A válasz… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött, ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért. - Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit! Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról számolt be. - Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét. - Tegyél már valamit! Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr. - Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

Napi gondolatok: Január 15. Remete Szent Pál – Magyarország elfelejtett társvédőszentjének emléknapja

Remete Pál 1381 óta Magyarország társvédőszentje. Nagy Lajos király ekkor ajánlotta fel neki Magyarországot.

Pál 228 körül született az egyiptomi Thébában. Kiváló képzésben részesült, jól ismerte a görög és egyiptomi irodalmat. A hagyomány szerint 16 évesen elvesztette szüleit, és nagy vagyon birtokosa lett. 249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett olyan keresztényekkel is találkozott, akik – megtörve a kínzásoktól – megtagadták hitüket. Talán ő sem érezte magát elég erősnek a vértanúsághoz. Mivel félt sógorától, hogy feljelenti őt, vidéki házába húzódott. Nővére férje valóban feljelentette Pált a római hatóságoknál, ezért menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tiszta vizű forrás volt.
Isten megérintette a fiatal Pált menekülésében, ezért úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában). A Szent Jeromos által írt legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon – az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel. Az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár rendelete nyomán meg is szűntek, életéből hat évtizedet imába és munkába merülve mégis visszavonulva töltött Pál.
Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal – miután látomásában tudomást szerzett Pálról – látogatta meg őt. Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét, így írja le: „Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, s aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének és nagy hálát adtak Istennek.
Szent Pál 341-ben halt meg. Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a barlanghoz, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott. Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált teteme 1169-ben Konstantinápolyba, 1240-ben pedig Velencébe került, a Szent Júlián templomba.
A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. A király 1381-ben hadisarcként megszerezte Remete Szent Pál mumifikálódott holttestét és a magyar földre hozatta. Ezzel Szent Pál oltalmába ajánlotta hazánkat, s ettől kezdve a thébai sivatag remetéje Magyarország társvédőszentjeként szerepelt. Először Budára, a királyi vár kápolnájába szállították az ereklyét és ünnepélyes, nyilvános tiszteletre kihelyezték. Pálos szerzetesek őrködtek mellette. Innen ünnepi körmenetben a Rend főmonostorába, a mai Budaszentlőrincre szállították, ahol kápolnát építettek a remete szent tiszteletére. Hamarosan az ország minden részéből érkeztek ide zarándokok. Így keletkezett a középkorvég egyik legnépszerűbb búcsújáróhelye, s így lett végleg magyarrá az egyiptomi szent.
A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.

Forrás: Magyar Kurír

Benedek pápa homíliája Urunk megkeresztelkedésének ünnepén

A mai társadalom számára Isten akadályt, nem pedig szeretetet jelent. Pedig a Krisztussal való barátságban tárulnak fel az emberi lét nagy lehetőségei – hangsúlyozta a Szentatya.

Január 13-án, vasárnap délelőtt XVI. Benedek pápa 20 újszülöttnek szolgáltatta ki a keresztség szentségét, akik mindnyájan vatikáni alkalmazottak 3-4 hónapos gyermekei. A liturgia ezen a vasárnapon emlékezik meg ugyanis arról, hogy Jézus megkeresztelkedett a Jordán folyóban.

Az ünnepélyes szertartáson a szülők mellett a keresztszülők, valamint a rokonok szűkebb köre is jelen volt a Michelangelo és más híres művészek csodálatos falfreskóival díszített Sixtus-kápolnában. A Szentatyával koncelebrált két főpásztor, Giuseppe Sciacca püspök, a Vatikáni Kormányzóság főtitkára és Guido Pozzo érsek, pápai alamizsnás. A szertartáson a Szent X. Piusz vatikáni kisszeminárium hallgatói látták el az oltárszolgálatot...

Benedek pápa homíliája Urunk megkeresztelkedésének ünnepén

Napi gondolatok: Betelt az idő… Mk 1, 14-20

Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban! - olvastuk az evangéliumi szakasz felszólító mondatát, amelyet nyugodtan mondhatunk Jézus programbeszédének is, ami nyilvános működése kezdetén hangzott el.
Így az evangéliumi részlet a megtérés fontosságát hangsúlyozza. A megtérést két lényeges mozzanat alkotja: térjetek meg, azaz forduljatok el a bűntől, és higgyetek az evangéliumban, azaz forduljatok oda ahhoz, Akitől származik az üdvösség jó híre.

A megtérés tehát negatív szempontból elfordulás a világtól. A világ kifejezés azt a bűnös állapotot jelenti, amelyben az ember a véges értékek igézetében él, és nem törődik Istennel. E nemtörődömségnek különféle megnyilvánulási formái lehetnek. Ilyenek: a durva materializmus, az anyagiakhoz való túlzott ragaszkodás, a szenvedélyek féktelen hajszolása, az önmegváltást hirdető önteltség, nincs szükségem se Istenre, se emberre, magam is boldogulok, vagy éppen a helytelen vallási gyakorlatokhoz való ragaszkodás. A megtérő ember ezektől fordul el, ezeknek fogságából szabadul.
A megtérés pozitív szempontból odafordulás az élő Istenhez. Mert nem elegendő elfordulni a világtól! Ezt teszik azok is, akik megcsömörlenek, kiábrándulnak a véges értékekből, és fásultan tengetik életüket vagy öngyilkosságba menekülnek. A megtérő ember nem elégszik meg azzal, hogy tagadja a véges értékeket istenítő világot, hanem felfigyelve Isten rejtélyes közeledésére gyermeki bizalommal kitárulkozik feléje, és rábízva magát e titokzatos Istenre tőle várja a megváltást.
Az első apostolok meghívását bemutató evangéliumi részlet, világosan körvonalazza a megtérés negatív és pozitív mozzanatát. A leendő apostolok földi dolgokkal bajlódnak: halászhálójukat foltozgatják és evilági érdekek hálójában vergődnek. De a követésre szólító hívásnak engedve elfordulnak a világtól, és engedelmesen megnyílnak a Názáreti Jézusban közeledő Isten felé. Kockázatot vállalnak, amikor lemondanak a látszatbiztonságot nyújtó világról, s ugyanígy kockáztatnak akkor is, amikor rábízzák magukat az Ismeretlenre; de megteszik, mert a szívükig hatoló isteni hang megtérésre szólítja őket.

Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvösségét. A mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát…

Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk? Elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.

„A hit bátorsága és alázata” – P. Federico Lombardi SJ eheti jegyzete

„Az igazság keresése fontosabb volt számukra a világ intelligensnek tűnő megvetésétől”. Így tanított XVI. Benedek pápa Vízkeresztkor mondott homíliájában a három királyok bölcsességéről elmélkedve, amelyet az újonnan felszentelt püspökök küldetésére is vonatkoztatott. A főpásztoroknak napjainkban gyakran „az árral szemben kell úszniuk”, ugyanis „a hit alázata és az egyház hitében való osztozás újból és újból ellentétbe kerül az uralkodó eszmékkel”. Semmi akadálya sincs annak, hogy hangsúlyozzuk e tanítás jelentőségét. A Szentatya beszédében kifejtette azt is, hogy „az agnoszticizmusnak, amely manapság széles körben elterjedt, saját szabályai vannak és nagymértékű türelmetlenséget mutat mindaz iránt, ami megkérdőjelezi hitelességét”.

Az uralkodó irányzatoknak való ellentmondás bátorságot, Benedek pápa szavaival, „hősiességet” kíván. E tanítás aktualitása nem szorul további magyarázatra, látva a kérdésben felhozható példák sokszínűségét. A Szentatya továbbá hozzáteszi: „Ez a hősies, erős jellem nem erőszakkal, agresszíven próbál tevékenykedni, hanem hagyja, hogy lesújtsanak rá és tudatosan néz szembe az uralkodó irányzatok feltételeivel”. Akkor is, ha az egyházi közösség tagjainak mindig a legjobb módszereket kell keresniük törekedve a legjobb megoldásra, a Szentatya „evangéliumi lelkületű spirituális leckét” ad, amely a keresztény tanúságtétel alapvető előfeltétele. Eljött az ideje, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a szavak és tettek által megértsük: az, amit az egyház az igazság nyomában járva keres, nem egy sajátos elképzelés vagy saját érdekeinek előtérbe helyezése, hanem minden egyes ember valódi java. Ugyanis Isten – ezért az egyház is – szeretettel van minden teremtménye iránt és azt kívánja, hogy azok a teljesség szépségében éljenek. Ezt pedig félelem nélkül kell hirdetni. A pápa végül így zárja beszédét: „Az Isten iránti félelem megszabadít az emberek iránti félelemtől. Szabaddá tesz!”

Vatikáni Rádió

(hh)

Vasárnapi gondolatok: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!

Az Úr Jézus megkeresztelkedése jelzi a karácsonyi időszak végét és egyben az évközi idő kezdetét. Olyan ez az ünnep, mint egy filmnek a bevezetője, amelyben a négy evangélista megrajzolja az Úr megkeresztelkedésének nagyszerű jelenetét, s nyilvános működésének kezdetét. Mindaz az esemény, amely ezután következik, ennek a film kezdetnek, ennek a csodálatos képnek a kibontakozását jelenti.
Az Úr Jézus, 30 év után, a csendes, családi légkörben eltöltött idő múltán, az Atya akaratát folyamatosan megismerve, mint ember megteszi az első lépéseket: elmegy Keresztelő Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék.
Tehát ez az a pillanat, az a fordulat Jézus életében, amikor elkezdi azt, amiért a földre jött. Eddig csak csendben, minden feltűnés nélkül élte Isten országát, de most a Jánostól felvett keresztség után hirdetni kezdi azt, nyilvánosan.
A történtekről maga Keresztelő János számol be Szt. János evangéliumában: „Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel” (Jn 1,31-32).
Mi következett be a Jordán folyóban kiszolgáltatott keresztséggel? Egy nagyon fontos dolog, mégpedig az, hogy attól a pillanattól kezdve Jézus sajátos módon teljesítette küldetését, amelynek útját Keresztelő János készítette elő számára. Ő akkor ezt mondta a népnek: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Lk 3,16). 
A Jordán folyónál Jézus egy nagy tömeghez csatlakozik, közelebb megy, hogy hallgassa János bűnbánatra buzdító szavait és a bűnbánók sorába áll, hogy megkeresztelkedjék, jóllehet neki, a Szentnek, nincs szüksége bűnbánattartásra. Ő mégis bemerítkezik a vízbe egészen, talán térden állva, János előtt. Micsoda jelenet! A Szent, a bűntelen azonosul a bűnbánókkal, egy lesz közülük, s belép a Jordán iszapos vizébe.
De milyen víz ez? Ebbe a vízbe lépett be mindenki, aki bűnbánatot akart tartani: prostituáltak, házasságtörők, vámosok, katonák. Bűnbánatuk jeleként, oda jöttek, hogy a próféta által megtisztulást nyerjenek a Jordán folyóba való bemerítkezésük által. Ebbe a vízbe merül alá Jézus is.

