogy ott tanuljuk meg a szeretet nyelvét.

Mária és Erzsébet nem sietnek a találkozásban.

Időt adnak egymásnak.

A szeretetnek mindig van ideje.

Az Egyház: a Krisztussal való találkozás helye

Ezért nem pusztán vallási intézmény az Egyház.

Hanem találkozás.

Találkozás Krisztussal az Igében.

Találkozás Krisztussal a szentségekben.

Találkozás egymással, mint testvérekkel.

A templomba nem azért lépünk be, hogy egy vallási programot teljesítsünk.

Hanem hogy találkozzunk azzal, aki előbb keresett bennünket.

A legmélyebb találkozás: az Eucharisztia

Mária testében hordozta Krisztust.

Mi a szentáldozásban fogadjuk Őt.

Az első tabernákulum Mária szíve volt.

Amikor kilépett Názáretből, Krisztust vitte a világba.

A szentmise végén mi is küldetést kapunk.

Nem véletlenül hangzik el:

„Menjetek békével!”

A küldetés ugyanaz.

Vinni Krisztust.

Nem csupán a templom falai között.

Hanem az otthonunkba.

Munkahelyünkre.

Iskolánkba.

Barátaink közé.

Az egész világba.

Befejezés

Talán ez Sarlós Boldogasszony ünnepének legmélyebb kérdése.

Nem az, hogy hány emberrel találkoztál ma.

Hanem az, hogy mi történt velük, miután találkoztak veled.

Közelebb kerültek Krisztushoz?

Reményt kaptak?

Békét vittek magukkal?

Érezték, hogy Isten szereti őket?

Ha igen, akkor valami abból a csodából folytatódott, amely kétezer évvel ezelőtt Júda hegyei között történt, amikor egy fiatal názáreti leány útra kelt, hogy meglátogassa idős rokonát.

Azóta is ez a keresztény ember küldetése.

Nem önmagát vinni a világba.

Hanem Krisztust.

És akkor a mi találkozásaink is áldássá válnak.

Imádság

Urunk Jézus Krisztus!

Taníts bennünket úgy találkozni egymással, ahogyan Te találkozol velünk. Szabadíts meg az önzés, a közöny és a felszínesség lelkületétől. Add, hogy jelenlétünk békét árasszon, szavaink reményt ébresszenek, tetteink pedig szeretetedről tanúskodjanak.

Sarlós Boldogasszony közbenjárására taníts minket Krisztust hordozni a szívünkben, hogy akik velünk találkoznak, rajtunk keresztül Veled is találkozhassanak.

Ámen.

A szeretet mindig útra kel - Szűz Mária látogatása Erzsébetnél (Sarlós Boldogasszony)

2026. július 2. – 13. évközi hét csütörtök

Szentírás: Lk 1,39–56

Vannak emberek, akik nem várják meg, amíg segítséget kérnek tőlük. Amikor megtudják, hogy valaki szükséget szenved, maguktól indulnak, hogy mellette legyenek. Ilyen szeretettel indult útnak Szűz Mária is. Miután az angyal hírül adta neki, hogy Isten Fiának édesanyja lesz, nem önmagával foglalkozott, hanem „sietve útnak indult” idős rokona, Erzsébet felé, hogy segítségére legyen és örömét megossza vele.

Milyen beszédes ez a szó: sietve. Nem kapkodva, nem nyugtalanul, hanem a szeretet sürgető erejével. Mert aki Krisztust hordozza a szívében, az nem tud közömbös maradni mások szüksége iránt.

Talán ma te is fáradtan indulsz útnak. Munkába, az otthoni teendők közé, orvoshoz, a földekre, az irodába vagy éppen egy újabb küzdelmes nap elé. Könnyen előfordulhat, hogy inkább azt várod: valaki jöjjön hozzád, vigasztaljon meg téged, segítsen rajtad. Isten azonban ma Mária példáját állítja eléd: te magad is lehetsz valaki számára Isten vigasztalásának hordozója.

Képzeld el a hajnali harmatot. Nem zajosan érkezik. Nem követel figyelmet. Csendesen hull alá, mégis életet ad a szomjazó földnek. Mária ilyen volt. Nem önmagát vitte Erzsébethez, hanem Jézust. És ahol Jézus megérkezik, ott öröm fakad, ott új remény születik, ott még a meg nem született Keresztelő János is ujjong örömében.

