17. évközi vasárnap
Ez
nem
egy elméleti kérdés. Ez egy életkérdés. A tanítványok már egy ideje Jézus
mellett éltek, látták csodáit, hallották tanításait – de most arra kérik: „Taníts
minket kapcsolatban lenni az Atyával. Taníts meg imádkozni úgy, ahogy te
teszed.”
És
Jézus válaszol. A Miatyánk nemcsak szöveg, amit
betanulhatunk – hanem egy minta, egy útvonal az Istennel való párbeszédhez.
És Jézus nem áll meg itt. Történetet is mond – arról az emberről, aki éjszaka
zörget a barátjánál. A példázat végén pedig ezt mondja: „Kérjetek és adnak
nektek; keressetek és találtok; zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.”
Ez
a mondat különösen most a nagyszülők és idősek világnapján új
hangsúllyal szólal meg: Mert ők azok, akik gyakran csendben, háttérbe
húzódva, de kitartó hittel zörgetnek. Nem magukért, hanem gyermekeikért,
unokáikért, a családért, az egyházért, a világbékéért.
1.
Az ima: nem varázsige, hanem kapcsolat
Sokan
úgy tekintenek az imára, mint valami számitógépes „kérésre specializált
alkalmazásra”: ha jól imádkozom, megkapom, amit kérek. De Jézus másra
tanít. Arra, hogy az imádság egy élő, személyes kapcsolat Isten és ember
között.
Az
ima nem azt jelenti, hogy mindig megkapjuk, amit akarunk – hanem hogy megtanuljuk
akarni azt, amit Isten adni akar, ismétlem, hogy megtanuljuk akarni azt,
amit Isten adni akar.
Gondoljunk
csak a nagyszülőkre: hányszor imádkoznak némán, hosszú éjszakákon át, amikor
aggódnak unokáikért. Hányszor mondanak csak annyit: „Segítsd meg,
Uram, mert most nem tudok ott lenni.” Ők nem kérnek sokat – de amit kérnek,
szívből kérik. És ez az ima ereje: nem a hangerő, hanem a hűség és a
szív mélysége.
2.
Ábrahám az első olvasmányban közbenjár másokért ezzel példát adva a másokért
végzett imára
A
Teremtés könyvében Ábrahám bátran lép Isten elé. Nem önmagáért könyörög,
hanem másokért. Egy romlott városért. Nem ítélkezik, nem szidja
őket, hanem alkudozik Isten irgalmáért.
Ez
az egyik legmélyebb formája az imának: amikor nem
önmagunkért, hanem másokért könyörgünk. Ez a nagyszülők imája is: amikor
nem magukért kérnek hosszú életet vagy kényelmet, hanem azt mondják: „Uram,
segítsd meg a fiamat, add, hogy a lányom újra megtalálja a hitét, védd
meg az unokámat a kísértésektől.”
Ez
az ima a szeretet imája. Aki így imádkozik, az nemcsak Istennel van
kapcsolatban, hanem az embereket is összeköti Vele.
3.
Az idős ember jelenléte, a családban, a társadalomban: gyökér és útjelző
A
mai világ hajlamos az időseket „lezárni, kiiktatni” – mintha a
hasznosságukkal együtt lejárt volna a szerepük. Pedig valójában ők
hordozzák a család történetét, a közösség múltját, a hit örökségét.
Egy
idős ember jelenléte egy családban nem „plusz teher”, hanem ajándék. Egy
nagymama, aki mesél az elmúlt idők nehézségeiről, a túlélésről, az Istenbe
vetett bizalomról – nemcsak mesél, hanem tanít. Egy nagypapa, aki
csendben ül az unokája mellett és figyel – többet mond minden szónál.
4.
Hogyan valósulhat meg az ima gyakorlata a hétköznapokban
Jézus
szerint a kérés, a keresés, a zörgetés mindennapos. Ez nemcsak
templomban történik. Hanem:
- amikor
munkába indulva keresztet vetünk – és azt mondjuk: „Uram, add, hogy ma is
helyt tudjak állni.”
- amikor este
lefekvés előtt megköszönjük: „Köszönöm, hogy megóvtál.”
- amikor egy
pillanatra megállunk a temetőben szeretteink sírjánál és azt suttogjuk:
„Hiányzol, de Isten kezébe teszlek újra.”
Az
ima a lélek lélegzete, levegő vétele. Nemcsak akkor van rá
szükség, amikor baj van, hanem minden nap – mert Isten ott akar lenni a
hétköznapokban: a kenyérsütésben, a kertásásban, a bevásárlásban, a gyógyszerek
szortírozásában, az utcán és a fáradt délutánban is.
5.
A közösség lelke – az odafigyelés
A
nagyszülők és idősek sokszor magányosak. Az unokák nem érnek rá. A
gyerekek távol élnek. És a társadalom nem adja vissza, amit ők valaha
beletettek.
De
a keresztény közösség nem ilyen, nem lehet ilyen.
Nekünk meghívásunk van arra, hogy a figyelmünket feléjük fordítsuk. Tegyünk
egy lépést. Hívjuk el őket szentmisére. Kérdezzük meg: „Miben segíthetek?”
Vagy csak egyszerűen mondjuk: „Köszönöm, hogy vagytok.”
A
keresztény közösség szívverése nem a programok számában mérhető – hanem az
irgalomban, a figyelemben, az együttérzésben.
Kedves
Testvéreim, különösen is kedves Nagyszülők!
A ti életetek nem lezárt fejezet – hanem élő tanúságtétel. A ti imáitok
nem elhaló sóhajok összessége – hanem az egész közösség alapjai. És a ti
jelenlétetek – talán csendes, de erősebb, mint gondolnátok. Mert ott vagytok a
háttérben – mint a sziklák a hegy alatt, amelyek megtartják az egész tájat.
Kérjük
Istent: tanítson minket imádkozni. És tanítson minket hálás szívvel figyelni
egymásra – különösen azokra, akik a legtöbbet adták nekünk: a
nagyszüleinkre, az időseinkre.
Ne feledjük: „Az Istenre figyelő
szív nem öregszik – mert a szeretet mindig fiatalon tart.”
Ámen.