A Jordán folyó ahol Jézus megkeresztelkedett

Kt. Amíg Keresztelő János „jelképes” műveletet hajt végre: figyelmeztet, megtérésre int, szembesít, előkészít, addig, jövendölése alapján a Jézusi keresztség „Szentlélekkel és tűzzel” lesz kiszolgáltatva, és valóságos bűntörlő erővel rendelkezik.
Az Úr Jézus, a Jánosi keresztség felvétele által példát adott arra, hogy az alázatosság és a bűnbánat által nyerhetjük el a lelki megújulást és lehetünk kedvesek Isten előtt.
Jézus alámerítkezése szimbolikus, azonban a mondanivaló nagyon is valóságos. Lényege nem a Jordán habjai, nem a mezítelenség, nem a látványosság, hanem az a mély értelmű jelentés, amit ezáltal kifejezésre akar jutatni: itt hagyni a látható világot, meghalni ennek a világnak, alábukni a bűnök árján és feltámadni egy másfajta életre, előjönni tisztultan, más emberként, igazul, örök életre rendelten.
Amikor Jézus megkeresztelkedett, alámerült a vízbe, máris elővételezte nagypéntek értékét, amikor majd a kereszt magányába merülve hal meg a világ üdvösségéért.
Szent Pál apostol értelmezésében is Jézus tényleges halálával azonosulunk a keresztségben, hiszen mindnyájan eltemetkezünk, alámerülünk, eltűnünk a bűn számára (Róm 6,3), hogy újéletre támadjunk. – Hányszor kell keresztségünk után is alámerülnünk a bűnbánatszentségében, meghalnunk délibábos vágyainknak, kísértéseinknek, önzésünknek, titkos bűneinknek? Ezek mind arra segítenek minket, hogy egyre tökéletesebb keresztény életet éljünk.
Kt. A Jordán partján az Istenember áll előttünk, aki az emberiség bűneibe merül alá, majd kiemelkedik a vízből, mint ahogy később, harmadnapra a sírból is kiemelkedik. Abban a pillanatban: „megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!”(Lk 3,22).
Jézus keresztsége mintegy az Üdvözítő hivatalos beiktatása küldetése teljesítésére. Az Ő keresztségében nyilvánvalóvá lesz a teljes Szentháromság. Vagyis az Atya és a Szentlélek szavatolják istenfiúi azonosságát, és bemutatják őt a világnak, hogy a világ befogadja üzenetét. 
Jézus és az Atya kapcsolata sokszor tapasztalható, amikor hangosan imádkozik hozzá, amikor visszavonul, amikor tőle kér erőt. Itt a Szentlélekkel való egysége is láthatóvá lesz, hiszen maga mondja: „aki nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). Jézus földi élete a Szentlélek közreműködése által kezdődött meg, apostoli élete kezdetét is ugyanez a Szentlélek jelöli meg, vagyis nyilvános működését a Lélek erejében kezdi, és minden gyógyítását, tanítását a vele való szoros egységben végzi, hogy azután majd ugyanezt a Szentlelket ígérje és árassza ki tanítványaira, hiszen köztük marad, vezeti az egyházat és betölti a világot.
Analóg módon ugyanaz történik a keresztény életében is, mint ami Jézus életében. A keresztség felvételekor mindannyian a Lélek gyermekei lettünk, akikben megkezdte működését. Ő tesz megigazulttá, Isten gyermekeivé alakítva megújítja egész lényünket. Miután pedig elértük a megfelelő kort és teljes felelősségtudattal akarjuk teljesíteni keresztény kötelességeinket, a bérmálásban ismét ránk árad a Szentlélek, megerősít bennünket a hitben, és Krisztus hiteles tanújává avat bennünket, és arra tesz képessé, ha hajlandók vagyunk Vele együttműködni, hogy az anyagias világban az ő ihletése, vezetése, sugallata szerint, a Lélek embereiként, s az Atya gyermekeiként éljünk. Éppen ezért cselekedeteinkből, magatartásunkból, életvitelünkből lesz nyilvánvalóvá, miféle szabály irányítja döntéseinket, kié vagyunk, és mire várakozunk.
Kt. A Szentlélek leszállásával egy időben felhangzik az Atya szava: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22).
Az Atya kinyilatkoztatja, hogy ez az Ember, aki az emberiség bűneiben teljesen megmerítkezik, nem más, mint az Ő Egyszülött Fia. Így, ebben a formában mutatja meg az akaratát. Így kell majd szenvednie. Ez lesz az Ő küldetése. Ezt tette Jézus egészen addig, hogy alászállt a poklokra, és ahogyan később győzelmének sírjából kijött, úgy jött ki most a Jordán vízéből.
Jézus megkeresztelkedésének az ünnepe évente arra emlékeztet bennünket, hogy mi is történik a keresztség által. Jézus szentként lép be a bűnnel teli Jordán vízébe és azt megszenteli. Mi, ezzel ellentétben, mint bűnösök léptünk be a Szentlélekkel teli vízbe, amely megszentelt minket a keresztség felvétele alkalmával és ugyanakkor küldetést adott a számunkra.
Amit Izajás próféta által ad tudomásunkra az Úr: „Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek”(Iz 42, 6-7).
Jézus küldetése tehát abban állt, hogy szeretetéből leereszkedjen és meghaljon értünk a kereszten. A mi küldetésünk is az, hogy az életbe belépve önmagunkat adjuk a világ megmentéséért.
Pont ezért a keresztség számunkra is egy kezdetet jelent. A keresztséget élni pedig azt jelenti, hogy azt tesszük, amit Jézus is tett megkeresztelkedése után: „Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17).
Az Ige hirdetése nem egy ránk kényszerített feladat, hanem a Szentlélek által megszentelt keresztségünkből fakadó élethivatás, amit a mindennapokban Jézushoz hasonlóan élnünk és teljesítenünk kell.
Kt. Higgyük el, hogy nagyobb megtiszteltetés nem ért és nem is érhet bennünket, mint az, hogy a keresztség szentségében az ég és föld Ura gyermekeivé fogadott minket. Így, legyünk csecsemők vagy aggastyánok, üde arcú fiatalok vagy ráncos öregek, ő mindig atyánk marad, mi pedig az ő gyermekei.
A kérdés csak az, hogy milyen gyermekei akarunk lenni?
Legyünk számára jók és kedvesek, akik – Jézushoz hasonlóan – megdicsőítik őt, és teljesítik a feladatot, amelynek teljesítésére tőle küldetést kaptak. Legyünk gyermekei az Atyának, akikben – az égből letekintve – Fiának vonásait ismerheti fel, és akikről elmondhatja: „Te vagy az én szeretett Fiam – szeretett leányom –, benned telik kedvem!” (Lk. 3, 22).

Napi gondolatok: Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem - Jn 3, 22-30

Keresztelő János elmondta az embereknek, hogy nem ő a Messiás, hanem Jézus, akire rá mutatott, mint az Isten bárányára. Ezzel ő befejezte pályafutását.
Ki is jelenti: „Neki (Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbednem”.

Attól a pillanattól, hogy megkereszteltek minket, bennünk is Jézusnak kell növekednie.
De az öntudatra ébredés után, a jó és a rossz közötti választási szabadságunk helytelen használata által, a bűn elkövetésével megakadályozom ezt a növekedést, sőt elfojthatom magamban az isteni kegyelem kibontakozását.
De ha újra és újra felébresztem magamban a keresztségemkor kapott kegyelmet, ha közreműködök a Szentlélekkel és tudatosítom magamban, hogy Jézushoz kell egyre inkább hasonlóvá válnom, akkor az Úr növekedni fog bennem...