Talán ma nem tudsz nagy dolgokat tenni. De tudsz egy mosolyt ajándékozni. Tudsz meghallgatni valakit. Tudsz megbocsátani. Tudsz imádkozni egy emberért. Tudsz békét vinni oda, ahol feszültség van. Ezek a szeretet apró lépései, amelyekben Krisztus jár előttünk.

Kérjük ma Sarlós Boldogasszony közbenjárását, hogy mi is olyan emberekké váljunk, akik nemcsak beszélnek Jézusról, hanem hordozzák is Őt a világba. Mert a világnak ma is Krisztusra van a legnagyobb szüksége – és Ő bennünk akar eljutni másokhoz.

Imádság

Szűz Mária, Sarlós Boldogasszony, taníts engem is készséges szeretetre! Segíts, hogy ne önmagam körül forogjak, hanem Krisztust vigyem oda, ahol vigasztalásra, reményre és szeretetre várnak. Add, hogy a mai nap minden találkozásában Fiad jelenléte sugározzon belőlem. Ámen.

Útravaló gondolat:

Ha Krisztust hordozod a szívedben, minden lépésed áldássá válhat valaki más számára.

Mennyire szerette Mária az imádságot - az Új Esztelneki Madonna szobor megáldásának első évfordulójára készülve

Liguori Szent Alfonz Szűz Mária dicsősége, című könyvének befejező része 

Egyetlen lélek sem követte nagyobb tökéletességgel, mint Mária, itt a földön Üdvözítőnk eme tanítását: „Szükséges mindenkor imádkozni és meg nem szűnni.” (Lk 18,1) „Senkitől sem vehetünk – úgymond Szent Bonaventura – jobb példát arra nézve, senkitől sem tanulhatjuk meg inkább, hogy mily szükséges az imádságban való állhatatosság, mint éppen Máriától.” (Spec. c. 4.) Nagy Albert azt állítja, hogy Jézus Krisztus után az ő Anyja az imádság erényét tökéletesebben gyakorolta, mint az összes emberek, kik valaha éltek és élni fognak, (Sup. Miss. 80.) és pedig azért, mivel megszakítás nélkül és állhatatosan imádkozott; élte első pillanatától fogva gyakorolta magát az imádságban, mert már születésekor teljes mértékben birtokában volt észbeli tehetségeinek. Ezért is Mária már mint három éves kis gyermek a templomba akart elvonulni, hogy ott jobban gyakorolhassa az imádságot. Ott, miként Szent Erzsébet kijelentette, a nap három különböző szakában, sőt éjfélkor is imádkozott, amikor felkelt, hogy Istent a templom oltára előtt imádja. (S. Bonev. de vit. Chr. c. 3.) Hogy Jézusnak szenvedéseit nagyobb áhítattal vehesse fontolóra, Mária gyakran meglátogatta ama helyeket, hol Krisztus született, szenvedett és eltemettetett. Amellett mindig összeszedett maradt imádságában, menten mindennemű szórakozottságtól és rendetlen hajlamoktól, miként Karthausi Dénes mondja. (E laud. Virg. lib. 2. a. 8.) Mivel a boldogságos Szűz oly igen szerette az imádságot, ennél fogva a magány iránt is a legbensőbb szeretettel viseltetett, úgy hogy még a szüleivel való gyakori együttlétet is kerülte, miként ezt ő maga kinyilvánította Szent Brigittának. Szent Jeromos Izaiás (7,14) eme szavairól: „Íme egy szűz méhében fogan és fiat szül és neve Emmánuelnek fog hívatni,” megjegyzi, hogy ama szó, mely a zsidó szövegben a szüzet jelzi, tulajdonképp magányos szüzet jelent, úgy hogy szerinte már Izaiás hirdette volna Máriának a magány iránt való szeretetét. PPEK / Liguori Szent Alfonz: Szűz Mária dicsősége 113 Richárd szerint (Lib. 1. c. 6.) Máriát az angyal a magány iránt való szeretetének érdemeiért üdvözölte ilyképpen: „Az Úr teveled!” Ferreri Szent Vince (Serm. in Vig. Nat.) azt állítja, hogy az Isten Anyja sohse hagyta el a házat, kivévén, ha a templomba ment, s akkor is igen szerényen és lesütött szemekkel sietett végig az utcákon. Azt mondja a Szentírás, hogy Mária Erzsébet meglátogatásakor sietve ment, miből Szent Ambrus szerint megtanulhatják a fiatal leányok, hogy kerülniük kell lehetőleg a nyilvános megjelenést. Szent Bernát is arra tanít bennünket, hogy a boldogságos Szűz az imádság és magány iránt való szereteténél fogva mindig lehető gonddal kerülte az emberekkel való társalgást, úgy hogy ez okból a Szentlélek gerlicének hívta: „Szépek orcáid, mint a gerlicéi;” (Én 1,9) mert – úgymond Vergello – a gerlice is magányosan él és jelképezi a léleknek Istennel való legbensőbb egyesülését. (Ap. S. Bon. dist. 7.) Mária oly magányosan élt e földön, akár egy pusztaságban, mert róla mondta a Szentlélek az Énekek énekében (3,6): „Kicsoda ez, ki feljő a pusztából, mint fűszerek füst oszlopa?” mihez Rupert hozzáteszi: „Felemelkedel tehát, mivel szereted a magányt.” Már Philo tanította, hogy Isten egyedül a magányban szól a lélekhez. Isten maga is tudtunkra adja ezt Oseas által (2,14): „A pusztába viszem őt és szívéhez szólok.” Ezért kiáltott fel Szent Jeromos: „Ó boldog puszta, hol Isten bizalmasan beszélhet övéihez, hol társalog velük.” „Ez onnan van – mondja Szent Bernát – mert a magány és csend, melyet a pusztában élvezünk, arra kényszeríti a lelket, hogy gondolataival eltávozzék a földtől és az égi javakról elmélkedjék.” 