A jelzőlámpa - Bruno Ferrero tanulságos történetei

A nagymama, unokája kezét fogva belépett a templomba. Megkereste a piros fényt, amely Jézus szentségi jelenlétét jelezte. Letérdelt és elkezdett imádkozni. Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak kifakadt: - Hé, nagymama! Amikor majd zöldre vált, kimegyünk, ugye? Ez a fény sosem lesz zöld. Megállás nélkül arra szólít: Állj meg! Ez a szikla. Az egyetlen szikla, amelyhez az emberi lények odaköthetik magukat. Az egyetlen állomás, ahol megpihenhetünk. 
"Gyertek hozzám mindannyian, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok - én megkönnyítlek titeket." Jézus egyetlen prédikációja: "Térjetek meg, mert Isten országa eljött közétek." Közöttünk van. De hányan vesszük észre?

A kismadár (Helen Keller süket néma és vak kislány nevelése)

Napi gondolatok: Jézus korlátokat áttörő szolgálata a kitaszítottak érdekében Lk 5,12-16

A bőrbetegségben szenvedők, a leprások nem számítottak tisztának vagy szentnek, s ezért a városokban elzárták őket az Isten szent népével való érintkezéstől, valamint megtiltották, hogy a templomban részt vegyenek a Szent Isten tiszteletében.
Jézus, Isten Szentje átlépi a tisztát a tisztátalantól elválasztó határt. Megérinti a tisztátalant, és az embert visszaállítja a megtartó közösségbe. Annak tudatában teszi ezt, hogy az ószövetségi felfogás és előírás szerint, a tisztátalannal való érintkezés tisztátalanná tesz.
Azonban Jézus viselkedését a szeretet, az emberi törődés, és nem a vallásos tabu, vagy a szóbeszéd irányítja.
Akarom, tisztulj meg!- mondja. A megtisztulás azonnal megtörténik. Az ember immár tiszta, szentté lett Jézus, a Szent által.

Én hol tartok ezen a téren a Krisztus-követésben? Kész vagyok figyelmen kívül hagyni a megszólástól való félelmem, akkor, amikor Isten nevében jót tehetek?

Amikor a hit tettekké válik

Farkasok... - tanulságos történet

Egyszer, egy idősebb Cherokee benszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól:

Harc dúl bennem… egy szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót.

A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.

Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben.
A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját:

Melyik farkas fog győzni?

Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte:

Az, amelyiket tápláljuk.

Napi gondolatok: Mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot 1Jn 4,19–5,4

„Mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk.”

Feltűnő, hogy Szent János egyszer parancsról, egyes számban, máskor viszont parancsokról ír. E nyelvtani jelenség mögött teológiai valóság áll, amely arra ösztönöz, hogy felfedezzük a különböző törvények és parancsok mélyén működő egyetlen isteni mozgatóerőt, a szeretetet.

Jézus a főparancsról szólva azt mondja, hogy az Isten és a felebarát szeretetében foglalható össze a tíz parancs, sőt az egész törvény és a próféták.
Megtestesülése, halála és feltámadása pedig nyilvánvalóvá tette, hogy az Isten szeretete és a felebarát szeretete is elválaszthatatlanul egy. Az tehát, hogy én szeretem-e Istent, elsősorban azon mérhető le, hogy hogyan szeretem azt az embert, testvéremet, aki előttem áll.
Ebben az egységben szemlélve állítható csak Isten parancsairól, hogy nem nehezek. És persze akkor, ha nem a magunk erőfeszítésével akarjuk teljesíteni. 

A szeretet ugyanis Istentől való, s aki Jézus Krisztusban hisz és megkeresztelkedik, erre a szeretetre válik képessé, hiszen az Atya igazi gyermekévé lesz a Szentlélekben. Ha a keresztségben kapott új természetem szerint élek, a szeretet nem nehéz. Ha azonban hagyom a régi, önző és ezért szeretetlen természetemet érvényre jutni, a szeretet parancsát alighanem emberfelettien nehéznek fogom találni.
Egyedül az élő hit, a szegények, a foglyok, a vakok és elnyomottak mélységes, Istenbe vetett bizalma képes győzni a világ fölött, és győzni szívemben a világ erői, az önzés és a gőg fölött.

fr Barsi Balázs ofm

Joni 17 évesen fejest ugrott egy sekély öbölben és csigolyatörést szenvedett

Hitünk nemcsak értelmünket, hanem szívünket, életünket is magával ragadja – a pápa katekézise az általános kihallgatáson

Január 9-én, szerdán délelőtt XVI. Benedek pápa a vatikáni VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást, amelyen folytatta karácsonyi katekézisét.

Ismételten Isten nagy misztériumáról elmélkedett, aki leszállt a mennyekből, hogy testté váljon. Jézusban Isten megtestesült, hozzánk hasonló emberré lett, és így megnyitotta számunkra az utat a mennyek, a vele való teljes szeretetközösség felé.

Ezekben a napokban templomainkban több ízben is felhangzik a „Megtestesülés” szó, amely kifejezi azt a valóságot, amelyet Szent Karácsonykor ünnepelünk: Isten Fia emberré lett, mint ahogy ezt a Hiszekegyben is megvalljuk...

Hitünk nemcsak értelmünket, hanem szívünket, életünket is magával ragadja – a pápa katekézise az általános kihallgatáson

Napi gondolatok: „Bátorság! Ne féljetek!” Mk 6,45-52

„El akarta kerülni őket.”