Boldogságos Szűz, édes Anyánk, Mária! eszközöld ki számunkra az imádság és magány szeretetét, hogy menten a teremtmények iránt való minden vonzalomtól, szívünket teljesen Istenhez és az égre irányíthassuk, hol egy napon meglátni remélünk s téged és Fiadat az egész örökkévalóságon át szerethetünk. „Jöjjetek át hozzám mindnyájan, kik engem kívántok és gyümölcseimtől teljetek el.” (Sir 24,26) Mária gyümölcseit erényei képezik. Előtted, ó Mária! nem volt egyetlen lélek sem hasonló hozzád, utánad sem lesz egy hozzád fogható sem. Te az összes asszonyok közt egyedül jobban megnyerted Jézus Krisztus tetszését, mint a többi együttvéve. 

Nec primam similem visa es nec habere sequentem; Sola sine exemplo placuisti, foemina, Christo! 

Nem volt párja előbb, sem utóbb hozzája hasonló Senki nemében, egy, ki levonta Krisztus szívét! (Sedulius) 

A Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szíve

† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből (2,41-51a)

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék.
Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek.
Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.”
Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették mit akar ezzel mondani.
Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében.
Ezek az evangélium igéi.

***
A Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen Szívének emléknapján az Egyház a Szentcsalád Jeruzsálembe való zarándoklatának történetét tárja elénk az evangéliumi szakaszban.
Ennek a történetnek fő mozzanata a zarándokcsoportból eltűnő, s majd a templomban megjelenő gyermek Jézus köré épül föl. Az ősegyház igehirdetői a húsvét fényében értelmezik Jézus személyét. Azt akarják kiemelni, hogy az ő lényében a szenvedés és a dicsőség, a halál és a feltámadás szorosan egybetartozik. A szenvedés és a halál időszakát a csoporttól három napra elszakadó gyermek ismeretlen sorsa idézi fel. A dicsőség és a feltámadás időszakát ezzel szemben az a fordulat jelképezi, hogy a gyermek dicsfénytől övezve megjelenik a templomban, s megmutatja emberfölötti hatalmát az ószövetségi tanítók körében. 

Mária és József személye jeleníti meg az apostolok és a későbbi Krisztus-követők közösségét. E közösség elfogadta a kereszt felfoghatatlan titkát: elfogadta, hogy Jézus megdicsőülésének előfeltétele a szenvedés és a halál. A nagypénteki tragédia fájdalommal tölti el az apostolok szívét, s tiltakozást vált ki elméjükben. Erre a fájdalmas tiltakozásra utalnak Mária szavai: „atyád és én bánkódva kerestünk téged”. De a dicsőséges húsvéti hajnal elsöpri a szomorúságot és felébreszti a reményt. Már elfogadják a kereszt titkát. Erre a változásra a drámának az a mozzanata utal, hogy Mária és József boldogan fedezi fel a templomban a gyermek Jézust és egy életre szívébe vési a Jézus által mondottakat.