Meglepő Jézus részéről ez a lépés: a tanítványok felé indul, de közben mintha el akarná kerülni őket.
Mindennapi tapasztalataink között vannak hasonló élmények. Isten mintha szándékosan bújócskát játszana velünk. Kétségek közt hagy, szinte végsőkig próbára teszi erőnket, türelmünket.
Miért?
Ha már egyszer vállalta a földi életet, ha már kinyilatkoztatta magát Jézus által, miért nem teszi ezt tökéletesen nyilvánvalóvá? Miért nem tesz egyértelművé mindent, hogy pontosan lássuk, miről is van szó? Miért engedi, hogy kísértetnek véljük?
Mert nem az egyértelműségben, a világosan látásban, hanem a kölcsönös szeretetben tudja egészen kinyilatkoztatni magát. Megismerni a szeretetet pedig annyi, mint hinni benne. A vízen járó Jézus nem félelmet akar kelteni tanítványaiban, hanem szeretetüket akarja növelni.
A tanítványok bárkája hű képe bizonytalan emberi létünknek, amely az elemeknek kiszolgáltatva igyekszik a túlpart felé. Ahogy Jézus beszáll a bárkába, a szél és a víz elcsendesedik, és a tanítványok félelme is eloszlik. Kimondott vagy kimondatlan, magunk elől is rejtegetett szorongásaink csak akkor oldódnak fel, amikor Jézust bárkánkba, törékeny és bizonytalan mindennapjainkba befogadjuk.
Az ő vízen járása nem erőfitogtatás, magamutogatás. Szelíd, de erőteljes kinyilatkoztatás Istenről, aki uralkodik a természet erőin. Az pedig, hogy beszáll a bárkába, jóllehet semmi szüksége e törékeny eszközre, felér egy szeretetvallomással.
A tanítványok szíve még érzéketlen ilyen finom jelzések megértésére. Előlük a háborgó, majd megnyugvó felszín még eltakarja a titokzatos mélységet. De talán legközelebb, amikor újra haragos lesz a tenger, s bárkájuk ide-oda hánykolódik a hullámok taraján, eszükbe jut a szó: „Bátorság! Ne féljetek!” És maguk mellett érzik az Urat, akinek lába alatt a hatalmas hullámok lágy szőnyeggé simulnak.

fr. Barsi Balázs ofm

Napi gondolatok: Az isteni szeretet, mint falat kenyér jut el hozzánk (Mk 6,34-44 -1Jn 4,7-10)

„Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van!”

Kétszeresen is furcsa felszólítás ez.
Először túl könnyűnek tűnik a teljesítése. Az ellenségszeretet, az igen, az próbára teszi kereszténységünket, de egymást szeretni? Nem így tesznek a pogányok is?
Aztán meg az az ellenérzésünk támadhat, hogy Szent János valami olyasmit vár el tőlünk, ami nem megparancsolható. Ha minden szeretetben valamiképpen jelen van az Isten, akkor mire kell egyáltalán törekedni? Nem mesterkélt, erőltetett, őszintétlen a szeretetünk, ha parancsra tesszük?
Az ellenségszeretet bizonyos értelemben könnyebb, mint a Szeressük egymást! - parancsának teljesítése. Ugyanis csak rajtam múlik, sikerül-e ellenségemet szeretnem. Annak a másiknak semmit sem kell tennie, sőt, minél rosszindulatúbb, gonoszabb, annál alkalmasabb alanya az ellenségszeretetnek. Egyedül az én kegyelmi indításra meghozott döntésem és a kegyelemben való megmaradásom szükséges ahhoz, hogy szeressem.
A Szent János-i parancs teljesítéséhez azonban legalább két személy szükséges. A kölcsönös szeretetben mindig van valami kiszolgáltatottság, s ettől nehéz. A szeretet teljessége mégis csak ez a viszonzott szeretet lehet. Jézus Krisztus meghalt értünk, amikor még ellenségei voltunk, de mit sem használ nekünk az ő szeretetből vállalt megváltó halála, ha a benne megnyilvánult szeretetre nem válaszolunk.
A szeretet teljessége a kölcsönös szeretet: szüntelen áramlásként, éltető légkörként árad a Szentháromság személyei között, s tőlük kiindulva elér bennünket is. Az isteni szeretet, mint falat kenyér jut el hozzánk, s az Egyháznak, azaz nekünk az a hivatásunk, hogy ezt a szeretetet továbbadjuk, kiosszuk az éhezők között.
Mert a kenyérszaporítás sem természetes szükségleteinket kielégítő csoda, hanem a szeretet titkának nagyon is fogható, érzékelhető jele. Azok részesültek belőle, akik Isten országát és annak igazságát keresték, akik válaszolni akartak a hozzájuk szóló Isten szavára.
A szeretet civilizációjának építése nem egy a sok feladat közül, hanem valamennyi feladatunkat magába ölelő egyetlen óriási vállalkozás. De nem grandiózus tervekre, bizottságok felállítására és szervezésre, hanem megtérésre, bocsánatkérésre és megbocsátásra, bűnbánattartásra és újrakezdésre van szükség hozzá, újból és újból.

fr. Barsi Balázs ofm

Tanulságos történet: Minden nap ajándék, nagy-nagy lehetőség, tőled függ, hogy mi lesz belőle

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.

A kép forrása itt érhető el

Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.

Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?

- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

Forrás: Laudetur.hu

A Szentszék 179 állammal tart fenn diplomáciai kapcsolatokat

Ezekhez az országokhoz kapcsolódik még az Európai Unió, a Máltai Szuverén Lovagrend, valamint a Palesztin Felszabadítási Szervezet Irodája. Továbbá számos nemzetközi szervezetben jelen van, mint pl. az ENSZ-ben megfigyelőként.

2012-ben a Szentszék több egyezményt írt alá különböző államokkal. Május 8-án Alsó-Szászország német tartománnyal a katolikus iskolák helyzetére vonatkozóan. Június 8-án Vilniuszban a Szentszék a Litván Köztársasággal kötött megállapodást, amelynek értelmében kölcsönösen elismerik a felsőfokú diplomákat. A Szentszék továbbá október 13-án egyezményt írt alá, amely szabályozza a katolikus egyház és az állam közötti kapcsolatokat. A Szentszék és a Mozambiki Köztársaság ratifikálta az egyezményt, amelyben lefektették a két fél közötti viszony jogi alapelveit. Június 21-én a Vatikánban sor került a Szentszék és Montenegró közötti alapegyezmény ratifikációs dokumentumainak kicserélésére.

A vatikáni diplomácia elsősorban a béke szolgálatában áll. Ezzel kapcsolatban nyilatkozott rádiónknak Agostino Giovagnoli, a milánói Katolikus Egyetem történésze. A 179 állam magas szám, amely arra utal, hogy a világ legkisebb állama, a Vatikán jelentős erkölcsi presztízzsel rendelkezik. Ez egy hosszú történelem eredménye, amely a modern korban kezdődött, amikor a pápa alakját egyre többször „közös atyánk”-ként határozták meg, mivel minden nép sorsa érdekli. Erre a közös atyára alapul a szentszéki diplomácia fejlődése, amely a kezdetektől fogva a béke diplomáciája. A pápa fellépett az államok közötti küzdelmek esetén a béke elősegítése érdekében. Ez a szerep paradox módon kiszélesedett a pápa hatalmának elvesztésével, amely megnövelte erkölcsi presztízsét. Egyedülálló diplomáciáról van szó, mert nem egy állam politikai és gazdasági érdekei védelmében működik, hanem az egész világ érdekében. Ez adja eredetiségét – állapította meg az olasz történész.

Természetesen a szentszéki diplomáciai képviseletek egyben támogatást jelentenek a katolikus egyház helyi valóságának az egyes országokban. Funkciója széleskörű, kiterjed az egészségügyre, a szociális kezdeményezésekre és a békére. Ez összhangban van a katolikus egyház egyetemességével és a pápák tanításával. Gyakran a Szentszék az „emberi család” iránti elkötelezettségéből kiindulva jár el. Ezt érzékelik a különböző országok, ezért nagyra értékelik a szentszéki diplomáciát.

A Szentszék megfigyelői státusza a nemzetközi szervezetekben nagy előnyt jelent, bár kezdetben korlátozó jellegűnek tűnt. Lehetővé teszi ugyanis a Szentszéknek, hogy fontos kérdések terén beavatkozzon anélkül, hogy olyan felelősséget kelljen vállalnia, mint pl. az ENSZ esetében egy esetleges katonai beavatkozás. Ez még inkább kiemeli ennek a diplomáciának a békére irányuló szerepét – mutatott rá az olasz történész.

A 179 országnak, amellyel a Szentszék diplomáciai kapcsolatot tart fenn, nem tagja a Kínai Népköztársaság. XVI. Benedek karácsonyi Urbi et Orbi üzenetében közvetlenül az új kínai vezetéshez fordult. Ilyenre eddig még nem volt példa. A pápák általában a kínai katolikusokhoz vagy a kínai néphez fordultak.

Néhány hónapja Filoni bíboros cikket közölt a Szentszék és a kínai kormány közötti közvetlen kapcsolatok lehetőségéről. A cél a kölcsönös tisztelet és együttműködés jegyében működő közvetlen kapcsolatok kialakítása – zárta interjúját Agostino Giovagnoli, a milánói Katolikus Egyetem történésze. 

 

Forrás: Vatikáni Rádió 

Életem színfoltjai... – Imre atya írása Stuttgartból

A Stuttgarti magyar lelkészség irodájában

Az elmúlt sötétszürke, esős napok egyhangúsága alatt többször is volt alkalmam az élet „színtelenségéről” elgondolkoznom.
Az egyik ilyen alkalommal elővettem festőfelszerelésemet, és eljátszottam a színekkel, hogy a kinti idő szürkeségéről eltereljem a figyelmemet.
Hirtelen a sok színes és fénylő szín eszembe juttatta, hogy pályafutásom kezdetén az életnek mennyi sok színt akartam adni. Annyi éven át sikerült is! Az utóbbi időben azonban egyre többet foglalkoztam a szürke és a sötét színekkel...
És miközben erre gondoltam, hangulatom egy csapásra kiderült, és a szürke, esős nap már egyáltalán nem is zavart.
Az élet színfoltjaira való emlékezés olyan, mint az „első szerelemre” való gondolás. Arra emlékeztet engem, hogy a régi vágyakat és álmokat nem szabad szégyellni. Sőt, azokhoz hűségesnek kell maradni, és nem szabad abbahagyni azt a törekvést, amellyel az életnek színt akarunk adni, hogy a világ – bennünk és körülöttünk – derűsebb és színesebb legyen.
Ugyanakkor azt is eszembe juttatja, hogy körülöttem olyan emberek voltak és vannak, akik életemet derűssé és színessé tették és teszik. Köszönet nekik!
Kinézek az ablakon. Az idő most is sötétszürke és esős. Én azonban ma is játszom a színekkel, és ismét elhatározom, hogy – Isten segítségével – ebben az újesztendőben is hű maradok régi vágyaimhoz és álmaimhoz, hogy bennem és körülöttem derűsebb és színesebb legyen az élet...
 

Stuttgart, 2013. január 5.  (Lelőhely)
 

Imre atya

Napi gondolatok: Mikor veszem észre a díszletek mögött a lényeget?

Mt 4,12-17.23-25 - 1Jn 3,22–4,6

„Minden lélek, amely azt vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől való.”
Az Evangéliumban olvasható nagy népsereg eszünkbe juttathatja azt a sok-sok embert, akik Karácsony táján, talán az egész év során ez egyetlen alkalommal elmennek a templomba, éjféli misére vagy a gyerekekkel megnézni a felállított Betlehemet.
Sokak ünnepe a Karácsony, de még a buzgó vallásgyakorlók közül is csak kevesen gondolnak bele annak a misztériumnak a mélységébe, amelyet ez az ünnep hordoz. Elvarázsol az ajándékvárás izgalma, a szenteste békéje, az ünnepi asztal ízei és illatai, felidézve gyermekkori karácsonyok hangulatát, s közben könnyen elmegyünk a kinyilatkoztatás legsorsdöntőbb mozzanata mellett: hogy Isten Fia emberré lett – értem és érted.
Mikor veszem észre a díszletek mögött a lényeget? Mikor jön el életemben az a nap, amikor a Karácsonyból nem kell más, mint az értem emberré lett második isteni személy, Jézus Krisztus? Nem csupán a pólyába takart, jászolba fektetett Jézuska, hanem az örök Fiú, akiben az Atya lehajolt hozzám és egészen felém fordult.
Akkor, amikor válaszolok erre a felém fordulásra, amikor én is Istenhez fordulok, egész valómmal megvallom, hogy életem értelmét adja a megtestesülés titka, új világot tárva fel előttem.
Ez az Istenhez fordulás minden gyógyulás gyökere. Testié és lelkié egyaránt. Jézushoz vittek mindenféle beteget – olyanokat is, akiknek helyzete az orvostudomány akkori állása szerint teljesen reménytelen volt –, és ő meggyógyította őket.
A mi szívünket is meggyógyítja, ha őhozzá fordulunk, s rajta keresztül az Atyához. Megtisztítja látásunkat, eloszlatja sötétségünket, hogy új fényben lássunk, s a megtestesülésbe vetett egzisztenciális, mindenestül vállalt hit által meg tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a jót a rossztól, az igazság lelkét a hamisság szellemétől.