Ebben az evangéliumi szakaszban Jézus misztériumát és a jézusi misztériumot elfogadó krisztusi közösséget állítja elénk az egyház. Ezt azért teszi, mert szívünkbe akarja vésni, hogy a szűkebb és a tágabb értelemben vett keresztény családi élet alapja csak a szenvedés és a dicsőség vonásait egyesítő Krisztus lehet. A Boldogságos Szűzanyához hasonlóan véssük szívünkbe mi is és gondolkodjunk el ezen a tanításon, s tegyünk meg mindent, hogy életünkről ismerje fel a világ: mi már elfogadtuk a halált életté változtató Jézus személyét, s tanítását.

Esztelneki Madonna könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk!

„Üdvözítőnk édesanyja légy segítség hű népednek, az elesett bűnösöknek” – Nagyboldogasszony ünnepe

Esztelneki Madonna - Futásfalvi templomban

Mindannyiunk előtt ismerős, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük azt a tényt, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után fölvétetett a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét nem érte a földi enyészet, hanem fölvette a mennyei boldogságba.

Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta országát, s népét a Szent Szűz oltalmába. De nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Mária, akinek szűzi méhében a második isteni személy emberré lett, a mi Édesanyánk is, hiszen Jézus a kereszten, nekünk ajándékozta őt, mint anyát, bennünket pedig gyermekeiként Mária gondjaira bízott.

Ma, Nagyboldogasszony ünnepén égi Édesanyánk, az első olvasmány, a Jelenések könyve szerint a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyként áll előttünk, ő rá tekintünk, mint a biztos remény és a JÓ rossz fölötti végleges győzelmének jelére, mert olyan időket élünk, amelyek nem akarnak kedvezni Mária-gyermekeinek.

Mi idősebbek még el sem felejtettük a kommunizmust, azt az időszakot, amikor az ateista gondolkodás a keresztényeket a peremre szorította, most pedig, paradox, azaz ellentmondásos módon a keresztény Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma olyan időket élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki se a mi életünkből, se a családjaink, se társadalmunk, se népünk életéből.

A Biblia tanításából kiindulva azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig valóságos Isten és valóságos ember, vagyis Istenember, s ennek következtében az Ő édesanyja, Mária, Istenanya.

Mária, a mennybe fölvett Istenanya életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk, ha valóban azt akarjuk, hogy „üdvösségünk nyílt kapuja” legyen földi pályafutásunk végén. Rokona – Erzsébet – is az ő hitét dicséri a mai evangéliumi szakaszban, mondván: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45).

Mária boldog, sőt jövendölése szerint boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Istenanyaságából fakad, hanem abból, hogy felismeri és teljesíti Isten akaratát.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit hanyatlását tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet, hogy a hit boldogság forrása lehet!

Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, ahogy ő élte, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban szeretteink, gyermekeink, unokáink és közvetlen környezetünk számára.

Épen ezért a mi Mennyei Édesanyánk arra szólít fel bennünket, hogy kerüljük a rosszat és tegyük a jót, engedelmesen követve a minden keresztény, sőt minden ember szívébe bevésett isteni törvényeket. Mária, aki a legnagyobb megpróbáltatás idején is megőrizte reményét, azt kéri tőlünk, hogy ne csüggedjünk, amikor otthonunk ajtaján kopogtat a szenvedés és a halál, azt kéri, hogy tekintsünk bizalommal a jövőbe. Arra buzdít bennünket a Szeplőtelen Szűz, hogy legyünk egymásnak igazi testvérei és közösen törekedjünk egy igazságosabb, szolidárisabb és békésebb világ építésére. Arra kér bennünket, hogy ne engedjünk a gonosznak, amikor az a széthúzás, a gyűlöletkeltés és a harag eszközeivé akar tenni minket.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért Fájdalmas Anyának is nevezzük őt, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya, mind a földön, mind pedig a mennyben.

Mária földi dicsőségét a saját szemünkkel láthatjuk. Hiszen melyik emberi teremtményt szólították, hívták annyiszor örömben, fájdalomban, könnyek között, melyik nevet sóhajtották többször az emberi ajkak, mint éppen az övét? Krisztus után melyik teremtményhez fohászkodtak, könyörögtek többször, Krisztus Urunk után kinek emeltek számosabb templomot? Melyik arcot, alakot igyekeztek annyiszor ábrázolni kép, szobor és dombormű formájában, mint az övét?

Húsz évszázad bizonyítja, hogy igazi prófécia, jövendölés volt, amit a Szentlélektől eltelve a Magnificatban kijelentett: Íme, ezen túl boldognak hirdetnek engem az összes nemzedékek!

Tehát nagy Mária dicsősége a földön. De Mária „Isten dicsőségében” van, nem az emberekében. Az emberek dicsősége a földön és az Egyházban csak halvány tükörképe Isten dicsőségének. Isten dicsősége – maga Isten, amennyiben az ő léte fény, szépség, ragyogás, és főképp szeretet.

S mit tesz Mária ebben a dicsőségben? Megvalósítja azt a hivatást, amelyre minden ember és az egész Egyház meg lett teremtve: Mária az égben teljesen „Isten fölségének dicsérete” (Ef 1, 14). Mária dicséri, magasztalja az Istent. De mondhatnánk azt is, hogy maga Mária az Isten dicsősége, abban az értelemben, hogy dicsekszik Istennel, az ő teremtőjével, és Isten dicsekszik vele, az ő teremtményével.

Mária magasztalja Istent, s eközben örül, ujjong és boldog. A lelke most valóban „ujjong az Istenben”. De fölmerül bennünk a kérdés, hogy a Boldogságos Szűzanya, akit boldognak mond minden nemzedék, és aki már célba ért, aki Isten dicsőségében van, egyáltalán gondol-e ránk, az ő gyermekeire, akik ebben a siralomvölgyben élnek, vagy talán elfelejtett bennünket? Egyáltalán milyen hely jut nekünk immár az ő szívében és gondolataiban?

Azt hiszem a mi égi édesanyánk, Mária a mennyei dicsőségben sem feledkezik meg rólunk, közben jár értünk, akik hozzá menekszünk, míg csak meg nem szabadulunk e siralomvölgyből.

Egészen biztos, hogy a Boldogságos Szűzanya nem tétlenkedik a mennyei dicsőségben, nem unatkozik, hanem dicsőíti Istent és közbenjár érettünk, kik hozzá menekszünk. A feltámadt Jézusról azt írta Szt. Pál apostol, hogy „az Isten jobbján közbenjár értünk” (Róm 8, 34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig közbenjár értünk a Fiúnál, miként tette a kánaáni menyegzőn is.

Amikor Mária közbenjáró hatalmáról beszélünk, akkor nem valami kitalált, vagy elvont következtetésekről beszélünk. Mária közbenjáró hatalma a történelemből igazolható, s nem valami elvont fogalmakkal kell alá támasztanunk. Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a zarándok Egyház számára, vagyis a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható.

Elég csak a különböző kegytemplomokban, a kegyszobrok, képek közelében hálából elhelyezett emléktárgyakra és a köszönetnyilvánító márványtáblákra gondolnunk, amiket „hálából a Szűzanyának” felirattal láttak el az adakozók, annak jeléül, hogy életükben megtapasztalták a Szűzanya hathatós testi-lelki, vagy éppen anyagi támogatását.

Lelki szemeink előtt felidézhetjük a Csíksomlyói Istenanya, a napba öltözött Boldog Asszony szobrát, s a körülötte lévő sok márványtáblát.

De utalhatunk a ma Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kegyszobrára is, amellyel kapcsolatosan az 1697-ben, Esztelneken született Veres Lajos, ferences atya a következőket írja: „az új Szűz Mária szobrot a csíksomlyói Istenanya szobrának a mintájára készítették. Egy páncélos huszár közkatona faragta. Mérete jó nagy és alakja igen szép, díszes… Alkatában és a formákban kifejeződő méltóság a hívő, vallásos 1elket áhítatra, tiszteletre képes ragadni. A Szűz anya - a kifejező forma felülmúlhatatlan mozdulatával - bal karjával a Kisded Jézust öleli magához. Feje fölött a koronát két faragott angyal tartja jobb és bal felől. A szobrot nem sokkal előbb (1750-ben) a kolostor tagjai ünnepélyesen helyezték el a főoltáron, nagy néptömeg részvétele mellett.