fr. Barsi Balázs ofm

2012.12 (december) - Élet-Forrás

Nemcsak az Isten indult el felénk, hanem az ember is „mozgásba lendül” - Vízkereszt

Napkeleti bölcsek Jézusnál (1911)

 A napkeleti bölcsek bibliai eseményét olvasva Szent Máté evangéliumából elgondolkozhatunk azon, hogy nemcsak az Isten indult el felénk (amit karácsonykor ünnepeltünk, a megtestesülés, megszületés titkában), hanem az ember is „mozgásba lendül”. A mágusok, a bölcsek, a „háromkirályok” – akkor is, ha történetük legendás elemekkel színeződött – kétségkívül jelentik a népek, a nemzetek, az egész világ Isten keresését és a megtalálás örömét, ami valójában ennek a mai napnak, ünnepnek a mondanivalója.
Ezért a napkeleti bölcsek evangéliuma mindannyiunkhoz közel áll, karácsony titkát mélyíti el bennünk. Érdekes megfigyelni az események kettős vonalát: az igazság keresését, a haladást, és az igazság keresésének a megakadályozását, az ellenállást, a félelmet, a zavart, a háborgást. A kettő jól elkülönül egymástól, személyekben, helyzetekben, viselkedésben, de még a jelentős városok neveiben is. 

A haladást képviselik a bölcsek, akik őszinte, nyílt emberek, egyszerűek, örömteliek. Az ellenállást Heródes vezeti, és környezete osztozik benne, a képmutatók, a gyanakvók, az aggódók. A haladás kis, vidéki városkája Betlehem, míg az ellenállás, a gőgös, öntelt hatalom városa Jeruzsálem. A két front között található az a szelíd Jézus, aki gyermek, védtelen, szótlan, elfogadó, az igazi hatalom birtokosa, aki miatt ez a kettősség ennyire láthatóvá válik.
Éppen ez a vízkereszti festmények örök mondanivalója: a haladás és az ellenállás valamiképpen mindig tényezője az emberiség történelmének. Természetesen nem az ateista értelemben, nem osztályharcra, inkább az örök igazságra kiélezetten. Nem kétséges, hogy Krisztus, a megváltás ajándékával mindig a haladás oldalát erősíti.
Van azonban az ellenállásnak, a feltámadó heródesi indulatoknak egy másik következménye is: nemcsak Heródes retten meg, hanem „vele együtt egész Jeruzsálem” (Mt 2,3). A nagyzolástól szenvedő, hatalomféltő király félelme érthető, hiszen Jézus „a zsidók újszülött királya” egy esetleges rivális, vetélytárs.
De a nép nem éppen Heródestől szenved? Miért nem örül egy új király feltűnésének? Senki sem szánja el magát, hogy útra keljen a bölcsekkel és felkeresse a Kisdedet. Nem, mert a passzivitás, a megszokás visszahúzó ereje rajtuk is elhatalmasodik. Így voltak a zsidók annak idején Egyiptomban, bár szenvedtek a fáraótól, mégsem volt erejük ledobni magukról az igát, inkább elnyomták magukban a szabadságvágyat. Egyedül Mózes volt a haladás embere, aki nem altatta el magában az emberekért érzett felelősségtudatot.
Igaza van az egyik neves gondolkodónak (Erich Frommnak), aki szerint a ma emberét: „Egy rémkép kerítette hatalmába... legfőbb célja az anyagi teljesítmény és a maximális fogyasztás”- és semmi más.
Ma is fellelhető ez a lelkület: a heródesi visszahúzó erő kioltja a keresés, a lelkesedés, a hűség, az igazi emberi érzések tüzét, s helyükben kínlódunk a fenyegetettséggel, az erőszakkal, a magánnyal, a tehetetlenséggel.

A napkeleti bölcsek feladata akkor sem, ma sem egyszerű. „Látták csillagát napkeleten” és elindultak a keresésére, hittek benne, bátran vállalkoztak, nem tartóztatta őket vissza az utazás fáradalma, veszélye, a megszokott életforma kényelmének feladása.
Erre a nagy vállalkozásra szólít minket is keresztény hivatásunk. A heródesi ellenállást leküzdve, egy Jeruzsálemnyi hitetlen, közömbös, céltalan, képmutató emberrel szemben vállalnunk kell a hit harcát, megpróbáltatásait, de azután a megtalálás páratlan örömét is!
Visszahúzó erő lehet a belső tehetetlenségünk, kényelmünk, kísértéseink, a kettős életformához: az Istenes élet mellett, a bűnös életvitelhez, a testi vágyak kielégítéséhez való, minden felelősség, elkötelezettség vállalás nélküli ragaszkodásunk, vagy az anyagiak féktelen harácsolása, illetve a mások verejtékén való gyors meggazdagodás, vagy épen a káros szenvedélyek mindenáron való kielégítése miatti elszegényedés, illetve a lustaságból, a becsületes munka kerüléséből származó nincstelenség. Buta módon, talán önmagunkat is becsapva azt gondoljuk, hogy mindkettőt egyszerre élhetjük: szerethetjük Istent, miközben fittyet hányunk törvényeire, és semmibe vesszük embertársainkat.
Évente, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával elvégezzük szentgyónásunkat, de eszünk ágában sincs változtatni bűnös életvitelünkön, akár a valaki melletti elköteleződés felelősségének a vállalásával, a szentségi házasság megkötésével. Akár az alkalmazottak emberi jogainak való tiszteletben tartásával, mint amilyen a vasárnaphoz való jog, a becsületes fizetéshez való jog, illetve az alkalmazottaktól való lelkiismeretesen és becsületesen végzett munka megkövetelésének a joga a munkáltató részéről. 
De lehetnek objektív visszahúzó erők is, mint például a kor divatja szerint élő külvilág. De, olykor a rosszul használt internet, a TV, a manipulált, keresztény ellenes média, illetve az értéktelen, rossz társaság, akik megpróbálnak lebeszélni, vagy akik kinevetnek a keresztény értékrendhez való ragaszkodásunk miatt – mint amilyen a hitünk gyakorlása, az igazmondás, a becsületesség, a házasság előtti tisztaság megőrzése, a házastárshoz való feltétlen hűség, a becsülettel végzett munka, az igazságos bér megadása, a társadalom peremére szorultak, a szükséget szenvedők megsegítése…  

A mai ünnep legbensőbb értelme ez: az Isten Fia megjelent közöttünk, és az ő fénye „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,12), így a bölcsek csillaga, a hit fénye minket is vezet előre, de csak akkor, ha nyitottak vagyunk rá.
 A bölcsek életéből láthatjuk, hogy a kereső és megtaláló emberek élménye csodálatos: látnak, örvendeznek, szívük tele van hálával, s ennek következtében ajándékaikkal leborulva hódolnak az Istengyermek előtt, majd pedig más úton térnek vissza hazájukba.
Ez a sors vár mindannyiunkra, ha Heródes félelmein, aggodalmain túllépve elindulunk a keresés éjszakájában, és a tiszta szeretet Krisztusát akarjuk megtalálni.
A vízkereszti, a betlehemi Gyermekkel való találkozás után, a bölcsekhez hasonlóan utunkat már mi sem folytathatjuk a megszokott módon, a bűnös életforma, a kényelmes divat szerint. A napkeleti Bölcsek példájára mi sem térhetünk vissza „Heródeshez, Jeruzsálembe”, az isteni törvényekre fittyet hányó, a krisztusi tanítástól idegen életformához, hanem más úton kell tovább mennünk. Más úton, mégpedig a hitnek az útján, az öntudatos hitnek az ösvényén kell folytatnunk életvitelünket. A betlehemi Gyermekkel való találkozás után nem járhatjuk a korábbi kettős életutat, mert az elkötelezett keresztény ember életében nincs helye: a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek. 

A mai evangéliumi történet nemcsak arról beszél, hogy a vágyakozó, a szomjazó ember keres, aztán amikor talál, a forrásnál, semmivel sem törődve, mintegy rátapad a friss vízre. Hisz a bölcsek, miután megtalálták a betlehemi Kisdedet és leborulva hódoltak az újszülött Király előtt, azután „fölnyitották kincses ládájukat, és ajándékokat adtak neki”- mert nem üres kézzel érkeztek hozzá.
Egy karácsonyi festmény szerint (Alfred Gottwald) az egyik térdeplő király kezében aranyaktól, láncoktól, koronától roskadozó tál látható, a kopasz, fehér szakállú öreg bölcs egy élet gyűjteményét tartja a kezében. Mások, később csak parányi semmiséggel érkeznek, mint a kenyérszaporításkor a fiú: „öt árpakenyérrel és két hallal” (Jn 6,9), vagy az özvegyasszony két fillérrel; az Úr azonban mindent örömmel fogad, itt is ott is.
Az egyházatyák magyarázata szerint a három bölcs-ajándéka szimbolikus értékű: az arany Krisztus dicsőségét, a tömjén a neki, mint Istennek járó tiszteletet, a mirha a szenvedését, a halálát jelenti.
Az ajándékokat nem utasítja vissza Jézus, hanem elfogadja és átváltoztatja: a föld terméséből és az emberi munka eredményéből lesz a kenyér és a bor kezei között isteni testévé és vérévé. 

Valamit nekünk is vinnünk kell a betlehemi Kisdednek. Valamit nekünk is adnunk kell, magunkból ajándékoznunk, amikor megtaláltuk az Istent. Zakeus, a vámos is adott, a vagyona felét (Lk 19,8), a szegény asszony két fillérét, azaz teljes megélhetését (Lk 21,2), Pál és a többi apostol is odaadta az egész életét.
Hogy lehetne üres a kezünk, amikor feléje indulunk, hisz övé az időnk, a tehetségünk, az ötleteink, a sikereink, szeretteink, szolgálatunk…
A mai szentmisében kérjük Istent, nyissa meg értelmünket, szemünket, szívünket, hogy keresni tudjuk, hogy kegyelmével a hozzá vezető útra rátaláljunk és arról soha le ne térjünk – hogy az a számtalan sok ember, aki rá vár, ne hiába kutassa, – s valamennyien odaadással induljunk a nyomába, hogy felismerjük őt, a betlehemi Kisdedben, a segítségre szoruló embertársban, a fehér ostya színében, s a bölcsek hitével és áldozatos lelkületével hódoljunk mi is előtte, aki minden ember számára reményt jelent. Ámen.

Ha...

Ha időt találnánk arra, hogy „meghallgassuk a dolgok muzsikáját és a lények lélegzését”… 

 Ha időt találnánk arra, hogy újra elsajátítsuk az egyszerű mozdulatokat és „kirázzuk lelkünk minden szegletéből a megszokást.” 

 Ha időt találnánk arra, hogy elcsodálkozzunk, meglepődjünk, megcsodáljuk mindazt, ami szép, ami igaz, ami jó körülöttünk...
 

Akkor, de csak akkor, talán megtudnánk, mit is jelent ÉLNI!

Egy pap, aki reverendában jár Marseilles utcáin

A kikötő közelében fekvő, lepusztult városrészben, ahol még turisták sem igen mernek bámészkodni, Michel-Marie atya mindennap késő estig gyóntat, megtérőket keresztel, miséin zsúfolásig telik a templom. Az Avvenire interjúját foglaljuk össze.

Michel-Marie Zanotti-Sorkine 1959-ben született Nizzában. Fiatalkorában Párizsban éjszakai bárokban énekelt, ám – elsősorban lelkivezetői, Joseph-Marie Perrin (Simone Weil lelkivezetője) és Marie-Dominique Philippe, a Szent János Kongregáció alapítója hatására – egyre erősödött gyermekkora óta meglévő papi hivatása. 2004-ben szentelték pappá; a Saint-Vincent-de-Paul plébánosa...

Egy pap, aki reverendában jár Marseilles utcáin 

Ide kattintva lehet látni néhány általam készített képet

Marseilleről