A nép már azelőtt is áhítatos buzgósággal gyűlt egybe a kolostor templomba. De ettől kezdve annyira megnövekedett buzgósága, hogy minden hónap első vasárnapján a Kolostor lelkiatyái alig-alig tudták őket meggyóntatni. Még délután egy órakor és későbben is a gyóntatószékben ültek… mert a három székely széknek hívő népe nagy távolságból is ide vonzódik.”

Sajnos mindennek a ferences kolostor és templom leégésével 1921-ben vége szakadt, illetve Futásfalván próbálták meg újra éleszteni 1990-es évek elejétől több-kevesebb sikerrel. Ugyanis a Domus historia, a háztörténetének följegyzése szerint a tűzvész áldozatává vált templomból egyedül csak a Mária szobor menekült meg épségben csodával határos módon, majd, számunkra még ismeretlen okok miatt, Futásfalván kötött ki.

Visszatérve az emléktárgyakhoz, táblákhoz, elmondhatjuk, hogy minden egyes emléktárgynak és táblának külön-külön története van, de a befejezés mindegyiknél ugyan az, vagyis annak megvallása, hogy „sohasem lehetett hallani, hogy Mária bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért Hozzá folyamodott”.

Hogy Mária kegyelmeket és isteni segítséget eszközölt ki, a hozzá menekülök, az őt kérők számára, az kézzelfogható módon bizonyítható, de nem csak az imameghallgatásokat jelző hála táblák által, hanem a hívek szívében-lelkében ma is élő Mária tisztelet által is.

Azaz bizonyítékok vagytok ti magatok is kedves testvérek, akik a mai ünnepen eljöttek ide a templomba, hogy köszöntsétek a Szűzanyát égi születésnapja alkalmával és segítségét, oltalmát kérjétek ügyes-bajos dolgaitokban. S mindezt teszitek azért, talán épen személyes tapasztalat alapján, mert meg vagytok győződve arról, hogy van hatalma és együtt érző anyai szíve, közbenjárni, illetve kiesdni számotokra a szükséges kegyelmeket. Igen, itt és a világ számtalan templomában, hányan és hányan nyertek el kegyelmeket úgy, hogy jól tudták, Mária közbenjárására lettek meghallgatva!

A mi földi utunk is Máriáéhoz hasonlóan, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet.

A mai szép ünnep arra figyelmeztet bennünket, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya! Hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek.

Ehhez kérjük égi Édesanyánk, az Esztelneki Madonna segítségét: „Üdvözítőnk édesanyja, / mennyeknek megnyílt kapuja, / tengerjárók szép csillaga, / Boldogságos Szűz Mária! // Légy segítség hű népednek! / az elesett bűnösöknek, / ki szülője Istenednek, / Anyja lettél Teremtődnek. /…/ Azért, édes Istenanyja, / légy bűnösök szószólója, / botló lábunk támasztója, / üdvösségünk nyílt kapuja.” / … Ámen.

Napi gondolatok: Csak Isten égő gyertyájaként sikerülhet az életünk!

A kép forrás helye

A mai napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony, avagy Urunk bemutatásának ünnepén egyházunk kettős eseményre irányítja a figyelmünket. Ünnepli 40 nappal az Úr Jézus születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ünnepli és hálát ad az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért is. És emlékeztet arra a sok Istennek szentelt férfira és nőre, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban követhessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.

Az ünnep mai elnevezése – „Urunk bemutatása” – azt az evangéliumi eseményt idézi föl, amikor „fölvitték a kis Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint azt a törvény előírta” (Lk 2,22) és arra utal, hogy az „Örök Világosság”, Jézus Krisztus elindult földi útjára, hogy találkozzon és meghódítsa az emberi szíveket. Tehát az emberek közé és az emberekért jött. Így a keresztény élet, sőt a szerzetes élet is mindig ott születik, ahol egy ember vállalja az Úrral való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Éppen ezért a mai ünnep azt sugallja minden kereszténynek, hogy menjenek Krisztus elé, vagy pontosabban jöjjenek Krisztus elé az Isten házába, mert itt megtalálják az eukarisztikus áldozatban, s köszöntsék, mint Üdvözítőjüket, ajándékul ajánlják fel neki hitüket és lángoló szeretetüket, amint Simeon és Anna tették, hogy aztán ne karjukba vegyék, hanem szívükbe fogadhassák Őt, a szentáldozásban.

Igaz, ez a találkozás és a szerinte való élet nem könnyű, ahogy nem volt könnyű a Jézusé sem. Már a gyermek Jézus, élő jele a megváltásnak, sőt maga az élő váltságdíj, aki feláldozza értünk magát, hogy Simeon szavaival élve „minden nemzet számára világosság legyen”. Nekünk Jézus áldozatával kell egyesítenünk a miénket, és úgy kell fölajánlanunk a mennyei Atyának. Így leszünk Jézus testvérei, a megváltás részesei „egy és ugyanazon atya, gyermekei”, akik élvezik Isten Fiának támogatását, mert ő tud „segíteni azokon, akik kísértéssel küzdenek, mivel maga is kísértést szenvedett” (Zsid 2,18).

Ennek az áldozatvállaló életnek szimbóluma a megszentelt égő gyertya. Gyertyát azért gyújtanak, hogy világítson a szobában lévők számára. Üzenete pedig, hogy mi is égő gyertyaként, Krisztus fényével világítsunk a sötétségben élő embertársainknak. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: „ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14) – mondta apostolainak. Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az „Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként, az Ő kimondhatatlan ragyogásának világosító visszfényeként sikerülhet az életünk.
A keresztény ember számára a gyertya, amit a mai napon megszentelt az Egyház, Krisztust jelképezi, akitől természetfeletti fényünket nyerjük.
Az ember a megszentelő kegyelem által öltözködik Isten fényességébe. Ez először a keresztségben történik meg, de sajnos ez a fényesség a bűnnel elveszíthető. Tehát a keresztény ember számára igen fontos Pál apostol figyelmeztetése: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,8). Sőt a keresztény ember számára a krisztusi tanítás ez: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat” (Mt 5, 16).

Talán ennek a tanításnak engedelmeskedve, ugyanakkor az Atya akaratát keresve szentelte életét sok férfi és nő Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választotta, hogy szorosabban kövesse Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, és így olyan jótetteket vitt véghez, amik által az emberek a mennyei Atyát magasztalták.

Harmincnégy évvel ezelőtt (1979) egy kicsiny, hajlott hátú, fakókék szegélyű szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici nő száriban, saruban, nem más volt, mint az azóta már boldoggá avatott Teréz anya Indiából, a nincstelenek, a betegek és haldoklók szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlévőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobel-békedíjért.
Egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a világ vezetőit. Igen, mert aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát Istennek.

E képből kiindulva láthatjuk, hogy miről is tanúskodik az Istennek szentelt élet, vagy, ahogy egyszerűen hívjuk, a szerzetesség.
De mi is a szerzetesség? Azt is mondhatnánk, hogy erő az erőtlenségben! A szerzetesség első, s talán a legszembeötlőbb vonása a hatalomról, az uralkodásról való lemondás. Ez az eszköztelenség Jézus szegénységét és szelídségét idézi. A szerzetes mögött nem áll egy világbirodalom ütőképes hadserege vagy a világbankok anyagi forrása. Szava és egész egyénisége mégis hatékony, amennyiben Krisztusnak, a „világ világosságának” a ragyogó visszfénye. Ebben az esetben olyan erő sugárzik belőle, amely áttöri a közöny és a cinizmus falait. Minden nehézség ellenére meggyőz arról, hogy képes jót tenni, igaz életet élni, és hogy az emberiség sebei gyógyíthatóak…
A szerzetes vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Mert a megszentelt életet élő ember – lakjon akár a sivatag magányában, vagy a zajos városok kelős közepében, Istent keresi az ember világában.
Szerzetes testvéreink, nővéreink – mint Teréz anya is – arról számolnak be, hogy meg is találják. „Nem vagyunk igazi szociális munkások – mondja Teréz anya. - Az emberek azt gondolhatják rólunk, hogy szociális munkát végzünk, de valójában szemlélődők vagyunk a világ kellős közepén. Mert napi huszonnégy órában Krisztus testét érintjük”- a kitaszítottakban, a rászorultakban.
A szerzetes tehát az ember világában Isten közelségében él. Úgy él Isten jelenlétében, hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, Isten jelen van és engem is meg akar szentelni. 

Az Isten jelenlétében való életvitel, nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló életforma, hanem mindenki számára elérhető. Huszonnégy óránk van Krisztus jelenlétében élni, akár szerzetesek vagyunk, akár a világban élünk, tehát neked is, nekem is.
Próbáljuk meg, próbáld meg te is elvinni Istennek ezt a jelenlétét a családodba, a munkahelyedre, mert az a család, amely együtt imádkozik, az együtt is marad, mert az a munkaközösség, amelyben Isten jelen van, ott segítőkészség, egyetértés és béke uralkodik.
Az Istennek szentelt ember – mindannyian azok kellene, hogy legyünk –, egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra.

A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik.

Szent Ferenc atyánk zseniális meglátása volt – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette idejét arra, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint tulajdon apja, hanem csak félreállt és másképpen kezdet élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”. És így, egy olyan forradalmat, egyházat, s kereszténységet megújító lelkiségi mozgalmat indított el, ami 800 év távlatából is érezteti hatását az ő életpéldáját követő fiai és leányai által.

A különböző szerzetes közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából forrásoznak, majd ezt a tapasztalatot élik meg e világi tevékenységükön keresztül. Isten a pusztai magányban vagy a betegekben, a tudatlanokban, a szegényekben, személyesen szólította meg őket. Személyes válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.

Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.

A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett társadalomnak nem jut ereje és figyelme. A szerzetesek egyszerre küldöttek és jelek, sokszor az ellentmondás jelei, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a megszentelt élet világnapjának lényege, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladatként, szerzetesek és világiak számára egyaránt: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat”. Ámen

„Üdvöz légy, kegyelemmel teljes!”

„Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál.”

Minden bizonnyal az evangéliumból az egyházi év során legtöbbször felolvasott szakasz a mai, az angyali üdvözlet elbeszélése. A kegyelemmel teljes kifejezés a mai ünnepen különösen is fényben áll és a Szeplőtelen Fogantatás lényegére utal, illetve annak mibenlétét fejezi ki. Máriát maga a fölséges Isten üdvözli Gábriel arkangyal szavaival.

A szent főangyal nem találhatott ki semmi olyat, ami nem magától Istentől való lenne. Mária, az egyszerű názáreti lány Isten kegyelmével, ajándékával, jelenlétével teljes. Nincs benne az a hiány, amit eredeti bűnnek nevezünk. Őt Isten úgy választotta ki a világ teremtése előtt, hogy mentes maradt Ádám bűnétől, az áteredő bűntől, amivel egyébként minden ember a világra születik és amit a keresztség szentsége töröl el. A Szent Szűz az ember Isten iránti romlatlan, tiszta szeretetének képviselője, s ezért egyedül ő lehet Isten méltó társa a megtestesülés művében.

Az isteni nagyság mindennél ragyogóbb kinyilatkoztatása történik ebben a jelenetben, ahol a senkinek az akaratától nem függő isteni mindenhatóság egy halandó ember, egy fiatal leány kezébe teszi le a világmindenség, s benne különösképpen az emberiség sorsát. Micsoda pillanat! Nem csoda, hogy Szent Bernát apát ezerkétszáz esztendővel később is lélegzet-visszafojtva éli újra ezt az eseményt, és mindnyájunk nevében kéri Máriát:

„Felelj gyorsan, Szent Szűz! Miért késlekedsz? Félsz talán? Higgy! Tégy vallomást! Fogadd el a felhívást! Indulj a hit nevében, siess forró vágyakozásban; nyiss ajtót, és mondj igent!”

Mária kiválasztott és kiváltságos volta nem jelentette azt, hogy ne maradt volna meg a szabadsága. Ez a szabadság azonban nem elsősorban a rossz és a jó választásának lehetősége, hanem sokkal inkább a minden emberi okoskodástól, megfontolástól, félelemtől, kompromisszumtól való szabadság: mert igent mondani Isten tervére, életére vonatkozó akaratára, mindentudás és előrelátás nélkül, anélkül, hogy tudta volna, hogy mit hoz a jövő.

És Mária így szólt: „Íme, az Úrnak szolgálólánya: történjék velem szavaid szerint!”A mai nap üzenete: mondjunk igent, szóban és tettben Istennek életünkre vonatkozó tervére, bízva az Ő gondviselő jóságában és a Boldogságos Szűz közbenjárásában. Ámen.

Ter 3,9-15.20; Ef 1,3-6.11-12; Lk 1,26-38

Barsi Balázs atya gondolatai alapján